Pesti Napló, 1872. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1872-01-14 / 11. szám

11. szám. Vasárnap, január 14.18/3. h­íj, Kj­­ x¡'­ .»AJ a » UJ1&I.9 .4» •/ Szerkesztési iroda: Kiadó hivatal: Előfizetési föltételek: Ferencziek­ tere 7. gzim. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. a levelek csak ismert kisektől fogadtatnak el. Ferencziek­ tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Vidékre, postán: ▼ *rT helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 13 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 8 . 60 kr. Két hóra .... 8 . 70 kr. Egy hóra ... 1­­ 85 kr Hirdetmények dijat 9 hasábos petitsor egytéri hir­detésnél 9 njkr. Bélyegdi­ külön 80 njkr. Nyílttéri 6 hasábos petitsor 75 njkr. Előfizetési felhívás „PESTI JPL­i“-ra. Előfizetési árak: Egész évre.........................22 ft. Fél évre.............................11 ft. Negyed évre....................5 ft 50 kr. Stafé Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó­hiva­tala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. Pest, január 13. A gr. Apponyiak neve a legutóbbi na­pokban közéletünk terén ismét előtérbe tolult. Annyi emlék fűződik e névhez, hogy viselőinek újabb, bár szerény mérvű szereplése figyelmet kelt. Apponyi György gr. a pozsonyi kath. casinóban beszédet tartott, melyben a kath. párt megalakulá­sát hangsulyoztatá, s hogy az eszme a sajtóban is propagandára találjon. Appo­nyi Albert gr. a „M. Állam“ czimü lap­ban ugyanerről czikksorozatot irt, melyet a német ultramontán lapok is lenyo­mattak. Mig Apponyi György gróf csak álta­lánosságban szólt, Apponyi Albert rész­letezte vádját a magyar cultusminiszter ellen. Az Apponyiak, e kiválólag katho­­likus államférfiaknak vádjaik vannak Pau­­ler miniszter ellen. A dolog oly érdekes, hogy kár volna agyonhallgatni. Apponyi Albert gr. két váddal áll elő. Az egyik az, hogy a magyar kormány kiválólag a közös iskolák ügyét mozdítja elő; míg a másik arról szól, hogy a kor­mány a placetum alkalmazása által az egyház irányában oly álláspontot foglal el, mely ellen tiltakozik a nemes grófok lelkiismerete. Az első vádról nagyon kevés mondani­valónk van. Mit gondol a nemes gróf, kiknek kor­mánya a magyar kormány? Alkalmasint sem a katholikusok, sem a protestánsok, és sem a zsidóké kizárólag, hanem mind­nyájunké együttvéve, s így a dolog ter­mészetéből folyó és törvényileg is megál­lapított kötelessége a közoktatásügyben, hogy ne egyes hitfelekezet, hanem a va­lamennyi hitfelekezetre kiterjedő, közös is­kolák ügyét karolja fel. A kormánynak a hitfelekezetekkel szemben nincs más dol­ga, mint őrködni arra, hogy ezek a tör­vényt megtartsák; a hitfelekezeti érdekek előmozdítása az illető hitfelekezetekhez tartozik. Ha tehát Apponyi Albert gróf a katholikus iskola mellett buzgólkodik, intézze szavait saját hitfelekezetéhez, s ne a kormányhoz, melyet az meg nem illet. Második vádjában Apponyi Albert gr. oly pontot érint, melyben az actók már körülbelül befejezték. A kath. congressus tüzetesen vitatta e kérdést, a sajtó nem kevésbé, s a gyakorlati élet is eléggé ki­tüntette, hogy a placetum-rendszabálynak mily értéke van. A történtek után azonban rendkívül csodálkozunk azon, hogy a placetumot épen kath. részről támadják meg. Ez a dolgok oly félreismerésén alapszik, me­lyet midőn oly éleslátásu államférfiak nyilvánítanak, minek az Apponyi grófok, csakis a legnagyobb mérvű álmélkodás fog­hat el. Azt teljesen értjük, ha radicális részről elégedetlenek a placetummal, s ha követe­lik a teljes vallásszabadságot. Ha ugyanis valaki ezt követeli, követelnie kell egy­szersmind mindazon feltételek teljesítését, melyek között a vallásszabadság sikere­sen gyakorolható. Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint az összes hitfe­­lekezeteknek s azok egyházai­nak egy és ugyanazon alapra való állittatását;s hogy ilyesmi ér­dekében állhat-e a kath. egyháznak, ez oly kérdés, melyre aligha fog valaki igen­­lőleg felelhetni. Ismételhetjük tehát, hogy értjük, mi­dőn a radicálisok küzdnek a placetum el­len, de mit akarnak ily küzdelemmel a conservativek? Nem látják-e be, hogy a placetum az egyetlen modus vivendi, melylyel a kath. egyház, úgy, a­mint van, szabadalmas és kiváltságos­ állásával, az al­kotmányos államban fenmaradhat? Megengedjük, hogy e rendszabály a legtöbb esetben az állam gyenge védfegy­­vere, részben anachronismus is, s alkal­mazása — mint csak az imént láttuk — nem okoz oly nagy pusztításokat. De a kath. conservativeknek kell-e e miatt pa­naszkodni? Épen nekik kell-e türhetlen­­nek találni ezt a helyzetet? Ezt látva, nekünk valóban úgy tet­szik, mintha a conservativ urak ez alka­lommal — egy triviális közmondással szólva — mások számára kaparnák ki a gesztenyéket. A mi szempontunkból ez ellen végre is nem sok kifogás lehet, s így csak azt kívánhatjuk, hogy folytas­sák minél élesebben a placetum elleni harczot. Mindkét Apponyi felszólalásának azon­ban van bizonyos „morálja“ is. A szép szavak ugyanis azért mondatták, hogy meghallják — a választók. S a nemes grófok oly szivesek, hogy igen részletes utasítással szolgálnak is a választó­közön­ségnek. Tanácsuk a következőkben központo­sul. A „kath.“ választók csoportosulja­nak, s ha oly Deák-pártit választhatnak, ki „a positív hithez ragaszkodik,“ válasz­szák meg ezt; de ha kisebbségben van­nak , csatlakozzanak a liberális Deák­párti jelölthöz. E tanács ellen csak azon kifogásunk lehet, hogy az körülbelül felesleges. Ha valamely vidéki Deákpártban a „positív hithez ragaszkodók“ vannak többségben, úgyis ily jelöltet állítanak fel, s így nem rajtuk a sor, hogy külön párttá csopor­tosuljanak ; ha pedig kisebbségben van­nak, e külön pártcsoportosulás úgy sem vezet czélhoz, s csakis az ellenzék számí­tásait mozdítja elő. Egyébiránt bevalljuk, hogy a tanács helyesebb, mint a bevezetés, melynek ez „moráljául“ bemutattatik. A conservatív elemeknek legkevésbé sem állhat az érde­kében, hogy az ország alkotmányát újabb megrendülés érje, s e szempontot soha sem hagyhatják figyelembevétlenül. A Deák-kör holnap, vasárnap d. u. nem 5, mint már hirdetve volt, hanem 6 órakor tartja értekezletét. A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Heti tároza. (Scaramuzza. — Dante­s Dóré. — A Nákó-párt. — Pauline és Pauline. — Álarczosok.) Midőn déli 12 órakor a képzőművészeti tár­sulat pénztára előtt megjelenvén, apró pénz hi­­ján egy 5 frtost akartunk váltatni, a pénztár­­nok képzelhetlen zavarral tekinte ránk s kezé­nek az üres fiók felé irányzott, félkör alaku, igen plasztikus mozdulatával így szólt: „Öt forintost nem tudunk váltani, hanem forintost igen.“ S forintost csakugyan tudott váltani. A pénz­tár e kedvező állapota annak tulajdonítható, hogy Simona György úr, mint vállalkozó, a par­­mai szépművészeti akadémia igazgatójának , Scaramuzza Ferencznek Dante tollrajzait ván­dor útjában Pestre is elhozta, honnan a magyar művészi körök érdeklődése felöl gazdag ada­tokkal térend vissza honába. A képzőművé­szeti társulat termeiben kívülem még két egyén lézengett. Nem ismertük egymást, de oldalt gyanúsan pislogattunk egymásra s mindenki bámulni látszott a másiknak jelenlétén. Mily különös indokok hozhatták ide ezt a másikat ? olvasom mindenikünk szemében. Magamban pe­dig azt kérdem : Vájjon csakugyan hiányza­­nék-e a műérzék Pesten, de akkor ki magya­rázza meg a múzeumi képtár látogatottságát, ki azon érdeklődést, mely az Eszterházy-képtár iránt is mutatkozik ? Kérdésemre ez alkalommal nem adtam vá­laszt. Nagy érdeklődéssel léptem a terembe. Nagy költők eszméit, képeit vásznon vagy rajzban lát­ni, mindig igen érdekli a közönséget. Az ecset közvetlenül, szemmel láthólag állítja elénk azon jeleneteket, melyeket a költő leírása után az ol­vasó gyöngébb képzelme csak hiányosan tud magának megalkotni. S újabban e téren buzga­lom és lelkesültség elismerésre méltó eredmé­nyeket vívott ki. Dóré „Don Quixotte“-ja és „Hermann és Dorothea“ legújabb illustratiója a legmagasb kívánalmakat is kielégíti. Dante tág tért nyit a festőnek, mindent átölelő szelleme ti­tokzatos nagy művében bő forrást nyitott meg a festő képzeletének. E feladat azonban nehéz, sőt megoldhatlan nehézségekkel bír, mert gaz­dag a nem festői momentumokban s alakokban. Hogy oldja meg ezt Genelli után egy újabb művész ? nem roskadt-e össze a nagy feladat sú­lya alatt, mikor épen a legnehezebb részt, a pok­lot választá ki bevezetésül ? Scaramuzza — igy értesít a magyarázó szö­veg — szenvedélyes Dante-tisztelő s már régeb­ben foglalkozott Dante-rajzokkal, melyek oly tetszésben részesültek, hogy 1819/13-ban Farini diktátor hat esztendőre évi összeget rendelt szá­mára, buzdításul, hogy a művet befejezze. Rop­pant szorgalommal látván a munkához, a „pokol“ 73 most kiállított rajzát befejezte; a „tisztító hely“-nek 120 képéből 100 darabot s azonfelül a „paradicsom“ 53 vázlatát is. Az egész gyűjte­mény 246 rajzból fog állani. A szöveg nem hiába mondja a művészt szen­vedélyes Dante-tisztelőnek, mert csakis e szen­vedély ragadható a kidolgozásban oly jeles te­hetséget mutató művészt azon tévútra, hogy a festőt a költőnek alárendelve, a nagy költemény­nek minden fontos­ mozzanatát tekintet nélkül a tárgy festőiségére lerajzolja. A leghálátlanabb tárgyakra a compositió és kivitel oly erejét pa­zarolja, hogy a néző gyakran csodálkozik, mi­képen hiányozhatott ily kétségtelen művésznél a legkezdetlegesebb érzék, a festőiség fölisme­résének érzéke. Talán megmagyarázza e jelen­séget azon általános benyomás, melyet a gyűj­temény a szemlélőre gyakorol. Mikor e kiváló szorgalmat a kivitelben, e sokszor bevégzettnek mutatkozó rajzoló ügyességet látjuk s a mellett tapasztaljuk, hogy a művész az alapban tévedt, midőn tollrajzzal akart oly dolgokat kifejezni, melyek kifejezésére a csökönyös, merev toll kép­telen s ezenkívül a festői kivihetőség mellőz­­tével az irót nyomról-nyomra követő: azt kezd­jük hinni, hogy egy kiválóan képzett, tanult s vasakaratú tehetség művei állnak előttünk, a ki nem az őseredeti nagy teremtésekre képes szel­lemek dynasztiájából való. A gyűjtemény hibái tehát: a modor és a tárgyválaszték, mely néha például a pestises betegek képében épen nem tetszetősen oldja meg feladatát. Scaramuzza a legújabb Dante-rajzolóval, Dó­réval összehasonlítva, sok tekintetben elsőséget érdemel. Dóré leleményeib, compositiójában nagyobbszerű, hanem modorossága által leg­szebb képei is csakhamar unalmasakká válnak. Ugyanazon fogások ismétlődnek mindig, az árny- és fényhatások egymást váltogatják a megszokott modorban, az alakok hatásvadászó mérvei, a képek kirívó és pathetikus természe­te lassankint eltompítják a néző fogékonyságát. Scaramuzza kevésbé gazdag, de komolyabb tö­rekvésű, reálisabb, igazabb (néha nagyon is igaz), modorn modorossággá sehol sem válik és számos rajzában feltűnő szépségek kapják meg a szemet. így a 48. számú kép, melyen egy dé­­mon Bottai Mártont a szuroktengerbe dobja, meg fog lepni mindenkit; az ördög és Bottai alakja lendületteljes egészszé olvad össze, a két alak mesterien van összeegyeztetve. Nagyon szép hangulat fekszik az 50. számú rajzban, melyen Virgil az ördögökkel beszél; szintoly hatásos az 56. kép nyugodtsága és composi­­tiója. Dante alakjának felfogásában azonban Dórét nem múlta felül. A realismus Scaramuzzának ez alaknál határzottan ártalmára van s az ő embe­ribb, húsosabb, ifjabb Dantéja közelebb áll ugyan a költő szándékához, ki költeményében maga mondja,hogy ekkor „életpályája közepén“ állott, de Dóré eszményibb, magasztos­ hatást ér el száraz, szellemi alakításával. Érdekes a gyűjteményen végig képről képre követni a művész haladását. E tárlat évek hosz­­szú sorának munkája lévén,a művész mindinkább belekevült és mélyedt tárgyába, képzelme mind gazdagabban működött, a teremtő erő a pilla­natnyi ihlet mind több eszközét bocsátotta ren­delkezése alá , technikai ügyessége folyton ha­ladt. E tapasztalat foglalja magában Scaramuzza dicséretét, ő nem lángelmű teremtő, de jeles mű­vész s ezt mi sem bizonyítja annyira, mint azon roppant műtermelés, melyet látunk és a művész erejének a termeléssel haladó erősbödése. Ha csekély tehetség, egyszerű rajzoló volna, okvet­lenül belesszakad az első lépés után; ha közép­szerű volna, kifogyna, kimerülne, utóbbi képein bágyadtság, erőtlenség volna észrevehető. De mert ennek ellenkezője áll, ez mutatja legvilágo­sabban, mily figyelemreméltó, belterjü tehetség néz ránk e rajzokból. A gyűjteményt a „paradicsom“-ból vett négy kép zárja be mutatványul. Ezek jó eleszt nyúj­tanak a folytatás iránt, mert úgy látszik, hogy a művész kiszabadulva azon festeietlen felada­tok nyűgeiből, melyeket a „pokol“ tárgyai néha ráraktak, a többi részekben szabadabban fog szárnyalni. A tárgyak költőiségével a rajzoló teremtőereje is fokozódik, s ha a többi rész ta­lán a laicás nézőre kevésbé érdekes, kevésbé tarka, kevésbé meglepő momentumokkal fog is szolgálni, rajzai mindenestre festőiebbek lesznek. Egyelőre nézzük meg ezt, mely van oly érde­kes, hogy a közfigyelmet megérdemelje, külön­ben Simona György vállalkozó a többi részszel aligha merészkedik a művészet­e Szibériájába utazni. Az országház nem leli helyét s a közjogi ala­pokon alakult pártok Teleki-alapokon kezdenek alakulni. Szentkirályi eszméi tehát megvalósultak s a jövő választások már nem a jobb és bal között, hanem a Nákó- és anti-Nákópárt között fognak dönteni. * 3 A buffet-ből. — Hol lesz hát az országház ? Ha összeveszünk, meglehet, hogy a pesti nép­színház mellett, a Széchenyi-szoborral szemben. — Hisz ez pompás hely, az Eötvös-Szobor mellett van ugy­e? „Úgy van, kilátással a magyar Walhallára. * * * A drágaság Pesten nőttön nő. A lakás, fa, to­jás, zártszék, liszt, hús — minden, de minden felszállt, még a művészet is. Azon veszélyben forgunk, hogy a rendes szombati élvezettől is meg leszünk fosztva, mert a kedves Zerline né­hány prózai ezer forint miatt elhagyni készül. Pauline, vagy mint az opera szombati közönsé­gének egy része hívta: „die Pauline“, a panger­­man eszmének hódolva, nagy Németországba fog olvadni. Tíz év előtt ily merény még nemzeti ügy volt. Ma már nem az, hanem tíz év előtt olcsóbban épen úgy megéltünk, min ma. Milyen kár, hogy több pénzünk van, mindenben a régi étlapot él­vezzük azon egyetlen különbséggel, hogy kettős árt fizetünk. * * * A farsang e héten fog kitörni. Eddig még igen békésen nyughatatlankodott s csak nehány álarezos estélylyel blameirozta magát, melyek oly mulatságosak s elmések voltak, hogy akadt könyvárus, ki a múlt vasárnapi bálon elhallga­tott életeket s elmésségeket nehány kötetben ki­adni készül. Az eddigi álarezos mulatságok alak­jai a megszokott pesti álarezos-typuszok : a do­mino, ki az „ismerlek“ háromtagú szón kívül nagyobb szóbőség fölött nem rendelkezik; a va­sárnapi uracs, ki minden áron szert akar tenni egy érdekes kalandra,s egy igénytelen debardeur által az étkező homályában megkoppasztatik; a bálsuhancz,ki szégyenkezve és pirulva rejtőzik el a terem egyik sarkában, mert egy álarczos sem szólítja meg, s ő ezt kiváló szégyennek tartja; a mágnás-hajhász álarezos, ki boldog, hogy egy hétágú koronán fennakadhat; az érzékeny álar­czos, ki sértésnek tekinti, ha megszólítják; az idylli párok, kik „szuglyoznak“ ; a haszonleső inas, ki ingyenjegyet kapott s csak a sorsjá­tékért ment föl ... . szóval, eddig oly jól mu­lattunk, mint mindig. Vessük reményünk horgonyát a mai nőegy­leti bálba. Argus. * * * » Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Fest, január 13. (A horvát ügye­k) érdekében ma este, mint a „P. L.“ közli, miniszteri tanács tartatik ; holnap reggel Bogovics miniszteri tanácsos a ma­gyar minisztérium utolsó utasításaival Zágrábba utazik. (A képv. ház összes osztályai) hol­nap, vasárnap d. e. 10 órakor ülést tartanak. (Egy orosz lap Magyarország­ról.) A „St. PeterburgskijaViedomos­­ti“ e het­diki számában így ír : „Magyar­­országban, egy fontos reform lépett életbe — a törvénykezési. Eddig ott a közigazgatás és bíróság a megyei hatóságok kezében volt egye­sítve. Ezen két hatalomnak egybeforrasztása ellentétben állott mindennemű alkotmányosság alapelvével. Az új törvények teljesen elkülöní­tik a bíráskodást a közigazgatástól, ez utóbbit a municipális intézmények hatalmában hagyva. Tudjuk, mily elkerülhetlen a bíróságoknak tö­kéletes függetlensége a közigazgatástól. De az új törvénykezési közegeknek alapítása még nem igen sokat fog lendíteni az igazságszolgáltatás ügyén, míg új büntető, polgári és kereskedelmi törvénykönyv nem jön létre. A magyar corpus juris nem egyéb, mint régi intézkedéseknek, szokásoknak és egyes kormányrendeleteknek gyűjteménye, melyek különféle időszakokra és oly társadalmi és politikai rendszerre vonatkoz­nak, a­mely már nem egy alkatrészében lénye­ges változáson ment keresztül.“ Az új országház. Parliamentáris életben bizonyára közérdekű dolog maga az épület is, melyben a parl­ament székel. Jelzi ezt a miniszterelnök gyors, és ha­lasztást a kivitelben még tűrni sem akaró hatá­rozata és jelzi a közvélemény, mely oly élénken foglalkozik az e tárgyban a képviselőház elé terjesztett határozati javaslattal. A napilapok mindannyian szólnak e tárgyról és egyhangú­lag mindannyian elvetendőnek tartják, részben általánosan, részben pedig anyagi szempontból indokolják véleményüket. Elfogadjuk jogosultságát azon véleménynek, hogy az államháztartásban a gazdálkodási elv igen fontos és vele minden körülmény közt szá­molnunk kell, de épen ezért bele is nyugod­nánk az országház termelésébe, ismervén a mi­niszterelnök pénzügyéri tapintatosságát. Elis­merjük azt is, hogy a már több éven át tartó lakásszükség nem csekély baj, hogy azon mi­nél előbb segíteni kell és hogy a kormány maga jó részben segíthetne is az által, ha nem foglal le hivatalos helyiségül magán lakházakat, ha­nem inkább a még zsellérkedő hivatalokat is iparkodik állami épületbe átszállásolni. Mindezek bár igen hatalmas tényezők, mégis azt hiszszük, hogy az új országház eszméjének megpendítésénél nem annak anyagi oldala érintette oly hatásosan a közvélemény érdekelt­ségét, hanem a nemzeti öntudat, mely ismeri saját méltóságát, 6s szükségletét érzi annak, hogy maga iránt tiszteletet ébreszszen képvise­lői által is, de még az épület által is, melyben azok az ország közjólétéről tanácskoznak, azt előre mozdítják. Tagadhatlan, hogy nálunk a szép iránti érzék vagy fejletlen, vagy a­mennyi­ben ha már fejlődött is, még sokat alszik, de néha fölébred nemzeti életünk fontosabb moz­zanatainak kíséretében. Így történt most, midőn új országház építéséről van szó, mindenki érzi és követeli, hogy az építendő országház megfe­leljen a nemzet méltóságának, a­mi annyit tesz, hogy legyen ne csak egyszerűen szép, a­mit kö­zönségesen szépnek mondanak, hanem a szép fokozódjék a fönség és nagyszerűségig. Ezen fölfogásunk okozza, hogy megütközés­sel olvassuk a ház elé terjesztett határozati javas­lat indokolásában a miniszterelnök úr idegen­kedését „minden fényűzéstől,“ noha utóbb nem feledkezik meg sem a díszről, sem a nemzet méltóságáról, mert a­mit országházra költünk, arra nézve bátran élhetünk Bentham J. tanácsá­val, hogy a „fényűzés“ szó helyett mondjuk „a jövedelem ily módon való elköltése“ hasznos. Nevezett indokolás többi része is csaknem kizá­rólag anyagi oldalát fejtegeti az országházkér­­désnek, csak mellékese­n említi, hogy a már kéznél levő terv szerint az épületnek utczára nyíló helyiségei, „kivévén a külső díszítéseket,“ érintetlenül maradnak és utóbb bebizonyítja, hogy Magyarország első finance-tehetségének kebléből sem halt ki a költői tehetség, midőn a helyiség környezetét igy festi: „Szép piaczra nyílik, melyen a koronázási domb áll, jobbra van a tudomány palotája, melyet a nemzet emelt számára, balra a főváros és az ország pénzforgalmának üzletháza; előtte hazánk élet­ére , a hatalmas Duna, áthidalva a pompás láncz­­hid által; fent szemben a koronázott király pa­lotája és a kormány székhelye.“ A közvélemény érdekeltsége mellett ezen idéztük passus indít arra, hogy a Nákó-ház helyén építendő országházról, mellőzve a kérdés anyagi oldalát, néhány szépészeti szempontot kijelöljünk. Mindenek előtt magát a helyet ille­tőleg nem szabad szem elől téveszteni, sőt a legóvatosabban kell számolnunk azon körül­ménynyel, hogy monumentális épü­letnek sokkal kedvezőbb a még egészen üres, vagy csak kevéssé és jelentéktelenül beépített térség, azon egyszerű oknál fogva, mert ott az építész csakis a szépészet követelményeit lé­vén kénytelen megfigyelni, semmi egyéb nem korlátozza abban, hogy eszményét megteremtse, sőt más tekintetben eléri azon másodrendű czél­­ját is a monumentális épületnek, hogy t. i. a későbbi magán­építkezőkre befolyást gyakorol és azokat is, kik a magán­építkezésnél az aesthe­­tika követelményeinek jogosultságát elfogadni nem akarják és csupán üzleti szempontból mi­nél nagyobb haszonra építkeznek, még azokra is rákényszeríti, hogy többé kevésbé tekintet­tel legyenek a szylszerűségre, szóval a monu­mentális épület kell, hogy magának situatiót teremtsen, nehogy már meglevőhöz jól, rosz­­szul alkalmazkodjék. Ellenkezőleg, ha már magán- és nyilvános épületekkel beépített 63 minden oldalról környezeti téren egy másik monumentális épületet akarunk emelni, mely iránt a nemzet önérzete is ily túl követelőn nyi­latkozik, nemcsak e két igen kedvező álláspon­tot, mely szeri­t teljes fenségében szabadon emelhetjük föl épületünket és környezetre nézve is irányadók maradjunk, veszítjük el, hanem más oldalról lépten-nyomon korlátozvák az épí­tész eszméi, folyton arra kell figyelnünk, nehogy egy már meglevő monumentális szentélyét a nemzetnek eltörpítsük, vagy a mellett újabb épületünk töpüljön el. Igaz ugyan, hogy az ókor két classicus népe, melynek építészetét és szobrászatát bámuljuk és rá annyira szeretünk, de kötelességünk is hi­vatkozni, lehetőleg egy térségen helyezi el mo­numentális épületeit, de akkor egyrészt csak a háromféle és kevés változatú görög oszlopsor dívott és csupán nyilvános épületeknél és nem ismerték a mai magán­épületek hamis ambitió­­ját, másrészt pedig amolyanabb anyagi eszkö­zök és t­alán több genialitás működött közre lét­rehozásuknál. A középkorban nyilvános élet nem lévén, a templomok kivételével nyilvános építkezésről sem lehet szó, melyeket a magán paloták foglalják el. És kérdjük, van-e Rómá­ban, a paloták városában két figyelemre méltó palota egymás közelében ? Talán a „Palazzo Veneziano“ és a „Palazzo Bonaparte,“ de ez utóbbi csak név szerint az, mert van némi udva­ra és Laetitia lakott benne. Maga a miniszter úr is emlékszik talán, hogy Florenczben a Signoria épületétől távol esik a „Palazzo Pitti,­ meg a dóm és a volt közoktatásügyi palota és a „Theatro delle Legge“ is, sőt mennyire óvatos volt Vasari a „Degli Uffici“-nél, hogy az épület homlokzatát az Arno partjára vitte és a Signoria felé nyílt udvart hagyott. Az újabb korban utánozva lát­juk a jó példát, ha csak Münchennel, a modern kis touristák szépészeti Mekkájával nem akar­juk magunkat nevetségessé tenni. A­mi a helyzetnek oly élénken festett költői­­ségét illeti, arra nézve a mondottakon kívül elég lenne ugyan még csak arra figyelmeztet­nünk, hogy elragadó, költői kilátású helyekre pavillonokat szoktunk építeni és nem monumen­tális épületeket, mégis közelebbről akarjuk vizs­­gálni magát az objektumot, hogy miként kellene és lehetne azt kezelni. Midőn a miniszterelnök úr határozati javas­latának indokolásában külső díszítéseket említ, azok alatt nem érthetünk olyanféle gyps­­zirá­dákat, mint a­milyeket a pesti építkezők sodro­nyokkal kötözgetnek házaikra, ha fényt űznek vagy ódon házból újat akarnak előteremteni, hanem legalább is azt képzeljük, hogy a főhom­lokzat pilastereit eltávolítja a terv és helyébe vagy az egész homlokzatra teljes oszlopsort tesz. Maga az elnök úr beismeri, hogy kívülről díszí­teni kell, már­pedig az kérdésen felül áll, hogy a Nákó-házat csak­is görög stylben díszít­hetjük. Tudjuk azt is, hogy a görög styl, álta­lán az oszlopsor csak akkor lehet imposáns, ha az épület alapja aránylag többékevésbbé ma­gasabb a talaj vagy a netaláni szomszéd épüle­tek niveaujánál, vagyis ha az épületet kissé emelkedett helyre, akár dombra helyezzük, pél­dául épen ez okból marad legcsekélyebb hatás­­nélkül a különben pompás múzeum épület, mert a lovaspálya magasabb niveam­ jár, a hátulsó utczán fejthetne ugyan ki szépséget, de ott meg nincs frontja. Ugyan e szempontból a nemzeti múzeuménál „a szép kilátás“ daczára sokkal kedvezőtlenebb situatióval kellene a Nákó-ház

Next