Pesti Napló, 1873. szeptember (24. évfolyam, 200-224. szám)
1873-09-12 / 209. szám
Budapest, Péntek, September 12.1873. 100. sz. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézir átok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetése pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS:* * h» es» •«.» H M * *• ■* .? ' Hirdetések Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten hóhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 10 frinfc. Az előfizetés az év folytán« minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik, szintúgy mint előfizetések KIADÓHIVATALBA, Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. a Adófizetés „PESTI NAPLÓ“-hl Előfizetési árak[[: Egész évre . . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre . . . „ giffiy* Az előfizetés Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, ferencziek tere 7. sz. a.) küldendő. A „P. Napló“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, sept. 11. Az igazságügyi enquete tárgyalásai, s e tárgyalások eredményei még mindnyájunknak élénk emlékezetében vannak. Tudjuk, hogy ez enquete részben a képviselőház határozatai következtében, részben és bizonyos kérdésekre nézve azonban az igazságügyminiszter úr kezdeményezése folytán hivatott összes terjesztési tanácskozásait az igazságügyi rendezkedésnek majdnem egész mezejére. Azt is tudjuk, hogy az igazságügyminiszter úr minden irányban, részint beható reformok, részint új szerves munkálatok készítésére illetékes intézkedéseket tett. Annyira, hogy az előttünk álló országgyűlési idény magáról az igazságügy teréről is nagymenynyiségű munkaanyaggal lesz valószínűleg ellátva. A szándékba vett reformok irányáról és terjedelméről, s az új szerves munkálatok életrevalóságáról alig szólhatunk valamit. Sem a reformjavaslatok, sem a munkálatok nincsenek előttünk. S végre is ismervén a kezet, mely fölöttk a corrector szerepét viszi, nyugodtan nézhetünk jövendőjük elé. Ép ez okból nem is térnénk vissza az enquetera, ha erről, s különösen az ennek kebelében felmerült egyik vitás tárgyról pár héttel ezelőtt úgy hazai, mint bécsi lapokban olyan közlemények nem jelentek volna meg, melyek úgy lapunk irányával, mint - legalább nézetünk szerint — a kérdés helyes fogalmával is merőben ellenkeznek. Értjük azon kérdést, hogy vájjon nem lenne-e czélszerű, ha közigazgatási hatóságoknak is jelentékeny szerep adatnék különösen az administrativ-contentiosus kérdések elintézése körül? Nem tehetnék-e jobbá,olcsóbbá és gyorsabbá az igazságszolgáltatást, ha a bíróságoktól mindazon munka, melyet más is és oly jól elvégezhet, mint ők, egyszerűen elvétetik? S vájjon ellenkeznék e bizonyos közigazgatási, de egyszersmind részben magánjogi kérdések fogalmával, ha ezek eldöntése egyelőre átalában a közigazgatási hatóságokra bizatnék? Azon lapok, melyek e kérdések körül velünk ellentétes álláspontot foglaltak el, a kérdések érdemébe gondosan óvakodtak beleavatkozni. Megelégedtek azzal, hogy az igazságszolgáltatás és közigazgatás elválasztásának abstract elvét újból és újból proclamálhatták — a mire semmi szükség sem volt s ennek a legkisebb s legvegyesebb természetű ügyekre kiterjesztését is nélkülözhetlennek jelenték ki — a mire azonban egyetlen elméleti vagy gyakorlati indokot fel nem hozhatónak. Mi nagyon megfoghatónak, sőt nagyon természetesnek is találjuk, hogy most, a midőn még közigazgatási szervezetünk valóban zilált s a midőn épen arról folyik a tárgyalás, hogy miként alakíttassák újra az állami közigazgatás törvényhatósági kerete és szerkezete, egyátalán nem nagy hajlandóság mutatkozik arra, hogy a közigazgatási hatóságok a mostaninál még nagyobb hatáskörrel ruháztassanak föl s még kevesebb arra, hogy az igazságszolgáltatás által elhódított részben jogos területük nekik visszaadassék. Ismételjük, mi ezt nagyon természetesnek találjuk, de úgy látjuk, hogy egyelőre nem erről van a szó , hogy erre majd csak akkor kerül a sor, ha úgy a közigazgatás reformjának, vagy egy adminisztrationális kódexnek, vagy mindkettőnek részletes tervezete s illetőleg tárgyalása áll előttünk. Addig tisztáznunk kell az eszméket, komoly meggyőződést kell szereznünk a vitás kérdések így vagy amúgy eldöntésének gyakorlati horderejéről, s átalában a szakszerű előkészület minden apparátusával kell ellátva lennünk, nehogy egyik meglepetés a másik után, egyik kísérlet a másik után tálaltassék elibénk, mint egykor az ideiglenes perrendtartások s egyéb ideiglenes javaslatok lázas korszakában. Mi igenis tudjuk azt, hogy az alaki jogfejlődés, kivált Németországban, erőteljes, sőt erőltetett lépéseket tett az irányban, hogy minden, bármily kis contentiosus kérdés, habár még annyira közigazgatási természetű legyen is egyszersmind, alakszerű eljárás alá vonassék s mint olyan a bíróságok elé hurczoltassék. De más részről tudjuk azt is, hogy e törekvés az ideális czélt a legtöbb helyütt egyátalán el nem érheti s hogy útjába az erőteljes társadalmi élet olyan akadályokat gördít, melyeket még Németországon sem képesek az elmélet emberei félre hárítani. A nagyobb és élénkebb városokban, mint a minő Hamburg — azért említjük ezt, mert itt volt a vita leghosszabb és legbehatóbb — ma már teljesen meggyőződtek arról, hogy a közigazgatásnak az igazságszolgáltatástól végletekig elválasztása s az administrativ-contentiosus ügyeknek föltétlenül és kizárólag a bíróságokra bízása mint czél — lehetetlen, mint törekvés — üdvetlen. A mi történelmi jogfejlődésünk — úgy a magán, mint a közjog terén — nagyon rég elvált már Németországétól s minden erőszakos vagy könnyelmű megzavarások daczára is nagyon régóta meglehetős önálló s a nemzet egyéniségével meglehetősen összenőtt irányt követ. Lehet ez irányt helyesebbé tenni. Meg is lehet szakítani, ha a tudomány s a társadalom egészséges fejlődése úgy kivánja. De minden lépten nyomon változtatni s minden lehető alkalommal megszakgatni csak azért, mert másutt, mert a szomszédban vagy távolabb, nem a mi irányunkat követik, sem helyesnek, sem jogosultnak, sem elvégre hazafias eljárásnak nem tekinthetjük. Amint mi a képviselőház hangulatát ismerjük, mi biztosan számítunk arra, hogy azon ügyek egy része, melyeket úgy hevenyészve egykor a bíróságok elé utaltunk, a közigazgatási hatóságok elé fog — természetüknek megfelelőleg — ismét rendeltetni. — Hogy hol vonassék meg a határvonal, minő ügyek s minő stádiumban tartozzanak az egyik s minő stádiumban másik hatóság elé: ez az ifa kérdés, melyet akként kell eldönteni, hogy az eldöntés elvégre az észszerűség és állandóság minden biztosítékát is egyúttal maga után vonhassa. Hogy ezt elérhessük, ezért kell az eszméket tisztáznunk s komolyan és tárgyilagosan a kérdés természetét megvizsgálnunk. Holnap e tárgyra még újólag visszatérünk. A „Pesti Napló“ tározója. Rajzok Spanyolországból/) — Cherbuliez Victortól. — III. Spanyolországban meg volt az alkotmányos királyság első föltétele, mert nagy ott az oly emberek száma, kik majdnem egyre becsülik az isteni és az emberi felséget és egy imába foglalják mindkettőt; kik azt tartják, hogy a király nélküli társadalom olyan mint a tető nélküli ház; kik olybá tekintik a trónt, mint a politikai épület boltozatkulcsát. Hiányzik azonban Spanyolországban az, mi az alkotmányos kormányt a vita kormányává teszi és ami iránytűt szolgáltat neki. Van ott sok ember, kik a politikából élnek,mert általa hivatalt szerezhetnek, kik meg tudják ítélni a kormány botlásait — ha ők nincsenek benne, és felfogják annak jótetteit — ha benne vannak. De kevés az olyan ember, ki egész önzetlenül foglalkozik politikával, hiányzik a közvélemény, mely folyton ítélőszemmel kísérje a kormány tetteit. A közvélemény rabja azon végzetes közönynek, melyet rendesen tapasztalunk az olyan népeknél, melyeknél a napsugár mindent pótol és melyeknek a megelégedettséghez nincs szükségük jó kormányra. A sok csapás, a szünetlen balsors kételkedni tanította a spanyol népet és közönye párosul a scepticismussal; nem fűz programoinak, legyen az bármi nagyhangú, mert tapasztalta, hogy a sok szép phrasis csak a piszkos személyi érdekeknek szolgál oz ifra takaróul; hogy ha valaki reformot követel, mindjárt azzal a gyanúperrel élnek, hogy a lelkes szónoknak kis hivatalocskára fáj a foga; nagyon gyanakvó szemmel nézik azokat a hatókat, kik a romlott erkölcsök ellen menydörögnek; a gondtesti homlokról egyebet sem bírnak leolvasni, mint az adusra leskelődő játék aggályát. Hisz százszor sült már ki az, hogy bolondnak tartaná magát az egyébiránt igen becsületes ember is, ha a közvagyonból nem iparkodnék meggazdagodni. A nagy tömeg látja ezt, de nem boszankodik miatta, hanem igen mulatságosnak találja. Egyfelől pár millió józan és gúnyolódó ember, ki semmivel sem törődik ; másfelől ezer ember, ki folyvást izeg-mozog, mindig kész a merész kalandra ; a legfeszültebben lesi az alkalmat és kiknek jelszavuk: crisis y destinos, azaz válság és hivatal. Azt mondják, hogy Spanyolország a véletlenségek, a váratlanságok hazája; pedig épen megfordítva áll a dolog, mert ez országnak története egész 1883-tól kezdve nem egyéb az okok és okozatok végzetesen egyhangú ismétlődésének. A föltétlen választási szabadság ! Szép álom, mely eddig ele sehol sem vált még valósággá, Spanyolországban pedig a lehető legkevésbé. A pártok iparkodnak egymást túlkiabálni, a közönség egynek sem hisz, a kormány pedig háborítatlanul „csinálja” a többséget. Köztudomású dolog, hogy Spanyolországban annyi a tábornok, hogy elég volna Európa valamennyi hadserege számára. A pártvezérekben nem kevésbé bővelkedik Spanyolország.Rendesen igen ügyes emberek, kik el tudnák vezetni a világ minden balközépi és szélsőbali, de még jobboldali pártját is, de kiknek egész hadseregük olyan emberekből áll, kik a fővezértől valamit reménylenek és várnak. A kormány pedig a cynismusig menő nyíltsággal folytatja üzelmeit; hasonlít azon egyénekhez, kik meg vannak győződve arról, hogy úgy sem tartja őket senki becsületes embereknek és e rosz hírből legalább anyagi hasznot akarnak húzni. A kormány mozgásba hozza az egész hivatalnoki apparátust, nem kimél ígéretet, fenyegetést, a befolyásosabb egyéneknek csalétket dob oda, másokat azzal ijesztget, hogy még van valami elintézet- t len, és ha kívánnák, elintézhetlenné válható ügyük, mely alszik, de tetszés szerint felébreszthető. És ha ez sem használ, akkor a »trabucaros« vagy porrazos-okhoz (nálunk kortesek neve alatt ismerjük) fordulnak. Óhajtandó volna,mondá ezekre czélozva Ruiz Zorilla,hogy a függőben levő ügyek elintézését ne késleltesse vagy ne sürgesse egyik másik titkos ügynök befolyása, hogy ne a kormányzottak létezzenek a hivatalnokok kedvéért, hanem megfordítva, hogy a hivatalnok elmondhassa magáról, hogy elintézte dolgát ajánló levél vagy boros hordó segélye nélkül is. Hasonlókép nyilatkozott Bugallal Alvarez, ki fölszólította a kormányt, hogy ne demoralizálja a népet. Csakhogy bajos dolog lesz az, hogy valaki, ki csodákat mivelhet, ezt ne tegye. Az ellenzék már előre tudja, hogy le fog győzetni és nem akarja felvenni az egyenlőtlen harcrot, hanem siet kinyilatkoztatni, hogy tartózkodik a szavazástól, mert a választás nem szabad. A nagyközönség nem törődik a választással, az ellenzék előre is leteszi a fegyvert és a kormánypárt egyedül szavaz és a kormány óriási többség felett rendelkezik; de az ellenzék nélküli nagy többséget mi sem tartja össze: nincs ellenfél, aki ellen küzdjön ; saját kebelében kezd tehát egyenetlenkedni és apró kérdések feletti vitában apró töredékekre foszlik. A kormány pedig oly sokat ígért, hogy nem képes ez ígéreteket beváltani; már pedig tudvalevőleg nincs veszélyesebb az elégedetlen barátoknál; azután meg a hevesvérű spanyol nem ismeri azt az erényt, hogy beérje a veszett fejsze nyelével; nem ért hozzá a compromissumhoz; yo soy, quien soy — ez a jelszava; vegyetek úgy a hogy vagyok, én nem hajlom, nem tágítok. Nem rég egy híres államférfiú, végig nézve a falusi képviselők tömött sorain, e szavakra fakadt: „íme a legszebb birkasereg,mit csak találhatunk Európában.« Pedig ezeken nem kell nevetni, mert épen az a baj, hogy nagyon is kevés a buta ember Spanyolországban; hogy nagyon is sok a szellemdug politikus,ki nem akar fegyelmet tartani; a sok okoskodó politikus, a sok,tábornokánál bölcsebb katona szétverte a többséget. Tegyük még hozzá, hogy ugyanez történik a kabinet kebelében is, hogy ott sincs fegyelem, solidaritás, egyetértés. Minden spanyol miniszter egy kis Caesar, ki inkább akar valamely faluban első lenni, mint Rómában a második. Ma a kormány életerős, holnap már azt olvassuk valami madridi lapban, hogy kebelében válság tört ki, a válságot apró szerekkel húzzák, halasztják, de az csak folytatja menetét mig a’beteg rész kivágatik. Ilyenkor rendesen egyik-másik miniszter markába szokott nevetni; mosolyog csínján, hogy valamelyik kellemetlen collegáját mily ügyesen tota ki a külellenség segélyével; szóval nincs Spanyolországban kapus, ki egyszer máskor ne tárt volna ajtót a tolvajnak. Más baja azután Spanyolországnak a „retrumiento minden párt, mely a szavazáskor visszavonult, összeesküvést forral. Mig a kormánypárt maga magát sebezgeti, az ellenzék titkon szövi terveit s mindinkább szaporodik azon elemekkel, amelyek már csak azt várják, hogy a jelen kormány lehetetlenné tegye magát; a régi ellenségek hamar békülnek ki egymással, néha persze azon gondolattal, hogy a győzelem esetére új barátaikat mielőbb kijátszák, félretolják. Ha a szövetségesek megbuktatták a közös ellenfelet, akkor már csak az a kérdés merül föl, hogy a szövetkezettek közül melyik rendelkezik a tábornokokkal és az ágyukkal; aki hamarább keríti ezeket kezére, az győzött. És a nemzet? Az jót mulat a komédián. íme kimutattuk, hogy Spanyolországnak meg van mindene, mire szüksége van, vannak tanácsadói, fényes tehetségei, nagy erényei, jó törvényei nagy szónokai és csak azon politikai erényekben szűköl- l ködik, melyek előföltételei a szabad kormánynak. Hasonlít azon magára hagyott, fényes tehetségű és gazdag vagyont örökölt ifjúhoz, ki korlátoltabb tehetségű, szegény házból való, de jól számítani tudó és egyre gazdagodó szomszédja mellett tönkre jut. De nem szabad mindjárt kizárólag a nemzetet vádolni e fogyatkozásért. Spanyolországtól az ég maga tagadott, meg oly királyt,ki maga is tisztelvén a törvényt, annak tiszteletet szerzett volna nagy tekintélyű példája által. A sors azzal verte meg Spanyolországot, hogy kiskorú uralkodót adott neki, ki alatt legtágabb tere volt az ármánynak,a kalandoroknak : kis leánykát, ki még járni tanult, mintegy jelképezvén a járkálni tanuló Spanyolországot. A kis leánykából Spanyolország királynéja lett; királyné, ki nem bírja elválasztani az udvart a közügytől, befolyást enged az udvar titokszerű hatalmainak, megengedi a camarillának, hogy apró, kisszerű ármányaival rendelkezzék a miniszteri tárczák felett. A legnagyobb bűn, mit Spanyolország ez első alkotmányos uralkodójának szemére hányhat, az volt, hogy egyre conspirált miniszterei ellen. Épen az lett volna kötelessége, hogy lehetőleg véget vessen ez állhatatlanságnak a hatalomban; ő még kedvelte a kalandokat és ármányoskodást, melyek Spanyolországnak tán egyetlen szerencsétlenségét képezik. Ha egyszer a közvélemény rákényszerített is egy érdemdús, szabadelvű kormányférfit, ki hasznos reformokat terveit, elszántan küzdött egy lelkiismeretlen ellenzék ellen, erélyesen szedte ránezba a bomfndozó kormánypártot, akkor titkos ellenségeskedések ásták alá lassan kint helyzetét, akkor arra kellett drága idejét felcsérelnie, hogy hígvelejű, ármányos udvaron ezek, alattomos, önző gyóntatóatyák ellen küzdjön. Ebben a gazdálkodásban tönkre jutott a pénzügy, lejárta magát a tekintély, elkopott minden tehetség A carlismustól való félelem „igen üdvös zabola volt egy ideig II. Isabellának. Ő az absolutisms fegyverhordója ellen csak úgy bírta magát fenntartani, ha a szabadság zászlaját lobogtatja, elv ellen elvet állít és bebizonyítja Spanyolországnak, hogy valóban alkotmányos érzelmeket táplál. Mikor azután többé nem kellett a carlistáktól tartani, VII Ferdinand leánya szabadabban követte izlését, babonás hajlamait. Akkor engedett, mikor gyenge volt, pedig csak az erősnek volna szabad engedni. Ha a nép fenyegetett, a szabadelvűeknél keresett támaszt, hogy a vihart lecsillapítsa és ha ez megtörtént, a legszélsőbb reactióba esett. A trón 1854-ben majdhogy fel nem dőlt, de az asszonyok igen könnyen szokták azt feledni, ami kellemetlen emlék nekik. Mondják, hogy 1866-ban a szabadelvű kor *) A „Revue des deus Mondes“ September elsői füzetéből. Budapest, sept. 11 (Haynald Lajos kalocsai érsek), mint értesülünk az egyesült magyar gőzhajózási társulat fönntartására jelentékeny pénzösszeget ajánlott föl. (Az állami tűzkárbiztosítás eszméje, amely mellett számos municipium az országgyűléshez fölírt, Pest városának tegnapi közgyűlésén szóba jött, egy tűzoltó-alparancsnoki állomás szervezése alkalmából Tavaszi városi képviselő fölvetette az elvi kérdést, vájjon nem volna-e helyes, ha a város, miután a tűzoltó intézmény fönntartása annyi áldozatába kerül, maga vállalná el az összes házak tűzmentesítését. Ki is küldetett egy bizottság ezen kérdés tanulmányozására Weisz B. F. elnöklete alatt, aki az állami tűzkártérítésnek harmadfél évtized óta buzgó képviselője hazánkban. Ezen bizottság megállapodása lényegesen függ attól, várjon mikor és mily értelemben tesz a kormány a képviselőháznak a vett utasítás következtében, jelentést az államtitzkártérítés mellett fölírt municipiumok kérvényeiről. A belügyminisztérium kebelében hosszabb idő óta tanulmányozzák a kérdést, s egy szakenquete egybehívásában állapodtak meg, a kérdő pontok is ki vannak már tűzve, de bizonyára ismét eltelik néhány hónap, míg csak az enquetet meghallgatják. Pest városa, ha elvben elfogadná a közbiztosítást, úgy a mint ez Berlinben, Stettinben és egyébb nagy német és svájczi városban honos, kétségkívül várna az életbeléptetéssel addig,míg a törvényhozás az egész országra kiterjesztendő közbiztosítás eszméje fölött határozott, mert az állami tűzkártérítés elrendelése esetében egy külön városi biztosító intézmény felállítása fölöslegessé válnék. (A keleti marhavész elfojtására vonatkozó intézkedéseknek korszerű rendszeresítése tekintetéből a kereskedelemügyi minisztériumban munkálatba vett törvény tervezete elkészült. Ezen úgy nemzetgazdászati, mint nemzetközi forgalmi érdekeinket közelről érintő törvény tervezetének végleges megállapítása czéljából dr. Zichy József miniszter úr személyes elnöklete alatt f. é. sept. hó 25-én megtartandó bizottsági tárgyalásokban való részvételre, a minisztériumbeli közigazgatási és szakegyéneken kívül meghivattak : Kiss Miklós Jászkun kapitány, Pogány György Felső-Fehér megyei főispán, Berzeviczy Edmund, sárosmegyei alispán, Korizmics László orsz. képviselő és orsz. gazd. egyleti alelnök, Pólya József orsz. képviselő, Tormay Béla, a debreczeni gazdasági felsőbb tanintézet igazgatója, Heitzmann Márton, nyugalm. orsz. állatorvos a bel- és igazságügyi miniszterek küldöttjei, valamint a budapesti kereskedelmi és iparkamarának, az állati és nyerstermény kereskedésben szakavatott küldöttje. (Madarász Józsefet) állítja a „Magyar Újság“ sorompóba azon észrevételeinkkel szemben, melyeket Helfy indítványára az országgyűlés összehívása tárgyában minap előadtunk. Maga a M. O. nem szándékozik „a kormánylap“ nyilatkozatának elemzésébe bocsátkozni; közli a helyett Madarásznak egy levelét, amelynek egy részét szívesen átveszszük azért is, hogy kitűnjék, menynyiben mond ellent Madarász a mi nézetünknek, s azért is, hogy a stylistikai finomság barátainak egy kis élvezetet szerezhessünk. „Mint csekély földmiveléssel foglalkozó polgár, — így ir Madarász — a szünidőt nem én választókerületemben, de itt Somogyban töltöm, melynek több kerületében fordulván meg, a polgároknak véleménykülönbség nélküli nézetük az, miszerint a kormány hanyagságot követ el, ha az átalános országos nyomorban mielőbb össze nem hívja az országgyűlést, a képviselők pedig bűnt, ha ez összehívást nem követelik. Azon képviselőtársaink tehát, akik Pesten vagy közel hozzá vannak, szólítsák fel a ház elnökét, hogy a kormánynál — azon országgyűlés öszszehívását eszközölje ki —. (Tehát M. nem az elnököt, hanem a kormányt tartja jogosultnak összehívni az országgyűlést. Szerk.) melyet elég helytelenül a kormány vélt jónak elnapolni. S ha a kormány tenni vonakodnék, teljesítse a képviselőhöz elnöke a képviselők összehívásának kötelmét. Még ha alakilag (!) megtámadnák is érte a ház elnökét, vélem a haza összes népének nemcsak jóléte, de megélhetése kérdésében teljesíteni kötelességét minden képviselőnek mulaszthatlan hivatása.“ (A pancsovai képviselőségről) írja a „Szerbszki Károd“, hogy ama hírhedt értekezletnek, melyen a szerb forradalmi cotteria dr. Pofitot tűzte ki országgyűlési képviselő jelöltül, elnöke dr. Pejcsics mint oly egyén ismeretes, kinek egy kerék hiányzik az agyából. S miután Pofit is néhány év előtt huzamosabb ideig, mint ezt maguk az ő barátai is elbeszélik, agygyöngeségben szenvedett, — kérdi a nevezett lap: melyik már most a gyöngébb elméjű : az-e, a ki candidáltatott, vagy az, a ki candidált ? (A burgonyatermeléshez.) A földmivelési miniszterhez az általa ez év folytán eszközlött magosztás következtében az „Early Rose“ burgonya tárgyában következő jelentés érkezett, melyet a jelen körülmények közt, midőn közönséges burgonyánk a szárazság miatt rosz terméssel fenyeget — közbem czélszerűnek láttunk . Folyó évi ápril hó 5-én kertemben egy lóherével bevetve volt, de őszszel felásott, és tavasszal újból ugarolt táblába „Early Rose” burgonyát ültettem el. Esőt nem várhatván, hogy a gumók kevés nedvet kapjanak, folyó évi sept. 5-én a folytonos szárazság mellett, az Early Rose burgonyákat — mit sem reményelve kiásattam, és meglepetésemre a legszebb, legegészségesebb termésnek örülhetek , ugyanis az elveszett 15 font gumó után termésem 276 fontot tett. — († 18 mag.) Minélfogva ezen fajt, mint legkorábbit, az itt ültetni szokott fajoknál túlnyomólag jobbnak tartom, és kívánatos lenne , hogy az Early Rose burgonya faj általánosan tenyésztessék, minek előmozdítását a nyert menyiségnek részletenkinti elosztásával kötelességemnek tartandom. Lugos 1873. sept. 7. Makay Sándor. (Az olasz király) küszöbön álló berlini utjának a „Colos“ vezérczikket szentel. Véleménye szerint Victor Emánuel nem szeret külföldön utazni, s nem kedveli a feszes udvari ceremóniákat; elhatározására azonban a syllabus előtt térdre boruló legitimista uralom visszaállíthatását hirdető zaj gyakorolt döntő befolyást, s legyőzte a hosszadalmas utazások iránti ellenszenvét. Ha egyedül Bécsbe menne — úgymond a „Golos“ — útjának az volna az értelme, hogy csak a világkiállítást akarja megszemlélni. De miután elfogadta Vilmos császár meghívását, s Berlinbe is utazik, tette már tüntetést jelent a jezsuiták által felnevelt és magát az egyház alázatos rabjának nevezni szerető V. Henrik trónra emelése ellen, ki el nem mulasztaná a pápa világi hatalmát visszaállítani, s neki visszaadni a birtokaiból kiragadott tartományokat, mihelyest az újonnan szervezett franczia hadsereg talpra állítható volna. Olaszország a fenyegető veszélylyel szemközt siet megmutatni, hogy tud magának oltalmazót találni a hatalmas Germániában, mely épen úgy, mint az olasz királyság, érdekelve van abban, hogy Francziország ne legyen az ultramontán cselszövények központja, a honnét állandó izgatás áramlanék a német katholikus papság és az államhatalom közötti meghasonlás gyarapítására. Német- és Olaszországgal most egy közös ellenség áll szemben, s ez a Vaticán s annál fogva minden kísérlet, mely ezen ellenségnek tervei valósítására eszközöket nyújtana, részükről egyesített s erélyes ellenállásra fog találi. Ha a franczia legitimisták Ausztriától várhatnának még támogatást, úgy Victor Emánuelnek Bécsbe menetele, mely a habsburgi birodalom és Olaszország között előbb létezett ellenségeskedés teljes elfelejtését szükségkép jelenti, ide vonatkozó csal képeiket romba dönteni. A territoriális beosztásról. APesti Naplódban érdekes eszmecsere fejlődött ki e nevezetes reform kérdés felett. Megvitattatott: várjon kell-e tabula rasát csinálni s a históriai emlékek mellőzésével csupán a jobb és gyorsabb közigazgatás érdekeit tartva szem előtt szabadon és újból czirkalmozni ki a „departement”-okat? vagy elég lesz-e csak a legkiáltóbb visszásságokat szüntetni meg, foltozgatni, összeszedegetni, arrondirozgatni itt-ott annyit a mennyi okvetlen szükséges, kimérve nemcsak a kegyeleteket, sőt p. o. uj területeknél rég elavult históriai nevek felelevenítésével, még öregbíteni is ? Mind a két nézetnek avatott szószóllói akadtak, s az egészből annyit kivehetett nem csekély megnyugtatására az olvasó közöség, hogy egy fontos reform van készülőben, s hogy közigazgatásunknak olcsóbbá és jobbá, a szolgálatnak kényelmesbé és pontosabbá tételére, sőt a megyei életnek, a közönség lankadó érdeklődésének újra felélesztésére is valami történni fog! Egy igen fontos oldala van azonban a kérdésnek, mely tudtommal nem, vagy nem eléggé hozatott felszínre, de amelyet figyelmen kívül hagyni igen nagy hibának tartanám; ez a városi törvényhatóságok jövőbeni állása. Ezek a zöld szigetkéka pusztaságon, a mi szabad királyi városaink, maradjanak-e úgy , mint vannak? ... s ha számuk szaporodni fog, amit a polgárosodás minden barátjának óhajtani kell, ezáltal a megye s a megyei élet mindinkább szegényebbé váljék e a helyett hogy emelkednék? Gondolkodjunk egy kissé, nem hiszem hogy egy vállvonitással megfelelhessünk e kérdésekre. Hiszen ki nem tudja, hogy a képviselőház egyik tekintélyét — a táblabírói elfogultságokban legkevésbé sem leledző Csengery Antalt épen ez indította arra, hogy a midőn Baja és Hódmezővásárhely virágzó városainknak tvhatósági joggal felruházásáról volt szó, ő e t.-czikknek nem csak ellene szavazott de szót is emelt. S valóban kár, hogy már 2 óra volt akkor, s Pulszky után is még többen nem szólhattunk hozzá: a ház, mint szokott ilyenkor, ki is volt merülve meg is lepetve a kérdés újdonsága által. Deák, mint szokott néha, kiment a teremből, arczán láttuk, hogy ezúttal nem ért egyet kitűnő barátjával, sőt többünknek, kik épen közelében voltunk, meg is mondá, megerősítve saját nézetünket is, hogy két oly nevezetes városnak a kért kiváltságot meg nem adni, az adott körülmények közt visszalépés volna. Voltak, akik belátva, hogy ismét két