Pesti Napló, 1873. szeptember (24. évfolyam, 200-224. szám)

1873-09-12 / 209. szám

Budapest, Péntek, September 12.1873. 100. sz. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A­ lap Szellemi részét illeti­ minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézir átok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Barátok-tere, Athenaeum-ép­ü­let. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetése pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS:­­* * h­» es» •«.» H M * *• ■* .? ' Hirdetések Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten hó­hoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­ 12 » — » Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felülfizetés évnegyedenként 1­0 frinfc. Az előfizetés az év folytán« minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik, szintúgy mint előfizetések KIADÓHIVATALBA, Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let küldendők. a Adófizetés „PESTI NAPLÓ“-hl Előfizetési árak[[: Egész évre . . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre . . . „ giffiy* Az előfizetés Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, fe­­rencziek tere 7. sz. a.) küldendő. A „P. Napló“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, sept. 11. Az igazságügyi enquete tárgyalásai, s e tárgyalások eredményei még mindnyájunk­nak élénk emlékezetében vannak. Tudjuk, hogy ez enquete részben a képviselőház ha­tározatai következtében, részben és bizonyos kérdésekre nézve azonban az igazságügymi­niszter úr kezdeményezése folytán hivatott össze­s terj­eszté­si tanácskozásait az igazság­ügyi rendezkedésnek majdnem egész meze­jére. Azt is tudjuk, hogy az igazságügymi­niszter úr minden irányban, részint beható reformok, részint új szerves munkálatok ké­szítésére illetékes intézkedéseket tett. Annyi­ra, hogy az előttünk álló országgyűlési idény magáról az igazságügy teréről is nagymeny­­nyiségű munkaanyaggal lesz valószínűleg el­látva. A szándékba vett reformok irányáról és terjedelméről, s az új szerves munkálatok életrevalóságáról alig szólhatunk valamit. Sem a reformjavaslatok, sem a munkálatok nin­csenek előttünk. S végre is ismervén a kezet, mely fölött­­k a corrector szerepét viszi, nyu­godtan nézhetünk jövendőjük elé. Ép ez ok­ból nem is térnénk vissza az enquetera, ha erről, s különösen az ennek kebelében felme­rült egyik vitás tárgyról pár héttel ez­előtt úgy hazai, mint bécsi lapokban olyan közle­mények nem jelentek volna meg, melyek úgy lapunk irányával, mint - legalább nézetünk szerint — a kérdés helyes fogalmával is me­rőben ellenkeznek. Értjük azon kérdést, hogy vájjon nem lenne-e czélszerű, ha közigazgatási hatóságok­nak is jelentékeny szerep adatnék különösen az administrativ-contentiosus kérdések elin­tézése körül? Nem tehetnék-e jobbá,olcsóbbá és gyorsabbá az igazságszolgáltatást, ha a bíróságoktól mindazon munka, melyet más is és oly jól elvégezhet, mint ők, egyszerűen elvétetik? S vájjon ellenkeznék e bizonyos közigazgatási, de egyszersmind részben ma­gánjogi kérdések fogalmával, ha ezek eldön­tése egyelőre átalában a közigazgatási ható­ságokra bizatnék? Azon lapok, melyek e kérdések körül velünk ellentétes álláspontot foglaltak el, a kérdések érdemébe gondosan óvakodtak bele­avatkozni. Megelégedtek azzal, hogy az igaz­ságszolgáltatás és közigazgatás elválasztásá­nak abstract elvét újból és újból proclamál­­hatták — a mire semmi szükség sem volt s ennek a legkisebb s legvegyesebb természetű ügyekre kiterjesztését is nélkülözhetlennek jelenték ki — a mire azonban egyetlen elmé­leti vagy gyakorlati indokot fel nem hozha­­tónak. Mi nagyon megfoghatónak, sőt nagyon természetesnek is találjuk, hogy most, a mi­dőn m­ég közigazgatási szervezetünk valóban zilált s a midőn épen arról folyik a tárgyalás, hogy miként alakíttassák újra az állami köz­­igazgatás törvényhatósági kerete és szerke­zete, egyátalán nem nagy hajlandóság mutat­kozik arra, hogy a közigazgatási hatóságok a mostaninál még nagyobb hatáskörrel ruház­­tassanak föl s még kevesebb arra, hogy az igazságszolgáltatás által elhódított részben jogos területük nekik visszaadassék. Ismétel­jük, mi ezt nagyon természetesnek találjuk, de úgy látjuk, hogy egyelőre nem erről van a szó , hogy erre majd csak akkor kerül a sor, ha úgy a közigazgatás reformjának, vagy egy adminisztrationális kódexnek, vagy mind­kettőnek részletes tervezete s illetőleg tárgya­lása áll előttünk. Addig tisztáznunk kell az eszméket, ko­moly meggyőződést kell szereznünk a vitás kérdések így vagy amúgy eldöntésének gya­korlati horderejéről, s átalában a szakszerű előkészület minden apparátusával kell ellátva lennünk, nehogy egyik meglepetés a másik után, egyik kísérlet a másik után tálaltassék elibénk, mint egykor az ideiglenes perrend­tartások s egyéb ideiglenes javaslatok lázas korszakában. Mi igenis tudjuk azt, hogy az alaki jog­fejlődés, kivált Németországban, erőteljes, sőt erőltetett lépéseket tett az irányban, hogy minden, bármily kis contentiosus kérdés, ha­bár még annyira közigazgatási természetű legyen is egyszersmind, alakszerű eljárás alá vonassék s mint olyan a bíróságok elé hur­­czoltassék. De más részről tudjuk azt is, hogy e törekvés az ideális czélt a legtöbb helyütt egyátalán el nem érheti s hogy útjába az erőteljes társadalmi élet olyan akadályokat gördít, melyeket még Németországon sem képesek az elmélet emberei félre hárítani. A nagyobb és élénkebb városokban, mint a minő Hamburg — azért említjük ezt, mert itt volt a vita leghosszabb és legbehatóbb — ma már teljesen meggyőződtek arról, hogy a közigazgatásnak az igazságszolgáltatástól vég­letekig elválasztása s az administrativ-conten­tiosus ügyeknek föltétlenül és kizárólag a bíróságokra bízása mint czél — lehetetlen, mint törekvés — üdvetlen. A mi történelmi jogfejlődésünk — úgy a magán, mint a közjog terén — nagyon rég elvált már Németországétól s minden erősza­kos vagy könnyelmű megzavarások daczára is nagyon régóta meglehetős önálló s a nemzet egyéniségével meglehetősen összenőtt irányt követ. Lehet ez irányt helyesebbé tenni. Meg is lehet szakítani, ha a tudomány s a társa­dalom egészséges fejlődése úgy kivánja. De minden lépten nyomon változtatni s minden lehető alkalommal megszakgatni csak azért, mert másutt, mert a szomszédban vagy távo­labb, nem a mi irányunkat követik, sem he­lyesnek, sem jogosultnak, sem elvégre haza­fias eljárásnak nem tekinthetjük. A­mint mi a képviselőház hangulatát is­merjük, mi biztosan számítunk arra, hogy azon ügyek egy része, melyeket úgy heve­nyészve egykor a bíróságok elé utaltunk, a közigazgatási hatóságok elé fog — természe­tüknek megfelelőleg — ismét rendeltetni. — Hogy hol vonassék meg a határvonal, minő ügyek s minő stádiumban tartozzanak az egyik s minő stádiumban másik hatóság elé: ez az ifa kérdés, melyet akként kell eldönteni, hogy az eldöntés elvégre az észszerűség és­ állandó­ság minden biztosítékát is egyúttal maga után vonhassa. Hogy ezt elérhessük, ezért kell az eszméket tisztáznunk s komolyan és tárgyila­gosan a kérdés természetét megvizsgálnunk. Holnap e tárgyra még újólag vissza­térünk. A „Pesti Napló“ tározója. Rajzok Spanyolországból/) — Cherbuliez Victortól. — III. Spanyolországban meg volt az alkotmányos királyság első föltétele, mert nagy ott az oly embe­rek száma, kik majdnem egyre becsülik az isteni és az emberi felséget és egy imába foglalják mindkettőt; kik azt tartják, hogy a király nélküli társadalom olyan mint a tető nélküli ház; kik olybá tekintik a trónt, mint a politikai épület boltozatkulcsát. Hiányzik azonban Spanyolországban az, mi az alkotmányos kormányt a vita kormányává teszi és a­mi iránytűt szolgáltat neki. Van ott sok ember, kik a politikából élnek,mert általa hivatalt szerezhetnek, kik meg tudják ítélni a kormány botlásait — ha ők nincsenek benne, és fel­fogják annak jótetteit — ha benne vannak. De kevés az olyan ember, ki egész önzetlenül foglalkozik politikával, hiányzik a közvé­lemény, mely folyton ítélőszemmel kísérje a kormány tetteit. A közvélemény rabja azon végzetes közöny­nek, melyet rendesen tapasztalunk az olyan népeknél, melyeknél a napsugár mindent pótol és melyeknek a megelégedettséghez nincs szükségük jó kormány­ra. A sok csapás, a szünetlen balsors kételkedni ta­nította a spanyol népet és közönye párosul a scepti­­cismussal; nem fű­­z programoinak, legyen az bármi nagyhangú, mert tapasztalta, hogy a sok szép phra­­sis csak a piszkos személyi érdekeknek szolgál oz if­­ra takaróul; hogy ha valaki reformot követel, mind­járt azzal a gyanúperrel élnek, hogy a lelkes szónok­nak kis hivatalocskára fáj a foga; nagyon gyanakvó szemmel nézik azokat a hatókat, kik a romlott er­kölcsök ellen menydörögnek; a gondtesti homlokról egyebet sem bírnak leolvasni, mint az adusra leske­lődő játék aggályát. Hisz százszor sült már ki az, hogy bolondnak tartaná magát az egyébiránt igen becsületes ember is, ha a közvagyonból nem iparkod­nék meggazdagodni. A nagy tömeg látja ezt, de nem boszankodik miatta, hanem igen mulatságosnak ta­lálja. Egyfelől pár millió józan és gúnyolódó ember, ki semmivel sem törődik ; másfelől ezer ember, ki folyvást izeg-mozog, mindig kész a merész kaland­ra ; a legfeszültebben lesi az alkalmat és kiknek jelszavuk: crisis y destinos, azaz válság és hivatal. Azt mondják, hogy Spanyolország a véletlen­­ségek, a váratlanságok hazája; pedig épen megfor­dítva áll a dolog, mert ez országnak története egész 1883-tól kezdve nem egyéb az okok és okozatok végzetesen egyhangú ismétlődésének. A föltétlen választási szabadság ! Szép álom, mely eddig ele sehol sem vált még valósággá, Spa­nyolországban pedig a lehető legkevésbé. A pártok iparkodnak egymást túlkiabálni, a közönség egy­nek sem hisz, a kormány pedig háborítatlanul „csi­nálja” a többséget. Köztudomású dolog, hogy Spa­nyolországban annyi a tábornok, hogy elég volna Európa valamennyi hadserege számára. A pártvezé­rekben nem kevésbé bővelkedik Spanyolország.Ren­­desen igen ügyes emberek, kik el tudnák vezetni a világ minden balközépi és szélsőbali, de még jobb­oldali pártját is, de kiknek egész hadseregük olyan emberekből áll, kik a fővezértől valamit reményle­nek és várnak. A kormány pedig a cynismusig menő nyílt­sággal folytatja üzelmeit; hasonlít azon egyénekhez, kik meg vannak győződve arról, hogy úgy sem tart­ja őket senki becsületes embereknek és e rosz hír­ből legalább anyagi hasznot akarnak húzni. A kormány mozgásba hozza az egész hivatal­noki apparátust, nem kimél ígéretet, fenyegetést, a befolyásosabb egyéneknek csalétket dob oda, máso­kat azzal ijesztget, hogy még van valami elintézet- t len, és ha kívánnák, elintézhetlenné válható üg­yük, mely alszik, de tetszés szerint felébreszthető. És ha ez sem használ, akkor a »trabucaros« vagy porra­­zos-okhoz (nálunk kortesek neve alatt ismerjük) fordulnak. Óhajtandó volna,mondá ezekre czélozva Ruiz Zo­­rilla,hogy a függőben levő ügyek elintézését ne késlel­tesse vagy ne sürgesse egyik másik titkos ügynök be­folyása, hogy ne a kormányzottak létezzenek a hi­vatalnokok kedvéért, hanem megfordítva, hogy a hivatalnok elmondhassa magáról, hogy elintézte dol­gát ajánló levél vagy boros hordó segélye nél­kül is. Hasonlókép nyilatkozott Bugallal Alvarez, ki fölszólította a kormányt, hogy ne demoralizálja a népet. Csakhogy bajos dolog lesz az, hogy valaki, ki csodákat mivelhet, ezt ne tegye. Az ellenzék már előre tudja, hogy le fog győzetni és nem akarja fel­venni az egyenlőtlen harcrot, hanem siet kinyilat­koztatni, hogy tartózkodik a szavazástól, mert a vá­lasztás nem szabad. A nagy­közönség nem törődik a választással, az ellenzék előre is leteszi a fegyvert és a kormánypárt egyedül szavaz és a kormány óri­ási többség felett rendelkezik; de az ellenzék nélkü­li nagy többséget mi sem tartja össze: nincs ellen­fél, a­ki ellen küzdjön ; saját kebelében kezd tehát egyenetlenkedni és apró kérdések feletti vitában ap­ró töredékekre foszlik. A kormány pedig oly sokat ígért, hogy nem képes ez ígéreteket beváltani; már pedig tudvalevőleg nincs veszélyesebb az elégedet­len barátoknál; azután meg a hevesvérű spanyol nem ismeri azt az erényt, hogy beérje a veszett fej­sze nyelével; nem ért hozzá a compromissumhoz; yo soy, quien soy — ez a jelszava; vegyetek úgy a hogy vagyok, én nem hajlom, nem tágítok. Nem rég egy híres államférfiú, végig nézve a falusi képviselők tömött sorain, e szavakra fakadt: „íme a legszebb birkasereg,mit csak találhatunk Eu­rópában.« Pedig ezeken nem kell nevetni, mert épen az a baj, hogy nagyon is kevés a buta ember Spa­nyolországban; hogy nagyon is sok a szellemdug politikus,ki nem akar fegyelmet tartani; a sok okosko­dó politikus, a sok,tábornokánál bölcsebb katona szét­verte a többséget. Tegyük még hozzá, hogy ugyanez történik a kabinet kebelében is, hogy ott sincs fegyelem, solidaritás, egyetértés. Minden spanyol miniszter egy kis Caesar, ki inkább akar valamely faluban első lenni, mint Rómában a második. Ma a kormány életerős, holnap már azt olvas­suk valami madridi lapban, hogy kebelében válság tört ki, a válságot apró szerekkel húzzák, halasztják, de az csak folytatja menetét mig a’beteg rész kivága­­tik. Ilyenkor rendesen egyik-másik miniszter mar­kába szokott nevetni; mosolyog csínján, hogy vala­melyik kellemetlen collegáját mily ügyesen to­ta ki a külellenség segélyével; szóval nincs Spanyolország­ban kapus, ki egyszer máskor ne tárt volna ajtót a tolvajnak. Más baja azután Spanyolországnak a „retru­­miento minden párt, mely a szavazáskor visszavo­nult, összeesküvést forral. Mig a kormánypárt maga magát sebezgeti, az ellenzék titkon szövi terveit s mindinkább szaporodik azon elemekkel, a­melyek már csak azt várják, hogy a jelen kormány lehetet­lenné tegye magát; a régi ellenségek hamar békül­­nek ki egymással, néha persze azon gondolattal, hogy a győzelem esetére új barátaikat mielőbb kijátszák, félretolják. Ha a szövetségesek megbuktatták a kö­zös ellenfelet, akkor már csak az a kérdés merül föl, hogy a szövetkezettek közül melyik rendelkezik a tábornokokkal és az ágyukkal; a­ki hamarább keríti ezeket kezére, az győzött. És a nemzet? Az jót mulat a komédián. íme kimutattuk, hogy Spanyolországnak meg van mindene, mire szüksége van, vannak tanácsadói, fényes tehetségei, nagy erényei, jó törvényei nagy szónokai és csak azon politikai erényekben szűköl- l ködik, melyek előföltételei a szabad kormánynak. Hasonlít azon magára hagyott, fényes tehetségű és gazdag vagyont örökölt ifjúhoz, ki korlátoltabb te­hetségű, szegény házból való, de jól számítani tudó és egyre gazdagodó szomszédja mellett tönkre jut. De nem szabad mindjárt kizárólag a nemzetet vádolni e fogyatkozásért. Spanyolországtól az ég maga tagadott, meg oly királyt,ki maga is tisztelvén a törvényt, annak tiszteletet szerzett volna nagy tekintélyű példája által. A sors azzal verte meg Spanyolországot, hogy kiskorú uralkodót adott neki, ki alatt legtágabb tere volt az ármánynak,a kalando­roknak : kis leánykát, ki még járni tanult, mintegy jelképezvén a járkálni tanuló Spanyolországot. A kis leánykából Spanyolország királynéja lett; királyné, ki nem bírja elválasztani az udvart a közügytől, befolyást enged az udvar titokszerű ha­talmainak, megengedi a camarillának, hogy apró, kisszerű ármányaival rendelkezzék a miniszteri tár­­czák felett. A legnagyobb bűn, mit Spanyolország ez első alkotmányos uralkodójának szemére hányhat, az volt, hogy egyre conspirált miniszterei ellen. Épen az lett volna kötelessége, hogy lehetőleg véget ves­sen ez állhatatlanságnak a hatalomban; ő még ked­velte a kalandokat és ármányoskodást, melyek Spa­nyolországnak tán egyetlen szerencsétlenségét képe­zik. Ha egyszer a közvélemény rákényszerített is egy érdemdús, szabadelvű kormányférfit, ki hasznos re­formokat terveit, elszántan küzdött egy lelkiismeret­len ellenzék ellen, erélyesen szedte ránezba a bomfn­­­dozó kormánypártot, akkor titkos ellenségeskedések ásták alá lassan kint helyzetét, akkor arra kellett drága idejét felcsérelnie, hogy hígvelejű, ármányos udvaron ezek, alattomos, önző gyóntatóatyák ellen küzdjön. Ebben a gazdálkodásban tönkre jutott a pénzügy, lejárta magát a tekintély, elkopott minden tehetség A carlismustól való félelem „igen üdvös zabola volt egy ideig II. Isabellának. Ő az absolutisms fegyverhordója ellen csak úgy bírta magát fenntar­tani, ha a szabadság zászlaját lobogtatja, elv ellen elvet állít és bebizonyítja Spanyolországnak, hogy valóban alkotmányos érzelmeket táplál. Mikor azután többé nem kellett a carlistáktól tartani, VII Ferdinand leánya szabadabban követte izlését, ba­bonás hajlamait. Akkor engedett, mikor gyenge volt, pedig csak az erősnek volna szabad engedni. Ha a nép fenyegetett, a szabadelvűeknél keresett támaszt, hogy a vihart lecsillapítsa és ha ez megtör­tént, a legszélsőbb reactióba esett. A trón 1854-ben majd­hogy fel nem dőlt, de az asszonyok igen könnyen szokták azt feledni, ami kellemetlen emlék nekik. Mondják, hogy 1866-ban a szabadelvű kor *) A „Revue de­s deus Mondes“ September elsői füzetéből. Budapest, sept. 11 (Haynald Lajos kalocsai é­r­­­s­e­k), mint értesülünk az egyesült magyar gőzhajó­­zási társulat fönntartására jelentékeny pénzösszeget ajánlott föl. (Az állami tűzkárbiztosítás­ eszméje, a­mely mellett számos municipium az­ ország­­gyűléshez fölírt, Pest városának tegnapi közgyűlé­sén szóba jött, egy tűzoltó-alparancsnoki állomás szervezése alkalmából Tavaszi városi képviselő fölvetette az elvi kérdést, vájjon nem volna-e helyes, ha a város, miután a tűzoltó intézmény fönntartása annyi áldozatába kerül, maga vállalná el az összes házak tűzmentesítését. Ki is küldetett egy bizottság ezen kérdés tanulmányozására Weisz B. F. el­nöklete alatt, a­ki az állami tűzkártérítésnek har­madfél évtized óta buzgó képviselője hazánkban. Ezen bizottság megállapodása lényegesen függ attól, várjon mikor és mily értelemben tesz a kormány a képviselőháznak a vett utasítás következtében, je­lentést az államtitzkártérítés mellett fölírt municipi­­umok kérvényeiről. A­ belügyminisztérium kebelében hosszabb idő óta tanulmányozzák a kérdést, s egy szakenquete egybehívásában állapodtak meg, a kérdő pontok is ki vannak már tűzve, de bizonyára ismét eltelik néhány hónap, míg csak az enquetet meg­hallgatják. Pest városa, ha elvben elfogadná a közbiztosí­­tást, úgy a mint ez Berlinben, Stettinben és egyébb nagy német és svájczi városban honos, kétségkívül várna az életbeléptetéssel addig,míg a törvényhozás az egész országra kiterjesztendő közbiztosítás esz­méje fölött határozott, mert az állami tűzkártérítés elrendelése esetében egy külön városi biztosító in­tézmény felállítása fölöslegessé válnék. (A keleti marhavész elfojtá­sá­ra vonatkozó­ intézkedéseknek korszerű rendszeresítése tekintetéből a kereskedelemügyi mi­nisztériumban munkálatba vett törvény tervezete el­készült. Ezen úgy nemzetgazdászati, mint nemzetközi forgalmi érdekeinket közelről érintő törvény terve­zetének végleges megállapítása czéljából dr. Zichy József miniszter úr személyes elnöklete alatt f. é. sept. hó 25-én megtartandó bizottsági tárgyalásokban való részvételre, a minisztériumbeli közigazgatási és szakegyéneken kívül meghivattak : Kiss Miklós Jászkun kapitány, Pogány György Felső-Fehér megyei főispán, Berzeviczy Edmund, sá­rosmegyei alispán, Korizmics László orsz. képviselő és orsz. gazd. egyleti alel­nök, Pólya József orsz. képviselő, Tormay Béla, a debreczeni gazdasági fel­sőbb tanintézet igazgatója, Heitzmann Márton, nyu­­galm. orsz. állatorvos a b­el- és igazságügyi minisz­terek küldöttjei, valamint a buda­pesti kereskedelmi és iparkamarának, az állati és nyerstermény keres­kedésben szakavatott küldöttje. (Madarász Józsefet) állítja a „Magyar Újság“ sorompóba azon észrevételeinkkel szemben, melyeket Helfy indítványára az ország­gyűlés összehívása tárgyában minap előadtunk. Ma­ga a M. O. nem szándékozik „a kormánylap“ nyi­latkozatának elemzésébe bocsátkozni; közli a he­lyett Madarásznak egy levelét, a­melynek egy részét szívesen átveszszük azért is, hogy kitűnjék, meny­nyiben mond ellent Madarász a mi nézetünknek, s azért is, hogy a stylistikai finomság barátainak egy kis élvezetet szerezhessünk. „Mint csekély földmiveléssel foglalkozó polgár, — így ir Madarász — a szünidőt nem én választó­­kerületemben, de itt Somogyban töltöm, melynek több kerületében fordulván meg, a polgároknak vé­leménykülönbség nélküli nézetük az, miszerint a kormány hanyagságot követ el, ha az átalános or­szágos nyomorban mielőbb össze nem hívja az or­szággyűlést, a képviselők pedig bűnt, ha ez összehí­vást nem követelik. Azon képviselő­társaink tehát, a­kik Pesten vagy közel hozzá vannak, szólítsák fel a ház elnö­két, hogy a kormánynál — azon országgyűlés ösz­­szehívását eszközölje ki —. (Tehát M. nem az elnö­köt, hanem a kormányt tartja jogosultnak összehív­ni az országgyűlést. Sz­erk.) melyet elég helytelenül a kormány vélt jónak elnapolni. S ha a kormány tenni vonakodnék, teljesítse a képviselőhöz elnöke a képviselők összehívásának kötelmét. Még ha alakilag (!) megtámadnák is érte a ház elnökét, vélem a haza összes népének nemcsak jó­léte, de megélhetése kérdésében teljesíteni köteles­ségét minden képviselőnek mulaszthatlan hivatása.“ (A pancsovai képviselőségről) írja a „Szerbszki Károd“, hogy ama hírhedt értekez­letnek, melyen a szerb forradalmi cotteria dr. Pofi­­tot tűzte ki országgyűlési képviselő jelöltül, elnöke dr. Pejcsics mint oly egyén ismeretes, kinek egy ke­rék hiányzik az agyából. S miután Pofit is néhány év előtt huzamosabb ideig, mint ezt maguk az ő ba­rátai is elbeszélik, agy­gyöngeségben szenvedett, — kérdi a nevezett lap: melyik már most a gyöngébb elméjű : az-e, a ki candidáltatott, vagy az, a ki can­­didált ? (A burgonyatermeléshez.) A föld­­mivelési miniszterhez az általa ez év folytán eszköz­­lött mag­osztás következtében az „Early Rose“ bur­gonya tárgyában következő jelentés érkezett, melyet a jelen körülmények közt, midőn közönséges burgo­nyánk a szárazság miatt rosz terméssel fenyeget — közbem­ czélszerűnek láttunk . Folyó évi ápril hó 5-én kertemben egy lóherével bevetve volt, de ősz­szel felásott, és tavasszal újból ugarolt táblába „Early Rose” burgonyát ültettem el. Esőt nem vár­hatván, hogy a gumók kevés nedvet kapjanak, fo­lyó évi sept. 5-én a folytonos szárazság mellett, az Early Rose burgonyákat — mit sem reményelve ki­­ásattam, és meglepetésemre a legszebb, legegészsé­gesebb termésnek örülhetek , ugyanis az elveszett 15 font gumó után termésem 276 fontot tett. — († 18 mag.) Minélfogva ezen fajt, mint legkorábbit, az itt ültetni szokott fajoknál túlnyomólag jobbnak tar­tom, és kívánatos lenne , hogy az Early Rose bur­gonya faj általánosan tenyésztessék, minek előmoz­dítását a nyert me­nyiségnek részletenkinti elosz­tásával kötelességemnek tartandom. Lugos 1873. sept. 7. Makay Sándor. (Az olasz király) küszöbön álló ber­lini utjának a „Colos“ vezérczikket szentel. Véle­ménye szerint Victor Emánuel nem szeret külföldön utazni, s nem kedveli a feszes udvari c­eremóniákat; elhatározására azonban a syllabus előtt térdre bo­ruló legitimista uralom visszaállíthatását hirdető zaj gyakorolt döntő befolyást, s legyőzte a hosszadalmas utazások iránti ellenszenvét. Ha egyedül Bécsbe menne — úgymond a „Golos“ — útjának az volna az értelme, hogy csak a világkiállítást akarja meg­szemlélni. De miután elfogadta Vilmos császár meg­hívását, s Berlinbe is utazik, tette már tüntetést je­lent a jezsuiták által felnevelt és magát az egyház alázatos rabjának nevezni szerető V. Henrik trónra emelése ellen, ki el nem mulasztaná a pápa világi hatalmát visszaállítani, s neki visszaadni a birtoka­­i­ból kiragadott tartományokat, mihelyest az újonnan­­ szervezett franczia hadsereg talpra állítható volna. Olaszország a fenyegető veszélylyel szemközt siet megmutatni, hogy tud magának oltalmazót találni a hatalmas Germániában, mely épen úgy, mint az olasz királyság, érdekelve van abban, hogy Franczi­­ország ne legyen az ultramontán cselszövények köz­pontja, a honnét állandó izgatás áramlanék a német katholikus papság és az államhatalom közötti meg­­hasonlás gyarapítására. Német- és Olaszországgal most egy közös ellenség áll szemben, s ez a Vaticán s annál fogva minden kísérlet, mely ezen ellenség­nek tervei valósítására eszközöket nyújtana, ré­szükről egyesített s erélyes ellenállásra fog talá­li. Ha a franczia legitimisták Ausztriától várhatnának még támogatást, úgy Victor Emánuelnek Bécsbe menetele, mely a habsburgi birodalom és Olaszor­szág között előbb létezett ellenségeskedés teljes el­felejtését szükségkép jelenti, ide vonatkozó csal ké­peiket romba dönten­i. A territoriális beosztásról. A­­Pesti Naplódban érdekes eszmecsere fejlődött ki e nevezetes reform kérdés felett. Megvitattatott: várjon kell-e tabula rasát csinálni s a históriai emlékek mellőzésével csupán a jobb és gyorsabb közigazgatás ér­dekeit tartva szem előtt szabadon és újból czirkalmozni ki a „departement”-okat? vagy elég lesz-e csak a legkiáltóbb visszásságokat szüntetni meg, foltozgatni, összeszedegetni, arrondirozgatni itt-ott annyit a mennyi ok­vetlen szükséges, kimérve nemcsak a kegye­leteket, sőt p. o. uj területeknél rég elavult históriai nevek felelevenítésével, még öreg­bíteni is ? Mind a két nézetnek avatott szószóllói akadtak, s az egészből annyit kivehetett nem csekély megnyugtatására az olvasó közöség, hogy egy fontos reform van készülőben, s hogy közigazgatásunknak ol­csóbbá és jobbá, a szolgálatnak kényelmesbé és pontosabbá tételére, sőt a megyei életnek, a közönség lankadó érdeklődésének újra fel­élesztésére is valami történni fog! Egy igen fontos oldala van azonban a kérdésnek, mely tudtommal nem, vagy nem eléggé hozatott fel­színre, de a­melyet figyelmen kívül hagyni igen nagy hibának tartanám; ez a városi törvényh­ató­ságok jövőbeni állása. Ezek a zöld szigetkék­­a pusztaságon, a mi szabad királyi városaink, maradjanak-e úgy , mint vannak? ... s ha számuk szapo­rodni fog, a­mit a polgárosodás minden barát­jának óhajtani kell, ez­által a megye s a me­gyei élet mindinkább szegényebbé váljék e a helyett hogy emelkednék? Gondolkodjunk egy kissé, nem hiszem hogy egy vállvonitás­­sal megfelelhessünk e kérdésekre. Hiszen ki nem tudja, hogy a képviselő­ház egyik tekintélyét — a táblabírói elfogult­ságokban legkevésbé sem leledző Csenge­­r­y Antalt épen ez indította arra, hogy a mi­dőn Baja és Hódmezővásárhely virágzó vá­rosainknak tvhatósági joggal felruházásáról volt szó, ő e t.-czikknek nem csak ellene sza­vazott de szót is emelt. S valóban kár, hogy már 2 óra volt akkor, s Pulszky után is még többen nem szólhattunk hozzá: a ház, mint szokott ilyen­kor, ki is volt merülve meg is lepetve a kér­dés újdonsága által. Deák, mint szokott néha, kiment a teremből, arczán láttuk, hogy ezút­tal nem ért egyet kitűnő barátjával, sőt töb­bünknek, kik épen közelében voltunk, meg is mondá, megerősítve saját nézetünket is, hogy két oly nevezetes városnak a kért ki­váltságot meg nem adni, az adott körülmé­nyek közt visszalépés volna. Voltak, a­kik belátva, hogy ismét két

Next