Pesti Napló, 1873. október (24. évfolyam, 225-251. szám)

1873-10-18 / 240. szám

*40. ss. Budapest Szombat, October 18.1873. *4. évi folyam. Szerkesztési iroda, Biír­tok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadát körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­ 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felü­lfizetés évnegyedenként 1­­orint. Az előfizetés az év folytán * minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától kiámu­tatik. Hirdetések szintúgy mint*előfizetések a KIADÓ-HIVATALBA. Barátok­ tere, Athenaeum-éplTa küldendők. Előfizetés „PESTI NAPUHra. Előfizetési árak: Egész évre . . 24 frt. Félévre ... 12 „ Negyedévre . . 6 „ gf^. Az előfizetés Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, fe­­rencziek tere 7. sz. a.) küldendő­­k J. Sápie, szerkesztő-céh kiadó-hivatala. Budapest oct. 17. Minő lábon áll az ország egyik és másik részében, sőt minő lábon áll az ország egész területén az igazságszolgáltatás ügye: e kér­dés épen olyan érdekes, a­mily biztosan is­meri erre a feleletet minden illetékes egyén, sőt maga az országos közvélemény is. Nem is bajlódunk most sokat e kérdéssel s az erre adandó felelettel, hanem egy és más idevo­natkozó dolgot mégis legalább érinteni aka­runk most, a­mikor az igazságügy rendezésére vonatkozó törvényjavaslatoknak már egész sora áll készen s a­mikor az igazságügymi­­nisztérium kebelében a beható szaktanács­­kozmányok újra élénk folyamatba jöttek. A perrendtartás revisiója tárgyában ké­szült törvényjavaslatot nem ismerjük. Érin­tetlenül hagyja-e, vagy kiterjeszti-e a járás­bíróságok illetőségi körét, kevesbíti-e a som­más és rendes eljárás alakszerűségeit, szaba­­tosítja-e a semmitőszék hatáskörét, egyszerű­­síti-e a hagyatéki eljárást, mindezt nem tudjuk. Azt sem tudjuk, vajjon kész-e gyökere­sebb reformokra is ? Tesz-e lépést a közvet­lenség és szóbeliség felé, számításba veszi-e a közjegyzőség s a bagatelleljárás behozatalát s az administrativ-contentiosus ügyek elkülö­nítését ? Számít-e arra, hogy a hagyatéki el­járásban mind­az, a­mi nem tisztán és kizáró­lag közigazgatási teendő, a törvényhatóságok­tól elvonassék, s az egész eljárás súlypontja a lehetőség határáig egy bírói illetőségre és pedig a járásbíróságra fektettessék ? Mind­erről nincs legkisebb tudomásunk sem. És mégis — és mégis nyugodtan né­zünk az új törvényjavaslatok elé. És akkor is nyugodtan néznénk, ha tudnók, hogy azok nem felelnek annyira meg az általuk megol­dandó feladatnak s a hozzájuk kötött várako­zásoknak, mint a­mennyire a helyzetismeret s a gyakorlat nyújtotta bőséges tapasztalatok után megfelelniök kellene. Nyugodtan né­zünk eléjük, mert tudjuk, hogy igazságszol­gáltatási viszonyainkon s az állampénztárnak az igazságügyre vonatkozó érdekein az új törvényjavaslatok bizonyára csak javíthatnak. Mind­ez azonban még nem az, a­miről ezúttal beszélni akarunk. Annál sem akarunk késlekedni sokáig, hogy a törvények, az ügy­viteli rendszabályok s a központi felügyelet hiányainak daczára is sokkal jobb lehetne az igazságszolgáltatás, ha az ennek gyakorlására hivatott bírói kar minden tagja teljes öntu­dattal jó indulattal s elég képességgel birna feladatának teljesítésére. Elhagyjuk ethemát, pedig ez vajmi bőséges alkalom volna ér­dekesnél érdekesebb elmélkedésekre. Hanem e helyett pár gyakorlati fontossággal bíró kö­rülményre akarjuk az illetők figyelmét felhívni. Egyik mindenesetre az, hogy az igaz­ságszolgáltatás administration­ális részét csak annyira szeretnék a perrendtartás s az ezzel­­ összefüggő ügyviteli szabályok revisiójánál­­ kiterjeszteni, a­mennyire azt az államnak az igazságügyben rejlő érdeke szigorúan meg­követeli. Tudjuk mi s nem is hunyunk sze­met az előtt, minő becscsel bírnak bizonyos statistikai adatok az abstract tudomány előtt, de hogy ezért is az állam gyakorlati érdekein fe­lül sőt gyakran ezek mellőztével csak ez­ért a járásbíróságokat egyúttal statistikai hivatalokká is tegyük, őket bírói teendőjük gyors és pontos teljesítésében hátráltassuk, örökös kimutatásokkal, nyilvántartásokkal halmozzuk el, ezt mi helyeselni egyátalán nem tudnók; összefügg ezzel az, hogy a­meny­nyire lehetséges, bírákat csak bírói teendők­kel ruházzunk fel s a kezelést bízzuk a kezelő személyzetre. Nem vagyunk oly gazdagok sem pénzben sem munkaerőben, hogy minő­­sített munkaerőket kezelési szakmáért paza­roljunk és fizessünk is. Ha valaki a királyi ügyészségek és járásbíróságok admin­is­tratio­­nális munkakörét úgy, a­mint annak ma kel­lene lenni, alaposan megvizsgálja, lehetetlen hogy velünk lelke mélyében egyet ne értsen. A másik, mire egyelőre is figyelmeztetői akarunk, a hagyatéki eljárás el­­engedhetlen egyszerűsítése s ezzel gyorsítása. Hogy a gyorsításra mennyi szükség van, ar­ról csakugyan felesleges volna bővebben szó­lani. Hogy az egyszerűsítés miként lehetsé­ges , erre csak annyit jegyzünk meg, hogy ez idő szerint járásbíróság, törvényszék és megyei árvaszék, tehát három hatóság van sok olyan teendő elvégezésére utasítva, melyet egyetlen hatóság sokkal jobban, gyorsabban, sőt igen gyakran alaposabban is tudna elvé­gezni. A gyakorlat emberei ismerik a fontos okok azon hosszú sorát, mely minket különö­sen e körülmény hangsúlyozására indított. Még egy körülmény van, melynek újra és újra felemlítését el nem mulaszthatjuk. A szóbeliség és közvet­lenség ma még nálunk egész merevségé­ben be nem hozható. De egyszerűsíthető a sommás eljárás, kiterjeszthető az egyes bíró­ságok hatásköre s egyúttal elvehető tőlük a közigazgatási vitás kérdések egész nagy hal­maza. Ha a codificatió előtt olcsóbbá, de egy­úttal jobbá és gyorsabbá tehetjük a iustitiát, ez az út az, mely bizonyos föltételek mellett s a mi viszonyaink között ma erre képesít bennünket. Ez atés egyéb aligha. A „Pesti Napló“ tárczája. Bárnim európai körúton, Bécs városának s meglehet, hogy Budapestnek is nemsokára igen érdekes vendége lesz, ki a maga nemében szinte „nevezetességnek“ mondható. Értjük ezalatt Barnumot, a hírneves Barnumot, a humbug „törvényes apját.“ Múlt héten Amerikából Londonba érkezett, hogy a londoni tudósokkal ta­nácskozzék a léghajózás lehetőségéről az atlanti óc­eánon át. A londoni kapacitások nem elégítették ki Barnum tudványát, úgy, hogy Londonból Párisba utazott és pár nap múlva már Bécsben lesz. Alig van ember, kinek nevét a lapok annyiszor említették volna, mint Barnumét, pedig a világ ennek daczára is eddig keveset tudott Barnum múltjáról és személyiségéről. Mindkettő pedig eléggé ér­dekes. Taylor Barnum jelenleg 63 éves. Connecticut a híres ember születés­helye. Pályáját mint journa­­lista kezdő, később egy radicális lapot alapított, melynek iránya őt nem egyszer bajba sodorta. A meggazdagodás ez után lassan haladt előre, miért is elhatározta, hogy más pályát fog válasz­tani. Huszonnégy éves korában egyszer gondolatok­ba mélyedve bolyongott a mezőn. Útjában egy vén négernőre bukkant, ki dohányleveleket szedett az útfélen. — Hány éves vagy ? kérdi Barnum, kinek találékony agyában csodálatos eszme fogamzott meg. — Nyolczvan éves vagyok. — Nyolczvan meg nyolczvan az százhatvan... Ki a te urad ? Félórával később Barnum megvette ezer dol­lárért a néger nőt, s alig telt bele­­egy hét, megtudta mind az öt világrész, hogy egy bizonyos Barnum úr fölfedezte „Washingtonnak százhatvan éves daj­káját.« Mikor a tiszteletreméltó „dajka“ meghalt, Barnum már 40 ezer dollár tiszta hasznot húzott volt belőle. Barnum fényesen temettette el, al­tán hazafias beszédeket tartatott (egy beszéd tíz dollár) és ünnepélyes halotti tort rendezett (egy teríték egy dollár.) A négernő halála nagy veszteség volt Barnum­­ra nézve. Mihez fogjon most ? —Öt éven át csak amúgy éldegélt a »nagy« ember, mig végre sikerült New Yorkban „hitelbe“ egy curiositásokból álló gyűjteményt vennie, melynek »American Muzeum« nevet adott s melyben potomárért a leghajmeresz­tőbb és legképzelhetlenebb szörnyeket mutogatta. Gyors egymásutánban volt ott látható egy vízözön­­előtti állat hat szárnynyal és nyolcz lábbal; egy úgy­nevezett sirén, mely igen szépen tudta elfütyölni a Yankeedoodlet s melyet, mint mondá, külön gőzha­jón kapott a fidsehi-szigetről; láthatók voltak to­vábbá szarvakkal biró patkányok és hadi díszbe öl­tözött indusok. 1855-ben Barnum, ki múzeumában évenként átlag 100 ezer dollárt vett be, Tom Thumb nevű csodagyermeket fedeze föl. Tom Thumb később »Tom Ponce tábornok« (Hüvelyk Matyi, Borsszem Jankó) név alatt jutott „hírnévre». Az öt éves gyer­mekkel, ki bevált volna tizenöt évesnek is, Barnum Európába is jött és ez alkalommal szerencsés volt legújabb humbugját „koronás fők“ előtt is muto­gatni. Midőn Tom Thumb ideje lejárt, Barnum más szakmára adta magát. Lind Jenny­vel, a svéd csalo­gánynyal beutazta Amerika főbb városait s százöt­ven estén léptette fel a divát. A szerződés letelte után (egy év múlva) visszavitte őt Párisba a Grand Hotelbe, itt megszámlálta nyereségét és úgy találta, hogy az nem kevesebb, de nem is több 3 millió dol­lárnál. Új eszme villant meg az ámító ágyában! „Shakespeare tagadhatlanul nagy ember volt,“ mondá magában egy szép napon. »Tegyük föl, hogy Shakes­peare Amerikában született és mutogassuk a há­zat, mely bölcsője volt a drámai múzsa eme csilla­gának. Az angolok ugyan neheztelni fognak ezért, de annál jobban örvendenek majd az amerikaiak, ha megtudják, hogy Shakespeare Amerikában szü­letett.“ Shakespeare házával azonban Barnum nem jó üzletet csinált. Ekkor eszébe vette, hogy szülőváro­sában megválasztatja magát a „fehér házba.“ A vá­lasztásnál szerencsésen­­ megbukott s újra new­­yorki múzeumát hozta felszínre és éneklő halakat, krokodilokat, betanított kutyákat, óriás törpéket stb. mutogatott benne. A következő adoma igen alkalmas arra, hogy fogalmat adjon e személyiségről. Egy alkalommal valamelyik rokona, ki nem tudta mivel foglalkozik Barnum, egy fiát küldte hozzá, kérvén őt, hogy e fiúnak valami állomást szerezzen. Barnum igen szívélyesen fogadta a fiatal­embert. Amint ez másnap reggel öltözködni akar, egy néger lép szobájába és több festékedényt, vala­mint újcaledoniai ruhát hoz magával. Az ifjú nem akarja e ruhát magára venni; a néger odahívja mesterét. — Ez nem tetszik ? Jó. Barátom ne mondhassa, hogy roszul bántam fiával. Mit szólsz ahhoz, ha például patkányfarkot temetnék orrlyukaidba ? Az ifjú megrémül. —■ Nem ! nem! Látom, hogy másra nem hasz­nálhatlak, mint hogy eleven halakat rágassak ál­talad. Kár! Barátom fiának szebb jövőt akartam szerezni. A fiatal­ember nem tudott hova lenni ijedtsé­gében, meg akart szökni Barnumtól, de szökési ter­ve nem sikerült. Barnum megesküdött arra, hogy barátja fiát nem hagyja állomás nélkül. Egy év letelte után az új múzeumi tárgy aty­ja Barnumhoz jött és rémülve kellett néznie, mily mesterileg játsza­nia a betanított kutya szerepét. Barnum győzedelmeskedett. Legeredetibb eszméje nemrég ezelőtt látott volna napvilágot. A sedani csata után Barnum azon kéréssel fordult Bismarkhoz, hogy engedje át neki az elfogott III. Napóleont, kit egy dollár bemenet­­díjért akart mutogatni a világban. Barnum ezért arra akarta magát kötelezni, hogy a poroszoknak megtéríti összes hadiköltségeiket. III. Napoleon „látatlanul“ halt meg Chisle­­hurstban. Barnum pedig, a nagy Barnum pár nap múlva Bécsbe jön, — új tervvel fejében. Úgy látszik , nem rész helyre jön. Budapest, opt. 17. (Az országos magyar ipar­egyesület) közgazdászati szakosztálya ma este 5 órakor az egyesület helyiségeiben ülést tartott. Horn Ede, mint a szakosztály elnöke, megnyitván az ülést, felemlíti az ország zilált közgazdasági vi­szonyait, a bécsi börzeválság által előidézett pénzvi­szonyokat, a rész aratást, melyek tekintetében azon­­ reményének ad kifejezést, hogy ennek folytán a nem­zetgazdaság tanai tágabb körben az eddiginél na­gyobb figyelembe fognak vétetni. Napirenden van a földművelés-, ipar- és kereskedelmi minisztériumnak levele a vám- és kereskedelmi szer­ződés tárgyában. A miniszter azon kérést intéz­ az egyesülethez, hogy az eddigi tapasztalás alapján beható és részre­­hajlatlan bírálat alá vevén a kereskedelmi és vám­szövetség határozatait, azoknak közgazdasági fejlő­désünkre való hatásáról kimerítően nyilatkozzék, s jelentésében, a­mennyire lehet, a szerződés egyes czikkeinek sorrendjét követvén, ha lelkiismeretes bí­rálat mellett annak bármely határozmányát az or­szág közgazdasági fejlesztésére káros hatásúnak is­merné, nézetét a lehető legkimerítőbb és legbiztosabb adatokkal támogatva adja elő, s egyúttal határozott javaslatot tegyen az illető pont mikénti módosítása iránt. M­u­d­r­o­n­y Soma egy bizottságot kíván ki­küldetni, mely e kérdés felett az e tekintetben gyűj­tendő adatok nyomán nyilatkoznék. Csak ezen bi­zottság munkálata folytán kívánja azon kérdést el­dönteni, vájjon a közös vámterület, melynek külön­ben szóló ellene van, fenntartassék-e vagy sem? Horn Ede azon meggyőződésben van, hogy a szakosztálynak mindenekelőtt az elvi kérdés felett kell nyilatkoznia. Fenyvessy Adolf ellenzi az előzetes elvi discussiót azon kérdés felett, várjon legyen-e közös vámterület jövőre is; ha a szakosztály a miniszteri felhívásnak megfelelőleg,a szerződés min­den egyes czikkénél előadja megjegyzéseit, felada­tának az ezekből önként resultáló eredmény által sokkal inkább fog megfelelni. Horn Ede ha­tározottan a közös vámterület mellett nyilatkozik, mely főleg hazai viszonyaink szempontjá­ból de a tudomány jelenlegi ál­lásánál fogva is pártolandó. A tárgyalási mód felett folyt vita után elhatároztatott, hogy Horn Ede elnöklete alatt Modrony Pál és Matle­­kovics urakból álló választmány fog megbizatni,hogy e kérdés felett javaslatot terjeszszen elő, mely a jövő szakosztályi ülésen tárgyalás alá vétetik. (A magyar bányatörvényja­vaslat­ tárgyalásával kapcsolatban kitűzött “bá­ny­a­j­á­r­á­s“ megtörtént. Megelőzte azt az e hó 10-én a salgótarjányi tájkép és a magaslatok vi­szonyait teljes alapossággal előtüntető térképek fe­lett tartott szemle, mely alkalommal a földmivelési, ipar és kereskedelmi miniszter úr kiváló figyelmet fordított a magassági viszonyokat ábrázoló — a bécsi világtárlaton is kiállított — azon térkép eredetijére, melyről Hauslab cs. kir. táborszernagy úr (Stoll Ká­roly képviselő állítása szerint az ő és többek jelen­létében) úgy nyilatkozott, hogy az a kiállított összes ilynemű térképek között a legkitűnőbb. A „b­á­n­y­a j­á­r­á­s” az új aknába (Neu- Behacht) való hatolással vette kezdetét és ott a bá­nyász ruhába öltözködött miniszter volt az első, ki negyed magával, közöttük Harkányi Frigyes képviselő, a nagyon kényelmetlen siklóra lépve né­hány másod­percz alatt 24 ölnyi mélységbe szállott. A sikló kőszénhajtásra van berendezve és az üres csillét a földgyomrába, a megterheltet pedig napszin­­re szállítja. A járás azon irányában felette nehéz, miután a nyillámok a kőszéntelep 3—4 láb szélessé­géhez szabvák. A Mária, László és Rezsőtárnákban 6—9 láb szélességű a kőszéntelep, ott már a nyillámok is ha­sonló magasságúak és kényelmes a járás-kelés. A kőszéntelepek teljesen feltárva vannak és lefejtésre előkészítve, szóval a települési viszonyok és azok­nak itt-ott egy a föld mélyéből felröppentett gránit­szikla által történt megzavarása, áttörése oly kézzel fogható állapotba helyezve, hogy a települési viszo­nyok azonnal áttekinthetők. A kőszén az aknákból és tárnákból siklókon s vasutakon szállíttatik napvilágra, onnan szétágazó hosszú vasutakon a pályaudvarokba, melyek egye­sek erejét felülmúló áldozattal építtettek, hogy az itt producált kőszén a külföldivel kiállja a versenyt. Fontos körülmény ez, melyet úgy, mint a nagy vállalat többi részleteit, nagy figyelemmel kísért miniszter úr és megszilárdította meggyőződését, mi­szerint a salygótarjányi kőszénbányászat csak kiter­jedt széles alapon egyesített nagy erővel volt bizto­sítható, hogy ott kis bányatelkekkel foglalkozó vál­lalkozók nem boldogulhatnának. Hogy minő előnyöket biztosított a bányászat Salgótarjánnak, kitűnik már abból is, hogy az ital­­mérési haszonbér évi 6­­ 800 frtról 16 ezer forintra hágott 10 év alatt, majdnem hasonló mérvben a földérték, mely a kopár hegyoldalakon is mesésen nagy. A derék tisztikar vezetése alatt 1500 főre menő munkaedzetti rendszerező személyzet alakult, mely ép úgy teljesíti culturális missióját a jelenkor­ban, mint teljesítik azt elődeik és régi időkben, mi­dőn a bányászok nyomában a járatlan vad rengete­gekben is virágzó városok keletkeztek. A társulatot képviselő igazgató­tanács tagjai a tiszti karral a miniszter úr beleegyezését kérték és megnyerték, hogy a kőszén szállítás lehető összpon­tosítására nyitott legújabb s legfontosabb aknát »Zichy« néven nevezhessék. Este több mint ezer főre menő egyenruhába öltözött bányász, kezében egy égő mécseses, zene kíséretében közeledett és tisztelgett, a főtiszti lak előtt. A miniszter úr 11-én reggel a raktárt, a sütő­dét és kórodát szemlélte meg, s teljes elismerését nyilvánítván a szilárd alapokra fektetett észszerűen berendezett és kitűnően vezetett magyar kőszénvál­lalat felett, a szomorú helyzetben sinlődő mátrai fémbányákhoz utazott, hol tanulmányozván az új térképet, mely a települési viszonyt a hegy külfekvé­­sével összhangzásban ábrázolja, a középső György tár­nán át az éreztömzs — telep — feltárt részeibe ment. A tárna keresztpallójánál s onnan délnyugat felé 40 öl hosszúságban tisztán látható a tömzs csa­pása, a fedű. Kiváló figyelem tárgya volt a tömzstest, mely eddig 60 öl hosszúságban, 20 öl szélessségben, 25 öl magasságban van feltárva és lefejtésre előkészítve; jelenleg azonban erő és munkás kéz hiányában mi­­velésen kívül áll. Figyelem fordu­latott a bányatermékek szállí­tását könnyítő vasútra, a folyamatban levő előpörkö­­lésre, a rojtott érez rostállására, morzsálására, bhlork­­­ózó pörkölésére, a lúgozásra egész a cementréz leveréséig. A miniszter úr megnézte még a parádi fürdő helyiségeit és erőltetett két napi munka után este­felé Kompoltra, onnan a kápolnai pályaudvarba utazott. A bányászok „jó szerencsét“ kívántak a mi­niszternek, ki nem sajnált semmi fáradságot, hogy a gyakorlatban is a bányászat részleteivel megismer­kedjék, melynek érdekét képviselni, mint a főbánya­­hatóság személyesítője, hivatva van. (A horvát országgyűlés) műkö­déséről, Zágrábból, oct. 16-ról jelentik . Az ország­gyűlés szorgalmasan dolgozik s az 1874-diki budge­­tet kivéve, nem sokára ,az összes előterjesztések tár­gyalását befejezi. E budgetet is már befejezte volna, ha a kormány az előterjesztéssel egyetértene. Ez azonban nem így van. Midőn a kormány az ügyek vezetését átvette, a költségvetést már készen találta, de a bán nem ért egyet annak minden részletével s ez ügyben tárgyalásokat indított meg. Csakhamar meggyőződtek, hogy e czél elérése, illetőleg egysé­ges budget megalkotására át kellene dolgozni az egész költségvetést, mire azonban már nem lévén idő, azon kisegítő eszközben állapodtak meg, hogy a kormány a pénzügyi bizottságban fog indítványozni több törlést. A törlések czélja az, hogy helyreál­­líttassék a rendes kiadások és bevételek közötti egyensúly, mely utóbbiak, a­mennyiben azokról a horvát­ országgyűlés rendelkezik, a legjobb esetben 2.500.000 frtra rúgnak. A kormány ezenkívül még a határőrvidékre vonatkozó fejedelmi rendelkezések törvénynyé emeltetéséről, valamint a házközösségről szóló törv­­javaslatokat szándékozik előterjeszteni, melyeket a horvát­ országgyűlés a pesti közös orszá­­gyűlés összeülése előtt tárgyalhat le, s ekkor tanács­kozásai véget érnek. Az osztályfőnöki helyek betöltése, a­mi a bánnak Pestre , Bécs­be utazását s igy az országgyűlés ,tanácskozásaitól való eltávolítását igényelné, az orsz. tárgyalások be­fejezéséig függőben marad. A mennoniták. Azon vallási felekezetek között,amelyek az ötö­dik parancs szigorú megtartása mellett buzgólkod­­­­nak, a közfigyelmet most különösen a mennoniták­­ vonják magukra, kik azon idő óta,hogy Oroszország­ban behozatott az átalános védkötelezettség, töme­gesen és majdnem mindnyájan kivándorolnak onnan Amerikába. A felekezet alapítója, Menno Simonis, a 15. század vége felé született Witmarsum faluban Friai­­ában. Kortársa volt Luthernek és 1524-ben kath. pappá szenteltetett. Mint ilyen kikelt a gyermekke­­resztség ellen és kilépett a róm. kath. egyház költe­léből. E miatt száműzetésbe küldetvén, huszonöt évig küzdött nyomorral, nélkülözéssel és üldözteté­­­­sekkel, végre Holsteinban talált menhelyet és kapott engedélyt arra, hogy az igazi keresztény vallás felől iratokat terjeszszen. Ő 1561­ jan. 13-kán halt meg Holsteinban. Követői különösen hollandok voltak, kik mennonitáknak nevezték magukat s vallási el­veik szerint leginkább a baptistákhoz és quaekerek­­hez hasonlítottak. A 18. században már 160,000 volt a mennoniták száma Hollandban; községeik folyton gyarapodtak bevándorlások által Németországból és Svájczból. A mennoniták első kivándorlásai Ameri­kába 1683-ban történtek. Tény, hogy 1708-ban Pennsylvaniának Germantown nevű városában isko­lát és vallásos összejövetelekre szánt épületet emeltek. Akkortájban már számos mennonita család lakott Pennsylvania, Maryföld, Ohio, Indiana, New­ York és Canada különféle vidékein. Hollandból sokan a mennoniták közül Porosz­­országba is költöztek; innen azonban 1780-ban Orosz­országba vándoroltak, miután Nagy Frigyes fegyver­hordozásra akarta őket kényszeríteni­. II. Katalin déli Oroszországban jelölt ki számukra helységeket. A mennoniták itt munkás, de egyszersmind szabad­­ságszerető népnek bizonyultak, különösen kitűntek a földmivelésben. 1871. június 4-kén egy orosz császári rendelet a gyarmatosokat s így a mennonitákat is katonai szolgálatra kötelezte, aminek az lett következménye, hogy a mennoniták kivándorolni kezdtek, mert lel­­kiismeretök tiltja a fegyverhordozást. A háborút ők az ötödik parancs megsértésének tekintik. Minde­nekelőtt bizottságot küldtek Amerikába, hogy meg­tudják, vaj­jon bevándorlás esetében megengedtetik-e nekik, hogy régi szokásaik és hagyományuk szerint éljenek ? A bizottság bejárta Amerika nyugati és déli részeit és helyet szemelt ki új gyarmatokra Da­kotában és Kanzasban. Az első nagy mennonita csapat f. év tavaszán indult Brémából New-Yorkba a „Hanzá“-val, az északnémet Lloyd legnagyobb hajójával; új csapa­tokkal kötött ki a new-yorki kikötőben „Hamme­­rua“ gőzös aug. 14 én, »Holsatia« aug. 21-én. Ezáltal tetemes pénzösszeg hozatott az Egyesült­ Államokba, mert minden család átlag véve 2­10,000 dollárnyi vagyonnal birt. Magán a „Hanzá“-n voltak oly men­noniták is, kik New-Yorkba érkeztükkor 200000 dol­lárnál is többet váltottak be. A bevándorlott mennoniták nagyobb része a pórosztályba tartozik és a nyugati tartományokba ve­szi útját.­­ Ép, erős, udvarias, értelmes és fölötte komoly emberek, kik a legkedvezőbb benyomást teszik az amerikaiakra. A férfiak nem viselnek szakást, mely szokást Oroszországban is megtartották. Igen jellemző, hogy ők koránsem oly levertek és búslakodók, mint a többi bevándoroltak. Ők a bevándorlást csupán val­lási és üzleti szempontból veszik figyelembe. A keresztséget náluk csak akkor szolgáltatják ki, ha a keresztelendő kellő értelmiség által bebizo­­zonyítja, hogy érti a kötelességeket, melyeket a keresztség felvétele által magára vállal. Papjaikat a községek legtiszteségesebb férfiai közül választják, kik tanításra képességgel birnak; előtanulmányok ehhez nem szükségesek. A papok átalában csak arra köteleztetnek, hogy szorosan ala­­pítójuk tanait kövessék. Fizetést nem húznak, mi­után úgyis jobbára az előkelő osztályból valók Sze­gények egyátalán nincsenek a mennoniták között, mivel minden község gondot visel arra, hogy egyes tagjai vagy jövedelemmel bírjanak, vagy pedig köz­költségen tartassanak fen. A mennoniták és úgy mint a quaekerek a béke barátai. Tanuk abban áll, hogy nincs oly mozgalom az egyházban vagy az államban, mely az embert fe­lebarátja megölésére kényszeríthetné. Az Egyesült Államok szívesen látják a­z új gyarmatosokat, mert nagy munkaerőt és sok tüskét nyernek általok. (A Budapesten székelő török főconsul­a­tustól­ a következő sorokat vettük : „A Magyarországon levő török főconsulatus a következő módosításokat adja tudomásul, melyek az eddig érvényben volt egészségügyi szabványokban eszközöltettek : 1. A Varna, Baltschik és Küstendré­­ből jövök ezentúl szabadon mehetnek Konstantiná­­polyba. 2. A vasúton Várnába érkezők nem vettetnek többé alá vesztegzárnak. 3. A balkán hegysoron al­kalmazott egészségügyi vesztegzárak megszüntettet­­nek. 4. A Romániából és a felső Dunáról jövő uta­zók, addig, míg e vidékeken a járvány teljesen el nem tűnik, a Dunán és fekete tengeren levő otto­mán kikötőkben rendes vesztegzárnak vettetnek alá.“ Budapest, oct. 17. Múltkori czikkünkben azon nehézségek­re mutattunk, melyek a létezik körülmények közt csak a kőutakat engedik az ínséges köz­munkák tárgyául választani. De ha igaz,hogy minden az adózók összeségének erszényéből fizetett közmunka valóban productiv legyen — s ezen elv m­eginltatlanságát minden két­ségen kivülinek tartjuk — nem szabad ismét azon hibába esnünk, melyet az 1863 ki­­nsé­ges utak nagy részénél észlelhettünk, hogy­­t. i. a földmunkák megtétettek ugyan, de a burkolat rakatása vagy máig is elmaradt, vagy legfeljebb a legprimitivebb módon vi­tetett keresztül. Az ily építményekre költött pénz tisztán kidobott; az évek múltával vagy végképen enyésztek el ezen utak vagy vágá­nyok és kátyúk miatt jár­atlanok. Itt az anyag hiánya vagy megszerzésé­nek költségessége, mentségül nem szolgálhat; ki az­­-t mondja, annak a b­ét is kell mon­dania, és akármi áron kellett volna anyagról gondoskodni. Szükséges, hogy most ezen hi­bát elkerüljük, minden tétovázás és halogatás nélkül a hazai vasút társulatokkal és gőz­vagy más hajózási vállalatokkal a köveknek lehető legjutányosabb áron szállítása iránt alkuba kell lépni, és kétséget nem szenved, hogy a kormány az említett intézeteknél ki­váló előzékenységre találand. Nemcsak hogy ez utóbbiak a módos nyereséget az előttük álló tétlenségnél nagyobbra fogják becsülni, s félre nem ismerendik azon hasznot,mely minden állomásaikhoz vezető új ú­tvonalból közvetve üz­­letükre háramlik. Ha a kőanyag köbelének súlya átlag 250 vázamázsával vétetik alapul, folyó öle az útnak legfeljebb fél köböl anya­got vévén igénybe, egy mértföld útra 500,000 mázsának hordatása szükséges, melyet ha 0,4 krajezár egységi árba számítunk, 2000, ha pedig és legfeljebb 0.5 krajezárba irányoz­zuk elő, 2500 forint viteldíjt tesz a hordatás mértföldjére. Ámde nem hiszszük, hogy akadna az országban oly vasúti vagy hajó­zási állomás, melynek távolsága valamelyik kőfejtésre alkalmas és ezen közlekedési vo­nalaktól érintett ponttól 25—30 mértföldnél nagyobb volna, míg másfelől igen tetemes része azon vidékeknek, melyek kőutakkal ellátandók, a kőbányákhoz igen közel vagy közvetlen szomszédságukban feküsznek. Ha tehát az ország ebbeli szükségleteinek át­lagát veszszük, valóságon alkalmasint jóval túl megyünk, ha az átlagos hordatási távolságot 10 mérföldre becsüljük, s igy a kő­anyag közép viteldija az épitendő utak mért­földjére legfeljebb 20 — 25000 forintra rúgna, maximumban pedig 60 — 75.000 forintot ten­ne. Ezen költség, mely az út­építés költségei

Next