Pesti Napló, 1874. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1874-01-14 / 10. szám
10. szám. Szerkesztési irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden küzlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen füvetek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézi átok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület. Budapest, Szerda, január 14.1874. 15. évf folyam. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI MPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra ... 0 frt — kr. 6 hónapra . .12» — » Az esti kiadás postai küilönkiüldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 Ah hit. Az előfizetés ez év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALBA. Barátok tere, Athenneum-épült küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre .... 24 frt. Félévre................................IS frt. Negyedévre ... 6 frt. Egy hóra .... 2 frt. Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló« kiadó-hivatalának (ferencziek tere , Athenaeumépület) küldendő. A „P. Napló“ szerkesztő- és viacó-hivatala. Budapest, január 13. A huszonegyes bizottság nagyon sok kérdést megérintett már akkor, mikor a fölött tanácskozott, hogy mi fölött fog majd tanácskozni. Sok kérdést és fontos kérdést. Hogy e kérdésekkel elvégre mit fog majd tenni, azt természetesen felesleges volna nekünk találgatni, de hogy e kérdésekkel mit kellene tenni, ahhoz időről időre mi is hozzászólunk, hol az óhajtás, hol a bírálat nyelvén, a szerint, amint a körülmények hozzák magukkal, de mindenesetre hozzá fogunk szólani. Mivel hogy mi is akként vélekedünk, hogy a bizottságban megpendített eszméknek az a czéljuk, hogy közforgalomba jöjjenek , vagy elkopjanak, vagy a nemzet szellemi forgalmát üdítsék és erősítsék. Hogy e két sors közül melyik fogja érni a bizottság eszméit, az természetesen nem annyira az eszméktől, mint azok alkalmazásának módozataitól fog függeni. — És épen e mozzanatnál támad bennünk a legelső — s talán kimondhatjuk, a legtartósabb aggodalom. A múltból ránk maradt szerencsétlenségek közt nem utolsó s talán legnagyobb a gyakorlati államférfiak , a szervező tehetségek hiánya. Az államkormányzat nem ránk lévén bízva a múltban, mai államférfiaink leginkább az iskolák, az elmélet és elmélkedés szülöttjei. Igaz, hogy az utóbbi hét alatt sokat tanultunk önmagunkon. Drága volt és drága lesz a tandíj, de az eredmény sem megvetendő. Ott a huszonegyes bizottság és annak kormánypróbák s parlamenti viharedzett tagjai, kiktől legalább van jogunk várni valamit. De nem eszméket, vagy legalább nemcsak eszméket. Ezeknek bőségében voltunk a múltban és bőségében vagyunk ma. Hanem aminek hiányában voltunk és vagyunk, az az egészséges intézmények helyes felállítása és berendezése. Ez már tisztán az alkalmazás gyakorlati kérdése, melyhez mindent szolgáltathat a rátermettség, sokat a kormányzati tényleges tapasztalat, de nagyon keveset az elméletek gazdagsága és fényessége. És ha mi a huszonegyes bizottságot mindenekelőtt arra kérjük, hogy minden eszmét, mely kebelében kínnal vagy könynyedén meg fog születni, a tényleges viszonyok és gyakorlati alkalmazás mérlegén fontoljon meg , akkor csak arra kérjük, ami valószinüleg legfőbb, ha nem egyetlen kötelessége. »Fentartsuk-e a mostani rendszert vagy nem?« e kérdés képezi az első ülésnek s valószinüleg ez képezi a többinek is fekete pontját. Azt a pontot, mely meglehet, viharrá válik — de az is meglehet, hogy csak pont marad, vagy az sem marad. » Centralisatio vagy decentralisatio« — e vészkiáltás volt az, melylyel e pontra a legelső ülés rámutatott és voltaképen e két szólam képezi azon nagy kaput, melyen át a bizottság valahova be fog jutni. Hogy hova jut be és onnan miként jut ki, azt ma még mi se tudjuk, a bizottság maga sem tudja és senki sem tudja. A bölcsek szerint, az a legnagyobb előhaladás, ha az ember tudja, hogy semmit sem tud. A bizottsággal szemközt idáig mi is eljutottunk volna, de fájdalom, ha az országos állapotokra tekintünk, e szerencsével nem dicsekedhetünk. És pedig azért nem, minekutána azt nagyon jól tudjuk, hogy államháztartásunk még sok ideig 25 millió állandó deficittel fog évenkint birkózni. Már hogy e makacs ellenséget miként fogjuk minél előbb s minél gyökeresebben legyőzni, ez az a kérdés, melybe minden más kérdés természet szerint összefolyik. És — őszintén megvalljuk— mi e kérdésnél a rendszerváltozás, a centralisatio és decentralisatio jelszavait sehogy sem vagyunk képesek megérteni. Miből áll a mostani rendszer? Kifelé a közjogi kiegyezés, itthoni a parlamenti kormányzat, a maguk elengedhetlen consequentiáival együtt ez a rendszer az államjogi téren. És a közgazdászai rendszer a hitel, kereskedelem és közlekedési ügy mai fejlettségi fokozatán, mely lehet ugyan béna és erőtlen, de mindenesetre a cultura magaslatán álló igényeivel. Hogy e viszonyok ma miként volnának beerőszakolhatók a régi decentralisatióba, mely meg is halt, el is temettetett és el is van már felejtve, azt mi valóban nem értjük. Avagy tán igazságügyi politikánkat vezetjük vissza a múltba, eltörölvén mindent, amit e téren alkotunk? Vagy tán meguntuk a nemzeterő öszpontosítását s fokozását, lemondunk a nemzet honvédelmi aspiratióiról, saját sorsukra hagyjuk a társországokat s elfelejtkezünk egyelőre az állami élet követelményeiről? Huszonöt millió a deficit és ezért kellene mindent, amiért egy nemzedéken át küzdünk és szenvedünk, feláldozni ? És feláldozni akkor, amikor a közigazgatási és igazságügyi szervezet reformjával, a garantírozott vasutak üzemegyesítésével, a tarifa ügyszabályozásával, a honvédelem extensivitásának korlátozásával s az adó és hitelrendszer gyökeres átalakításával deficitünk gyorsan és biztosan eltávolítható ? Egykor egy szellemdús osztrák publicista kalendáriumot készített Ausztria alkotmányaiból. Márciusi charta, februári patens, septemberi manifestum, octoberi diploma, decemberi alkotmány és a többi, ami nem jut most eszünkbe. Ha mi most újra rendszert változtatunk, nekünk is kell valamiféle lajstromot készítenünk, melybe a 47, 48, 67,74 és a többi számot örök emlékül feljegyezzük. De mielőtt ezt tennék, ama most emlitett bizonyos osztrák kalendáriumot ajánljuk a huszonegyes bizottság némely tisztelt tagjainak becses figyelmébe. A „Pesti Napló“ tárczája. A magyar társadalmi élet a század elején. .— Pulszky Ferencz »Gróf Széchenyi István« czimű tanulmányából, melyet a »Budapesti Szemle« közöl. — Merész egy gondolat volt (Széchenyitől) s a huszas években eredeti az aristokratiától várni az ország regeneratióját, hiszen azok, kik hivatalt viseltek, ellentétben állottak úgy a liberális eszmékkel, mint a feudális régi alkotmánynyal s a nemzet tiszteletét elvesztették ; azok pedig, kik Bécsben éltek, még a magyar nyelvet sem bírták, nevelésök, társaságok. Ízlésüknél fogva németekké lettek,vagyis inkább osztrák udvaronczokká. Az országban székelt ugyan még néhány igazi nagy ur, gróf Viczay Hédervártt, gróf Forgách Szécsényben, de ezek elszigetelték magukat kisebb birtoku szomszédjaiktól s a közdolgokkal nem gondoltak. Pesten létezett egy szellemdús európai miveltségü kör, mely báró Brüdern József termeiben szokott összejönni, csakhogy e műveltség német nyelven nyilatkozott, a magyar szellemű nyersebb táblabirákat ignorálta, szabadelvűségét csak abban mutatta, hogy a kormány rendeleteit négy fal közt élesen bírálgatta, s a fennálló állapotok tarthatatlanságát jósolta, mert mert meg volt győződve, hogy a régi alkotmány csak úgy, mint Metternich rendőri állama, meg fog dőlni, a mint a legközelebbi európai catastrópba beáll s a régi Magyarországot örvényébe sodorja. Lemondva minden reményről a jövőben, e kör pessimistikus tétlenségben gyönyörködött. Ellentétül a szellemdús gróf Keglevich Miklós körül összesereglett mindaz, a mi nyers volt és szilaj, s durva tréfákkal vélte fenntarthatni a magyarságot, de Heves, Nógrád és Szabolcs vármegyében élére állott az akkor először, ellentétben az aulicus műveltséggel, a választásoknál szereplésre felhitt kortesvilágnak. Aristocratiánk általában tökéletesen lejárta volt magát az egész országban, épen akkor, midőn Széchenyi benne vélte feltalálhatni azon archimedesi pontot, melyről az országot kiemelheti aljas helyzetéből. Tudta, hogy először is rehabilitálnia kellett ez osztályt, mielőtt azt felhasználhatná, de neki magának is szüksége volt egy talapzatra, hogy mn, nemzet figyelmét magára vonja, mert érezte, hogy megjött az idő, melyben ő is megkezdheti nagy munkáját s felléphet messzelátó terveivel. Az országgyűlés együtt volt, az alsó tábla vesződött az előleges sérelmekkel s a feudális alkotmány körülsánczolásával a bécsi rendőri absolutismus túlkapásai és a felső tábla servilismusa ellenében, de az új kor szelleme is kezdett nyilvánulni Nagy Pál beszédeiben, ki figyelmeztette az úgynevezett patriótákat, kik az aulicusok ellenében oly nagy hazafiaknak tartották magokat, hogy hiában emelnek uj sánczokat oly vár körül, mely csak ötszázezer nemest foglal be őrségül, mig tiz millió nép a falakon kivül védtelenül marad, s magának az őrseregnek természetes tisztjei, a főnemesség, elsatnyult s magyartalan. Széchenyi e szemrehányásra tüstént felelt s oly eszmét elevenített fel, mely már jó darab idő óta el volt feledve, a magyar akadémia felállítását, még pedig nemcsak szóval, hanem tettel, s a mi nálunk nagyot nyom, készpénzzel, oly formában, hogy módot nyújtson az aristocratiának vele egyesülni s bebizonyítani, miszerint szivében, lelkében magyar, s a művelődésben keresi hazánk jövőjének biztosítását. Széchenyi ebben látta az alkotmány igazi körülsánczolását, sőt a kaput is kijelölte, melyen a nép lassan-lassan bejuthat a vár sánczai közé. Hogyha az aristokratia többsége követi Széchenyi példáját s egy évi tiszta jövedelmét felajánlja az akadémiának, csakugyan kezébe juthatott volna a mozgalom vezetése, mely később máskép fejlődött ki. Az aristocratia elszalasztotta az alkalmat; Károlyi, Andrássy, Teleky és herczeg Batthyányi követték ugyan Széchenyi példáját kisebb mértékben, de az Eszterháziak, Pálffyak, Erdődyek, Apponyiak, Zichyek, Nádasdyak stb. nem értették az idő intő szavát. Ellenben Széchenyi maga, ki harminchatodik évéig ismeretlen maradt, egyszerre kivívta a nagy hazafi nevét s befolyását. Ez új állását minél előbb fel kezdte használni terveinek kivitelére. Az aristocratiát, mely Bécsben élt s a közdolgokkal nem gondolt, le kellett csalnia Pestre, de akkor lakhatóvá kellett tennie Pestet. Ez volt második nagy eszméje, melyhez egész életén keresztül szívósan ragaszkodott, még akkor is, midőn első eszméjéről lemondott, hogy az országot az aristokratia által megújítja, s önmagában többet bízott, mint osztályában. Feladatát ismét angol módon kezdte megoldani akkor, midőn a nemzet műveltjei a franczia irány felé hajoltak s inkább általános elvek mellett hevültek fel. Nem terrorizálta tehát mágnásainkat, nem szidta magyartalanságukat, se absentismusokat, de kieszközölte a legfelsőbb engedelmet, hogy Pesten az angol clubok mintájára, casinót alapítson, kényelmes bútorral, válogatott könyvtárral, számos külföldi lappal, jó asztallal s pinczével, s a társas élet minden kényelmével, hogy legyen hely, hol a fővárosi közönség, műveit formák közt találkozhassék s az aristocratia megismerkedhessék az intelligentiával. Ugyanez irányban hozta be a lóversenyt, hogy a sportvilágot Pesthez szoktassa. Később be is választatta magát a zártkörű, önmagukat kiegészítő százasok közé, kik akkor, mint kültanács, a pesti polgárságot képviselték. Bízott állásában, szivósságában s lelki erejéban, hogy nemcsak a nyárspolgári korlátoltságot legyőzi s a német patrícius háziurakat magasabb lelkesedésre buzdítja, de egyszersmind kitágitja József főherczeg jóakaró, de e részben némileg szűk nézeteit. A nádor szerette a serdülő várost, de soha nem álmodta meg jelenlegi nagyságát, hogy Budapest világvárossá, első rangú kereskedelmi piaczcá emelkedhessék, azt soha sem hitte. Némán folyt le a budai vár ablakai alatt a széles Duna, olykor-olykor leúszott a Vágról néhány fával rakott tót talp s alulról felfelé iszonyú ostorpattogtatással vonta a dohány- és gabnahajókat a kicsigázott lovak hosszú sora. Mint búzavásár Mosony is nevezetesebb volt Pestnél, a kereskedés pangott, nagyobb részt görögök és németek kezében, az országgyűlés Pozsonyban székelt időről időre, Budán, a várban csak a helytartó-tanács s a magyar kamara székelt, melyek a bécsi kanczelláriától s birodalmi kamarától kapták parancsolataikat, Pesten a curia. Ily körülmények közt az ősz nádor csinos provinciális várost akart alkotni Pestből, olyat, mint Carlsruhe vagy Mannheim, s azért széles, egyenes utczákat tervezett, két vagy kivételesen három ereletű házakkal, könnyű kellemes etilben, olyanat, mint a mostani földhitelintézet, az akkori Marczibányi ház, mely sokáig Pest legszebb házának tartatott. Pollák, ki a múzeumot, Hild, ki a Lloydot, s a bécsi Koch, ki a Károlyi-palotát építtette, fogták fel legjobban a nádor eszméit; nagyszerű épület megrontotta volna a harmóniát. Széchenyi ellenben történelmi előrelátással szemlélte Budapest páratlan fekvésének jövőjét s tisztán látta, hogy a tér, mely a Margit- és Csepel-szigetek közt elterül, egykor az alsó Dunavölgy kereskedésének gyülhelyes raktára lesz. Magába szállt phantasiája, a várt, a szigetet, a rónát egy gyönyörű egészbe foglalta össze, villákkal a hegység oldalán s a Duna mentében fel egész Visegrádig. De annyi nehézség állott útjában! Hány előítélet, mily vastag otrombaság. S ő el nem csüggedett, éveken keresztül kapacitálgatta a patrícius nyárspolgárokat, kik sérthetetlen elvnek hitték, hogy zöld gyep és lombos fasor nem való a terekre és utczákra, hisz ez faluvá változtatná a várost. Mennyi szaba s időbe került csak az is, hogy a mostani Erzsébet térről elvitessenek a vásári sátrak! Széchenyi lökést adott a pesti kereskedésnek az által, hogy a jelenleg olyannyira szidalmazott Duna gőzhajótársaság élére állott,mely előbb csak Bécset, nem sokára Konstantinápolyt, Trapezuntot s Smyrnát hozta összeköttetésbe Pesttel, s az óbudai szigetre telepítette nagyszerű hajógyárát. Széchenyi munkássága óriási volt, levelezése kiterjedt az ország minden részére; itt a tudósokkal, hogy az akadémiát mozgásban tarthassa, ott a mágnásokkal, hogy őket Pestre lehozza, amott bécsi bankárokkal és külföldi szakemberekkel, hogy terveinek alakot adhasson s kivitelüket lehetségessé tegye, s mindezek mellett nagy súlyt fektetett arra, hogy összeköttetését az udvari körökkel fenntartsa, nehogy Metternichnél veszedelmes újítónak tartassák. Kezdettől fogva legnagyobb akadálya volt tervei kivitelének a pénztelenség s hitelhiány a birtokos osztálynál; az áldozatkészség nem hiányzott nála, de tehetetlen volt, mert a naturagazdálkodás következtében hiányzott mindig a készpénz. Volt bor, volt búza, volt gyapjú, volt eladó ökör, de vevőt alig találhatott az ember, az aristocratia, kevés kivétellel, szorult állapotban élt, melyet a bécsi bankárok kizsákmányoltak, mert az ősiségi törvény s az igazságszolgáltatás hosszadalmai bizonytalanná tették az adósságok behajtását. Széchenyi áthatva ezektől, megírta első politikai könyvét, a hires Hitelt. Ha e munkát most lapozgatjuk, alig képzelhetjük, mikép történhetett az, hogy ily formátlan, darabos, nehézkes s mind a mellett még is felületes könyvnek oly roppant olvasóköre akadt. A támadás az ősiség ellen volt intézve, pedig az ország legnagyobb része abban látta a nemzetiség egyik főbástyáját : hitte, hogy ez intézmény alatt elveszhet ugyan az egyén, de hogy általa különösen a középnemességnek mint osztálynak fennmaradása biztosítva van s a nemzeti szellem épen ez osztály által tartatott fenn. Itt volt az első összeütközés a magyar nemzetiség s a modern liberalismus követelményei közt, olyan, a milyen Széchenyi pályáján többször fordult elő. Gróf Dessewffy József, Kazinczy régi barátja, Szabolcs patrióta-követe, felelt Széchenyinek s megírta a Hitel czimű munka taglalatját. Alig képzelhető nagyobb ellentét, mint az, mely e két munka közt létezik. Dessewffy csak úgy elismeri a betegséget, mint Széchenyi, de míg ez orvosságot ajánl, amaz megelégszik kimutatni, hogy a betegségnek elégséges oka van, hogy a beteg nemcsak egészséges volt, mielőtt megbetegedett, de nem is követett el semmi hibát, amit meg lehetne róni, külső okok tették beteggé őt, ki egészséges állapotban oly dicső, oly hatalmas férfi volt. Ne csudálkozzunk ez okoskodáson, hiszen hasonlót még most is olvashatunk lapjainkban; a múlt emlékein csüggni, elénekelni, hogy „legyen úgy, mint régen volt,« szidni a németet s felváltva a kormányt, kimutatni hogy semmi hiba nem terhel bennünket, fenyegetőzni képzelt erőnkkel, de nem tenni semmit, ez még most is ismeretes egy taktika. De Széchenyi soha nem tudta tűrni az ellenmondást, féllal dúlt a gyönge megtámadás miatt is, és szenvedélyesen egy új könyvet írt, mely hatását eltévesztette. De bármily vékonybőrű is volt személyére nézve, bármennyire fájt neki minden megrovás, mégis magasabbra tudott emelkedni s törve a múlttal, ellentétben az akkori közvéleménynyel, bátran kimondta nagy jelszavát: »Magyarország nem volt, hanem lesz.“ Több feküdt e szavakban, mint egy hazafi jóslat, nem akart ez egy szellemdus toaszt lenni, hanem programm, kifejezése azon bizodalomnak, mely egyéb nagy embereinkben hiányzott, hogy nemzetünk bsr elég életerővel kibontakozni a középkori világnézetből s képes elfogadni a modern állam alapeszméit, mind a mellett, hogy az által a kuruczvilág eszméiről le kell mondania. A költői fénykör, mely Rákóczy küzdelmeit dicsőíti, erősen hatott a nemzetre s fenntartotta azon kétségbeesett nézetet, hogy a kuruczvilággal az igazi magyar világ örökre letűnt — Rákóczy nótája fejezi ki e hangulatot, a sírva vigadó s a régi dicsőséget kesergő utódoknál. — Széchenyi utálta e méta tétlenséget, mely minden haladás békájává válik, a feledség fátyolát akarta vetni a múltra, még fényére is, nehogy az a jelennek s jövőnek akadályául szolgáljon, s buzdítani akarta a nemzetet uj munkásságra. Széchenyi ez által ellentétbe állitá magát nemzetének zömével, érezte, hogy népszerű soha sem lehet, hogy pártot nem alakíthat, hogy még szabadelvűsége is sokszor kérdésbe fog jönni, de bízott abban, hogy hazafiságát senki sem fogja kétségbe vonni. (A pancsovai választás rémjelenetei méltán felkelték a fővárosi sajtó figyelmét s mi is természetesen csatlakozunk az ellenzéki lapok felszólalásaihoz, melyek a Pancsován történtek szigorú megvizsgálását s a bűnösök megfenyítőit sürgetik. Esti lapunkban már volt alkalmunk tudatni, hogy a vizsgálat elrendeltetett; a mai nap folyamában a következő sürgönyöket vettük : Pancsova, jan 13. d. e. 11 óra. Mindazon botrányokhoz, melyek az itteni választásnál előfordultak, újabb csatlakozott. Az 1848. V. t. sz. 33. §§-ának világos rendelkezése ellenére a választás már 24 óra óta fel van függesztve s e körülmény daczára, folytatni akarják a választást, bár a választók, sikertelen várakozás után, már elszélyedni kezdtek. Pancsova, jan. 13. d. u. 5 óra 40 perc. A választás e pillanatban, a nélkül, hogy eredményre vezetett volna, befejezettnek jelentetett ki s a még megmaradt választók a hazatérésre szóllittattak fel. Rendzavarás e ténynél nem történt. (A nagyhatalmak és a pápa vá-asz tás.) Mint Bécsből jelentik, azon eszmecsere, mely Ausztria-Magyarország, Németország és Olaszország közt a pápaválasztás eshetőségével szemben folyt, legközelebb befejeztetett. Az eredmény abban foglalható össze, hogy a három hatalom megegyezett az iránt, hogy nem fog nehézséget támasztani a választandó pápa személye ellen, bárki választassák is, ha választása rendes conclavében megy végbe. Ellenben fenntarták maguknak az elhatározás szabadságát, ha egy szép napon olyan pápával állanának szemben, ki nem a rendes formák megtartása mellett nyerte el a hármas koronát. (Az egyesült vasúti és pénzügyi bizottság ma d. u. 5 órakor ülést tartott, melynek tárgyát a keleti vasút kérdése képezte. A hetes albizottság javaslatát, mely szerint, mint már közöltük, két tag és egy jegyző véli megszaporítását kérte, a bizottság elfogadván,Horvát Lajost,Paczolay Jánost és Szentpály Jenőt választa meg az albizottságba, ez utóbbi, ki a vasúti bizottság jegyzője, az albizottságban szintén a jegyzői teendőkkel fog megbizatni. Az együttes bizottság ülésének végével az albizottság együtt maradt, s megkezdő munkálatát. A jelentések s többi okmányok egy része felolvastatott, melyekből a teendő kérdésekre nézve jegyzeteket készít az albizottság, melynek ülése 8 óra után ért véget, jövő ülését csütörtökön, f. hó 15-dikén d. e. tartja. Ez ülésre az újonnan választott 3 tag is meghivatott. Az anyag terjedelmes volta miatt az albizottság valószínűleg több ideig fog munkálkodni, míg munkálata alakot ölthet, s a kérdéseket és a kihallgatandó!? számát megállapíthatja. (A pénzügyi bizottság ma az együttes ülés előtt tárgyalni akarta Tisza Kálmánnak az ínséges ügyre vonatkozó indítványát, a miniszterek azonban akadályozva lévén a megjelenésben, a tárgyalás ezúttal elhalasztatott. (A képv.ház tanügyi bizottsága) mai ülésén Tisza Kálmán, mint elnök a gyűlést megnyitván, felkérte, hogy miután a 21-es bizottságban folytonosan el lesz foglalva, a bizottság elnöke pedig figyelemmel kell, hogy a tanácskozásokat kísérje, a jövő ülésen a bizottság új elnököt válaszszon. A tanácskozás a 21. §-nál vétetett fel, amelynél Várady Gábor és Szathmáry Károly a tanárok kötelezett óráinak számát felemeltetni indítványozták, amit azonban a többség elvetett. Molnár Aladár indítványára a reáliskoláknál a rajztanár is a rendes tanárok számába felvétetett. A 22. §-nál Molnár Aladár és Tisza Kálmán indítványára a tanórák száma a testgyakorlaton kívül 28, illetőleg 30-ra határoztatott. A 23. §. elfogadtatott, a párhuzamos osztályok állításának kötelessége, a létszám öt évi tartamától tétetvén függővé. A 24. §-nál a térmértékre nézve Tisza megjegyzése után, hogy bőven van kiszabva, s Várady észrevétele után, hogy a jelenlegi gymnasiumok e feltételnek meg nem felelnek, hosszabb eszmecsere fejlődött; a jövőre építendő épületekre nézve végre e §. elfogadtatott, a fennállókra pedig elfogadtatott lehető átalakításuk kötelezése. A 25. §. elfogadtatott a természettudományi gyűjteményeknek Schwarz Gyula által indítványozott részletezése mellett. A 26. §-t illetőleg a miniszter kinyilatkoztatván,hogy a szorgalomidő,a húsvéti és karácsonyi ünnepek kizárása nélkül, értelmezendő a közbeeső rövid ünnepi szünidők beszámításával, közbetoldása mellett fogadtatott el. A szünidők időpontjára nézve Várady Gábor indítványba hozta, hogy július és augusztus hónapjára határoztassanak. Tisza ellenben ily határozmányt a törvénybe nem kíván felvétetni. Hosszabb tanácskozás után Várady indítványa elfogadtatott. A 27. §-t illetőleg hosszabb eszmecsere fejlődött ki,melyben Kautz és Pulszky Ágost ajánlák a gymnasiumoknál való zár-, illetőleg érettségi vizsgák tartását, de azon módosítással, hogy nem az illető gymnasiumi kar, hanem a miniszter által kinevezett bizottságok által tartassanak. Molnár Aladár ugyanezt kívánja, de e vizsgákat nem zár, hanem a főtanodákhoz való felvételi vizsgáknak kívánja tekintetni. Várady a felekezeti gymnasiumoknál az autonómia szempontjából nem fogadja el a miniszteri küldöttséget, szükségesnek tartja másrészt a félévi vizsgákat. Molnár ez utóbbi javaslat ellen szól. Hoffmann nem kíván általános zárvizsgát. Kautz ezzel szemben a zárvizsgáknak, mint általánosaknak, jelentőségét kiemeli s Várady ellenében védi a miniszteri vizsgáló küldöttségek eszméjét. Schwarcz ezeket szintén elfogadja, csakhogy nem a gymnasiumoknál, hanem a főtanodáknál kívánja a vizsgákat tartatni. Tisza Kálmán a zárvizsgák miként tartásának kérdését a III. fejezetnél kívánja tárgyaltatni. Egyébiránt Várady nézeteit pártolja. A zárvizsgára vonatkozólag, azt a jelen keretben szükségesnek tartja, azonban nem mint a tananyag recapitulatióját, de a képesség megbírálására. A vizsgálat tárgyait törvényben kívánja kijelöltetni. Molnár Aladár kijelenti, hogy az általános vizsgát is felvételi vizsgának kívánja tekintetni, csakhogy nem az egyetemen kivánja tartatni. Nem akarja kizárni a felekezeti tanárokat, de azokat a miniszternek kellene kineveznie. Az idő előre haladván, a tárgyalás félbeszakittatott s az ülés feloszlott. A törvényhatóságok területi szabályozása. (V.) Annál nagyobb érdekeltséget keltenek a törvényhatóságok területi beosztása tárgyában úgy az érdekelt törvényhatóságok küldöttségei és feliratai által kifejezett nézetek, kívánalmak és felszólalások, mint a magyar és német lapok hasábjain megjelent s részben vidéki levelezők inspiratióira alapított új javaslatok, módosítások s helyenként erősebb hangú kifakadások, minél nagyobb az eltérés, minél élesebb az ellentét, minél kirívóbb az ellenmondás, mely ezeknek egymással szembeállításánál észlelhető, így például az egyik czikkíró kifogást tesz több kisebb törvényhatóság egyesítése ellen, mert az egyes alkotórészek a központtal csak nagyobb nehézségekkel közlekedhetnek, de a maga részéről oly alakítási szervezettel áll elő, melynél ezen közlekedési és közforgalmi akadály még inkább fennáll; egy küldöttség neheztelését fejezi ki az egyesített törvényhatóságok részére javasolt megyei székhely ellen és oly székhely mellett kérelmez, mely sem geographiai fekvésénél, sem közforgalmi és cultural viszonyánál fogva arra épen nem alkalmas. Majdnem ehhez hasonló ellenmondásokkal találkozunk azoknál is , akik a területi beosztásnál a nemzetiségi szempontokra fektetik az egyedüli irányadó súlyt. Ez utóbbiak azért térnek el lényegesen a javaslat intenziójától , mert a jelenleg fennálló vármegyék, kerületek, vidékek és székek jelenlegi határaiknak sokkal nagyobb mérvű megváltoztatását tartják czélszerűnek, mint aminőt a törvényjavaslat feltüntet, melyre nézve az általános indokolásban kiemeltetik, hogy a kormánynak nem lehetett szándéka az ország területét tabula rasának tekinteni és azt a fennálló vagy természetes határok figyelembe vétele nélkül egészen újból felosztani, és hogy a létező határok fenntartottak mindenütt, hol ez a felállított elvekkel összeegyeztethető volt. Ami más szavakkal annyit tesz, hogy a jelenleg fennálló törvényhatóságoknak megszüntetése, egyesítése, kettéosztása, valamint a határok kiigazítása vagy szabályozása, a ki- és bekebelezések, csak azon helyeken hozattak javaslatba, ahol ezeket a felállított alapelvek követelték. Hogy ezen általános megjegyzéseinket példákkal megvilágíthassuk, térjünk át az egyes czikkek és nyilatkozatok részletes bírálatára, így Lukács Béla a »Pester Lloyd“ i. é. 1., 2., és 3-ik számaiban e tárgyban közzétett bírálatánál nélkülözzük azon vezérelvnek kellő méltánylását, mely az önkormányzat teljességéhez mélhatlanul szükséges házi pénztár behozatalának lehetőségére vonatkozik. Lukács Béla, midőn az erdélyi új vármegyéket a magyarországiakkal összeha iasni Budapest, január 13.