Pesti Napló, 1874. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1874-01-14 / 10. szám

10. szám. Szerkesztési irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden küzlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen füvetek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézi átok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: B­arátok­ tere, Athenaeum-épület. Budapest, Szerda, január 14.1874. 15. évf folyam. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI MPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten há­zh­oz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra ... 0 frt — kr. 6 hónapra . .­­12» — » Az esti kiadás postai küilönkiüldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 Ah hit. Az előfizetés ez év folytán­­ minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Hirdetések szintúgy mint­­ előfizetések a KIADÓ­HIVATALBA. Barátok­ tere, Athenneum-épült küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre .... 24 frt. Félévre................................IS frt. Negyedévre ... 6 frt. Egy hóra .... 2 frt. Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló« kiadó-hivatalának (ferencziek tere , Athenaeum­­épület) küldendő. A „P. Napló“ szerkesztő- és viacó-h­ivatala. Budapest, január 13. A huszonegyes bizottság nagyon sok kérdést megérintett már akkor, mikor a fö­lött tanácskozott, hogy mi fölött fog majd tanácskozni. Sok kérdést és fontos kérdést. Hogy e kérdésekkel elvégre mit fog majd tenni, azt termész­etesen felesleges volna ne­künk találgatni, de hogy e kérdésekkel mit kellene tenni, ahhoz időről időre mi is hoz­zá­szólunk, hol az óhajtás, hol a bírálat nyelvén, a szerint, a­mint a körülmények hozzák magukkal, de mindenesetre hozzá fo­gunk szólani. Mivel hogy mi is akként véle­kedünk, hogy a bizottságban megpendített eszméknek az a czéljuk, hogy közforgalom­ba jöjjenek , vagy elkopjanak, vagy a nem­zet szellemi forgalmát üdítsék és erősítsék. Hogy e két sors közül melyik fogja érni a bizottság eszméit, az természetesen nem annyira az eszméktől, mint azok al­kalmazásának módozataitól fog függeni. — És épen e mozzanatnál támad bennünk a legelső — s talán kimondhatjuk, a legtartó­sabb aggodalom. A múltból ránk maradt szerencsétlenségek közt nem utolsó s talán legnagyobb a gyakorlati államférfiak , a szervező tehetségek hiánya. Az államkor­mányzat nem ránk lévén bízva a múltban, mai államférfiaink leginkább az iskolák, az elmélet és elmélkedés szülöttjei. Igaz, hogy az utóbbi hét alatt sokat tanultunk­­ önma­gunkon. Drága volt és drága lesz a tandíj, de az eredmény sem megvetendő. Ott a hu­szonegyes bizottság és annak kormánypró­bák­ s parlamenti viharedzett tagjai, kiktől legalább van jogunk várni valamit. De nem eszméket, vagy legalább nem­csak eszméket. Ezeknek bőségében voltunk a múltban és bőségében vagyunk ma. Hanem a­minek hiányában voltunk és vagyunk, az az egészséges intézmények helyes felállí­tása és berendezése. Ez már tisztán az alkal­mazás gyakorlati kérdése, melyhez mindent szolgáltathat a rátermettség, sokat a kor­mányzati tényleges tapasztalat, de nagyon keveset az elméletek gazdagsága és fényes­sége. És ha mi a huszonegyes bizottságot mindenekelőtt arra kérjük, hogy minden eszmét, mely kebelében kínnal vagy köny­­nyedén meg fog szület­ni, a tényleges viszo­nyok és gyakorlati alkalmazás mérlegén fontoljon meg , akkor csak arra kérjük, a­mi valószinüleg legfőbb, ha nem egyetlen kötelessége. »Fentartsuk-e a mostani rendszert vagy nem?« e kérdés képezi az első ülésnek s va­lószinüleg ez képezi a többinek is fekete pont­ját. Azt a pontot, mely meglehet, viharrá vá­lik — de az is meglehet, hogy csak pont ma­rad, vagy az sem marad. » Centralisatio vagy decentralisatio« — e vészkiáltás volt az, melylyel e pontra a legelső ülés rámutatott és voltaképen e két szólam képezi azon nagy kaput, melyen át a bizottság valahova be fog jutni. Hogy hova jut be és onnan miként jut ki, azt ma még mi se tudjuk, a bizottság maga sem tudja és senki sem tudja. A bölcsek szerint, az a legnagyobb elő­­haladás, ha az ember tudja, hogy semmit sem tud. A bizottsággal szemközt idáig mi is eljutottunk volna, de fájdalom, ha az orszá­gos állapotokra tekintünk, e szerencsével nem dicsekedhetünk. És pedig azért nem, minekutána azt nagyon jól tudjuk, hogy ál­lamháztartásunk még sok ideig 25 millió ál­landó deficittel fog évenkint birkózni. Már hogy e makacs ellenséget miként fogjuk mi­­nél előbb s minél gyökeresebben legyőzni, ez az a kérdés, melybe minden más kérdés természet szerint összefolyik. És — őszintén megvalljuk— mi e kér­désnél a rendszerváltozás, a centralisatio és decentralisatio jelszavait sehogy sem vagyunk képesek megérteni. Miből áll a mostani rendszer? Kifelé a közjogi kiegyezés, itt­­honi a parlamenti kormányzat, a maguk elengedhetlen consequentiáival együtt ez a rendszer az államjogi téren. És a közgazdá­szai rendszer a hitel, kereskedelem és közle­kedési ügy mai fejlettségi fokozatán, mely lehet ugyan béna és erőtlen, de minden­esetre a cultura magaslatán áll­ó igé­nyeivel. Hogy e viszonyok ma miként volnának beerőszakolhatók a régi decentralisatióba, mely meg is halt, el is temettetett és el is van már felejtve, azt mi valóban nem értjük. Avagy tán igazságügyi politikánkat vezetjük vissza a múltba, eltörölvén mindent, a­mit e téren alkotunk? Vagy tán meguntuk a nem­zeterő öszpontosítását s fokozását, lemondunk a nemzet honvédelmi aspiratióiról, saját sor­sukra hagyjuk a társországokat s elfelejt­kezünk egyelőre az állami élet követelmé­nyeiről? Huszonöt millió a deficit és ezért kellene mindent, a­miért egy nemzedéken át küz­­dünk és szenvedünk, feláldozni ? És feláldozni akkor, a­mikor a közigazgatási és igazság­ügyi szervezet reformjával, a garantírozott vasutak üzem­egyesítésével, a tarifa ügysza­bályozásával, a honvédelem extensivitásának korlátozásával s az adó és hitelrendszer gyö­keres átalakításával deficitünk gyorsan és biztosan eltávolítható ? Egykor egy szellemdús osztrák publi­cista kalendáriumot készített Ausztria alkot­mányaiból. Márciusi charta, februári patens, septemberi manifestum, octoberi diploma, de­­c­emberi alkotmány és a többi, a­mi nem jut most eszünkbe. Ha mi most újra rendszert változtatunk, nekünk is kell valamiféle laj­stromot készítenünk, melybe a 47, 48, 67,74 és a többi számot örök emlékül feljegyezzük. De mielőtt ezt tennék, ama most emlitett bi­zonyos osztrák kalendáriumot ajánljuk a­­ huszonegyes bizottság némely tisztelt tagjai­nak becses figyelmébe. A „Pesti Napló“ tárczája. A magyar társadalmi élet a század elej­én. .— Pulszky Ferencz »Gróf Széchenyi István« czimű ta­nulmányából, melyet a »Budapesti Szemle« közöl. — Merész egy gondolat volt (Széchenyitől) s a huszas években eredeti az aristokratiától várni az ország regeneratióját, hiszen azok, kik hivatalt vi­seltek, ellentétben állottak úgy a liberális eszmék­kel, mint a feudális régi alkotmánynyal s a nemzet tiszteletét elvesztették ; azok pedig, kik Bécsben él­tek, még a magyar nyelvet sem bírták, nevelésök, társaságok. Ízlésüknél fogva németekké lettek,vagy­is inkább osztrák udvaronczokká. Az országban székelt ugyan még néhány igazi nagy ur, gróf Vi­­czay Hédervártt, gróf Forgách Szécsényben, de ezek elszigetelték magukat kisebb birtoku szom­szédjaiktól s a közdolgokkal nem gondoltak. Pesten létezett egy szellemdús európai miveltségü kör, mely báró Brüdern József termeiben szokott összejönni, csakhogy e műveltség német nyelven nyilatkozott, a magyar szellemű nyersebb táblabirákat ignorálta, szabadelvűségét csak abban mutatta, hogy a kor­mány rendeleteit négy fal közt élesen bírálgatta, s a fennálló állapotok tarthatatlanságát jósolta, mert mert meg volt győződve, hogy a régi alkotmány csak úgy, mint Metternich rendőri állama, meg fog dőlni, a mint a legközelebbi európai catastrópba be­áll s a régi Magyarországot örvényébe sodorja. Le­mondva minden reményről a jövőben, e kör pessimis­­tikus tétlenségben gyönyörködött. Ellentétül a szellemdús gróf Keglevich Miklós körül összesereglett mind­az, a mi nyers volt és szi­laj, s durva tréfákkal vélte fenntarthatni a magyar­­sá­got, de Heves, Nógrád és Szabolcs vármegyében élére állott az akkor először, ellentétben az aulicus műveltséggel, a választásoknál szereplésre felhitt kortesvilágnak. Aristocratiánk általában tökéletesen lejárta volt magát az egész országban, épen akkor, midőn Széchenyi benne vélte feltalálhatni azon archi­medesi pontot, melyről az országot kiemelheti aljas helyzetéből. Tudta, hogy először is rehabilitálnia kellett ez osztályt, mielőtt azt felhasználhatná, de neki magának is szüksége volt egy talapzatra, hogy mn, nemzet figyelmét magára vonja, mert érezte, hogy megjött az idő, melyben ő is megkezdheti nagy mun­káját s felléphet messzelátó terveivel. Az országgyű­lés együtt volt, az alsó tábla vesződött az előleges sérelmekkel s a feudális alkotmány körülsánczolásá­­val a bécsi rendőri absolutismus túlkapásai és a fel­ső tábla servilismusa ellenében, de az új kor szelle­me is kezdett nyilvánulni Nagy Pál beszédeiben, ki figyelmeztette az úgynevezett patriótákat, kik az aulicusok ellenében oly nagy hazafiaknak tar­tották magokat, hogy hiában emelnek uj sán­­czokat oly vár körül, mely csak ötszázezer nemest foglal be őrségül, mig tiz millió nép a fala­kon kivül védtelenül marad, s magának az őrsereg­nek természetes tisztjei, a főnemesség, elsatnyult s magyartalan. Széchenyi e szemrehányásra tüstént felelt s oly eszmét elevenített fel, mely már jó darab idő óta el volt feledve, a magyar akadémia felállítá­sát, még pedig nemcsak szóval, hanem tettel, s a mi nálunk nagyot nyom, készpénzzel, oly formában, hogy módot nyújtson az aristocratiának vele egye­sülni s bebizonyítani, miszerint szivében, lelkében magyar, s a művelődésben keresi hazánk jövőjének biztosítását. Széchenyi ebben látta az alkotmány igazi körülsánczolását, sőt a kaput is kijelölte, me­lyen a nép lassan-lassan bejuthat a vár sánczai közé. Hogyha az aristokratia többsége követi Széchenyi példáját s egy évi tiszta jövedelmét felajánlja az akadémiának, csakugyan kezébe juthatott volna a mozgalom vezetése, mely később máskép fejlődött ki. Az aristocratia elszalasztotta az alkalmat; Károlyi, Andrássy, Teleky és herczeg Batthyányi követték ugyan Széchenyi példáját kisebb mértékben, de az Eszterháziak, Pálffyak, Erdődyek, Apponyiak, Zi­­chyek, Nádasdyak stb. nem értették az idő intő sza­vát. Ellenben Széchenyi maga, ki harminc­hatodik évéig ismeretlen maradt, egyszerre kivívta a nagy hazafi nevét s befolyását. Ez új állását minél előbb fel kezdte használni terveinek kivitelére. Az aristocratiát, mely Bécsben élt s a közdolgokkal nem gondolt, le kellett csalnia Pestre, de akkor lakhatóvá kellett tennie Pestet. Ez volt második nagy eszméje, melyhez egész életén keresztül szívósan ragaszkodott, még akkor is, mi­dőn első eszméjéről lemondott, hogy az országot az aristokratia által megújítja, s önmagában többet bí­zott, mint osztályában. Feladatát ismét angol módon kezdte megoldani akkor, midőn a nemzet műveltjei a franczia irány felé hajoltak s inkább általános el­vek mellett hevültek fel. Nem terrorizálta tehát mág­násainkat, nem szidta magyartalanságukat, se ab­sentismusokat, de kieszközölte a legfelsőbb engedel­met, hogy Pesten az angol clubok mintájára, casinót alapítson, kényelmes bútorral, válogatott könyvtár­ral, számos külföldi lappal, jó asztallal s pinczével, s a társas élet minden kényelmével, hogy legyen hely, hol a fővárosi közönség, műveit formák közt talál­­kozhassék s az aristocratia megismerkedhessék az intelligentiával. Ugyanez irányban hozta be a lóver­senyt, hogy a sportvilágot Pesthez szoktassa. Később be is választatta magát a zártkörű, ön­magukat kiegészítő százasok közé, kik akkor, mint kültanács, a pesti polgárságot képviselték. Bízott ál­lásában, szivósságában s lelki erejéban, hogy nem­csak a nyárspolgári korlátoltságot legyőzi s a német patrícius háziurakat magasabb lelkesedésre buzdítja, de egyszersmind kitágitja József főherczeg jóakaró, de e részben némileg szűk nézeteit. A nádor szerette a serdülő várost, de soha nem álmodta meg jelenlegi nagyságát, hogy Budapest világvárossá, első rangú kereskedelmi piaczc­á emelkedhessék, azt soha sem hitte. Némán folyt le a budai vár ablakai alatt a széles Duna, olykor-olykor leúszott a Vágról néhány fával rakott tót talp s alulról felfelé iszonyú ostor­­pattogtatással vonta a dohány- és gabnahajókat a ki­­csigázott lovak hosszú sora. Mint búzavásár Mosony is nevezetesebb volt Pestnél, a kereskedés pangott, nagyobb részt görögök és németek kezében, az or­szággyűlés Pozsonyban székelt időről időre, Budán, a várban csak a helytartó-tanács s a magyar kama­ra székelt, melyek a bécsi kanczelláriától s birodal­mi kamarától kapták parancsolataikat, Pesten a cu­ria. Ily körülmények közt az ősz nádor csinos pro­vinciális várost akart alkotni Pestből, olyat, mint Carlsruhe vagy Mannheim, s azért széles, egyenes utczákat tervezett, két vagy kivételesen három er­e­­letű házakkal, könnyű kellemes etilben, olyanat, mint a mostani földhitelintézet, az akkori Marczi­­bányi ház, mely sokáig Pest legszebb házának tar­tatott. Pollák, ki a múzeumot, Hild, ki a Lloydot, s a­­ bécsi Koch, ki a Károlyi-palotát építtette, fogták fel legjobban a nádor eszméit; nagyszerű épület meg­rontotta volna a harmóniát. Széchenyi ellenben tör­ténelmi előrelátással szemlélte Budapest páratlan fekvésének jövőjét s tisztán látta, hogy a tér, mely a Margit- és Csepel-szigetek közt elterül, egykor az alsó Dunavölgy kereskedésének gyülhelye­s raktára lesz. Magába szállt phantasiája, a várt, a szigetet, a rónát egy gyönyörű egészbe foglalta össze, villák­­­­kal a hegység oldalán s a Duna mentében fel egész Visegrádig. De annyi nehézség állott útjában! Hány előítélet, mily vastag otrombaság. S ő el nem csüg­gedett, éveken keresztül kapacitálgatta a patrícius nyárspolgárokat, kik sérthetetlen elvnek hitték, hogy zöld gyep és lombos fasor nem való a terekre és ut­­czákra, hisz ez faluvá változtatná a várost. Mennyi szaba s időbe került csak az is, hogy a mostani Er­­zsébet térről elvitessenek a vásári sátrak! Széchenyi lökést adott a pesti kereskedésnek az által, hogy a jelenleg olyannyira szidalmazott Duna gőzhajótár­saság élére állott,mely előbb csak Bécset, nem soká­ra Konstantinápolyt, Trapezuntot s Smyrnát hozta összeköttetésbe Pesttel, s az ó­budai szigetre telepí­tette nagyszerű hajógyárát. Széchenyi munkássága óriási volt, levelezése kiterjedt az ország minden részére; itt a tudósokkal, hogy az akadémiát mozgásban tarthassa, ott a mág­násokkal, hogy őket Pestre lehozza, amott bécsi bankárokkal és külföldi szakemberekkel, hogy ter­veinek alakot adhasson s kivitelüket lehetségessé tegye, s mindezek mellett nagy súlyt fektetett arra, hogy összeköttetését az udvari körökkel fenn­tartsa, nehogy Metternichnél veszedelmes újítónak tartassák. Kezdettől fogva legnagyobb akadálya volt tervei kivitelének a pénztelenség s hitelhiány a bir­tokos osztálynál; az áldozatkészség nem hiányzott nála, de tehetetlen volt, mert a natura­gazdálkodás következtében hiányzott mindig a készpénz. Volt bor, volt búza, volt gyapjú, volt eladó ökör, de ve­vőt alig találhatott az ember, az aristocratia, kevés kivétellel, szorult állapotban élt, melyet a bécsi ban­károk kizsákmányoltak, mert az ősiségi törvény s az igazságszolgáltatás hosszadalmai bizonytalanná tették az adósságok behajtását. Széchenyi áthatva ezektől, megírta első politikai könyvét, a hires Hitelt. Ha e munkát most lapozgatjuk, alig képzelhetjük, mikép történhetett az, hogy ily formátlan, darabos, nehézkes s mind a mellett még is felületes könyvnek oly roppant olvasóköre akadt. A támadás az ősiség ellen volt intézve, pedig az ország legnagyobb része abban látta a nemzetiség egyik főbástyáját : hitte, hogy ez intézmény alatt elveszhet ugyan az egyén, de hogy általa különösen a középnemességnek mint osztálynak fennmaradása biztosítva van s a nemzeti szellem épen ez osztály által tartatott fenn. Itt volt az első összeütközés a magyar nemzetiség s a mo­dern liberalismus követelményei közt, olyan, a mi­lyen Széchenyi pályáján többször fordult elő. Gróf Dessewffy József, Kazinczy régi barátja, Szabolcs patrióta-követe, felelt Széchenyinek s meg­írta a Hitel czimű munka taglalatját. Alig képzel­hető nagyobb ellentét, mint az, mely e két munka közt létezik. Dessewffy csak úgy elismeri a betegsé­get, mint Széchenyi, de míg ez orvosságot ajánl, amaz megelégszik kimutatni, hogy a betegségnek elégséges oka van, hogy a beteg nemcsak egészsé­ges volt, mielőtt megbetegedett, de nem is követett el semmi hibát, a­mit meg lehetne róni, külső okok tették beteggé őt, ki egészséges állapotban oly dicső, oly hatalmas férfi volt. Ne csudálkozzunk ez okosko­dáson, hiszen hasonlót még most is olvashatunk lap­jainkban; a múlt emlékein csüggni, elénekelni, hogy „legyen úgy, mint régen volt,« szidni a németet s felváltva a kormányt, kimutatni hogy semmi hiba nem terhel bennünket, fenyegetőzni képzelt erőnk­kel, de nem tenni semmit, ez még most is ismeretes egy taktika. De Széchenyi soha nem tudta tűrni az ellenmondást, féll­al dúlt a gyönge megtámadás miatt is, és szenvedélyesen egy új könyvet írt, mely ha­tását eltévesztette. De bármily vékonybőrű is volt személyére nézve, bármennyire fájt neki minden megrovás, még­is magasabbra tudott emelkedni s törve a múlttal, ellentétben az akkori közvélemény­nyel, bátran kimondta nagy jelszavát: »Magyaror­szág nem volt, hanem lesz.“ Több feküdt e szavak­ban, mint egy hazafi jóslat, nem akart ez egy szellem­dus toaszt lenni, hanem programm, kifejezése azon bizodalomnak, mely egyéb nagy embereink­ben hiányzott, hogy nemzetünk bsr elég élet­erővel kibontakozni a középkori világnézetből s képes elfogadni a modern állam alapeszméit, mind a mellett, hogy az által a kuruczvilág eszméiről le kell mondania. A költői fénykör, mely Rákóczy küzdelmeit dicsőíti, erősen hatott a nemzetre s fenntartotta azon kétségbeesett nézetet, hogy a ku­­ruczvilággal az igazi magyar világ örökre letűnt — Rákóczy nótája fejezi ki e hangulatot, a sírva vigadó s a régi dicsőséget kesergő utódoknál. — Széchenyi utálta e méta tétlenséget, mely minden haladás bé­­kájává válik, a feledség fátyolát akarta vetni a múltra, még fényére is, nehogy az a jelennek s jövő­nek akadályául szolgáljon, s buzdítani akarta a nem­zetet uj munkásságra. Széchenyi ez által ellentétbe állitá magát nemzetének zömével, érezte, hogy nép­szerű soha sem lehet, hogy pártot nem alakíthat, hogy még szabadelvűsége is sokszor kérdésbe fog jönni, de bízott abban, hogy hazafiságát senki sem fogja kétségbe vonni. (A pancsovai választás­ rémje­­lenetei méltán felkelték a fővárosi sajtó figyelmét s mi is természetesen csatlakozunk az ellenzéki lapok felszólalásaihoz, melyek a Pancsován történtek szi­gorú megvizsgálását s a bűnösök megfenyítő­it sür­getik. Esti lapunkban már volt alkalmunk tudatni, hogy a vizsgálat elrendeltetett; a mai nap folyamá­ban a következő sürgönyöket vettük : Pancsova, jan 13. d. e. 11 óra. Mindazon botrányokhoz, melyek az itteni választásnál előfor­dultak, újabb csatlakozott. Az 1848. V. t. sz. 33. §§-ának világos rendelkezése ellenére a választás már 24 óra óta fel van függesztve s e körülmény daczára, folytatni akarják a válasz­tást, bár a választók, sikertelen várakozás után, már elszélyedni kezdtek. Pancsova, jan. 13. d. u. 5 óra 40 perc­. A választás e pillanatban, a nél­kül, hogy eredményre vezetett volna, befejezettnek jelentetett ki s a még megmaradt választók a hazatérésre szóllittattak fel. Rendzavarás e ténynél nem történt. (A n­agyhatalmak és a pápa vá-­­­a­s­z t­á­s.) Mint Bécsből jelentik, azon eszmecsere, mely Ausztria-Magyarország, Németország és Olasz­ország közt a pápaválasztás eshetőségével szemben folyt, legközelebb befejeztetett. Az eredmény abban foglalható össze, hogy a három hatalom megegyezett az iránt, hogy nem fog nehézséget támasztani a vá­lasztandó pápa személye ellen, bárki választassák is, ha választása rendes conclavében megy végbe. Ellenben fenntarták maguknak az elhatáro­zás szabadságát, ha egy szép napon olyan pápával állanának szemben, ki nem a rendes formák megtar­tása mellett nyerte el a hármas koronát. (Az egyesült vasúti és pénz­ügyi bizottság­ ma d. u. 5 órakor ülést tartott, melynek tárgyát a keleti vasút kér­dése képezte. A hetes albizottság javaslatát, mely szerint, mint már közöltük, két tag­ és­ egy jegy­ző véli megszaporítását kérte, a bizottság elfogad­ván,H­o­r­vát Lajost,Paczolay Jánost és Szent­­pály Jenőt választa meg az albizottságba, ez utóbbi, ki a vasúti bizottság jegyzője, az albizottság­ban szintén a jegyzői teendőkkel fog megbizatni. Az együttes bizottság ülésének végével az al­bizottság együtt maradt, s megkezdő munkálatát. A jelentések s többi okmányok egy része felolvastatott, melyekből a teendő kérdésekre nézve jegyzeteket készít az albizottság, melynek ülése 8 óra után ért véget, jövő ülését csütörtökön, f. hó 15-dikén d. e. tartja. Ez ülésre az újonnan választott 3 tag is meg­hivatott. Az anyag terjedelmes volta miatt az albi­zottság valószínűleg több ideig fog munkálkodni, míg munkálata alakot ölthet, s a kérdéseket és a kihallgatandó!? számát megállapíthatja. (A pénzügyi bizottság­ ma az együttes ülés előtt tárgyalni akarta Tisza Kál­mánnak az ínséges ügyre vonatkozó indítványát, a miniszterek azonban akadályozva lévén a megjele­nésben, a tárgyalás ezúttal elhalasztatott. (A képv.­ház tanügyi bizottsága) mai ülésén Tisza Kálmán, mint elnök a gyűlést meg­nyitván, felkérte, hogy miután a 21-es bizottságban folytonosan el lesz foglalva, a bizottság elnöke pe­­dig figyelemmel kell, hogy a tanác­skozásokat kísér­je, a jövő ülésen a bizottság új elnököt válaszszon. A tanácskozás a 21. §-nál vétetett fel, a­mely­nél V­á­r­a­d­y Gábor és Szathmáry Károly a tanárok kötelezett óráinak számát felemel­tetni indítványozták, a­mit azonban a többség elvetett. Molnár Aladár indítványára a reálisko­láknál a rajztanár is a rendes tanárok számába felvétetett. A 22. §-nál Molnár Aladár és Tisza Kálmán indítványára a tanórák száma a testgyakor­laton kívül 28, illetőleg 30-ra határoztatott. A 23. §. elfogadtatott, a párhuzamos osztályok állításának kötelessége, a létszám öt évi tartamá­tól tétetvén függővé. A 24. §-nál a térmértékre nézve Tisza megjegyzése után, hogy bőven van kiszabva, s V­á­­r­a­d­y észrevétele után, hogy a jelenlegi gymna­sium­ok e feltételnek meg nem felelnek, hosszabb eszmecsere fejlődött; a jövőre építendő épületekre nézve végre e §. elfogadtatott, a fennállókra pedig elfogadtatott lehető átalakításuk kötelezése. A 25. §. elfogadtatott a természettudományi gyűjteményeknek Schwarz Gyula által indít­ványozott részletezése mellett. A 26. §-t illetőleg a miniszter kinyilatkoztat­ván,hogy a szorgalomidő,a húsvéti és karácsonyi ünne­pek kizárása nélkül, értelmezendő a közbeeső rövid ünnepi s­z­ü­n­idők beszámításá­val­, közbetoldása mellett fogadtatott el. A szün­idők időpontjára nézve V­á­r­a­d­y Gábor indítvány­ba hozta, hogy július és augusztus hónapjára hatá­­roztassanak. T­i­s­z­a ellenben ily határozmányt a törvénybe nem kíván felvétetni. Hosszabb tanácsko­zás után Várady indítványa elfogadtatott. A 27. §-t illetőleg hosszabb eszmecsere fejlő­dött ki,melyben Kautz és Pulszky Ágost ajánlák a gymnasiumoknál való zár-, illetőleg érettségi vizs­gák tartását, de azon módosítással, hogy nem az illető gymnasiumi kar, hanem a miniszter által kinevezett bizottságok által tartassanak. Molnár Aladár ugyanezt kívánja, de e vizsgákat nem zár, hanem a főtanodákhoz való felvételi vizsgáknak kívánja te­kintetni. Várady a felekezeti gymnasiumoknál az autonómia szempontjából nem fogadja el a minisz­teri küldöttséget, szükségesnek tartja másrészt a félévi vizsgákat. M­o­l­n­á­r ez utóbbi javaslat ellen szól. Hoff­mann nem kíván általános zárvizsgát. Kautz ezzel szemben a zárvizsgáknak, mint általánosak­nak, jelentőségét kiemeli s Várady ellenében vé­di a miniszteri vizsgáló küldöttségek eszméjét. Schwarcz ezeket szintén elfogadja, csak­hogy nem a gymnasiumoknál, hanem a főtanodáknál kívánja a vizsgákat tartatni. Tisza Kálmán a zárvizsgák miként tartá­sának kérdését a III. fejezetnél kívánja tárgyaltatni. Egyébiránt Várady nézeteit pártolja. A zárvizsgára vonatkozólag, azt a jelen keretben szükségesnek tartja, azonban nem mint a tananyag recapitulatió­­ját, de a képesség megbírálására. A vizsgálat tár­gyait törvényben kívánja kijelöltetni. Molnár Aladár kijelenti, hogy az álta­lános vizsgát is felvételi vizsgának kívánja tekin­tetni, csakhogy nem az egyetemen kivánja tartatni. Nem akarja kizárni a felekezeti tanárokat, de azokat a miniszternek kellene kineveznie. Az idő előre haladván, a tárgyalás félbeszakit­­tatott s az ülés feloszlott. A törvényhatóságok területi szabályozása. (V.) Annál nagyobb érdekeltséget kel­tenek a törvényhatóságok területi beosztása tárgyában úgy az érdekelt törvényhatóságok küldöttségei és feliratai által kifejezett néze­tek, kívánalmak és felszólalások, mint a ma­gyar és német lapok hasábjain megjelent s részben vidéki levelezők inspiratióira alapí­tott új javaslatok, módosítások s helyenként erősebb hangú kifakadások, minél na­gyobb az eltérés, minél éle­sebb az ellentét, minél kirí­vóbb az ellen­mondás, mely ezek­nek egymással szembeállításánál észlelhető, így például az egyik czikkíró kifogást tesz több kisebb törvényhatóság egyesítése ellen, mert az egyes alkotórészek a központ­tal csak nagyobb nehézségekkel közlekedhet­nek, de a maga részéről oly alakítási szerve­zettel áll elő, melynél ezen közlekedési és közforgalmi akadály még inkább fennáll; egy küldöttség neheztelését fejezi ki az egye­sített törvényhatóságok részére javasolt me­gyei székhely ellen és oly székhely mellett kérelmez, mely sem geographiai fekvésénél, sem közforgalmi és cultural viszonyánál fog­va arra épen nem alkalmas. Majdnem ehhez hasonló ellenmondásokkal találkozunk azok­nál is , a­kik a területi beosztásnál a nemzetiségi szempontokra fektetik az egye­düli irányadó súlyt.­­ Ez utóbbiak azért térnek el lényegesen a javaslat intenzió­­jától , mert a jelenleg fennálló várme­gyék, kerületek, vidékek és székek jelenlegi határaiknak sokkal nagyobb mérvű megvál­toztatását tartják czélszerűnek, mint a­minőt a törvényjavaslat feltüntet, melyre nézve az általános indokolásban kiemeltetik, hogy a kormánynak nem lehetett szándéka az ország terüle­tét tabula rasának tekinte­ni és azt a fennálló vagy ter­mészetes határok figyelem­be vétele nélkül egészen újból felosztani, és hogy a létező határok fenntartot­tak mindenütt, hol ez a fel­állított elvekkel összeegyez­tethető volt. A­mi más szavakkal annyit tesz, hogy a jelenleg fennálló törvény­­hatóságoknak megszüntetése, egyesítése, ketté­osztása, valamint a határok kiigazítása vagy szabályozása, a ki- és bekebelezések, csak azon helyeken hozattak javaslatba, a­hol ezeket a felállított alapelvek követelték. Hogy ezen általános megjegyzéseinket példákkal megvilágíthassuk, térjünk át az egyes czikkek és nyilatkozatok részletes bí­rálatára, így Lukács Béla a »Pester Lloyd“ i. é. 1., 2., és 3-ik számaiban e tárgyban közzé­tett bírálatánál nélkülözzük azon vezérelv­nek kellő méltánylását, mely az önkormány­zat teljességéhez mélhatlanul szükséges há­zi pénztár behozatalának lehetőségére vonatkozik. Lukács Béla, midőn az erdélyi új vármegyéket a magyarországiakkal összeha­­ iasni Budapest, január 13.

Next