Pesti Napló, 1874. augusztus (25. évfolyam, 175-198. szám)

1874-08-07 / 180. szám

180. szám. Szerkesztési iroda; Sarátok-tere, Athenaeum-épület. A lap i selemi részét illeti­ minden L­ysslaniely a szerkesztö­ség­ hez intézendő. Birmentetlen levelek csak fercart kezektől fogadtatnak el. K­ézir átok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Baritok­ tere, Athenaaum-épillek A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) 4 kiadó-hivatalhoz intézendő ki Budapest, Péntek, augusztus 7.1874. REGGELI KIADÁS Előfizetési feltételeit? Poetin küldve, vagy Budapestet, hiúhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 8 hónapra . . . 6 frt — ki 6 hónapra . .­­ 12 » — » Az esti kiadás postai különkia­dásáért felülfizetés évnegyedenként 1­orint Az előfizetés az év folytán­­ minden hónapban megkezdheti, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó els­ő lápjától számittatik. 25. évi folyam. — Hirdetések szintúgy mint*előfizetések a KIAD­Ó-HIV­ATALBA. Barátok-tere, Athenaeum-ápril küldendők. 1j Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre.........................24 frt. Fél évre.............................12 frt. Negyed évre .... 6 frt. Egy hóra...........................2 frt. Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló« kiadó­­­hivatalának (Ferencziek - tere, Athenaeum­­épület) küldendő.­k / Hajló"­inese­k tratf-Antala. Budapest, aug. 6. Az ülésszak végén. in. Budapest, aug. 6. A kilenczes albizottság három év alatt és olyan belügyi politika feltétele mellett vélte az államháztartás egyensúlyát helyre­­állíthatónak, mely nemcsak öntudatos és kö­vetkezetes, hanem egyúttal erélyes is. Két utat jelölt meg az albizottság: tudniillik egy­részről a megtakarításoknak s más részről az államjövedelmek finantiális természetű sza­porításának útját. Szóljunk egyelőre a meg­takarításokról s szóljunk arról, vájjon ez irány­ban tett é­s kezdeményezett-e valamit a letelt ülésszak ? A számbavehető megtakarítások előfel­tételét bizonyos intézmények reformja s ha úgy mondhatjuk, reductiója képezi. Nem akarunk itt reflectálni sem a honvédségre, sem a közlekedési ügyre, noha budge­tünk tételei közt e kettő csaknem a legtekinté­lyesebb terjedelemben szerepel. Nem aka­runk reflectálni azért, mert e kettőn mély­reható reformokat s nagy reductiókat esz­közölni részint nem rajtunk áll, részint soha el nem ejthető magas érdekek hatá­rozottan tiltják. Csaknem hasonló tekintetek alatt áll a közoktatási ügy budgete is. A reductióra előleges áttekintés után csak két tér látszik alkalmasnak. A b­e­­­a­d­­ministratió szervezete s az i­gaz­ság­ü­g­y. Már a Szlávy-kabinet mindjárt az ország­­gyűlés elején szükségesnek látta az összes beladministratio szervezetét s különösen a központi kormányzat és közigazgatás rend­szerét éles bírálati szemle alá venni. A 72-ik év végén a következő évi budget tárgyalása alkalmával tett is ez irányban határozott nyi­latkozatot s nyilatkozata egyúttal a képvise­­lőház határozatává emelkedett. Mi történt e kérdésben az előmunkálatok terén, arról ke­vés tudomásunk van. De tudjuk azt, hogy a megyék területi kikerekítésének projectuma már ez irány­ban folytatott tanácskozások eredménye. E projectum sok részletes ellen­vetéssel, sok helyi ellenszenvvel találkozott. Megvalósítására mindamellett szakadatlanul folytak az előkészületek, a bizalmas eszme­cserék, az érdekeltségek nézeteinek s törekvé­seinek tanulmányozása. Lesz-e ezeknek az országgyűlésen látható sikere , e fölött korai volna most véleményt nyilvánítani. Hogy jelentékeny pénzügyi si­kere sem most nem lesz, sem később: e fölött kár volna csalódásban ringatni magunkat. — Igaz, hogy a területrendezés eszméjét nem is pénzügyi tekintetek tették jogosulttá. Azon költséggel, melyet a belügyi közigazgatás s általában a központi kormányzat ma igény­be vesz, lehet teremteni a területrendezés s a vele járó reformok szerencsés keresztülvi­tele által olyan közigazgatást, mely az ál­lamérdekeknek s a cultur igényeknek tel­jesen megfelel, de azon költsé­get semmiféle reformmal jelentékenyen leszállítani nem lehet. Ez a mi meggyőződésünk. Más tekintet alá esik az igazság­ügyi szervezet. Itt tág tér nyílik nemcsak czélszerű reformoknak, hanem jelentékeny megtakarításoknak is. Ez irányban azonban kevés mozgalom volt észlelhető a letelt ülés­szaknak hosszú folyamán. Igaz, hogy a no­­velláris reformok egész hosszú sora állott előttünk a javaslatokban. Az is igaz, hogy az ügyvédség rendezéséről szóló törvény­­javaslat helyes elvek nyomán dolgoztatott ki, kellő alakban terjesztetett elő s a képvise­lőház által, kisebb mérvű hibák leszámításá­val, elég jól fogadtatott el. De már nem mondhatjuk ezt a közjegyző­ségi intézmény f­elállítása iránt előterjesztett s elfogadott törvényjavaslatról. E kérdésben nézeteinknek kifejezést ad­tunk a kellő időben. Mi bizonyos mértékig a kényszer hívei­­valánk. Előttünk mathematicai bizonyosságként áll, hogy ak­kor, ha a közjegyzői kényszert a telekkönyvi jogok átruházásáról szóló okiratokra ki nem terjesztjük , nem kapunk a járásbíróságok mellé alkalmas közjegyzőket, nem decentra­lizálhatjuk a telekkönyvi intézményt, nem teszünk erőteljes lépést a praeventiv institutio intézményeinek meghonosítására, nem vesz­­szük elejét a hógomolyként szaporodó perek­nek, nem reducálhatjuk a bíróságok ügykörét, nem szállíthatjuk le sem a bíróságok, sem a bírák létszámát — más szóval sem lénye­gesen nem javíthatjuk az igazságszolgáltatást, sem a szükséges megtakarításokat el nem ér­hetjük. Igaz, hogy e kettős nagy czélra még más eszközök is igénybe veendők, de a köz­jegyzői kényszer nélkül minden eszköz hiá­­ban­valónak fog bizonyulni. A kormány mellékes fontosságú, bár tiszteletre méltó indokokból nem vélte he­lyesnek ez álláspontot elfoglalni. Hogy az államháztartás egyensúlyának nagy kérdésé­ben minő szerepe lehet most már az igazság­ügyi budgetnek s illetőleg e budget re­­ductiójának, azt belátni képesek nem vagyunk. Az a körülbelül egy millió forint, mely a kilenczes albizottság elé megtakarítás­ként terjesztetett, a pénzügyek rendezéséhez minket aligha fog közelebb vezetni. Általában a lefolyt ülésszak is újabb bizonyítékot szol­gáltatott arra, hogy törvényhozásunk az in­tézmények alkotásának terén a kellő gyakor­­ i „Pesti Napló“ tárczája. Egy szív története* Regény két kötetben. Irta : Castelas* Emil. Spanyolból: Beksics Gusztáv. ELSŐ KÖTET. VII. FEJEZET. A szenvedély kitörései. Éj volt. A boldogtalan mulat virrasztott szobá­jában. Carolina lakása, az álom eme templomának csendjét csak a mulat lázas lélekzete, a mező csend­jét pedig csak a fülemile dala zavarta meg. A sze­relmes, álmatlanságtól gyötört ifjú azáltal akarta megkönnyíteni szivét, hogy leveleket irt a hálátlan­nak, leveleket, melyeket magában elolvasott, s elha­tározta, hogy átadja, s nem mervén átadni, dühösen összetépte. Egyik igy szólt: »Carolina! Szeretlek ! Ha elutasítod Szerelme­met, meghalok, de előbb meghalsz — te! Holt teste­den verek tőrt szivembe. Nem halhatok meg, mi­előtt szivemhez nem szorítottalak. Rádrohanok, szétnyitom karjaidat, tőrömet szivedbe mártom, s nem törődve halálos vonaglásoddal, ajkaimat ajkaid­hoz forrasztom. Midőn lelked aczélom pengéje alatt kireppent testedből, mozdulatlan tetemeid örökre enyéim lesznek. Együtt élhettünk volna. Te nem akartad. Haljunk meg együtt!« De mi czélra fenyegetem őt ? szólt magában. Várjon nem neveti-e ki fenyegetéseimet ? Nem küld-e el más, távol, nagyon távol levő telepítvényre, mi­ként elűzi kutyáját ? Nem parancsolja-e meg, hogy borzasztó büntetést mérjenek rám, s ő tudja, hogy a legnagyobb büntetés nem látni őt. . . . Félre a fe­­nyegetődzéssel. Forduljunk könyörgéshez. Megindí­­tandom résztvevő szivét. Szánni fog. A szánalom né­ha szerelemmé változik. »Úrnőm ! Miként irhatok én — önnek ? Mióta merész és czim­erének ágaskodó oroszlána szentséges kebléhez jogot tartani ?« Oh mily fagyos hang, kiáltott fel a mulat, összetépve levelének e bekezdését. Ez a képlet méltó lehet valamely tanulóhoz, de nem szerelmes fér­fiúhoz. Kisértsünk, kisértsünk meg más hangot. »Carolina! Szeretlek , őrjöngve szeretlek. Ne nevesd ki szerelmemet. Ha úgy akarod , bün­tesd gyűlöleteddel, de ne megvetéseddel. Külön­ben semmiképen sem kellene büntetned azt. Nem va­gyok bűnös, mert nem felelhetek azért, mi végzetes, szükségképem­. Látni és nem szeretni téged — óh hidd el, lehetetlen. Féken tartani szívemet, s mondani neki, hogy ne imádjon téged, hidd el, sikertelen. Sze­meim ép oly kevéssé követnek önkénytesen, mint az ajtód előtt levő napraforgó a napot. Fájó gondola­tom lelkedhez repül,mint szerető madár fészkéhez.Leg­­kevésbé akkor látlak, midőn előttem állsz. Ha távol vagy, mindenütt a te arczodat látom,önmagamban,igen önmagamban is téged látlak, s gyakran azt gondolom, hogy kiloptad belőlem lényemet, mert azelőtt talál­koztam önmagammal lelkiismeretemben, képzeletem­ben, s most mindenütt csak veled találkozom. Mi bűnöm van nekem? Isten, egyedül csak isten bűne ez, ki oly szépnek alkotott. El akartalak feledni. Lehető távol futottam tőled. Elhatároztam, hogy soha sem térek vissza. Hosszú,őrült futásom közben ki akartam szaggatni szívemet. S te mindenüvé követtél, üldöz­tél. A csillagokra tekintettem : a te szemeid voltak ott. Hallgattam a pálmafák lombjainak suhogását: a te ruhád suhogása volt az. Ittasan figyeltem a fü­lemile dalára : ez a dal a te hangod utánzása volt. Visszatértem hozzád, mert kevésbé látlak, ha előt­tem állsz. Ez nem tarthat, nem szabad tartani, nem fog tartani soká. Egyik részről ily nagy szeretet, másik részről ily nagy szeretetlenség , ez szükségképen elő­idézi a katastrófát. Meghalok, de előbb téged gyil­kollak meg. Ha már átlépted a túlvilág határát, csak akkor megyek utánad , én. Addig, nem, nem, s ezer­szer nem! Míg e földön maradsz, én is itt maradok,mint büntetésed,mint lelkiismereted — gyalázatos! Eladtad magadat. Pénzvágyból egy aggastyánhoz kötötted ifjú életedet. Szépséged virágára, mely a lepke csókját, a méh dongását, a tavasz melegét óhajtotta, csak h­a esett Ha tudnád, ha felfoghatnád, mi a szerelem! Ha hallanád e szerelemmel csordultig telt szív nyögé­sét, "látnád mily nagy bűnt követtél el, midőn a ter­mészet ellen fellázadva, a halállal egyesültél. Nem felelhetek magamért, nem felelhetek. Mindig azt hittem, hogy a világmindenségben mi sem jö létre czél nélkül. Ha a természet e szerelmet teremtette, szüksége van reá. S ha szüksége van reá, eléri czélját akaratom és akaratod ellenére is. Midőn a természet minket alkotott, egymásnak szánt ben­nünket. E két szív közé azonban egy fösvény, kár­tyás rabszolga-kereskedő aranya lépett. De a ter­mészet nem hajt a társadalom álnokságaira. Karjaim közé fogsz hanyatlani, mint a madár beleszédül a kígyó torkába. Szemeim örökös lángjában fogsz el­égni. S habár akaratod oly erős, hogy ellenáll sze­relmemnek, tested elég gyenge arra, hogy karjaim közé essél. Visszaszerzem tulajdonomat, mit elra­boltál tőlem. Isten előtt enyém leszesz. Isten törvé­nyének a szívek ép úgy engedelmeskednek, mint a sziklák. Rabszolga, a következőleg nem vagyok sza­bad. A végzet eszköze lévén, teljesítenem kell a vég­zet akaratát. Hozzád vagyok kötve, mint hold a föld­höz. Semmi sem választhat el egymástól bennünket. Önkényt vagy erőszakkal, de enyém leszesz. Meges­küdtem erre istennek: teljesítem eskümet. Azután­­ haljunk meg. Ha a szűkkeblű erkölcs, ha a nyomorult világ, a mesterkélt társadalom, önkényes törvény, conventio­­nális igazságszolgáltatás bűnös érzelemnek mondja, mit a természet kifogástalannak teremtett, hadd sújtsa ránk büntetését. "Van-e nagyobb büntetés a halálnál ? Nincs. Minden büntetés közt legnagyobb a halálbüntetés. Mondja ki ránk e büntetést. Hal­junk meg, de csak akkor, ha már szerettük egymást. Betöltőm hivatásomat, mely ebből áll: szeretni és bírni téged. Betöltőm az emberek és istenek daczára is. Hidd el, érzem hogy van elég erőm hivatásom betöltésére, igen, én érzem ezt. Antonio:« Miután megírta eme, borzasztó eszméi által sugallt levelet, miután szivének és elméjének zűrza­varát festve rohanó tollával tépte, szaggatta a pa­pírt, megállt s felkiáltott: — Mit mivelek én, boldogtalan! Miért fenye­getem ? Könyörgő levelet akartam írni, s parancso­lok. Tehát igaz, hogy a mély, kiolthatlan szerelem sem írni, sem beszélni nem tud ? Fenyegetésemmel felingerlem magam ellen. Várjunk, írjunk más, gyen­géd, szerelmes, alázatos levelet. Az előbbi, rohamosan összetépett, levél darab­káit elkapta a szellő. Másikat kezdett írni: »Asszonyom, úrnőm ! Bocsássa meg isten mindazon roszat, melyet elkövetett ellenem. Ártatlan vagyok. Óhajtom, hogy ne szeressem, de nem tudok ellenállni szenvedélyemnek. — Vájjon a százados czedrus ellenáll-e a szélvésznek ? — Mily gyönyörű és­­ön alszik, mig én virrasztok; fia mellette szen­dereg, s édes álmot ad önnek, mig mellettem az ön képe van, mely felgyújtja véremet, s tüzes fogó­val marczangolja szivemet. Ha e mélabús hold fé­nyénél, ez illatos szellőben, a szerelmes fülemile da­lánál, fehér leplében, sir szelleme gyanánt megje­lennék előttem ,s igy szólna : »Sajnállak!« meghalnék gyönyörömben-------« — Ez meg csupa erkölcs, szólt Antonio, s eltép­te utolsó kisérletét is. Szavak, üres szavak. Meg­mutatom, hálátlan, szenvedélyem valódi lángját. Egész valóságában fogod látni, amint fellobban szivemből. Ha eléget -------égessen el. Vagy tán a vulkán által kivetett izzó láva gondol vele, hogy elégeti a szegény szőlőtő­venyigéit? Kielégítem szenvedélyeimet, s aztán jöjjön, minek jönnie kell. Előre! Eldobta tollát, lement a kertbe, hogy az éj üdítő csókjait fogadja. IX. FEJEZET. Ittasság. Megvirradt, s a mulat még mindig nem szűnt meg bolyongani a roppant kertben; gondolataiba mélyedt; gondolatainak szemlélete elragadta; e gon­dolatok számtalan esztelenebbnél esztelenebb­­ érve­ket koholtak agyának izzó kemenezéjében. Szivében most a szerelem haraggal egyesült, melyhez ama vágy járult: a düh és bosza érzelmeihez képest elé­gítem ki szerelmét. Majd összecsókolta tőrét, melyet soha sem tett le oldaláról. Majd gépiesen virágot tépett, művészi csokrot kötött, melyet úrnőjének lakosztálya és a kert közt levő nyílt márvány lépcső­­zeten akart elhelyezni. A nap arcza bár még nem jelent meg keleten, Carolina lakásának ajtaja mégis felnyílt, s a nyilas keretében Carolina jelent meg. Elragadóan szép volt. Ragyogó fehér gyolcsból ké­szült kendő csüngött le vállairól keze fejéig, s oly festői ránczokat vetett, melyek a görög nők által vi­selt tunikákhoz hasonlítottak. Sápadt arcza mint­egy kicsillámlott fekete, selyemfinomságú, szétbom­lott hajzatának fürtjei közül, melyek fátyol gyanánt fedték be őt. Gyulladt szemeiben futólagos könny csillámlott, mely halavány arczának ugyanazon varázst kölcsönözte, minőt a kis harmatcsepp ad a rózsának. Carolina, mivel egyedül volt a nagy mezei lak­ban, több ízben beszélgetett a mulattal, noha min­dig csak közönséges, vagy közönyös dolgokról. A tár­sasági hajlam oly kiegészítő része lényünknek, hogy legyőzhetlen, állandó társulási hajlamot érzünk mindazok iránt, kik bennünket környeznek. S Jura távozta óta senki sem volt a telepítvényen, kivel Carolina jobban szóba állhatott volna, mint a mulat. — Korán kel úrnem! szólt ez, asszonya felé sietve. — Roszul aludtam. — Fájdalom. — Köszönöm. — Az álmatlanság néha vihart jósol. — Nem hiszem. — Mondom, hogy vihart jósol, mert én sem aludtam. — S a kertben töltötted az éjét ? — Ott töltöttem asszonyom. — Roszul tetted. — Miért ? — Mert majd minduntalan félre kell men­ned kissé ledőlni, s nem láthatsz kellő erélylyel kö­telességed után. — Ne emlékeztessen úrnőm kötelességemre, hisz tudja, hogy mindig betöltöm azt; a felhőtlen ég­­ alatt töltött és nem bágyaszt el annyira, mint egy zi­vataros nap. Ha valamennyi álmatlanul töltött éjem után álmot leendettem, úgy már mindenkibe és min­denbe beleütköztem volna. — Nyugtalanságomat nem a zivatar előérzete okozta, szólt Carolina, ki a társalgást el akarta te­relni azon irányból, mely felé Antonio indította azt. — Azt hittem------­— Az volt oka, hogy uradtól tegnap nem kap­tam levelet. — Óh! Antonio dühösen harapott ajkába. — Mi történhetett vele, hogy nem itt ? — Néha valamely szórakozás, feledékeny­ség------- lati tekinteteket még mindig hajlandó az eszmék abstractióiért gyakorta feláldozni. Azon javaslatok, melyek a pénzügymi­niszter által előterjesztettek, a kényszerhely­zet kifolyásai valónak. Elvi bírálat épen azért irányukban alig volna a helyzetnek megfele­lő. De mindamellett ezek is nagy tanulságo­kat nyújthatnak az előttünk álló utolsó ülésszakra. Ezekről legközelebb. Budapest, aug. 6. (A főrendiház jogügyi bizott­ság­a) ma tartott ülésében folytatván a választási törvényjavaslat tárgyalását, az 5-ik szakaszban Er­délyre vonatkozólag a füstök szerinti választás elej­­tezvén, a census alapjául tisztán a földadó fogadta­tott el minden járulék kizárásával. A 12-ik szakasz­ban kimondatott, hogy a­kik becstelenítő bűntett miatt elítéltettek, sem nem választhatnak, sem meg nem választathatnak; ennek megfelelőleg módosítta­tott a 73-ik szakasz is,mely azokról szól, kik időközben vesztik el a qualificatiót. A 82-ik szakaszban kimon­datott, hogy ha a két jelölt közül az egyik időközben meghal, új választásnak van helye. A törvényjavas­lat többi pontjai változatlanul elfogadtattak. (Az erdélyi választási cen­sus­ tudvalevőleg hosszabb vitát idézett elő a kép­viselőházban. A központi bizottság a 8­árt 40 kvnyi censusba csak a földtehermentesítési járulékot nem kívánta beszámíttatni, míg Kemény Gábor b. csupán a törzs­földadót, minden járulék kizárásával ajánlotta elfogadás végett. A képviselőház a köz­ponti bizottság javaslatát fogadta el. A főrendiház jogügyi bizottsága ma tartott ülésében, mint föntebb közöltük, Kemény Gábornak a képviselőházban elve­tett indítványa értelmében szerkesztette a választási törvényjavaslat megfelelő szakaszát. Az egész kér­dés megvilágítása tekintetében érdekesnek tartjuk a »P. Lloyd« ezen ügygyel foglalkozó czikkéből ki­emelni a következőket: »Mindazok, — úgymond a czikk, — a kik a képviselőház által elfogadott szöveget ellenezték, a harczot a főrendiházba igyekeznek átvinni s annak tagjai előtt bizonyítgatják, hogy az elfogadott cen­sus Erdélyt el fogja »temetni«. Az 1848-ki erdélyi II. t. ez. kimondja, hogy a ki földbirtoka után 8 ftnyi adót fizet, az választó. Ezen törvényt az egymásután következett kormányok különféleképen értelmezték. A Schmerling-Nádasdy kormány a 8 frtba az akkor fennállott fejadót is beszámította; későbben a megyék a megállapított adóösszeg alatt csak a tiszta effektív földadót értették, melybe azonban a ház és jövedelmi adót is beleszámították; míg viszont a pót­lékok, járulékok és egyéb adónemek, — a személyes kereseti adót sem véve ki, — kizárattak. A czikk ezen adatok nyomán kétségtelennek tartja, hogy e kérdésben sem megállapodott, sem törvényes magya­rázat nem létezik, s adórendszerünk is 48 óta máig oly változáson ment keresztül, hogy az 48-ks II. t. czik­­ket ma már egyszerűen a viszonyoknak megfelelőleg alkalmazni nem lehet. Ezen kétségbevonhatlan tény­nyel szemben kétségtelen, úgymond a czikk, hogy e kérdésben a törvényhozásnak nem pedáns törvény magyarázatból, a rabulistika szellemnélküli fogásai­ból, hanem az eszélyes politika szempontjából kell kiindulnia. E szempont vezette a képviselőházat, mi­dőn a központi bizottság javaslatát fogadta el, mely a­líg egy részről megadja a földbirtoknak a kellő befolyást, más részről nem megy azon határig, hol már a proletariátus kezdődik. E mellett — jegyzi meg a czikk — nem sza­bad szem elől téveszteni azon megnyugtató hatást sem,melyet a képviselőház határozata a királyhágón­­túli rész azon polgáraira gyakorol, kik 1805 óta a választási törvények alkalmazását az irányukban nyilvánuló bizalmatlanság kifolyásának tekintvén, nem is vettek részt a választásokban, vagy ha részt vettek, elhatározásukat nem a magyar állam érdekei sugallták. A czikk sajnálja, hogy a képviselőház határo­zata ellen agitatió indul meg a főrendek körében, hogy röpiratok osztogattatnak, melyek a főrendiház conservativ missiójára hivatkozva, a képviselőház ha­tározatát úgy tüntetik elő, melyet csak egy lépés vá­laszt el az általános szavazatjogtól. Pedig, úgymond, a ki birtoka után 14—15 frtnyi adót fizet — s a képviselőház határozata értelmében más nem fog gyakorolhatni szavazati jogot, — az ott, hol a föld nincs magasan megadóztatva, nem proletár, kit sza­vazati joggal felruházni ártalmas lehetne.« Budapest, aug. 6. A főrendek bizottsága által az összefér­­hetlenségi javaslaton tett módosításoknál elő­ször is az tűnik szembe, hogy a főrendek azon osztályokat vették ki e javaslat szigorú határozatai alól, melyekkel közelebbi össze­köttetésben állanak. Ilyenek a diplomaták, ilyenek a bérlők s ide sorozhatók a szerzetes­­rendek is, a főrendek egy részének ismert ér­zülete miatt. Az említett pontozatok három fontos módosítást tartalmaznak, melyek vita­tása nagyon elhalaszthatja a javaslat tör­­vénynyé emeltetését; van pedig egy negye­dik is, a földhitelintézetre vonatkozó, melyet valószínűleg csak a személyes ellenszenv su­gallt, s mely épen oly kevéssé indokolt, mint e módosítások legnagyobb része. Mi csak egy ponttal tudunk rokonszen­vezni. Azzal, mely a bérlőkre vonatkozik. Mi az állami bérlők kizáratását nemzetgazdasági s kulturális érdekeknél fogva helytelennek tartjuk s a szövegben, melyet a képv. h­áz el­fogadott, igazságtalannak is. A képv. ház ál­tal elfogadott javaslat ugyanis visszaható erővel is bír, pedig tudvalevő, hogy a bérlő­nek nem áll hatalmában megszabadulni vagy másra átruházni a törvény meghozatala előtt kötött szerződést , hacsak érzékeny anyagi kárt nem akar vallani. Mi jóval a javaslat képviselőházi tárgyalása előtt kifogásoltuk e határozatot , s bár jobban szerettük volna, ha a javaslatot, az álta­lunk óhajtott módon, a képv.­ház módo­sítja, mert ez nem tartóztatta volna fel a ja­vaslatnak törvényerőre emeltetését, nem lehet ellene kifogásunk, ha e változtatást most a főrendiház bizottsága teszi. Nem látjuk be azonban jogosultságát a földhitelintézet kizáratásának. Az nem nyere­ségre alapított, hanem országos intézet, s nem tartozhatok azon categóriák közé, melyekre az összeférhetlenség megállapíttatott. Még kevésbé rokonszenvezhetünk, hogy a »diplomatákra« az összeférhetlenség nem terjesztetik ki. Miért? Valóban nekünk volna jogunk a »Reform«-nak azt mondani, hogy ezt nem értjük. A »diplomata« a legszigorúb­ban a kormány utasításait tartozik követni, rendeltetési helye nem ugyanaz a magyar törvényhozás helyével s mint már helyesen megjegyeztetett, épen nem alkalmazhatók reá azon tekintetek, melyek a miniszter és állam­titkár képv.­helyét indokolják. A diplomatá­nak adott előjog — a mi viszonyaink között — lehet egy érdekes főrendi »lux,« de ko­moly indokoltsággal nem bír és nem véd­hető. Ugyanez a véleményünk a szerzetes­­rendekről. Midőn e pont a képviselőházban tárgyaltatott, idéztettek az államok, melyek­ben a clerűs egyáltalában a törvényhozásból ki van zárva. Nálunk is hasonló indítvány létetett, a többség azonban, speciális viszo­nyainkra való tekintetből s figyelembe véve azt, hogy a magyar papság mind értelmiség, mind hazaszeretet s alkotmányos érzület dol­gában a nemzet legderekabb osztályaival ve­tekedik, ez indítványt elveti. Elfogadta azon­ban a szerzetesek kirekesztését, úgy okoskod­ván, hogy a­ki a feltétlen engedelmességre fogadást tesz, az nem lehet független képvi­selő. S ha a »Reform« azt állítja, hogy e rendelkezésnek nincs gyakorlati jelentősé­ge, akkor annál kevésbé érthető, hogy a fő­rendek ragaszkodnak egy olyan, nem gya­korlati jelentőséggel bíró határozathoz, mely­­lyel megakaszthatják az egész javaslat tör­vénynyé emeltetését. S ez is egyik oka, a­miért mi nem jó szemmel nézzük e módosításokat. Azok c­élja lehet a javaslat jobbítása, de lehet az is, hogy e javaslat végleg megbuktattassék. Ha a bizottság módosításai a főrendiház által elfogadtatnak, az mindenesetre hosszas tár­gyalásokat fog szükségessé tenni, s e tárgya­lások vége, eredménye beláthatlan. Mi akar­juk e törvényt, akarjuk minél előbb és épen azért nem helyeseljük, hogy létesülése bi­zo­nytalanná tétessék. Az incompatibilitási javaslat elfogadásá­val a képv.­házban egy örvendetes reform­áramlat érvényesült. S­ajnálattal látjuk, hogy a főrendek bizottsága az áramlat elé akadá­lyokat akar gördíteni. Ha a főrendek bizott­sága helyesen akart volna eljárni, utat és módokat keresett volna arra, hogy az incompatibilitás a főrendi­házra is kiterjesztessék. E helyett, a leggondosabban csak arra ügyelt, hogy minden ér­dek, mely a főrendekhez kö­zelebb áll, szabad bemenetet nyerjen a képv. házba. Ez a főrendi törvényhozóktól igen helytelen lépés , — a magyar nagy földbir­tokosoktól pedig, a képv. házzal szemben, épen fut dolog. Vasúti értekezlet. Zichy József gr. közmunkaminiszter elnöklete alatt ma d u. 4 órakor értekezlet tartatott a m. kir. államvasutak és az északi Németországban létező vasutak közt megállapítandó közvetlen díjsza­bás iránt, melyben részt vettek : Hieronymi államtitkár, Ribáry, Csörgő közmunkami­niszteri tanácsosok, W­a­l­t­e­r a főfelügyelőség ré­széről, Kammer­m­ayer polgármester, a ma­gyar kir. államvasutak részéről: Fest, Wenin­­ger, Pallavicini őrgróf, T­o­­­n­a­y igaz­­gató, Beretvás, Obermayer, Kilé­ny­i ; és mint külön meghívottak : Strasse­r, Rebly, Mandello, Häutler, Feny­ves­s­y. Zichy József gr. miniszter előadja, hogy az alsó- s felső-sziléziai vasutak, melyekkel a m. kir. ál­lamvasutak köteléki viszonyban állnak, és kiviteli forgalmunkat közvetítik, kijelentették, hogy nem tarthatnák fönn ama viszonyt, ha a m. kir. államvas­utak nem lépnének be az osztrák és porosz vasutak

Next