Pesti Napló, 1878. február (29. évfolyam, 30-53. szám)
1878-02-14 / 41. szám
4. szám. Budapest, csütörtök, február 14.1878. 29. évi folyam. Szerkesztési iroda : Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: barátok tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadóhivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhívás a PESTI NAPLÓ 1978-diki, 29-dik évfolyamára. Előfizetési árak: Évnegyedre............................................6 frt Félévre....................................................12 » Egy hónapra............................................2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Pesti Napló kiadó hivatalába (Barátok tere 7. szám Athenaeum-épület) küldendő. A Pesti Napló szerk. s kiadó hivatala, Budapest, február 11 Tanakodnak Bécsben a császári várban: háború vagy béke legyen a világon? Tanakodnak sokan, nagy urak gyűlésén, sokfelé beszélnek, sokfélét gondolnak. Tanakodnak együtt s határoznak gonddal; mások cselekesznek s ezek parancsolnak. Orosz hadseregek, hadi események, Bismarck és Gorcsakoff, Sándor s Vilmos császár, szláv propagandisták, olasz tábornokok, angol miniszterek, kik mind tenni készek, mig mi tanakodunk. Holnap Bécsbe érkezik Albrecht főherczeg; Tisza Kálmán is ott lesz holnap reggel ; Wenckheim még tegnap felment; Andrássy mindig ott van s szemmel kiséri a cselszövényes udvart, cselt cselre szőve. Mit döntenek el a királynak meghitt emberei? Mi az igazi kérdés? Nem az, mit sokan hisznek jámborul, hogy miként álljuk útját az orosznak, s felszabadítsuk a lenyűgözött Törökországot, hanem az, vájjon a változott viszonyok közt ne szövetkezzünk-e Oroszországgal entente cordialban, elfogadván a helyzetet úgy, amint van, s annak consequentiáit — az osztozást a Balkán-félszigeten s a szlavophil kül- és belpolitikát inkább, semmint az orosz hódításnak diplomatice s katonailag ellenszegüljünk ? S mily furcsa fordulat durch Gottes Fügung. Az oroszellenes pártnak, mely nem akarja Oroszországnak a prédát kiadni, s inkább kész háborúba menni most, mintsem az orosz követeléseket tűrni, élén gróf Andrássy Gyula áll, a hármas szövetség létrehozója, a szentpétervári utazó, az Alexander Newskirend nagykeresztese, a reichstadti kézcsókról híres miniszter, ki gyakran hivalkodott azzal, hogy ő az, ki helyreállította a jó barátságot Oroszországgal, melyet az absolutismus külügyminiszterei elrontottak, s ki a czár leveleire, Oroszország adott szavára építve végig nézte a keleti háborút mint semleges és a muszka czár szövetségese, ki a keleti kérdésekben évek óta együtt haladt Oroszországgal Törökország ellen, s nem egyszer jó szolgálatokat tett az orosz diplomatának. Most ellene van, s mért van ellene ? Olvassuk el az Ellenőrt s Pester Lloydot, a két lapnak Bécsből »jó forrásból« azonos félhivatalos levelet írnak. Abban a következő épületes vallomást halljuk: »Minél inkább távozik Oroszország ere-deti programjától, annál válságosabbá lesz azon államok helyzete, melyek csak ezen programm alapján és a czár ünnepélyes nyilatkozatai folytán kötelezték magukat semleges magatartásra. Oroszországnak maga előírta útjáról való letérése visszaadja ezen államoknak teljes cselekvési szabadságukat, egy semlegességre való korlátozó tekintetek nélkül, amely semlegességet maguk vállalták magukra.« »Hitszegés ellen nincsen biztosíték« — teszi hozzá a Pester Lloyd — de az ellen, ki szavát megszegi, megfelelő állást kell foglalni.« Milyen önvallomás! Mily kemény kritika az elkövetett külpolitikára! Nekünk mindez nem újság; mi nem hittünk az orosz ígéreteknek. Tudtuk, hogy így lesz. Megmondtuk előre, hogy ezt a háborút localizálni nem lehet érdekeinknek feladása nélkül. És most? Ott állunk, hogy csata előtt elvesztettünk egy nagy hadjáratot, s vagy belenyugszunk az orosz-török külön békébe s Bulgáriát feladjuk, vagy háborút kezdünk utólagost, kevesebb esélylyel s bizonytalanabb eredménynyel. Lesz-e háború, nem lesz-e, megmondják az urak Bécsben. Ma még eldöntve nincs, legyen vagy ne legyen ? Most dulakodnak a kérdés felett az udvari pártok. Ők sem tudnak felelni, majd ha tovább fejlődnek az események s tolnak bennünket, majd ha Bismarck úr is leleplezi, hogy mit szándékolt a jelen háborúval, majd ha a helyzet nem csak keleten, de nyugat felé is tisztázva lesz, akkor fog eldőlni: merhetjük-e mostan a háborút az orosz ellen, vagy lépjünk vele entente cordialba s adjuk fel a monarchia keleti politikáját, s húzzuk meg magunkat a dynastiák szövetségében s a szláv irányzatok pártolásában. Lemondani a keletről, ez a legnagyobb vereség lenne, melyet az Andrássy politika szenvedhetne, s azt csak a nevetségességig fokozná az, ha erre Bismarck és a német szövetség által kényszerittetnénk. Hol vannak hát a kormány külpolitikájának hasisai ? Nem látjuk őket sehol. De eredményeit látjuk Bulgáriában, Szerbiában, Montenegróban, Konstantinápolyban, az orosz-török szövetségben, az átalános európai háború veszélyében. Tavaly félkézzel megfojthattuk volna az orosz sereget, ma minden erőnk alig lesz elégséges a királyt és hazát megvédeni. Roppant háború lesz ebből, ha lesz, feleljen érte a külügyminiszter és Tisza Kálmán. Nem mi ítéljük meg, lehet-e még háborúba menni, vagy nem lehet, van-e társunk, van-e jó hadállásunk, kilátás győzelemre, lesz-e jutalma a diadalnak — mindezt intézzék el a korona tanácsosai Bécsben. Ők vannak beavatva. Mi csak egyet jegyzünk meg újra. Azt, hogy békés után, se jegyzékkel, se conferentián Oroszországot lefőzni nem lehet, tőle a préda kibocsátását, a politikai s katonai viszszavonulást kicsikarni sem Derbynek, sem Andrássynak sikerülni nem fog. Hiába emlegetik Európát, Európa a győzelmi riadalt hallja, de a semlegesek sopánkodása iránt süket. A conferentia — melyet Andrássy javasolt, hogy érdekeinket eléje appellálja — másra jó nem lehet, mint hogy constatálja, hogy Európa a czár lábaihoz terül, vagy hogy bevezetés legyen a háborúra. A Pesti Napló tárczája. »A felvidék.« (Politikai tanulmány, irta Grünwald Béla, kiadja Ráth Mór,ára írt.) A kitűnő publicista, Grünwald Bélának e sorok czimében jelentett új könyve, mely Budapesten ma jelent meg, úgy fog hatni, mint egy bomba, a jelenlegi politikai válság közepette. Mint Grünwald művének bevezetésében mondja, czélja az, hogy a felföld viszonyait ismertesse, de műve sokkal több: egy politikai tény. Megismertet ama veszélyekkel, melyek közvetlenül lábunk alatt fenyegetik a magyar nemzetet, s képét adja ama példátlan indolentiának, melylyel mi minden iránt viseltetünk, a mi által a magyar állami tudatot terjeszthetnők és megszilárdithatnók. Grünwald műve jó nagy részében ostorozza a nemzetiségi törvény megalkotóit s gr. Andrássy miniszterelnöknek a nemzetiségi kérdésben kifejtett könnyelmű ledérségét. »Andrássy gróf — igy írja Grünwald — nem oldott meg egy kérdést sem, nem hárított el egyetlen akadályt, nem tett ártalmatlanná egyetlen ellenséget sem az országban. Megkerült minden küzdelmet s mert megkerülte s nem akarta látni, azt hitette el magával s el akarta hitetni másokkal is, hogy nem is létezik. Ennek a politikának azután az volt a következménye, hogy nyakunkra nőtt minden legkisebb tényező, aki másutt nem is mert volna mozdulni s pusztította kedve szerint ősi birtokunkat, mert látta, hogy gazdája nem védi. Leghűbb szövetségeseinket a nem-magyar népfajok között támogatás nélkül hagytuk; de mindig hajlandók voltunk az egyezkedésekre ellenségeinkkel s feláldoztuk nekik szövetségeseinket, kiket csakhamar elnyelt az ár s elvesztek ránk nézve örökre. — E politika által több barátot veszítettünk, mint a mennyi ellenségünk támadt. Barátainkat nem tudtuk magunkhoz csatolni, ellenségeinket nem tudtuk sújtani. S midőn az ország valamelyik részében a nemzetiségi mozgalom gyengeségünk s gondatlanságunk folytán oly nagy sikert tudott felmutatni, hogy kénytelen volt bevallani Andrássy gróf is, hogy el van veszve a magyar államra nézve, ismét azt mondotta, hogy nem kell vele foglalkozni, mert már úgy is »elveszett positio.« S igy kell következni e politikából egyik elveszett positiónak a másik után. — A szerbek után az oláhok, ezek után a rutének, a tótok stb., mig azon veszszük magunkat észre, hogy az egész ország, nemzeti és állami létünkkel együtt egy elveszett positio. — A nemzetiségi izgatás lejárja magát, mert nem lesz ki ellen izgatni s minden bajunk megszűnik, mint megszűnik a betegsége annak az embernek, a ki meghalt, így sülyedtünk fokról-fokra s Andrássy gróf nem vonta a kiegyezés consequentiáit, de sőt egész politikája olyan volt, hogy saját művét veszélyeztette, s midőn Bécsbe ment külügyminiszternek, államférfiaink tovább is az ő nyomdokain jártak. Ki hagyott volna fel a politikával, melylyel Andrássy népszerűséget szerzett? Ki kezdett volna küzdelmeket, melyekre Andrássynak nem volt bátorsága?« A kormányok követték a laissez faire politikáját és Grünwald erre csattanós példát idéz. A postakezelési könyvek bizonyítják, hogy a rubel Oroszországból kerül Turócz- Szent-Mártonba, erről hivatalos tudomása volt Szlávy mint elnöknek, de ő ily kicsinységgel nem törődött. A pánszláv iskolák iránt a közokt. minisztérium által követett eljárásról a következőket írja Grünwald: Zólyom felszólalt a pánszláv gymnasiumok ellen, a többi megye követte, a közoktatási minisztériumban azonban nagy volt a consternatio. Kerestek formulárót, mely szerint ez ügyet elintézték, de nem találtak. Kiküldtek Turóczba egy államtitkárt, ki egy szót sem tud rólul, ez mindent rendben talált s a közokt. kormány kijelenté, hogy a cultura e templomait nem engedi szétromboltatni. A legmélyebb indignatio hangzott fel az egész országban. A sajtó felzúdult. Az illető felekezetek maguk mondták ki intézeteik felett a halálos ítéletet. A közoktatási miniszter urnak kellemetlenségei voltak a minisztériumban is, melyek majdnem komoly következményeket vontak maguk után. — De mindez nem ingathatta meg a közoktatási miniszter urat. Engem tartván — úgymond Grünwald — mind e kellemetlenségek okozójának, azt üzente nekem egy magas állású személy által, hogy hiába erőlködöm, hiába írok ellene czikkeket, mert őt a pánszláv gymnasiumok bezáratásába »bele nem heczczelem«, ő sohasem fog művelődési intézetet bezáratni. Azonban a kormány a pánszláv gymnasiumokat mégis bezáratta. Néhány hónappal később Szapáry grófnál egy ebéden volt szerencsém találkozni a közoktatási miniszter úrral, s legnagyobb meglepetésemre nyájasan közeledett felém, s ekkér szólított meg: »Nos, hogy van velem megelégedve?« Én természetesen a leghízelgőbb feleletet adtam. »A pánszláv gymnasiumokat, folytatás excellentiája, nem lehetet tűrni, azokat okvetlenül be kellett záratni. Ő Felsége is nagyon érdeklődött a dolog iránt. Ha még tudnak valami rosz gymnasiumot, szóljanak. Én rögtön bezáratom, én bezáratok minden gymnasiumot.« A közoktatási miniszter úr nézeteinek és intenzióinak jobbra fordulása kétségkívül örvendetes tény, de mégis arra az aggodalomra is ad okot, hogy az irányeszmék ily gyors változtatása s az egyik ellentétből a másikba való hirtelen ugrások mellett lehetséges-e a kormánytól a közoktatásügynek öntudatos, tervszerű s következetes vezetését reményleni, mely egyedül képes nemcsak a magyar nemzet érdekeit megóvni, hanem a kormánynak az ország szemében tekintélyt és súlyt kölcsönözni. Bittó min. elnök bezáratta a pánszláv iskolákat, gr. Szapáry elrendelte a Matica elleni vizsgálatot, Tisza Kálmán feloszlatta a Maticzát. íme, három mozzanat, s ez aztán minden is. Hogy a biróságoknál, a postánál s távírdánál ma is van elég tót nemzetiségi párti alkalmazva, hogy a felvidéki megyék közül csupán tízben 98 pánszláv agitátor visel községi hivatalt, hogy a felvidék tíz megyéjében van összesen 703 katholikus pap s e közül 268 a pánszláv párt hive; a 178 lutheránus pap közül 99 tartozik a pánszláv párthoz, s így Oroszország az egyházi élet terén összesen 357 ügynökkel rendelkezik: mindezt közönynyel nézzük! — Grünwald az ily megdöbbentő adatok hosszú sorát adja elő, könyve úgy hangzik, mint a vészharang kongása — hallják meg a kormányférfiak s általában a magyar politikusok ! Ide igtatjuk még e könyvből a következő rajzot: Nem valami nagy város, de még egy kis provinciális városka se szolgál a pánszláv párt főhelyéül, hanem egy tót falu, Turócz Szent-Márton, melynek a népszámlálás adatai szerint 1844 lakosa van. S nem szabadon választotta e helyet a pánszláv párt. Mikor a Matica alapítását elhatározták, Beszterczebányára akarták tenni, de e város hazafias lakossága indignatióval utasította el magától e kitüntetést. Kerestek tehát más tisztességes várost, melyben letelepedhessenek, de nem találtak a felvidéken egyet sem, mely a Maticát kebelébe fogadni akarta volna. Kénytelenek voltak tehát egy faluban meghúzódni, így lett Turócz-Szent-Márton a pánszláv párt székhelyévé, a pánszláv izgatás központjává a felvidéken. Csak húsz évvel ezelőtt senki se sejtette, hogy T.Szent-Márton ily nagy szerepre lesz hivatva. Alacsony, két ablakos viskói közül impozánsan emelkedik ki a megye háza s a község kocsmája. A viskókban nyugalmas parasztok s kézművesek laknak, s ezek a sárral vagy porral telt utczák rendes közönsége. Csak mikor a megyei urak közgyűlésre jöttek, élénkültek meg az utczák s teltek meg tisztességesebb publicummal. Egyszerre csak ide szorul a pánszláv párt s mily változás áll be! Pártvezérek, szerkesztők, munkatársak, nyomdászok, később tanárok stb. telepednek le s elhelyezkednek a kis két ablakos házakban. Csakhamar felépül a Matica egy emeletes háza s harmadik óriásként emelkedik az ég felé, mellette pedig a részvénynyomda szerény, de nem kevésbbé fontos épülete, melyben a sajtó a keletkezendő tót tehetségek szellemi termékeit volt hivatva sokszorosítani. A turócz-szent-mártoni posta fontos leveleket és pénzküldeményeket, a távirda nem kevésbbé fontos sürgönyöket hoz a pártvezéreknek s a szerkesztőségeknek. Ide járnak azután gyűlésekre, értekezletekre a párt kiválóbb tagjai s a Matica házában nagy határozatokat hoznak, melyekről azok, akik hozták, meg voltak győződve, hogy világtörténelmi jelentőséggel bírnak. Nem sokára Tháliának is emeltek oltárt, a Matica nagy termének egyik végében, a függönyön pedig bocskoros és széles kalapos geniusok csoportjai voltak láthatók. Mikor a függönyt felhúzták, a színpadon bennszülött tót ifjak és leánykák, egyelőre csak mint műkedvelők, játszottak mindenféle színdarabokat, s ez előadásokat rendkívüli műélvezetnek tartotta az eddig csupán marionette-előadásokhoz szokott közönség. Alakult azután egy dalárda is, mely kizárólag tót dalokat énekelt,s ezek között lelkesítőket is, melyeknek tartalma rendszerint oda megy ki, hogy még oly hős népe nem volt a világnak, mint a tót, s hogy készüljön a harezra, amikor is a magyart, a szabadság gyilkosát kell leverni. Alakult azután egy takarékpénztár. A Matica a szellemi, ez a pénzbeli szükségletek kielégítésére volt hivatva. Ott röpiratokkal, hírlapokkal, itt a váltók prolongatiójának megtagadásával igyekeztek kapacitálni a kétkedőt, hogy minden tót mindennemű nyomorúságának csak a magyar az oka. Ily nagy dolgok színhelye lett e kis helység s lakosai lassan-lassan elteltek önérzettel s meg voltak győződve, hogy Turócz-Szent-Márton, ha nem is nagyság, de fontosság tekintetében vetekedhetik Európa bármely nagy városával. De különösen érdekes és ünnepi színezetet nyert Turócz-Szent-Márton, mikor a Matica nagy- Budapest, február 13. (A képviselőház erdőügyi bizottsága) mai ülésében elintézte az erdő-törvényjavaslat második — az állam, a törvényhatóságok, községek, egyházi testületek és egyházi személyek, alapítványok, hitbizományok s közbirtokosságok erdeiről szóló — fejezetét. A 17-ik §. azon rendelkezésénél, mely szerint testületek s részvénytársulatoknak a bányaipar czéljaira szolgáló erdei is gazdasági rendszeres üzemterv szerint kezelendők, a bizottság bizonyos átmeneti intézkedések felvételét határozta el. Ugyane szakasznál hosszabb vitára nyújtott alkalmat azon indítvány, hogy az üzemterv kellékét az erdők jó karbantartása s használatuk tartamosságának biztosítása helyett csak a »pusztítás megakadályozása« képezze. A bizottság mellőzte ez indítványt.— A 22-ik §-ban kimondatott, hogy a csekélyebb terjedelmű és a »csekélyebb értékű« erdőknél engedheti meg a közigazgatási bizottság, hogy az erdőkezelés az erdőőrzéssel ugyanazon egy személyben vagy személyekben egyesíttessék. (A bécsi és londoni politika természetes következményeit a N. Er. Pesse mai vezérczikke következőkben foglalja össze : Míg Törökország erősen állott, míg még voltak hadseregei a barermezőn és kitűnő szövetséges lehetett, megtagadtak tőle minden támogatást, sőt még a közvetítést is, melyet Plevna bukása után kért. »Még korán van — mondták Londonban és Bécsben — a segély minden reménye csak meghosszabbítaná a porta ellenállását.« Mit gondoltak Andrássy gróf és Derby lord urak akkor, azt nem tudjuk, de látjuk visszás politikájuk következményeit. Törökország követte Románia példáját, átengedte magát Oroszországnak, s immár késő azt az északi medve öleléséből kiragadni. Keserű gúnyképen hangzik, ha ma egy félhivatalos lapban azt találjuk, hogy »a Duna torkolatait, mely német folyó is, és oly kevéssé szabad Oroszországnak átengedni, amint nem lehet a czár és a szultán tetszésére bízni azt, hogy kényekkedvek szerint zárhassák el, vagy nyithassák ki a Dardanellákat«. Mintha erről ma már beszélni lehetne, mintha a legroszabb, melyet előre megmondottunk, már be nem következett volna! Miklós nagyherczegnek kiadták a parancsot Konstantinápolyba nyomulni, s az angol hajóraj, melynek Derby nyulsziva, félénk nyilatkozata szerint czélja lett volna »a britt alattvalók életét és vagyonát védeni«, ugyanaz a hajóhad, mely egyszer már a török erődök üdvlövései közt bevonult a Dardanellákba, de a hitvány gyávaság sugallta londoni parancs folytán ismét visszatérni kényszerült,— a tengereken uralkodó Anglia ezen büszke hajóraja most, mint a szegény koldus a gazdag ember ajtajánál, úgy várakozik a tengerszoros bejáratánál. Még több történt; Londonban nem tudják, mi történik Konstantinápolyban és Konstantinápoly körül; nincs bir Layardtól, az öszszeköttetés a nagykövet és kormánya közt meg van szakítva. A Duna és Konstantinápoly Oroszország kezében vannak. A czári birodalom hatalmába kerítette a Keletet s szemérmetlenül arczába nevet a rászedett Európának. Ez ama politika eredménye, mely addig késett Ausztriának állítólag »döntő« szavát hallatni, míg Oroszország megkímélte őt e fáradságtól. (Oroszország és ellenfelei) A londoni Reuter Office a ma érkezett angol lapokban egy konstantinápolyi táviratot közöl, mely szerint a török fővárosban tagadják a hírt, hogy a Dardanellákra, Bolgárország határaira, egy orosz-török szövetségre vonatkozólag titkos szerződés léteznék, de a török miniszterek többsége pártolja az ily szövetséget. A Times perui távirata szerint a fegyverszüneti egyezmény azt állapítja meg, hogy a konstantinápolyi védvonal a felmondási határidő leteltéig marad semleges terület, a törökök tehát nem foglalhatják el, ha az ellenségeskedések újból megkezdődnének. Ugyan a levelező azt állítja, hogy készületek tétetnek a belső vonal védelmére. Szt.Pétervárott — mint egy angol lapnak febr. 10-ikéről távírják — még kétségbe vonják, hogy monarchiánk teljesen kivált volna a hármas szövetségből, de bizonyosnak látják, hogy a bécsi kabinet független és nem igen barátságos állást foglalt el. Eleinte remélték, hogy egy kis diplomatiai pressió Berlinből elhárítja e nehézséget, de e reményt meghiúsította a német császár beszéde, melyből ott azt következtetik, hogy a német rokonszenv nagyon platónikus. A Journal de St. Pétersbourg szerint Miklós nagyherczeg azt az utasítást kapta, hogy ha az angol hajóhad megjelennék a Bosporusban, vonuljon be a városba, fogadja az angol hajóhadat, mint barátja altalom hajóit, a netán partra szállítandó angol csapatokat pedig tekintse mint szívesen látott szövetséges társakat a rend fenntartásában. Érdekes komédia lett volna és kár, hogy a »török« ágyuk nem bocsátották az angol hajóhadat a Bosporusba. (Az angol közvélemény most már egyetértőleg a kormány köré sorakozik. Szombaton délután a Cremonne kertekben nagy tüntetés volt, melyen 8—9000 ember vett részt, köztük több parlamenti tag; a gyűlés, melynek nem volt pártjellege, nagy lelkesedéssel, majdnem egyhangúlag bizalmat fejezett ki a kormánynak; a chelseai republicans club titkára ellenindítványt akart tenni, de az elnök minden fáradozása rábírni a gyűlést, hogy meghallgassa ez indítványt, sikertelen maradt. Az elnök maga adta azután elő, de a gyűlés óriási többséggel elvetette. Lord Beaconsfieldet azonnal értesítették a gyűlés eredményéről. Blackburnban két meeting volt, mintegy 15,000 ember részvéte mellett; az elfogadott határozatok kárhoztatják a liberális párt hazafiatlan eljárását, és bizalmat fejeznek ki a kormány iránt. Az oxfordi gabnatőzsdén tartott nagy meeting is erélyesen a kormány mellett nyilatkozik. A Times kifejti, hogy az orosz kormánynak nincs joga a hatalmak hajóit kizárni a Bosporusból, mikor a török birodalom és Konstantinápoly egy nagy győztes sereg kényétől függnek. Mikor a párisi egyezmény megköttetett, Törökország jelentékeny katonai állam volt, Oroszország elűzetett török földről és a nagyhatalmak meg akarták a portát oltalmazni. Most, hogy a porta Oroszország hatalmában van, a tengeri hatalmak hajóival meg kell védeni a Bosporust. A párisi egyezmény értelmében, melyet a hatalmak saját érdekeik kedvéért kötöttek, a tengeri hatalmak védeni fogják a Bosporust, amíg az orosz csapatok a konstantinápolyi vonalon belül vannak. (Az angol parliament tegnapi fontos üléséről, melyről távirataink már szólottak, még a következő magánsürgöny van előttünk: Az akóházban Smith, az admiralitás első lordja minden felvilágosítást megtagadott azon utasításokról, melyek Hornby altengernagyhoz küldettek az iránt, mit kelljen tennie, ha a hajóhad bemenetele a Dardanellákba nehézségekbe ütköznek. Northcote viszont kijelenté, hogy az angol kormány nem kapott választ Derby grófnak azon, Pétervárra küldött jegyzékére, melyben megelégedését, fejezi ki Gorcsakoff herczeg azon nyilatkozata fölött, hogy Oroszországnak nincs ellenére, hogy a török-orosz külön megállapodásokból a Dardanellákra vonatkozó határozat kihagyassék. A felső házban Derby azon reményét fejezte ki, hogy negyvennyolc óra múlva képes lesz jelenteni, hogy az angol hajóraj Konstantinápoly előtt áll. A conferentiára vonatkozólag a külügyminiszter azt mondá ,hogy ez irányban a helyzet változatlan. Az összes hatalmak elfogadták az eszmét s az egyedüli nehézség csak az, hol gyűljön össze az értekezlet. Derby végül tudatta, hogy az olasz és franczia kabinetek is utasították követeiket, szerezzenek bebocsátó fermánt a portától az olasz és franczia hajóhad számára. A porta válaszát még a londoni kormány nem ismeri. (Németország keleti politikája.) Berlinből írják félhivatalos forrásból: A birodalmi gyűlésben interpelláló adatott be, mely kérdést intéz a birodalmi cancellárhoz, hogy mikor szándékozik a birodalmi gyűlésnek előterjesztést tenni a politikai helyzetről keleten és a magatartásról, melyet a német kormány követett és követni fog. Abból, hogy az interpelláció megtétele iránt az összes szabadelvű és conservatív pártok egyeztek meg, kitűnik ez interpelláció jellege. A centrum elmaradása csak természetes folyománya a pártok ez idő szerinti viszonyának és egyáltalán nem jelenti valamely párt rendszeres kizárását a nemzeti manifestációból. Reméljük, hogy a külpolitika kérdéseiben minden párt csak a német érdeket tartja szem előtt, a liberális és conservatív pártok egyesülését a mostani kormány külpolitikájához való különös bizalom nyilvánulásának kell tekintenünk. Az interpelláció tartalma bizonyítja , hogy nem arról van szó, rátukmálni bizonyos politikát a kormányra, hanem csak arról, hogy a német nép megnyugtatást és felvilágosítást nyerjen. A vita folyamában, ha ugyan lesz vita, az interpellálók meg lehet, tán eltérő nézetet is fognak nyilvánítani, de azt az egyet künn bizonyosra vehetik, hogy az interpelláció egyetlen czélja támogatni a kormányt. Azt ugyan nem szabad várni, hogy a vitában oly közlések fognak létezni, melyeknek titokban kell maradniok; ilyent nem akar és nem is fog az interpelláció kicsikarni; nem is fog a német keleti politikában változást előidézni, mert az interpellálók legbiztosabb reménye az, hogy az a politika tisztán német.. Sensationális dolgokat tehát a vitától nem igen lehet várni; czélja csak az, hogy elháríttassanak az országban netán létező aggodalmak, mert, mint az interpellálók remélik, tanúskodni fog a teljes egyetértésről, mely a német külpolitika tekintetében a külügyminiszter és a népképviselet túlnyomó többsége közt uralkodik. Népoktatásügyünk állapotáról. (A vallás- és közoktatásügyi m. k. miniszternek a közoktatás állapotáról szóló és az országgyűlés elé terjesztett hatodik, 1875/6. évi állapotokat előtüntető jelentése. B.p. 1878.) A Pesti Napló jan. 24-iki reggeli számában a közoktatásügyi minisztérium idei jelentését, mint a tévedések tárházát mutattuk be. E hiányok oly gondatlan munkáról tesznek tanúbizonyságot, hogy valóban méltán alkalmazták reájok a »megdöbbentő« kitételt. De legyünk méltányosak. Kivánhatjuk-e, hogy a félhivatalos sajtó elismerje egy miniszteriális kiadványról, hogy az nem ér egy fabatkát ? — A világért sem vagyunk ennyire követelők. Sőt inkább mi igen természetes jelenségnek veszszük, hogy a Hon, febr. 8-ki esti lapjában, az általunk felhozott concret adatokat megcsáfolni nem tudván, segít magán a hogy tud, s objectív kritikánkra személyünkre tett éles megjegyzésekkel felel. Ezen sem csodálkozunk. Régi dolog, hogy a földhöz vágott üveg, ha széttörik, irgalmatlanul szúróvá és metszővé válik. »Ibis redibis« természetű válaszra is készen voltunk, mert e tekintetben volt alkalmunk tapasztalást szerezni. Hat éve már, hogy a Budapesti Közlönyben szintén a közoktatásügyi minisztérium jelentéséről írt bírálatunkra, ellenünk egy félhivatalos communiqué jelent meg, melyben azt a választ nyertük, hogy mindazt, amit megróttunk s botrányosnak mutattunk fel, épen egy hírneves tudósunk írta. Ez volt az igazolás akkor. Most más fegyverhez nyúlnak. A munka meztelenségeit tudóssal nem födözik, (úgy látszik, nincs egy tudós sem a munka mögött) hanem arra, hogy bebizonyítottuk a jelentés felszínes hiábavalóságait, az a válasz, hogy mi vagyunk a tájékozatlanok ! A Hon közleménye teli van üressel, s úgy, amint a maga valóságában előttünk áll, első pillanatra azt mutatja, hogy veszett ügy az, melynek apológiája nem önigazolás, hanem a bíráló lerántása. Egy betűt sem cáfol, csak személyeskedik. S ezzel eléggé jellemeztük e czikket, hogy indokolt legyet, miért nem közölte azt e lapok szerkesztője. És most a dologra, ne többet személyünkről, mert turpe est doctori, cum culpa redarquit ipsum. Minapi czikkünkben kimutattuk a statisztikai adatok megbizatlanságát, a táblázatok képteleneo