Pesti Napló, 1878. február (29. évfolyam, 30-53. szám)

1878-02-14 / 41. szám

4. szám. Budapest, csütörtök, február 14.1878. 29. évi folyam. Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: b­arátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhívás a PESTI NAPLÓ 1978-diki, 29-dik évfolyamára. Előfizetési árak: Évnegyedre............................................6 frt Félévre....................................................12 » Egy hónapra............................................2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Pesti Napló kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. szám Athe­naeum-épület) küldendő. A Pesti Napló szerk. s kiadó­ hivatala, Budapest, február 11 Tanakodnak Bécsben a császári várban: háború vagy béke legyen a világon? Tanakodnak sokan, nagy urak gyűlé­sén, sokfelé beszélnek, sokfélét gondolnak. Tanakodnak együtt s határoznak gonddal; mások cselekesznek s ezek parancsolnak. Orosz hadseregek, hadi események, Bismarck és Gorcsakoff, Sándor s Vilmos császár, szláv propagandisták, olasz tábornokok, angol mi­niszterek, kik mind tenni készek, mig mi ta­nakodunk. Holnap Bécsbe érkezik Albrecht főher­­czeg; Tisza Kálmán is ott lesz holnap reg­gel ; Wenckheim még tegnap felment; An­­drássy mindig ott van s szemmel kiséri a cselszövényes udvart, cselt cselre szőve. Mit döntenek el a királynak meghitt emberei? Mi az igazi kérdés? Nem az, mit sokan hisznek jámborul, hogy miként áll­­juk útját az orosznak, s felszabadítsuk a lenyűgözött Törökországot, hanem az, vájjon a változott viszonyok közt ne szövetkezzünk-e Oroszországgal entente cordialban, elfogad­ván a helyzetet úgy, a­mint van, s annak consequentiáit — az osztozást a Balkán-félszi­geten s a szlavophil kül- és belpolitikát inkább, semmint az orosz hódításnak diplomatice s katonailag ellenszegüljünk ? S mily furcsa fordulat durch Gottes Fü­gung. Az oroszellenes pártnak, mely nem akarja Oroszországnak a prédát kiadni, s inkább kész háborúba menni most, mintsem az orosz követeléseket tűrni, élén gróf Andrássy Gyula áll, a hármas szövetség létrehozója, a szent­pétervári utazó, az Alexander Newski­­rend nagykeresztese, a reichstadti kézcsók­ról híres miniszter, ki gyakran hivalkodott azzal, hogy ő az, ki helyreállította a jó barát­ságot Oroszországgal, melyet az absolutismus külügyminiszterei elrontottak, s ki a czár leveleire, Oroszország adott szavára építve végig nézte a keleti háborút mint semleges és a muszka czár szövetségese, ki a keleti kérdésekben évek óta együtt haladt Orosz­országgal Törökország ellen, s nem egyszer jó szolgálatokat tett az orosz diplomatának. Most ellene van, s mért van ellene ? Ol­vassuk el az Ellenőrt s Pester Lloydot, a két lapnak Bécsből »jó forrásból« azonos félhi­vatalos levelet írnak. Abban a következő épü­letes vallomást halljuk: »Minél inkább távozik Oroszország ere-­­­deti program­jától, annál válságosabbá lesz­­ azon államok helyzete, melyek csak ezen programm alapján és a czár ünnepélyes nyi­latkozatai folytán kötelezték magukat semle­ges magatartásra. Oroszországnak maga elő­írta útjáról való letérése visszaadja ezen ál­lamoknak teljes cselekvési szabadságukat, egy semlegességre való korlátozó tekintetek nélkül, a­mely semlegességet maguk vállal­ták magukra.« »Hitszegés ellen nincsen biztosíték« — teszi hozzá a Pester Lloyd — de az ellen, ki szavát megszegi, megfelelő állást kell foglalni.« Milyen önvallomás! Mily kemény kri­tika az elkövetett külpolitikára! Nekünk mindez nem újság; mi nem hittünk az orosz ígéreteknek. Tudtuk, hogy így lesz. Meg­mondtuk előre, hogy ezt a háborút lo­­calizálni nem lehet érdekeinknek feladása nélkül. És most? Ott állunk, hogy csata előtt elvesztettünk egy nagy hadjáratot, s vagy belenyugszunk az orosz-török külön békébe s Bulgáriát feladjuk, vagy háborút kezdünk utólagost, kevesebb esélylyel s bizonytalanabb eredménynyel. Lesz-e háború, nem lesz-e, megmondják az urak Bécsben. Ma még eldöntve nincs, legyen vagy ne legyen ? Most dulakodnak a kérdés felett az udvari pártok. Ők sem tud­nak felelni, majd ha tovább fejlődnek az események s tolnak bennünket, majd ha Bis­marck úr is leleplezi, hogy mit szándékolt a jelen háborúval, majd ha a helyzet nem csak keleten, de nyugat felé is tisztázva lesz, akkor fog eldőlni: merhetjük-e mostan a háborút az orosz ellen, vagy lépjünk vele entente cor­­dialba s adjuk fel a monarchia keleti politiká­ját, s húzzuk meg magunkat a dynastiák szövetségében s a szláv irányzatok pártolá­sában. Lemondani a keletről, ez a legnagyobb vereség lenne, melyet az Andrássy politika szenvedhetne, s azt csak a nevetségességig fokozná az, ha erre Bismarck és a német szö­vetség által kényszerittetnénk. Hol vannak hát a kormány külpolitiká­jának hasisai ? Nem látjuk őket sehol. De eredményeit látjuk Bulgáriában, Szerbiá­ban, Montenegróban, Konstantinápolyban, az orosz-török szövetségben, az átalános európai háború veszélyében. Tavaly félkézzel megfojthattuk volna az orosz sereget, ma minden erőnk alig lesz elégséges a királyt és hazát megvédeni. Rop­pant háború lesz ebből, ha lesz, feleljen érte a külügyminiszter és Tisza Kálmán. Nem mi ítéljük meg, lehet-e még hábo­rúba menni, vagy nem lehet, van-e társunk, van-e jó hadállásunk, kilátás győzelemre, lesz-e jutalma a diadalnak — mindezt intézzék el a korona tanácsosai Bécsben. Ők vannak be­avatva. Mi csak egyet jegyzünk meg újra. Azt, hogy békés után, se jegyzékkel, se conferen­­tián Oroszországot lefőzni nem lehet, tőle a préda kibocsátását, a politikai s katonai visz­­szavonulást kicsikarni sem Derbynek, sem Andrássynak sikerülni nem fog. Hiába emle­getik Európát, Európa a győzelmi riadalt hallja, de a semlegesek sopánkodása iránt­­ süket.­­ A conferentia — melyet Andrássy java­solt, hogy érdekeinket eléje appellálja — másra jó nem lehet, mint hogy constatálja, hogy Európa a czár lábaihoz terül, vagy hogy bevezetés legyen a háborúra. A Pesti Napló tárczája. »A felvidék.« (Politikai tanulmány, irta Grünwald Béla, kiadja Ráth Mór,­ára­­ írt.) A kitűnő publicista, Grünwald Bélának e so­rok czimében jelentett új könyve, mely Budapesten ma jelent meg, úgy fog hatni, mint egy bomba, a je­lenlegi politikai válság közepette. Mint Grünwald művének bevezetésében mondja, czélja az, hogy a felföld viszonyait ismertesse, de műve sokkal több: egy politikai tény. Megismertet ama veszé­lyekkel, melyek közvetlenül lábunk alatt fenyegetik a magyar nemzetet, s képét adja ama példátlan in­­dolentiának, melylyel mi minden iránt viseltetünk, a mi által a magyar állami tudatot terjeszthetnők és megs­zil­ár­di­th­atnók. Grünwald műve jó nagy részében ostorozza a nemzetiségi törvény megalkotóit s gr. Andrássy miniszterelnöknek a nemzetiségi kérdésben kifejtett könnyelmű ledérségét. »Andrássy gróf — igy írja Grünwald — nem oldott meg egy kérdést sem, nem hárított el egyetlen akadályt, nem tett ártalmatlan­ná egyetlen ellenséget sem az országban. Megkerült minden küzdelmet s mert megkerülte s nem akarta látni, azt hitette el magával s el akarta hitetni má­sokkal is, hogy nem is létezik. Ennek a politikának azután az volt a követ­kezménye, hogy nyakunkra nőtt minden legkisebb tényező, a­ki másutt nem is mert volna mozdulni s pusztította kedve szerint ősi birtokunkat, mert látta, hogy gazdája nem védi. Leghűbb szövetségeseinket a nem-magyar népfajok között támogatás nélkül hagytuk; de mindig hajlandók voltunk az egyezke­désekre ellenségeinkkel s feláldoztuk nekik szövetsé­geseinket, kiket csakhamar elnyelt az ár s elvesztek ránk nézve örökre. — E politika által több barátot veszítettünk, mint a mennyi ellenségünk támadt. Ba­rátainkat nem tudtuk magunkhoz csatolni, ellensé­geinket nem tudtuk sújtani. S midőn az ország valamelyik részében a nem­zetiségi mozgalom gyengeségünk s gondatlanságunk folytán oly nagy sikert tudott felmutatni, hogy kény­telen volt bevallani Andrássy gróf is, hogy el van veszve a magyar államra nézve, ismét azt mondotta, hogy nem kell vele foglalkozni, mert már úgy is »el­veszett positio.« S igy kell következni e politikából egyik elve­szett positiónak a másik után. — A szerbek után az oláhok, ezek után a rutének, a tótok stb., mig azon veszszük magunkat észre, hogy az egész ország, nem­zeti és állami létünkkel együtt egy elveszett positio. — A nemzetiségi izgatás lejárja magát, mert nem lesz ki ellen izgatni s minden bajunk megszűnik, mint megszűnik a betegsége annak az embernek, a ki meghalt, így sülyedtünk fokról-fokra s Andrássy gróf nem vonta a kiegyezés consequentiáit, de sőt egész politikája olyan volt, hogy saját művét veszélyez­tette, s midőn Bécsbe ment külügyminiszternek, ál­­lamférfiaink tovább is az ő nyomdokain jártak. Ki hagyott volna fel a politikával, melylyel Andrássy népszerűséget szerzett? Ki kezdett volna küzdelme­ket, melyekre Andrássynak nem volt bátorsága?« A kormányok követték a laissez faire politiká­ját és Grünwald erre csattanós példát idéz. A pos­takezelési könyvek bizonyítják, hogy a rubel Oroszországból kerül Turócz- S­z­e­n­t-M­á­r­t­o­n­b­a, erről hivatalos tudomása volt S­z­l­á­v­y mint elnöknek, de ő ily kicsinységgel nem törődött. A pánszláv iskolák iránt a közokt. mi­nisztérium által követett eljárásról a következőket írja Grünwald: Z­óly­om felszólalt a pánszláv gym­­nasiumok ellen, a többi megye követte, a közoktatási minisztériumban azonban nagy volt a consternatio. Kerestek formulárót, mely szerint ez ügyet elintézték, de nem találtak. Kiküldtek Turóczba egy államtitkárt, ki egy szót sem tud rólul, ez mindent rendben talált s a közokt. kormány kije­lenté, hogy a cultura e templomait nem engedi szét­romboltatni. A legmélyebb indignatio hangzott fel az egész országban. A sajtó felzúdult. Az illető feleke­zetek maguk mondták ki intézeteik felett a halálos ítéletet. A közoktatási miniszter urnak kellemetlen­ségei voltak a minisztériumban is, melyek majdnem komoly következményeket vontak maguk után. — De mindez nem ingathatta meg a közoktatási mi­niszter urat. Engem tartván — úgymond Grünwald — mind e kellemetlenségek okozójának, azt üzente nekem egy magas állású személy által, hogy hiába erőlködöm, hiába írok ellene czikkeket, mert őt a pán­szláv gymnasiumok bezáratásába »bele nem hecz­­czelem«, ő sohasem fog művelődési intézetet bezá­ratni. Azonban a kormány a pánszláv gymnasiumo­­kat mégis bezáratta. Néhány hónappal később Sza­­páry grófnál egy ebéden volt szerencsém találkozni a közoktatási miniszter úrral, s legnagyobb meglepe­tésemre nyájasan közeledett felém, s ekkér szólított meg: »Nos, hogy van velem megelégedve?« Én ter­mészetesen a leghízelgőbb feleletet adtam. »A pán­szláv gymnasiumokat, folytatá­s excellentiája, nem lehetet tűrni, azokat okvetlenül be kellett záratni. Ő Felsége is nagyon érdeklődött a dolog iránt. Ha még tudnak valami rosz gymnasiumot, szóljanak. Én rögtön bezáratom, én bezáratok minden gymnasiu­mot.« A közoktatási miniszter úr nézeteinek és in­­tenzióinak jobbra fordulása kétségkívül örvendetes tény, de mégis arra az aggodalomra is ad okot, hogy az irányeszmék ily gyors változtatása s az egyik el­lentétből a másikba való hirtelen ugrások mellett lehetséges-e a kormánytól a közoktatásügynek ön­tudatos, tervszerű s következetes vezetését remény­leni, mely egyedül képes nemcsak a magyar nemzet érdekeit megóvni, hanem a kormánynak az ország szemében tekintélyt és súlyt kölcsönözni. Bittó min. elnök bezáratta a pánszláv isko­lákat, gr. S­z­a­p­á­r­y elrendelte a Matica elleni vizsgálatot, Tisza Kálmán feloszlatta a Mati­­czát. íme, három mozzanat, s ez aztán minden is. Hogy a biróságoknál, a postánál s távírdánál ma is van elég tót nemzetiségi párti alkalmazva, hogy a felvidéki megyék közül csupán tízben 98 pánszláv agitátor visel községi hivatalt, hogy a felvidék tíz megyéjében van összesen 703 katholikus pap s e kö­zül 268 a pánszláv párt hive; a 178 lutheránus pap közül 99 tartozik a pánszláv párthoz, s így Oroszor­szág az egyházi élet terén összesen 357 ügynökkel rendelkezik: mindezt közönynyel nézzük! — Grün­­wald az ily megdöbbentő adatok hosszú sorát adja elő, könyve úgy hangzik, mint a vészharang kongása — hallják meg a kormányférfiak s általában a ma­gyar politikusok ! Ide igtatjuk még e könyvből a következő rajzot: Nem valami nagy város, de még egy kis pro­vinciális városka se szolgál a pánszláv párt főhelyéül, hanem egy tót falu, Turócz Szent-Márton, melynek a népszámlálás adatai szerint 1844 lakosa van. S nem szabadon választotta e helyet a pánszláv párt.­­ Mikor a Matica alapítását elhatározták, Beszter­­czebányára akarták tenni, de e város hazafias lakos­sága indignatióval utasította el magától e kitüntetést.­­ Kerestek tehát más tisztességes várost, melyben letelepedhessenek, de nem találtak a felvidéken egyet sem, mely a Maticát kebelébe fogadni akarta volna. Kénytelenek voltak tehát egy faluban meghúzódni, így lett Turócz-Szent-Márton a pánszláv párt szék­helyévé, a pánszláv izgatás központjává a felvidéken. Csak húsz évvel ezelőtt senki se sejtette, hogy T.Szent-Márton ily nagy szerepre lesz hivatva. Ala­csony, két ablakos viskói közül impozánsan emelke­dik ki a megye háza s a község kocsmája. A viskók­ban nyugalmas parasztok s kézművesek laknak, s ezek a sárral vagy porral telt utczák rendes közönsé­ge. Csak mikor a megyei urak közgyűlésre jöttek, élén­kültek meg az utczák s teltek meg tisztességesebb publicummal. Egyszerre csak ide szorul a pánszláv párt s mily változás áll be! Pártvezérek, szerkesztők, munka­társak, nyomdászok, később tanárok stb. telepednek le s elhelyezkednek a kis két ablakos házakban. Csakhamar felépül a Matica egy emeletes háza s harmadik óriásként emelkedik az ég felé, mellette pedig a részvény­nyomda szerény, de nem kevésbbé fontos épülete, melyben a sajtó a keletkezendő tót tehetségek szellemi termékeit volt hivatva sokszoro­sítani. A turócz-szent-mártoni posta fontos leveleket és pénzküldeményeket, a távirda nem kevésbbé fon­tos sürgönyöket hoz a pártvezéreknek s a szerkesz­tőségeknek. Ide járnak azután gyűlésekre, értekez­letekre a párt kiválóbb tagjai s a Matica házában nagy határozatokat hoznak, melyekről azok, a­kik hozták, meg voltak győződve, hogy világtörté­nelmi jelentőséggel bírnak. Nem sokára Tháliá­­nak is emeltek oltárt, a Matica nagy termének egyik végében, a függönyön pedig bocskoros és szé­les kalapos geniusok csoportjai voltak láthatók. Mikor a függönyt felhúzták, a színpadon bennszülött tót ifjak és leánykák, egyelőre csak mint műkedvelők, játszottak mindenféle színdarabokat, s ez előadáso­kat rendkívüli műélvezetnek tartotta az eddig csupán marionette-előadásokhoz szokott közönség. Alakult azután egy dalárda is, mely kizárólag tót dalokat éne­kelt,s ezek között lelkesítőket is, melyeknek tartalma rendszerint oda megy ki, hogy még oly hős népe nem volt a világnak, mint a tót, s hogy készüljön a harezra, a­mikor is a magyart, a szabadság gyilkosát kell le­verni. Alakult azután egy takarékpénztár. A Matica a szellemi, ez a pénzbeli szükségletek kielégítésére volt hivatva. Ott röpiratokkal, hírlapokkal, itt a vál­tók prolongatiójának megtagadásával igyekeztek ka­­pacitálni a kétkedőt, hogy minden tót mindennemű nyomorúságának csak a magyar az oka. Ily nagy dol­gok színhelye lett e kis helység s lakosai lassan-las­­san elteltek önérzettel s meg voltak győződve, hogy Turócz-Szent-Márton, ha nem is nagyság, de fontos­ság tekintetében vetekedhetik Európa bármely nagy városával. De különösen érdekes és ünnepi színezetet nyert Turócz-Szent-Márton, mikor a Matica nagy- Budapest, február 13. (A képviselőház erdőügyi bizott­sága) mai ülésében elintézte az erdő-törvény­javaslat második — az állam, a törvényhatósá­gok, községek, egyházi testületek és egyházi szemé­lyek, alapítványok, hitbizományok s közbirtokossá­gok erdeiről szóló — fejezetét. A 17-ik §. azon rendel­kezésénél, mely szerint testületek s részvénytársula­toknak a bányaipar czéljaira szolgáló erdei is gazdasági rendszeres üzemterv szerint kezelendők, a bizottság bizonyos átmeneti intézkedések felvételét határozta el. Ugyane szakasznál hosszabb vitára nyújtott alkalmat azon indítvány, hogy az üzemterv kellékét az erdők jó karbantartása s használatuk tar­tamosságának biztosítása helyett csak a »pusztítás megakadályozása« képezze. A bizottság mellőzte ez indítványt.­­— A 22-ik §-ban kimondatott, hogy a csekélyebb terjedelmű és a »csekélyebb ér­tékű« erdőknél engedheti meg a közigazgatási bi­zottság, hogy az erdőkezelés az erdőőrzéssel ugyan­azon egy személyben vagy személyekben egyesít­­tessék. (A bécsi és londoni politika­ termé­szetes következményeit a N. Er. Pesse mai vezér­­czikke következőkben foglalja össze : Míg Törökor­szág erősen állott, míg még voltak hadseregei a barermezőn és kitűnő szövetséges lehetett, megta­gadtak tőle minden támogatást, sőt még a közvetí­tést is, melyet Plevna bukása után kért. »Még korán van — mondták Londonban és Bécsben — a segély minden reménye csak meghosszabbítaná a porta el­lenállását.« Mit gondoltak Andrássy gróf és Derby­­ lord urak akkor, azt nem tudjuk, de látjuk visszás politikájuk következményeit. Törökország követte Románia példáját, átengedte magát Oroszországnak, s im­már késő azt az északi medve ölelésé­ből kiragadni. Keserű gúnyképen hangzik, ha ma egy félhivatalos lapban azt találjuk, hogy »a Duna torkolatait, mely német folyó is, és oly kevéssé sza­bad Oroszországnak átengedni, a­mint nem lehet a czár és a szultán tetszésére bízni azt, hogy kények­­kedvek szerint zárhassák el, vagy nyithassák ki a Dardanellákat«. Mintha erről ma már beszélni le­hetne, mintha a legroszabb, melyet előre megmon­dottunk, már be nem következett volna! Miklós nagy­­herczegnek kiadták a parancsot Konstantinápolyba nyomulni, s az angol hajóraj, melynek Derby nyul­­sziva, félénk nyilatkozata szerint czélja lett volna »a britt alattvalók életét és vagyonát védeni«, ugyanaz a hajóhad, mely egyszer már a török erődök üdvlövései közt bevonult a Dardanellákba, de a hitvány gyávaság sugallta londoni parancs folytán ismét visszatérni kényszerült,— a tengereken uralkodó Anglia ezen büszke hajóraja most, mint a szegény koldus a gazdag ember ajtajánál, úgy várakozik a tengerszoros bejáratánál. Még több történt; London­ban nem tudják, mi történik Konstantinápolyban és Konstantinápoly körül; nincs bir Layardtól, az ösz­­szeköttetés a nagykövet és kormánya közt meg van szakítva. A Duna és Konstantinápoly Oroszország kezében vannak. A czári birodalom hatalmába kerí­tette a Keletet s szemérmetlenül arczába nevet a rá­szedett Európának. Ez ama politika eredménye, mely addig késett Ausztriának állítólag »döntő« szavát hallatni, míg Oroszország megkímélte őt e fárad­ságtól. (Oroszország és ellenfelei­) A londo­ni Reuter Office a ma érkezett angol lapokban egy konstantinápolyi táviratot közöl, mely szerint a török fővárosban tagadják a hírt, hogy a Dardanellákra, Bolgárország határaira, egy orosz-török szövetségre vonatkozólag titkos szerződés léteznék, de a t­ö­r­ö­k miniszterek többsége pártolja az ily szövetséget. A Times perui távirata szerint a fegyverszüne­ti egyezmény azt állapítja meg, hogy a konstantiná­polyi védvonal a felmondási határidő leteltéig marad semleges terület, a törökök tehát nem foglalhatják el, ha az ellenségeskedések újból megkezdődnének. Ugyan a levelező azt állítja, hogy készületek tétetnek a belső vonal védelmére. Szt.­Pétervárott — mint egy angol lapnak febr. 10-ikéről távírják — még kétségbe vonják, hogy mon­archiánk teljesen kivált volna a hármas szövetség­ből, de bizonyosnak látják, hogy a bécsi kabinet füg­getlen és nem igen barátságos állást foglalt el. Eleinte remélték, hogy egy kis diplomatiai pressió Berlinből elhárítja e nehézséget, de e reményt meg­hiúsította a német császár beszéde, melyből ott azt következtetik, hogy a német rokonszenv nagyon plató­ni­kus. A Journal de St. Pétersbourg szerint Miklós nagyherczeg azt az utasítást kapta, hogy ha az angol hajóhad megjelennék a Bosporusban, vonuljon be a városba, fogadja az angol hajóhadat, mint barát­­ja altalom hajóit, a netán partra szállítandó angol csapatokat pedig tekintse mint szívesen látott szö­vetséges társakat a rend fenntartásában. Érdekes komédia lett volna és kár, hogy a »tö­rök« ágyuk nem bocsátották az angol hajóhadat a Bosporusba. (Az angol közvélemény­ most már egyetértőle­g a kormány köré sorakozik. Szom­baton délután a Cremonne kertekben nagy tüntetés volt, melyen 8—9000 ember vett részt, köztük több parl­amenti tag; a gyűlés, melynek nem volt pártjel­lege, nagy lelkesedéssel, majdnem egyhangúlag bizal­mat fejezett ki a kormánynak; a chelseai republica­ns club titkára ellenindítványt akart tenni, de az elnök minden fáradozása rábírni a gyűlést, hogy meg­hallgassa ez indítványt, sikertelen maradt. Az elnök maga adta azután elő, de a gyűlés óriási többséggel elvetette. Lord Beaconsfieldet azonnal értesítették a gyűlés eredményéről. Blackburnban két meeting volt, mintegy 15,000 ember részvéte mellett; az elfogadott határozatok­­ kárhoztatják a liberális párt hazafiatlan eljárását, és bizalmat fejeznek ki a kormány iránt. Az oxfordi gabnatőzsdén tartott nagy meeting is erélyesen a kormány mellett nyilatkozik. A Times kifejti, hogy az orosz kormánynak nincs joga a hatalmak hajóit kizárni a Bosporusból, mikor a török birodalom és Konstantinápoly egy nagy győztes sereg kényétől függnek. Mikor a párisi egyezmény megköttetett, Törökország jelentékeny katonai állam volt, Oroszország elűzetett török föld­ről és a nagyhatalmak meg akarták a portát oltal­mazni. Most, hogy a porta Oroszország hatalmában van, a tengeri hatalmak hajóival meg kell védeni a Bosporust. A párisi egyezmény értelmében, melyet a hatalmak saját érdekeik kedvéért kötöttek, a tengeri hatalmak védeni fogják a Bosporust, amíg az orosz csapatok a konstantinápolyi vonalon belül vannak. (Az angol parliament­ tegnapi fontos üléséről, melyről távirataink már szólottak, még a következő magánsürgöny van előttünk: Az akóház­ban Smith, az admiralitás első lordja minden felvi­lágosítást megtagadott azon utasításokról, melyek Hornby altengernagyhoz küldettek az iránt, mit kell­jen tennie, ha a hajóhad bemenetele a Dardanellákba nehézségekbe ütköznek. Northcote viszont kije­lenté, hogy az angol kormány nem kapott választ Derby grófnak azon, Pétervárra küldött jegyzékére, melyben megelégedését, fejezi ki Gorcsakoff herczeg azon nyilatkozata fölött, hogy Oroszországnak nincs ellenére, hogy a török-orosz külön megállapodások­ból a Dardanellákra vonatkozó határozat kihagyas­­sék. A felső házban Derby azon reményét fejezte ki, hogy negyvennyolc­ óra múlva képes lesz jelenteni, hogy az angol hajóraj Konstantinápoly előtt áll. A conferentiára vonatkozólag a külügymi­niszter azt mondá ,hogy ez irányban a helyzet válto­zatlan. Az összes hatalmak elfogadták az eszmét s az egyedüli nehézség csak az, hol gyűljön össze az értekezlet. Derby végül tudatta, hogy az olasz és franczia kabinetek is utasították követeiket, szerezze­nek bebocsátó fermánt a portától az olasz és franczia hajóhad számára. A porta válaszát még a londoni kormány nem ismeri. (Németország keleti politikája.) Berlinből írják félhivatalos forrásból: A birodalmi gyűlésben interpelláló adatott be, mely kérdést intéz a birodalmi cancellárhoz, hogy mikor szándékozik a birodalmi gyűlésnek előterjesz­tést tenni a politikai helyzetről keleten és a maga­tartásról, melyet a német kormány követett és kö­vetni fog. Abból, hogy az interpelláció megtétele iránt az összes szabadelvű és conservatív pártok egyeztek meg, kitűnik ez interpelláció jellege. A cen­trum elmaradása csak természetes folyománya a pár­tok ez idő szerinti viszonyának és egyáltalán nem jelenti valamely párt rendszeres kizárását a nemzeti manifestációból. Reméljük, hogy a külpolitika kérdé­seiben minden párt csak a német érdeket tartja szem előtt, a liberális és conservatív pártok egyesü­lését a mostani kormány külpolitikájához való külö­nös bizalom nyilvánulásának kell tekintenünk. Az interpelláció tartalma bizonyítja , hogy nem arról van szó, rá­tukmálni bizonyos politikát a kormányra, hanem csak arról, hogy a német nép meg­nyugtatást és felvilágosítást nyerjen. A vita folya­mában, ha ugyan lesz vita, az interpellálók meg lehet, tán eltérő nézetet is fognak nyilvánítani, de azt az egyet künn bizonyosra vehetik, hogy az interpelláció egyetlen czélja támogatni a kormányt. Azt ugyan nem szabad várni, hogy a vitában oly közlések fognak létezni, melyeknek titokban kell maradniok; ilyent nem akar és nem is fog az interpelláció kicsikarni; nem is fog a német keleti politikában változást elő­idézni, mert az interpellálók legbiztosabb reménye az, hogy az a politika tisztán német.. Sensationális dolgokat tehát a vitától nem igen lehet várni; czélja csak az, hogy elháríttassanak az országban netán létező aggodalmak, mert, mint az interpellálók remélik, tanúskodni fog a teljes egyet­értésről, mely a német külpolitika tekintetében a külügyminiszter és a népképviselet túlnyomó többsége közt uralkodik. Népoktatásügyünk állapotáról. (A vallás- és közoktatásügyi m. k. miniszternek a közoktatás állapotáról szóló és az országgyűlés elé terjesztett hatodik, 1875/6. évi állapotokat előtüntető jelentése. B.­p. 1878.) A Pesti Napló jan. 24-iki reggeli számában a közoktatásügyi minisztérium idei jelentését, mint a tévedések tárházát mutattuk be. E hiányok oly gon­datlan munkáról tesznek tanúbizonyságot, hogy va­lóban méltán alkalmazták reájok a »megdöbbentő« kitételt. De legyünk méltányosak. Kivánhatjuk-e, hogy a félhivatalos sajtó elismerje egy miniszteriális kiad­ványról, hogy az nem ér egy fabatkát ? — A világért sem vagyunk ennyire követelők. Sőt inkább mi igen természetes jelenségnek veszszük, hogy a Hon, febr. 8-ki esti lapjában, az általunk felhozott concret ada­tokat megcsáfolni nem tudván, segít magán a hogy tud, s objectív kritikánkra személyünkre tett éles megjegyzésekkel felel. Ezen sem csodálkozunk. Régi dolog, hogy a földhöz vágott üveg, ha széttörik, ir­galmatlanul szúróvá és metszővé válik. »Ibis redibis« természetű válaszra is készen voltunk, mert e tekintetben volt alkalmunk tapaszta­lást szerezni. Hat éve már, hogy a Budapesti Köz­lönyben szintén a közoktatásügyi minisztérium jelen­téséről írt bírálatunkra, ellenünk egy félhivatalos communiqué jelent meg, melyben azt a választ nyer­tük, hogy mindazt, a­mit megróttunk s botrányos­nak mutattunk fel, épen egy hírneves tudósunk írta. Ez volt az igazolás akkor. Most más fegyverhez nyúl­nak. A munka meztelenségeit tudóssal nem födözik, (úgy látszik, nincs egy tudós sem a munka mögött) hanem arra, hogy bebizonyítottuk a jelentés felszínes hiábavalóságait, az a válasz, hogy mi vagyunk a tá­jékozatlanok ! A Hon közleménye teli van üressel, s úgy, a­mint a maga valóságában előttünk áll, első pillanat­ra azt mutatja, hogy veszett ügy az, melynek apoló­giája nem önigazolás, hanem a bíráló lerántása. Egy betűt sem c­áfol, csak személyeskedik. S ezzel eléggé jellemeztük e czikket, hogy indokolt legyet­, miért nem közölte azt e lapok szerkesztője. És most a dologra, ne többet személyünkről, mert turpe est doctori, cum culpa redarquit ipsum. Minapi czikkünkben kimutattuk a statisztikai adatok megbiz­atlanságát, a táblázatok képtelen­eo

Next