Pesti Napló, 1878. október (29. évfolyam, 237-264. szám)

1878-10-10 / 245. szám

245. szám. Budapest, csütörtök, október 10.1878. 29. évf folyam, Szerkesztési Iroda,­ Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: Előfizetési feltételek : Pentán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért földfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. -------­­ f T Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti­­N­apló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, október 9. Mi történjék Boszniával? Ezen kérdést így is lehetne tenni: mi fontosabb a monarchiára, Bosznia megszer­zése, vagy Magyarország elvesztése? Bosznia megszerzése ugyanis a szláv politika diadalát jelenti, s maga után vonja a pénzügyi és al­kotmányos válságok hosszú sorát, s alig fel­tehető, hogy Magyarország lemondással tűrje ellenségeinek győzelmét és jogainak megcsor­bítását. A bonyodalmak, melyek innen szár­mazhatnak, nagyobbak, semhogy beláthatók lennének. Érdemes Bosznia arra , hogy miatta az osztrák-magyar monarchia belszerkezete bomlásnak, kormányzata válságoknak adas­sák át? Máris látjuk, hogy a válságok kitörtek Bosznia miatt. S e válságokban a népeknek még nincsen része. Most még csak a kor­mányférfiak kerültek zavarba, az általuk kö­vetett politika következtében. Nemsokára a tények új logikája fejlődik, még nehezebbé válik a helyzet, nagyobb köröket ver a hul­lám, általánosabb lesz a válság, maguk a né­pek lépnek a dulakodó versenytérre. S a veszély nőttön-nő. A válság monar­chiánk határait is átlépi. Az európai mandá­tumból európai bonyodalom, a bosnyák há­borúból európai háború keletkezhetik. A ber­lini békekötés nem adta nekünk Boszniát, hogy annektáljuk, kiküldött, hogy rendet és békét csináljunk a két török tartományban, mint a­hogy húsz évvel ezelőtt Európa meg­bízásából franczia hadsereg szállta meg a Libanont s rendet csinálva, ismét kivonult. Nekünk a berlini szerződés csak a megszállás és kormányzás jogát adta, hozzátévén, hogy ez iránt külön szerződést kössünk Törökor­szággal, a két tartomány államjogi helyzetét nem változtatta, az tehát nemzetközi jog sze­rint ma is Törökországhoz tartozik s lakosai a szultán alattvalói. Mi konvencziót nem kö­töttünk, béke helyett háborút csináltunk, rend helyett pusztítottunk, a szultán szuve­­rainitását elismerni vonakodtunk, a tarto­mányokkal úgy bántunk, mint hódított föld­del, hódolati nyilatkozatokat gyű­jtvén össze, s ezért a török kormány panaszt és óvást tesz ellenünk Európa előtt. S minthogy nekünk az annexióra jogot nem adtak sem Törökország, sem a berlini szerződést aláírt hatalmak, ha mégis Boszniát annektáljuk,vagy ha a berli­ni szerződés határozatait nem teljesítjük és meg nem tartjuk, a portának és a nagyhatalmak mindegyikének jogában álland szeződéssze­­géssel vádolni monarchiánkat , vagy nem tel­jesíteni maguk részéről a berlini béke kiköté­seit, vagy kompenzáczionális és egyéb követe­lésekkel lépni fel, mint ez bizonytalanná vált jog-és birtokviszonyoknál diplom­ácziai szo­kás, úgy hogy Bosznia annexiója ürügyül szol­gálhat minden szomszédunknak, hogy elle­nünk háborút indítson. Érdemes Bosznia arra, hogy miatta monarchiánk léterét egy európai háborúban koc­káztassa ? Mekkora áldozatokba kerü­lt már­is ha­zánknak a bosnyák politika! Mennyi áldo­zatba fog még kerülni ? Minő bel- és külve­­szedelmek származhatnak belőle ezentúl? De anyagi haszon nem vár semmi; katonai szem­pontból nem nyújt erőforrást, hanem gyön­gíti harczképességünket; nem stratégiai po­­zíczió, mert nagy ellenségeink — orosz, német, vagy olasz, sohasem támadhatnak Bosznia felé, s ha mi keleten háborút vise­lünk, a történelem tanúbizonysága szerint­­ Szerbia és a Duna völgye képezik a ki- és betörési kaput; — de igenis Bosznia birtoka az örökös lázadások színhelye; a mohame­dán tartományokat asszimilálni monarchiánk egyik része sem képes; állandó kütforrásai lesznek azok a monarchia pénzügyi, katonai és politikai gyöngülésének. Lehet-e ily tar­tományok birtokáért még többet áldozni, szabad-e érettek annyi veszedelmet felidézni ? Ezért égető a kérdés, hogy mi fog tör­ténni Boszniával. A felkelés nagyjában leve­retett, az okkupáczió megtörtént, a katonai becsületnek elég van téve , most a politikai megoldás kerül napirendre. A törvényhozá­sok összegyűlnek, hogy ezen kérdés felett ta­nácskozzanak. A kormányoknak az ad gon­dot, a diplomaták és külügyminiszterek azzal foglalkoznak. Tisztába kell jönnünk az iránt, mit aka­runk. Meg kell fontolnunk a megoldás módo­zatait. Mindenek előtt döntenünk szükséges a felett , akarjuk-e Boszniát annektálni, vagy nem ? Hogy külügyi kormányunk és a katona­párt az okkupáczióval az annexiót akarja, kétséget sem szenved. Hogy a döntő körök és a monarchia szláv népei az annexiót szíve­sen fogadják s ezt czélozzák, mindinkább vi­lágos. Azoknak, kik az annexiót ellenzik, egész erélyre lesz szükségük, hogy a végze­tes lépést megakadályozzák. Hogyan képzelhető az annexió ? Képzel­hető négyféleképen: először úgy, hogy Bosznia bekebeleztetik Horvátországba ; m­á­­sodszor úgy, hogy bekebeleztetik Ausztriá­ba ; harmadszor úgy, hogy csatoltatik Magyarországhoz; negyedszer úgy, hogy mint birodalmi tartomány a közös kormány által kezeltetik. Vegyük ez eseteket sorba. Horvátország aspirál Boszniára. A gra­­nicsár tábornokok Horvátország számára vi­selik a háborút, horvátul rendezik be a bos­nyák közigazgatást. A királyi leirat, melylyel a zágrábi országgyűlés megnyittatott, kilá­tásba helyezi a társországok területi integri­tásának helyreállítását, mi nem csak a grá­­nicz bekebelezését és a dalmát uniót jelent­heti, de Török- Horvátország és Bosznia beke­belezésére is érthető. A laibachi szlovének felirata az összes délszlávoknak egy illír ki­rályságban egyesítését kéri a fejedelemtől. Geográfiai fekvés, faj-és nyelvrokonság, vala­mint történelmi emlékek hozhatók fel ezen megoldás mellett. De milyenek lennének ezen bekebelezés következményei? Magyarország nem szenvedhetné, hogy a magyar országgyű­lésen a három-egy királyság és Bosznia képvise­­lői arányos számban megjelenjenek. Ezen új ki­rályság mintegy kétezer kétszáz négy­szög mértföldön három és fél millió lakossággal az eddigi arány szerint több, mint kilenc­ven délszláv képviselőt kül­dene a magyar országgyűlésbe; a magyar tör­vényhozás elvesztené önállóságát, nemzeti jel­lemét s nemzetiségi frakc­iókra oszolna. — De a horvátok is nemzeti önállóságra tö­rekedvén, ezen unió által tőlünk elszakadni kívánkoznának, hogy mint külön állam a foederalisztikus Ausztriában keressenek ma­guknak állást. Mi nem akarván őket meg­tartani, ők nem akarván maradni, a dua­lisztikus alkotmánynak nem lehetne állan­dósága. — Nekünk egy ekkora Horvátország katonai szervezetével és hagyományaival, ál­landó fenyegetés lenne szabadságunkra nézve. — A magyar nemzet nem fogadhatván be az igy megnőtt Horvátországot, nem tarthatván fenn továbbra a dualismust és nem fogad­hatván el a foederalismust közös reichsratb­­jával, amint az októberi diploma tervezte: ké­nytelen lenne a közjogi oppo­­zíczió terére lépni, s a maga részé­re a perszonál uniót követelni. Visz­­szatérnénk a passiv rezisztentia politikájába. Ez nem lehet ránk nézve, ez nem lehet a monarchiára üdvös, és ezért vissza kell vennünk Boszniának Horvátorsz­ág­­ba kebelezését. Ha Boszniát Ausztria magának kívánná bekebelezni, Dalmáczián keresztül, ez ellen belpolitikai szempontból legkevesebb kifogásunk lehetne. Csak­hogy ez esetben az annexió költségeit, a beruházásokat és a köz­­igazgatást fizesse Ausztria, a helyőrségeket tartsa el saját költségén, s a quota és had­szervezet arányában vegye számításba ja­vunkra Boszniát úgy, mint mi a végvidéket Ausztria előnyére számításba vettük. — Csak­hogy Ausztria nem fogja akarni Boszniát annektálni, legalább az alkotmányba párt uralma alatt nem, mert az osztrákok elég jó gazdák, hogy ne akarjanak Boszniára költeni s az osztrák németek elég féltékenyek, hogy ne kívánjanak még több szlávot a reichsrath­­ba. Ezen megoldás tehát legkönnyebben ha­jótörést szenvedhet az osztrákok ellensze­gülésén. Lehetne Boszniát, mint külön bánságot közvetlenül Magyarországhoz csatolni, s erre jogczímet adna hazánknak az inaugurális diploma. Bosznia déli részei és Herczegovina ugyan sohasem tartoztak a középkorban Ma­gyarországhoz, de a kérdés ma nem határ­kérdés, hanem jogi és politikai kérdés. A régi virtuális jogokat az uj nemzetközi jogok meg­szüntették s azok a királyi esküben csak úgy értendők, hogy változván a nemzetközi köte­lező jog, ez esetben Magyarország hagyomány­­szerű jósa felélesztetik. A magyar törvényt Boszniára alkalmazni tehát csak úgy lehetne, ha a szultán szuverenitása fejedelmünkre már átruháztatott volna. Ma erről szólni felesleges. De föltéve ezen esetet, megengedjük, hogy Boszniának, mint külön bánságnak és auto­nóm tartománynak Horvátország mellőzé­sével közvetlenül Magyarországhoz csatol­­tatása politikailag előnyösebb volna, mint egy nagy délszláv királyság alkotása, mert nem fenyegetné annyira hazánk önállá­sát, nem forgatná fel a dualizmust és mert Bosznia természetének a mohamedán elem számbavételével is inkább megfelelne. Azonban ez esetben nekünk kellene viselni a birtoklás minden költségeit és mi volnánk felelősek a tartományok nyugalmáért; elle­nünk fordulna köröskörül a szerbek és hor­vátok minden ármánykodása, s magában Boszniában az új uralom és hódítás egész ódiumát, mi magyarok fognánk viselni. Ne­künk sem pénzünk, sem érdekünk ilyetén experimentumra. Régi okmányok kedvéért nem kezdhetünk magyar politikát ott, hol egy magyar lélek sincs, hová se fajrokonság, se kereskedelmi érdek, se az önvédelem te­kintetei nem vonzanak, hova ellenszenvvel megyünk és hol ellenszenvvel fogadtatunk. Ily megoldás csak ideiglenes lehetne, bajokba keverhetne s ezért részünkről elfogadhatlan­­nak látszik. Nem maradhatna hát egyéb hátra, mint a meghódított tartományokból közös birtokot csinálni s azokat közös költségen a közös minisztérium által kormányozhatni. De ez sem lehetséges. Mert a közös kormány az al­kotmány értelmében nincs hivatva a közigaz­gatásra, annak nincs országa és népe, annak csak megbízatása van Ausztriától és Magyar­­országtól. Ha a közös hadügyminiszternek adatnak át a tartományok, gránicz lesz belő­lök ; ha a közös külügyminiszternek, akkor kolónia, melynek gazdája nincs. Se így, se úgy az a föld nem lesz boldog; a katona uralom zsarnokságát ép oly kevéssé szível­heti, mint a diplomaták és konzulok gondat­lanságát. S hogy képzelheti valaki a delegá­­cziók viszonyát az új közös tartományokhoz ? A delegácziók intézménye korlátolt és sza­batos határok közé van szorítva , költséget megszavazni a közös hadsereg és közös kül­­ügy részére. Az nem törvényhozó testület, hogy egy tartomány felett, mely neki idegen, törvényhozást gyakoroljon s a közigazgatást ellenőrizze. De ily közös tartományra, mely­ből egyik államnak sincs haszna, egyik állam sem akarna költekezni, annál kevés­bé, mert félne, hogy minden beruházását előbb-utóbb elveszíti. Tehát se a külön parl­amentek, se a delegácziók nem alkalmasak arra, hogy az ily közös tartományról gondoskodjanak.­­ Nem lehetne ezt alkotmányunk keretébe il­leszteni, nem érdemes miatta alkotmányunk alapjait megbontani, országgyűlésünk nem volna rábírható a közös minisztérium s a de­legácziók jogkörét Bosznia kedvéért tágítani, s tehát ezen megoldási módot is el kell vetnünk. Az annexió tehát abszurdumnak és alig kivihetőnek tűnik fel. Nem is hallottunk a kormány és közlönyei részéről megoldási mó­dot, mely azt plauzibilisnek mutatná. Minél jobban keresi az ember útját, annál inkább ütközik nehézségekbe. Van még egy probléma: a közvetett annexió módozata, egy szekundo genitura fel­állításával. Ezt emlegették leggyakrabban, ta­lán ez is volt tervben. A szekundo genitura azon előny­nyel járna, hogy a monarchia területi, népfaji és alkotmányos viszonyai általa nem érintettek. Ellenben monarchiánk­nak megszerezhetők vele mindazon javak, melyek Boszniából egyáltalán kikerülnek s melyek felsorolásával a kormány az okkupá­­cziót igazolni törekszik. A tartomány nem juthat se Szerbiának, se Montenegrónak; monarchiánk megszállási jogával élve, bizo­nyos sztratégiai pozíc­iókat nyer; vám­szövet­séggel forgalmi területét kiterjeszti, a közle­kedési utakat Salonikiba kiépítheti. Ezzel ki vannak merítve az okok, az okkupáczió és a szekundo-genitúra mellett. Ha Bosznia békés, rokonszenves és gazdag tartomány volna, hogy önálló tudna lenni, a szekundo-genitúra felállítása osztrák-magyar szempontból a leg­kívánatosabb lenne. Csakhogy Bosznia nem Modena, se nem Toszkána, inkább Mexikó. A herczeget, ki a bosnyák koronát viselné, százezer ember helyőrséggel kellene meg­tartani a szerajevói trónuson. Ekkor sem volna biztos, hogy orgyilkos módon életét és füleit el nem veszíti. A katonatartás, a közigazgatás, a beruházás és az udvar kiadá­sait Boszniából nem szedhetvén, sok millió szubvenczióra volna szüksége. Ezen szubven­­cziót egy más államnak kifizetni se Ausztria, se Magyarország nem volna képes, törvény­­hozásaik nem lennének rábírhatók. Bosznia tehát szekunda genitúrára nem alkalmas, s úgy látszik, nincs is a ki vállalkoznék oda lemenni lakni, s a terv, ha felmerült, elejtett­­nek tekinthető. El kell tehát ejteni az annexió gondola­tát egészen és minden formájában, részint mint károst, részint mint kivihetetlent. A Pesti Napló tárczája. Az afghán nép. (Ethnograph­iai vázlat.) Irta: Vámbéry Ármin. (II.) Az afghán nép jellemzésére áttérvén, először is annak phyzikai kinézését ecseteljük. Az afghán typust Európában mindig olyannak rajzolták, mely szép és szigorúan ázsiai arczvonásaival kitűnik a többi keleti népek közül. Ebben sok igazság van, amennyiben az afghánnak nincs ferde szemű, sima homlokú s kiálló pofacsontú mongol arcza, mi előt­tünk bizarrnak tetszik, de sőt finom arczvonásai, ma­gas, többnyire sas orra, dús haja és szakálla tüntetik ki. Hosszúkás arczuk miatt az afghánokat igen gyak­ran összehasonlították a zsidókkal. Ez az összeha­sonlítás azonban — nézetünk szerint — nem ta­láló, mivel a bátor, vakmerő katonás pillantás, külö­nösen pedig a homlok és az alsó áll idomzata min­den másra inkább vall, mint sémi eredetre. Az afghánok, nevezetesen a 30—40 év közti harczosok arcza a finom és éles körvonalak miatt mindenesetre igen érdekes. A­mi az arczszint illeti, az a délkeleti részeken lakóknál jobbára sötét, sőt gyakran fekete, míg a délnyugaton lakóknak inkább olajsárga az arczdőre. Határozottan szép és festői a fejről gazdag fürtökben leomló, többnyire sötét-fekete haj,valamint a hosszú szakáll is,,melylyel teljesen összhangzik a hosszú, dús redőzetű nemzeti ruházat. Míg az úri osztály iráni divat szerint készült nemzeti viseletet hord, t. i. hosszú kaftánt és széles nadrágot, addig az alsóbb néposztály mai napig is a régi afghán jelmezt viseli, t. i. magyar gatyához ha­sonló vászonnadrágot, hosszú, a térden alul érő in­get, melynek ujjai szintén bővek, mint a magyar pa­rasztingé ; továbbá egy shawl-t, a­mivel az inget a derékon alul lekötik, s végre az egész öltözetet hosz­­szukás vászonkendő egészíti ki, melyet plaid képen, a görög tógára emlékeztve vetnek magukra. Az afghán ruházat legszebb része mindenesetre a tarka shawl-ból kötött turbán, mely shawl-nak roj­tos vége a fej két oldalán függ le, s az arczot mind­két felől, mint valami függöny köríti. Sebes lovaglás alkalmával festői szép a bő ruházatnak, a hosszú sza­kálnak, s a turbán lelóggó rojtjainak lebegése. A női öltözet, mely a mozlimek által lakott Közép- Ázsiában sehol sem nagyon jellemző, itt a nehéz kar- és lábpereczek gazdag ékessége által tűnik ki, vala­mint az orrgyűrűk legnagyobb mértékben ízléstelen divatja által, mely Indiából származva még az Oxus­­tartományokban is elterjedt. A testi szervezet tekintetében az afghán nyú­lánk, inkább sovány, mint kövér, mozgékony tagjai­val hasonlít minden más hegyi lakoshoz, s jobban harczias, mint békés hajlamú nép­elemhez. Az afghá­nok nyelve, melyben a nép állítólagos zsidó eredete daczára semmi sémi alkatrész nem található, s mely mint Raverty, Doru és Trumpp tudósok bebizonyí­tották, inkább indiai eredetű, igen kellemetlen, erősen torok hangzással bír, s az afghánok legszivé­­lyesebb társalgása is gyakran élénk szóváltásnak, vagy heves czivódásnak tetszik a mi európai hallá­sunknak. Különben is ez a nyelv soha sem művelte­­tett, mert az előkelőbbek általában a perzsa nyelvet használják, s a kevés mű — jobbára versek — me­lyet az afghán nyelv felmutathat, igen másod­rendű értékű. Leghíresebb költőjük Abdurrahman volt, ki a múlt század közepén élt. A mi a nép jellemzését illeti, előre is meg kell jegyeznünk, hogy az afghán erkölcseinek képe egy­veleget képez ó­ indiai, és modern mozlim, főképen azonban közép-ázsiai mozlim vonásokból összeállítva. Hasonlóan a félig és egészen nomád népekhez, a sza­badság szeretete, a fékezhetlenség és megtörhetetlen­­ség majdnem mindnyájoknál túlnyomó. Habár min­den törzsnek megvan a maga kánja és minden al­osztálynak a maga cselvaszija (főnöke), a jó afghánok világi kormányának hatalma majdnem semmi, mert valamint annak idejében magam láttam, hogy egy egy­szerű afghán paraszt az alkirályul akkreditált Jakab kánnal a legmerészebben bátorkodott beszélni s neki gesztikulálva kemény szemrehányásokat tett, úgy az ősz Dost Mohamed kánnak, ki akkori­ban az afghánok leghatalmasabb királya volt, két nappal halála előtt egy közönséges katonájától, ki szemére vetette, hogy ezt, vagy azt a lépést Herat ostrománál nem tette meg előbb, a legkímélet­lenebb megdorgáltatást kellett elszenvednie. Csak a mollah, vagyis a vallás bir még befolyással e primi­tiv, roppantul babonás nép fölött, mert az afghánok suniták, s pedig olyan fajta suniták, mint a közép­ázsiaiak, t. i. nagyon fanatikusak, s a korán paran­csait oly szigorúan tartják meg, mint az ázsiai moz­lim világban, Buharát kivéve, sehol. E szigorú val­lásos ellenőrzésnek tulajdonítható, hogy az afghán nép átlag a szeszes italoktól és szerencsejátékoktól teljesen tartózkodik, az újításokat sokkal nagyobb ellenszenvvel és óvakodással fogadja, mint Török­ország és Perzsia lakói, a szent kötelességnek, a gaz­nak (vallásháború) eleget tenni jobban hajlandó, és hitének s házi tűzhelyének védelmére nagyobb bá­torsággal áll ki. Törvénykönyvük a korán, ámbár ezen kívül egy Pastu Yelli nevű szokástör­vényük is van. A családi viszony körülbelül ugyanaz náluk, mint Közép-Ázsiában, t. i. a hárem szigorú elkülöní­tése és a nők elfátyolozása, kik múmiákhoz hasonlóan járnak-kelnek az utczákon, s nagy érdemnek tekintik már ifjúságukban 60—80 éves matrónához hasonlí­tani. A házasság, mint Közép-Ázsiában mindenütt, úgy történik, hogy a férfi a nőt az úgynevezett ka­­lm­­on, vagyis bizonyos összeg pénzen megveszi, sőt néhol a szép nem valóságos kurrens pénznemet ké­pez, amennyiben az elkövetett gyilkosságért a Pas­tu Veili értelmében 12, a kéz levágásáért, vagy egy fog kiütéséért 6 fiatal leányt kell fizetni. Ilyeténképen a szegény nők élete, mint Közép- Ázsiában rendesen, roppant egyhangú és nincs bi­­zarrabb valami, mint az atton nevű nemzeti tincz elrejtése alkalmával, mely némileg hasonlít a mi csár­dásunkhoz, a férfiakat páronkint összefogózva sebe­sen elrohanni látni. Az uralkodó osztályra nézve megjegyzendő, hogy a pásztor- és földművelő osztály a legszámosabb, s ezekből egészíti ki magát a rendes és rendetlen hadsereg. Az ipart többnyire a váro­sokban lakók űzik, valamint a kereskedést is, miben az afghánok különben kitűnnek, mivel a Kabul Garni és Kandaharbeli kereskedők nemcsak messze benyomulnak India belsejébe és észak felé az Oxus­­tartományokba, hanem keleti Turkesztánnak most megint Chinától uralt részében is találhatók és Közép -Ázsia legtávolabbi részeit közvetítik egy­mással. Végül említsünk fel valamit e nép nemzeti jel­legére vonatkozólag. Elphinstone különös súlyt fek­tetett nagymérvű vendégszeretetük dicsérésére, a­mi oly jellemvonás, melyet azóta sokan kétségbe vontak, s mely, meglehet, még Elphinstone idejében megvolt, azonban ma már, s különösen a nem-mohamedánok irányában semmi esetre sem mutatkozik. Mikor én Közép Ázsiából visszatérőben több afghán társasá­gában, kik gyanították, hogy átöltözött európai va­gyok, Heratból Meshdbe utaztam, az idő már meglehetősen kemény, s a Meshed és Gurian közti fensíkon az éjek roppant hidegek voltak. Az afghá­nok este puha és bő prémes mentéikbe (tsoga) burkolóztak, míg nekem dervis társaimmal együtt az erős fagyban fog­vaczogva kellett töltenem az éjeket. Egyik afghánnal, ki gazdag teakereskedő volt, különösen jó viszonyban lévén, fölkértem őt, kölcsö­nözne nekem egyet a sok pokróczból, melylyel lova van betakarva, de az afghán felém fordulva, egész komoly hangon mondá: Látod hadsim, ha téged is el akarnálak adni, mint a lovamat, akkor téged is megkímélnélek bizonyára a didergés kellemetlensé­gétől: mivel azonban ez az eset nem forog fenn, nem kölcsönözhetek neked pokróczot. Az afghán vendég­szeretetnek hasonló tanúbizonyságai már az 1841-iki angol katasztrófa idejéből is ismeretesek előttünk, mikor angol hölgyek, magasrangu angol tisztek nejei estek Akbar kezébe, s ez őket minden ékszerüktől, sőt ruháiktól is megfosztotta, s nekik a legközönsé­gesebb afghán nőkhöz hasonlóan a zenaneban (háremben) kellett nyomorultul tengetni életüket. Az afghánokkal ugyan kivételt tesznek néha-néha, mivel a legnagyobb szerencsétlenségnek tartják azt, ha a házba belépő le nem ül. Ha tehát valamit erő­szakkal akarunk kicsikarni, csak az afghán házába kell mennünk, ott állva maradni s megmondani, hogy ha ezt vagy amazt nem adod nekem, nem ülök le, s bizonyosak lehetünk, hogy megkapjuk, a­mit kívántunk. Mi történjék hát Boszniával ? — E kér­désre fogunk felelni a legközelebbi alka­lommal. Budapest, okt. 9. (A bosnyák okkupáczió és Orosz­ország.) Bukarestből a következő fontos távirati közlést veszi a Times. Az oroszok mindaddig nem akarnak kivonulni Bulgáriából, míg Ausztria-Ma­­gyarország megszállva tartja Boszniát és Her­­czegovinát, s Anglia Cyprust. Ausztria-Magyarország — úgy mondják — csak a török tartományok pac­i­­fikálására volt a berlini szerződés által felhatalmazva, nem pedig azok annektálására, s miután kétségte­lennek látszik, hogy az annexiót tűzték ki czélul, a­mely túlhaladja a berlini szerződés keretét, s az angolok is hatalmukba kerítették Cyprust, a­mi még határozottabban kívüle áll a berlini szerződés köré­nek , az oroszoknak is joguk van külön akczióba lépni s kezeikben tartani Bulgáriát. Európában a keleti kérdést illető legközelebbi mozzanat Bulgária s Rumélia egyesítése leend, minek folytán Bulgáriá­nak az oroszok általi retencziója valóban sokkal töb­bet jelent, mint első pillanatra látszik. (Tisza miniszterelnök és K. Wenck­­heim miniszter) Bécsbe utaztak, hol a kor­mányelnök javaslatokat terjesztene a — a mai mi­nisztertanács megállapodásai alapján — ő Felsége elé, némely halaszthatlan intézkedések iránt. Ez al­kalommal valószínűleg meg fog állapíttatni a trón­­beszéd is. (Andrássy grófról) a Köln. hrg hosz­­szabb tanulmányt közöl, melyet igy fejez be: »An­drássy gr. teljesen szakított múltjával, s meghiú­sult abbeli törekvése, hogy Bismarck higet, vagy Beaconsfield lordot utánozva külön »birodalmi poli­tikát« kezdjen. Ma azon osztrák kiváló státusférfiú mondása, hogy »osztrák hazafiság nem létezik« a legvilágosabban igazolva van. Bizalom nélkül a kül- és belföldön, — mert hiszen ez utóbbin nyugszik va­lamely állam hitele, — nem lehet nagy szabású biro­dalmi politikát vezetni.« A háború. — okt. 9. Azon optimizmus, az az önámitás, mely An­drássy gróf politikai működését jellemzi, az okkupáló sereg fővezényletét is megmételyezte. Philippovich báró ép oly hiú reményekben ringatja magát, mint mestere, a külügyminiszter. Philippovich báró épen okt. 4-én jelentette ő Felségének, hogy »a lázadás Boszniában leveretett s az egész ország a császári csapatok kezében van.« De már okt. 6. és 7-én már is uj csaták vivattak, melyek a veszteségek nagy száma folytán a hadjárat leghevesebb harczai közé számít­hatók. Nem kevesebb, mint három magyar ezred és két cseh vadászzászlóalj vett bennök részt. A három ezred: a 48. Ernő főherczeg (Nagy-Kanizsa), a 71. Rossbacher báró tart. (Trencsén) és 76. Knebel báró tart. (Sopron), mely utóbbinak parancsnoka is elesett. Csak a 6-iki harczban 47 halottat és 184 sebesültet vesztettek csapataink. A 7-iki veszteség szerencsére csekélyebb. A váratlan és véres harcz színhelye Török- Horvátországban a Száva folyó közelében Kljucs és Sanskimort közt volt. A küzdelem két napi tartama, a részünkről engageált csapatok jelentékeny száma s veszteségeink nagysága kétségtelenné teszik, hogy a harczban nem egy apró, a hegyek közt bujdosó banda, hanem egy igen nagy számú fölkelő sereg vett részt. Meglehet, hogy e sereget most újra szétugrasztották, mint már több ízben tették vitéz csapataink. De hogy a lázadás ereje ezzel még megtörve nincs s hogy a küzdelmek kora Boszniában még befejezettnek nem tekinthető, arról ez újabb csata meggyőzhetett min­denkit. Ha nem is mondhatni azt, hogy a lázadás újra kitört s új háború veszi kezdetét Boszniában, annyi

Next