Pesti Napló, 1878. október (29. évfolyam, 237-264. szám)
1878-10-10 / 245. szám
245. szám. Budapest, csütörtök, október 10.1878. 29. évf folyam, Szerkesztési Iroda, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: Előfizetési feltételek : Pentán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért földfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. ------- f T Hirdetések szintúgy mint előfizetések a PestiNapló kiadóhivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, október 9. Mi történjék Boszniával? Ezen kérdést így is lehetne tenni: mi fontosabb a monarchiára, Bosznia megszerzése, vagy Magyarország elvesztése? Bosznia megszerzése ugyanis a szláv politika diadalát jelenti, s maga után vonja a pénzügyi és alkotmányos válságok hosszú sorát, s alig feltehető, hogy Magyarország lemondással tűrje ellenségeinek győzelmét és jogainak megcsorbítását. A bonyodalmak, melyek innen származhatnak, nagyobbak, semhogy beláthatók lennének. Érdemes Bosznia arra , hogy miatta az osztrák-magyar monarchia belszerkezete bomlásnak, kormányzata válságoknak adassák át? Máris látjuk, hogy a válságok kitörtek Bosznia miatt. S e válságokban a népeknek még nincsen része. Most még csak a kormányférfiak kerültek zavarba, az általuk követett politika következtében. Nemsokára a tények új logikája fejlődik, még nehezebbé válik a helyzet, nagyobb köröket ver a hullám, általánosabb lesz a válság, maguk a népek lépnek a dulakodó versenytérre. S a veszély nőttön-nő. A válság monarchiánk határait is átlépi. Az európai mandátumból európai bonyodalom, a bosnyák háborúból európai háború keletkezhetik. A berlini békekötés nem adta nekünk Boszniát, hogy annektáljuk, kiküldött, hogy rendet és békét csináljunk a két török tartományban, mint ahogy húsz évvel ezelőtt Európa megbízásából franczia hadsereg szállta meg a Libanont s rendet csinálva, ismét kivonult. Nekünk a berlini szerződés csak a megszállás és kormányzás jogát adta, hozzátévén, hogy ez iránt külön szerződést kössünk Törökországgal, a két tartomány államjogi helyzetét nem változtatta, az tehát nemzetközi jog szerint ma is Törökországhoz tartozik s lakosai a szultán alattvalói. Mi konvencziót nem kötöttünk, béke helyett háborút csináltunk, rend helyett pusztítottunk, a szultán szuverainitását elismerni vonakodtunk, a tartományokkal úgy bántunk, mint hódított földdel, hódolati nyilatkozatokat gyűjtvén össze, s ezért a török kormány panaszt és óvást tesz ellenünk Európa előtt. S minthogy nekünk az annexióra jogot nem adtak sem Törökország, sem a berlini szerződést aláírt hatalmak, ha mégis Boszniát annektáljuk,vagy ha a berlini szerződés határozatait nem teljesítjük és meg nem tartjuk, a portának és a nagyhatalmak mindegyikének jogában álland szeződésszegéssel vádolni monarchiánkat , vagy nem teljesíteni maguk részéről a berlini béke kikötéseit, vagy kompenzáczionális és egyéb követelésekkel lépni fel, mint ez bizonytalanná vált jog-és birtokviszonyoknál diplomácziai szokás, úgy hogy Bosznia annexiója ürügyül szolgálhat minden szomszédunknak, hogy ellenünk háborút indítson. Érdemes Bosznia arra, hogy miatta monarchiánk léterét egy európai háborúban kockáztassa ? Mekkora áldozatokba került máris hazánknak a bosnyák politika! Mennyi áldozatba fog még kerülni ? Minő bel- és külveszedelmek származhatnak belőle ezentúl? De anyagi haszon nem vár semmi; katonai szempontból nem nyújt erőforrást, hanem gyöngíti harczképességünket; nem stratégiai pozíczió, mert nagy ellenségeink — orosz, német, vagy olasz, sohasem támadhatnak Bosznia felé, s ha mi keleten háborút viselünk, a történelem tanúbizonysága szerint Szerbia és a Duna völgye képezik a ki- és betörési kaput; — de igenis Bosznia birtoka az örökös lázadások színhelye; a mohamedán tartományokat asszimilálni monarchiánk egyik része sem képes; állandó kütforrásai lesznek azok a monarchia pénzügyi, katonai és politikai gyöngülésének. Lehet-e ily tartományok birtokáért még többet áldozni, szabad-e érettek annyi veszedelmet felidézni ? Ezért égető a kérdés, hogy mi fog történni Boszniával. A felkelés nagyjában leveretett, az okkupáczió megtörtént, a katonai becsületnek elég van téve , most a politikai megoldás kerül napirendre. A törvényhozások összegyűlnek, hogy ezen kérdés felett tanácskozzanak. A kormányoknak az ad gondot, a diplomaták és külügyminiszterek azzal foglalkoznak. Tisztába kell jönnünk az iránt, mit akarunk. Meg kell fontolnunk a megoldás módozatait. Mindenek előtt döntenünk szükséges a felett , akarjuk-e Boszniát annektálni, vagy nem ? Hogy külügyi kormányunk és a katonapárt az okkupáczióval az annexiót akarja, kétséget sem szenved. Hogy a döntő körök és a monarchia szláv népei az annexiót szívesen fogadják s ezt czélozzák, mindinkább világos. Azoknak, kik az annexiót ellenzik, egész erélyre lesz szükségük, hogy a végzetes lépést megakadályozzák. Hogyan képzelhető az annexió ? Képzelhető négyféleképen: először úgy, hogy Bosznia bekebeleztetik Horvátországba ; másodszor úgy, hogy bekebeleztetik Ausztriába ; harmadszor úgy, hogy csatoltatik Magyarországhoz; negyedszer úgy, hogy mint birodalmi tartomány a közös kormány által kezeltetik. Vegyük ez eseteket sorba. Horvátország aspirál Boszniára. A granicsár tábornokok Horvátország számára viselik a háborút, horvátul rendezik be a bosnyák közigazgatást. A királyi leirat, melylyel a zágrábi országgyűlés megnyittatott, kilátásba helyezi a társországok területi integritásának helyreállítását, mi nem csak a gránicz bekebelezését és a dalmát uniót jelentheti, de Török- Horvátország és Bosznia bekebelezésére is érthető. A laibachi szlovének felirata az összes délszlávoknak egy illír királyságban egyesítését kéri a fejedelemtől. Geográfiai fekvés, faj-és nyelvrokonság, valamint történelmi emlékek hozhatók fel ezen megoldás mellett. De milyenek lennének ezen bekebelezés következményei? Magyarország nem szenvedhetné, hogy a magyar országgyűlésen a három-egy királyság és Bosznia képviselői arányos számban megjelenjenek. Ezen új királyság mintegy kétezer kétszáz négyszög mértföldön három és fél millió lakossággal az eddigi arány szerint több, mint kilencven délszláv képviselőt küldene a magyar országgyűlésbe; a magyar törvényhozás elvesztené önállóságát, nemzeti jellemét s nemzetiségi frakciókra oszolna. — De a horvátok is nemzeti önállóságra törekedvén, ezen unió által tőlünk elszakadni kívánkoznának, hogy mint külön állam a foederalisztikus Ausztriában keressenek maguknak állást. Mi nem akarván őket megtartani, ők nem akarván maradni, a dualisztikus alkotmánynak nem lehetne állandósága. — Nekünk egy ekkora Horvátország katonai szervezetével és hagyományaival, állandó fenyegetés lenne szabadságunkra nézve. — A magyar nemzet nem fogadhatván be az igy megnőtt Horvátországot, nem tarthatván fenn továbbra a dualismust és nem fogadhatván el a foederalismust közös reichsratbjával, amint az októberi diploma tervezte: kénytelen lenne a közjogi oppozíczió terére lépni, s a maga részére a perszonál uniót követelni. Viszszatérnénk a passiv rezisztentia politikájába. Ez nem lehet ránk nézve, ez nem lehet a monarchiára üdvös, és ezért vissza kell vennünk Boszniának Horvátországba kebelezését. Ha Boszniát Ausztria magának kívánná bekebelezni, Dalmáczián keresztül, ez ellen belpolitikai szempontból legkevesebb kifogásunk lehetne. Csakhogy ez esetben az annexió költségeit, a beruházásokat és a közigazgatást fizesse Ausztria, a helyőrségeket tartsa el saját költségén, s a quota és hadszervezet arányában vegye számításba javunkra Boszniát úgy, mint mi a végvidéket Ausztria előnyére számításba vettük. — Csakhogy Ausztria nem fogja akarni Boszniát annektálni, legalább az alkotmányba párt uralma alatt nem, mert az osztrákok elég jó gazdák, hogy ne akarjanak Boszniára költeni s az osztrák németek elég féltékenyek, hogy ne kívánjanak még több szlávot a reichsrathba. Ezen megoldás tehát legkönnyebben hajótörést szenvedhet az osztrákok ellenszegülésén. Lehetne Boszniát, mint külön bánságot közvetlenül Magyarországhoz csatolni, s erre jogczímet adna hazánknak az inaugurális diploma. Bosznia déli részei és Herczegovina ugyan sohasem tartoztak a középkorban Magyarországhoz, de a kérdés ma nem határkérdés, hanem jogi és politikai kérdés. A régi virtuális jogokat az uj nemzetközi jogok megszüntették s azok a királyi esküben csak úgy értendők, hogy változván a nemzetközi kötelező jog, ez esetben Magyarország hagyományszerű jósa felélesztetik. A magyar törvényt Boszniára alkalmazni tehát csak úgy lehetne, ha a szultán szuverenitása fejedelmünkre már átruháztatott volna. Ma erről szólni felesleges. De föltéve ezen esetet, megengedjük, hogy Boszniának, mint külön bánságnak és autonóm tartománynak Horvátország mellőzésével közvetlenül Magyarországhoz csatoltatása politikailag előnyösebb volna, mint egy nagy délszláv királyság alkotása, mert nem fenyegetné annyira hazánk önállását, nem forgatná fel a dualizmust és mert Bosznia természetének a mohamedán elem számbavételével is inkább megfelelne. Azonban ez esetben nekünk kellene viselni a birtoklás minden költségeit és mi volnánk felelősek a tartományok nyugalmáért; ellenünk fordulna köröskörül a szerbek és horvátok minden ármánykodása, s magában Boszniában az új uralom és hódítás egész ódiumát, mi magyarok fognánk viselni. Nekünk sem pénzünk, sem érdekünk ilyetén experimentumra. Régi okmányok kedvéért nem kezdhetünk magyar politikát ott, hol egy magyar lélek sincs, hová se fajrokonság, se kereskedelmi érdek, se az önvédelem tekintetei nem vonzanak, hova ellenszenvvel megyünk és hol ellenszenvvel fogadtatunk. Ily megoldás csak ideiglenes lehetne, bajokba keverhetne s ezért részünkről elfogadhatlannak látszik. Nem maradhatna hát egyéb hátra, mint a meghódított tartományokból közös birtokot csinálni s azokat közös költségen a közös minisztérium által kormányozhatni. De ez sem lehetséges. Mert a közös kormány az alkotmány értelmében nincs hivatva a közigazgatásra, annak nincs országa és népe, annak csak megbízatása van Ausztriától és Magyarországtól. Ha a közös hadügyminiszternek adatnak át a tartományok, gránicz lesz belőlök ; ha a közös külügyminiszternek, akkor kolónia, melynek gazdája nincs. Se így, se úgy az a föld nem lesz boldog; a katona uralom zsarnokságát ép oly kevéssé szívelheti, mint a diplomaták és konzulok gondatlanságát. S hogy képzelheti valaki a delegácziók viszonyát az új közös tartományokhoz ? A delegácziók intézménye korlátolt és szabatos határok közé van szorítva , költséget megszavazni a közös hadsereg és közös külügy részére. Az nem törvényhozó testület, hogy egy tartomány felett, mely neki idegen, törvényhozást gyakoroljon s a közigazgatást ellenőrizze. De ily közös tartományra, melyből egyik államnak sincs haszna, egyik állam sem akarna költekezni, annál kevésbé, mert félne, hogy minden beruházását előbb-utóbb elveszíti. Tehát se a külön parlamentek, se a delegácziók nem alkalmasak arra, hogy az ily közös tartományról gondoskodjanak. Nem lehetne ezt alkotmányunk keretébe illeszteni, nem érdemes miatta alkotmányunk alapjait megbontani, országgyűlésünk nem volna rábírható a közös minisztérium s a delegácziók jogkörét Bosznia kedvéért tágítani, s tehát ezen megoldási módot is el kell vetnünk. Az annexió tehát abszurdumnak és alig kivihetőnek tűnik fel. Nem is hallottunk a kormány és közlönyei részéről megoldási módot, mely azt plauzibilisnek mutatná. Minél jobban keresi az ember útját, annál inkább ütközik nehézségekbe. Van még egy probléma: a közvetett annexió módozata, egy szekundo genitura felállításával. Ezt emlegették leggyakrabban, talán ez is volt tervben. A szekundo genitura azon előnynyel járna, hogy a monarchia területi, népfaji és alkotmányos viszonyai általa nem érintettek. Ellenben monarchiánknak megszerezhetők vele mindazon javak, melyek Boszniából egyáltalán kikerülnek s melyek felsorolásával a kormány az okkupácziót igazolni törekszik. A tartomány nem juthat se Szerbiának, se Montenegrónak; monarchiánk megszállási jogával élve, bizonyos sztratégiai pozíciókat nyer; vámszövetséggel forgalmi területét kiterjeszti, a közlekedési utakat Salonikiba kiépítheti. Ezzel ki vannak merítve az okok, az okkupáczió és a szekundo-genitúra mellett. Ha Bosznia békés, rokonszenves és gazdag tartomány volna, hogy önálló tudna lenni, a szekundo-genitúra felállítása osztrák-magyar szempontból a legkívánatosabb lenne. Csakhogy Bosznia nem Modena, se nem Toszkána, inkább Mexikó. A herczeget, ki a bosnyák koronát viselné, százezer ember helyőrséggel kellene megtartani a szerajevói trónuson. Ekkor sem volna biztos, hogy orgyilkos módon életét és füleit el nem veszíti. A katonatartás, a közigazgatás, a beruházás és az udvar kiadásait Boszniából nem szedhetvén, sok millió szubvenczióra volna szüksége. Ezen szubvencziót egy más államnak kifizetni se Ausztria, se Magyarország nem volna képes, törvényhozásaik nem lennének rábírhatók. Bosznia tehát szekunda genitúrára nem alkalmas, s úgy látszik, nincs is a ki vállalkoznék oda lemenni lakni, s a terv, ha felmerült, elejtettnek tekinthető. El kell tehát ejteni az annexió gondolatát egészen és minden formájában, részint mint károst, részint mint kivihetetlent. A Pesti Napló tárczája. Az afghán nép. (Ethnographiai vázlat.) Irta: Vámbéry Ármin. (II.) Az afghán nép jellemzésére áttérvén, először is annak phyzikai kinézését ecseteljük. Az afghán typust Európában mindig olyannak rajzolták, mely szép és szigorúan ázsiai arczvonásaival kitűnik a többi keleti népek közül. Ebben sok igazság van, amennyiben az afghánnak nincs ferde szemű, sima homlokú s kiálló pofacsontú mongol arcza, mi előttünk bizarrnak tetszik, de sőt finom arczvonásai, magas, többnyire sas orra, dús haja és szakálla tüntetik ki. Hosszúkás arczuk miatt az afghánokat igen gyakran összehasonlították a zsidókkal. Ez az összehasonlítás azonban — nézetünk szerint — nem találó, mivel a bátor, vakmerő katonás pillantás, különösen pedig a homlok és az alsó áll idomzata minden másra inkább vall, mint sémi eredetre. Az afghánok, nevezetesen a 30—40 év közti harczosok arcza a finom és éles körvonalak miatt mindenesetre igen érdekes. Ami az arczszint illeti, az a délkeleti részeken lakóknál jobbára sötét, sőt gyakran fekete, míg a délnyugaton lakóknak inkább olajsárga az arczdőre. Határozottan szép és festői a fejről gazdag fürtökben leomló, többnyire sötét-fekete haj,valamint a hosszú szakáll is,,melylyel teljesen összhangzik a hosszú, dús redőzetű nemzeti ruházat. Míg az úri osztály iráni divat szerint készült nemzeti viseletet hord, t. i. hosszú kaftánt és széles nadrágot, addig az alsóbb néposztály mai napig is a régi afghán jelmezt viseli, t. i. magyar gatyához hasonló vászonnadrágot, hosszú, a térden alul érő inget, melynek ujjai szintén bővek, mint a magyar parasztingé ; továbbá egy shawl-t, amivel az inget a derékon alul lekötik, s végre az egész öltözetet hoszszukás vászonkendő egészíti ki, melyet plaid képen, a görög tógára emlékeztve vetnek magukra. Az afghán ruházat legszebb része mindenesetre a tarka shawl-ból kötött turbán, mely shawl-nak rojtos vége a fej két oldalán függ le, s az arczot mindkét felől, mint valami függöny köríti. Sebes lovaglás alkalmával festői szép a bő ruházatnak, a hosszú szakálnak, s a turbán lelóggó rojtjainak lebegése. A női öltözet, mely a mozlimek által lakott Közép- Ázsiában sehol sem nagyon jellemző, itt a nehéz kar- és lábpereczek gazdag ékessége által tűnik ki, valamint az orrgyűrűk legnagyobb mértékben ízléstelen divatja által, mely Indiából származva még az Oxustartományokban is elterjedt. A testi szervezet tekintetében az afghán nyúlánk, inkább sovány, mint kövér, mozgékony tagjaival hasonlít minden más hegyi lakoshoz, s jobban harczias, mint békés hajlamú népelemhez. Az afghánok nyelve, melyben a nép állítólagos zsidó eredete daczára semmi sémi alkatrész nem található, s mely mint Raverty, Doru és Trumpp tudósok bebizonyították, inkább indiai eredetű, igen kellemetlen, erősen torok hangzással bír, s az afghánok legszivélyesebb társalgása is gyakran élénk szóváltásnak, vagy heves czivódásnak tetszik a mi európai hallásunknak. Különben is ez a nyelv soha sem műveltetett, mert az előkelőbbek általában a perzsa nyelvet használják, s a kevés mű — jobbára versek — melyet az afghán nyelv felmutathat, igen másodrendű értékű. Leghíresebb költőjük Abdurrahman volt, ki a múlt század közepén élt. A mi a nép jellemzését illeti, előre is meg kell jegyeznünk, hogy az afghán erkölcseinek képe egyveleget képez ó indiai, és modern mozlim, főképen azonban közép-ázsiai mozlim vonásokból összeállítva. Hasonlóan a félig és egészen nomád népekhez, a szabadság szeretete, a fékezhetlenség és megtörhetetlenség majdnem mindnyájoknál túlnyomó. Habár minden törzsnek megvan a maga kánja és minden alosztálynak a maga cselvaszija (főnöke), a jó afghánok világi kormányának hatalma majdnem semmi, mert valamint annak idejében magam láttam, hogy egy egyszerű afghán paraszt az alkirályul akkreditált Jakab kánnal a legmerészebben bátorkodott beszélni s neki gesztikulálva kemény szemrehányásokat tett, úgy az ősz Dost Mohamed kánnak, ki akkoriban az afghánok leghatalmasabb királya volt, két nappal halála előtt egy közönséges katonájától, ki szemére vetette, hogy ezt, vagy azt a lépést Herat ostrománál nem tette meg előbb, a legkíméletlenebb megdorgáltatást kellett elszenvednie. Csak a mollah, vagyis a vallás bir még befolyással e primitiv, roppantul babonás nép fölött, mert az afghánok suniták, s pedig olyan fajta suniták, mint a középázsiaiak, t. i. nagyon fanatikusak, s a korán parancsait oly szigorúan tartják meg, mint az ázsiai mozlim világban, Buharát kivéve, sehol. E szigorú vallásos ellenőrzésnek tulajdonítható, hogy az afghán nép átlag a szeszes italoktól és szerencsejátékoktól teljesen tartózkodik, az újításokat sokkal nagyobb ellenszenvvel és óvakodással fogadja, mint Törökország és Perzsia lakói, a szent kötelességnek, a gaznak (vallásháború) eleget tenni jobban hajlandó, és hitének s házi tűzhelyének védelmére nagyobb bátorsággal áll ki. Törvénykönyvük a korán, ámbár ezen kívül egy Pastu Yelli nevű szokástörvényük is van. A családi viszony körülbelül ugyanaz náluk, mint Közép-Ázsiában, t. i. a hárem szigorú elkülönítése és a nők elfátyolozása, kik múmiákhoz hasonlóan járnak-kelnek az utczákon, s nagy érdemnek tekintik már ifjúságukban 60—80 éves matrónához hasonlítani. A házasság, mint Közép-Ázsiában mindenütt, úgy történik, hogy a férfi a nőt az úgynevezett kalmon, vagyis bizonyos összeg pénzen megveszi, sőt néhol a szép nem valóságos kurrens pénznemet képez, amennyiben az elkövetett gyilkosságért a Pastu Veili értelmében 12, a kéz levágásáért, vagy egy fog kiütéséért 6 fiatal leányt kell fizetni. Ilyeténképen a szegény nők élete, mint Közép- Ázsiában rendesen, roppant egyhangú és nincs bizarrabb valami, mint az atton nevű nemzeti tincz elrejtése alkalmával, mely némileg hasonlít a mi csárdásunkhoz, a férfiakat páronkint összefogózva sebesen elrohanni látni. Az uralkodó osztályra nézve megjegyzendő, hogy a pásztor- és földművelő osztály a legszámosabb, s ezekből egészíti ki magát a rendes és rendetlen hadsereg. Az ipart többnyire a városokban lakók űzik, valamint a kereskedést is, miben az afghánok különben kitűnnek, mivel a Kabul Garni és Kandaharbeli kereskedők nemcsak messze benyomulnak India belsejébe és észak felé az Oxustartományokba, hanem keleti Turkesztánnak most megint Chinától uralt részében is találhatók és Közép -Ázsia legtávolabbi részeit közvetítik egymással. Végül említsünk fel valamit e nép nemzeti jellegére vonatkozólag. Elphinstone különös súlyt fektetett nagymérvű vendégszeretetük dicsérésére, ami oly jellemvonás, melyet azóta sokan kétségbe vontak, s mely, meglehet, még Elphinstone idejében megvolt, azonban ma már, s különösen a nem-mohamedánok irányában semmi esetre sem mutatkozik. Mikor én Közép Ázsiából visszatérőben több afghán társaságában, kik gyanították, hogy átöltözött európai vagyok, Heratból Meshdbe utaztam, az idő már meglehetősen kemény, s a Meshed és Gurian közti fensíkon az éjek roppant hidegek voltak. Az afghánok este puha és bő prémes mentéikbe (tsoga) burkolóztak, míg nekem dervis társaimmal együtt az erős fagyban fogvaczogva kellett töltenem az éjeket. Egyik afghánnal, ki gazdag teakereskedő volt, különösen jó viszonyban lévén, fölkértem őt, kölcsönözne nekem egyet a sok pokróczból, melylyel lova van betakarva, de az afghán felém fordulva, egész komoly hangon mondá: Látod hadsim, ha téged is el akarnálak adni, mint a lovamat, akkor téged is megkímélnélek bizonyára a didergés kellemetlenségétől: mivel azonban ez az eset nem forog fenn, nem kölcsönözhetek neked pokróczot. Az afghán vendégszeretetnek hasonló tanúbizonyságai már az 1841-iki angol katasztrófa idejéből is ismeretesek előttünk, mikor angol hölgyek, magasrangu angol tisztek nejei estek Akbar kezébe, s ez őket minden ékszerüktől, sőt ruháiktól is megfosztotta, s nekik a legközönségesebb afghán nőkhöz hasonlóan a zenaneban (háremben) kellett nyomorultul tengetni életüket. Az afghánokkal ugyan kivételt tesznek néha-néha, mivel a legnagyobb szerencsétlenségnek tartják azt, ha a házba belépő le nem ül. Ha tehát valamit erőszakkal akarunk kicsikarni, csak az afghán házába kell mennünk, ott állva maradni s megmondani, hogy ha ezt vagy amazt nem adod nekem, nem ülök le, s bizonyosak lehetünk, hogy megkapjuk, amit kívántunk. Mi történjék hát Boszniával ? — E kérdésre fogunk felelni a legközelebbi alkalommal. Budapest, okt. 9. (A bosnyák okkupáczió és Oroszország.) Bukarestből a következő fontos távirati közlést veszi a Times. Az oroszok mindaddig nem akarnak kivonulni Bulgáriából, míg Ausztria-Magyarország megszállva tartja Boszniát és Herczegovinát, s Anglia Cyprust. Ausztria-Magyarország — úgy mondják — csak a török tartományok pacifikálására volt a berlini szerződés által felhatalmazva, nem pedig azok annektálására, s miután kétségtelennek látszik, hogy az annexiót tűzték ki czélul, amely túlhaladja a berlini szerződés keretét, s az angolok is hatalmukba kerítették Cyprust, ami még határozottabban kívüle áll a berlini szerződés körének , az oroszoknak is joguk van külön akczióba lépni s kezeikben tartani Bulgáriát. Európában a keleti kérdést illető legközelebbi mozzanat Bulgária s Rumélia egyesítése leend, minek folytán Bulgáriának az oroszok általi retencziója valóban sokkal többet jelent, mint első pillanatra látszik. (Tisza miniszterelnök és K. Wenckheim miniszter) Bécsbe utaztak, hol a kormányelnök javaslatokat terjesztene a — a mai minisztertanács megállapodásai alapján — ő Felsége elé, némely halaszthatlan intézkedések iránt. Ez alkalommal valószínűleg meg fog állapíttatni a trónbeszéd is. (Andrássy grófról) a Köln. hrg hoszszabb tanulmányt közöl, melyet igy fejez be: »Andrássy gr. teljesen szakított múltjával, s meghiúsult abbeli törekvése, hogy Bismarck higet, vagy Beaconsfield lordot utánozva külön »birodalmi politikát« kezdjen. Ma azon osztrák kiváló státusférfiú mondása, hogy »osztrák hazafiság nem létezik« a legvilágosabban igazolva van. Bizalom nélkül a kül- és belföldön, — mert hiszen ez utóbbin nyugszik valamely állam hitele, — nem lehet nagy szabású birodalmi politikát vezetni.« A háború. — okt. 9. Azon optimizmus, az az önámitás, mely Andrássy gróf politikai működését jellemzi, az okkupáló sereg fővezényletét is megmételyezte. Philippovich báró ép oly hiú reményekben ringatja magát, mint mestere, a külügyminiszter. Philippovich báró épen okt. 4-én jelentette ő Felségének, hogy »a lázadás Boszniában leveretett s az egész ország a császári csapatok kezében van.« De már okt. 6. és 7-én már is uj csaták vivattak, melyek a veszteségek nagy száma folytán a hadjárat leghevesebb harczai közé számíthatók. Nem kevesebb, mint három magyar ezred és két cseh vadászzászlóalj vett bennök részt. A három ezred: a 48. Ernő főherczeg (Nagy-Kanizsa), a 71. Rossbacher báró tart. (Trencsén) és 76. Knebel báró tart. (Sopron), mely utóbbinak parancsnoka is elesett. Csak a 6-iki harczban 47 halottat és 184 sebesültet vesztettek csapataink. A 7-iki veszteség szerencsére csekélyebb. A váratlan és véres harcz színhelye Török- Horvátországban a Száva folyó közelében Kljucs és Sanskimort közt volt. A küzdelem két napi tartama, a részünkről engageált csapatok jelentékeny száma s veszteségeink nagysága kétségtelenné teszik, hogy a harczban nem egy apró, a hegyek közt bujdosó banda, hanem egy igen nagy számú fölkelő sereg vett részt. Meglehet, hogy e sereget most újra szétugrasztották, mint már több ízben tették vitéz csapataink. De hogy a lázadás ereje ezzel még megtörve nincs s hogy a küzdelmek kora Boszniában még befejezettnek nem tekinthető, arról ez újabb csata meggyőzhetett mindenkit. Ha nem is mondhatni azt, hogy a lázadás újra kitört s új háború veszi kezdetét Boszniában, annyi