Pesti Napló, 1879. október (30. évfolyam, 236-262. szám)

1879-10-18 / 251. szám

251. szám. Budapest, 1879. szombat, október 18. 30. évi folyam. Szerkesztési irod­a* Barátok-tere, Athenaeum- épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Barátok-tere, Athenaeum- épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézer­dők.PESTI NAPLÓ ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételeit* Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frh Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkénti 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjaiét issavíttatja» Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Festi Napló kiadó-h­ivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. A Testi Napló táviratai. A deési kiállítás megnyitása. (Ered. sürg.) De­és, okt. 18. Ma délelőtt 9 óra­kor báró Bánffy Dezső kiállítási elnök a gazdasági tárlat helyiségében nagy közönség jelenlétében, fenn­­költ szellemű beszéddel megnyitotta a tárlatot. Ecse­telve múltúnk tespedését, melyből Széchenyi lánglel­­ke ragadta ki a nemzetet, hangsúlyozza, hogy ko­runk jelszava a haladás, jellege a munkásság. Sok­szor panaszolt szegénységünkkel szemben konstatál­ja haladásunk félreérthetlen jeleit. Örömmel látja szűkebb körre tervezett kiállításunk kibővülését. Me­legen üdvözli a kiállítókat s vendégeket.Ezzel a kiál­lítás megnyittatott. (Ered. sürg.) Bécs, okt. 19. A semmitőszék ma tárgyalta Braun József, a Bömbe szerkesztője semmiségi panaszát. A panasz elvettetett, s az ítélet, mely zsarolás miatt Braunt hat havi fogsággal sújtja, megerősitetett. Manchester,okt. 18. Salisbury marquis, az itten tartott lakomán mondott le­szedőben követ­kezőleg nyilatkozott: Mi Cyprus szigetét elfoglaltuk, mert kötelességünknek ismertük meggátolni Orosz­ország újabbi terjeszkedését. A Balkán szorosok megvédésének kérdését illetőleg az angol külügymi­niszter azt hiszi, hogy Oroszország jelen állapotában aligha fog támadást intézni Törökország ellen. Kije­lenti továbbá, hogy a Törökországban létesítendő re­formok elhalasztásának oka az ország segélyforrá­sainak teljes megsemmisülésében rejlik, megengedi azonban, hogy Törökország az ellenállás végzetteljes útjára lépett. Mindazonáltal szükséges, hogy meg­gátolják Oroszországot azon szándéka valósításában, hogy Konstantinápolyig és az aegei tengerig nyo­muljon elő. Azon feladat, hogy a szláv birodalom egyik tengertől a másikig való kiterjedése megakadályoz­­tassék, Ausztria-Magyarországra bízatott. Ha önök a török katonákban nem is fektetnek bizalmat, úgy teljes bizalommal viseltethetnek az osztrák katonák iránt, kik ort állanak a résen. Mi nem teremthettünk egy nagy s kompakt nemzetiséget, mely ellenálljon Oroszországnak, mert ilyen homogén nemzetiség nem létezik. Oroszország nem nyomulhat többé előre, mert Ausztria-Magyarország hatalmas, Ausztria- Magyarország hatalma és függetlensége biztosítják Európa állandóságát és békéjét. Van okunk hinni és a legutóbbi hetek eseményei megerősítik ezen hitün­ket, hogy egy esetleges támadás esetén, Ausztria- Magyarország nem fog egyedül állani. A hírlapok azon tudósítása, melyek egy Né­metország és Ausztria-Magyarország között megkö­tött dacz és védszövetségről szólanak, jó és örvende­tes hírnek tekinthető. Végül szónok történelmi vázlatot ad az afga­nisztáni eseményekről és kijelenti, hogy Angliának czélja a védelem és nem a terjeszkedés. Brüssel, okt. 18. A Journal de Liége, a pap­­­ság által kibocsátott rendeletekre vonatkozó közle­ménye ellenében, a Gazette de Liége és Bien Public kijelentik, hogy a püspöki kar és a papság semmi új utasításokat nem bocsátott ki. Madrid, okt. 1­8. Az árvíz következtében Hur­­csiában 119 ember életét vesztette és négy falu el­pusztult. Páris, okt. 18. A Journal Officiel közli az igazságügyminiszternek az államügyészekhez intézett körrendeletét. Ez hangsúlyozza, hogy néhány hét óta a törvényes hatalom ellen intézett lázító nyilatkoza­tok és provokácziók napirenden vannak, melyek sér­tik a törvényeket, és nyugtalanítják a lakosságot. Ennek folytán felhivatnak az államügyészek, hogy A PESTI NAPLÓ TAROMJA. Aglájja kisasszony. — Regény. — Irta: Sauniere Fái. III. Atya és leány. (Folytatás.) Te abban az időben alig hogy a világra jöttél, de nyolcz egymásután következő évben, a szünidő ki­vételével, melyet rendesen szüleinél Lacneeben töl­tött, minden vasár- és ünnepnapon itt láttad Mar­­czelt. Nagyon természetes tehát, hogy te Marczelt a ház tagjául kivántad tekinteni. A­mi őt illeti, ő felserdült ifjú lett. Nagy vál­tozás küszöbén állott. Devault kis birtokának csekély jövedelmeivel nem kárhoztatta fiát meddő tétlenségre, nem tarthat­ta magánál Lacneeben. Ez annyi lett volna, mint tönkre tenni jövőjét. Ezt jól felfogta és végre elhatározta, hogy Pá­rába jön lakni. A Babylon-utczában 117. sz. alatt bérelt egy kis házat egy kerttel, mely akkora volt, mint a te zsebkendőd. Itt akart lakni nejével, fiával és egy szolgálóval, ki már husz évig szolgált nála. Mondani lehetne, valóban, hogy a szegény ör­dög egy előérzetnek engedelmeskedett, midőn maka­csul vonakodott Párisba jönni lakni. Mi idézte elő ezt a katasztrófát? Nem tudom megmondani, de Devault meghalt Lacnéeben, az előtt való napon, melyen Párisba akart utazni, hogy itt végleg letele­pedjék. Ez a váratlan, hirtelen halál, melyet az orvosok egyszerű meghűlésnek tulajdonítottak, nem változ­tatta meg Devaultné asszony terveit, melyeket oly régóta,táplált. Ő volt az, ki nagy nehezen lassanként rábírta férjét, hogy Párisba jöjjön. Reszketett a gondolattól, hogy Marczelt egyedül hagyja ebben a nagy városban. Miután megadta a végtisztességet férjének, fiával és a szolgálóval elfoglalta a Babylon utczai házat. Még ma is e házban laknak, elszigetelten élnek, nincs, hogy úgy mondjam, semmiféle ismeretségük. Eleinte megkísértettem őket magamhoz vonni, egészen rendelkezésükre bocsátottam magamat, de mind hiába, nem bírtam őket rávenni, hogy kilépje­nek odajukból. Értettem, hogy mily érzelemnek engedelmes­kedtek. Megértettem, hogy szerénységük idegenkedik az én gazdagságomtól, hogy nem akarták tőlem el­fogadni azt, a­mit nem lettek volna képesek viszo­nozni. Miután hiában erőlködtem legyőzni kételyei­ket, nem erőltettem többé a dolgot. íme, édes Helénem, ezért nem láttad Mar­czelt, hogy úgy mondjam soha gyermekséged óta. Ha az alatt, míg te a zárdában voltál, véletlenül megláto­gatott, mert nem felejtett el egészen, ez azért történt, hogy megköszönje, amit érte tettem, és elmondja azt, a­mit ő maga csinált. Abban az időben te majdnem mindig távol voltál, úgy hogy Marczel hét évig téged tökéletesen elvesztett szemei elől. Te tíz éves voltál, midőn ő elvé­gezte iskoláit, tizenhét és fél éves voltál, midőn ismét viszontlátott, és kisasszony voltál. Lehet-e azon cso­dálkozni, hogy Marczel most nem oly bizalmas veled szemközt, mint azelőtt volt? Nem. Maga tartózkodá­sa eléggé magyarázza. Ezen kívül mondom neked, ő is, valamint anyja, bizonyos büszke önérzettel bír, de mely tisztelettel van minden tekintet iránt. Az a nyolcz év, melyet Marczel tanulmányai befejezésének szentelt, rám nézve valóságos bámu­lat tárgyát képezi. Ez a szó legszorosabb értelmében nyolcz évi fogság volt. Egyszerre végezte a jogot és az orvosi tudo­mányt. Miután elnyerte a jogtudori és orvostud­ori okleveleket, belépett a Necker kórházba gyakorno­­koskodni. Ebből láthatod, mily vasakarata van e fiatal embernek, ki anyja mellett élt, mint egy kisasszony, ki süket volt az ifjúság kísértései előtt, kinek minden perezét a munka vette igénybe. Ma elérkezett az ideje, hogy arasson, a­mit vetett. Két pálya van előtte: az ügyvédi, melyre el­készült tanulmányai által, és az orvosi, melyet sokáig gyakorolt. Még habozik e két pálya között, és bevallom, magam sem tudom, melyiket tanácsoljam neki. Jól látom, de nem tudom, miért kívánja, hogy nyilatkoz­zam, mert igen gyakran tér e tárgyra, mióta rábír­tam, hogy gyakran látogasson meg. Én legjobb tehet­ségem szerint óvakodom. Ez igen kényes dolog, érteni fogod . . . — Mindazonáltal, jegyző meg félénken a fiatal leány, talán szolgálatot tesz neki, ha eloszlatja ké­telyeit . . . — Igen, de nagyon nagy felelősséget vállalnék magamra. — Nem-e ön atyja legrégibb barátja? — Nem tagadom, de elhatároztam, bele nem avatkozni, és nem is avatkozom bele. Oh, különben nyugodt vagyok miatta. Bármiként határozzon, bizo­nyos vagyok benne, méltón fogja hivatását betölteni. Nem kételkedem sem jellemében, sem tudományá­ban; ime a mi megvigasztal jövője iránt. — Tehát ön nagyra becsüli őt ? — Bevallom, megmondtam neki, nagyon érzé­keny volt, de igaza vala. Napjainkban a becsülést nem adják meg az első látásra. A mi engem illet, én jó lélekkel meg­adtam neki. — Így hát, kérdő­sesen nevetve, ön rá bízná pénztára kulcsát ? — Ily dolgokon nem kell nevetni, gyermekem, mondá a gróf szigorúan. Én a becsületet és igazlel­­kűséget mindenek fölé helyezem. Te tréfásan kérdez­ted, rábiznám-e Marczelre pénztárom kulcsát ennél jobbat fogok tenni, édes barátnőm. Meglátod nemsokára, ez az ajtó . . . És a gróf egy mozdulattal arra az ajtóra muta­tott, mely leánya szobájába vezetett. — Igen, mondá Helén, ki nem értette meg, mit akar atyja mondani. — Nos hát, folytatá Métairie úr, meg fogom mutatni Marczelnek, szavát fogom követelni, hogy nem nyitja ki, átadom majd neki a kulcsot, és nyu­­godtabban fogok elköltözni, mintha a sárkányt he­lyeztem volna oda, mely oly rosszul őrizte a Hesperi­­dák kertjét. A fiatal leány nem nevetett többé. Atyja nem adhatott volna nagyobb bizonyítékot becsüléséről, melylyel Marczel iránt viseltetett. Helén arczát élénk pir borította el és szemeiből titkos öröm látszott su­gározni. E pillanatban kopogtak ajtaján. — Tessék! mondá a gróf kissé boszosan. Az inas jött be. ■— Ramponniére báró úr, mondá, kéreti a gróf urat néhány perezre. — Jól van, követem önt, vágott közbe Métairie úr és egy mozdulattal elbocsátá. És leánya felé fordulva: — Mi az ördögöt akarhat tőlem a báró ? He­lyesen gyanítottad szándékát ?... Ramponniére báró a szalonban várakozott, melynek gyönyörű tárgyait irigy szemmel nézte. Métairie­ur, kétségkívül önkénytelenül , igen jelentőségteljes mozdulatot tett. Midőn belépett, be­gombolta kabátját, mintha ostrom ellen készült volna. A báróhoz fordult, kit megkínált székkel, maga pedig a kandalló elé állt. — Mily véletlennek köszönöm váratlan láto­­gatá­st, Ramponniére báró úr ? kérdé azonnal. A gróf nem ült le és ha valaki a látogató előtt állva marad, az azt látszik jelenteni: — Remélem uram, nem fog soká alkalmatlankodni. Ramponniére ur azonban egészen ellenkező­leg, mosolyogva, kényelmesen helyezte el magát a székben. — Gróf úr, kezdé, nem tegnap óta van szeren­csénk egymást ismerni, nemde ? — Ismerni, nem az igazi szó, jegyzé meg Mé­­tairiel ur, helyesebb volna : látni. — A­mint önnek tetszik, mondá tanulékonyan a báró. Nem kevésbbé való azonban, hogy három év­vel ezelőtt, midőn Yonneban az ön birtoka szomszéd­ságában nekem is volt birtokom, szerencsés valók önt fogadni és ön által fogadtatni. A gróf igenlőleg bólintott fejével. — Akkor folytatá, Ramponniére ur, az ön leánya Helén kisasszony, kedves tizenöt éves gyermek volt, a­ki úgy hiszem, zárdában fejezte be nevelését és Césár fiam, bár már huszonöt éves volt, nem oly érett eszű, mint én szerettem volna. Métairie úr bólintott. Nemcsak hogy egy szóval sem báboltta a bárót, de ez láthatta, miként vonja össze a gróf szemöldjeit. Ramponniére úr azonban nem veszte el bá­torságát. Nagyon is előre ment, hogysem visszavonul­hatott volna. — Mindazonáltal, folytatá, fiam már észrevet­te, mily szépséggel és műveltséggel van Helén kisasz­­szony megáldva, de érezte, hogy még nem érkezett el az idő, hogy nyilatkozzék. Ez idő óta mindinkább növekedett félelme . . . nem mert közeledni ahhoz, kit titkon szeretett... « — Ah! ön azt hiszi, hogy ez tartotta vissza oly sokáig ? kérdé a gróf. — Bizonyos vagyok benne; bevallotta nekem. (Folyt, köv.)­­ birói nyomozást indítsanak mindazon beszédek, ira­­­­tok és okmányok ellen, melyek az ez iránt fennálló törvények keretén túllépni látszanak. Budapest, október 18. (Az osztrák képviselőház válasz­felirati bizottsága) tizenhárom szavazattal Hohenwart grófot választá meg előadójának. A ki­sebbség jelöltje, Sturm, nyolcz szavazatot kapott. (Az Ausztria-Magyarország s Né­metország közti védelmi egyezményre) vonatkozó , táviratilag már említett berlini jelen­tése a »Standard«-nak szó szerint így hangzik: »Tel­jesen fel vagyok jogosítva azon közlésre, hogy Bis­marck leg legutóbbi bécsi látogatásának eredményét Ausztria-Magyarország s Németország közti védelmi szövetség formaszerű megkötése és aláírása képezi. Mialatt a tárgyalások az osztrák fővárosban folytak, tudósítom önöket, hogy a Ferencz­ József császár, mi­niszterei, Andrássy gr. és Haymerle b. és Bismarck hg közti értekezletek nagy része azon feltételek fejte­getésének volt szentelve, a melyekre ily szövetség alapítható lenne. Azóta e feltételek formulázva lettek, azokat okmányba foglalták, melyet ezen új szövetség fősze­mélyei alá is írtak.­­ A Standard hozzá­teszi e köz­léshez, hogy Anglia megelégedéssel üdvözli e szövet­séget, mert az nem Francziaország, hanem egyedül é­s kizárólag az orosz tervek ellen van intézve. Anglia ugyancsak egy fenyegető háború előestéjén csatlakoz­hatnék hozzá, de nem szükséges nagy éleslátás annak felismeréséhez, hogy az egyezmény oly czélokat tart szem előtt, melyek Angliára nézve is becsesek és fon­tossággal bírnak. (A hadseregnél a novemberi elő­léptetés), melyet f. hó 28-án tesznek közzé, egy­általán nem felel meg a katonai körök várakozásainak. A gyalogságnál s vadász­csapatoknál alig 120 tiszti kinevezés leend, a főhadnagyi s kapitányi előlépte­tések aránylag még szűkebb korlátok közt történnek, s csak a mérnökkari csapatoknál van rendszerinti kiterjedése a mostani előléptetésnek is. (A romániai alkotmányrevízió.) Bu­karestből jelentik a Pol. Korr.-nek . A kormánynak pozitív tudomása van arról, hogy az ellenzék külön­böző árnyalataihoz tartozó 54 képviselő írásban kö­telezte magát az alkotmány VII-ik czikkének reví­ziójára vonatkozó kormányjavaslat ellen való szava­zásra. Ily körülmények közt világos, hogy a javaslat nem fogja megnyerni a szükséges két­harmadnyi szavazattöbbséget. A minisztertanács ennélfogva f. hó 1- án elhatározta a képviselőkamra feloszlatását azon esetre, ha a terv csakugyan nem fogja a megkí­vánt többséget megnyerni. A fejedelem helyben is hagyja felelős ta­nácsosainak e határozatát. Az ellenzéki vezérszóno­kok szónoklatai a zsidókat emaczipáló e revisionális javasla­t ellen igénybe vették az egész múlt hetet a ka­marában. Többen közülök a kormányi terv elvetését a zsidó vallásra alapítják, melynek hívei már vallásuk miatt sem képesek soha egyenjogúak lenni egy ke­resztény állam polgáraival Marsescu képviselő­i, a volt kultuszminiszter, Jeruzsálem pusztulá­sánál kezdte s a hallgatóság tapsai közt azon végezte, hogy a zsidók »a világ romlása és pusztulása«, s hogy azon 1074 zsidó, kiket a kormányterv naturalizálni akar, »vallása által Romániát megfogná semmi­síteni.« (Maczedonia fővárosának megerő­­ditését) határozta el — mint a »Pol. Korr.«-nek Szalonikiból írják — kedvezőtlen pénzügyi viszonyai daczára a porta, s a kidolgozott erődítési terv nem­sokára a hely­színen meg fog vizsgáltatni. E czélból a napokban Szalonikiba érkezik a török hadsereg legjelesb mérnöke, Blum pasa. Arról van szó, hogy Szalonikit elsőrangú erőddé tegyék. Blum pasa a ta­vaszig elkészül a felülvizsgálással, mire az erődítési munkálatok azonnal kezdetüket veendik. A költség­­vetés több mint egy millió török livreről szól, mely összeg három év alatt használtatnék fel. Az erődítési terv különböző kombinácziókra nyújt alkalmat. A kormány azt igyekszik elhitetni, hogy a tervezett rendszabályok nem annyira külső, mint belső ellen­ség ellen irányulnak. Hivatkoznak e tekintetben a közel­múltra, midőn a bulgár felkelők Szaloniki ellen merényletet terveztek, s már csaknem megvalósíták szándékukat. E biztosítás azonban kevés hitelre talál. Bécs, október 17. (Saját levelezőnktől.) A Politik egy távirata szerint a csehek a fel­irati bizottságban kijelentették, hogy nem mondanak ugyan le jogi meggyőződésükről, de minthogy esküt tettek az alkotmányra, azt megtartják. Habár ezen nyilatkozat valószínűleg rezerváltabb formában léte­tett, mint a prágai lap jelenti, kétségtelennek látszik, hogy a csehek s általában az autonomisták ragasz­kodni fognak azon határozatukhoz, hogy politikai ellenfeleikkel szemben a legnagyobb mérsékletet fog­ják tanúsítani. Azon hírek szerint, melyek eddig a jobboldal felirati javaslatáról nyilvánosságra jutot­tak, abban a közjogi kérdés nem fog szerepelni és a békülékenység szelleme fog nyilatkozni. Már az ülésszak megnyílta előtt beszélték kor­mánykörökben, hogy a csehek eszélyes mérséklettel kívánnak ezért érni s el akarnak kerülni mindent, mi az alkotmány ellen intézett; támadásnak volna tekint­hető. Ez ideig igazoltnak látszik ezen feltevés, mert épen az alkotmánypárt az, mely régi esztelen táma­dási modorát ismét felveszi s e közben egyik ellen­mondásból a másikba esik. Erre kézzelfogható bizo­nyítékot szolgáltat a szabadelvű ellenzék főközlönye, mely a véderő kérdését a baloldalra nézve bizalmi kérdésül állítja fel és azon sajátszerű vallomást teszi, hogy a baloldal egy rokonszínezetű kormánynak a véderőről szóló törvény megszavazta volna. Ezen nevetséges nyilatkozattal szemben áll a gráczi és sz.-pölteni pártgyűlés nyilatkozata, a 112 férfiú famázus programmja, mely többször hangsú­lyozza, hogy a véderőről szóló törvény megváltozta­tandó. Ha a szabadelvű ellenzék, jobban mondva al­kotmánypárt public­isztikai szájhőse ma jogosítva van nyilvánítani, hogy a baloldal egy saját köréből vett minisztériumnak a véderőtörvényt megszavazta volna, akkor talán szabad arra figyelmeztetni, hogy az alkotmányhű Auersperg-kormánynak saját pártja épen ezen kérdésben ugyanazon oppozíc­iót csinálta, melyet most ugyanazon párt a Taaffe-kormány ellen akar színre hozni. Végül azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a véderő ügy nem bizalmi kér­dés, hanem állami érdek. A hangulat Szalonikhan. (Saját munkatársunktól.) S z a l o n i­k, okt. 5. Tengerre osztrák-magyar! Menjünk Szaknik­ba ! Ezt hangoztatják félhivatalosaink,mikor úgy meg­szállja őket a nagy bátorság. Nálunk, a­hol életképes, sőt tekintélyes tényezőnek tartják a török birodalmat, fejcsóválva hallgatják e terveket, melyek messze túl­szárnyalják az oroszok hódítási vágyait; mi magya­rok, a­kik súlyosan érezzük a monarchia zilált pénz­ügyi viszonyait, is érezzük, hogy mennyi égető bajunk várja az orvoslást, mennyi bajunk van a belügyi kér­désekkel — nem tudunk megbarátkozni azzal a nagy­­ratörő politikával, mely felforgatná az egész keletet és czéljait csak egy nagy világháború árán valósít­hatná meg. Itt egész máskép gondolkoznak. A salonikiak előtt Ausztria egy nagy nap, mely körül bolygók gya­nánt forognak a Balkán-félsziget apró államai. Ők csak a nagy földtömeget és egy millió szuronyunk villogását látják és nem veszik észre a forrongásokat, melyek e nagy csillag belsejében végbemennek. Lát­ják, hogy ez a nagy csillag közeledik; bizonyosra ve­szik, hogy tömegének vonzerejénél fogva hozzá fog­nak tapadni a kis­bolygók. — Ausztria el fog jönni és elveheti Albániát és Mac­edoniát. Csak akarnia kell, nem mer neki ellentállani senki sem, Így szólt nekem egy előkelő itteni polgár. De vannak gazdag törökök, kik a mos­tani kormányzattal nincsenek megelégedve. Ezek szívesen látnák, ha Ausztria idejönne és rendet csi­nálna. Csak az alsó néprétegek nem akarnak hallani az okkupáczióról. A görögök természetesen jobban szeretnék, ha Görögország jönne ide, de ellen­állani nem fognak menni. A zsidóknak mindegy, akárki jön, ők meg fognak hajolni a hatalom előtt, akár ki lesz itt az úr. Táplálnak ugyan rokonszenveket Olaszország iránt, de most már hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy Ausztria fog idejönni. De Ausz­triának gyorsan kell jönnie, hogy a nép ne szokjék el ama gondolatától és olasz rokonszenvei meg ne erősödjenek. Így jellemezte nekem a hangulatot egy évek óta itt lakó honfitársunk, ki még ma is igen jól be­széli anyanyelvét. Saját tapasztalataim megerősítették ez állításo­kat. Az ember el se hinné, hogy török városban van. Százhúszezer lélek lakik itt és alig látsz tsz dsámiát és ha egy szót se tudsz törökül, könnyen boldogul­hatsz itt. A kikötőben, a kávéházakban, a csarsiában, a magánházakban — megszólíthatsz bárkit franczia nyelven; ha azt nem értené, olaszul fog felelni. Ezt úgy beszélik itt, mint akár nálunk Budapesten a né­metet. Az olasz nyelv igen könnyű, mondatszerkezete és nyelvtana igen egyszerű, megtanulja a legutolsó kandtat is. Jóformán csak a katonákkal kellett törö­kül beszélni, a­mi kissé nehezen ment, mert nem szá­mítva arra, hogy Taslidzán túl megyek, igen későn fogtam hozzá e valóban igen zengzetes, de szerfelett bonyolult konjugácziójú nyelv tanulásához. Görögök igen sokan vannak ugyan, de nyelvüket megtanulni nem épen szükséges. A görögök az itteni bennszü­lött lakosságnak elitejét képezik. Jó iskoláik vannak, sőt gymnáziumok is van és gazdagabb ifjak Athén­ben vagy Párisban végzik tanulmányaikat. Van egy helyi lapjuk is, az »Ermis«, mely hetenkint kétszer jelenik meg és mintegy kétszáznegyven példányban van elterjedve. Van itt két török hírlap is, a Zeman (Idő) és a hivatalos »Salonik«, de sem ezeket, sem a spanyol héber Tiempot nem látni nyilvános helyeken. Kávéház rengeteg sok van itt, az elegánsabbak egé­szen európai berendezésűek. De hírlapot ritka kávé­házban kapni, ott is csak görögök. A török ember nem olvas hírlapot a kávéházban, csak nargilét szívni, kávét inni és beszélni megy oda; a zsidók meg épen nem olvasnak, a Tiempot fiatal maecenásainak és álla­timnak kegyelme tartja fenn ; az idegenek a klubba mennek olvasni, vagy maguk járatnak lapot. Kávéház­ban csak a görögök olvasnak újságot, jobbára persze athénit. A kávéházakban láthatod a görög királynak Umbertonak, vagy Viktor Emánuelnek, Garibaldi­nak arczképét, egyes magánházakban a mi királyun­két is, de a szultánét nem láttam itt. Azok a külső­ségek, melyek egy város hazafias szellemét jellemzik, itt nem léteznek. Az idegenek egyre áskálódnak a török kormány ellen, kifogyhatatlanok annak ócsárlásában, de a mellett elismerik, hogy a török elem a legtisztessége­sebb itt. Kereskedéssel nem igen foglalkozik, földje után él, vendégszerető, józan, a társalgásban igen udvarias, az idegen iránt előzékeny és a nyugati szellem iránt már fogékonyabb, mint azelőtt volt. Komolysága tiszteletet parancsol, nyíltsága, jólel­­kűsége megnyeri szívedet. Hazafiságáról nem sokat beszél, de midőn fegyvert ragad, és azt mondja, hogy kész a hazáért meghalni, ez nála nem frázis, hanem olyan egyszerű dolog, melyről nincs mit beszélni. Az apái meghaltak, ő is meg fog halni. Mikor a há­ború kitörésekor megalakult a Saloniki nemzeti gár­da, a következő dal keletkezett: Dujdunuzmu színre geldi adu, Yatanin zapt ene itnus arzu, Szahken bisz ned emez olmaz bu, Arkadaslar gelinisz, hepgidelim Bu mukaddesz vatarie hefzidelim. Atamisz oldu tebit unvale Baskeszip bizdeolaleno szanle, Sühnet alszengine bu Osmanne Arkadaslar gelinisz stb. (Hallottátok-e a hírt, hogy az ellenség eljött és el akarja venni e hazát? A­míg mi élünk, ez lehe­tetlen. Barátim­berünk, elmegyünk mind és ezt a szent hazát megvédelmezzük. Apáink dicső vértanú halált találtak a csatában. Vágjuk le ellenségeink és legyünk dicsők, mint azok a régi ozmánok, Testvé­rek stb.) Érdekesnek találtam e dalt leírni, mert megle­het, nekünk fog majd szólni és méltán, mert kevesebb jogczímmel, mint a mienk, még az oroszok keze se nyúlt török föld után. A szaloniki izraeliták, mint politikai tényezők passzív szerepet visznek. A nagy tömeg sokkal műve­letlenebb és fanatikusabb, mint akár a görög, akár a török. De a fanatizmusz aligha fog kezébe puskát nyomni. Ez a nép nem ért a fegyverforgatás­hoz ; vallásához szívósan ragaszkodik, szenved, tűr, meghal, de nem harczol érte; kereskedelmet űz, amíg lehet; ha nem lehet, házalni jár, hordár lesz vagy nyomorog. Politikai meggyőződése nincs ; török alattvaló, mert török katonát lát a városban; osztrák­magyar alattvaló lesz, ha osztrák-magyar katonát lát, de az olaszt szívesebben látná, mert azzal tud beszélni. Jellemzi ennek a népnek hazaszeretetét, hogy a jó módúak majdnem mind idegen alattvalók. Amint csak szerét tehetik, idegen állam polgáraivá szegőd­nek. Nem kevesebb mint 7—8000-re rúg azok száma, kik külföldi oltalom alatt élnek és a konzulátusok hatósága alá tartozik. Jobbára már régóta élvezik az olasz, franczia, angol, német, hollandi, osztrák­magyar polgári jogot, még attól az időtől fogva, mi­kor a török pasák sáfárkodása az önkény non plus­­ultráját képviselte. Most nem szorultak az idegen oltalomra, de keresik, mert a dolognak nagyon­­ praktikus jelentőségű bibi­je van. Az idegen alatt­való a török kormánynak nem fizet adót; minden adója abból áll, hogy az oltalomért a konzulátusnak évenkint két forintot fizet. A hatalmak belátták, hogy a török kormány nem tűrheti tovább, hogy akik természetszerűleg az ő alattvalói és a legjobb adófizetők lehetnének, holmi haszontalan ürügy miatt tömegesen idegen állam kö­telékébe lépjenek és kibújjanak minden teher alól. A konzulátusok most minden alkalmat megragad­nak, hogy ezeket az embereket, mihelyt valamit el­követnek, vagy papírjaikat nem tartják rendben, el­bocsássák fennhatóságuk kötelékéből. Az idegeneknek, amennyiben nem olaszok, vagy görögök, természetesen mindegy, akár Ausztria jön ide, akár másvalaki, csak európai hatalom legyen. Azok tisztán kereskedők, még­pedig rendesen nem a legjobb fajtából valók. Merész vállalkozó szelleműek, török földre mennek szerencsét próbálni, hírvágyuk nem riad vissza még az arnauta vadonoktól sem, hogy megszerezze a kincseket, miket hazájában, a hol­tán különb versenytársakkal kell küzdenie, meg nem talál. A kelet sok rózsával kínálja meg az idegent, csakhogy a rózsák nagyon tövisesek. A sok veszély, a súlyos küzdelem megkeményíti ezeknek az embe­reknek a szívét; idegen földön saját életrevalóságára van utalva az ember, ritkán nyúl feléje könyörületes kéz ; a szegény ember nyomorának enyhítésére igen kevés történik itt. Minden ember magára gondol és a­mint a sok idegen arcú között utat tör magának, nem veszi észre a koldusnak kinyújtott kezét. A ten­gerparti kávéházakban gyakran volt alkalmam ész­lelni, hogy a súlyos aranylánczokkal, drága arany­hímzésű, finom nyusztprémes köntösökben hivalko­­dók tömege mily könyörtelen a tizével, húszával oda­­özönlő koldusok iránt. Száz közül ha egy nyújt ala­mizsnát a sok. Yae victis! Jaj annak, ki kopott ruhában, arany láncz nélkül jár. A keleti kalmár csak azzal áll szóba, kitől nyereséget remélhet, kinek zsebéből aranyok csengése hallatszik. És ezért oly rideg, sivár itt a társas élet. A szabályt nem ismerő verseny a lelkekbe sárga irigységet önt és az etiquette szigorú formáiba önti azt a feszélytelen szívélyességet, mely a Nyugat társas életét oly kellemessé teszi. A huma­nisztikus irány elhanyagolása, a szörnyű ismeret­­hiány, az a csekély olvasottság, melyet itt észlelünk lehetetlenné teszi a közéletet; a »közvélemény« ab­ból áll, hogy mindenki panaszkodik a rossz kormány­zat felett; a községet és államot kizárólag baksisok után hajhászó tisztviselők képviselik. Ebben a dúsgazdag kikötő­városban csak egy helyiség van, ahol európai lapokat találsz; 120.000 lakosa beéri egyetlen egy könyv­kereskedéssel, az is a lehető legszegényebb; olvasásvágyát kielégíti eg­y nyomorult kölcsönkönyvtár, melylyel nálunk egy gimnaziális tanuló se érné be, a 70,000 izraelitának elég az az egyetlen Alliance-iskola, melyben héber olvasásnál egyebet nem tanulnak; a külföldiek számá­ra, akiktől hemzseg ez a város, van egy rozzant négy­­osztályú olasz iskola, melybe nyolc­van gyermek is fér. Hírlapot — akár ittenit, akár idegent, az egész

Next