Pesti Napló, 1879. november (30. évfolyam, 264-287. szám)
1879-11-22 / 281. szám
281. szám. Budapest, 1879. szombat, november 22. 80. évi folyam. Szerkesztési irotta. Barátok tere, Athenaeum- épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. E3Sildetési feltételek Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggat és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 írt. — 6 hónapra 12 írt. Az esti kiadás postai különköldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár mely napján történik is, mindenkor a hó első napját*« számitta Ufc« Hirdetések szintúgy mint előfizetések aPesti Napló kiadóhivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület, küldendők. A Pesti Napló táviratai. Madrid, nov. 22. Santa Cruz főkamarás, Sepulvedo palotaintendáns és Ludolf követ tegnap Iránba utaztak. Mária Krisztina főherczegnő holnap délben érkezik Iránba. Az összes főállomásokon egészen Mirandáig mindenütt ünnepélyes fogadtatás vár a királyi arára. Mirandában fog ebédelni. A király, az asztúriai herczegnő kíséretében, nov. 24-én Madridtól négy kilométernyi távolságban fogja Mária Krisztina főherczegnőt fogadni, s őt Erzsébet főherczegnővel és Rainer főherczeggel Pardoig elkísérni. Az aszturiai herczegnő ezután Rainer főherczeggel és nejével a madridi palotát foglalja el, hová másnap reggeli 9 órakor Erzsébet és Mária Krisztina főherczegnők is megérkeznek. Newyork, nov. 22. Kedden és szerdán az országban, főleg a folyamokon és tavakban nagy szélvész dühöngött s számos ember életét vesztette. Az okozott kár is tetemes. Madrid, nov. 22. A kongresszus hosszas vita után nagy többséggel elvetette azon tvjavaslatot, mely a külföldi gabna vámmentes behozatalát mondja ki. Budapest, nov. 22. (A képviselőház) mai ülésén a védtörvényjavaslat feletti vita kevés érdekes mozzanatot nyújtott. A ház, melynek tagjai gyér számmal jelentek meg, kevés figyelembe részesíti a felszólalókat. Egy órakor megszakíttatott a vita s az interpellácziókra került a sor. (Gambetta és Waddington.) Párisból írják nov. 15-ről. Mint várható volt, a Nouvelle Revue heves kifakadásának Waddington ellen az volt a következménye, hogy a vidék csaknem egész köztársasági sajtója ellenséges hangon szól a külügyminiszterről. E vidéki lapok Juliette Lamber asszony Revuejét Gambetta specziális közlönyének tekintik s az illető czikkben a kamraelnök által kiadott jelszót látnak. Ez a föltevés azonban helytelen. A czikket a Rep. Fr. egy munkatársa írta ugyan, de az illető jelentéktelen ember s nem érdemli azt a figyelmet, melyet keltett. Bármint áll a dolog, a kormány ellenségei most elérték a czélt, hogy az úgynevezett közvélemény azzal vádolja Waddington urat, hogy »nem óvta meg Francziaország méltóságát«, s hogy ami még nagyobb baj, rászedette magát Bismarck herczeggel. Egyébiránt itt azt hiszik, hogy ha sikerülne Waddingtont megbuktatni, bárki legyen is utódja, Francziaország politikáját aligha fogja más irányba terelni. Sőt ellenkezőleg, az új miniszter bizonyára sietni fog az összes hatalmakat s főleg Németországot megnyugtatni, hogy egyszerű személyváltozás s nem politikai fordulat forog szóban. Egyelőre azonban a személyváltozásra nem igen van kilátás, mert általánosan hírlik, hogy a kabinet még néhány hónapig tarthatja magát. Legújabban maga Gambetta síkra szállt a Rep. Br.-ban, hogy a kabinetet s főleg a külügyminisztert védje a támadások ellen. A czikk nov. 19-én jelent meg névtelenül s rendkívüli feltűnést keltett. Teljes elismeréssel adózik Waddington külpolitikája iránt s megrója a köztársasági lapokat, hogy a reakczionárius sajtóhoz csatlakoztak Waddington ellen. A czikk a többek közt ezeket mondja: A köztársasági kormány által két év óta követett politika az egyetlen, melyet követnie szabad volt. Ildomos, óvatos, mérsékelt volt az, az óvatosság és mérséklet túlhajtása nélkül. Az volt a feladat, hogy Francziaország a jövőre való kötelezettsége nélkül, olyan kalandos kilátások nyitása nélkül,melyeket a köztársasági politika megvet és viszszautasít, az európai bonyodalmakkal szemben ne legyen az aléltság állapotába, mely úgyszólván elévültnek tüntethetné föl a szerepet, mely Francziaországnak Európa sorsa körül fen van s mindig fen marad tartva. Ezt a franczia köztársaság kormánya magára nézve becsülettel és Francziaország előnyére megtette. Francziaországnak nem volt meg az a szabadsága, hogy a tartózkodás politikáját űzze akkor, midőn a nagyhatalmak ünnepélyes konklávéba gyűltek. Az óvatosság és éberség politikája olyan hatalommal lép elénk, hogy ennek vagy annak az egyéniségnek lehetetlen tőle távoznia. E magatartási vonalat a franczia kormány buzgón megtartotta. Részvételünk a berlini kongresszuson igazságossága és méltányossága miatt mindig figyelembe vétetett; az igazságtalanságok bennünk ellenséget, a gyöngék védőt találtak, s ott, hol befejezett tények az ellenállást hasztalanná és inopportunussá tették, azon méltóságos állásba tudtunk helyezkedni, mely illett hozzánk. A megrabolt Románia ügyvédévé lettünk ; azokkal egyesültünk, kik a török birodalomnak az életképesség és függetlenség maradékát megőrizni igyekeztek. Védelmünkbe fogadtuk a görögök ügyét; az angol-franczia beavatkozás az egyptomi ügyekben igen helyes előrelátásból történt. Szóval a köztársasági Francziaország meghallgatást tudott szavának szerezni, nem ellenezte vakon azt, amit meg nem akadályozhatott. De visszanyerte a keleten befolyása nagyobb részét, s távol maradt minden kötelezettségtől a jövőre. Felhívjuk azokat, kik az ellenkezőt állítják, hogy a tényeket újabb s valamivel figyelmesebb vizsgálatnak vessék alá.« (Az orosz tisztek Párisban.) A franczia fővárosban legközelebb hire terjedt, hogy a külföldön időző összes orosz tisztek a legnagyobb sietséggel hazájukba szólíttattak. A Moniteur nov. 18-án este ez ügyben a következőket írta: »Ma már bizonyos, hogy mindazon orosz tiszt, ki a külföldön tartózkodik, azt a parancsot vette, siessen haladéktalanul csapatosztályához. Azok, akik Párisban időztek, már mindnyájan még szombaton elutaztak. Köztük volt Havenhoff tábornok a vezérkarból, ki a múlt háborúban az orosz hadsereg mozgósítását vezette. E főtiszt elutazása oly sebtiben történt, hogy délután öt órakor kellett búcsúzni mennie olyan családhoz, hova az nap estére meg volt hiva. Délben kapta a táviratot, mely őt haza hívta. Megemlítjük, hogy az orosz tisztek hangulata meglehetősen nyomott volt.« Az orosz kormány e hirt időközben dementáltatta. (A kúria és Belgium.) A belga Frére- Oiban kabinet legközelebb közé tette a közte és XIII. Leo pápa közti jegyzékváltást. Az okmányok azt mutatják, hogy a kúria, mióta a belga szabadelvű kormány megalakult, mindig szép szavakkal, békés biztatásokkal s végül a belga püspökök nyilvános dezavouálásával igyekezett a Frére Orbán kormányt visszatartani attól, hogy a diplomácziai összeköttetést a kúriával megszakítsa. A diplomácziai okmányokból közöljük a következőket. 1878. június 23-án, hivatalba lépte után pár nappal Frére-Orban azt írja a pápai udvarnál levő belga követnek, Reusens bárónak : »A pártnak, melyre az ország akarata a hatalmat legközelebb ruházta, ismételve volt alkalma a törvényhozás kebelében nyilvánítani nézeteit a változásról, melyet a félsziget politikai változásainak Belgium olaszországi képviseletében maguk után kellett vonniok. A párt háromszor és pedig 1872-ben, 1873-ban és 1875-ben szavazott a szentszéknél levő képviseletünk megszüntetésére.« Frére-Orban egyszersmind felszólítja Reusens urat, menjen szabadságidőre. A követ aug. 20-án azt írja, hogy szóba hozta Nina bíbornok előtt ama támadásokat, melyeket a belga klerikálisok az alkotmány ellen intéznek. A bíbornok azt felelte, hogy őszentsége a pápa a leghatározottabban felhatalmazta őt, adja meg azon biztosítást, hogy a támadások a nemzeti intézmények ellen a Vatikánban sem bátorítást, sem támaszt nem találnak. A pápa hozzátette, hogy maga már ismételt alkalmakkor ajánlotta a katholikusoknak a hazájok törvényei iránti tiszteletet és engedelmességet. Ezt megmondta a belga katholikusoknak A PESTI NAPLÓ TÁRCÍÍÁJA. áglája kisasszony. — Regény. — Irta: Sauniere 2?ál. X. Bővebb ismerkedés Áglája kisasszonynyal. (Folytatás.) Hirtelen egy gondolat villant meg agyában: a szekrény felé ment, kinyitotta és gyorsan végig nézett két-három fiókon. Végül egy iratcsomagra tette kezét, átnézte annak minden darabját, és végül szétbontott egy elsárgult, összegyűrt lapot. Erre a lapra a következő szavak voltak írva, igen korrekt, olvasható írással, noha a tinta már nagyon elhalaványult: »Jegyzéke a költségeknek, melyeket Dupont André tett Devault ur számlájára, az év első negyedében. — Ez az ! kiáltott fel Aglára örvendve. Mohón végig nézte a felsorolt költségeket. A főösszeg alá ez volt írva : 1830. július 2 án. Andre Dupont. — Ez különös monda a fiatal nő. Hogy jutottam én ehhez az irathoz Ramponniére-ék kastélyában ? De hisz báró Ramponniéret Dupontnak is nevezték . . . Igen, Dupont, a kit Marczel úr keres, a ki meglopta az atyját, nem más mint. .. Oh, de mikép tudhatnám ezt meg ? . . . Az nap, melyen elűzték a Ramponniére-kastélyból, egy régi szekrény fenekén találta ezt az ott felejtett poros lapot és beletakarta egy darab holmiját. Mikor aztán Párisba érkezett és gyűlölete egykori gazdája iránt mind mélyebb gyökereket vert lelkében, eltökélte, hogy mindenből fegyvert kovácsol és gondosan megőriz mindent, ami ezt a családot közelről vagy távolról érdekli, így került ez az irat gyűjteményébe. Most örült, hogy olyan óvatos volt, mert azok után, amiket Marczel említett, ez a jelentéktelen papír nagy fontosságot nyert.Az a Dupont, ki ezt aláírta, kétségkívül Devault szolgálatában volt, miután számlákat nyújtott be neki. Ha tehát az a Dupont nem más, mint Ramponniere báró, akkor ő egy nyomorult tolvaj. A vagyon, melyet birt, Marczelé és sorsa Aglája kezében van. A fiatal nő szeme villogott a kielégített gyűlölettől, gondolatai messze elragadták a merengés birodalmában, midőn egyszerre megnyílt az ajtó és belépett Ronconné asszony. Az asztalon egy névjegyet vett észre és elolvasta: »Derault Marciel.« „ — Tudtam hogy nem csalódom! kiáltott fel. Őt láttam távozni, mikor épen megjöttem. Hát meglátogatott bennünket ? — Igen is, asszonyom. — Mi hozta ide ? — A véletlen. Éppen erre ment, hát feljött. Tudakozódott ön után, beszélgettünk és társalgásunkból kiderült, hogy Devault úr akarata ellenére szövetségesünk lett. — Hogyhogy ? mondá Ronchonné asszony meglepetve. — Meg fogja érteni, ha elmondom, honnét ismerem Ramponniére urat és hogy Marczelért szükség esetén fel tudnám áldozni vagyonomat, mindenemet, még az életemet is. Ronchonné álmélkodva nézett a leányra. — Emlékszik arra, asszonyom, folytató Aglája, hogy a Palais Royal kertjében találkoztunk ? A szoba, melyet béreltem, olyan szűk, olyan sötét, olyan egészségtelen volt, hogy kisiettem belőle, mihelyt csak kinyitottam a szememet. Ez a nyilvános kert volt a dolgozó szobám, odavittem a munkámat és varrtam. Egy napon véletlenül ön is mellém ült és néhány szót váltottunk. Ön, ha jól tudom, a quartier latinból jött, ahol kis jövedelemre remélt szert tenni; panaszkodott, hogy ki van fáradva. Én meg elpanaszoltam, hogy milyen nehezen tudom megkeresni a kenyeremet és hogy rútságom mily nagy hátrányomra szolgál. — Úgy volt, veté közbe Ronchonné. — Másnap ugyanazon a helyen találkoztunk, ezúttal ön üres kézzel jött beszélgetni. Csakugyan sokáig beszélgettünk. Egy óra eltelte után tudtam, hogy ön kicsoda, hol lakik és mit tesz. Nekem se volt okom titkolni ön előtt múltamat. Elbeszéltem önnek, hogy egy házból, ahol tizenegy évig szolgáltam, úrnőm gonosz féltékenysége miatt elűztek. Párisba jöttem, ott munkám után akartam megélni, de egy borzasztó szerencsétlenségnek lettem áldozata. Elmondtam azt is, hogy a kórházból kijövet elmentem Joignyba, meglátogatni szüleimet. Épen tőlük jöttem meg, mikor önnel megismerkedtem. Az asszony, akinél laktam, ajánlott egy nagy divatárukereskedésbe, ahol munkát kaptam. Nem sokat kerestem, de valahogy megélhettem. Egy csúf, sötét kis szobám volt, amelyben a nagy sötétségtől nem is dolgozhattam. Ekkor ön azt a nagylelkű ajánlatot tette nekem, hogy megosztja velem kis lakását és asztalát. Nem nagy dolog ugyan, de két nő, aki együtt él, ha keveset keresnek is, könynyebben boldogulnak. Elfogadtam az ajánlatot. Ez lett itt az én szobám, ahol m most vagyunk, ez a pamlag meg az ágyam. A szoba persze korántsem volt olyan, amilyen most, de akkor paradicsom volt nekem előbbi zugomhoz képest. Az együttes élet folytán több bizalommal voltunk egymáshoz. Körülményesen elmondtam önnek, hogy azelőtt hol, mikép éltem, milyen balsors üldözött. Ön — szinte most is látom — hitetlenül mosolygott, mikor elbeszéltem, hogy valamikor csinos voltam. Ön nem tudta elképzelni, hogy egy baleset emberi arcot annyira el tudjon rutítani, hogy az sebhelyes húsdarabok zagyva gyüleményévé váljék. De most meggyőző bizonyítékot adhatok önnek a változásról, mely arezomon végbe ment. Ön látta itt Trognon Anna kedvesét, látta a nővérét és észrevehette, hogy mikép néznek rám. Vájjon meglátszott-e rajtuk, hogy az égés által elcsúfított arezomat megismerik ? — Nem, felelt Ronchonné. — Pedig lássa, tizenegy éven át napjában húszszor is láttak. — Hogy hogy ? kérdé az asszony. — Igen ám, asszonyom, Ramponniére bárónál szolgáltam tizenegy évig, és az úrnő, kinek féltékeny gonoszsága miatt elküldték, nem más, mint Kleopátra k. a., Czézár nővére. Ronchonné asszony álmélkodva összecsapta kezeit. — Már most elhiszi, ha azt mondom, hogy édes atyám se ismert rám, annyira megváltoztam. Kleopátra kisasszonynak más oka is volt rá, hogy engem elküldessen. Mindig durván, igazságtalanul bánt velem és én ezért mindig gyűlöltem. Jól sejtette, hogy vigyázok rá és keresem az alkalmat, visszafizetni neki a megaláztatásokat, melyekben részesített. Ezért koholta azt a lopási históriát és elűzetett. Meg volt győződve róla, hogy titkát így nem fogja elárulni senki. Csalódott. Én egy rokonomnál rejtőztem, aki szomszédjukban lakott; féltékeny szemmel lestem meg, és mikor Párisba jöttem, már birtokomban volt a titok, melyet ő előlem rejtegetett. . — És mi volt az ? kérdé Ronchonpé feszült figyelemmel. jl — Ha elmondanám, akkor nem volna többé titok, felesé Aglája. De hogy fontos, azt láthatja abból, hogy Czézár és Kleopátra olyan dúlt pirczokkal távoztak innét. « Meglehet róla győződve, hogy a dollgot nem hagyom abba. Ma vagy holnap, de annyi bizonyos, hogy igen rövid idő múlva el fog jönni Ramponniére báró is, mert mind a hárman bűnrészesei a drámának, melyet meglestem. És ezért a titokért követelek én harminczezer frankot. Ki akarom elégíteni boszuvágyamat. A pénzt meg fogom kapni, meg leszek boszulva, majd meglássa. Csak azért élek, hogy megérjem ezt a várva várt órát. Aglája ez utóbbi szavakat oly elszánt hangon mondta, hogy társnője szinte megijedt. — Nemde, ön csodálkozik ? folytatá az alvajárónő. Hát nem látja, hogy minden szerencsétlenségemet ez az átkozott család okozta? Elűztek házukból, tönkre tettek, arra kényszerítettek, hogy Párisban keressek menhelyet, ahol aztán ilyen szörnyeteg lettem. Azelőtt módomban volt szeretni és szerettetni, de most minden férfi utálattal fordul el tőlem. Nyomorra, magányra vagyok kárhoztatva miattuk. És ők ne lakóljanak? Olyan kétségbeesett helyzetbe juttattak, hogy már öngyilkosságot akartam elkövetni. És én meg ne fizettessem velük kényeimet? Az nem járja ! Nem azért változtattam meg nevemet, hogy elrejtőzzem, hanem azért, hogy félrevezessem őket. Mikor náluk voltam, Luiza volt a nevem. Három keresztnevem közül választottam, még pedig az Agláját, nem a Viktória nevet. De nem akarok előlük megszökni. Előbb utóbb meg fogják tudni, hogy Aglája voltakép az a Louiza, kit ők oly méltatlanul rágalmaztak. Addig élvezem a boszut, nézem, hogy futkosnak ide s tova, fejüket vesztik, átkoznak. Ez nekem a legnagyobb elégtétel. Ronconné áhítattal hallgatta ezt az elbeszélést , szinte félt Aglájától. — Bocsásson meg, mondá, hogy másra terelje a beszélgetést, de ön az imént öngyilkosságot említett. Ezt a rut szót először hallom öntől. Csakugyan olyan közel állott ön a halálhoz ? — Hát nem megmondtam, felelt Aglája szomorú mosolylyal, hogy igen sokat szenvedtem ? ügy van — folytató némi szünet után — azon a napon, mikor a kórházból kijövet először néztem a tükörbe, már a halálra gondoltam. Nagyon is jól tudtam, hogy ennek a visszataszító rútságnak milyen következményei lesznek. De még igen gyenge voltam és egy hónapon át élet és halál közt lebegtem. Végül kissé helyreállt az egészségem és az a formátlan tárgy lettem, amit ön most lát. Három hónap telt el, még mindig gyenge valók, midőn egy szép nap reggelén kis adományt nyomtak a kezembe és azt mondták, hogy meg vagyok gyógyítva, mehetek. Udvariasan kitettek a kórházból. Elmentem és ismét Páris utczáján valók, egyedül, család és kereset nélkül. Visszatértem a kereskedőkhöz, kik balesetem előtt foglalkoztattak. Némelyek azt mondták, hogy helyem be van töltve, mások nem titkolták, hogy utálatot gerjesztek bennük. Nem csüggedtem. Három napon át jártam házról házra. (Folyt, köv.) is. A támadások —■ mondá — ártanak Belgiumnak, de ártanak az egyháznak is. Helyteleníteni és roszszallani kell tehát azokat. Szept. 13-án Reusens úr azt írja, hogy beszélt a pápával a belga alkotmányról. Őszentsége azt mondá neki: »Ez szerződés ; becsületesen meg kell tartani, s mivel fél évszázadon át békét adott Belgiumnak, nem látom át az okokat, miért kelljen rajta módosításokat eszközölni vagy ezt óhajtani.« A pápa és kúria ezen később is ismétlődő békés nyilatkozatai daczára, a belga püspökök egyre folytatták a leghevesebb hadjáratot a törvények ellen. Frére-Orban már 1879. nov. 26-án figyelmeztette Reusens bárót a pápa nyilatkozatai s a belga püspöki kar magatartása közti ellentétre. Erre azt felelték neki, hogy a belga püspökök függetlenek. Július 19-én Frére-Orban újabban felszólalt ez ügyben, s azt mondotta, hogy az adott viszonyok közt Belgiumnak egészen fölösleges a kúriánál külön követet tartani. Rómából azt felelték, hogy a kúria majd igyekszik a belga püspökökre mérséklő hatást gyakorolni. A kúria csak azt óhajtja, hogy e lépéséről a belga kormány föltétlen hallgatásra kötelezze magát. Ez megtörtént, de nem használt semmit. A belga püspöki kar agitácziója tovább folyt. Okt. 5-én a belga követ azt írja: »Nina bíbornok nem titkolta el előttem sajnálatát, melyet a szent atya a kormány s a püspökök közti harcz felett érez. A tan, melyet a belga főpapok hirdetnek, teljesen korrekt, de a helyes elvekből vont következtetések illetlen módon alkalmazhatók s néha tulságig vihetők; úgy látszik ez történt itten is. »Egyebekben — mondá a bibornok— a püspökök saját jogkörükön belől és saját felelősségükre cselekedtek; ő szentsége amaz alapelveket, melyekre a püspökök támaszkodnak, nem rosszalhatja és meg sem tagadhatja; csak arra hívhatja fel őket, hogy ez elveket a legnagyobb óvatossággal alkalmazzák.« Az okmányok előterjesztése után Frére-Orban a kamrában hosszasan nyilatkozott a kérdésben. Kiemelte, hogy az okmányok előterjesztésével maguk a katholikusok lettek bíróivá az ügynek. Előttük áll a pápa, ki a kedélyeket lecsöndesíteni igyekszik. Igazságtalanság lenne — mondá — a szent atya törekvéseit ez ügyben el nem ismerni. A papság saját felelősségére jár el. Az Independance Beige a levelezésről így nyilatkozik: Az okmányok eddig ismeretlenek voltak, de nem maguk a tények. IX. Pius pápa misztikus, illuminatus és fanatikus volt, XIII. Leo diplomata, politikus. Ha már feltétlen szükséges, hogy Belgiumnak két követe legyen Rómában, úgy az a kérdés, az egyiket mért nem a jezsuitáknál tartják.Ez okosabb s talán hasznosabb lenne. A jezsuiták szellemes emberek s egyszersmind igazi urai az egyháznak. Mert a levelezés döntő mozzanata, a bennök nyilatkozó azon tény, hogy a pápaság az erkölcsi tehetetlenség állapotában van s egyházi jelentősége épen úgy oda lett, mint világi prestigeje.« Bónis Samu ». A magyar bírói kart, a magyar közéletet súlyos csapás érte. Bónis Samu, a legfeitétőszék első büntetőtanácsának elnöke ma reggel 5 órakor jobb létre szenderült. Nagy szerepet vitt közéletünkben és nevét, a leghevesebb pártbarczok közepette is mindig általános tisztelet környezte, pártja pedig országszerte népdalba fűzte : *Ghyczy Kálmán, Bónis Tisza Vívják az alkotmányt vissza. * Bónis már régóta betegeskedik. Két évvel ezelőtt a korzón a cukrászdában kis szélhűdés érte, de nem törte meg erejét. Eljárt hivatalába, végezte bírói teendőit; szabadságideje alatt Karlsbadba ment és onnét kissé helyreállott egészséggel tért vissza. De a betegség, az agg kor alá ásták erejét. Szeptember táján egy tanácsülésben rosszul lett. Erőt vett magán, addig míg az előtte levő ügyeket elintézte, az után igy szólt birótársaihoz: »Aligha fogtok itt többé látni.« Szomorú sejtelme, fájdalom, megvalósult ! Nem tért többé vissza a zöld asztalhoz, melynél a jog és igazságnak oly lelkes bajnoka volt. Szobránczra ment gyógykezelésre, de az orvosok csakhamar belátták fáradozásaik eredménytelenségét. Levegő változtatás ürügye alatt elküldték vejéhez, dr. Korányi Frigyeshez, Péczelre. Innét aztán Budapestre hozták, ahol erzsébet téri lakásán, a Sinaféle házban feküdt betegen. Az országos szabadelvű párt helyiségeiben — mint halljuk — épen tegnap beszélték, hogy a minisztertanács elhatározta, a hazafias érdemekben megőszült beteg bírónak teljes fizetéssel leendő nyugalomba helyezését. De most az isten helyezte őt örök nyugalomba. Béke poraival! Bónis Samu született 1810-ben Szabolcs megye Nagyfalu községében. Atyja, szintén Bónis Samu, a megye egyik legtiszteltebb férfia és első alispánja, az 1825-iki országgyűlésen pedig annak országgyűlési követe volt; anyja Dániel Borbála bárónő volt. A fiatal Bónis Sárospatakon, felekezetének legvirágzóbb főiskolájában végezte első tanulmányait , de atyja sokoldalúbb képeztetésben akarta részesíteni és Bécsbe küldte a politechnikumra. Bécsből visszajött Sárospatakra jogot tanulni, az akkori leghíresebb jogtanárnál Kövynél, kinek egyik legkedvesebb tanítványa volt. Patvariára Komáromi Istvánhoz Abaujba ment s ott együtt volt korán elhunyt jeles történészünkkel, Jászai Pállal; szorgalmasan járt el Kazinczy Ferenczhez, akivel sűrűn levelezett is. A 30-ai országgyűlésen juratus volt, 1831-ben letette az ügyvédi vizsgát és akkor a keleti kolera ügyében kiküldött központi bizottsághoz jegyzőnek neveztetett ki. Majd Szabolcs megye tiszti ügyészévé nevezte ki gróf Teleki József főispán. A következő évben szolgabiró lett és házasságra lépett Darvas Erzsébettel. Házasságából két leánya és egy fia van; egyik leánya Korányi ügyvédnek neje, fia pedig szolgabiró. Az 1889/40-iki országgyűlésen Szabolcsmegye követe volt és Deák Ferencz pártjához csatlakozott. Alapos, elodás előadásával, logikus okoskodásaival magára vonta a figyelmet. Meleg barátja volt minden reformnak, többi közt a halálbüntetés eltörlésének. Részt vett, mint Szabolcsmegye követe az 1848/4. és 1847/6-iki országgyűléseken is és oly kiváló szerepet játszott, hogy tagja lett a szabadelvű ellenzék ama hatos bizottságának, mely a párt részéről a napirend tárgyait előkészítette. Tevékeny részt vett az 1848-iki törvények megalkotásában is. A tiszalöki kerület 1848-ban, 1861, és 1867-ben választotta képviselőnek. Az első független magyar minisztérium megalakulásakor Deák Ferencz igazságügyminiszter mellett, osztályfőnök lett, majd István nádort, ki Jellachich elé ment, mint hadibiztos kisérte, deczember 21-én pedig őt bízták meg, hogy a nemzet kincsét a szent koronát Debreczenbe kiállítsa. Debreczenben ápr. 14-én Vukovics igazságügyminiszter államtitkára tette, Szabolcsban a hadsereg mellett mint kormánybiztos működött, majd Görgey mellé rendelték, akit folyvást unszolt, csatlakozzék a többi sereghez , elkísérte Világosig. Világos után nem tudott menekülni. Tíz hónapig bujdosott. Ekkor meghallotta, hogy tartózkodási helye fel van jelentve és ha ő elillan, házigazdáját fogják, mint »bünrészes«-ét elitélni. Nemes házigazdáját nem akarta ennek kitenni; följelentette magát. Pestre kisérték és itt a haditörvényszék halálra ítélte. De megkegyelmeztek neki tíz évi várfogságra. Olmützba zárták, ahol börtönőre sokat boszantott a nyakas, engedetlen természete miatt. Börtönéből 1856-ban szabadult ki. Az alkotmányos korszak helyreálltával a balközéphez csatlakozott. Higgadt mérséklete miatt a Deákpárt is tisztelte és kedvelte. Békülékeny modorával gyakran sikerült neki az ellentéteket kiegyenlíteni. A bíróságok rendezésekor 1869-ben a semmitőszékhez neveztetettki, majd 1871-ben a legfeitélőszék első büntető tanácsának elnöke lett, amely állást haláláig bírta. Köztiszteletben álló, maradandó emléket hagy hátra az Országgyűlés. A képviselőház ülése november 22-én. Elnök: Szlávy József. Jegyzők: Antal Gyula, Baross Gábor, Mednyánszky Árpád. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán, Szapáry Gyula, Trefort Ágost, Pauler Tivadar, Kemény Gábor b., Péchy Tamás, Szende Béla, Bedekovich Kálmán. Az ülés kezdődik d. e. 10 órakor. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Elnök bemutatja a miniszterelnök átiratát, melyben tudatja, hogy a császárné és királyné ő Felsége a képviselőháznak hódolatteljes névnapi szerencsekivánatait örömmel fogadni, s legkegyelmesebb üdvözletét és köszönetét küldeni méltóztatott. Tudomásul vétetik. Elnök bemutatja Budapest főváros közgyűlésének felterjesztését az utakról szólójavaslat tárgyában. Kiadatik a közlekedési bizottságnak. Elnök bemutatja továbbá Debreczen város közönségének feliratát az 1875. VII. t. sz. 19. §-ának megváltoztatása iránt. Varjas község ipartestületének, Fröhlich Gusztáv képviselő által benyújtott kérvényét a II. orsz. iparosgyűlés határozatainak érvényesítése iránt; a budapesti kereskedemi- és iparkamarának Wahrmann Mór képviselő által benyújtott kérvényét a csődtörvényjavaslatban szabályozott kényszeregyezség előfeltételei közzé egy minimális hányadnak leendő megállapítása és feltételei iránt. Mindezen felterjesztések és kérvények a kérvényi bizottságnak adatnak ki. Simonyi Iván előadó a könyvtári bizottágnak a második ülésszakra vonatkozó előterjesztését mutatja be. A jelentés annak idején napirendre fog kitüzetni. Pulay Kornél előadó benyújtja a boszniai közigazgatási bizottság jelentését a törvényjavaslat 1. §-ának újraszövegezése tárgyában. Péchy Jenő előadó benyújtja a honosítási bizottság jelentését a főrendiház által a honosítási törvényjavaslaton tett módosítások tárgyában. E jelentések kinyomatnak és a most tárgyalás alatt levő törvényjavaslat befejezése után fognak napirendre felvétetni. Az indítvány könyvben újabb bejegyzés nincs. Az interpellációs könyvben következő interpellációk jegyeztettek be : Bánffy Béla. a Tisza és a mellékfolyamok szabályozása tárgyában a közlekedési miniszterhez ; Jókai Mór a magyarországi borkivitel körül tapasztalt hamisítások tárgyában a kereskedelmi miniszterhez. Az interpellációk a szokott időben fognak előterjesztetni. Következik a napirend: a hadsereg és haditengerészet hadilétszámának, illetőleg a monarchia két államára nézve meghatározott újonczjutalék mennyiségének, az 1880. év végéig való megállapításáról szólójavaslat tárgyalása. Tischler Vincze megjegyzi, hogy a képviselő helyzete a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslattal szemben szerfelett nehéz, mert amint egyrészt nem zárhatja el magát azon figyelembe veendő indokok előtt, melyek a törvényjavaslat indokolásában felhoznák, úgy nem szabad másrészt magát elzárnia azon nyomor előtt, mely úgy látszik nálunk szinte krónikussá kezd válni. Az elhatározás, a helyes középút feltalálása tehát felette nehéz. De ezen helyzettel szemben elvárta volna a kormánytól, hogy ne pusztán