Pesti Napló, 1882. február (33. évfolyam, 32-59. szám)
1882-02-14 / 45. szám
45. szám. Budapest, 1882. kedd, február 14. 33. évi folyam. Szerkesztési Irodai Barátok-tere. Athenaeum-épü 1 • t. A Up szellemi részét illető minden közlemény • szerkessghae intézendő. J Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak A. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület. A Vp anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás korfi, panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz Intézendők.PESTI MPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek» PostAn küldve, vagy Budapesten házhoz hordva MggsH Is esM kiadás együtt• 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 9 hónapra N kt Ac esti kir.dá® postai küldaküldöneért felülik été® érMgyedacké«* 1 fapteC Az a? év folytán minden aónfton*a megkezdhet, Ae «nfetk há& nfliy napján történik U, mindenkor a hé el®# napjaiéi m Am Hintik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések » »Pesti Napló« kiadóhivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, február 13. A magyar nemzetiség eszméje, azaz a magyar faj egyénisége és sajátosságai, adják meg a magyar nemzetnek a képességet, hogy mint külön nép szerepeljen a történelemben a többi nemzetek sorában. Ezen nemzeti sajátságok erők, melyek hivatást jelölnek számunkra az emberiség kultúrájában, államképző hatalommal bírnak egyfelől, s közművelődési tényezők a társadalomban másfelől. Ezért a magyar nemzeti sajátságokat ápolni kell és fejleszteni minden irányban, mert ezeknek köszönhetjük életünket; azok elhanyagolásával pedig elgyengülünk s kiveszni fognánk, más nemzetiségbe olvadva, mi által egy holt néppel több; az emberiség s annak sokoldalúságra utalt szelleme ellenben egy testi és lelki tehetségekben gazdag válfajjal szegényebb volna. Élni akarunk; erre jogunk van, nemcsak mert a világon vagyunk, hanem azért is, mert ezer éves törekvésben Európa mivelt népei közt állást vivtunk ki magunknak, mely velük együtt a haladásra képesit s az életre feljogosít. A nemzetiségi eszme francziák, németek, olaszok és muszkák által kultiváltatik, pedig e nagy nemzetek számerejüknél fogva életükben biztosítvák, mégis nemzetiségük kifejtését tekintik legfőbb czélul. Mennyivel inkább vagyunk arra utalva mi, hogy magyarságunkhoz hiven ragaszkodjunk s azt kiművelni iparkodjunk. Ha szerbek, románok, horvátok, görögök, nálunknál gyengébb és műveletlenebb népek, nemzetiségi politikát űznek s ennek köszönhetik fenmaradásukat, feltámadásukat és sikereiket, ha csehek és lengyelek ebben keresik a jövőt: nekünk magyaroknak sem veheti rossz néven senki, ha fajunk tulajdonságait szeretjük, senki kedvéért fel nem adjuk, ahogyan lehetséges erősítjük és finomítjuk. Az épen a baj, hogy hamisan felfogott humanizmusból, mely nem magában keresi az emberi feladatot és szeretetet, hanem másokban, sokszor oktalanul utánoztuk a külföldet és sokáig elhanyagoltuk nemzeti sajátságainkat s most is még gyakran előnyt adunk az idegennek a honi felett, azért mert idegen. Ellenkezőleg jobban és okosabban cselekednénk. A nemzetiségi fogalom és jelleg nem könnyen határozható meg minden egyes esetben , érzék dolga azt megkülönböztetni. De a főalapok, melyeken nyugszik, azonnal felismerhetők, ezek: a vér, a nyelv, a művészetek, a jogintézmények, a társaság, a politika. A magyar faj különössége mindezekben megvan. Igen erős vonásokban felismerhető azonnal. Örömmel állíthatjuk, hogy minden irányban nemcsak hódit, hanem tökélesbül. Nemzeti életünk egyoldalúságát letette, a primitív állapotokon régen túl van, elágazott mindenfelé és sok szép gyümölcsöt termett. De az is bizonyos, hogy folyton küzdenie kell, az alsó rétegekben az elszlávosodás és eloláhosodás, a felsőbb osztályokban a németség beözönlése és befolyása s a német irodalom irigy gyűlölködése ellen, mely ugyanis a maga számára kívánta elfoglalni Magyarországot, s innen 1867-ben kiszorittatván, ránk magyarokra neheztel, s bennünket Európa előtt kisebbíteni törekszik, nem másért, mint hogy országunkra igényt formálhasson a német kultúra számára. Pángermanizmus és pánszlávizmus ellen legjobb fegyver a magyar kultúra. Örömmel hallottuk a tegnapi napon Gyulai Pált, a Kisfaludy-társaság közgyűlésén védelmezni a magyar nyelvet, a kis és elszigetelt magyar nyelv létjogát, a nagy világnyelvekkel szemben. Amiket Gyulai Pál oly szépen mondott — nem ismételjük meggyőző okait — az nemzeti politika a szó magasabb és nemesebb értelmében. Más népeknél, angoloknál, íreknél, amerikaiaknál, a nemzet és a nyelv fogalma lehet különböző, nálunk magyaroknál az annyiban összeesik, hogy magyar nyelv nélkül megszűnnénk lenni, sőt az államnak is vége volna. S nyelvünk kultúránk alkatrésze, költészetünk, irodalmunk sőt zenénk is azon alapszik. Nálunk tehát a magyar nyelv terjesztése, művelése, tisztaságának megóvása és művészeti alkalmazása, nemcsak a nemzeti szellem természetes munkája, hanem egyszersmind nagy politikai feladat. Igen hibáznak tehát azok, kik ezt az életben, a nevelésnél, a családban, az üzleti viszonyok közt, a társaságban, az olvasmánynál és a közélet terén elhanyagolják s idegen nyelvek vagy szólásmódok használatát tűrik. A kormány maga is hibás, hogy ott sem követeli a magyar nyelvet, hol erre, annak állami természeténél fogva joga van. És, hogy a magyar nyelvnek állami természete van, nem véletlen, sem pedig erőszak, hanem a magyar faj államalkotó tulajdonságának folyománya. Ily viszonyok közt a nyelv nemcsak nemzetiségi sajátság, hanem valóságos politikai tényező s a szépirodalom s a tudományos irodalom is azzá válik. Gyakran láttuk már az irodalmat uralkodni a politikában. A latin klasszikusok másfél ezer évig fölényt biztosítottak a latin fajnak; a franczia irók megalapítani segítették Francziaország hegemóniáját Európában; az angol írók a világbirodalomhoz világnyelvet és világirodalmat teremtettek: a magyar írók megtartották s uj életre ébresztették a magyar fajt, a nyugati műveltséget meghonosították s örök emlékeket emeltek a magyar népnek, sőt a magyar szellemnek utat törtek a külföldre is, s elismerést szereztek. De még nem tettek eleget. Szélesebb alapot kell teremteni a magyar műveltségnek, az ismereteket el kell vinni a kunyhóba és a magyar nyelvet terjeszteni kell az idegen ajkú honpolgárok közt és meg kell mindenkivel kedveltetni a magyar szót és a nemzeti szellemet, ezen feladatot teljesíti a magyar hírlapirodalom szünet nélkül mindennap, nem bérért, nem dicsőségért, elismerést sem keresve — kötelességből. Ambicziózus államférfiak és önhitt politikusok lenézőn tekintenek gyakran a szerény hírlapíróra, ki nem intézkedik és nem alkot törvényt, mint ők: emez dolgozik tovább, mint a magvető s a parádét hagyja másoknak. De nemcsak a nyelv és irodalom terén kell nemzeti politikát folytatnunk, a művészetek s a társadalom mezején ugyanazon feladat vár reánk. A képzőművészeti társulat tegnapi közgyűlése a nemzeti művészet ezen ágának felvirágzását tüntette fel. Munkácsy Mihály mint első rendű csillag ragyog Európa egén s e csillag Magyarországon kelt fel s nemzeti jellegét azon alkotásaiban is megtartotta, melyek nem honi tárgyakat ábrázolnak. Felfogásának egyszeri konkrét igazsága s a hangulat búskomor jellege, valamint a drámai erő képírói elbeszéléseiben, festett balladáiban mindenkor magyarok. S mellette sok más jeles tehetség törekszik a magyar nemzeti festészetet és szobrászatot megteremteni és nagy alkotásokban a nemzetet a legmagasabb műveltségű népek sorába emelni örökbecsű művekben, melyek halhatatlanságot biztosítanak szerzőiknek s a nemzetnek egyaránt. S a »nemzeti« kaszinóban tegnap megemlékeztek azon nagy férfiúról, ki a magyarságot első állította fel legfőbb politikai czélnak, a nemzetiséget azon főelvnek, melynek minden egyéb törekvést Magyarországon alárendelni kell. Széchenyi Istvánról: Széchenyi Pál gróf tette ezt, felemelvén a serleget s beszédében Széchenyi Istvánnak épen ezen tulajdonságát emelte ki, hogy minden alkotásában magyar volt s magyar lenni iparkodott. Vajha kormányunk, vajha azon társaság, mely elsőrendűnek nem ok nélkül tartja magát s mely a fehér asztal körül ülve a beszédet hallgatta, megértené az intelmet, mely Széchenyi Pál gróf hivatkozásában reájuk nézve rejlett, hogy főuraink és minisztereink végre valahára, nemcsak ünnepélyes alkalmakkor, midőn díszruhát öltenek, de mindig és mindenütt iparkodnának magyarok lenni. Magyar nemzeti politikát kívánunk kormánytól, országgyűléstől, főrendektől; míg olyat nem csinálnak, addig Széchenyi jóslata be nem teljesedik. Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCÁJA. — Február 14. — Földényi bankja. — Regény két kötetben. — 31 Irta : ROSADY IGNÁCZ. MÁSODIK KÖTET. A nőtlen férj. De hisz a madonna maga nyitja meg neki a szentély ajtaját. Ah! Mit ér mindez, ha a báró ott ólálkodik. Megvívjon vele ? Minő gondolat! Egy bankigazgató párbajt vívjon! Ki hallott ilyet! Egy modern ember ily barbár módon hódítson egy asszonyt? Biolonc! Fridényi nem vív, nem vívhat párbajt. Pedig máskép egyelőre nem juthat a szép aszszonyhoz. Hetek óta ezen töri fejét, de nem bír megoldási módozatot találni. Mindig azzal végezi töprenkedéseit: — Várjunk, várjunk! Talán a báró önkényt is átengedi helyét, talán megretirál. Ezt gondolja a mai nagyon kedélyes, igazán meleg fogadtatás után is, melyben a szép asszony részesité. E gondolatok közt ért a banképület kapujához. Vele egy időben bérkocsi ér oda. Két hölgy száll ki belőle. Neje az társalkodónejével. Elza sétakocsizást tett. Most már nagy ritkán és mindig csak este hagyja el lakását, és akkor is kocsin. A férj keresett udvariassággal siet nejéhez s karján vezeti föl a lépcsőn. Kissé lassan mennek. Elza gyönge, kimerült, ámbár aránylag jobb kedvű, mint máskor. Az idegroham, mely máskor mindig meglepi, ha férjével szemben áll, ma elmaradt. Elza kezd beletörődni helyzetébe. Ak! senkin sem látszott meg annyira az idő változása, mint a szép asszonyon. Hisz csak a boldogság nem érzi az idő hullámcsapását. De boldog volt-e Elza ? Ama rettentő éjszaka óta, mely őt egy halottnak hitt karjaiba dobta, lázas hévvel azon fáradozik, hogy elhitesse magával, hogy boldog, végtelenül boldog. Esze mindig azt mennydörgi a kísérteteknek, melyek lelke nyugalmát zavarják: — Félre tőlem! El közelemből! Gazdag vagyok, ünnepelt vagyok, hatalmas vagyok. Ez elég nekem. Enyém minden, amit kívánok; tisztelnek, kitüntetnek, irigyelnek. — És szeretnek ? kérdik a kísértetek. — Téged csak egy ember szeret. — Nem kell szerelme, hörgi néha a nyugtalan láz gyötrelmeiben. Nem ismerem, nem gondolok vele. Megpróbált feledni. — Lázas álom volt az egész — igyekezzünk kigyógyulni belőle. Összeszedte minden akaraterejét, azt a vaserélyt, melylyel egykor annyi csodát művelt. Vad szenvedélylylyel küzdött sötét fátuma ellen. És ha van egy férfilélek, mely segíti őt ez őrületes harczban, talán meglánczolja a kísérteteket, és újra rájuk zárja annak a vak tömlöcének ajtaját, melyben tizenhárom éven megdermedve, elaléltan, észrevétlen tengődtek. De nem volt senki, aki segítse. Férje legkevésbbé sietett oltalmára, és a küzdelem e nehéz napjaiban ismerte meg először a férfit, kivel élete össze volt kapcsolva bonthatatlanul. A munka, az iparkodás, az aranycsinálás napjaiban nem ismerhette meg. Sohasem volt szüksége férjére; azt tette vele, amit akart. Eszköz volt kezében, de nem hitestársa, nem a férj, a házasélet ura és vezérszelleme. Rabszolgának nevelte, s most az elhibázott nevelés a nevelőn, a mesteren töltötte boszuját. Most a szenvedés válságos napjaiban ismerte meg benne Elza az igazi rabszolgát, a szeretet nélküli, oktalan lelket, aki nem mer, nem képes szenvedései magaslatára emelkedni, hogy a szerelem hfját csepegtesse fájdalom-kínzott szivébe. Rabszolga volt, a ki fejét vesztette, mihelyt úrnője betegségét látta. Nem tudta okát s ez csak fokozta ügyetlenségét. Eleinte aggódva, kedvetlenül nézte neje kínos vergődéseit. Idegbajnak tartotta s a köznapi szólásmódoknál nem tudott mást vigasztalására. Különben is nagyon igénybe vették az új vállalatok. Sokat kellett utaznia külföldre és nem sok időt tölthetett neje betegágyánál. Egyszerre Elza fölépült. Más volt ugyan, mint azelőtt, valami lázas nyugtalanság megmaradt ugyan nála, de érdeklődése az élet iránt ismét fölébredt. Tüzes hévvel vetette magát a szórakozások örvényébe. Ismét megjelent a mulatságokon, estélyeken, színházban, újra ráadta magát az üzletre és midőn este kimerülten, fáradtan ült szobájában, néha azt hitte, hogy sikerülni fog a feledés. És ha ilyenkor férje melléje sietett volna,ha melegen, szerelemmel, tiszta szívvel ölelte volna magához, ha bátran, férfiasan hozzája lép és szenvedéllyel igyekszik megorvosolni szive bánatát, s talán sikerült volna a feledés. De Elza rabszolgának nevelte férjét, a ki felsőbb lénynek tekintette, midőn egészséges volt s aki most szolgai alázattal közeledett hozzá a helyett, hogy férfiasan gyógyítsa az emberi szív betegségét. Elza asszony volt s kevesebb udvariassággal és több szeretettel férje talán kisegíthette volna a nehéz válságból. De férje nem sokat értett a szerelem orvosszereinek alkalmazásához. Bankár-eszközökkel akarta nejét megnyerni. Sokszor hallotta, hogy barátai milyen módon vigasztalák meg kedveseiket. Ő is ily eszközöket próbált nejével szemben. Elhalmozta figyelme ezer jelével. Virág, ékszer, ajándék egymást érte. Úgy bánt nejével, mint valami tánczosnővel, kinek szeszélyeit ekképen kell és lehet csillapítani. Elza pedig haragosan vágta a földhöz az ajándékokat. Nem udvarlásra, hanem szerelemre, nem ünneplésre, hanem forró, heves rokonérzésre áhítozott vergődő kedélye. És ezt nem kapta, nem találta seho. Más pedig nem kellett neki. A férj, aki nem értette többé nejét, panaszos, érzelgős áradozásokkal kezdte untatni. Nem képzelhette, hogy a nő, kit férje úgy ünnepel, akit figyelme ezerszeres jelével halmoz el, elégedetlen is lehet. Kezdett boszankodni a dolgon. Épen most, midőn a kivívott nagy sikerek megdagaszották önbizalma forrásait, kétszeresen rossz néven vette nejétől, hogy örömét megrontja tűrhetetlen idegességével. Egyszer ezt meg is mondá Elzának. A nő hidegen végig mérte s csak annyit felelt: — Nem szolgálok eléggé ? Nem veszed hasznomat ? Fridényi megijedt. Nem mert felelni, mert nem jutott eszébe, mit kell felelnie. Hisz néha most is dús hasznát veszi neje bölcseségének, kihez el-ellátogat tanácsért, — persze csak üzleti dolgokban. Eszébe sem jutott azt mondani: — Ne szolgálj, hanem szeress. Imádni, szeretni akarlak, mert téged szeretlek és nem a sikert, melyet általad arattam. Ezt nem mondotta. Fonnyadó lelkében nem csírázott meg az ösztön, mely neje szellemi szükségletét önkénytelenül megértethette volna vele. Pedig egy időben, ha így beszél vele, talán viszszahódíthatja a nőt, ki eddig mindene volt. De hallgatott és lassan kint Elza megint viszszavonult saját termeibe, önmagába és egyedül maradt kisérteteivel, kik ismét egyre gyakrabban jelentkeztek nála. De most már nem félt úgy tőlük. — Csak egy ember szeretett — suttogták neki — és hol van az az ember ? Hol van ? Eltűnt nyomtalanul. Elza már kerestette, de nyoma veszett az emberárban. Azon éjszaka elhagyta lakását és azóta hírét nem hallották. Elza gyászolta, mint szíve halottját A tudat, hogy meghalt, fájdalmasan, de némileg engesztelőleg hatott reá. Nem kereste többé a feledést. Elmerült a múltba, előhívta emlékezete rejtekéből ifjúsága sápadó emlékeit, elmámorosodott az illatártól, mely az emlékezet kertjéből hatott el hozzá. Néha még boldognak is képzelte magát. Ilyenkor aztán megvetéssel nézett az aranyra, mely lábainál bevert és az emberekre, kik napszámos módra köréje czipelték. Az aranytömjéne, a gazdagság csillogása, a hiú ünnepeltetés, a lopott bőség, a csalóka hatalom, a tikkasztó mulatság, mindaz, ami egykor szívét hevesebben dobogtatta, immár hidegen hagyták. Hiányzott az ember, aki egy erős érzéssel élvezetessé tegye neki mindezt, úgy amint élt, üresnek, ridegnek, szívtelennek látta azt a világot, mely környező. Zaklatott élete csak az első szerelem föltámadó emlékeinél talált meleget és enyhülést. Amint beletörődött sorsába, egészsége is javulni kezdett. A pár hét egész évtizeddel megvénítette ugyan, haja gyors szürkülésnek indult és arcza rózsáit letépték a lelkében dúló viharok, de azért elragadó, bűbájos maradt mostan is. A régi bájakat újak váltották fel; a nő életében nemcsak a nyárnak, hanem az ősznek is megvannak a maga szépségei. Elza arczáról a szenvedés visszfénye, úgyszólván költészete ragyogott; az a méla fájdalom, az a búskomorság ülte el valóját, mely sehol sem oly fenségesen megkapó, mint az asszonyi arezon, mely a férfit épen úgy elvarázsolhatja, mint a fris tavasz üde cimpora. Elzának ma is vannak tisztelői, habár ritkán mutatkozik társaságban. Edmund báró néha-néha tesz egy látogatást nála. Élénk rokonszenvét megőrizte iránta s már nem egy ízben kérdé Nagylápy Kálmántól, ki a rokonság révén gyakori vendége a gyöngélkedőnek: — Miféle betegség lehet az, mely olyan bűbájossá teszi ezt az asszonyt ? Kálmán persze csak annyit tud mint az orvos és Tarászy Imre, ki felhagyott ugyan a praxissal, de régi barátságból részt vesz Elza orvosi kezelésében. — Idegesség! Ördöngős, vagy, a mi még iszonyúbb, asszonyi idegesség. (Folyt. köv.) Budapest, február 13. Montenegró ellen. A Pester Lloyd a következő nagyérdekű levelet közli: R a g u z a, febr. 8. A fegyverek pattogása Herczegovina és Montenegró határán a fekete hegyekben hatalmas visszhangot keltett s a »sólymok« prédavágyát veszedelmes mértékben felkelte. E helyen ismételve méltányolták Miklós fejedelem logális érzelmeit és ígéreteit. Azonban a nélkül, hogy őt bántani akarnák, a megtörtént tényekről ma szerzett értesüléseink nyomán, ki kell jelentenünk, hogy a herczegovinai-bokkei lázadás végleges és tartós leverésére csak akkor számíthatunk, ha előbb Montenegrót legyőztük. Jól, tudjuk, mily nagy horderejű és jelentőségű e nyilatkozat s nem is kockáztattuk volna azt, ha nem értesülünk olyan czettinjei és grahovoi események felől, melyek kétségtelenné teszik, hogy Montenegróban a meggondolt politikusok és nyugodtan gondolkozó emberek száma a pánszláv s mellesleg angol pénzzel is táplált agitácziók fanatizáló hatása alatt úgy összeolvad, mint a vaj a napon. Az okos montenegróiaknak köre, mely különben sem volt túlságos nagy soha, azon montenegróiaké, kik a fejedelemségnek húsz év alatt 1858-tól 1878-ig elért eredményeivel megelégszenek — legalább »egy időre,« mert örökre egyetlen montenegrói sem fog lemondani azon reményéről és vágyáról, hogy a Bokka di Kattaro kikötőit megkapja — ez a kör, ismételjük, az utóbbi időben elhallgattatott s befolyásától megfosztatott a tettrevágyó vojvodák vad lármája által, kik a tömegek verekedővágyát s minden rossz szenvedélyét fölizgatják. Ezt a lármát még gyarapítják a moszkvai szláv segélyző-bizottság ügynökei, kik most Czettinjében és a herczegovinai határ mellett fekvő montenegrói nahiákban az Ausztria-Magyarország elleni bujtogatások iránt amúgy is fogékony nép fölizgatását rendszeresen űzik. »Mi a török kutyákat kivertük az országból, mely a mienk, ki fogjuk verni a svábokat és magyarokat is.« Ez olyan beszámíthatlan malom alatti politikai beszédnek látszik, de nem szabad felednünk, hogy félig barbárokkal van dolgunk, kik mindig készek arra, hogy a legnagyobb esztelenséget is elkövessék, s kiket a féktelenségig elkényeztetett a rövidlátó európai diplomáczia. Mikor a csernagorezokat a török pasák hadseregei letiporták, a diplomáczia mindig föltartotta a porta büntető karját, s a czernagorezok a megveretés után területet vagy politikai előnyöket nyertek. Ez annyival inkább megzavarta a kalandvágyó, a rendes foglalkozástól s nyugalmas kenyérkeresettől idegenkedő nép eszét, mivel lelkiismeretlen bujtogatók, kik között — név szerint is fölsorolhatjuk őket — osztrák szlávok, magyar szerbek és angolok vannak, rózsás jövővel kecsegtetik őket, ha Ausztria-Magyarország ellen fegyvert fognak. Nem csodálkozunk, hogy angolok is részt vesznek ez alacsony üzelmekben. Az angol kereskedelmet veszedelmes konkurrencziával fenyegetné az, ha a Balkán-félszigeten egy erős, kereskedelmet űző és virágzó iparú hatalom megvethetné a lábát a kelet kapujánál. Az angoloknak tehát tiszta nyereség minden kellemetlenség, mely ott az osztrák-magyar pozíczió megerősödését késlelteti. A Koritánál, Konjiczánál, Focsánál és Krusevácznál legutóbb vívott harczok, melyek tulajdonképen csak jelentéktelen összeütközések voltak, nagyban hozzájárultak czernagorcz szomszédaink képzelmének és tettvágyának fölizgatásához. A harczok lefolyását eltorzítva beszélték el, csapataink veszteségét szörnyeteg módon nagyitották, s még ide is elhatnak naponkint a kalandos hirek a cs. k. hadállások megrohanásáról, s egyes csapattestek szorult helyzetéről. Az esztelen túlzásokat, melyeket Montenegróban rendszeresen terjesztenek, s melyek még ide is eljutnak, a dologhoz nem értő vagy rosszakaratú levelezők minden kritika és megválogatás nélkül világgá kürtölik. Nem tagadhatni, hogy néhány kémszemle-ütközet, mely után a csapatok ismét előbbi állásaikba tértek vissza, nem kevésbbé hozzájárult a herczegovinai lázadók bátorságának emeléséhez s a határon leselkedő montenegróiak fölizgatásához. Ezek az emberek hajlandók a csapatoknak a kémszemle bevégzése után való visszamenetét »hátrálás«-nak s ennélfogva magukat »győzők«-nek tartani. Ebből az következik, hogy a herczegovinai helységek azon lakói is, kik egy ideig nyugodtan maradtak vagy haboztak, most nem vonhatják el magukat a bandák terrorizmusa alól, s a lázadók számát szaporítják, mivel attól tartanak, hogy a csapatok nem lesznek képesek megoltalmazni őket, ha tovább is haboznak. A lázadók főnökei: Samardjics Marko, Samardjics Puso Miatov, Kovacsevics Stojan, Tanovics Ozmán bég rettentően terrorizálnak s igy a falvaknak,melyekben csapatukkal megjelennek, lehetetlen semlegeseknek maradniok. Ha tehát, ami különben magától értetődik, a most kifejtett, igen tekintélyes katonai erőnek sikerül a fölkelést a Herczegovinában és Krivoszcziában elnyomni, akkor, tekintve Montenegrónak már vázolt viszonyait, ezt a kérdést kell fölvetnünk : »S mi lesz aztán ?« A főczinkosok és izgatók bandáik zömével, mihelyt rosszra fordul dolguk, azonnal átszöknek Montenegróba, s ott internáltatnak. Ez internáltak természetesen ezentúl is megtartják fanatikus gyűlöletüket Ausztria-Magyarország ellen, s folytonosan tűzben tartják a montenegróiakat, mint a monarchia bármely jövendőbeli ellenségének előőrseit. Ez a dolog nem is fog nehezükre esni, mert a montenegróiaknak úgy is elég meleg a vérük. Ezek a tényleges viszonyok, melyeket nem lehet eltagadni, vagy szépíteni. S mi következik ezekből ? A középtanodai javaslat és a vallásfelekezetek. — febr. 13. Napirenden van a középiskolai törvényjavaslat. Igen fontos ügy, az ország összes intelligenciájának neveltetése, a jövő generáczió tudományos kiképeztetése függ tőle. Akié az iskola, azé az állam, s amilyen az iskola, olyan a társadalom. Ezért látjuk a leghevesebben küzdeni a pártokat az iskola körül. Francziaországban a respublika nem érezte magát biztonságban, mig a közoktatást nem szekularizálta s a felekezet nélküli állami oktatást be nem hozta; Ausztriában a nemzetiségi pártok vívnak erős és makacs küzdelmet az iskola birtokáért; Magyarországon a középiskolai törvényjavaslat évek során át elnapoltatok, hogy a felekezetek küzdelme egymás közt és az állammal elkerültessék. De végre is a közoktatásnak rendeztetnie kell s valahára, az általános szükségérzet nyomása alatt, a kormány nekivágott a tüskés kérdés megoldásának. Igen örvendünk, hogy az ügy el fog intéztetni és reméljük hogy mindenki megelégedésére fog szolgálni az elintézés módja. Mert a jogosult igények méltányos tekintetbe vételét kívánjuk. A gyermeknevelésre joga van: a szülőknek, az egyháznak és az államnak. Mert a gyermekhez tulajdonjoga van mind a háromnak s az egyház ép úgy társadalmi intézmény s emberiségi szükség a jelenkorban mint maga az állam, s Magyarország viszonyai legkevésbbé alkalmasak arra, hogy itt a vallástalan állam és társadalom proklamáltassék. Nem sikerült ez másutt sem, de a mi kultúránk és népünk bevett szokásai s erkölcsi fogalmai, valamint nagy vallásfelekezeteink institucziói és befolyása a lakosságra a vallásos nevelést természetesnek, a nemzet túlnyomó többsége kívánságának s tehát oly szükségnek tüntetik fel, mely elől szemet hunyni a törvényhozásnak nem lehet s az államnak nem szabad. Kulturbarczot az iskolák birtoka felett az egyházakkal kezdeni nem akarunk. Közreműködni akarunk a felekezetekkel, kik eddig az egész nevelést bírták, ezentúl pedig az állammal megosztani köteleztetnek annyiban is, hogy a törvényhozás által kiszabott feltételeknek magukat alávetni szoríttatnak. A szülők joga gyermekeik neveltetésére a középiskolákban teljesen meg van óva, azon általános szabadságban, hogy itt a tankötelezettség megszűnvén, a szülőknek megengedtetik gyermekeiket bármely állami vagy felekezeti középiskolába járatni, saját vallásukra vagy nemzetiségükre való tekintet nélkül. Az egyházaknak joga középiskolákat állíthatni és fenntarthatni, megmarad s a nemzetiségi törvény hasonló szabadságot ad a tanítási nyelvre nézve. A tényleges állapot az, hogy ma a vallásfelekezetek és a nemzetiségek sokkal több jogokkal és birtokélvezettel bírnak a középiskolákban, mint maga az állam. E tekintetben a sokféleség a tanrendszerekben és a tanítási iránynak némelykor államellenes volta adnak legtöbb okot panaszra és igényelnek orvoslást.