Pesti Napló, 1882. február (33. évfolyam, 32-59. szám)

1882-02-14 / 45. szám

45. szám. Budapest, 1882. kedd, február 14. 33. évi folyam. Szerkesztési Iroda­i Barátok-tere. Athenaeum-ép­ü 1 • t. A Up szellemi részét illető minden közlemény • szerkess­­ghae intézendő. J Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak A. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület. A Vp anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás korfi, panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz Intézendők.PESTI MPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek» PostAn küldve, vagy Budapesten házhoz hordva MggsH Is esM ki­­adás együtt• 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 9 hónapra N­ kt Ac esti kir.dá® postai küldaküldöneért felülik été® érMgyedacké«* 1 fapteC Az a? év folytán minden aónfton*a megkezdhet, Ae «nfetk há& nfliy napján történik U, mindenkor a hé el®# napjaiéi m Am Hintik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések » »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, február 13. A magyar nemzetiség eszméje, azaz a magyar faj egyénisége és sajátosságai, adják meg a magyar nemzetnek a képességet, hogy mint külön nép szerepeljen a történelemben a többi nemzetek sorában. Ezen nemzeti sa­játságok erők, melyek hivatást jelölnek szá­munkra az emberiség kultúrájában, állam­­képző hatalommal bírnak egyfelől, s közmű­velődési tényezők a társadalomban másfelől. Ezért a magyar nemzeti sajátságokat ápolni kell és fejleszteni minden irányban, mert ezeknek köszönhetjük életünket; azok elha­nyagolásával pedig elgyengülünk s kiveszni fognánk, más nemzetiségbe olvadva, mi által egy holt néppel több; az emberiség s annak sokoldalúságra utalt szelleme ellenben egy testi és lelki tehetségekben gazdag válfajjal szegényebb volna. Élni akarunk; erre jogunk van, nemcsak mert a világon vagyunk, hanem azért is, mert ezer éves törekvésben Európa mivelt népei közt állást vivtunk ki magunk­nak, mely velük együtt a haladásra képesit s az életre feljogosít. A nemzetiségi eszme francziák, németek, olaszok és muszkák által kultiváltatik, pedig e nagy nemzetek számerejüknél fogva életük­ben biztosítvák, mégis nemzetiségük kifejté­sét tekintik legfőbb czélul. Mennyivel inkább vagyunk arra utalva mi, hogy magyarságunk­hoz hiven ragaszkodjunk s azt kiművelni ipar­kodjunk. Ha szerbek, románok, horvátok, gö­rögök, nálunknál gyengébb és műveletlenebb népek, nemzetiségi politikát űznek s ennek köszönhetik fenmaradásukat, feltámadásukat és sikereiket, ha csehek és lengyelek ebben keresik a jövőt: nekünk magyaroknak sem veheti rossz néven senki, ha fajunk tulajdon­ságait szeretjük, senki kedvéért fel nem adjuk, a­hogyan lehetséges erősítjük és finomítjuk. Az épen a baj, hogy hamisan felfogott huma­nizmusból, mely nem magában keresi az em­beri feladatot és szeretetet, hanem másokban, sokszor oktalanul utánoztuk a külföldet és sokáig elhanyagoltuk nemzeti sajátságainkat s most is még gyakran előnyt adunk az ide­gennek a honi felett, azért mert idegen. Ellen­kezőleg jobban és okosabban cselekednénk. A nemzetiségi fogalom és jelleg nem könnyen határozható meg minden egyes eset­ben , érzék dolga azt megkülönböztetni. De a főalapok, melyeken nyugszik, azonnal felis­merhetők, ezek: a vér, a nyelv, a művészetek, a jogintézmények, a társaság, a politika. A magyar faj különössége mindezekben megvan. Igen erős vonásokban felismerhető azonnal. Örömmel állíthatjuk, hogy minden irányban nemcsak hódit, hanem tökélesbül. Nemzeti életünk egyoldalúságát letette, a pri­mitív állapotokon régen túl van, elágazott mindenfelé és sok szép gyümölcsöt ter­mett. De az is bizonyos, hogy folyton küz­denie kell, az alsó rétegekben az elszlá­­vosodás és eloláhosodás, a felsőbb osztá­lyokban a németség beözönlése és befolyása s a német irodalom irigy gyűlölködése ellen, mely ugyanis a maga számára kívánta elfog­lalni Magyarországot, s innen 1867-ben ki­­szorittatván, ránk magyarokra neheztel, s bennünket Európa előtt kisebbíteni törekszik, nem másért, mint hogy országunkra igényt formálhasson a német kultúra számára. Pángermanizmus és pánszlávizmus ellen legjobb fegyver a magyar kultúra. Örömmel hallottuk a tegnapi napon Gyulai Pált, a Kisfaludy-társaság köz­gyűlésén védelmezni a magyar nyelvet, a kis és elszigetelt magyar nyelv létjogát, a nagy világnyelvekkel szemben. A­miket Gyulai Pál oly szépen mondott — nem ismételjük meggyőző okait — az nemzeti politika a szó magasabb és nemesebb értelmében. Más né­peknél, angoloknál, íreknél, amerikaiaknál, a nemzet és a nyelv fogalma lehet különböző, nálunk magyaroknál az annyiban összeesik, hogy magyar nyelv nélkül megszűnnénk lenni, sőt az államnak is vége volna. S nyel­vünk kultúránk alkatrésze, költészetünk, iro­dalmunk sőt zenénk is azon alapszik. Nálunk tehát a magyar nyelv terjesztése, műve­lése, tisztaságának megóvása és művészeti alkalmazása, nemcsak a nemzeti szellem ter­mészetes munkája, hanem egyszersmind nagy politikai feladat. Igen hibáznak tehát azok, kik ezt az életben, a nevelésnél, a családban, az üzleti viszonyok közt, a társaságban, az olvasmánynál és a közélet terén elhanyagol­ják s idegen nyelvek vagy szólásmódok hasz­nálatát tűrik. A kormány maga is hibás, hogy ott sem követeli a magyar nyelvet, hol erre, annak állami természeténél fogva joga van. És, hogy a magyar nyelvnek állami ter­mészete van, nem véletlen, sem pedig erőszak, hanem a magyar faj államalkotó tulajdonsá­gának folyománya. Ily viszonyok közt a nyelv nemcsak nemzetiségi sajátság, hanem valósá­gos politikai tényező s a szépirodalom s a tudományos irodalom is azzá válik. Gyakran láttuk már az irodalmat uralkodni a politiká­ban. A latin klasszikusok másfél ezer évig fölényt biztosítottak a latin fajnak; a franczia irók megalapítani segítették Francziaország hegemóniáját Európában; az angol írók a világbirodalomhoz világnyelvet és világiro­dalmat teremtettek: a magyar írók megtar­tották s uj életre ébresztették a magyar fajt, a nyugati műveltséget meghonosították s örök emlékeket emeltek a magyar népnek, sőt a magyar szellemnek utat törtek a külföldre is, s elismerést szereztek. De még nem tettek eleget. Szélesebb alapot kell teremteni a magyar műveltségnek, az ismereteket el kell vinni a kunyhóba és a magyar nyel­vet terjeszteni kell az idegen ajkú honpolgá­rok közt és meg kell mindenkivel kedveltetni a magyar szót és a nemzeti szellemet, ezen feladatot teljesíti a magyar hírlapiro­dalom szünet nélkül mindennap, nem bérért, nem dicsőségért, elismerést sem keresve — kötelességből. Ambicziózus államférfiak és önhitt poli­tikusok lenézőn tekintenek gyakran a sze­rény hírlapíróra, ki nem intézkedik és nem alkot törvényt, mint ők: emez dolgozik to­vább, mint a magvető s a parádét hagyja másoknak. De nemcsak a nyelv és irodalom terén kell nemzeti politikát folytatnunk, a művé­szetek s a társadalom mezején ugyanazon feladat vár reánk. A képzőművészeti társulat teg­napi közgyűlése a nemzeti művészet ezen ágának felvirágzását tüntette fel. Munkácsy Mihály mint első rendű csillag ragyog Euró­pa egén s e csillag Magyarországon kelt fel s nemzeti jellegét azon alkotásaiban is megtar­totta, melyek nem honi tárgyakat ábrázolnak. Felfogásának egyszeri­ konkrét igazsága s a hangulat búskomor jellege, valamint a drá­mai erő képírói elbeszéléseiben, festett bal­ladáiban mindenkor magyarok. S mellette sok más jeles tehetség törekszik a ma­gyar nemzeti festészetet és szobrászatot meg­teremteni és nagy alkotásokban a nemze­tet a legmagasabb műveltségű népek sorába emelni örökbecsű művekben, melyek halha­tatlanságot biztosítanak szerzőiknek s a nem­zetnek egyaránt. S a »nemzeti« kaszinóban tegnap meg­emlékeztek azon nagy férfiúról, ki a magyar­ságot első állította fel legfőbb politikai czél­­nak, a nemzetiséget azon főelvnek, melynek minden egyéb törekvést Magyarországon alárendelni kell. Széchenyi Istvánról: Széchenyi Pál gróf tette ezt, felemel­vén a serleget s beszédében Széchenyi István­nak épen ezen tulajdonságát emelte ki, hogy minden alkotásában magyar volt s magyar lenni iparkodott. Vajha kormányunk, vajha azon társa­ság, mely elsőrendűnek nem ok nélkül tartja magát s mely a fehér asztal körül ülve a be­szédet hallgatta, megértené az intelmet, mely Széchenyi Pál gróf hivatkozásában reájuk nézve rejlett, hogy főuraink és minisztereink végre valahára, nemcsak ünnepélyes alkal­makkor, midőn díszruhát öltenek, de mindig és mindenütt iparkodnának magyarok lenni. Magyar nemzeti politikát kívánunk kor­mánytól, országgyűléstől, főrendektől; míg olyat nem csinálnak, addig Széchenyi jóslata be nem teljesedik. Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRC­ÁJA. — Február 14. — Földényi bankja. — Regény két kötetben. — 31 Irta : RO­S­AD­Y IGNÁC­Z. MÁSODIK KÖTET. A nőtlen férj. De hisz a madonna maga nyitja meg­ neki a szentély ajtaját. Ah! Mit ér mindez, ha a báró ott ólálkodik. Megvívjon vele ? Minő gondolat! Egy bank­­igazgató párbajt vívjon! Ki hallott ilyet! Egy modern ember ily barbár módon hódítson egy asszonyt? Biolonc! Fridényi nem vív, nem vívhat párbajt. Pedig máskép egyelőre nem juthat a szép asz­­szonyhoz. Hetek óta ezen töri fejét, de nem bír megoldási módozatot találni. Mindig azzal végezi töp­­renkedéseit: — Várjunk, várjunk! Talán a báró önkényt is átengedi helyét, talán megretirál. Ezt gondolja a mai nagyon kedélyes, igazán me­leg fogadtatás után is, melyben a szép asszony ré­­szesité. E gondolatok közt ért a banképület kapujához. Vele egy időben bérkocsi ér oda. Két hölgy száll ki belőle. Neje az társalkodónejével. Elza sétakocsizást tett. Most már nagy ritkán és mindig csak este hagyja el lakását, és akkor is kocsin. A férj keresett udvariassággal siet nejéhez s karján vezeti föl a lépcsőn. Kissé lassan mennek. Elza gyönge, kimerült, ámbár aránylag jobb kedvű, mint máskor. Az ideg­­roham, mely máskor mindig meglepi, ha férjével szemben áll, ma elmaradt. Elza kezd beletörődni helyzetébe. Ak! senkin sem látszott meg annyira az idő vál­tozása, mint a szép asszonyon. Hisz csak a boldogság nem érzi az idő hullám­­csapását. De boldog volt-e Elza ? Ama rettentő éjszaka óta, mely őt egy halott­nak hitt karjaiba dobta, lázas hévvel azon fáradozik, hogy elhitesse magával, hogy boldog, végtelenül bol­dog. Esze mindig azt mennydörgi a kísérteteknek, melyek lelke nyugalmát zavarják: — Félre tőlem! El közelemből! Gazdag vagyok, ünnepelt vagyok, hatalmas vagyok. Ez elég nekem. Enyém minden, a­mit kívánok; tisztelnek, kitüntetnek, irigyelnek. — És szeretnek ? kérdik a kísértetek. — Téged csak egy ember szeret. — Nem kell szerelme, hörgi néha a nyugtalan láz gyötrelmeiben. Nem ismerem, nem gondolok vele. Megpróbált feledni. — Lázas álom volt az egész — igyekezzünk ki­gyógyulni belőle. Összeszedt­e minden akaraterejét, azt a vas­­erélyt, melylyel egykor annyi csodát művelt. Vad szenvedélylylyel küzdött sötét fátuma ellen. És ha van egy férfilélek, mely segíti őt ez őrületes harcz­­ban, talán meglánczolja a kísérteteket, és újra rájuk zárja annak a vak tömlöcének ajtaját, melyben tizen­három éven megdermedve, elaléltan, észrevétlen ten­gődtek. De nem volt senki, a­ki segítse. Férje legke­­vésbbé sietett oltalmára, és a küzdelem e nehéz nap­jaiban ismerte meg először a férfit, kivel élete össze volt kapcsolva bonthatatlanul. A munka, az iparkodás, az aranycsinálás nap­jaiban nem ismerhette meg. Sohasem volt szüksége férjére; azt tette vele, a­mit akart. Eszköz volt ke­zében, de nem hitestársa, nem a férj, a házasélet ura és vezérszelleme. Rabszolgának nevelte, s most az el­hibázott nevelés a nevelőn, a mesteren töltötte bo­­szuját. Most a szenvedés válságos napjaiban ismerte meg benne Elza az igazi rabszolgát, a szeretet nél­küli, oktalan lelket, a­ki nem mer, nem képes szenve­dései magaslatára emelkedni, hogy a szerelem hfját csepegtesse fájdalom-kínzott szivébe. Rabszolga volt, a ki fejét vesztette, mihelyt úrnője betegségét látta. Nem tudta okát s ez csak fokozta ügyetlenségét. Eleinte aggódva, kedvetlenül nézte neje kínos vergődéseit. Idegbajnak tartotta s a köznapi szólás­módoknál nem tudott mást vigasztalására. Különben is nagyon igénybe vették az új vállalatok. Sokat kel­lett utaznia külföldre és nem sok időt tölthetett neje betegágyánál. Egyszerre Elza fölépült. Más volt ugyan, mint azelőtt, valami lázas nyugtalanság megmaradt ugyan nála, de érdeklődése az élet iránt ismét fölébredt. Tüzes hévvel vetette magát a szórakozások ör­vényébe. Ismét megjelent a mulatságokon, estélyeken, színházban, újra ráadta magát az üzletre és midőn este kimerülten, fáradtan ült szobájában, néha azt hitte, hogy sikerülni fog a feledés. És ha ilyenkor férje melléje sietett volna,ha me­legen, szerelemmel, tiszta szívvel ölelte volna magá­hoz, ha bátran, férfiasan hozzája lép és szenvedél­lyel igyekszik megorvosolni szive bánatát, s talán sikerült volna a feledés. De Elza rabszolgának nevelte férjét, a ki fel­sőbb lénynek tekintette, midőn egészséges volt s aki most szolgai alázattal közeledett hozzá a helyett, hogy férfiasan gyógyítsa az emberi szív betegségét. Elza asszony volt s kevesebb udvariassággal és több szeretettel férje talán kisegíthette volna a nehéz válságból. De férje nem sokat értett a szerelem orvossze­reinek alkalmazásához. Bankár-eszközökkel akarta nejét megnyerni. Sokszor hallotta, hogy barátai milyen módon vigasz­­talák meg kedveseiket. Ő is ily eszközöket próbált nejével szemben. Elhalmozta figyelme ezer jelével. Virág, ékszer, ajándék egymást érte. Úgy bánt nejével, mint valami tánczosnővel, kinek szeszélyeit ekképen kell és lehet csillapítani. Elza pedig haragosan vágta a földhöz az ajándékokat. Nem udvarlásra, hanem szerelemre, nem ünneplésre, hanem forró, heves rokonérzésre áhítozott vergődő kedélye. És ezt nem kapta, nem találta seho. Más pedig nem kellett neki. A férj, a­ki nem értette többé nejét, panaszos, érzelgős áradozásokkal kezdte untatni. Nem képzelhette, hogy a nő, kit férje úgy ün­nepel, a­kit figyelme ezerszeres jelével halmoz el, elé­gedetlen is lehet. Kezdett boszankodni a dolgon. Épen most, midőn a kivívott nagy sikerek megdagasz­­ot­ták önbizalma forrásait, kétszeresen rossz néven vette nejétől, hogy örömét megrontja tűrhetetlen ide­gességével. Egyszer ezt meg is mondá Elzának. A nő hidegen végig mérte s csak annyit felelt: — Nem szolgálok eléggé ? Nem veszed hasz­nomat ? Fridényi megijedt. Nem mert felelni, mert nem jutott eszébe, mit kell felelnie. Hisz néha most is dús hasznát veszi neje bölcseségének, kihez el-ellátogat ta­nácsért, — persze csak üzleti dolgokban. Eszébe sem jutott azt mondani: — Ne szolgálj, hanem szeress. Imádni, szeretni akarlak, mert téged szeretlek és nem a sikert, melyet általad arattam. Ezt nem mondotta. Fonnyadó lelkében nem csírázott meg az ösztön, mely neje szellemi szükség­letét önkénytelenül megértethette volna vele. Pedig egy időben, ha így beszél vele, talán visz­­szahódíthatja a nőt, ki eddig mindene volt. De hallgatott és lassan kint Elza megint visz­­szavonult saját termeibe, önmagába és egyedül ma­radt kisérteteivel, kik ismét egyre gyakrabban je­lentkeztek nála. De most már nem félt úgy tőlük. — Csak egy ember szeretett — suttogták neki — és hol van az az ember ? Hol van ? Eltűnt nyomtalanul. Elza már ke­restette, de nyoma veszett az emberárban. Azon éjszaka elhagyta lakását és azóta hírét nem hallották. Elza gyászolta, mint szíve halottját A tudat, hogy meghalt, fájdalmasan, de némileg engesztelőleg hatott reá. Nem kereste többé a feledést. Elmerült a múlt­ba, előhívta emlékezete rejtekéből ifjúsága sápadó emlékeit, elmámorosodott az illatártól, mely az emlékezet kertjéből hatott el hozzá. Néha még boldognak is képzelte magát. Ilyen­kor aztán megvetéssel nézett az aranyra, mely lábai­nál bevert és az emberekre, kik napszámos módra köréje czipelték. Az aranytömjéne, a gazdagság csil­logása, a hiú ünnepeltetés, a lopott bőség, a csalóka hatalom, a tikkasztó mulatság, mindaz, a­mi egykor szívét hevesebben dobogtatta, immár hidegen hagy­ták. Hiányzott az ember, a­ki egy erős érzéssel élve­zetessé tegye neki mindezt, úgy amint élt, üresnek, ridegnek, szívtelennek látta azt a világot, mely környező. Zaklatott élete csak az első szerelem föltámadó emlékeinél talált meleget és enyhülést. A­mint beletörődött sorsába, egészsége is ja­vulni kezdett. A pár hét egész évtizeddel megvénítet­­te ugyan, haja gyors szürkülésnek indult és arcza ró­zsáit letépték a lelkében dúló viharok, de azért elra­gadó, bűbájos maradt mostan is. A régi bájakat újak váltották fel; a nő életében nemcsak a nyárnak, hanem az ősznek is megvannak a maga szépségei. Elza arczáról a szenvedés visszfénye, úgyszólván költészete ragyogott; az a méla fájdalom, az a bús­komorság ülte el valóját, mely sehol sem oly fenségesen megkapó, mint az asszonyi arezon, mely a férfit épen úgy elvarázsolhatja, mint a fris tavasz üde cimpora. Elzának ma is vannak tisztelői, habár ritkán mutatkozik társaságban. Edmund báró néha-néha tesz egy látogatást nála. Élénk rokonszenvét meg­őrizte iránta s már nem egy ízben kérdé Nagylápy Kálmántól, ki a rokonság révén gyakori vendége a gyöngélkedőnek: — Miféle betegség lehet az, mely olyan bűbá­jossá teszi ezt az asszonyt ? Kálmán persze csak annyit tud mint az orvos és Tarászy Imre, ki felhagyott ugyan a praxissal, de régi barátságból részt­ vesz Elza orvosi kezelésében. — Idegesség! Ördöngős, vagy, a mi még iszo­nyúbb, asszonyi idegesség. (Folyt. köv.) Budapest, február 13. Montenegró ellen. A Pester Lloyd a következő nagyérdekű levelet közli: R a g u z a, febr. 8. A fegy­verek pattogása Herczegovina és Montenegró hatá­rán a fekete hegyekben hatalmas visszhangot keltett s a »sólymok« prédavágyát veszedelmes mértékben felkelte. E helyen ismételve méltányolták Miklós fe­jedelem logális érzelmeit és ígéreteit. Azonban a nél­kül, hogy őt bántani akarnák, a megtörtént tényekről ma szerzett értesüléseink nyomán, ki kell jelente­nünk, hogy a herczegovinai-bokkei lázadás végleges és tartós leverésére csak akkor számíthatunk, ha előbb Montenegrót legyőztük. Jól, tudjuk, mily nagy horderejű és jelentőségű e nyilatkozat s nem is koc­káztattuk volna azt, ha nem értesülünk olyan czettinjei és grahovoi esemé­nyek felől, melyek kétségtelenné teszik, hogy Monte­negróban a meggondolt politikusok és nyugodtan gondolkozó emberek száma a pánszláv s mellesleg angol pénzzel is táplált agitácziók fanatizáló hatása alatt úgy összeolvad, mint a vaj a napon. Az okos montenegróiaknak köre, mely különben sem volt túl­ságos nagy soha, azon montenegróiaké, kik a fejede­lemségnek húsz év alatt 1858-tól 1878-ig elért ered­ményeivel megelégszenek — legalább »egy időre,« mert örökre egyetlen montenegrói sem fog lemondani azon reményéről és vágyáról, hogy a Bokka di Kattaro kikötőit megkapja — ez a kör, ismételjük, az utóbbi időben elhallgattatott s befolyásától megfosztatott a tettrevágyó vojvodák vad lármája által, kik a töme­gek verekedővágyát s minden rossz szenvedélyét föl­izgatják. Ezt a lármát még gyarapítják a moszkvai szláv segélyző-bizottság ügynökei, kik most Czettinjében és a herczegovinai határ mellett fekvő montenegrói nahiákban az Ausztria-Magyarország elleni bujtoga­­tások iránt amúgy is fogékony nép fölizgatását rend­szeresen űzik. »Mi a török kutyákat kivertük az or­szágból, mely a mienk, ki fogjuk verni a svábokat és magyarokat is.« Ez olyan beszámíthatlan malom alatti politikai beszédnek látszik, de nem szabad fe­lednünk, hogy félig barbárokkal van dolgunk, kik mindig készek arra, hogy a legnagyobb esztelenséget is elkövessék, s kiket a féktelenségig elkényeztetett a rövidlátó európai diplomáczia. Mikor a csernagorezo­­kat a török pasák hadseregei letiporták, a diplomá­czia mindig föltartotta a porta büntető karját, s a czer­­nagorezok a megveretés után területet vagy politikai előnyöket nyertek. Ez annyival inkább megzavarta a kalandvágyó, a rendes foglalkozástól s nyugal­mas kenyérkeresettől idegenkedő nép eszét, mivel lelkiismeretlen bujtogatók, kik között — név szerint is fölsorolhatjuk őket — osztrák szlávok, magyar szer­­bek és angolok vannak, rózsás jövővel kecsegtetik őket, ha Ausztria-Magyarország ellen fegyvert fog­nak. Nem csodálkozunk, hogy angolok is részt vesznek ez alacsony üzelmekben. Az angol kereskedelmet ve­szedelmes konkurrencziával fenyegetné az, ha a Bal­kán-félszigeten egy erős, kereskedelmet űző és virágzó iparú hatalom megvethetné a lábát a kelet kapujánál. Az angoloknak tehát tiszta nyereség minden kelle­metlenség, mely ott az osztrák-magyar pozíczió meg­erősödését késlelteti. A Koritánál, Konjiczánál, Focsánál és Kruse­­vácznál legutóbb vívott harczok, melyek tulajdonké­pen csak jelentéktelen összeütközések voltak, nagy­ban hozzájárultak czernagorcz szomszédaink képzel­­mének és tettvágyának fölizgatásához. A harczok le­folyását eltorzítva beszélték el, csapataink vesztesé­gét szörnyeteg módon nagyitották, s még ide is el­hatnak naponkint a kalandos hirek a cs. k. hadállások megrohanásáról, s egyes csapattestek szorult helyze­téről. Az esztelen túlzásokat, melyeket Montenegró­ban rendszeresen terjesztenek, s melyek még ide is eljutnak, a dologhoz nem értő vagy rosszakaratú le­velezők minden kritika és megválogatás nélkül világ­gá kürtölik. Nem tagadhatni, hogy néhány kémszemle-üt­­közet, mely után a csapatok ismét előbbi állásaikba tértek vissza, nem kevésbbé hozzájárult a hercze­govinai lázadók bátorságának emeléséhez s a határon leselkedő montenegróiak fölizgatásához. Ezek az em­berek hajlandók a csapatoknak a kémszemle bevég­zése után való visszamenetét »hátrálás«-nak s ennél­fogva magukat »győzők«-nek tartani. Ebből az kö­vetkezik, hogy a herczegovinai helységek azon lakói is, kik egy ideig nyugodtan maradtak vagy haboztak, most nem vonhatják el magukat a bandák terroriz­musa alól, s a lázadók számát szaporítják, mivel attól tartanak, hogy a csapatok nem lesznek képesek meg­oltalmazni őket, ha tovább is haboznak. A lázadók főnökei: Samardjics Marko, Samardjics Puso Miatov, Kovacsevics Stojan, Tanovics Ozmán bég rettentően terrorizálnak s igy a falvaknak,melyekben csapatukkal megjelennek, lehetetlen semlegeseknek maradniok. Ha tehát, a­mi különben magától értetődik, a most kifejtett, igen tekintélyes katonai erőnek sikerül a fölkelést a Herczegovinában és Krivoszcziában el­nyomni, akkor, tekintve Montenegrónak már vázolt viszonyait, ezt a kérdést kell fölvetnünk : »S mi lesz aztán ?« A főczinkosok és izgatók bandáik zömével, mi­helyt rosszra fordul dolguk, azonnal átszöknek Mon­tenegróba, s ott intern­áltatnak. Ez internáltak ter­mészetesen ezentúl is megtartják fanatikus gyűlöletü­ket Ausztria-Magyarország ellen, s folytonosan tűz­ben tartják a montenegróiakat, mint a monarchia bármely jövendőbeli ellenségének előőrseit. Ez a do­log nem is fog nehezükre esni, mert a montenegrói­­aknak úgy is elég meleg a vérük. Ezek a tényleges viszonyok, melyeket nem le­het eltagadni, vagy szépíteni. S mi következik ezekből ? A középtanodai javaslat és a vallásfelekezetek. — febr. 13. Napirenden van a középiskolai törvény­­javaslat. Igen fontos ügy, az ország összes intelligenc­iájának neveltetése, a jövő generá­­czió tudományos kiképeztetése függ tőle. A­kié az iskola, azé az állam, s a­milyen az iskola, olyan a társadalom. Ezért látjuk a leg­­hevesebben küzdeni a pártokat az iskola kö­rül. Francziaországban a respublika nem érezte magát biztonságban, mig a közoktatást nem szekularizálta s a felekezet nélküli állami oktatást be nem hozta; Ausztriában a nem­zetiségi pártok vívnak erős és makacs küzdel­met az iskola birtokáért; Magyarországon a középiskolai törvényjavaslat évek során át elnapoltatok, hogy a felekezetek küzdelme egymás közt és az állammal elkerültessék. De végre is a közoktatásnak rendeztetnie kell s valahára, az általános szü­kségérzet nyomása alatt, a kormány nekivágott a tüskés kérdés megoldásának. Igen örvendünk, hogy az ügy el fog in­téztetni és reméljük hogy mindenki megelé­gedésére fog szolgálni az elintézés módja. Mert a jogosult igények méltányos tekintetbe vételét kívánjuk. A gyermeknevelésre joga van: a szülőknek, az egyháznak és az államnak. Mert a gyermekhez tulajdonjoga van mind a háromnak s az egyház ép úgy tár­sadalmi intézmény s emberiségi szükség a jelenkorban mint maga az állam, s Ma­gyarország viszonyai legkevésbbé alkalma­sak arra, hogy itt a vallástalan állam és társadalom proklamáltassék. Nem sikerült ez másutt sem, de a mi kultúránk és né­pünk bevett szokásai s erkölcsi fogalmai, valamint nagy vallásfelekezeteink institucziói és befolyása a lakosságra a vallásos nevelést természetesnek, a nemzet túlnyomó többsége kívánságának s tehát oly szükségnek tüntetik fel, mely elől szemet hunyni a törvényhozás­nak nem lehet s az államnak nem szabad. Kulturbarczot az iskolák birtoka felett az egyházakkal kezdeni nem akarunk. Köz­reműködni akarunk a felekezetekkel, kik ed­dig az egész nevelést bírták, ezentúl pedig az állammal megosztani köteleztetnek annyiban is, hogy a törvényhozás által kiszabott felté­teleknek magukat alávetni szoríttatnak. A szülők joga gyermekeik neveltetésére a középiskolákban teljesen meg van óva, azon általános szabadságban, hogy itt a tankötele­zettség megszűnvén, a szülőknek megenged­tetik gyermekeiket bármely állami vagy fe­lekezeti középiskolába járatni, saját vallásukra vagy nemzetiségükre való tekintet nélkül. Az egyházaknak joga középiskolákat állíthatni és fenntarthatni, megmarad s a nemzetiségi törvény hasonló szabadságot ad a tanítási nyelvre nézve. A tényleges állapot az, hogy ma a val­lásfelekezetek és a nemzetiségek sokkal több jogokkal és birtokélvezettel bírnak a közép­iskolákban, mint maga az állam. E tekintetben a sokféleség a tanrendsze­rekben és a tanítási iránynak némelykor államellenes volta adnak legtöbb okot panasz­ra és igényelnek orvoslást.

Next