Pesti Napló, 1883. február (34. évfolyam, 31-58. szám)

1883-02-14 / 44. szám

44. szám Szerk­esztési iroda: Barátok-tere, A­t­h­­e­n­a­e­u­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1883. szerda, február 14. 34. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — S hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai kü­lönkü­ldéseért felülüzet­e évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »A Pesti ÜSTapló« kiadó­ hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Budapest, február 13. A kivándorlásról a következő érdekes dolgokat olvassuk a Pester Lloydban: »A Cymbrián 85 magyar honpolgár fűlt vízbe, mégis tart a kivándorlás; a felföldi parasz­tok azt mondják, hogy az urak merítették el a hajót, hogy a népet a kivándorlástól elijes­­­szék. A novemberi belügyminiszteri enquete eredménytelen maradt; közigazgatási után a kivándorlást megszüntetni nem is lehet. Az 1881: 38. t.-cz. sem volt hatályos, a kiván­dorlási ügynökök tovább működnek s az útlevél-kényszert ki lehet játszani. A legjobb ügynökök a visszatérő kivándorlók, kik csoda­dolgokat beszélnek az amerikai életről s vagy magukkal csalják a népet, vagy demoralizál­ják az egész falut. De maga a pittsbourghi osztrák-magyar konzul Penszilvániában azt írja jelentésében, hogy a magyar kivándorlók a gyárakban, bányákban és vasutaknál 21 la—3 tallért keresnek naponkint s csak ki­vételesen lesznek földmivelők. Ennek folytán a felföldi gazdák már nem kapnak napszámo­sokat, vagy csak méregdrágán. A felvidéki mezőgazdaság tehát a létért küzködik. — Ezen állapotokat, úgymond a lap, kisszerű agrárius háziszerekkel orvosolni nem lehet, csakis nagyszabású iparpolitika vezethet czélhoz.« Sok igazat mond a czikk. Tilalmakkal visszatartani a népet nem sikerült egyebütt, nem sikerülhet Magyarországon. Ijesztgetés sem használ. Közgazdasági bajok közgazda­­sági intézkedéseket követelnek: adjunk jólé­tet a polgároknak, s nem fogják elhagyni hazájukat. Ezekben egyetértünk a Pester Lloyddal. Az iránt is, hogy ezen állapotok tűrhetetlenek s válságba hozzák a felvidéki megyék összes mezőgazdaságait. De menjünk tovább, miféle intézkedéseket kíván a P. Lloyd, melye­ket mi? Laptársunknak agrárius intézkedések nem kellenek, hanem nagyszabású iparpoli­tikai rendszabályokat sürget. Melyeket? E kérdésre kérünk választ. Mert a­ki valami szert ajánl, az írja meg a reczeptet s ne olcsó jó tanácsokkal akarjon segíteni. Nekünk semmi kifogásunk a nagymérvű iparpolitika és az állami iparpártolás ellen. Mi soha sem helyeztük ellentétbe az ipart a föld­­miveléssel, a mesterembert a gazdával, ipa­ros és földmivel egyaránt termelők. Egy­másra vannak utalva mindenképen. Sok­szor hangoztattuk, hogy a magyar föld­­mivelés meg nem állhat s intenzivebbre nem változhat iparfejlődés nélkül; hogy ter­ményeink versenyképessége és kivitele attól függ, hogy iparczikkekké feldolgoztassanak­ a búza­lisztté, a fa deszkává, a kender kötéllé, a gyapjú posztóvá, a tengeri zsírrá, a krumpli szes­szé, a nyersbőr kidolgozott bőrré stb. Ismételve hangoztattuk, hogy a modern állam roppant költségeit Magyarország elviselni nem képes, ha egyszerűn agrárius állam ma­rad és minden adóját a földre veti s nem igyekszik iparos állammá tenni. Mi ennek folytán mint minden nagyszabású iparpoli­tika előfeltételét követeltük az önálló vám­területet, mely nélkül gyáripart teremteni az országban alig lehet s a kisipart megtar­tani avagy a gyáriparba átvezetni szintén nem lehet. Mert volt hát a Pester Lloyd és a kormány a közös vámterület mellett, mely a mezőgazdasági érdekeket feladja s a hazai iparról lemond ? E nélkül ipart teremteni bajos lesz, mert az osztrák verseny megöli. — Mindig sürgettük, hogy az állam és törvényhatóságok s a katonai kincstár bel­földön csináltasson és szerezzen be mindent, de a ház nem fogadta el Zichy Jenő gróf indítványát. Azt megteszik, hogy előnyt ad­nak a minisztériumok a belföldi vállalkozók­nak, de nem bánják, ha ez a legtöbb esetben osztrák eredetű iparczikkeket szállít hamis c­ég alatt. Az ipartelepek adómentessége, az iparoktatás sokat tehetnek, de a vámközös­ségben adott közgazdasági helyzet dominál s ez ellen parcziális reformokkal sikeresen küzdeni igen bajos. Mindazonáltal tegyünk meg mindent, mit az iparfejlesztés érdekében tennünk lehet, csak ne ámítsuk magunkat frázisokkal, mert az ország jelenleg kötött kezekkel áll az ipa­ros­ kérdésekkel szemben, mint a szeszadó re­formjára vonatkozó alkudozások Ausztriá­val bizonyítják, s tehát a kivándorlás kérdésén az­által segíteni alig fogunk, hogy a falusi paraszttelkeken proletárrá tett föld népét a városok ipartelepeibe vezetjük át. Ez volna a helyes módszer, nem tagad­juk, hanem a kérdés ha felállitatik, még nincs megoldva. Mert a felföldi városokban az ipar ép úgy tönkre­ment, mint a felföldi falvakban a földmivelés, s az ipart feléleszteni ép oly nehéz, mint a roskadozó földmivelést megtá­mogatni. A­ki tehát iparpolitikát emleget, fejtse ki, hogy mit ért alatta? Állami ipartelepe­ket? Törvényhozási intézkedéseket? Az ipar­törvény revízióját? Mit dolgozzanak fel a lé­tesítendő felföldi gyárak? Mi módon létesít­­tessenek? Micsoda garancziák adassanak azok­nak, hogy az osztrák versenyt kiállják s az osztrák gyáraktól a belföldi piaczot legalább elhódítsák? Mi semminő gyakorlati iparos politikának ellenesei nem leszünk, ámbár agráriusok vagyunk. Mert agráriusok vagyunk, azért nem. Földjeink jövedelmét akarjuk szaporítani az ipar felvirágoztatásával. Minden iparos jól tudja, hogy akkor csinál jó üzletet, ha a gaz­dáknak van pénze bőven, és minden gazda jól tudja, hogy akkor van minden terményé­nek jó ára és akad vevője, ha a városi kis- és nagyiparosok vásárolják. A kereskedő csak közvetítő. De mert agráriusok vagyunk, nem fogad­hatjuk el a Pester Lloyd azon ép oly mali­­cziózus, mint alaptalan állítását, hogy a föld­­birtokos osztályok bajait nem agrárius tör­vényekkel és intézkedésekkel kell gyógyítani. Az ipartörvények vagy kedvezmények első­sorban az iparosoknak használnak, csak köz­vetve válnak a földbirtokosok előnyére. Ha a parasztság a falvakon elpusztul s kivándo­rolni kénytelen s nem Amerikába megy ha­nem a városokba, azzal a földmives munkás­viszonyokon segítve nem lesz. Ha az 1 — 5 holdnyi birtokocskák még inkább feldaraboltatnak, úgy, hogy tulajdo­nosaik a mezőgazdaságból megélni képtele­nek, s az uzsorás, a korcsmáros, vagy a mé­száros a telkeket összevásárolja szabadkéz­ből, vagy liczitáczión s a földbirtokosból nap­számos válik valamely gyárban : mi haszna van abból az országnak, a falunak és a me­zőgazdaságnak ? Veszett fejszének nyele. Ha igaz, pedig igaz, hogy kis- és nagy- földbirtok a felvidéken nehéz válságban szenved, segítve lesz-e rajta, ha a városokban ipariskolák nyit­tatnak ? Az égő háznak nem segítség ha a szomszéd ház fedelét locsolják; az éhező kol­dus jól nem lakik abból, ha másoknak enni adnak. Az agrárius bajokat tehát agrárius, az iparos­ bajokat iparostörvényekkel és intézke­désekkel lehet csak gyógyítani. Ez a szabály. A kettő között ellentét nincs, összefüggés an­­­nyiban van, a­mennyiben a társadalom min­den osztálya összefügg, s egyik közgazdasági tényező a másikra visszahat. A Pester Lloyd nagyot téved, ha az ag­rárius bajokat elismeri, de az agrárius politi­kát támadja. Ki az okozatot látja, az okokat ne tagadja, ha a czélt kitűzi, az eszközöket is akarnia kell. Máskülönben vagy belátása hiá­nyos, vagy szándékai nem őszinték. Mai számlákhoz fél iv melléklet van csatolva- Budapest, február 13. A mérsékelt ellenzék ma este igen látogatott ér­­tekezleten elfogadta általánosságban a megyék ház­tartásáról szóló törvényjavaslatot. A részleteknél több módosítás fog tétezni. Egyszersmind fölemlítjük, hogy a mérsékelt ellenzék holnap, szerdán, d. u. 1/2 6 óra­kor újabb értekezletet tart. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezle­tét V­i­z­s­o­l­y­i elnök megnyitván, Kemény Gá­bor b. közlekedésügyi miniszter előterjeszti azon vá­laszok tartalmát, melyek közül az egyiket Zámory Kálmánnak a Duna szabályozási kormánybiztos ki­nevezése iránt, a másikat pedig Móricz Pálnak a besztercze-brezovai és piski-vajdahunyadi helyi érde­kű vasutak ügyében tett interpellácziójára adni szán­dékozik. Az értekezlet e válaszokat tudomásul vette. Ezután a megyék háztartásáról szóló törvényjavaslat vétetvén fel, általánosságban hozzá­szóltak : Tibád Antal előadó, ki terjedelmesen indokolta a javaslatot, Baross Gábor, Kemény Géza b., Kőr­ösy Sándor, Móricz Pál, Hor­váth Gyula, Lázár Lajos, György Endre, Gáli József és Tisza Kálmán miniszterelnök, kinek többszöri felszólalása után a törvényjavaslat általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfo­gadtatott. A részletes tárgyalás a holnap d. u. 6 órakor tartandó értekezletre tűzetett ki. A képviselőház igazságügyi bizottsága ma dél­után 5 órakor A­p­á­t­h­y István elnöklete alatt tar­tott ülésében — melyen a kormány részéről P­a­u­­­e­r Tivadar igazságügyminiszter volt jelen — folytatólag tárgyalta a törvénykezési szünidőről szóló törvény­­javaslatot. Előadó és Teleszky István a bizottság­­ legutóbbi ülésében hozott határozathoz képest bemu­tatták a 3. §-nak általuk szerkesztett szövegezését, mely szerint megjelölendők volnának külön-külön azon ügyek, melyek a szünidő alatt úgy az alsóbb, mint a felső bíróságoknál elintézendők. Miután a bizottság egyszeri hallásra a bemu­tatott javaslatok felett nem határozhatott, azoknak többszörösítését és a pénteki ülésen leendő érdemle­ges tárgyalását határozta el. Ezzel az ülés véget ért. A Kaminski-ügyről. Dr. Kaminski a bécsi ál­lamügyészséghez e táviratot intézte : »Néhány bará­tom arról értesít, hogy a cs. k. államügyészség a bűn­vádi eljárásnak ellenem való megindításával szemben elutasító álláspontot foglal el, mert az általam báró Schwarz ellen beadott polgári keresetből nem tűnik ki büntetendő cselekmény tényálladéka. Ha csak­ugyan így volna, fölemelt kezekkel kérem, térjen el e megállapodásától s becsületem megmentésére indítsa meg ellenem a bünfenyitő eljárást. Nem egy politikai klub Velem-birósága, hanem a független, minden politikai pártgyülöleten felül álló bírák üljenek tör­vényt fölöttem. N­ y a des juges en Autriche. Dr. Kaminski Ignácz, stanislaui polgármester.« Ugyancsak a Kaminski-ügyről jelentjük meg, hogy Kaminski, mint táviratainkban már említve volt, a stanislaui helyi lapban részletes nyilatkozatot tett közzé a transzverzál-pálya provízió-ügyéről. A jellem­ző nyilatkozatnak itt közöljük befejező részét: Több ízben elhatározta Kaminski, hogy bele­nyugszik veszteségébe, de barátai figyelmeztették, hogy ily módon nemcsak 10.000 frtnyi kész kiadása megy kárba, hanem 70.000 frtot kell fizetnie társai­nak is, a­mire írásban kötelezte magát. Ez volt a kényszerhelyzet, a melybe jutott; mintha elitélték volna, hogy elveszitte minden munkáját s kiadásait s felemészsze vagyonát és erőit. Vetett, hogy mások arassanak s ő a közvéle­mény pellengérére állíttassák. Mert ezt kívánja a ma­gas politika, mely nem azok közt keresi a bűnbakot, a kik jóllaktak s a b. Schwarz által Kaminski szá­mára is letett pénzt elkapkodták, hanem azok közt, kik fáradozásaikkal, munkájukkal, verejtékükkel s pénzükkel lehetővé tették, hogy b. Schwarz a leg­olcsóbb ajánlatot nyújtsa be s az építést megkapja! Ezeket nyomorult semmiséggel akarták kielégíteni s ezért proskribálja őket a magas politika, s e pro­­skripczió nemcsak Kaminskit éri, hanem dr. Wolskit is azért, hogy merészkedtek a humorral, de minden jogosultság nélkül bezsebelt borravalók nyugodt megemésztését megzavarni, oly egyének emésztését, kik szánalommal tekintenek a dolgozó emberekre, mint alárendelt teremtményekre, kik azt hiszik, mo­­nopóliumjok van a gazdag lakomában részt venni s a dolgozó embereknek, kik az asztalt felteritették, a lakoma szegényes csontjait s a morzsáit kidobni. Szükséges tehát végezni e parazitákkal, kik a munkálkodó emberek verejtékével hizlalják magukat, kik — mint a croupierk a játékbankoknál — hosszú ujjaikkal a pénzt mások zsebéből a magukéba kapa­­ritják, kik szenteskedő Tartuffeökként a legjobb tár­saságokban ülnek s a borravalók verésének, legsajá­­tabb mesterségöknek ódiumát oly egyénekre tudják háritni, kik szerencsétlen véletlen folytán e paraziták közé kerültek, s hogy ne károsodjanak, hánytatót kénytelenek adni e parazitáknak, hogy kiadják ma­gukból, a mit elnyeltek. S innen a nagy lárma, a mardosás, a megbotránkozási pozitúrák! A nyilatkozat e szavakkal végződik: így áll az ügy, melyet nagy politikai eredmén­nyé fújt fel a c­entralista párt! A munkás-kérdés Ausztriában. Az osztrák kép­viselőház iparügyi szakbizottsága tegnapelőtt a bécsi munkáspárt több vezetőjét, Höger, Gehrke, Baudisch munkásokat s Kretschmer szabót mint szakértőket hallgatta meg, hogy megtudja nézetüket az iparfel­ügyelők intézményéről. Höger az intézményt kitűnő haladásnak mondja. Anglia példája azt bizonyítja, hogy az intézményt nem szabad csak a gyárakra kor­látozni, mert különben másutt zsákmányolják ki a fiatal munkásokat. Éppen a kis­iparban van sok baj és hátrány, melyek föltárása és orvoslása sürgetően szük­séges. Az ipartársulatok az ilyen felügyelet gyakor­lására alkalmas közegnek nem tekinthetők s általá­ban nem sok sikerrel működnek. Az ipartársulatok körében alig van olyan ember, kinek ideje és kedve lenne a fizetéstelen felügyelői tisztet elvállalni. A kis­iparban mutatkozó bajok közt a legnagyobb az, hogy a fiatal tanonczokkal mennyi visszaélést űznek mes­tereik, cselédnek használják, az ipariskolák látogatá­sától elvonják őket stb. Gehrke munkás szintén föltétlenül szükségesnek tartja a munkások védelmére az intézményt. De azt óhajtja, hogy az iparfelügyelő­ket ne a kormány nevezze ki, hanem a munkások maguk válas­szák, mert csak így fogja érdekeiket védeni. Skene képviselő és gyáros veszélyesnek tartja, hogy az iparfelügyelőknek joguk legyen az egyes iparvállalatok minden részletébe behatolni. Nem akar olyan intézményeket, melyek az ipar fejlő­dését gátolják. Höger erre azt feleli, hogy bizo­nyos rendőri felügyeletet kell a gyárakra gyakorolni; szigorú törvényes határozatokat kíván az ellen, hogy a felügyelőket korrumpálni ne lehessen. Kretsch­mer szakértő is azt sürgeti, hogy a felügyelőket a munkások válas­szák. Végül az elnök köszönetet szavazott a szakértőknek. A szélsőbaloldal. — febr. 13. A­mint előre látható volt, a válság a szélsőbaloldalon legalább egyelőre elintézte­­tett. Már volt alkalmunk ennek sokféle okát elmondani. Az uj programmadás úgy magya­ráztatott, mintha a párt egy része a régi programmtól eltért volna s az ezzel való iz­gatás ódiumának nem igen akarták magukat kitenni az illető képviselők. Aztán figyelembe veendő volt az is, hogy a követett taktikával nem sikerült az egyes turbulens elemeket a pártkörből kirekeszteni, hanem inkább ők rekesztették volna ki a mérsékelteket. A vi­déken az új programm hire sok félreértésre szolgáltatott alkalmat s a képviselők válasz­tóik által arra hivattak fel, hogy a szakadást a lehetőleg mellőznék. Betetőzte mindezt Kossuth levele, mely a párt összes tagjaira mély hatást tett. Ez okok következtében létesült a kom­promisszum , melynek részleteit alantabb mondjuk el. A perszonális unió úgy szerepel az elfogadott határozatban, hogy benne van ugyan, de nem mondják ki világosan. Mert hát kétségkívüli, hogy alkotmányos párt, a függetlenség alakjainak keresésében nem in­dulhat ki más alapról, mint a törvényből, s ha ez alapon marad, szükségképen a perszo­nális unió terére jut. A­mi ezentúl van, az nem képezheti semmiféle párt törvényes tö­rekvéseinek tárgyát. A szélsőbal azon felirati javaslata, melyet a határozat idéz, hangoztat­ja a törvén­yes alapot s kiemeli a feje­delem közösségét. Ez tehát a perszoná­lis unió. De nem mondják ki világosan. Az egész eljárást úgy nevezik, hogy taktika, s mert meggátolta a szakadást s czélhoz veze­tett, a szélső baloldali párt álláspontjától tekintve, nem is rossz. A belügyi kérdésekre és pártfegyelemre nézve a határozattól némelyek azt várják, hogy a turbulens elemeket féken tartja, má­sok azt hiszik, hogy minden marad a réginél. Mi is az utóbbit véljük. A személyi differen­­cziák fennállanak egész élességükben, s azok — Február 14. — A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. „Hölgyek öröme.“ — Regény. — 35 Irta: Zola 23 na­p 1. Forditotta: Tarnay Pál. II. Arcza oly fájdalmat fejezett ki, hogy Favier, a ki különben természeténél fogva nem igen volt érzé­keny, segítségére sietett. — Robineau ur éppen most távozott el, mondá. Reggelire bizonyára visszajön... Délután megta­lálja, ha beszélni akar vele. Denise megköszönte és felment a ruha­osz­tályba, hol Aurélia asszony hideg, elfojtott méreggel várta. Micsoda! egy fél óra óta van oda! hol volt ? A varrószobában bizonyára nem. A leányka lesüté fejét és a balszerencsének ez ádáz konokságára gondolt. Ha Robineau nem tér vissza, vége van. Mind a­mel­lett feltette magában, hogy még lemegy hozzá. A selyem-osztályban Robineau visszatérte egész forradalmat idézett elő. Az osztály azt remélte, hogy a folytonos torzsalkodásokat, melyeket ellene forraltak, megunván, nem fog visszanőni, és egy pil­lanatig csaknem úgy volt, hogy Vincard által sar­kaltatva, a­ki üzletét neki akarta eladni, elveszítik. Hutin alattomos működése, az akna, melyet a másod­főnök lábai alatt hónapok óta ásott, fölrobbanóban volt. Miután szabad ideje alatt ő helyettesítette első elárusítói minőségénél fogva, ez alatt mindent elkö­vetett, hogy őt főnökei előtt legyalázza és hogy rop­pant buzgalom tanúsítása által annak helyét elfog­lalhassa; csekély szabálytalanságokat fedezett fel és tett nyilvánossá, javításokra tett alázatos elő­terjesztéseket, új dessineket gondolt ki. Különben az egész osztálynak, elkezdve a kezdő boltos inastól, a­ki elárusító akart lenni, egész az első főnökig, a­ki az érdekeltek­ sorába vágyott belépni, csak egy rög­eszméje volt: megbuktatni a fölötte álló pajtást, hogy egy fokkal feljebb haladhasson a létrán és felfalni, ha akadályul szolgál, és az étvágyaknak az a harcza, ez a kölcsönösen egymás hátára való mászás, ez a gép helyes és szabályos működéséről tett bizonyságot, az tette élénkké az eladást, az itz szerezte meg ez üzlet jövedelmét. Hutin mögött Favier állott, Favier mö­gött a többi­ sorban. Az állkapcsok ugyancsak csat­togtak. Robineau elítéltetett, mint mindegyik egy-egy darab csontját hordta szét. Midőn tehát a másod­fő­nök visszatért, általános zúgás támadt. Ennek véget kelle vetni, az elárusítók magaviselete irányában oly fenyegetőnek látszik lenni, hogy a comptoir főnöke, hogy az igazgatóságnak időt engedjen az elhatáro­zásra, kénytelen volt őt a visszaküldendő áruk kivá­logatásával megbízni és az osztálytól egy időre távol tartani. — Mindnyájan elmegyünk, ha őt megtartják, jelente ki Hutin. Ez a dolog nagyon boszántotta Boutheont­­ot, kinek jókedvű természete nem szerette az ilyen belső torzsalkodásokat. Nagyon rosszul esett neki, hogy maga körül csupa rosszkedvű pofákat lát. Mind a­mellett igazságos akart lenni. — Ugyan hagyjanak neki békét, nem vét ő önöknek semmit. Az ellenmondások kitörtek. — Micsoda ? nem vét nekünk semmit ? Ki­­állhatatlan természetű, örökké ideges, és oly büszke, hogy az embert meg se látja! Az osztály ezért haragudott legjobban. Robi­­neau, nőies idegeivel, bizonyos merevséggel és helyte­len érzékenységgel bírt. Húsz adomát is beszéltek róla, egy kis fiatal embertől kezdve, a­ki bele­bete­gedett, egész rakás vásárló nőkig, kiket maró meg­jegyzései által megalázott. — Utóvégre is, urak, mondá Bourd­emont, én semmit se tehetek.... figyelmeztettem az igazgató­ságot, s ismét azonnal fogok vele beszélni. A második reggelizőknek csöngettek, a souter­­rainből a harangszó a raktár holt levegőjében tom­pán és mintegy távolról jövőnek hangzott. Hutin és Favier lementek. Minden comptoi­ból jöttek az el­árusítók, egyenkint, párosával, lefelé sietve, és egy­mást lökdösve a konyha folyosójának szűk bejáratá­nál, mely nyirkos folyosóban mindig égett a gáz. A csorda sietett oda, némán, komolyan, a tányérok mindig inkább növekedő csörgése és erős ételszag közt. A folyosó végén pedig egy ablaknyilás előtt hirtelen megállapodtak. Tányér­oszlopoktól körülvé­ve, kanállal kezében, mel­lyel rézfazekakba nyulkált, egy szakács osztogatta ott az adagokat. És ha félre­állt, fehér kötén­nyel feszitő nagy potroha mögött a lángoló konyhát lehetett látni. — Nesze neked! tessék! mormogá Hutni, egy pillantást vetve az étlapra, mely az ablaknyílás felett függő fekete táblára volt felírva; marhahús pikáns mártással, vagy tengeri rája. .. Ebben a barakkban soha se kap az ember sültet! Süssék meg örökös marhahúsukat és halukat! Különben a halat általában megvetették, mert a lábas még egészen tele volt vele. Favier mind a mellett halat kért. Mögötte Hutin hajlott az ablakba, mondván: — Marhahúst, pikáns mártással. A szakács gépies mozdulattal szúrt fel egy da­rab marhahúst, és egy kanál mártással leöntötte. Hu­tin, kit a konyhának az ablaknyíláson kicsapó for­rósága arczban ért, alig hogy elvitte adagját, már utána egymás után hangzott a sok »Marhahús, pi­káns mártással.. .Marhahús, pikáns mártással«... mint valami litánia, mig a szakács folyvást húsdara­­bokat szúrt villájára, mártással leöntötte, egy jól sza­bályozott óragép gyors és ritmusos mozdulatával. — Ez a baj meg hideg, mondá Favier, kezén semmi meleget se érezvén. Szépen, egymásután mentek, kinyújtott kezük­ben tányérukat előre tartva, nehogy egymásba ütköz­zenek. Tíz lépésnyire innen volt a töltés, egy másik ablaknyílás, fénylő czink comptoirral, a melyen a boradagok voltak sorba rakva, dugasz nélküli apró palaczkokban, melyek még nedvesek voltak a kiöblí­téstől. És kiki, elmenőben, üres kezébe kapta palaczk­­ját és már most, mindkét kezében lévén valami, ko­moly arczczal és egyensúlyát igyekezve megtartani, kiki asztalához ült.­­ Még sétálni is kell ezzel a terítékkel. Hutin tompán mozgott. Az ő és Favier asztala a folyosó végén volt, a legutolsó ebédlőben. Valamennyi terem egyforma volt, régi pinczékből átalakítva, négy méter hosszú, öt méter széles, melyeket vízhatlan més­szel húztak be és ebéd­lőket csináltak belőlük, de a nedvesség átütött a fal festékén, a sárga falakon zöldes foltok támadtak, és az utczára nyíló szelelő lyukak keskeny nyílásán szürke világosság hatolt be, melyet a járókelők ár­nyai folytonosan megszakítottak. Ott az ember júli­usban éppen úgy, mint deczemberben csaknem meg­­fuladt az émelyítő szagok által átjárt meleg párában, melyet a szomszéd konyha lehelt ki. Hutin érkezett elsőnek. Az asztalon, mely egyik végével a falhoz volt erősítve és via­szos vászonnal bo­rítva, csak poharak, kések és villák voltak, a­me­lyek egyszersmind a helyeket is megjelölték. Mind két végén egy-egy rakás váltani való tányér volt felhal­mozva , míg a középen hosszúkás kenyér feküdt, bele­döfött késsel, melynek nyele a jégbe meredt. Hutin letette palaczkját, tányérját; aztán egy tartályból, mely a meztelen falak egyedüli ékessége volt, asztal­kendőt vevén elé, egyet sóhajtva leült. — Ezzel ugyan nem nagyon lakom jól! — mormogá. — Az mindig igy van, mondá Favier, a­ki bal­oldalán foglalt helyet. Nincs itt semmi, az ember itt éhen dögölhet meg. * Az asztal gyorsan megtelt. Huszonkét teríték fért el rajta. Eleinte csak a villák dühös csörtetése, nagy kamaszok mohó evése hallatszott, kiknek gyom­ra naponkinti tizenhárom órai fárasztó munka után korgott. Eleinte a segédek, kiknek egy óra volt megengedve az evésre, kávéjukat a házon kívül ihatták meg. Siettek is husz perez alatt be­­gyíirni ételüket, hogy csak az utczára kiszabadul­hassanak. De ez igen szórakoztatta őket, lustán, nem az eladásra gondolva tértek vissza, és az igazgatóság elhatározta, hogy nem szabad elmenniök, hanem azok, a­kik kávét akarnak inni, azt három sorért ott kapnak. Ekkor már nem siettek enni, nem igen gondol­ván rá, hogy a megszabott óra előtt osztályukba vis­­­szatérjenek. Sokan nagy falatokat nyelve, palaczkjuk mellett görnyedve, vagy állva, hírlapjaikat olvasták. Mások, ha első éhségüket lecsillapították, hangosan beszélgettek, örökös panaszukat a rossz étkezés ellen melegítették újra, meg újra fel,elmondták egymásnak, hogy mennyit kerestek, mit csináltak a múlt vasár­napon, és mit fognak tenni a jövő vasárnapon. — Nos, hát az önök Robineauja? kérdé Hu­­tintól egy elárusító. A selyem-osztály harcza másod­főnökük ellen valamennyi comptoirt érdekelte. A Saint-Roch kávé­házban mindennap éjfélig e fölött vitatkoztak. Hu­tin, a­ki marhabus darabjával küzködött, csak ennyit felelt: — Hát, Robineau visszajött. — Aztán hirtelen neki mérgesedve folytatás . — Kutya teringettél! nekem szamárhust ad­tak !.. .Becsületemre! utóvégre mégis megutálja az ember! — Ugyan mit panaszkodik! szólt Favier. Hát mit mondjak én, a­ki elég szamár voltam, hogy halat kérjek... .Rothadt. Valamennyien egyszerre beszéltek, mérgelőd­tek, tréfálóztak. Az asztal egyik sarkán, a fal mellett Deloche szótlanul evett. Mindig roppant étvágya volt, a­melyet soha sem bírt kielégíteni, és mivel sok­kal kevesebbet bírt szerezni, hogysem ráadásokat fizethetett volna magának, a legkevésbbé ízletes dol­gokat is inyencz falánksággal költötte el. Mindnyájan is mulattak rajta, mert igy kiabáltak: — Favier, adja oda halát Deloche-nak... Ő így szereti, — Ön meg a marhahúsát, Hutin, Deloche csemegéül óhajtja. A szegény fiú vállat vont, nem is felelt. Nem az ő hibája, ha mindig éhség gyötri. Aztán a többi is hiába köp tányérjába, mégis mind kinyalja. Azonban csendes füttyre mind elhallgatott. Azt jelezték, hogy Mouret és Bourdoncle a folyosón vannak. Egy idő óta a hivatalnokok panasza oly mérvű lett, hogy az igazgatóság affektálva maga akart lemenni, s az élelmezés minőségéről meggyőződni. Na­ponkint és fejenkint egy frank ötven centime-ot fize­tett az élelmezési főnöknek, annak ebből mindent kelle venni és fizetni: élelmi­szereket, a gázt, kősze­net, a szolgaszemélyzetet; és Mouret rettenetesen meglepetettnek látszott, hogy mindez nem a leg­jobb volt. Még ma reggel is minden osztály egy-egy elárusítót küldött ki. Mignon és Liénard bizattak meg, hogy társaik nevében beszéljenek. A mély csönd­ben tehát a fülek hegyeződtek, a szomszéd teremből, melybe Mouret és Bourdoncie éppen beléptek, han­gok hallatszottak be. (Folyt, köv.)

Next