Pesti Napló, 1884. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1884-02-14 / 44. szám
44. szám. Szerkesztési Iroda: Ferenoziek-tere, Athenäen m-é p ü 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadti hivatal: Fsrenezisk-tere, Athenaeum-épü 1 et, A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás, Budapest, 1884. Csütörtök, február 14. 85. évi folyam. Előtfizetési feltételek , Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy most előfizetések a »PestiNapló» kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, február 13. A választások közelségét még nem érzi a nép, de a politikusok már hatása alatt állnak a bekövetkező küzdelemnek egészen. A képviselőházban csupa kortes-törvényjavaslatot terjeszt elő a kormány. Előbb az adófelemelések jártak, most — a közjólét emelése. Ipartörvény revíziója a városok sok ezer iparos választóinak kecsegtető Ígéretül, hogy talán az ő sorsuk is jobbra fordul a Tisza-kormány kegyelméből önálló vámterület nélkül. E törvényhez van egy módosításunk, az 1. §. így szóljon: »Magyarországon minden hivatal és hatóság, a közös kormányt is ideértve, tartozik szükségletét iparczikkekben honi termelőktől beszerezni.« Amíg ez nincs törvényben megparancsolva, a magyar ipar virágozni nem fog. Miniszteri levelek nem érnek fel miniszteri megrendelésekkel. Különben, hogy iparosaink ezen se bus, se hat javaslattal meg lennének elégedve s a kormánynak nyerve, kötve hiszszük. A bányavárosoknak prezentbe kész a bányatörvényjavaslat. A kormány félt, hogy elpártolnak, mert kilencz év óta semmit sem tett a bányászat érdekében, csak nyúzta, adókkal és illetékekkel terhelte és majdnem tönkre tette. A járásbíróságok szaporításáról szóló törvényjavaslat minden választási központnak, hol még törvényszék vagy járásbíróság nincs, kilátásba helyezi, hogy kap egy ily hivatalt, ha jól viseli magát és szabadelvű lesz. A kormánypárti jelöltek ígérhetnek derűre-borura hivatalt korteseiknek, minden ügyvédből, ki zászlójuk alatt beszédeket tart, már legközelebb járásbíró lesz, ha megválasztatnak. A kormány igen tudja, hogy mitől bódul a légy: korteskedéshez és taktikához senki jobban nem ért Tiszánál. Ő az érdekek szövetkezésére alapítja uralmát s államférfim eszmék és czélok helyett az emberek gyöngéivel kormányoz. De most tart a választásoktól s jó előre nekikészül, nehogy vesztes legyen. Ügyes ember : már mindenütt készíti elő a talajt, főispánjai dolgoznak erősen és osztják ki a kerületeket azoknak, kik mamelukoknak leginkább beváltak, vagy beválni ígérkeznek. Szerte az országban a főispánok értekeznek a jelöltekkel, egyeztetik az érdekeket, nehogy a kormánypártiak összeveszszenek egymás közt, informálnak fel Budára, instrukciókat kapnak és megdolgozzák a vármegyét, amint tőlük telik. Aki szabadelvű képviselőjelölt, az hivatalos jelölt. A hivatalos kandidaturák, minden parlamentarizmusnak eme megrontói és minden alkotmányos szabadságnak gúnyja, Magyarországon teljes mértékben be vannak hozva. Épp úgy, vagy inkább, mint III. Napóleon alatt Francziaországban valának. Az is régime personel volt, a Tiszáé is az. A király nem tudja, mert a helyzetet Magyarországon alig ismeri, hogy uralkodásának legnagyobb gyöngesége — a majordomus. A főispánság ie Tisza alatt oly átalakuláson ment keresztig, melyről érdemes lesz tüzetesen beszélni.A magyar főispán nem főur többé, ki a királyi méltóságot és a kormánytekintélyt képviseli, mint volt hajdan; nem is profet, ki az adminisztrácziót vezeti és dolgozik reggeltől estig, hogy a nép az állam által a törvények értelmében pontosan kiszolgáltassák: a jelenlegi főispánok csupa adminisztrátorok, azon gonosz politikai értelemben, mint a negyvenes években láttuk őket Honiban, Biharban; használni nem használnak, dolgozni nem igen dolgoznak, hanem cselt szőnek és erőszakoskodnak a szabadság elnyomására. Mindenik egy kis Tisza megyéjében, »fölfelé meghunyászkodó, lefelé erőszakos,« mint urukat Somssich jellemzé. A hal fejtől szagos; mit kívánjunk egyebet a főispánoktól, mint amire az alkotmányos miniszter tanítja őket? Nekik is megvannak mamelukjaik a vármegyében, ők is taktikával visznek keresztül mindent, náluk is oly szép rendben megy minden,mint az országban, s az ő népük is oly boldog és elégedett, mint a nemzet. E főispánok és ezen kormány ellen választási küzdelmet folytatni, ahhoz nagy erkölcsi bátorság kell. És elszántság, vagy elkeseredés. Mert tiszta kézzel és puszta meggyőződéssel nekimenni e harcznak éppen olyan, mint fegyvertelen indulni a pogányok ellen. És mindazonáltal a kormány fél. Saját bűneinek terhe nyomja lelkiismeretét; hátha a magyar nemzet, választásra szólittatván királya által, feltámad ellene, hogy igáját lerázza ? A kormány tudja, hogy a nép el van keseredve s nem hisz többé senkinek, még a kormány törvényjavaslatainak sem. A hangulat van a kormány ellen s ez tényező, mely a mesterkedésnél nagyobb lehet. Kivált, ha az ellenzék el nem késik és szintén hozzálát az előmunkálatokhoz. De nem ám Budapesten, hanem künn a kerületekben. És pedig nem csupán a saját kerületeiben, hanem a kormánypártéiban is. Fel kell zavarni a szabadelvü párt poshadt vizeit, nem kell engedni, hogy a kormány pontyai hizzanak bennük s a főispánok etessék békében állatkáikat, hogy szépen feltálalhassák a jámborokat minisztereiknek. Nem szabad a független, s még önálló meggyőződéseiket áruba nem bocsátott elemeknek a választásoktól félrevonulni. Kivált az arisztokrácziának nem, ha vezetni akar. Arisztokráczia, mely nem politizál, nem exisztálhat. Az angol arisztokráczián vegyen példát a magyar, az soha sem vonul félre. Fordulatnak a magyar politikában kell beállni, de hogy a választások okozzák a fordulatot és ne la force des choses, vagy pedig az udvar tetszése, azt minden alkotmányosan A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. — Február 14. — Bismarckról. (Buschnak Unser Reichskanzler czimü könyvéből.) Busch könyvének »Diplomácziai indiszkrécziók« czimü fejezetéből még a következőket közöljük : Megjegyzem, hogy oly visszaélés, mint Goltz, Amim, és más porosz diplomaták űzni próbáltak, külföldi követségeknél is előfordulnak néha, mégpedig az utolsó öt évben. Egyik-másik olvasó még emlékszik a botrányra, mely 1878. márcziusban az osztrák nagykövetséget a st.-jamesi udvarnál izgatottságba hozta s azután a sajtó zsákmánya lett. Arnim mindenesetre egy követség feje volt, de ebben az esetben egyszerű attaché volt az, a ki saját szakállára merészkedett politikát csinálni s főnöke háta mögött egészen máskép operált, mint ennek ezt utasításai eléje szabták. Montgelas gróf követségi titkár Londonban egy ideig a brit kabinetben azon meggyőződést tudta kelteni, hogy ő, nem pedig a nagykövet Beust gróf, tulajdonképeni bizalmas embere Andrássynak. Családi összeköttetésekkel, valamint azzal, hogy fontoskodó arczot tudott magának adni. Montagu Corry, Disraeli bizalmasa segélyével oda vitte, hogy a brit miniszterelnök őt tekintette a bécsi külügyi hivatal nézetei igazi tolmácsának. Bármi világosan adta is az utóbbi a hivatalos jegyzékekben az angol kabinetnek értésére, hogy nem számíthat reá, hogy Ausztria-Magyarország cselekvőleg fog Oroszország ellen fellépni, az attaché mégis fenn tudta tartani a hitet, hogy azon jegyzékek, melyeket a nagykövet átnyújtott, nem helyes kifejezései a cs. kir. politikának, hogy minden szándék megvan Angliával együtt háborút kezdeni Oroszország ellen. A dolog végre annyira ment, hogy Disraeli szükségesnek tartotta Ferencz József császár képviselőjének szemére vetni az ellenmondást Ausztria nyilatkozataiban, mi kínos jelenetre adott alkalmat. Montgelas gróf viselete olyan hallatlan volt, hogy sokan azért azt hitték, hogy nem saját kezére fondorkodott, hanem valami felsőbb harmadik személy eszköze volt. Jogosult volt-e a sejtelem, azt nem tudni, de feltűnt, hogy Montgelas egyelőre csak enyhe dorgálást kapott s később teljes nyugdíjjal bocsáttatott el, hogy továbbá csakhamar a botrány napfényre jötte után a tárgyalások Ausztria-Magyarország és Nagybritannia közt megszakittattak s hogy Bécsből oly hirek terjedtek el, melyek Andrássy állását fenyegetettnek, sőt ingadozónak tüntették föl. Ha az előbbiekben mondottakat a diplomácziai fegyelem szükségéről összefoglaljuk, következő tanulságot kapunk. A diplomáczia több fontos tekintetben rokon a katonasággal, mindenekelőtt abban, hogy a szolgálatot egységesen kell vezetni s hogy annak szervesen kell működnie. Más szóval : A közszolgálat azon ága, mely a külföldi államokhoz való viszonyt és forgalmat szabályozza, jobban, mint a polgári szolgálat minden más ága, megkívánja a tagoknak szigorú alárendelését a fő alá, az összhangzatot tevékenységük minden nyilatkozatában. Az állam egyetemes diplomácziájának a miniszter eszméihez kell irányulnia, az ő akarata, az ő parancsai szerint kell mozognia és forognia, mint egy gyár szövőgépeinek a gőzgép szerint. Kivételek e szabály alól még elsőrangú tekintélyekre sem léteznek. Halasztások a parancsok teljesítésében, a jobban tudni akarás egy követ részéről, a külügyi szolgálat közegei közti szakadások megbénítják az akcziót, aláássák lassankint az illető kormány tekintélyét minden kabinetnél s válságos pillanatban lételét is kérdésessé tehetik. Dezorganizált diplomáczia nem lehet más, mint a fejedelem s a nép érdekeinek károsítója, mely fegyelmezetlenségre s feloszlásra vezet éppen úgy, a mint a hadsereg, melyben az alantas tábornokok a fővezértől tulokos dölyfből megtagadják az engedelmességet és az ő határozott parancsai ellen akarnának előre, jobbra, balra indulni, támadni vagy visszavonulni. Bizonyos önelhatározási jog csak azon korlátokon belül van megengedve, melyek az utasítás általános szellemében meg vannak adva. Aki ezt nem érti, vagy meg nem emészti, mert jobban értesültnek vagy lángeszübbnek képzeli magát, mint főnöke, az adja be lemondását , azután a diplomáczia szervezetén kívül törekedjék arra, hogy maga legyen főnök ; talán az ő jobban tudását s lángeszét akkor megismerik. Bismarck ellen persze ez nehéz lesz, s Vilmos császár, elsősorban katona, szintén nem könnyen lesz az ily célokra megnyerhető. Minő állást foglal el kanczellárunk a diplomácziai szolgálatnak e fejezetben felsorolt többi árnyoldalaihoz ? Kifejezett ellenségét látjuk benne minden korszerűségnek, minden frázisnak és polenak, tisztán praktikus politikus, a tények embere, aprólékos fondorlatoktól idegenkedik és szokatlan mérvben őszinte, azaz amennyire ez csak lehetséges, mert ahol szükséges, nagyon jól tudja nézeteit és véleményét eltitkolni. Méltányosan gondolkodónak ismerjük, ki a dolgokat nagy szempontokból mért, lángeszű ösztönnel, biztos lépéssel czélja felé haladva, a ki értékének tudatában van s azért nem dicsvágyó. Továbbá hatalmas munkás, a ki nem kíméli magát, ha a maga nyugalmával és szórakozásával az állam szükséglete áll szemben. Végül humorista, igen erős szatirikus színezettel, aki nyilait nem tartja magánál, ha valami nevetséges vagy megvetendő kerül szeme elé. E tulajdonságok mellett a kanczellárban számos kartársa, midőn akkor még az egyszerű Herr von Bismarck először lépett bensőbb ismeretségbe a diplomácziával, nem igen kelthetett kellemes érzéseket, és okmányok bizonyítják, hogy ezt nem tartotta szükségesnek ki nem fejezni. Szóbelileg is kifejezte nézetét ama czéh ízléstelenségeiről, mely őt most akarva, nem akarva főmesterének ismeri el, s az érdekeltek természetesen e nézeteket nem valami jókedvvel fogadták, a ki hallja szívesen magáról az igazat, főleg ha az erősen szarkasztikus hangon nyilatkozik ? Ellenben a közönség többi részének, főleg az igazság tisztelőinek s a humor barátainak, annál inkább tetszettek e nézetek. A következőkben szemelvényt adok azon nyilatkozatokból és adomákból, melyek ítéletének próbáiul szolgálhatnak tisztviselőink ez osztályának átlagáról s néhány külföldi diplomatáról s fantázia-diplomatáról, valamint példájául annak, hogyan bánt el alkalmilag ez urakkal. E gyűjteményből azonban minden humorisztikusat félreteszek egy későbbi fejezet számára. Meglehetős rosszul jártak mindenekelőtt a frankfurti kollégák az eltűnt Bundestag idejéből. 1851. májusban, kevéssel Bismarck első megérkezte után a »szövetségi phaak«-ok közé az újonan kinevezett követségi tanácsos azt írja nejének: »Frankfurt rettenetesen unalmas; csak most veszem észre, mily hálátlan voltam sok ember iránt Berlinben ; mert tőled s hozzád valóitól egészen el akarok nézni, de még a honfiúi és pártbajiam hidegebb mértéke, melylyel Berlinben találkoztam, is benső viszonynak nevezhető az itteni érintkezéshez képest, mely alapjában véve nem egyéb, mint kölcsönös bizalmatlan kikémlelés. S ha még lenne valami titkolni vagy kikémlelni való! Csupa semmiség, a mivel az emberek gyötrik egymást s e diplomaták fontoskodó aprólékszatócskodásukkal már most sokkal nevetségesebbek előttem, mint a második kamara képviselője méltósága tudatában. Ha külső események nem lépnek közbe s ezeket mi, tulokos bundestag-emberek sem vezetni, sem előre meghatározni nem tudjuk, úgy már most biztosan tudom, mit fogunk egy, két, öt év alatt alkotni s mindezt kész vagyok 24 óra alatt megcsinálni, ha a többiek csak egy napig igazságszeretők és okosak akarnak lenni. Sohasem kételkedtem benne, hogy mindnyájan vízzel főznek, de olyan józan, együgyü vizleves, amelyben egyetlen egy darabka húst sem lelni, mégis meglep engem. Küldjétek ide X. vagy Y. falusi bírót, ha megmosdatták és megfésülték őket, úgy a diplomácziában nagyra akarok velük lenni. Azon mesterségben, hogy sok szóval semmit se mondjunk, nagy haladásokat teszek, sok évre menő leveleket írok, melyek csinosan és folyékonyan olvastatják magukat, mint a vezérczikkek, s ha Manteuffel, midőn elolvasta őket, megmondhatja, mi van bennük, úgy ő többet tud, mint én. Mindegyikünk úgy tetteti magát, mintha azt hinné a másikról, hogy meg van spékelve gondolatokkal és tervekkel, ha csak el akarná őket mondani, pedig e mellett mindnyájan együttvéve sem tudjuk jobban, mi lesz Németországból, mint akár Dutken Sommer. Nincs ember, még a leggonoszabb kételkedő demokrata sem képzeli, milyen sarlataneria és fontoskodás rejlik a diplomácziában !« Egy más helyen ezt írja a bundestagi diplomatákról : A szövetségi diplomaták tehát nagyrészt elég szegényes, kétes képességű s még kevésbbé önzetlen egyének voltak, kicsinyesek, aggódók és függők, de mégis olyan emberek, kiknek múltja ellen a magánéletben semmi kifogást sem tehetni. Ellenben az 1857-iki év a diplomácziai kart Frankfurtban azzal fenyegette, hogy fölötte kevés előzményü egyéniséggel szaporodik s erre vonatkozik Bismarck jelentése Manteuffelhez, melyben elmondja, hogy egy kis német fejedelem (idősb Reusz) által az illetőnek adományozott diplomácziai állás (miniszterrezidens lett volna Frankfurt városánál) általános idegenséget keltett. Az elbeszélések, melyek annak előéletéről forgalomban vannak, egész azon időkig mennek vissza, midőnőt mint czipészinast egy idősebb férjtelen aszszony jóakarólag észrevette s azután a hölgy költségén felsőbb iskolai oktatást, utóbb pénzért bárói czimet nyert«, mire a hölgy hozzá ment nőül. Kormányától, hogy »rendjeleket szerezzen neki«, s ismételve szerencsekivánatok átadására küldetve az idegen udvarokhoz, az illető az önmaga által írt hírlapi czikkekben »az európai nagyhatalmak legelső diplomatái közt« szerepelt. Azt állítják, hogy a kormány, mely »e fajta egyénnek az eddig hasztalan próbált bejutást a felsőbb társaságba most kierőszakolni« törekszik, »úgyszólván nyílt boltot tart nemeslevelek számára, ahol mindenki, bárki legyen, a szilárd árak szerint meghatározott összeg beküldése mellett az általa kívánt czímet megvásárolhatja«. Úgy látszik, hogy ugyan a kormány ,és ha az üzlet jövedelmes, mások is, hasonló üzérkedést akar nyitni a diplomácziai karba való kinevezésekkel is.« A történetet, melyet Busch Jules Favreról beszél, kiről Bismarck azt állítja, hogy a versaillesi béketárgyalásokon halványra festve jelent meg, szeme körül zöld széllel, nem ismételjük, mert Busch előbbi könyveiben is szerepel. Ellenben érdekes egy nyilatkozat a második császárság minisztereiről. Busch ezt írja: »Gramont Bismarck nyilatkozataiban kevéssel a háború előtt s annak folyamán mint a tökfejüség és nehézkesség prototipja jelentkezett. Ollivierről is nem hitt lenézéssel beszélt a kanczellár. Midőn egyszer az előbbire került a szó, azt mondta: Ez és Ollivier a nekem valók ! Ha velem történt volna, a mi velek, én legalább egy ezredbe léptem volna, akár franctizeur lettem volna, habár felakasztottak volna miatta. A nagy, erős Gramont jól bevált volna katonának. Bismarck egy más alkalommal azt mondotta, hogy ha a cseh háború nem sikerült volna, mint katona kereste volna a halált, mert különben a berlini vén asszonyok vizes kendőkkel verték volna agyon. — Odo Russel egyszer említette, hogy Gramont Róma mellett kék bársony öltözetben volt vadászaton. »Igen — felelt a kanczellár — ő jó vadász. Hatalmas izomzata van. Derék erdőkerülő lett volna belőle. De mint külügyminiszter, — nem érthetni, hogy tehette azzá Napoleon császár.« gondolkozó férfiúnak óhajtania kell. Mert legyen a nemzet saját sorsának kovácsa. És ha a választók többsége meg hagyja magát vesztegettetni a kormány ígéretei és nyomása által, a nemzet maga lássa, ha úgy kormányoztatik, mint kívánja és megérdemli. Budapest, február 13. Tisza Kálmán miniszterlnök ma este két napra Bécsbe utazik. A képviselőházban iövő kedden vétetnek a különböző vasúti törvényjavaslatok tárgyalás alá. A jövő hét végén azután három vagy négy napi szünet áll be az országgyűlés tevékenységében, mely után a szeszadótörvényjavaslat fog tárgyalás alá kerülni. A mérsékelt ellenzék ma este Ernuszt Kelemen elnöklete alatt tartott értekezletében a »némely megyék határigazításáról« szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalásánál Hodossy Imre szólalt fel Kavecsán község érdekében és részletes, beható indokolás után indítványozza, hogy ezen község Sáros megyétől el ne szakasztassék. A párt Hodossy indítványát egyhangúlag magáévá tette. A járásbiróságok szaporításáról és az 1875: 36. törv. czikk módosításáról szóló törvényjavaslatot Horváth Lajos előadó ismertette hosszabban és behatóan, s bár szóló kevésnek tartja azt, mit a javaslat nyújt , Boszniára volt pénz, de az igazságszolgáltatás érdekeire nincs — mindazonáltal a javaslat tagadhatatlanul — bár igen csekély mértékben —javít a mai állapoton. Ajánlja az igazságügyi bizottság szövegezését. — Hodossy valóságos körtes javaslatnak tartja a javaslatot. Erélyesen szólal fel az ellen, hogy a járásbíróságok szaporítását illetőleg a helyek választására nézve a miniszter semmi határozott és kötelező nyilatkozatot nem akar tenni. Szilágyi Dezső, Horánszky és Apponyi Albert dr. szólottak még a javaslathoz. Apponyi melegen szólal fel a jászberényi törvényszék fentartása mellett. Szóló ugyanezen álláspontot foglalná el még akkor is, ha nem képviselné is Jászberényt. Semmiféle állami érdek nem kívánja a jászberényi törvényszék eltörlését Statisztikai adatokat hoz fel állítása igazolására. Utal szóló a históriai érdekre; utal azon óriási áldozatokra, miket Jászberény városa éppen a kormány biztatására ez irányban tett. Gere csák bejelenti, hogy a házban felszólal Versecz mellett, hogy Fehértemplomból a törvényszék tétessék át Verseczre. — Az írói és művészi jogról szóló törvényjavaslatot Horváth Lajos ismertette. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma este 6 órakor Erdődy Pál elnöklete alatt tartott ülésében, melyen a kormány részéről Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter és Ludvigh miniszteri tanácsos voltak jelen, részletes tárgyalás alá vette a szeszadó reformjára vonatkozó törvényjavaslatot. A tárgyalás folyamán, melyben a bizottság valamennyi tagja részt vett, tüzetesen megvitattatott az élesztő, a gazdasági szeszgyárak és a szövegezés kérdése. Végül a bizottság a javaslatot részleteiben is változatlanul elfogadta és azon határozatot hozta, hogy a pénzügyminiszter felszólíttatik, hogy a törvényjavaslat letárgyalása után a régi és az új törvényből egyet készítsen. Ezzel az ülés véget ért. A közelebbi ülés pénteken, f. hó 15-én lesz, melyen elsősorban hitelesíttetni fog a ma tárgyalt törvényjavaslat szövege, és aztán tárgyalás alá vétetik a közösügyi póthitelre és a börtönügyekre vonatkozó törvényjavaslat. A képviselőház igazságügyi bizottsága ma d. u. 5 órakor tartott ülésén rövid előleges eszmecserét folytatott a határőrvidéki házközösségekről szóló törvényjavaslat tárgyában, s a törvényjavaslat tárgyalásának megkezdését a pénteken tartandó ülésre tűzte ki. Az ülésen jelen volt Pauler Tivadar igazságügy miniszter és Berczelly Jenő miniszteri tanácsos. A főrendiház pénzügyi bizottsága ma d. e. 11 órakor tartott ülésében megkezdte az 1884-ki állami költségvetés tárgyalását, s a pénzügyi, belügyi és honvédelmi tárczák költségvetéseit végig tárgyalván, elfogadta. Azután megkezdte a kereskedelmi tárcza költségvetését s azt d. u. 2 órakor félbeszakítván, a holnap tartandó ülésen fogja folytatni. A tárgyaláson jelen voltak: Tisza Kálmán miniszterelnök, Szapáry gr. pénzügyi, Orczy Béla h. ő Felsége személye körüli, úgy is mint honvédelmi, és Széchenyi Pál gr. kereskedelmi miniszter. Jacobini (52), Parocchi és Zigliara (51) s végre Czacki aki 1834. ápr. 16-án született, tehát még az ötvenedik évet sem töltötte be. Orlov herczeg párisi orosz nagykövetnek küszöbön álló áthelyezéséről Berlinbe ezeket írják a National Zeitung-nak Sz.-Pétervárról: Ha Orlov herczeg Berlinbe megy, határozottan állítható, hogy ezzel Bismarck herczeg személyes óhajtásának tesznek eleget. Már előbb, nevezetesen az Arnim-perben híressé vált egyik sürgönyével a legkedvezőbb értelemben nyilatkozott személyiségéről s régibb magánviszonyuk is támogatta ezen óhajtást. Ami korántsem akarja azt jelenteni, hogy Saburov, a távozó berlini nagykövet nem volt rokonszenves a kanczellár előtt, csakhogy a jobb ellensége a jónak, vagyis Orlov kedvesebb a német kanczellár előtt, mint bármely más orosz diplomata, tehát Saburov is, akinek távozása korántsem jelent bukást. Ellenkezőleg, Saburov előkelő udvari állást nyer, amelyet valószínűleg már legközelebb a belügyi szolgálatban más kiváló állással fog felcserélni. E kérdés már a nagykövet legutóbbi sz.pétervári tartózkodása alatt jóformán rendezve volt. Saburovot ez alkalommal különösen jó indulatu fogadtatásban részesítette a czár. A kath. egyház jelenlegi állásáról a következő érdekes adatokat közli a Gerarchia Cattolica: Az egyház feje, XIII. Leo, Sz.Péter beszámításával 263-ik földi helytartója Krisztusnak, 1810. márczius 2-án született s igy legközelebb tölti be 74-ik főpapságának 6-ik évét. Az egyház főtanácsaként áll oldalánál a 70 tagú bíbornok-kollégium, melynek e pillanatban 57 tagja van. Ezek közül egyet (Schwarzenberg lget) még XVI. Gergely nevezett ki; 36-an IX. Piustól, 20-an a jelenlegi pápától nyerték a bíbort. XIII. Leó pápasága alatt nem kevesebb mint hat bíbornok hunyt el, közülök csak 1883-ban nem kevesebb mint hat. Hierarchiai rangfokozatban a bíbornokokhoz legközelebb áll a 12 pátriárka, kiknek fele a latin rítushoz, a többi a keleti rítusokhoz tartozik. Érseki szék 174 van, és pedig 150 latin és 24 más ritusu. Püspöki szék 713, melyek közül 663 latin s 50 keleti ritusu. Apátság és priorság 17, apostoli delegáczió 6, apostoli vikariátus 124 és apostoli prefektura 34. A hierarchiai czimek összessége e szerint 1154-re megy. Mint a bibornoki kollégiumban, a hierarchia egyéb fokozatain sincs folyvást betöltve minden hely. A 12 pátriárkái szék közül ez idő szerint egy, a latin érseki és püspöki székek közül 61, a keletiek közül 20, továbbá három apátság és priorság, egy apostoli delegáczió, 3 apostoli vikariátus és két apostoli prefektura, összesen tehát 105 szék van üresedésben. XIII. Leo pápasága alatt nem csekély mérvben szaporodott a kath. hierarchia. XIII. Leo 4 új érseki széket alapított, két püspökit érsekivé alakított át, 20 püspökséget s 18 apostoli vikariátust állított fel, 2 apostoli prefekturát vikariátusi rangra emelt s 6 apostoli prefekturát alapított, összesen tehát 52 új hierarchiai széket léptetett életbe. A bibornokok közül kineveztetési sorrendre nézve Schwarzenbergig a legidősebb, aki 1842. óta viseli a bíbort; korra nézve Newman (84 éves), Guibert párisi érsek (82 éves), s a kollégium dékánja, di Pietro (78 éves). Legfiatalabbak: Howard (55 éves). Az angol lapokból. Az angol felsőház nagy többséggel fogadta el a Gladstone-kormány iránti bizalmatlansági nyilatkozatot ; a képviselőházban ugyanily javaslat felett hosszabb vita indult meg, melynek vége beláthatatlan ugyan, de minden jel azt mutatja (így a szavazás a Bradlaugh-ügyben is), hogy Gladstone állása komolyan meg van ingatva. A Szudánban történt véres események a Gladstone-kormány egyiptomi politikájának teljes vereségét jelentik. Gladstone azt akarta bebizonyítani, hogy ő elérheti az angol hatalom gyarapítását azon eszközök nélkül is, melyeket Disraeli alkalmazott. Egyiptom meghódítása azon szerződés alapján történt, melyet az angol konzervatív kormány a volt khedivével 1877. szept. 7-én kötött, és Gladstone azt hitte, hogy minden erőkifejtés nélkül fentarthatja s biztosíthatja az angol uralmat Egyiptomban. A tartományt egyre-másra elhagyták az angol csapatok, csak Alexandriában maradt volna 3000 főnyi helyőrség, míg a Vöröstengeren néhány hadihajó őrködik az angol érdekek felett. A parliament elé terjesztett kék könyvből kitűnik, hogy Kairó kiürítésének novemberben kellett volna megkezdődnie, de az elmaradt, mert a fölkelés már kitört és a fölkelők felkonczoltak egyes egyiptomi hadosztályokat, melyeket angol tisztek vezényeltek. Novemberben sir Evelyn Baring arra figyelmezteti a kormányt, hogy maga Egyiptom veszélyeztetik, ha Khartum, Tokár és Sinkat megfelelő angol helyőrséget nem kap, de a kormány ezt megtagadta. Azon kérdés felett is, hogy Gordon Egyiptomba küldessék-e, a kormány deczember 1-sejétől kezdve január közepéig tárgyalt, szóval, mind a követett diplomácziai eljárás, mind az események Gladstone ellen bizonyítanak, s innen magyarázható a nagy felindulás, mely egész Angliában a Gladstone-kormány ellen uralt. A hangulat megismertetésére a ma este érkezett angol lapokból idézzük a következőket : A Times azt követeli, hogy a kormány szakítson az eddigi habozó és határozatlan politikával. A felkelőknek — így szól e lap — tudtukra kell adni erélyes cselekvés által, hogy a tokaji vereség nem jelenti azon kormánynak gyengeségét és tehetetlenségét, melynek utasításából Gordon tábornok Khartumba ment. Az képzelhetetlen, hogy az angol birodalom hadereje nem volna képes ezen feladatra; ha pedig képes, akkor kötelességünk ezen hatalmat velük éreztetni az emberiség és a politika érdekében. A franczia és olasz ágyúnaszádok Luakinban, — így folytatja a Times, — legénységet akartak a partra szállítani azon czélból, hogy saját honfitársaikat megvédjék. De Hewett admiral ezt nem engedte meg, és pedig azon igen helyes indokolással, hogy ez iránt intézkedni Anglia tartozik, ami még inkább növeli a mi felelősségünket. Itthon nálunk a nép minden osztálya egyhangúlag ezen irányban követeli az eljárást, és a miniszterek kétségkívül megfoghatatlan