Pesti Napló, 1884. február (35. évfolyam, 32-59. szám)

1884-02-14 / 44. szám

44. szám. Szerkesztési Iroda: Ferenoziek-tere, Athenäen m-é p ü 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szer­keszt­őséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadti­ hi­vatal: Fsrenezisk-tere, Athenaeum-épü 1 et, A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás, Budapest, 1884. Csütörtök, február 14. 85. évi folyam. Előtfizetési feltételek , Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy most előfizetések a »­Pesti­­N­apló» kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, február 13. A választások közelségét még nem érzi a nép, de a politikusok már hatása alatt áll­nak a bekövetkező küzdelemnek egészen. A képviselőházban csupa kortes-tör­vényjavaslatot terjeszt elő a kormány. Előbb az adófelemelések jártak, most — a közjólét emelése. Ipartörvény revíziója a városok sok ezer iparos választóinak kecsegtető Ígéretül, hogy talán az ő sorsuk is jobbra fordul a Tisza-kormány kegyelméből önálló vámterü­let nélkül. E törvényhez van egy módosítá­sunk, az 1. §. így szóljon: »Magyarorszá­gon minden hivatal és hatóság, a közös kormányt is ideértve, tartozik szükségle­tét iparczikkekben honi termelőktől besze­rezni.« A­míg ez nincs törvényben meg­parancsolva, a magyar ipar virágozni nem fog. Miniszteri levelek nem érnek fel miniszteri megrendelésekkel. Különben, hogy iparosaink ezen se bus, se hat javaslattal meg lennének elégedve s a kormánynak nyerve, kötve hiszszük. A bányavárosoknak prezentbe kész a bányatörvényjavaslat. A kormány félt, hogy elpártolnak, mert kilencz év óta semmit sem tett a bányászat érdekében, csak nyúzta, adókkal és illetékekkel terhelte és majdnem tönkre tette. A járásbíróságok szaporításáról szóló törvényjavaslat minden választási központ­nak, hol még törvényszék vagy járásbíróság nincs, kilátásba helyezi, hogy kap egy ily hivatalt, ha jól viseli magát és szabadelvű lesz. A kormánypárti jelöltek ígérhetnek de­­rűre-borura hivatalt korteseiknek, minden ügyvédből, ki zászlójuk alatt beszédeket tart, már legközelebb járásbíró lesz, ha megválasz­tatnak. A kormány igen tudja, hogy mitől bó­dul a légy: korteskedéshez és taktikához sen­ki jobban nem ért Tiszánál. Ő az érdekek szövetkezésére alapítja uralmát s államférfim eszmék és czélok helyett az emberek gyön­géivel kormányoz. De most tart a választásoktól s jó előre nekikészül, nehogy vesztes legyen. Ügyes em­ber : már mindenütt készíti elő a talajt, fő­ispánjai dolgoznak erősen és osztják ki a ke­rületeket azoknak, kik mamelukoknak legin­kább beváltak, vagy beválni ígérkeznek. Szerte az országban a főispánok értekeznek a jelöltekkel, egyeztetik az érdekeket, nehogy a kormánypártiak összeveszszenek egymás közt, informálnak fel Budára, instrukc­iókat kapnak és megdolgozzák a vármegyét, a­mint tőlük telik. A­ki szabadelvű képviselőjelölt, az hiva­talos jelölt. A hivatalos kandidaturák, minden par­­l­amentarizmusnak eme megrontói és minden alkotmányos szabadságnak gúnyja, Magyar­­országon teljes mértékben be vannak hozva. Épp úgy, vagy inkább, mint III. Napóleon alatt Francziaországban valának. Az is ré­gime personel volt, a Tiszáé is az. A király nem tudja, mert a helyzetet Magyarországon alig ismeri, hogy uralkodá­sának legnagyobb gyöngesége — a major­­domus. A főispánság ie Tisza alatt oly átalaku­láson ment keresztig, melyről érdemes lesz tüzetesen beszélni.­A magyar főispán nem főur többé, ki a királyi méltóságot és a kor­mánytekintélyt képviseli, mint volt hajdan; nem is profet, ki az adminisztrácziót vezeti és dolgozik reggeltől estig, hogy a nép az állam által a törvények értelmében pontosan kiszol­gáltassák: a jelenlegi főispánok csupa admi­nisztrátorok, azon gonosz politikai értelemben, mint a negyvenes években láttuk őket Honi­ban, Biharban; használni nem használnak, dolgozni nem igen dolgoznak, hanem cselt szőnek és erőszakoskodnak a szabadság el­nyomására. Mindenik egy kis Tisza megyéjében, »fölfelé meghunyászkodó, lefelé erőszakos,« mint urukat Somssich jellemzé. A hal fejtől szagos; mit kívánjunk egyebet a főispánoktól, mint amire az alkotmányos miniszter tanítja őket? Nekik is megvannak mamelukjaik a vármegyében, ők is taktikával visznek keresz­tül mindent, náluk is oly szép rendben megy minden,mint az országban, s az ő népük is oly boldog és elégedett, mint a nemzet. E főispánok és ezen kormány ellen vá­lasztási küzdelmet folytatni, ahhoz nagy erköl­csi bátorság kell. És elszántság, vagy elkese­redés. Mert tiszta kézzel és puszta meggyőző­déssel nekimenni e harcznak éppen olyan, mint fegyvertelen indulni a pogányok ellen. És mindazonáltal a kormány fél. Saját bűneinek terhe nyomja lelkiismeretét; hátha a magyar nemzet, választásra szólittatván ki­rálya által, feltámad ellene, hogy igáját le­rázza ? A kormány tudja, hogy a nép el van keseredve s nem hisz többé senkinek, még a kormány törvényjavaslatainak sem. A hangu­lat van a kormány ellen s ez tényező, mely a mesterkedésnél nagyobb lehet. Kivált, ha az ellenzék el nem késik és szintén hozzálát az előmunkálatokhoz. De nem ám Budapesten, hanem künn a kerüle­tekben. És pedig nem csupán a saját kerüle­teiben, hanem a kormánypártéiban is. Fel kell zavarni a szabadelvü­ párt poshadt vizeit, nem kell engedni, hogy a kormány pontyai hizzanak bennük s a főispánok etessék béké­ben állatkáikat, hogy szépen feltálalhassák a jámborokat minisztereiknek. Nem szabad a független, s még önálló meggyőződéseiket áruba nem bocsátott ele­meknek a választásoktól félrevonulni. Kivált az arisztokrácziának nem, ha vezetni akar. Arisztokráczia, mely nem politizál, nem exisz­­tálhat. Az angol arisztokráczián vegyen pél­dát a magyar, az soha sem vonul félre. Fordulatnak a magyar politikában kell beállni, de hogy a választások okozzák a for­dulatot és ne la force des choses, vagy pedig az udvar tetszése, azt minden alkotmányosan A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. — Február 14. — Bismarckról. (Buschnak Unser Reichskanzler czimü könyvéből.) Busch könyvének »Diplomácziai indiszkré­­cziók« czimü fejezetéből még a következőket kö­zöljük : Megjegyzem, hogy oly visszaélés, min­t Goltz, Amim, és más porosz diplomaták űzni próbáltak, kül­földi követségeknél is előfordulnak néha, még­pedig az utolsó öt évben. Egyik-másik olvasó még emlékszik a botrányra, mely 1878. márcziusban az osztrák nagy­­követséget a st.-jamesi udvarnál izgatottságba hozta s azután a sajtó zsákmánya lett. Arnim mindenesetre egy követség feje volt, de ebben az esetben egyszerű attaché volt az, a ki saját szakállára merészkedett po­litikát csinálni s főnöke háta mögött egészen máskép operált, mint ennek ezt utasításai eléje szabták. Mont­­gelas gróf követségi titkár Londonban egy ideig a brit kabinetben azon meggyőződést tudta kelteni, hogy ő, nem pedig a nagykövet Beust gróf, tulaj­don­­képeni bizalmas embere Andrássynak. Családi össze­köttetésekkel, valamint azzal, hogy fontoskodó arczot tudott magának adni. Montagu Corry, Disraeli bizal­masa segélyével oda vitte, hogy a brit miniszterelnök őt tekintette a bécsi külügyi hivatal nézetei igazi tol­mácsának. Bármi világosan adta is az utóbbi a hivatalos jegyzékekben az angol kabinetnek értésére, hogy nem számíthat reá, hogy Ausztria-Magyarország cselekvő­­leg fog Oroszország ellen fellépni, az attaché mégis fenn tudta tartani a hitet, hogy azon jegyzékek, me­lyeket a nagykövet átnyújtott, nem helyes kifejezései a cs. kir. politikának, hogy minden szándék megvan Angliával együtt háborút kezdeni Oroszország ellen. A dolog végre annyira ment, hogy Disraeli szüksé­gesnek tartotta Ferencz József császár képviselőjének szemére vetni az ellenmondást Ausztria nyilatkozatai­ban, mi kínos jelenetre adott alkalmat. Montgelas gróf viselete olyan hallatlan volt, hogy sokan azért azt hitték, hogy nem saját kezére fondorkodott, ha­nem valami felsőbb harmadik személy eszköze volt. Jogosult volt-e a sejtelem, azt nem tudni, de feltűnt, hogy Montgelas egyelőre csak enyhe dorgálást kapott s később teljes nyugdíjjal bocsáttatott el, hogy to­vábbá csakhamar a botrány napfényre jötte után a tárgyalások Ausztria-Magyarország és Nagybritannia közt megszakittattak s hogy Bécsből oly hirek ter­jedtek el, melyek Andrássy állását fenyegetettnek, sőt ingadozónak tüntették föl. Ha az előbbiekben mondottakat a diplomácziai fegyelem szükségéről összefoglaljuk, következő tanul­ságot kapunk. A diplomáczia több fontos tekintetben rokon a katonasággal, mindenekelőtt abban, hogy a szolgálatot egységesen kell vezetni s hogy annak szer­vesen kell működnie. Más szóval : A közszolgálat azon ága, mely a külföldi államokhoz való viszonyt és forgalmat szabályozza, jobban, mint a polgári szol­gálat minden más ága, megkívánja a tagoknak szigorú alárendelését a fő alá, az összhangzatot tevékenysé­gük minden nyilatkozatában. Az állam egyetemes diplomácziájának a miniszter eszméihez kell irányul­nia, az ő akarata, az ő parancsai szerint kell mozog­nia és forognia, mint egy gyár szövőgépeinek a gőz­gép szerint. Kivételek e szabály alól még elsőrangú tekintélyekre sem léteznek. Halasztások a parancsok teljesítésében, a jobban tudni akarás egy követ részé­ről, a külügyi szolgálat közegei közti szakadások megbénítják az akcziót, aláássák lassankint az illető kormány tekintélyét minden kabinetnél s válságos pillanatban lételét is kérdésessé tehetik. Dezorganizált diplomáczia nem lehet más, mint a fejedelem s a nép érdekeinek károsítója, mely fe­gyelmezetlenségre s feloszlásra vezet éppen úgy, a mint a hadsereg, melyben az alantas tábornokok a főve­zértől tulokos dölyfből megtagadják az engedelmessé­get és az ő határozott parancsai ellen akarnának elő­re, jobbra, balra indulni, támadni vagy visszavonulni. Bizonyos ön­elhatározási jog csak azon korlátokon be­lül van megengedve, melyek az utasítás általános szellemében meg vannak adva. A­ki ezt nem érti, vagy meg nem emészti, mert jobban értesültnek vagy láng­­eszübbnek képzeli magát, mint főnöke, az adja be le­mondását , azután a diplomáczia szervezetén kívül törekedjék arra, hogy maga legyen főnök ; talán az ő jobban tudását s lángeszét akkor megismerik. Bis­marck ellen persze ez nehéz lesz, s Vilmos császár, el­ső­sorban katona, szintén nem könnyen lesz az ily c­élokra megnyerhető. Minő állást foglal el kanczellárunk a diplomá­cziai szolgálatnak e fejezetben felsorolt többi árny­oldalaihoz ? Kifejezett ellenségét látjuk benne minden korszerűségnek, minden frázisnak és polenak, tisztán praktikus politikus, a tények embere, aprólékos fon­dorlatoktól idegenkedik és szokatlan mérvben őszinte, azaz a­mennyire ez csak lehetséges, mert a­hol szük­séges, nagyon jól tudja nézeteit és véleményét eltit­kolni. Méltányosan gondolkodónak ismerjük, ki a dolgokat nagy szempontokból mért, lángeszű ösztön­nel, biztos lépéssel czélja felé haladva, a ki értékének tudatában van s azért nem dicsvágyó. Továbbá hatal­mas munkás, a ki nem kíméli magát, ha a maga nyu­galmával és szórakozásával az állam szükséglete áll szemben. Végül humorista, igen erős szatirikus színe­zettel, a­ki nyilait nem tartja magánál, ha valami ne­vetséges vagy megvetendő kerül szeme elé. E tulajdonságok mellett a kanczellárban szá­mos kartársa, midőn akkor még az egyszerű Herr von Bismarck először lépett bensőbb ismeretségbe a diplomácziával, nem igen kelthetett kellemes érzése­ket, és okmányok bizonyítják, hogy ezt nem tartotta szükségesnek ki nem fejezni. Szóbelileg is kifejezte nézetét ama czéh ízléstelenségeiről, mely őt most akarva, nem akarva főmesterének ismeri el, s az érde­keltek természetesen e nézeteket nem valami jókedv­vel fogadták, a ki hallja szívesen magáról az igazat, fő­leg ha az erősen szarkasztikus hangon nyilatkozik ? El­lenben a közönség többi részének, főleg az igazság tisz­telőinek s a humor barátainak, annál inkább tetszet­tek e nézetek. A következőkben szemelvényt adok azon nyilatkozatokból és adomákból, melyek ítéleté­nek próbáiul szolgálhatnak tisztviselőink ez osztályá­nak átlagáról s néhány külföldi diplomatáról s fan­tázia-diplomatáról, valamint példájául annak, hogyan bánt el alkalmilag ez urakkal. E gyűjteményből azon­ban minden humorisztikusat félreteszek egy későbbi fejezet számára. Meglehetős rosszul jártak mindenek­előtt a frankfurti kollégák az eltűnt Bundestag ide­jéből. 1851. májusban, kevéssel Bismarck első meg­érkezte után a »szövetségi phaak«-ok közé az újo­­nan kinevezett követségi tanácsos azt írja nejének: »Frankfurt rettenetesen unalmas; csak most veszem észre, mily hálátlan voltam sok ember iránt Berlin­ben ; mert tőled s hozzád valóitól egészen el akarok nézni, de még a honfiúi és pártbajiam hidegebb mér­téke, melylyel Berlinben találkoztam, is benső vi­szonynak nevezhető az itteni érintkezéshez képest, mely alapjában véve nem egyéb, mint kölcsönös bi­zalmatlan kikémlelés. S ha még lenne valami titkol­ni vagy kikémlelni való! Csupa semmiség, a mivel az emberek gyötrik egymást s e diplomaták fontoskodó aprólékszatócskodásukkal már most sokkal nevetsé­gesebbek előttem, mint a második kamara képviselő­je méltósága tudatában. Ha külső események nem lépnek közbe s eze­ket mi, tulokos bundestag-emberek sem vezetni, sem előre meghatározni nem tudjuk, úgy már most bizto­san tudom, mit fogunk egy, két, öt év alatt alkotni s mindezt kész vagyok 24 óra alatt megcsinálni, ha a többiek csak egy napig igazságszeretők és okosak akarnak lenni. Sohasem kételkedtem benne, hogy mindnyájan vízzel főznek, de olyan józan, együgyü vizleves, a­melyben egyetlen egy darabka húst sem lelni, mégis meglep engem. Küldjétek ide X. vagy Y. falusi bírót, ha megmosdatták és megfésülték őket, úgy a diplomácziában nagyra akarok velük lenni. Azon mesterségben, hogy­ sok szóval semmit se mondjunk, nagy haladásokat teszek, sok évre menő leveleket írok, melyek csinosan és folyékonyan olvastatják magukat, mint a vezérczikkek, s ha Man­­teuffel, midőn elolvasta őket, megmondhatja, mi van bennük, úgy ő többet tud, mint én. Mindegyikünk úgy tetteti magát, mintha azt hinné a másikról, hogy meg van spékelve gondolatokkal és tervekkel, ha csak el akarná őket mondani, pedig e mellett mindnyájan együttvéve sem tudjuk jobban, mi lesz Németország­ból, mint akár Dutken Sommer. Nincs ember, még a leggonoszabb kételkedő demokrata sem képzeli, mi­lyen sarlataneria és fontoskodás rejlik a diplomá­cziában !« Egy más helyen ezt írja a bundestagi diploma­tákról : A szövetségi diplomaták tehát nagy­részt elég szegényes, kétes képességű s még kevésbbé ön­zetlen egyének voltak, kicsinyesek, aggódók és füg­gők, de mégis olyan emberek, kiknek múltja ellen a magánéletben semmi kifogást sem tehetni. Ellenben az 1857-iki év a diplomácziai kart Frankfurtban az­zal fenyegette, hogy fölötte kevés előzményü egyéni­séggel szaporodik s erre vonatkozik Bismarck jelen­tése Manteuffelhez, melyben elmondja, hogy egy kis német fejedelem (idősb Reusz) által az illetőnek ado­mányozott diplomácziai állás (miniszterrezidens lett volna Frankfurt városánál) általános idegenséget kel­tett. Az elbeszélések, melyek annak előéletéről forga­lomban vannak, egész azon időkig mennek vissza, mi­dőn­­őt mint czipészinast egy idősebb férjtelen asz­­szony jóakarólag észrevette s azután a hölgy költsé­gén felsőbb iskolai oktatást, utóbb pénzért bárói czi­­met nyert«, mire a hölgy hozzá ment nőül. Kormányától, hogy »rendjeleket szerezzen neki«, s ismételve szerencsekivánatok átadására küldetve az idegen udvarokhoz, az illető az önmaga által írt hír­lapi czikkekben »az európai nagyhatalmak legelső diplomatái közt« szerepelt. Azt állítják, hogy a kor­mány, mely »e fajta egyénnek az eddig hasztalan próbált bejutást a felsőbb társaságba most kierősza­kolni« törekszik, »úgyszólván nyílt boltot tart ne­meslevelek számára, a­hol mindenki, bárki legyen, a szilárd árak szerint meghatározott összeg beküldése mellett az általa kívánt czímet megvásárolhatja«. Úgy látszik, hogy ugyan a kormány ,és ha az üzlet jöve­­delmes, mások is, hasonló üzérkedést akar nyitni a diplomácziai karba való kinevezésekkel is.« A történetet, melyet Busch Jules Favreról be­szél, kiről Bismarck azt állítja, hogy a versaillesi béketárgyalásokon halványra festve jelent meg, szeme körül zöld széllel, nem ismételjük, mert Busch előbbi könyveiben is szerepel. Ellenben érdekes egy nyilat­kozat a második császárság minisztereiről. Busch ezt írja: »Gramont Bismarck nyilatkozataiban kevéssel a háború előtt s annak folyamán mint a tökfejüség és nehézkesség prototipja jelentkezett. Ollivierről is nem hitt lenézéssel beszélt a kanczellár. Midőn egy­szer az előbbire került a szó, azt mondta: Ez és Ollivier a nekem valók ! Ha velem történt volna, a mi velek, én legalább egy ezredbe léptem volna, akár franctizeur lettem volna, habár felakasztottak volna miatta. A nagy, erős Gramont jól bevált volna ka­tonának. Bismarck egy más alkalommal azt mondotta, hogy ha a cseh háború nem sikerült volna, mint ka­tona kereste volna a halált, mert különben a berlini vén asszonyok vizes kendőkkel verték volna agyon. — Odo Russel egyszer említette, hogy Gramont Róma mellett kék bársony öltözetben volt vadászaton. »Igen — felelt a kanczellár — ő jó vadász. Hatalmas izomzata van. Derék erdőkerülő lett volna belőle. De mint külügyminiszter, — nem érthetni, hogy tehette azzá Napoleon császár.« gondolkozó férfiúnak óhajtania kell. Mert legyen a nemzet saját sorsának kovácsa. És ha a választók többsége meg hagyja magát vesztegettetni a kormány ígéretei és nyomása által, a nemzet maga lássa, ha úgy kormá­­nyoztatik, mint kívánja és megérdemli. Budapest, fe­b­ruár 13. Tisza Kálmán miniszte­rlnök ma este két napra Bécsbe utazik. A képviselőházban i­ö­vő kedden vétetnek a különböző vasúti törvényjavaslatok tárgyalás alá. A jövő hét végén azután három vagy négy napi szünet áll be az országgyűlés tevékenységében, mely után a szeszadótörvényjavaslat fog tárgyalás alá kerülni. A mérsékelt ellenzék ma este E­r­n­u­s­z­t Kele­men elnöklete alatt tartott értekezletében a »némely megyék határigazításáról« szóló törvényjavaslat folyta­tólagos tárgyalásánál Hodossy Imre szólalt fel Kavecsán község érdekében és részletes, beható indo­kolás után indítványozza, hogy ezen község Sáros me­gyétől el ne szakasztassék. A párt Hodossy indít­ványát egyhangúlag magáévá tette. A járásbiróságok szaporításáról és az 1875: 36. törv. czikk módosításáról szóló törvényjavaslatot Horváth Lajos előadó ismertette hosszabban és behatóan, s bár szóló kevésnek tartja azt, mit a javas­lat nyújt , Boszniára volt pénz, de az igazságszolgál­tatás érdekeire nincs — mindazonáltal a javaslat ta­gadhatatlanul — bár igen csekély mértékben —javít a mai állapoton. Ajánlja az igazságügyi bizottság szö­vegezését. — Hodossy valóságos körtes­ javaslat­­nak tartja a javaslatot. Erélyesen szólal fel az ellen, hogy a járásbíróságok szaporítását illetőleg a helyek választására nézve a miniszter semmi határozott és kö­telező nyilatkozatot nem akar tenni. Szilágyi Dezső, Horánszky és Apponyi Albert dr. szólottak még a javaslathoz. Apponyi melegen szólal fel a jászbe­rényi törvényszék fentartása mellett. Szóló ugyanezen álláspontot foglalná el még akkor is, ha nem képviselné is Jászberényt. Semmiféle állami érdek nem kívánja a jászberényi törvényszék eltörlését Statisztikai ada­tokat hoz fel állítása igazolására. Utal szóló a histó­riai érdekre; utal azon óriási áldozatokra, miket Jász­berény városa éppen a kormány biztatására ez irány­ban tett. Ge­r­e c­s­á­k bejelenti, hogy a házban felszó­lal Versecz mellett, hogy Fehértemplomból a tör­vényszék tétessék át Verseczre. — Az írói és mű­vészi jogról szóló törvényjavaslatot Horváth Lajos ismertette. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma este 6 órakor E­r­d­ő­d­y Pál elnöklete alatt tartott ülésé­ben, melyen a kormány részéről S­z­a­p­á­r­y Gyula gr. pénzügyminiszter és L­u­d­v­i­g­h miniszteri tanácsos voltak jelen, részletes tárgyalás alá vette a szesz­adó reformjára vonatkozó törvényja­vaslatot. A tárgyalás folyamán, melyben a bizottság va­lamennyi tagja részt vett, tüzetesen megvitattatott az élesztő, a gazdasági szeszgyárak és a szövegezés kérdése. Végül a bizottság a javasla­tot részleteiben is változatlanul elfogadta és azon ha­tározatot hozta, hogy a pénzügyminiszter felszólítta­­tik, hogy a törvényjavaslat letárgyalása után a régi és az új törvényből egyet készítsen. Ezzel az ülés véget ért. A közelebbi ülés pén­teken, f. hó 15-én lesz, melyen első­sorban hitelesít­tetni fog a ma tárgyalt törvényjavaslat szövege, és aztán tárgyalás alá vétetik a közösügyi póthitelre és a börtönügyekre vonatkozó törvényjavaslat. A képviselőház igazságügyi bizottsága ma d. u. 5 órakor tartott ülésén rövid előleges eszmecserét folytatott a határőrvidéki házközösségek­ről szóló törvényjavaslat tárgyában, s a törvényja­vaslat tárgyalásának megkezdését a pénteken tartandó ülésre tűzte ki. Az ülésen jelen volt Paul­er Tiva­dar igazságügy miniszter és Berczelly Jenő mi­niszteri tanácsos. A főrendiház pénzügyi bizottsága ma d. e. 11 órakor tartott ülésében megkezdte az 1884-ki állami költségvetés tárgyalását, s a pénzügyi, belügyi és hon­védelmi tárczák költségvetéseit végig tárgyalván, el­fogadta. Azután megkezdte a kereskedelmi tárcza költségvetését s azt d. u. 2 órakor félbeszakítván, a holnap tartandó ülésen fogja folytatni. A tárgyaláson jelen voltak: Tisza Kálmán miniszterelnök, Sza­­p­á­r­y gr. pénzügyi, Orczy Béla h. ő Felsége sze­mélye körüli, úgy is mint honvédelmi, és Széchenyi Pál gr. kereskedelmi miniszter. Jacobini (52), Parocchi és Zigliara (51) s végre Czacki­ a­ki 1834. ápr. 16-án született, tehát még az ötvene­dik évet sem töltötte be. Orlov herczeg párisi orosz nagykövetnek kü­szöbön álló áthelyezéséről Berlinbe ezeket írják a National Zeitung-nak Sz.-Pétervárról: Ha Orlov herczeg Berlinbe megy, határozottan állítható, hogy ezzel Bismarck herczeg személyes óhajtásának tesz­nek eleget. Már előbb, nevezetesen az Arnim-per­­ben híressé vált egyik sürgönyével a legkedvezőbb értelemben nyilatkozott személyiségéről s régibb ma­gán­viszonyuk is támogatta ezen óhajtást. Ami ko­rántsem akarja azt jelenteni, hogy Saburov, a távozó berlini nagykövet nem volt rokonszenves a kanczellár előtt, csakhogy a jobb ellensége a jónak, vagyis Or­lov kedvesebb a német kanczellár előtt, mint bármely más orosz diplomata, tehát Saburov is, a­kinek távo­zása korántsem jelent bukást. Ellenkezőleg, Saburov előkelő udvari állást nyer, a­melyet valószínűleg már legközelebb a belügyi szolgálatban más kiváló állás­sal fog felcserélni. E kérdés már a nagykövet leg­utóbbi sz.­pétervári tartózkodása alatt jóformán ren­dezve volt. Saburovot ez alkalommal különösen jó in­­dulatu fogadtatásban részesítette a czár. A kath. egyház jelenlegi állásáról a következő érdekes adatokat közli a Gerarchia Cattolica: Az egyház feje, XIII. Leo, Sz.­Péter beszámításával 263-ik földi helytartója Krisztusnak, 1810. márczius 2-án született s igy legközelebb tölti be 74-ik­­ főpapságának 6-ik évét. Az egyház főtanácsaként áll oldalánál a 70 tagú bíbornok-kollégium, melynek e pillanatban 57 tagja van. Ezek közül egyet (Schwar­zenberg lget) még XVI. Gergely nevezett ki; 36-an IX. Piustól, 20-an a jelenlegi pápától nyerték a bíbort. XIII. Leó pápasága alatt nem kevesebb mint hat bíbornok hunyt el, közülök csak 1883-ban nem kevesebb mint hat. Hierarchiai rangfokozatban a bíbornokokhoz legközelebb áll a 12 pátriárka, kiknek fele a latin rítushoz, a többi a keleti rítusokhoz tartozik. Érseki szék 174 van, és pedig 150 latin és 24 más ritusu. Püspöki szék 713, melyek közül 663 latin s 50 keleti ritusu. Apátság és priorság 17, apostoli delegáczió 6, apostoli vikariátus 124 és apostoli prefektura 34. A hierarchiai czimek összessége e szerint 1154-re megy. Mint a bibornoki kollégiumban, a hierarchia egyéb fokozatain sincs folyvást betöltve minden hely. A 12 pátriárkái szék közül ez idő szerint egy, a latin érseki és püspöki székek közül 61, a keletiek közül 20, továbbá három apátság és priorság, egy apostoli delegáczió, 3 apostoli vikariátus és két apostoli pre­fektura, összesen tehát 105 szék van üresedésben. XIII. Leo pápasága alatt nem csekély mérvben szaporodott a kath. hierarchia. XIII. Leo 4 új érseki széket alapított, két püspökit érsekivé alakított át, 20 püspökséget s 18 apostoli vikariátust állított fel, 2 apostoli prefekturát vikariátusi rangra emelt s 6 apos­toli prefekturát alapított, összesen tehát 52 új hierar­chiai széket léptetett életbe. A bibornokok közül kineveztetési sorrendre nézve Schwarzenberg­ig a legidősebb, a­ki 1842. óta viseli a bíbort; korra nézve Newman (84 éves), Gui­­bert párisi érsek (82 éves), s a kollégium dékánja, di Pietro (78 éves). Legfiatalabbak: Howard (55 éves). Az angol lapokból. Az angol felsőház nagy többséggel fo­gadta el a Gladstone-kormány iránti bizal­matlansági nyilatkozatot ; a képviselő­­házban ugyanily javaslat felett hosszabb vita indult meg, melynek vége beláthatatlan ugyan, de minden jel azt mutatja (így a sza­vazás a Bradlaugh­-ügyben is), hogy Gladstone állása komolyan meg van ingatva. A Szudánban történt véres események a Gladstone-kormány egyiptomi politikájá­nak teljes vereségét jelentik. Gladstone azt akarta bebizonyítani, hogy ő elérheti az angol hatalom gyarapítását azon eszközök nélkül is, melyeket Disraeli alkal­mazott. Egyiptom meghódítása azon szerző­dés alapján történt, melyet az angol konzer­vatív kormány a volt khedivével 1877. szept. 7-én kötött, és Gladstone azt hitte, hogy min­den erőkifejtés nélkül fentarthatja s biztosít­hatja az angol uralmat Egyiptomban. A tar­tományt egyre-másra elhagyták az angol csapatok, csak Alexandriában maradt volna 3000 főnyi helyőrség, míg a Vöröstengeren néhány hadihajó őrködik az angol érdekek felett. A parliament elé terjesztett kék­ könyv­ből kitűnik, hogy Kairó kiürítésének novem­berben kellett volna megkezdődnie, de az el­maradt, mert a fölkelés már kitört és a föl­kelők felkonczoltak egyes egyiptomi hadosz­tályokat, melyeket angol tisztek vezényeltek. Novemberben sir Evelyn Baring arra figyel­mezteti a kormányt, hogy maga Egyiptom veszélyeztetik, ha Khartum, Tokár és Sinkat megfelelő angol helyőrséget nem kap, de a kormány ezt megtagadta. Azon kérdés felett is, hogy Gordon Egyiptomba küldessék-e, a kormány deczember 1-sejétől kezdve január közepéig tárgyalt, szóval, mind a követett diplomácziai eljárás, mind az események Glad­stone ellen bizonyítanak, s innen magyaráz­ható a nagy felindulás, mely egész Angliában a Gladstone-kormány ellen uralt. A hangulat megismertetésére a ma este érkezett angol lapokból idézzük a követke­zőket : A Times azt követeli, hogy a kormány szakítson az eddigi habozó és határozatlan politiká­val. A felkelőknek — így szól e lap — tudtukra kell adni erélyes cselekvés által, hogy a tokaji vereség nem jelenti azon kormánynak gyengeségét és tehe­tetlenségét, melynek utasításából Gordon tábornok Khartumba ment. Az képzelhetetlen, hogy az angol birodalom hadereje nem volna képes ezen feladatra; ha pedig képes, akkor kötelességünk ezen hatalmat velük éreztetni az emberiség és a politika érdekében. A franczia és olasz ágyúnaszádok Luakinban, — így folytatja a Times, — legénységet akartak a partra szállítani azon czélból, hogy saját honfitársai­kat megvédjék. De Hewett admiral ezt nem engedte meg, és pedig azon igen helyes indokolással, hogy ez iránt intézkedni Anglia tartozik, a­mi még inkább növeli a mi felelősségünket. Itthon nálunk a nép min­den osztálya egyhangúlag ezen irányban követeli az eljárást, és a miniszterek kétségkívül megfoghatatlan

Next