Pesti Napló, 1885. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)
1885-09-12 / 250. szám
250. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közleménye szerkeszténéshez intézendő. Bérmenteties levelek csak ismert kezektől fogadtatnak és Kéziratok nem adatnak vissza. Kisdé hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A bto anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. 36. évi folyam. Budapest, 1885. Szombat, szeptember 12. Előfizetési feltételek a Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra a frt. — 8 hónapra 6 firt. — 6 hónapra 13 firt. Aszti kladis postai katónkÜldéseírt felülétetés báronként M kr* (rangTOdanként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »IPesti Napló« kiadó hivatalába Budapest, Ferenc Elek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, szept. 11. Honalapító nemzet fiai vagyunk, sziveink a hazáért dobognak. Jó és balsorsban egyaránt szerető kebellel csüggünk hazánkon, melyet imádni tanított anyánk; minden magyar embert épp úgy, mint gróf Károlyi Istvánt az ő édes anyja. Áldjon vagy verjen a kéz, mely rajtunk uralkodik, legyen bár az állam nehéz s kormánya kegyetlen, honért, nemzetért csak lelkesedni és áldozni tudunk. Nem tévesztjük össze a kettőt, országot és kormányt, államot és államhatalmat. Hódolunk amannak s küzdünk ez ellen, mert tapasztaljuk, hogy a nemzet és szabadság megrontója. De soha a hazáért tenni meg nem szűnünk, míg Istenünk éltet. Veszélyben van Magyarország ezer év óta. És e veszély nem szűnt meg azóta sem, hogy királyunk magyar és magyar a kormány. A tenger veszélye sem szűnik meg soha, bár legyen az idő csöndes és a kormányos nyugodt. Háborognak a habok mindig s a hajónépet ébren vagy alva körülveszi a halál. Dolgozva és őrködve siet czélja és biztonsága felé, így tesznek azok, kik nem csüggedve, súlyos bajok között a nemzet javáért fáradhatatlan hevülnek. Kik éber szemmel kisérik a haza ellenségeit. Kik ápoló gonddal bátoritják a hon fiait hűségre, kitartásra. Hogy a honalapitás ezeréves munkáját folytassák, nehogy Magyarország idegen martalóczoknak essék áldozatul. Nehogy idegen eszmék mérge vegyüljön a honpolgárainak vérébe és idegen bálványokat állitsanak a haza szent oltárának helyébe. Magyarország nem rongy, melyből darabot téphet magának tót, német, oláh. Magyarország egy nemzet hazája s minden polgárok közössége a magyar állam. E közösséget fentartja: az államegység és a magyar közművelődés, a kettő együtt. Igaza van Károlyi István grófnak : »a társadalmi erők működése az államhatalom működésével« karöltve járjon a magyar nemzeti kultúra terjesztésében. Ez nem lehet pártkérdés köztünk, a kormány nem bérelte ki a hazafiságot. Országos mozgalom indult meg, egyesíteni az erőket, melyek társadalmi úton vállalkoztak a magyarságot védeni, fejleszteni, tanítani, terjeszteni. A czél nem lehet egyéb, mint hogy minden magyar ember tegye meg kötelességét. Ha mindenki lehet katona, ha mindenki adófizető, lehet mindenki tagja a közművelődési egyesületnek. Több ez a véres keresztnél, mely a háborúban elesett harczost ápolja: ez a békében küzdő harczosokat segíti, nehogy ellankadjanak a nemzetért mindennap vívni csatákat. Szervezni a magyar társadalmat a magyarságért és közművelődésért való munkájában mindenütt kell, ott is, hol nincs pánszláv vagy dákoromán; közművelődési egyletre szükség van Pest-, Szolnok- vagy Szabolcs megyében is. Ki vonná magát el a kötelesség teljesítése alól ? De hogy a társadalom egymagában elégtelen, épp oly bizonyos, mint hogy az állam egymagában elégtelen. A társadalom nagyobb erkölcsi, az állam nagyobb hatalmi tényező: a kettő együtt a sikert biztosítja. Semmi akadályát nem látjuk, hogy a közművelődési egyesületek s a kormány közreműködjenek s az összekötő kapocs lehet a vármegye, mint Károlyi gróf mondja. De nem bizhatjuk a közművelődési egyesületeket sem a kormányra, sem a vármegyékre. A kormány pártczélokat követ és politikai tekinteteknek alárendelné a nemzeti mozgalmat; a megyék lehetnek jó és rossz magyarok. Ki bízná a magyar közművelődés sorsát Naszódon, Szebenben a vármegyére ? Szervezni a magyarságot mindenütt kell, ott is, hol a municipium nem megbízható. Sőt ott leginkább. De ha Szathmár nemes példával halad előre s megszavazza a Széchenyi-társulat czéljaira az 1% pótadót a legnagyobb adófizető indítványára: e példa buzdítson másokat is. Sok lenne elérve ezáltal, ha csak fél annyit is vállalnak a megyék országszerte. Mindjárt nagyszabású lenne a magyar nemzeti akczió s tíz év múlva — Istenem, tiz év múlva — minden gyermek beszélne magyarul széles Magyarországon! Mely most csak félig magyar. Egy emberöltő s az lenne egészen. Károlyi István gróf indítványát pártoljuk. A megyék őszi közgyűléseinek ajánljuk figyelmébe. A nehéz idők daczára ajánljuk ezen önmegadóztatást, melynél hasznosabb adót bizony senki sem fizet. Mert ez egészen a haza javára szenteltetik önként. E pénzen templomokat építünk mindenütt a honszerelemnek, melyekben emléktáblára véssük gyermekeinknek, gróf Károlyiné jelszavát, melyre fiát tanitá: »Isten, hon és szabadság.« A PESTI NAPLÓ TÁRCIÁJA. — Szept. 12. Egy hirlapiró első czikkei. — Francisque Sarcey emlékirataiból. — Sarcey, a hírneves franczia kritikus, kinek szava döntő befolyást szokott gyakorolni a párisi színpadok újdonságainak és művészeinek sorsára, legközelebb tette közzé egy folyóirat hasábjain ifjúkori emlékezéseit. A franczia közönség nagy érdeklődéssel fogadta e visszatekintéseket egy tekintélyes írói pálya első kezdeteire. Kedélyes humorral írja le bennök Sarcey kis vidéki városok liczeumjaiban való tanárkodását s első hírlapírói szárnypróbálgatásait, melyeknek sikere utat nyitott számára a párisi hírlapirodalom világába. Grenobleban a bölcsészet tanára volt Sarcey, midőn első hírlapi czikke kikerült a nyomdafesték alól. Itt következik a »Souvenir«-eknek erre az emlékezetes eseményre vonatkozó része: Újév napján volt. Felhasználtam a szünidőt Páriába való átrándulásra. Felkerestem About-t, ki akkor teljes magaslatán állott nagy hírnevének. Egész Páris odasereglett a házába, a leginkább vendégszeretőeknek egyikébe, az irodalmi világban. A csodálat s irigység vegyülékével láttam ott a híres neveknek egész tömegét, hallottam kábító zaját a párisi társalgásnak. Mintegy mámorosnak éreztem magamat attól a finom és átható illattól, mely a boulevardok életéből felszáll s elszédíti a vidékiek fejét, mint az első szivar füstje a tanulót, aki gyönyörködve eregeti azt két leczkeóra között. Hát oly nehéz lenne-e magamnak is ehhez a lakomához ülni s kivenni belőle a részemet ? Annyira el van-e hát foglalva az asztal, hogy, a könyökömet felhasználva, nem szorithatnék-e magamnak egy kis helyet, nem láthatnám-e a nevemet az övék között ? Miért ne mondhatnák: Sarcey Francisque, amint mondták: Assolant Alfred, Prévost-Paradol, Taine Hippolite, nem is említve azt, aki leghíresebb volt akkor valamennyi közt, About Edmondot ? S mi kell hozzá, hogy megtanulja a közönség, hogy az emberek ajkain röpködjék, mint egy régi latin költő mondja ? Néhány hírlapi czikket írni, hát képtelen vagyok-e én erre ? Egy este haza tértem, egészen eltelve a vágytól, hogy egy csapásra híressé legyek s meglepjem én is a világot. Tollat ragadtam s az egész éjét, egy lázas éjét, négy-ötszáz sor megírásával töltöttem el, melyekben szóltam a párisiaknak az egyetlen dologról, melyet egy kissé ismertem, a vidékről, az ottani életről, s az élvezetekről, melyeket ott megizletünk. Befejezvén ömlengésemet, hangosan elolvastam s nem valók elégedetlen vele. Letisztáztam s újra elolvastam. Úgy tetszett, mintha valami remekművet költöttem volna ki. Ha a Figaro nem fogadja ezt el!.. .kiáltottam fel, bizalomteljesen bólingatva a fejemet. Nyomban a Figaróra gondoltam. Akkor hetenkint csak kétszer jelent meg, de nyolc hatalmas oldalon, melyek roppant halmazát nyelték el a prózának. Tudtam, hogy nagyon előzékeny az ismeretlenek iránt, mert folyvást meg-megnyitotta a személyzetét, ésannyira, hogy napjaink egész küzdő irodalma a régi Figarónál forgatta először a fegyvereit. Ezzel a gondolattal feküdtem le s jó nagyot aludtam. Másnap oda szaladtam a remekművemhez; úgy látszik, az éj neki kevésbbé volt hasznára, mint nekem. Üdén, jó kedélylyel, csillogó szemekkel keltem fel. Megsajnáltam szegény czikkemet, halavány és mogorva volt. A szellemnek mindazon vonásai, amelyeket, úgy képzelem, belehintettem, oly hatást tettek reám, mint az a nyíl, melyről Virgil beszél: telum imbelle sine idtu. — Ezt ugyan soha nem fogadja el a Figaro! sóhajtottam csüggetegen. Feltettem magamban, hogy elviszem Abouthoz és tanácsot kérek tőle. De amidőn ki akartam venni zsebemből a kéziratot, legyőzhetlen szégyenlősség tartott vissza. Nem mintha a gúny szavától tartottam volna. About sokkal jobb és sokkal régibb barátom volt, semhogy csúfolódással megszomoríthatott volna, de féltem a bók azon banális formáinak egyikétől, amelyekről nagyon jól tudtam, hogy a legteljesebb megvetést takarják el. Egyik látogatás a másikat érte; aznap nála reggeliztem s nála is ebédeltem; egy perczig sem voltunk magunkra s csaknem áldottam a véletlent, hogy ilyeténképen mentségére jött a félénkségemnek. Végre is elkövetkezett a nap, a melyen határoznom kellett. Haza utazóban valók. Búcsúzni mentem hozzá, s midőn utoljára szorítottam meg a kezét, igy szólok: — Van-e még öt perczed számomra ? Szeretnék elolvasni előtted valamit, amit írtam. Olyan zavarban valók, úgy kipirultam, olyan siralmas arczcal bontottam ki a kéziratomat, hogy nem tartóztathatta magát a nevetéstől; jól látta, hogy nem fogok boldogulni az olvasással; összeszorult a torkom, mintha fojtották volna. — Add ide azt a papirost, mondá; ismerem az írásodat, hamarabb elkészülünk. A szobának egyik szögletébe húzódtam s mozdulatlanul, némán várakoztam, a halálraítélt gyötrelmével, akiben felkeltik a kegyelem reményét. — Lám, lám, mondá About, midőn elvégezte, nagyon lendületes. De nem írtad alá. — Nem írhatom alája a nevemet. Egyszerűen X.-et fogok oda tenni. — Nem, név kell. De milyen név ? Ki kell érezni belőle a vidéket. Binet ? Igen, Binet! De Binet egymagára nagyon rövid lenne... . S fogta a kézirat utolsó lapját s oda irta a czikk alá: Sátáné Binet. — Megmutatnád-e Villemessantnak, kérdeztem, s ajánlanád-e a figyelmébe ? — Nem szükséges. Villemessant mindent elolvas. — Oda jegyezte a czikk fölé: »Kérem elolvasni, About,és visszaadta a kéziratot. — Dobd a Figaro levélszekrényébe, mondá. Annyi, mintha ki lenne nyomtatva. * * * Súlyos tehertől megkönnyebbülve utaztam el. Jókedvű valék, a lábaim alig érték a földet, szárnyaim nőttek. Talán azt képzelik, hogy visszatérvén Grenobleba, csak a hirlapirásról álmodoztam s megundorodtam az osztályomtól ? Éppenséggel nem, a párisi levegő egy pillanatra mámorossá tett, de a dicsvágy ködpárája mihamar szétfoszlott a vidéki életnek nyugalmas légkörében, újra hozzáláttam mindennapi foglalkozásomhoz s a megindulásnak legkisebb nyoma nélkül bontottam ki hetenkint kétszer a lapot, melyben egy pillanatig reméltem olvashatni a czikkemet. Egyszer azonban, vasárnap délután volt, amint felnyitom a Figarót, káprázat fog el. A czikkem ott terjeszkedett el három hasábon s alatta az álnév, melyet About reám tukmált: Sátáné Binet. Eleinte nem tudtam elolvasni, annyira meg voltam indulva, a szivem hevesen dobogott s a sorok tánczoltak a szemeim előtt, lassan kint magamhoz tértem , mély és benső örömmel ízleltem meg az egyes mondatokat, egyiket a másik után. A nyomtatásba két sajtóhiba csúszott be, igaz, hogy jelentéktelenek, de azért mégis megcsúfították ezt az irodalmi becsű darabot. Úgy képzeltem, mintha két tüzes vas fúródnék a mellembe. Ez a két szerencsétlen sajtóhiba elrontotta az egész örömömet. — Hogy nem vette észre a korrektor ? Hogy állhatta ki felháborodás nélkül Villemessant ? Az olvasószobában átadtam a lapot egyik szomszédomnak. Láttam, hogy átfutotta tekintetével a czikket; igyekeztem kilesni arczvonásaiból a benyomásait s bohó, ellenállhatatlan vágy támadt bennem megmondani, midőn a gyanús helyekhez ért: — Sajtóhiba! Jól láthatja, hogy sajtóhiba! De nem is látszott figyelni rá a mihaszna ! Hát mi kellett még, hogy elfogja a meghatottság? Sőt azt hiszem, nem is végezte be a harmadik hasábot, ami borzasztó csapás volt reám nézve, mert a vége felé nagyon pikáns mondat volt, amely, úgy számítottam, el fogja ragadni az olvasót. Éppen oly kevés fáradságot vett magának e pikáns mondat elolvasására, mint ahogy nem vette észre a sajtóhibákat. Hisz ez buta ember ! Csak később s hosszas hírlapírói tapasztalás után jöttem rá, hogy ilyenekből áll az egész közönség ! Jó sokáig az olvasószobában maradtam, hogy magamhoz térjek az izgatottságból. Állásomnál fogva rá valok kényszerítve az inkognitóra, de nem éreztem képesnek magamat elfojtására az örömnek, mely egész valómat átjárta. Mintha hallottam volna már, mint suttogják járásom-kelésem közben: »Ez ő, a czikk szerzője!« Mit tegyek, hogy el ne áruljon a tekintetem ? Tőlem telhetőleg összeszedtem az arczvonásaimat, a falak tövében tértem haza, némaságba burkolózva, az oly ember rejtelmes kifejezésével, akinek nagy titka van, amelyet ha kitalálnának, el lenne ragadtatva. Amint az ajtózár mögött valók, távol minden indiszkrét kíváncsiságtól, szabad folyást engedtem az örömnek, mely fojtogatott; dalolni, tánczolni kezdtem ; kevésbé múlt, hogy én, a pontosságnak embere, minden napi leczkém rendes órájáról is meg nem feledkeztem. Másnap körutat tettem a barátaimnál s rövid beszélgetés után nem mulasztottam el hanyagul odavetni : — Olvasták-e a Figaro tegnapi számát?.... Egy czikk van benne a vidékről.... Olyan embertől, aki jól ismeri. Hja! Már hirlapiró voltam! Czikket csináltam a czikkemért. Nem volt sietősebb dolgom, mint megírni a másodikat, amely csakúgy megjelent, mint az első, aztán a harmadikat s negyediket is, melyek kiváló helyen nyomtatva tértek vissza hozzám. Az ötödik nem jelent meg. Se a hatodik, se a hetedik s élénk boszúság fogott el, vagyis inkább halálos aggodalom. Hát vége van-e? Miért hagytak ki a munkatársak sorából? Monselet elbeszélte egyik érdekes művében, hogy Villemessant, midőn már az utolsó cseppet is kicsavarta az írókból, akiket alkalmazott, köszönet fejében pálczát ajándékozott nekik azon felhívással, hogy a Tuileriák kertjében lyukat fúrjanak a homokba. Hát megkaptam volna én is a pálczámat ? Hozzájárult ijedtségem fokozásához az is, hogy a háromnégy első czikkem után azt írta About, hogy jobb lesz egyébről kezdenem czikksorozatot, mert az eddiginek érdeke, úgy látja, kiapadt. Megtudtam később, midőn tagja valék a Figaro szerkesztőségének, hogy mi történt s a dolog eléggé mulatságos. Naivságomban azt képzeltem volt, hogy midőn levél érkezik tőlem a Figaróhoz, Villemessant maga olvassa azt el egész áhítattal elejétől a végéig s még az sem lepett volna meg, ha azt mondják, hogy összehívja az egész szerkesztőséget s hangosan olvassa fel a czikket. A kinyomtatandó kézirat mellett személyesen hozzá intéztem tehát észrevételeimet a lapnak időközben megjelent számairól, még pedig a nyelvnek azon borzasztó nyerseségével, amely kezdetben annyi heves ellenségeskedést zúdított fejemre az írói világban. Egy alkalommal ezt írtam neki: »Van a lapnál önnek egy ostoba embere, aki egy kukkot sem tud francziául stb.« Ez a kérdéses ostoba ember végezte a titkári tisztet a lapnál. Elolvasta, a mi szépet írtam a prózájáról, a mutató és hüvelykujja közé fogta az enyémet s beledobta a papírkosárba, anélkül, hogy szólt volna felőle a princzipálisának, a ki egyéb dolgokkal volt elfoglalva. Ettől kezdve minden levél, a mely alá Sátáné Binet volt írva, elolvasás nélkül a rettenetes papírkosárba vándorolt, s igy fosztották meg az utókort három remekműtől, amelyek soha sem láttak napvilágot. Három meddő kísérlet után azt hittem, végleg el van vesztve a játszma. Lemondtam a Figaróról s elhatározom, hogy a húsvéti szünetek alkalmával személyesen fogok magyarázatot kérni. * * * Midőn elérkeztek a húsvéti szünetek, újabb kirándulást tettem Párisba. Meg akartam tudakolni a hírlapnál, miért hagyták abba minden szó nélkül a Sátáné Binet czikkeinek közlését. Felkerestem a szerkesztőséget, s könnyen elképzelhetik, mily izgatottság vett rajtam erőt, amint tovaballagva a boulevardon, ismételgettem magamban kis mondókámat. Jól éreztem, hogy a döntő pillanatban minden előkészített frázis el fog illanni az emlékezetemből, de a gondolat e belső munkájának meg volt az a haszna, hogy eloszlatta a félelmemet. Előre láttam, mit fog mondani Villemessant s bámulatosan szellemdús válaszokat eszeltem ki. Vájjon ki nem járt igy legalább egyszer életében ? Megérkeztem az ajtóhoz s a szivem elszorult, midőn a kilincsre tettem a kezemet. Egy percznél tovább állottam ott halványan, mozdulatlanul, nem merve azt megnyomni. A helyzet nevetséges volt. Hirtelen mozdulattal beléptem, lecsukva a szemeimet. Rácsozat mögött kis öreg ember volt, a fejét nagy könyvek közé mélyesztve, s nagyon elfoglaltnak látszott Az előfizetési irodában valók, mely akkor : Budapest, szept. 11. A magyar iskolaegyesület elnöke, Gerlóczy Károly a következő levelet intézte a »Széchenyi-társulat« közgyűléséhez Nagy Károlyba: A magyar szív melegével, a hazafias lelkesedés tüzével, örömmel üdvözlöm a magyar iskolaegyesület nevében a hasznos, sikeres eredmények egész sorával kecsegtető közgyűlésük alkalmával a Széchenyi-társulatot, a nagy hazafiak megyéjének e szemefényét. Szatmármegyével együtt érez ünnepük alkalmával az egész ország, melynek minden fia hálával s köszönettel lehet eltelve az önök fáradságot nem ismerő munkája iránt. Ki egykoron a hazafias, nemzeti irányú műveltség érdekében kifejtett és jelenleg örvendetesen erősbödő mozgalmak történetét megmondja, az jelentékeny lapokat fog szentelni az önök társulatának, mert önök, mint eddigi tevékenységük mutatja, nem a hangzatos szavak, hanem a zajtalan, de eredményes gyümölcsöző munkának, a tetteknek emberei és szívesen elismerjük, hogy bölcs, tapintatos, körültekintő, de férfias, erélyes, egyszóval magyarhoz illő ernyedetlen munkájukkal példányképül szolgálhatnak mindazon egyeegyesületeknek, melyeknek zászlajára van írva az, hogy a köznép értelmiségét emeljük, a hazafias nemzeti irányú művelődést erősbítsük, a más ajkú nemzetiségeket az állam nyelvének elsajátítására s ezáltal úgy a köz-, mint a magánéletben a magyar nyelv tudásával járó előnyökre képesítsük s végül, hogy a magyar állameszmének tiszteletet s hódolatot szerezzünk minden körben. Legyen az önök társulata a magyar állameszme védbástyája honunk e keleti vidékén és váljék a hazafias érzelmek ápoló és terjesztő fészkévé. Ne ismerjenek csüggedést a béke és szelídség fegyvereivel vívott, de senkinek jogát nem sértő küzdelmeikben. A nagy Kölcseynek lánglelke szállja meg önöket s a történelem által a honalapítók közé sorozott Széchenyi szelleme lebegjen áldást hozólag társulatuk felett. A magyarok istene áldja meg munkájukat. Váljék közgyűlésük a hasznos eredmények jótékony forrásává. Honfiúi tisztelettel stb. Gr. Apponyi Albert vasárnap Zsombolyán mond beszédet, ahol a mérsékelt ellenzék gyűlést tart. — Horánszky Nándor szintén vasárnap Esztergomban tartja beszámolóját. Tisza a pozsegai hadgyakorlatnál. — szept. 11. A kik a magyar kormány működését jóakaró figyelemmel kisérték és azok is, kik minden hibáját örömmel felkutatták, csaknem szótalan csodálkozással vették észre, hogy Tisza Kálmán, mióta a kormány élén áll, még soha sem látta magát indíttatva arra, hogy a Dráván túli területre is ellátogasson. Nem reménylett hasznot az ilyen lépéstől a miniszterelnök? vagy kímélni akarta a horvát autonómiát? vagy mindent rendben talált-e akkor, midőn a bánnak a tartományi gyűlésen többsége van ? Nem vizsgáljuk, de mi azt láttuk, hogy a kormány sajkája hagyta magát himbálózni azon áramlat által, mely Zágráb felől jött, és hogy a sajka vezetésében nem mutatkozott semmi öntudat. Horvátországban már megfordultak néhai Szende Béla honvédminiszter és gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter, tán mások is, Icikre most nem emlékszünk, de Tisza Kálmán még nem, most azonban Tisza Kálmán a pozsegai hadgyakorlatoknál jelen lesz ő Felsége oldala mellett. Akár a király rendeletéből történik ez, akár Tisza maga önelhatározásából kérte, hogy ott jelen lehessen, mi ezen tényt egész örömmel és tartózkodás nélkül tudomásul veszszük, annál is inkább, minthogy a sajtó e részben még alig adott kifejezést óhajának és igy a miniszterelnök oda utazása minden külbefolyás nélkül történik. A népirónia bizonyos osztrák tábornokokat csatavesztőknek nevezett el, a magyar nemzet is sokszor vádolja kormányát, hogy nem szerezte meg a haza önállóságának és egységének biztosítékait, hanem hogy ezen életkérdésekben mindinkább tért veszített és a lejtőségen legurul. Az úgynevezett Szlavónia a legifjabb tagja a haza területének, melyet egy kárhozatos politika elveszített, a birtoklásnak csak árnyékát tartván meg. De e terület nem úgy veszett el, mint Velencze a régi ausztriai monarchia részére, — nem szerencsétlen csaták és internaczionális szerződések által, hanem politikai ügyetlenség folytán, mely erősen megcáfolja azon meg nem érdemlett hirt, mintha a magyar par excellence politikai nemzet volna. Most lesz alkalma Tisza Kálmánnak egy okosabb politika magvát elhinteni, és ezen Szlavóniának nevezett magyar megyéket közelebb hozni Magyarország többi részeihez. A sok hiba daczára, melyet a magyar politika az utolsó időben elkövetett, Verőcze, Szerém és Pozsega megyében nem szeretik a pankreatizmust, mert ez sérti a szlavoniták érdekeit és számba nem veszi ezen tartomány szellemi és anyagi súlyát. Annyi hiba és mulasztás daczára, melylyel a magyar kormány és részben országgyűlésünk is vádolható, ezen úgynevezett Szlavóniában még nem aludt ki a rokonszenv Magyarország iránt, kivált ott, ahol Strossmayer áldásos püspöki keze még el nem mérgesítette a kebleket. Legfőbb ideje azonban már, hogy e tényt felismervén, ebből a szükséges következéseket levonjuk. Vannak oly erényes politikusaink, kik az 1868. évi kiegyezést minél magasabbra tartják, és sértetlensége mellett küzködnek, nem mintha ezen kiegyezés bölcseségéről meg volnának győződve, — sőt ellenkezőleg, — hanem mert törvény, amelyet csak a horvátoknak szabad megsérteni. Az ilyen erényes politikusok hasonlítanak azon világias emberekhez, kik erényesek lesznek, midőn már mások nem lehetnek. Én ugyan nem tudom, vájjon Cavour és Bismarck csupa erényes eszközökkel hozta-e létre az olasz és német egységet, de ha emlékezetem nem csal, ő szentsége, a pápa, mindkét állam létesítése ellen igen lényeges kifogásokat tett. Ami senkit sem tartóztat attól, hogy Vilmos császár birodalmát Land der Gottesfurcht und guten Sitte nevezzék. A politikusok e fajtája annyi tapasztalás után oda jut, hogy azt mondja: a kiegyezés reánk nézve káros ugyan és sok veszélyt rejt magában, de a horvátok beleegyezése nélkül nem lehet rajta változtatni. Strafe muss sei, tehát szenvedjük a békét ostobaságunk (amiért e kiegyezést kötöttük) jutalmául. Szerencsére van még egy mód ezen erényeseket is megnyugtatni és a magyar állam egységét a dráván túliak beleegyezésével és hozzájárulásával visszaszerezni. Vájjon fel fogja-e fedezni Tisza Kálmán ezt az utat ?*) Pesti Frigyes: Országos kiállítás. Azerb királyi pár Budapesten. A szerb királyi pár ma délután 4 órakor látogatta meg a kiállítást, melynek egész területéről a közönség odaözönlött a királyi pavillonhoz és ott két oldalt képezett áttörhetetlen sorfalat; a Dobos-féle kaputól a királypavillonig vezető út azonban szabadon maradt és itt gyülekeztek a notabilitások a királyi pár fogadtatására. Ott láttuk : Széchenyi Pál földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztert, Zichy Jenő grófot, Ráth Károly főpolgármestert, Hunyady László grófot, Jekelfalussy min. tanácsost, Török János főkapitányt, Schnierer Aladár min. tanácsost, dr. Herich Károly osztálytanácsost, dr. Steics szerb főkonzult, Ullmann szerb kormánybiztost, Szlávy és Splényi kapitányokat, Toldy Ferencz kiállítási jegyzőt, Balogh Vilmos titkárt, az igazgatóság és a kiállítási bizottság még számos tagját. Néhány perccel 4 óra után a közönség zajos éljenei közt berobogott a fogat, melyen a királyi pár és a trónörökös megérkeztek. A többi kocsiban a kiséret jött. Gróf Széchenyi Pál miniszter röviden üdvözölte a felséges vendégeket, akik ezután bementek a királyi pavillonba. Itt Natália királyné, ő Felsége királyasszony szobájába ment, Milán király ő Felsége a király dolgozószobáját tekintette meg, a fiatal trónörökös pedig beírta nevét a vendégkönyvbe. Mielőtt a királyi pár távozott, Natália királynénak a miniszter gyönyörű bokrétát adott át. A királyi pavilion előtt ezalatt nagy néptömeg gyűlt össze, melyben csak nehezen sikerült utat törni, s hogy a további körúton a tolongásnak eleje vétessék. Splényi b. rendőrkapitány, bár 8 ember állott rendelkezésére, kordont vonatott, melyet az összefogózott felügyelők és polgári biztosok képeztek. E kordonon belül haladt azután a királyi pár kíséretével. A királyi pavillonból a közönség folytonos éljenzései között a társaság az iparcsarnokba ment és pedig a nyugati kapun át. A közönség minden oldalról beözönlött most az iparcsarnokba, a kordon azonban minden ponton visszaszorította a kiváncsiak tömegét és így a királyi pár előtt mindig szabad volt az út. Mindjárt a bejáratnál a Hüttl-féle porczel- lán- és majolikakiállítást tekintették meg, majd Natália királyné Zsolnay majolikáit, Milán király pedig Fischer majolikapavillonját látogatta meg, ide jött át később a királyné is, érdeklődéssel nézve az ő Felségeik és a trónörökös pár által megvásárolt gyönyörű tárgyakat; azután a szökőkút előtt elhaladva a társaság folytatta sétáját. Rieger Mór művirág kiállítása előtt a királyi pár megállapodott. Pécsi, az üzlet főnöke, szép bokrétát nyújtott át a királynénak, ki azt köszönettel fogadta, és megjegyezte, hogy meg volt elégedve azzal a bokrétával melyet részére Pécsi küldött. Megtekintették a Monaszterly és Kuzmik által kiállított női ruhákat, azután a királyi párt a kocsikhoz kalauzolták. Kölber bemutatta a trónörökös részére készített szép hintót, mely épp úgy megnyerte *) Az eljárás, melyet a magyar kormány a czimerr ügyben követett s félhivatalosainak állítása szerint az okmányok ügyében követni szándékozik, e kedvező eredmény iránt igen szerény reményt kelthet. A szerk.