Pesti Napló, 1885. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)

1885-09-12 / 250. szám

250. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény­e szerkeszténéshez intézendő. Bérmenteties levelek csak ismert kezektől fogadtatnak és Kéziratok nem adatnak vissza. Kisdé­ hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A bto anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. 36. évi folyam. Budapest, 1885. Szombat, szeptember 12. Előfizetési feltételek a Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra a frt. — 8 hónapra 6 firt. — 6 hónapra 13 firt. As­zti kladis postai katónkÜldéseírt felülétetés báronként M kr* (rangTOdanként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »IPesti Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferenc Elek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, szept. 11. Honalapító nemzet fiai vagyunk, szi­veink a hazáért dobognak. Jó és balsorsban egyaránt szerető kebellel csüggü­nk hazánkon, melyet imádni tanított anyánk; minden ma­gyar embert épp úgy, mint gróf Károlyi Istvánt az ő édes anyja. Áldjon vagy verjen a kéz, mely rajtunk uralkodik, legyen bár az állam nehéz s kormánya kegyetlen, honért, nemzetért csak lelkesedni és áldozni tudunk. Nem tévesztjük össze a kettőt, országot és kormányt, államot és államhatalmat. Hódo­lunk amannak s küzdünk ez ellen, mert ta­pasztaljuk, hogy a nemzet és szabadság meg­­rontója. De soha a hazáért tenni meg nem szűnünk, míg Istenünk éltet. Veszélyben van Magyarország ezer év óta. És e veszély nem szűnt meg azóta sem, hogy királyunk magyar és magyar a kormány. A tenger veszélye sem szűnik meg soha, bár legyen az idő csöndes és a kormá­nyos nyugodt. Háborognak a habok mindig s a hajónépet ébren vagy alva körülveszi a halál. Dolgozva és őrködve siet czélja és biz­tonsága felé, így tesznek azok, kik nem csüggedve, súlyos bajok között a nemzet javáért fárad­hatatlan hevülnek. Kik éber szemmel kisérik a haza ellenségeit. Kik ápoló gonddal báto­­ritják a hon fiait hűségre, kitartásra. Hogy a honalapitás ezeréves munkáját folytassák, nehogy Magyarország idegen martalóczok­­nak essék áldozatul. Nehogy idegen eszmék mérge vegyüljön a honpolgárainak vérébe és idegen bálványokat állitsanak a haza szent ol­tárának helyébe. Magyarország nem rongy, melyből darabot téphet magának tót, német, oláh. Magyarország egy nemzet hazája s minden polgárok közössége a magyar állam. E közösséget fentartja: az államegység és a magyar közművelődés, a kettő együtt. Igaza van Károlyi István grófnak : »a társa­dalmi erők működése az államhatalom műkö­désével« karöltve járjon a magyar nemzeti kultúra terjesztésében. Ez nem lehet pártkér­dés köztünk, a kormány nem bérelte ki a ha­­zafiságot. Országos mozgalom indult meg, egyesí­teni az erőket, melyek társadalmi úton vállal­koztak a magyarságot védeni, fejleszteni, taní­tani, terjeszteni. A czél nem lehet egyéb, mint hogy minden magyar ember tegye meg köte­lességét. Ha mindenki lehet katona, ha min­denki adófizető, lehet mindenki tagja a köz­­művelő­dési egyesületnek. Több ez a véres keresztnél, mely a háborúban elesett harczost ápolja: ez a békében küzdő harczosokat segíti, nehogy ellankadjanak a nemzetért mindennap vívni csatákat. Szervezni a magyar társadalmat a ma­gyarságért és közművelődésért való munká­jában mindenütt kell, ott is, hol nincs pán­szláv vagy dákoromán; közművelődési egy­letre szükség van Pest-, Szolnok- vagy Sza­­bolcs megyében is. Ki vonná magát el a kö­telesség teljesítése alól ? De hogy a társada­lom egymagában elégtelen, épp oly bizonyos, mint hogy az állam egymagában elégtelen. A társadalom nagyobb erkölcsi, az állam na­gyobb hatalmi tényező: a kettő együtt a si­kert biztosítja. Semmi akadályát nem látjuk, hogy a közművelődési egyesületek s a kor­mány közreműködjenek s az összekötő kapocs lehet a vármegye, mint Károlyi gróf mondja. De nem bizhatjuk a közművelődési egye­sületeket sem a kormányra, sem a várme­gyékre. A kormány pártczélokat követ és po­litikai tekinteteknek alárendelné a nemzeti mozgalmat; a megyék lehetnek jó és rossz magyarok. Ki bízná a magyar közművelődés sorsát Naszódon, Szebenben a vármegyére ? Szervezni a magyarságot mindenütt kell, ott is, hol a munic­ipium nem megbízható. Sőt ott leginkább. De ha Szathmár nemes példával halad előre s megszavazza a Széchenyi-társulat czél­­jaira az 1% pótadót a legnagyobb adófizető indítványára: e példa buzdítson másokat is. Sok lenne elérve ezáltal, ha csak fél annyit is vállalnak a megyék országszerte. Mindjárt nagyszabású lenne a magyar nemzeti akczió s tíz év múlva — Istenem, tiz év múlva — minden gyermek beszélne magyarul széles Magyarországon! Mely most csak félig magyar. Egy em­beröltő s az lenne egészen. Károlyi István gróf indítványát pártol­juk. A megyék őszi közgyűléseinek ajánljuk figyelmébe. A nehéz idők daczára ajánljuk ezen önmegadóztatást, melynél hasznosabb adót bizony senki sem fizet. Mert ez egészen a haza javára szenteltetik önként. E pénzen templomokat építünk min­denütt a honszerelemnek, melyekben emlék­táblára véssük gyermekeinknek, gróf Káro­ly­iné jelszavát, melyre fiát tanitá: »Isten, hon és szabadság.« A PESTI NAPLÓ TÁRCIÁJA. — Szept. 12.­­­ Egy hirlapiró első czikkei. — Francisque S­a­r­c­e­y emlékirataiból. — Sarcey, a hírneves franczia kritikus, kinek szava döntő befolyást szokott gyakorolni a párisi színpadok újdonságainak és művészeinek sorsára, legközelebb tette közzé egy folyóirat hasábjain ifjúkori emlékezé­seit. A franczia közönség nagy érdeklődéssel fogadta e visszatekintéseket egy tekintélyes írói pálya első kezdeteire. Kedélyes humorral írja le bennök Sarcey kis vidéki városok liczeumjaiban való ta­nárkodását s első hírlapírói szárnypróbálgatásait, melyeknek sikere utat nyitott számára a párisi hírlapirodalom világába. Grenobleban a bölcsészet tanára volt Sarcey, midőn első hírlapi czikke kike­rült a nyomdafesték alól. Itt következik a »Souve­nir«-eknek erre az emlékezetes eseményre vonatkozó része: Újév napján volt. Felhasználtam a szünidőt Pá­riába való átrándulásra. Felkerestem About-t, ki ak­kor teljes magaslatán állott nagy hírnevének. Egész Páris odasereglett a házába, a leginkább vendégsze­­retőeknek egyikébe, az irodalmi világban. A csodálat s irigység vegyülékével láttam ott a híres neveknek egész tömegét, hallottam kábító zaját a párisi társal­gásnak. Mintegy mámorosnak éreztem magamat attól a finom és átható illattól, mely a boulevardok életé­ből felszáll s elszédíti a vidékiek fejét, mint az első szivar füstje a tanulót, a­ki gyönyörködve eregeti azt két leczkeóra között. Hát oly nehéz lenne-e magamnak is ehhez a lakomához ülni s kivenni belőle a részemet ? Annyira el van-e hát foglalva az asztal, hogy, a könyökömet felhasználva, nem szorithatnék-e magamnak egy kis helyet, nem láthatnám-e a nevemet az övék között ? Miért ne mondhatnák: Sarcey Francisque, a­mint mondták: Assolant Alfred, Prévost-Paradol, Taine Hippolite, nem is említve azt, a­ki leghíresebb volt akkor valamennyi közt, About Edmondot ? S mi kell hozzá, hogy megtanulja a közönség, hogy az emberek ajkain röpködjék, mint egy régi latin költő mondja ? Néhány hírlapi czikket írni, hát képtelen vagyok-e én erre ? Egy este haza tértem, egészen eltelve a vágytól, hogy egy csapásra híressé legyek s meglepjem én is a világot. Tollat ragadtam s az egész éjét, egy lázas éjét, négy-ötszáz sor megírásával töltöttem el, melyek­ben szóltam a párisiaknak az egyetlen dologról, me­lyet egy kissé ismertem, a vidékről, az ottani életről, s az élvezetekről, melyeket ott megizletünk. Befejezvén ömlengésemet, hangosan elolvastam s nem valók elégedetlen vele. Letisztáztam s újra elolvastam. Úgy tetszett, mintha valami remekművet költöttem volna ki. Ha a Figaro nem fogadja ezt el!.. .kiáltottam fel, bizalomteljesen bólingatva a fejemet. Nyomban a Figaróra gondoltam. Akkor heten­­kint csak kétszer jelent meg, de nyolc­ hatalmas ol­dalon, melyek roppant halmazát nyelték el a prózá­nak. Tudtam, hogy nagyon előzékeny az ismeretlenek iránt, mert folyvást meg-megnyitotta a személyzetét, ésannyira, hogy napjaink egész küzdő irodalma a régi Figarónál forgatta először a fegyvereit. Ezzel a gondolattal feküdtem le s jó nagyot aludtam. Másnap oda szaladtam a remekművemhez; úgy látszik, az éj neki kevésbbé volt hasznára, mint nekem. Üdén, jó kedélylyel, csillogó szemekkel kel­tem fel. Megsajnáltam szegény czikkemet, halavány és mogorva volt. A szellemnek mindazon vonásai, a­melyeket, úgy képzelem, bele­hintettem, oly hatást tettek reám, mint az a nyíl, melyről Virgil beszél: telum imbelle sine idtu. — Ezt ugyan soha nem fogadja el a Figaro! sóhajtottam csüggetegen. Feltettem magamban, hogy elviszem Abouthoz és tanácsot kérek tőle. De a­midőn ki akartam venni zsebemből a kéziratot, legyőzhetlen szégyenlősség tar­tott vissza. Nem mintha a gúny szavától tartottam volna. About sokkal jobb és sokkal régibb barátom volt, semhogy csúfolódással megszomoríthatott volna, de féltem a bók azon banális formáinak egyikétől, a­melyekről nagyon jól tudtam, hogy a legteljesebb megvetést takarják el. Egyik látogatás a másikat érte; az­nap nála reggeliztem s nála is ebédeltem; egy perczig sem vol­tunk magunkra s csaknem áldottam a véletlent, hogy ilyeténképen mentségére jött a félénkségemnek. Végre is elkövetkezett a nap, a melyen hatá­roznom kellett. Haza utazóban valók. Búcsúzni men­tem hozzá, s midőn utoljára szorítottam meg a kezét, igy szólok: — Van-e még öt perczed számomra ? Szeretnék elolvasni előtted valamit, a­mit írtam. Olyan zavarban valók, úgy kipirultam, olyan si­ralmas arczc­al bontottam ki a kéziratomat, hogy nem tartóztathatta magát a nevetéstől; jól látta, hogy nem fogok boldogulni az olvasással; összeszorult a torkom, mintha fojtották volna. — Add ide azt a papirost, mondá; ismerem az írásodat, hamarabb elkészülünk. A szobának egyik szögletébe húzódtam s moz­­­dulatlanul, némán várakoztam, a halálraítélt gyötrel­mével, a­kiben felkeltik a kegyelem reményét. — Lám, lám, mondá About, midőn elvégezte, nagyon lendületes. De nem írtad alá. — Nem írhatom alája a nevemet. Egyszerűen X.-et fogok oda tenni. — Nem, név kell. De milyen név ? Ki kell érez­ni belőle a vidéket. Binet ? Igen, Binet! De Binet egymagára nagyon rövid lenne... . S fogta a kézirat utolsó lapját s oda irta a czikk alá: Sátáné Binet. — Megmutatnád-e Villemessantnak, kérdeztem, s ajánlanád-e a figyelmébe ? — Nem szükséges. Villemessant mindent el­olvas. — Oda jegyezte a czikk fölé: »Kérem elolvas­ni, About,é­s visszaadta a kéziratot. — Dobd a Figaro levélszekrényébe, mondá. Annyi, mintha ki lenne nyomtatva. * * * Súlyos tehertől megkönnyebbülve utaztam el. Jókedvű valék, a lábaim alig érték a földet, szár­nyaim nőttek. Talán azt képzelik, hogy visszatérvén Grenoble­­ba, csak a hirlapirásról álmodoztam s megundorod­tam az osztályomtól ? Éppenséggel nem, a párisi leve­gő egy pillanatra mámorossá tett, de a dicsvágy köd­párája mihamar szétfoszlott a vidéki életnek nyugal­mas légkörében, újra hozzáláttam mindennapi foglal­kozásomhoz s a megindulásnak legkisebb nyoma nél­kül bontottam ki hetenkint kétszer a lapot, mely­ben egy pillanatig reméltem olvashatni a czikkemet. Egyszer azonban, vasárnap délután volt, a­mint felnyitom a Figarót, káprázat fog el. A czikkem ott terjeszkedett el három hasábon s alatta az álnév, me­lyet About reám tukmált: Sátáné Binet. Eleinte nem tudtam elolvasni, annyira meg voltam indulva, a szi­vem hevesen dobogott s a sorok tánczoltak a szemeim előtt, lassan kint magamhoz tértem , mély és benső örömmel ízleltem meg az egyes mondatokat, egyiket a másik után. A nyomtatásba két sajtóhiba csúszott be, igaz, hogy jelentéktelenek, de azért mégis megcsúfították ezt az irodalmi becsű darabot. Úgy képzeltem, mint­ha két tüzes vas fúródnék a mellembe. Ez a két sze­rencsétlen sajtóhiba elrontotta az egész örömömet. — Hogy nem vette észre a korrektor ? Hogy állhatta ki felháborodás nélkül Villemessant ? Az olvasószobában átadtam a lapot egyik szom­szédomnak. Láttam, hogy átfutotta tekintetével a czikket; igyekeztem kilesni arczvonásaiból a benyo­másait s bohó, ellenállhatatlan vágy támadt bennem megmondani, midőn a gyanús helyekhez ért: — Sajtóhiba! Jól láthatja, hogy sajtóhiba! De nem is látszott figyelni rá a mihaszna ! Hát mi kellett még, hogy elfogja a meghatottság? Sőt azt hiszem, nem is végezte be a har­madik hasábot, a­mi borzasztó csapás volt reám nézve, mert a vége felé na­gyon pikáns mondat volt, a­mely, úgy számítottam, el fogja ragadni az olvasót. Éppen oly kevés fáradsá­got vett magának e pikáns mondat elolvasására, mint a­hogy nem vette észre a sajtóhibákat. Hisz ez buta ember ! Csak később s hosszas hírlapírói tapasztalás után jöttem rá, hogy ilyenekből áll az egész kö­zönség ! Jó sokáig az olvasószobában maradtam, hogy magamhoz térjek az izgatottságból. Állásomnál fogva rá valok kényszerítve az inkognitóra, de nem éreztem képesnek magamat elfojtására az örömnek, mely egész valómat átjárta. Mintha hallottam volna már, mint suttogják járásom-kelésem közben: »Ez ő, a czikk szerzője!« Mit tegyek, hogy el ne áruljon a tekintetem ? Tőlem telhetőleg összeszedtem az arcz­­vonásaimat, a falak tövében tértem haza, némaságba burkolózva, az oly ember rejtelmes kifejezésével, a­kinek nagy titka van, a­melyet ha kitalálnának, el lenne ragadtatva. A­mint az ajtózár mögött valók, távol minden indiszkrét kíváncsiságtól, szabad folyást engedtem az örömnek, mely fojtogatott; dalolni, tánczolni kezd­tem ; kevésbé múlt, hogy én, a pontosságnak embere, minden napi leczkém rendes órájáról is meg nem fe­ledkeztem. Másnap körutat tettem a barátaimnál s rövid beszélgetés után nem mulasztottam el hanyagul oda­vetni : — Olvasták-e a Figaro tegnapi számát?.... Egy czikk van benne a vidékről.... Olyan embertől, aki jól ismeri. Hja! Már hirlapiró voltam! Czikket csináltam a czikkemért. Nem volt sietősebb dolgom, mint megírni a má­sodikat, a­mely csakúgy megjelent, mint az első, aztán a harmadikat s negyediket is, melyek kiváló helyen nyomtatva tértek vissza hozzám. Az ötödik nem jelent meg. Se a hatodik, se a hetedik s élénk boszús­ág fo­gott el, vagyis inkább halálos aggodalom. Hát vége van-e? Miért hagytak ki a munkatársak sorából? Monselet elbeszélte egyik érdekes művében, hogy Vil­lemessant, midőn már az utolsó cseppet is kicsavarta az írókból, a­kiket alkalmazott, köszönet fejében pálczát ajándékozott nekik azon felhívással, hogy a Tuileriák kertjében lyukat fúrjanak a homokba. Hát megkaptam volna én is a pálczámat ? Hozzájá­rult ijedtségem fokozásához az is, hogy a három­négy első czikkem után azt írta About, hogy jobb lesz egyébről kezdenem czikksorozatot, mert az eddiginek érdeke, úgy látja, kiapadt. Megtudtam később, midőn tagja valék a Figaro szerkesztőségének, hogy mi történt s a dolog eléggé mulatságos. Naivságomban azt képzeltem volt, hogy midőn levél érkezik tőlem a Figaróhoz, Villemessant maga olvassa azt el egész áhítattal elejétől a végéig s még az sem lepett volna meg, ha azt mondják, hogy összehívja az egész szerkesztőséget s hangosan ol­vassa fel a czikket. A kinyomtatandó kézirat mel­lett személyesen hozzá intéztem tehát észrevéte­leimet a lapnak időközben megjelent számairól, még pedig a nyelvnek azon borzasztó nyerseségével, amely kezdetben annyi heves ellenségeskedést zúdított fe­jemre az írói világban. Egy alkalommal ezt írtam neki: »Van a lapnál önnek egy ostoba embere, a­ki egy kukkot sem tud francziául stb.« Ez a kérdéses ostoba ember végezte a titkári tisztet a lapnál. Elol­vasta, a mi szépet írtam a prózájáról, a mutató és hüvelykujja közé fogta az enyémet s beledobta a papírkosárba, anélkül, hogy szólt volna felőle a prin­­czipálisának, a ki egyéb dolgokkal volt elfoglalva. Ettől kezdve minden levél, a mely alá Sátáné Binet volt írva, elolvasás nélkül a rettenetes papírkosárba vándorolt, s igy fosztották meg az utókort három remekműtől, a­melyek soha sem láttak napvilágot. Három meddő kísérlet után azt hittem, végleg el van vesztve a játszma. Lemondtam a Figaróról s elhatározom, hogy a húsvéti szünetek alkalmával sze­mélyesen fogok magyarázatot kérni. * * * Midőn elérkeztek a húsvéti szünetek, újabb ki­rándulást tettem Párisba. Meg akartam tudakolni a hírlapnál, miért hagyták abba minden szó nélkül a Sátáné Binet czikkeinek közlését. Felkerestem a szerkesztőséget, s könnyen el­képzelhetik, mily izgatottság vett rajtam erőt, a­mint tovaballagva a boulevardon, ismételgettem magam­ban kis mondókámat. Jól éreztem, hogy a döntő pil­lanatban minden előkészített frázis el fog illanni az emlékezetemből, de a gondolat e belső munkájának meg volt az a haszna, hogy eloszlatta a félelmemet. Előre láttam, mit fog mondani Villemessant s bámu­latosan szellemdús válaszokat eszeltem ki. Vájjon ki nem járt igy legalább egyszer életében ? Megérkeztem az ajtóhoz s a szivem elszorult, midőn a kilincsre tettem a kezemet. Egy percznél to­vább állottam ott halványan, mozdulatlanul, nem merve azt megnyomni. A helyzet nevetséges volt. Hirtelen mozdulattal beléptem, lecsukva a szemeimet. Rácsozat mögött kis öreg ember volt, a fejét nagy könyvek közé mélyesztve, s nagyon elfoglaltnak látszott Az előfizetési irodában valók, mely akkor : Budapest, szept. 11. A magyar iskolaegyesület elnöke, Gerlóczy Ká­roly a következő levelet intézte a »Széchenyi-társu­lat« közgyűléséhez Nagy­ Károlyba: A magyar szív melegével, a hazafias lelkesedés tüzével, örömmel üd­vözlöm a magyar iskola­egyesület nevében a hasznos, sikeres eredmények egész sorával kecsegtető közgyű­lésük alkalmával a Széchenyi-társulatot, a nagy ha­zafiak megyéjének e szemefényét. Szatmármegyével együtt érez ünnepük alkalmával az egész ország, mely­nek minden fia hálával s köszönettel lehet eltelve az önök fáradságot nem ismerő munkája iránt. Ki egy­koron a hazafias, nemzeti irányú műveltség érdeké­ben kifejtett és jelenleg örvendetesen erősbödő moz­galmak történetét megm­ondja, az jelentékeny lapokat fog szentelni az önök társulatának, mert önök, mint eddigi tevékenységük mutatja, nem a hangzatos sza­vak, hanem a zajtalan, de eredményes gyümölcsöző­­ munkának, a tetteknek emberei és szívesen elismerjük, hogy bölcs, tapintatos, körültekintő, de férfias, eré­lyes, egyszóval magyarhoz illő ernyedetlen mun­kájukkal példányképül szolgálhatnak mindazon egye­­egyesületeknek, melyeknek zászlajára van írva az, hogy a köznép értelmiségét emeljük, a hazafias nem­zeti irányú művelődést erősbítsük, a más ajkú nem­zetiségeket az állam nyelvének elsajátítására s ez­által úgy a köz-, mint a magán­életben a magyar nyelv tudásával járó előnyökre képesítsük s végül, hogy a magyar állameszmének tiszteletet s hódolatot szerezzünk minden körben. Legyen az önök társulata a magyar állameszme védbástyája honunk e keleti vidékén és váljék a hazafias érzelmek ápoló és ter­jesztő fészkévé. Ne ismerjenek csüggedést a béke és szelídség fegyvereivel vívott, de senkinek jogát nem sértő küzdelmeikben. A nagy Kölcseynek lánglelke szállja meg önöket s a történelem által a honalapítók közé sorozott Széchenyi szelleme lebegjen áldást ho­­zólag társulatuk felett. A magyarok istene áldja meg munkájukat. Váljék közgyűlésük a hasznos ered­mények jótékony forrásává. Honfiúi tisztelettel stb. Gr. Apponyi Albert vasárnap Zsombolyán mond beszédet, a­hol a mérsékelt ellenzék gyűlést­­ tart. — Horánszky Nándor szintén vasárnap Esz­tergomban tartja beszámolóját. Tisza a pozsegai hadgyakorlatnál. — szept. 11. A kik a magyar kormány működését jóakaró figyelemmel kisérték és azok is, kik minden hibáját örömmel felkutatták, csaknem szótalan csodálkozással vették észre, hogy Tisza Kálmán, mióta a kormány élén áll, még soha sem látta magát indíttatva arra, hogy a Dráván túli területre is ellátogasson. Nem reménylett hasznot az ilyen lépéstől a mi­niszterelnök? vagy kímélni akarta a horvát autonómiát? vagy mindent rendben talált-e akkor, midőn a bánnak a tartományi gyűlésen többsége van ? Nem vizsgáljuk, de mi azt lát­tuk, hogy a kormány sajkája hagyta magát himbálózni azon áramlat által, mely Zágráb felől jött, és hogy a sajka vezetésében nem mutatkozott semmi öntudat. Horvátországban már megfordultak né­hai Szende Béla honvédminiszter és gróf Sza­­páry Gyula pénzügyminiszter, tán mások is, Icikre most nem emlékszünk, de Tisza Kál­mán még nem, most azonban Tisza Kálmán a pozsegai hadgyakorlatoknál jelen lesz ő Felsége oldala mellett. Akár a király rende­letéből történik ez, akár Tisza maga önelhatá­rozásából kérte, hogy ott jelen lehessen, mi ezen tényt egész örömmel és tartózkodás nél­kül tudomásul veszszük, annál is inkább, minthogy a sajtó e részben még alig adott kifejezést óhajának és igy a miniszterelnök oda utazása minden külbefolyás nélkül tör­ténik. A népirónia bizonyos osztrák táborno­kokat csatavesztőknek nevezett el, a magyar nemzet is sokszor vádolja kormányát, hogy nem szerezte meg a haza önállóságának és egységének biztosítékait, hanem hogy ezen életkérdésekben mindinkább tért veszített és a lejtőségen legurul. Az úgynevezett Szlavó­nia a legifjabb tagja a haza területének, me­lyet egy kárhozatos politika elveszített, a bir­toklásnak csak árnyékát tartván meg. De e terület nem úgy veszett el, mint Velencze a régi ausztriai monarchia részére, — nem szerencsétlen csaták és internaczionális szerződések által, hanem politikai ügyetlen­ség folytán, mely erősen megc­áfolja azon meg nem érdemlett hirt, mintha a magyar par excellence politikai nemzet volna. Most lesz alkalma Tisza Kálmánnak egy okosabb politika magvát elhinteni, és ezen Szlavóniának nevezett magyar me­gyéket közelebb hozni Magyarország többi részeihez. A sok hiba daczára, melyet a ma­gyar politika az utolsó időben elkövetett, Verőcze, Szerém és Pozsega megyében nem szeretik a pankreatizmust, mert ez sérti a szlavoniták érdekeit és számba nem veszi ezen tartomány szellemi és anyagi súlyát. Annyi hiba és mulasztás daczára, melylyel a magyar kormány és részben országgyűlésünk is vádolható, ezen úgynevezett Szlavóniában még nem aludt ki a rokonszenv Magyaror­szág iránt, kivált ott, a­hol Strossmayer ál­dásos püspöki keze még el nem mérgesítette a kebleket. Legfőbb ideje azonban már, hogy e tényt felismervén, ebből a szükséges követke­zéseket levonjuk. Vannak oly erényes politikusaink, kik az 1868. évi kiegyezést minél magasabbra tartják, és sértetlensége mellett küzködnek, nem mintha ezen kiegyezés bölcseségéről meg volnának győződve, — sőt ellenkezőleg, — hanem mert törvény, a­melyet csak a horvá­­toknak szabad megsérteni. Az ilyen erényes politikusok hasonlítanak azon világias embe­rekhez, kik erényesek lesznek, midőn már mások nem lehetnek. Én ugyan nem tudom, vájjon Cavour és Bismarck csupa erényes eszközökkel hozta-e létre az olasz és német egységet, de ha emlékezetem nem csal, ő szentsége, a pápa, mindkét állam létesítése ellen igen lényeges kifogásokat tett. A­mi senkit sem tartóztat attól, hogy Vilmos csá­szár birodalmát Land der Gottesfurcht und guten Sitte nevezzék. A politikusok e fajtája annyi tapaszta­lás után oda jut, hogy azt mondja: a kiegye­zés reánk nézve káros ugyan és sok veszélyt rejt magában, de a horvátok beleegyezése nélkül nem lehet rajta változtatni. Strafe muss sei­, tehát szenvedjük a békét ostobasá­gunk (a­miért e kiegyezést kötöttük) ju­talmául. Szerencsére van még egy mód ezen eré­nyeseket is megnyugtatni és a magyar állam egységét a dráván­ túliak beleegyezésével és hozzájárulásával visszaszerezni. Vájjon fel fogja-e fedezni Tisza Kálmán ezt az utat ?*) Pesti Frigyes: Országos kiállítás. A­zerb királyi pár Budapesten. A szerb királyi pár ma délután 4 órakor láto­gatta meg a kiállítást, melynek egész területéről a közönség odaözönlött a királyi pavillonhoz és ott két oldalt képezett áttörhetetlen sorfalat; a Dobos-féle kaputól a királypavillonig vezető út azonban szaba­don maradt és itt gyülekeztek a notabilitások a ki­rályi pár fogadtatására. Ott láttuk : Széchenyi Pál földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztert, Zichy Jenő grófot, Ráth Károly főpolgármestert, Hunyady László grófot, Je­­kelfalussy min. tanácsost, Török János főkapitányt, Schnierer Aladár min. tanácsost, dr. Herich Károly osztálytanácsost, dr. Steics szerb főkonzult, Ullmann szerb kormánybiztost, Szlávy és Splényi kapitányo­kat, Toldy Ferencz kiállítási jegyzőt, Balogh Vilmos titkárt, az igazgatóság és a kiállítási bizottság még számos tagját. Néhány perc­c­el 4 óra után a közönség zajos éljenei közt berobogott a fogat, melyen a királyi pár és a trónörökös megérkeztek. A többi kocsiban a ki­séret jött. Gróf Széchenyi Pál miniszter röviden üdvö­zölte a felséges vendégeket, a­kik ezután bementek a királyi pavillonba. Itt Natália királyné, ő Felsége királyasszony szobájába ment, Milán király ő Felsége a király dolgozószobáját tekintette meg, a fiatal trón­örökös pedig beírta nevét a vendégkönyvbe. Mielőtt a királyi pár távozott, Natália királynénak a minisz­ter gyönyörű bokrétát adott át. A királyi pavilion előtt ezalatt nagy néptömeg gyűlt össze, melyben csak nehezen sikerült utat törni, s hogy a további körúton a tolongásnak eleje vétes­sék. Splényi b. rendőrkapitány, bár 8 ember állott rendelkezésére, kordont vonatott, melyet az összefogó­zott felügyelők és polgári biztosok képeztek. E kor­donon belül haladt azután a királyi pár kíséretével. A királyi pavillonból a közönség folytonos éljenzései között a társaság az iparcsarnokba ment és pedig a nyugati kapun át. A közönség minden oldal­ról beözönlött most az iparcsarnokba, a kordon azon­ban minden ponton visszaszorította a kiváncsiak tö­megét és így a királyi pár előtt mindig szabad volt az út. Mindjárt a bejáratnál a Hüttl-féle porczel- lán- és majolikakiállítást tekintették meg, majd Natália királyné Zsolnay majolikáit, Milán király pe­dig Fischer majolikapavillonját látogatta meg, ide jött át később a királyné is, érdeklődéssel nézve az ő Felségeik és a trónörökös pár által megvásárolt gyö­nyörű tárgyakat; azután a szökőkút előtt elhaladva a társaság folytatta sétáját. Rieger Mór művirág kiállí­tása előtt a királyi pár megállapodott. Pécsi, az üzlet főnöke, szép bokrétát nyújtott át a királynénak, ki azt köszönettel fogadta, és megjegyezte, hogy meg volt elégedve azzal a bokrétával melyet részére Pécsi kül­dött. Megtekintették a Mon­aszterly és Kuzmik ál­tal kiállított női ruhákat, azután a királyi párt a ko­csikhoz kalauzolták. Kölber bemutatta a trónörökös részére készített szép hintót, mely épp úgy megnyerte *) Az eljárás, melyet a magyar kormány a czimer­­r ügyben követett s félhivatalosainak állítása szerint az okmányok ügyében követni szándékozik, e kedvező ered­mény iránt igen szerény reményt kelthet. A szerk.

Next