Pesti Napló, 1886. szeptember (37. évfolyam, 242-270. szám)

1886-09-12 / 253. szám

253. Siam. 37. évi folyam. Budapest, 1886. Vasárnap, szeptember 12. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­­­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal­­ Ferencziek­ tere, Athenaeum­ép 111 Ft. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek­­ A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 8 hónapra 9 frt. Ha az esti kisdia postai kitlönkü­ldése kívántatik, postabél vagis havonként 15 kr., évnegyedenként 1 forint felülfixetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­[Pesti Napló] kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Miniszterek gyülekezete. Bécsi barátaink jönnek magyar urainkat kapaczitálni s lesz alkalma Tiszának hit szol­gálatokat tenni Ausztriának. Az Ischlben ki­állított váltó bemutattatik s a Janszki-ügy számlája kifizetésre kerül. Jön Kálnoky, a nagy diplomata s politi­káját a magyar miniszterelnök magáévá teszi. Tisza fogja számára kikaparni a gesztenyét a parázsból. Szent-Pétervárott Tiszával meg lesznek elégedve. Jön Bylandt gróf is, az alkotmányos hadügyminiszter, hogy a béke fentartására a hadibudget felemelését követelje. Kormá­nyunk békepolitikája nem tagadhatja meg ez áldozatot, mely a polgárság és katonaság kö­zötti jó egyetértésnek egyedüli záloga. A kincstár érdekei a hadseregével össze fognak egyeztetni s csupán a magyar nemzeti érde­kek nem vétethetnek ezúttal figyelembe. Itt lesz Kállay is, a bosnyák adminisz­trátor, kinek speczialitása a keleti kérdés s feladata pozicziónkat a Balkán-félszigeten Boszniából megvédeni, mi idáig kitűnően si­került. Hogy újabb áldozatok nélkül ez nem megy, magától értetődik. Taaffe gróf, Tisza kebelbarátja, meg akarja szilárdítani a szövetséges kapcsolatot Ausztria és Magyarország között, mely mon­archikus érdek megköveteli, hogy Magyar­­ország kellő tekintettel legyen Ausztria érde­keire és viszonyaira s engedményeket tegyen cseheknek, lengyeleknek, németeknek, gyáro­soknak, banknak és Lloyd-részvényeseknek. Dunajewszki a kincstár és a lengyel petroleumbányászok jövedelmeit akarja sza­porítani s egyetértésre törekszik Szapáryval, ki szintén az adók felemelését tervezi. A konczert gyönyörű lesz. Zárt körben fog ugyan megtartatni, mindazonáltal később nyilvános előadás is rendeztetik a parlamen­tekben, magas belépti dijak mellett. Legkiváncsiabbak vagyunk Széchenyi Pál grófra, ki variácziókat fog előadni a vámtarifa thémája felett, saját kompozícziója szerint. Annyit egyezkedtek már és oly elszán­tak a harmóniára mindnyájan, hogy cseppet sem kételkedünk benne, miszerint meg fog­nak egyezni bizton, ha nem is gyorsan. Dis­puta nélkül nincs whist-partie, mégis kik asztalhoz ülnek, jó barátok és jól mulatnak, az is, ki nyer, meg az is, ki veszt. A vesztesek rendesen mi szoktunk lenni, mert nincs sze­rencsénk minisztereinkkel. S mintha maguk is éreznék, hogy a szerencse elhagyta őket, bizonyos rossz kedv látszik meg rajtuk. Úgy járnak az utczán, mint a kitől pénzt követelnek s üres a bugyellárisa. Az osz­trák vendégek iránt pedig noblesse obli­ge. Azon színházi híres mondás szerint:­­Shakespearet vagy jól kell előadni, vagy sehogy, de előadni kell,« minisztereink is azt tartják: »Ausztriával előnyösen kell kiegyezni vagy sehogy, de kiegyezni kell,m­ergo mindenesetre megegyeznek. S van egy pártjuk, mely mindenesetre megszavaz min­dent, a­mi Tiszáéknak igen megkönnyíti a meghátrálást, mert biztos visszavonulási vo­naluk van, melyre támaszkodhatnak. Ily körülmények közt nem kérdés, hogy az osztrák reichsrab­ által eszközölt vámeme­lések el fognak fogadtatni annyival inkább, mert ez a fiskalitás mérvadó szempontjával könnyen összeegyeztethető. Csupán a petro­­leumkérdés okoz egy kis nehézséget, mert Szapárynak a petrol­eumadó jövedelmeire nagy szüksége van s a petróleumfinomító gyárakat sem áldozhatja fel, mert ezen ipar­ág a lyuk, mely az arany tojásokat tojja, azt tehát leölni az osztrákok kedvéért bajosan le­het. A magyar kormány azt hiszi, hogy talált módot, hogy a lengyel kecske is jóllakjék, a magyar káposzta is megmaradjon, de ezen találmány titka még nincs eléggé megfejtve, hogy felette ítéletet mondhassunk. Merthogy a petroleumfinomító-gyárak vámkürzetek le­gyenek s oda minden nyerspetroleum vám­mentesen vitethessék be, azt értjük, de hogy a megadóztatás az árunak a gyárból kivitele­kor minő legyen, az nincs megmondva s igy kalkulust sem lehet csinálni. Ám hogy az osztrákok és különösen a lengyelek a nyers vagy vegyített áru teljesen vámmentes be­hozatalába egyezzenek, bajosan hihetjük. Ám ha a bolgár kérdésből nem lett háború, a petroleumkérdésből sem lesz, s a miniszterek addig fogják raffinirozni, míg tisztába hozzák. Nem látunk hát a budai miniszteri érte­kezletek egén komoly felhőt, azok a szép ga­­steini napokra fognak emlékeztetni, mikor államférfiaink a külső békét oly jól biztosítot­ták, most majd a belső békét fogják megszilár­dítani. Az egyetlen baj, hogy nincs pénz, hi­szen ha az volna, a Tisza-kormánynak és gár­dának semmi baja nem volna. Ez lehet oka, hogy a budget összeállítá­sát halasztják, mint rossz gazdatiszt a száma­dást. Míg a defic­it nincs a papíron, a fedezet­ről sem kell gondolkodni tervben. Ez azon programm, melyet Szapáry megígért őszre, de mely még nem született meg. Csak a kö­zös költségvetés és a kiegyezés után fog meg­születni, addig szoktatni lehet a pártot a krachhoz, adóemeléshez, adósságcsináláshoz. Ugyan, hitvány pénzügyek miatt csak nem fog megbukni egy ily nagyszerű kor­mány ? A képviselőház szeptember 18-án, szombaton, d. e. 11 órakor ülést tart. Károlyi Alajos gróf, monarchiánk londoni nagy­követe, ki a nyarat családja körében hazai birtokain tölté, mint halljuk, ismételve kijelenté azon szándé­kát, hogy lemond a politikai pályáról s a magán­életbe vonul vissza. Ezen terve nem függ össze a politikával. A gróf egyrészt hajlott korára, másrészt családi viszonyaira való tekintetből óhajtja a diplo­­mácziai karriert elhagyni. Különösen fiának nevelése miatt vágyik vissza hazájába; az ősi család ez ifjú, nagyreményű sarját valódi magyar főurrá akarja nevelni s uradalmaiból hitbizományt is készül szá­mára alakítani. Azon esetben, ha a gróf lemondási szándékát megvalósítja, mi legkésőbben a tél folya­mán várható, a londoni nagyköveti állásra előrelát­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Derék emberek. Jean Richepintől. (4) (Francziából.) II. (Folytatás.) A fiatal nő tétovázott, szive megdobbant. Kony­­olult szemébe. Úgy látszott, mintha vissza akarna fordulni. — Itt vagyunk, mama, miért nem megyünk be ? A gyermek hangját hallva, összeszedte magát. Azt újra megcsókolta s felsóhajtott: — Tehát menjünk! — Hangjában lemondás volt, de egyszersmind oly kifejezés, mely elhallgattatá a szerelmi nyilatkozatot egyik kísérője ajkán. Belépett, a gyermeket kezénél fogva vezetve, s úgy haladt fel a sötét lépcsőn, mintha a vesztőhelyre menne fel. S valóban neki, Georgette kisasszonynak, Lyon, Bordeaux, Toulouse s Marseille színházai volt első tánczosnőjének, bátorságra volt szüksége, hogy így lépjen be a Grimblet-ügynökséghez, tánczosnői ruhá­ját hóna alatt tartván, mint valami kezdő tánczosnő, a­ki próbatánczra megy. Kétségkívül ő nem volt elsőrendű csillag, de meg volt a maga hírneve. Az már számot tesz a bal­let világában, ha valaki havonkint ötszáz frank jöve­delemre tesz szert. Ezután leszállami a Grimblet­­ügynökséghez : igen kemény sors. Ismerte ezt híré­ből, s fázott tőle, mert a­ki ez ügynökségre szorul, az a hallétben legalább is nevetséges lesz. Ez egy utolsórangú ház volt, menedéke a jött-menteknek, kiknek egyáltalában nem volt semmi állásuk a szín­házaknál. S most ő is erre szorul, ő, Georgette kisasszony ! Ez, bizonyára, igen kínos volt. S huszonhatodik életévében. S milyen csinos! De mi haszna, hogyha nem láttatja magát. Meg kell jelennie a közönség előtt, e nélkül nincs pozícziója. Pozíczióját elvesztő már tizennégy hónappal ezelőtt egy haszontalan emberért, ki miatt tönkre tette magát. Az életben megesnek ily ostobaságok. Az ő kedvéért elhagyta a színházat. S egy napon ő hagyta el a nőt. S beteg lett, majdnem halálán volt, Párisban, a­hol jóformán senkit sem ismert, mert mindig vidéken élt. Ékszereit eladta, ruháit a zálog­házba tette. S e mellett föl kellett nevelnie Györgyöt, az ő kis fiát. De hát végre felgyógyult. Most mindenekelőtt vissza kellett térni a szín­padra, el kellett foglalni pozíczióját. A szerződtetések ideje lejárt. A Ravinelli-ügynökség, mely az egyedüli jelentékeny közvetítő, el sem akarta őt fogadni. Ebben az esztendőben Olaszországból a tánczosnők egész raja lepte el a színpadokat. Mindenütt csak fiatal ballerinákat kerestek, kik első virágjukban Milánóból repkedtek szét. Kényszerülve volt tehát fölkeresni ezen nem jó hírű Grimblet-házat, melynek élén egy öreg mimikus állott, kiből tánczosnők közvetítője lett. Nagynehezen felmászott a harmadik emeletre, erősen zihált s elővette zsebkendőjét, melynek par­fümje, bár leszállított áru bazárban vette, kellemes illatot terjesztett e dögleletes levegőjű lépcsőcsar­nokban. — Mondd, mama — szólt a kis György —­ jó helyen járunk mi itt ? Itt iszonyú a szag. — Légy csöndes, kedvesem, — nem sokáig ma­radunk itt. Ő azt gondolta, hogy Grimblet, ki a legalsóbb fajú színházi emberekhez szokott, nagyon meg lesz hatva az ő megjelenése által. Csak azt kellett meg­tudni, van-e neki valami üres helye ? Ha igen, a dolog hamar be lesz fejezve. Oly egészen tiszta volt győzel­mében, hogy mosolyogva nyitotta ki az ajtót, s majd­nem így szólt: — Szegény öreg, — ő nem igen gyakran lát oly lábakat, mint az enyémek ! Azt hitte, hogy még mindig az egykori szép és formás lábikrája van s nem jutott eszébe, hogy a be­tegség és a színpadtól való távollét alatt nagyot csök­kent értéke. Belépve, nagy sietve előszedte tánczczipőit, a gázos rokolyát, a tricot, s lábujjhegyre állva, bemu­­tató képességét Grimbletnak, azt várva, hogy ez az elragadtatás felkiáltásait fogja hallatni. De Grimblet ezekkel nem sietett. Komolyan, mint bíró ült nagy bőr karosszékében, s burnót sze­­lenczéjével, meg már zöldesbe játszó fekete paróká­jával nem éppen oly ember kifejezésével birt, ki na­gyon el van ragadtatva. Sőt a­mint Georgette néhány pirouettet tett, Grimblot megállitá őt megvető kéz­mozdulattal s igy szólt: — Kicsikém, mind­ez nem sokat ér. Georgette meglepetve tekintett reá: — Mit mond ? — Azt mondom — ismétlé lassan Grimblot — hogy mindez nem sokat ér. Minden rossz karban van. A »mindent« megint megvető kézmozdulattal kisérte, miközben szippantott, elhintve a burnótot piszkos nyakkendőjére. — Rossz karban az én lábaim! — kiáltott fel Georgette... Ah, például... S gépiesen György felé fordult, mintegy felhiva­tt tanuságtételre. — Nem kell itt semmi példa. Az ön piczikéje ugyan azt mondja majd önnek, ha néhány évvel idősebb lesz. De az ördögbe is, mit akar ön ? Én nem azért vagyok itt, hogy önnek bókokat mondjak, nemde ? Az üzlet üzlet. Ön szerződést keres. Tehát, a­mit ön tud és a mire képes, az esténkint hetven soust ér, egy fillérrel se többet. Újabban szippantott s udvariasan hozzá tette: — Ezt is csak az ön alakjáért. A tánczosnő nyitott szájjal hallgatta, nem híve füleinek. Aztán hirtelen felkaczagott, s ujját orrára helyezve, szólt: — Nézze csak ezt az orrot. Hát ez semmi ? — Ah, az ön orra igen szép, de fölteszem, hogy nem azon tánczol. — Bizonyára nem, öregem. Csakhogy nem is teszem a zsebbe, midőn tánczolok, a­mint nem rejtem el szememet, hajamat, vállamat és a többit. S ha mindez nem ér többet esténkint hetven sousnál, akkor a szép asszonyoknak most nincs semmi értékük. — A­mint ön azt helyesen mondja, kedvesem. A szép asszonyok értéke megcsappant. Vannak, a­kik csak azért fizetnek, hogy a színpadokon néma szemé­lyek lehessenek. Szépségüket kiállítják negyedórára. Arcza reszketett. Mindkét orrlyukával egyszerre hatalmasat szippantott. Azután gúnyolódó hangon, mintegy foga között morogta: — Ma a kiállítás igen sokba kerül. Nem volt arra ideje, hogy szavainak hatását élvezze. A tánczosnő, kinek ajka reszketett, tekintete szikrázott, az íróasztalról nagy könyvet ragadott fel és azt fejéhez vágta. Ő ez elől ki akart térni, félreha­jolt, kezével homlokához kapott, miközben parókája lecsúszott fülére s látta rá a kopasz fej nagy részét, mely oly sárgás volt, akár a vaj. György elkezdett nevetni, a fiatal nő szintén, miközben egész alakja hirtelen megváltozott. — Az ördögbe, mily arczkifejezés! — kiáltá fel Grimblet, egy lókupecz bírálatának gyorsasá­gával. S megigazítva parókáját, így folytatá: — Csak egy pillanatra, kicsikém, csak egy pil­lanatra! Ne rohanjon el. Eszmém van. Véletlenül nem játszott ön néma szerepeket ? — Hogyne ? Tekintse meg szerződéseimet. Az van rájuk írva legfölül: ballettánczosnő. — Tudom. De ez a szerződéseknek rendes for­mája. Azt akarom mondani, hogy ha éppen a szükség úgy kívánja, tudna ön játszani néma szerepet ? — Mily kérdés! Hisz azzal kezdtem. — Hol ? — Marseilleben, Rouffenál. — Rouffenál, lehetetlen. — De éppen nála. Rouffe tanítványa volt... — Az elhunyt Julesnek — szakasztá őt félbe Grimblot fölkelve. Georgette igen méltóságos arczot öltött s ünne­pélyes hangon mondá: — Én játszottam az elhunyt Jules-lal is. Grimblot, ki ismét leült, fölkelt s mélyen meg­hajlott a tánczosnő előtt, ki nem minden fensőbbség nélkül tekintett reá. S rögtöni méltóságos magatar­tásuk oly komikus volt, hogy a fiú ismét nevetni kezdett. — Ne nevess, bébé, — mondá neki pirongatva anyja, — komoly dolgokról van szó. Jules a vidéken egy nagy mimikai előadó volt, azt mondák róla, hogy vele sírba szállott a klasszi­kus mimika. Grimblet nagy tisztelettel viseltetett az ő emléke iránt, mint rendesen a művészek az ő szak­májukban kitűnő jelesek iránt. — De — folytatá — az már régen volt, leg­alább is tizenkét esztendeje. Ön akkor még igen fiatal volt. Azóta sokat felejthetett. — Mit gondol ? — felelte Georgette. — Az ilyesmit az ember épp oly kevéssé feledi el, mint az úszást. Az benne van az ember vérében. Különben akarja, hogy próbát tegyek a pantomimikából ? S a­nélkül, hogy a választ bevárná, előtünteté Colombine beléptét, hirtelen megállva, egyik kezét a szívére helyezve, másikat a levegőben tartva, kisujjá­­val kaczéran csattantva, mosolylyal ajkán. — S a viszonválasz ? kérdező hirtelen. — Nem tudok játszani ellenjáték nélkül. — Igen. De várjon. Azt majd én játszom. Grimblet felszökött karszékéről, igen sebesen az ő korához képest, elővette botját s Georgette mellett három lépésnyire állt fel, szemben a közönséggel, me­lyet a gyermek képviselt. S kezdetét vette az igen különös színjáték. Ez ócska szoba kopott bútorzata, elsárgult kárpitjai kö­zött az öreg Grimblet s a félig ballet-jelmezbe, félig utczai öltözékben levő nő előadni kezdők pantomimi­­kailag a jelenetet, midőn Cassandre nőül akarja venni Colombinet, ennek akarata ellen. Colombine megfordul lábujjhegyen, hősies, el­határozott mozdulattal, szoknyáját lebegteti előtte s végül tova szökken, meglökve Grimblot botját, ki el­veszté az egyensúlyt s egész hosszában a földre bu­kott, egyik felén elejtve a bumórszelenczét, a mási­kon a parókát. György nevetni kezdett, de Grimblot élvezte az egész játékot. Fölkelt s levervén magáról a port, kiáltá: — Szép, igen szép! S örömében a parókát zsebre rakta, a burnót szelencsét pedig a fejére akarta tenni. — Igazán kicsikém, szerencsét kívánhatok — e téren jövendője van. Aztán elhallgatott. Az üzletember ismét el­­fojta benne a művészi lelkesedést. — Vagyis azt akarom mondani, hogy ebből csinálhatunk valamit. Georgette tovább folytatá mutatványait. A leg­különbözőbb helyzeteket mutatá be, igy szólva: — S most mondja meg, vájjon sikerült-e az vagy nem ? (Folyt, köv.) Mai számunkhoz fél iv melléklat van csatolva, hatólag ismét magyar államférfin fog kineveztetni s mérvadó körökben, hír szerint, ismét arra a nagy­nevű egyéniségre gondolnak, ki éveken át irányadó befolyást gyakorolt a monarchia külügyeire. Tanárky Gedeon, a közoktatásügyi minisztérium államtitkára, legközelebb, midőn Trefort miniszter külföldi útjáról visszatért, mint értesülünk, átnyújtotta nyugdíjazási kérvényét. Noha a miniszter nem szíve­sen látja régi kitűnő munkatársát oldala mellől tá­vozni, mégis tekintve Tanárky egészségi állapotát és hosszas buzgó szolgálatait, késznek nyilatkozott a kérvényt elintézni, de csak akkor, ha a közoktatási budgetre s más fontos ügyekre vonatkozó munkálatok, melyekben az államtitkár részvétele nélkülözhetetlen, be lesznek fejezve, így a nyugdíjazás csak néhány hét múlva várható. Berlin s a budai jubiláris ünnepélyek. Annak idején említettük, hogy Berlin főváros hatósága nem fogadta el a meghívást, mely a városi képviselőtestü­let nyári szünete közben érkezett Budapest részéről a budai két százados emlékünnepélyre. A berlini kép­viselőtestület a szünet után legközelebb tartotta első ülését, melyben az ügy ismét szóba került. Dr.Struck el­nök konstatálta, hogy az elutasítás udvariasan köszönő alakban történt minden poli­tikai utógondolat nélkül, még pedig tisztán formális okokból. »Nálunk — mondá — régi alapelv volt, hogy kifelé a város ilyen képviselését el nem fo­gadjuk. Előbb is érkeztek hozzánk meghívások Brüsz­­szel, Páris, Gent és más városokból, de mi mindig abból indultunk ki, hogy tevékenységünknek városunk közigazgatására kell szorítkoznia s hogy nincs jogunk az országon kívül elvállalni községünk képviseletét. Ez okból Budapest tanácsához minden politikai utó­gondolat nélkül udvarias köszönő levelet intéztünk, melyben sajnáljuk, hogy meghívásának eleget nem tehetünk. Azt hiszem, hogy ilyképen a gyűlés szelle­mében cselekedtünk s kérjük az utólagos jóváha­gyást.« A gyűlés minden vita nélkül megadta a kí­vánt jóváhagyást s ezzel az ügy el van intézve. Jules Herbette kinevezéséről berlini nagykövetté a Berliner Tagblatt azt írja, hogy az ügyet Párisban azért titkolták oly sokáig, mert kétely forgott fenn, elfogadják-e Berlinben a jelöltet. A franczia német­ellenes sajtó, távírják az említett lapnak Párisból, ujongva fogadja a kinevezést. Személyes tapasztalá­som szerint — folytatja a tudósító — Herbette alig fogja javítani a német-franczia viszonyokat. Az új nagykövet a külügyi hivatal eddigi osztályfőnöke, 1880-tól 1881-ig delegátus volt a Dunabizottságnál s később rövid ideig rendkívüli nagykövet Konstanti­nápolyban ; teljesen be van tehát a keleti politikába avatva. Osztrák rokonszenveket is élvez s benső barátja Boulanger tábornok-hadügyminiszternek. Kü­lönösen ez utóbbi sajátsága — jegyzi meg a Bér­. T. — az itteni mérvadó körökben alig fog ajánlásul szolgálnia. Legitimitás. Úgy kell lenni, hogy a koronás fők néha a saját hatalmuk fényétől elvakulnak és meg­feledkeznek arról, hogy az emberek gondol­kozni is tudnak. Megfeledkeznek arról, hogy az emberi gondolkozás minden földi hatalom közt a leg­­nagyobb. Ez fékezte meg a természet legva­dabb erőit is, ez uralkodik a vizek felett, a jégben, a föld alatt, ez fogta be a gőzt, elfogta a villanyt és ez teremtett meg minden állami és társadalmi rendet. És az államok ezt tanít­ják az iskolákban — ezt tanítja az élet, ezt tanítja a történelem, ezt tanítja a bölcsészet. És a koronás fők időnként mégis megfeled­kezni látszanak arról, hogy az emberek gon­dolkozni tudnak. Igaz, hogy vannak olyan időszakok, mi­kor a nemzetek valóban úgy élnek, mintha gondolkozási képességüket elvesztették volna! És az ilyen időszakokat könnyű kihasználni azoknak, a­kik milliók helyett gondolkoznak. Igaz az is, hogy vannak a társadalom­ban és az államban elfogadott intézmények és törvények, melyek fölött már nem is gon­dolkozik senki, hanem együtt él velük, mint a levegővel. És kétségtelen, hogy ezek egyike a legitimitás is. A régi államszerkezetből ezt az egyet megtartották a legszabadabb s legfelvilágosultabb nemzetek is , de nagy té­vedés volna azt képzelni, hogy örökre le­mondtak volna arról, hogy gondolkozzanak fölötte. Azért a koronás főknek soha sem volna szabad olyan elveket alkalmazni a trónokon, a­mely elveknek logikája és természete szük­ségkép a trónok és a legitimitás ellen van irányozva. A trónoknak soha sem volna szabad pártfogolniuk az erőszakos lázadásokat, a­mint tették azt a Balkán-félszigeti népek, tör­vényes uralkodójukkal szemben. Ámde ha ezt tették, ezt még ügyesen te­hették. Ráfoghatták a diplomácziára. Hanem, ha egyszer nyíltan pártjára kelnek a kato­nai hűtlenségnek, ezt már aztán nem foghatják rá semmiféle diplomácziára. A legitimitásnak, minden társadalmi és állami intézmény közt, legbiztosabb támasza a katonai hűség. A katona megesküszik a legitimitásra és ez az eskü védi meg a legitimitást a bölcsé­szet és az emberi gondolkozás veszélyei ellen. De hogyan védje meg ez az eskü a legi­timitást, ha legitim koronás fők kelnek védel­mére az oly katonáknak, a­kik esküt tettek, hogy bük lesznek a fejedelemhez, és ezt az esküt megszegve, a fejedelmet éjnek idején elfogták s kihurczolták országából? Tanácsos-e, czélszerű-e a katonai esküt igy kiszolgáltatni a bölcsészeti analízisnek ? tanácsos-e, czélszerű-e azt igy oda vetni a legiszonyúbb hatalomnak, a logikának ? Valóban különös és megdöbbentő jelen­ség, hogy ilyen történhetik. És rögtön azt eredményezi, hogy egy fejedelem a saját ko­ronáját a földhöz vágja. Mert ez történt Szófiában. Sándor fejede­lem, mikor Európa három leghatalmasb ko­ronás uralkodója pártfogásába vette azokat az összeesküdt katonákat, a­kik Sándort kito­­lonc­ozták Bulgáriából, földhöz vágta saját koronáját. És ebben az esztendőben még egy másik nevezetes dolog is történt, a­mi nagyon alkal­mas a gondolkozásra, ámbár az, hogy az em­berek gondolkozzanak fölötte, aligha áll ér­dekében a legitimitásnak. És ez a bajor trónváltozás. Egy királyra kimondták, hogy őrült és letették a trónról. A király ekkor orvosával együtt vízbe fojtotta magát. A legitimitás elve pedig rögtön sietett az őrültek házába és kihozta onnan a meghalt király fivérét, a­ki igazán őrült és trónra ültette, hűséget esket­­tetvén neki mindenki által. Mindez rendén volt,­­ másképen a legi­timitás elvei szerint nem történhetett. Angliá­ban is uralkodott már őrült király, tehát a dolog nem is egészen új. De azért mégis saját­­szerű s nem alkalmas arra, hogy az emberek gondolkozását kihívja Mindenkinek nagyon meg kell gondolni, milyen példát ad. Legjobban azonban a koro­nás uralkodóknak. Mert az emberi gondolkozás bámulatos eredményeket tud fölmutatni, ha egyszer meg­indul. így például, mikor XV-ik Lajos 1744- ben Metzben betegen feküdt, magán­emberek a Notre-Dame-templomban hat­ezer misé szolgáltattak felgyógyulásáért. Később 1757-ben, midőn Damiens me­rényletet követett el a király ellen, már hat­száz misét mondattak érte. Utóbb pedig 1774-ben, midőn meghalt, már csak háromszázat! Ez statisztika, — tehát igaz, Bismarck bolgár politikája. A Berliner Tageblattnak írják: Sándor fejede­lem lemondása és elutazása következtében, a bolgár kérdés új stádiumba lépett. Az a mély és átalános ro­­konszenv, mely a herczeg iránt Németországban mu­tatkozott, most már elvesztette nemzeti jellegét és csak a magánérzelmek körébe tartozik. Batten­berg Sándor herczegnek, mert most ismét az, a nép, bármennyire óhajtja is, nem adhatja visz­­sza trónját. De a mi érdeklődésünk a kelet iránt ezzel még nem szűnt meg. Sőt ellenke­zőleg, mennyivel inkább megtisztult e kérdés a személyes te­kintetektől és mennyivel inkább ösz­­szefügg a tisztán politikai hatalmi kérdésekkel, any­­nyival inkább tapasztalható, hogy minden ítéletképes osztályban, minden gondolkozó embernél, tartozzék bármely párthoz is, mélyen gyökeret vert és rendít­hetetlen az Oroszország elleni bizalmatlanság és az a tudat, hogy mily veszélylyel járna Oroszország elő­nyomulása Konstantinápoly felé. Vakmerőség és egyszersmind felületes állítás is lenne, ha Bismarck herczegnek azt mondanák, hogy külpolitikájának ez a legújabb fázisa nem tetszik a közvéleménynek. Hogy ítéletet mondhassunk, meg kellene győződve lennünk arról, hogy az, a­mi a külügyi hivatalból a félhivatalosok útján nyil­vánosságra került, t. i. hogy bennünket Bulgária nem érdekel, a birodalmi kanc­ellár politikájának utolsó szava. De a­ki csak félig-meddig ismeri a diplomáczia azt a rendszerét, hogy látszólag sokat mondó sza­vak mögé rejti gondolatait, az elég óvatos lesz beval­lani, hogy mi Bismarck herczeg politikájáról tulaj­donképen csak azt a keveset tudjuk, a­mi a dolgok fe­lületén történik. Nem ismerjük teljesen azt a politi­kát, még tüneteit sem látjuk és így nincs elegendő anyagunk arra, hogy bizalmat vagy bizalmatlanságot fejezzünk ki. A legutóbbi eseményekből mindkét nézet támo­gatására lehet indokokat meríteni, miután azonban ez a két nézet egymás mellett meg nem állhat, sőt egy­mást kizárja, ismét csak arra a meggyőződésre kell jut­nunk, hogy az eddigi indokok között még vannak hézagok, melyek egyelőre a diplomác­ia titkát képe­zik és így még nem vonhatók bírálat alá. Ha csak a meglevő anyagot tekintjük, ebből most már, mikor a helyzet mégis némileg tisztult, azt a következtetést lehet vonni, hogy a czár Battenberg herczeg eltávolítását személyes becsületbeli ügynek tekin­tette és hogy a bécsi és berlini kabinetek nem találták helyén­valónak annak megengedését, hogy két fejedelem családi okból eredő ellenségeske­dése befolyást gyakoroljon békepolitikájukra. Szabad

Next