Pesti Napló, 1886. szeptember (37. évfolyam, 242-270. szám)
1886-09-12 / 253. szám
253. Siam. 37. évi folyam. Budapest, 1886. Vasárnap, szeptember 12. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épüet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal Ferencziek tere, Athenaeumép 111 Ft. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 8 hónapra 9 frt. Ha az esti kisdia postai kitlönküldése kívántatik, postabél vagis havonként 15 kr., évnegyedenként 1 forint felülfixetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a[Pesti Napló] kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Miniszterek gyülekezete. Bécsi barátaink jönnek magyar urainkat kapaczitálni s lesz alkalma Tiszának hit szolgálatokat tenni Ausztriának. Az Ischlben kiállított váltó bemutattatik s a Janszki-ügy számlája kifizetésre kerül. Jön Kálnoky, a nagy diplomata s politikáját a magyar miniszterelnök magáévá teszi. Tisza fogja számára kikaparni a gesztenyét a parázsból. Szent-Pétervárott Tiszával meg lesznek elégedve. Jön Bylandt gróf is, az alkotmányos hadügyminiszter, hogy a béke fentartására a hadibudget felemelését követelje. Kormányunk békepolitikája nem tagadhatja meg ez áldozatot, mely a polgárság és katonaság közötti jó egyetértésnek egyedüli záloga. A kincstár érdekei a hadseregével össze fognak egyeztetni s csupán a magyar nemzeti érdekek nem vétethetnek ezúttal figyelembe. Itt lesz Kállay is, a bosnyák adminisztrátor, kinek speczialitása a keleti kérdés s feladata pozicziónkat a Balkán-félszigeten Boszniából megvédeni, mi idáig kitűnően sikerült. Hogy újabb áldozatok nélkül ez nem megy, magától értetődik. Taaffe gróf, Tisza kebelbarátja, meg akarja szilárdítani a szövetséges kapcsolatot Ausztria és Magyarország között, mely monarchikus érdek megköveteli, hogy Magyarország kellő tekintettel legyen Ausztria érdekeire és viszonyaira s engedményeket tegyen cseheknek, lengyeleknek, németeknek, gyárosoknak, banknak és Lloyd-részvényeseknek. Dunajewszki a kincstár és a lengyel petroleumbányászok jövedelmeit akarja szaporítani s egyetértésre törekszik Szapáryval, ki szintén az adók felemelését tervezi. A konczert gyönyörű lesz. Zárt körben fog ugyan megtartatni, mindazonáltal később nyilvános előadás is rendeztetik a parlamentekben, magas belépti dijak mellett. Legkiváncsiabbak vagyunk Széchenyi Pál grófra, ki variácziókat fog előadni a vámtarifa thémája felett, saját kompozícziója szerint. Annyit egyezkedtek már és oly elszántak a harmóniára mindnyájan, hogy cseppet sem kételkedünk benne, miszerint meg fognak egyezni bizton, ha nem is gyorsan. Disputa nélkül nincs whist-partie, mégis kik asztalhoz ülnek, jó barátok és jól mulatnak, az is, ki nyer, meg az is, ki veszt. A vesztesek rendesen mi szoktunk lenni, mert nincs szerencsénk minisztereinkkel. S mintha maguk is éreznék, hogy a szerencse elhagyta őket, bizonyos rossz kedv látszik meg rajtuk. Úgy járnak az utczán, mint a kitől pénzt követelnek s üres a bugyellárisa. Az osztrák vendégek iránt pedig noblesse oblige. Azon színházi híres mondás szerint:Shakespearet vagy jól kell előadni, vagy sehogy, de előadni kell,« minisztereink is azt tartják: »Ausztriával előnyösen kell kiegyezni vagy sehogy, de kiegyezni kell,mergo mindenesetre megegyeznek. S van egy pártjuk, mely mindenesetre megszavaz mindent, ami Tiszáéknak igen megkönnyíti a meghátrálást, mert biztos visszavonulási vonaluk van, melyre támaszkodhatnak. Ily körülmények közt nem kérdés, hogy az osztrák reichsrab által eszközölt vámemelések el fognak fogadtatni annyival inkább, mert ez a fiskalitás mérvadó szempontjával könnyen összeegyeztethető. Csupán a petroleumkérdés okoz egy kis nehézséget, mert Szapárynak a petroleumadó jövedelmeire nagy szüksége van s a petróleumfinomító gyárakat sem áldozhatja fel, mert ezen iparág a lyuk, mely az arany tojásokat tojja, azt tehát leölni az osztrákok kedvéért bajosan lehet. A magyar kormány azt hiszi, hogy talált módot, hogy a lengyel kecske is jóllakjék, a magyar káposzta is megmaradjon, de ezen találmány titka még nincs eléggé megfejtve, hogy felette ítéletet mondhassunk. Merthogy a petroleumfinomító-gyárak vámkürzetek legyenek s oda minden nyerspetroleum vámmentesen vitethessék be, azt értjük, de hogy a megadóztatás az árunak a gyárból kivitelekor minő legyen, az nincs megmondva s igy kalkulust sem lehet csinálni. Ám hogy az osztrákok és különösen a lengyelek a nyers vagy vegyített áru teljesen vámmentes behozatalába egyezzenek, bajosan hihetjük. Ám ha a bolgár kérdésből nem lett háború, a petroleumkérdésből sem lesz, s a miniszterek addig fogják raffinirozni, míg tisztába hozzák. Nem látunk hát a budai miniszteri értekezletek egén komoly felhőt, azok a szép gasteini napokra fognak emlékeztetni, mikor államférfiaink a külső békét oly jól biztosították, most majd a belső békét fogják megszilárdítani. Az egyetlen baj, hogy nincs pénz, hiszen ha az volna, a Tisza-kormánynak és gárdának semmi baja nem volna. Ez lehet oka, hogy a budget összeállítását halasztják, mint rossz gazdatiszt a számadást. Míg a deficit nincs a papíron, a fedezetről sem kell gondolkodni tervben. Ez azon programm, melyet Szapáry megígért őszre, de mely még nem született meg. Csak a közös költségvetés és a kiegyezés után fog megszületni, addig szoktatni lehet a pártot a krachhoz, adóemeléshez, adósságcsináláshoz. Ugyan, hitvány pénzügyek miatt csak nem fog megbukni egy ily nagyszerű kormány ? A képviselőház szeptember 18-án, szombaton, d. e. 11 órakor ülést tart. Károlyi Alajos gróf, monarchiánk londoni nagykövete, ki a nyarat családja körében hazai birtokain tölté, mint halljuk, ismételve kijelenté azon szándékát, hogy lemond a politikai pályáról s a magánéletbe vonul vissza. Ezen terve nem függ össze a politikával. A gróf egyrészt hajlott korára, másrészt családi viszonyaira való tekintetből óhajtja a diplomácziai karriert elhagyni. Különösen fiának nevelése miatt vágyik vissza hazájába; az ősi család ez ifjú, nagyreményű sarját valódi magyar főurrá akarja nevelni s uradalmaiból hitbizományt is készül számára alakítani. Azon esetben, ha a gróf lemondási szándékát megvalósítja, mi legkésőbben a tél folyamán várható, a londoni nagyköveti állásra előrelát A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Derék emberek. Jean Richepintől. (4) (Francziából.) II. (Folytatás.) A fiatal nő tétovázott, szive megdobbant. Konyolult szemébe. Úgy látszott, mintha vissza akarna fordulni. — Itt vagyunk, mama, miért nem megyünk be ? A gyermek hangját hallva, összeszedte magát. Azt újra megcsókolta s felsóhajtott: — Tehát menjünk! — Hangjában lemondás volt, de egyszersmind oly kifejezés, mely elhallgattatá a szerelmi nyilatkozatot egyik kísérője ajkán. Belépett, a gyermeket kezénél fogva vezetve, s úgy haladt fel a sötét lépcsőn, mintha a vesztőhelyre menne fel. S valóban neki, Georgette kisasszonynak, Lyon, Bordeaux, Toulouse s Marseille színházai volt első tánczosnőjének, bátorságra volt szüksége, hogy így lépjen be a Grimblet-ügynökséghez, tánczosnői ruháját hóna alatt tartván, mint valami kezdő tánczosnő, aki próbatánczra megy. Kétségkívül ő nem volt elsőrendű csillag, de meg volt a maga hírneve. Az már számot tesz a ballet világában, ha valaki havonkint ötszáz frank jövedelemre tesz szert. Ezután leszállami a Grimbletügynökséghez : igen kemény sors. Ismerte ezt híréből, s fázott tőle, mert aki ez ügynökségre szorul, az a hallétben legalább is nevetséges lesz. Ez egy utolsórangú ház volt, menedéke a jött-menteknek, kiknek egyáltalában nem volt semmi állásuk a színházaknál. S most ő is erre szorul, ő, Georgette kisasszony ! Ez, bizonyára, igen kínos volt. S huszonhatodik életévében. S milyen csinos! De mi haszna, hogyha nem láttatja magát. Meg kell jelennie a közönség előtt, e nélkül nincs pozícziója. Pozíczióját elvesztő már tizennégy hónappal ezelőtt egy haszontalan emberért, ki miatt tönkre tette magát. Az életben megesnek ily ostobaságok. Az ő kedvéért elhagyta a színházat. S egy napon ő hagyta el a nőt. S beteg lett, majdnem halálán volt, Párisban, ahol jóformán senkit sem ismert, mert mindig vidéken élt. Ékszereit eladta, ruháit a zálogházba tette. S e mellett föl kellett nevelnie Györgyöt, az ő kis fiát. De hát végre felgyógyult. Most mindenekelőtt vissza kellett térni a színpadra, el kellett foglalni pozíczióját. A szerződtetések ideje lejárt. A Ravinelli-ügynökség, mely az egyedüli jelentékeny közvetítő, el sem akarta őt fogadni. Ebben az esztendőben Olaszországból a tánczosnők egész raja lepte el a színpadokat. Mindenütt csak fiatal ballerinákat kerestek, kik első virágjukban Milánóból repkedtek szét. Kényszerülve volt tehát fölkeresni ezen nem jó hírű Grimblet-házat, melynek élén egy öreg mimikus állott, kiből tánczosnők közvetítője lett. Nagynehezen felmászott a harmadik emeletre, erősen zihált s elővette zsebkendőjét, melynek parfümje, bár leszállított áru bazárban vette, kellemes illatot terjesztett e dögleletes levegőjű lépcsőcsarnokban. — Mondd, mama — szólt a kis György — jó helyen járunk mi itt ? Itt iszonyú a szag. — Légy csöndes, kedvesem, — nem sokáig maradunk itt. Ő azt gondolta, hogy Grimblet, ki a legalsóbb fajú színházi emberekhez szokott, nagyon meg lesz hatva az ő megjelenése által. Csak azt kellett megtudni, van-e neki valami üres helye ? Ha igen, a dolog hamar be lesz fejezve. Oly egészen tiszta volt győzelmében, hogy mosolyogva nyitotta ki az ajtót, s majdnem így szólt: — Szegény öreg, — ő nem igen gyakran lát oly lábakat, mint az enyémek ! Azt hitte, hogy még mindig az egykori szép és formás lábikrája van s nem jutott eszébe, hogy a betegség és a színpadtól való távollét alatt nagyot csökkent értéke. Belépve, nagy sietve előszedte tánczczipőit, a gázos rokolyát, a tricot, s lábujjhegyre állva, bemutató képességét Grimbletnak, azt várva, hogy ez az elragadtatás felkiáltásait fogja hallatni. De Grimblet ezekkel nem sietett. Komolyan, mint bíró ült nagy bőr karosszékében, s burnót szelenczéjével, meg már zöldesbe játszó fekete parókájával nem éppen oly ember kifejezésével birt, ki nagyon el van ragadtatva. Sőt amint Georgette néhány pirouettet tett, Grimblot megállitá őt megvető kézmozdulattal s igy szólt: — Kicsikém, mindez nem sokat ér. Georgette meglepetve tekintett reá: — Mit mond ? — Azt mondom — ismétlé lassan Grimblot — hogy mindez nem sokat ér. Minden rossz karban van. A »mindent« megint megvető kézmozdulattal kisérte, miközben szippantott, elhintve a burnótot piszkos nyakkendőjére. — Rossz karban az én lábaim! — kiáltott fel Georgette... Ah, például... S gépiesen György felé fordult, mintegy felhivatt tanuságtételre. — Nem kell itt semmi példa. Az ön piczikéje ugyan azt mondja majd önnek, ha néhány évvel idősebb lesz. De az ördögbe is, mit akar ön ? Én nem azért vagyok itt, hogy önnek bókokat mondjak, nemde ? Az üzlet üzlet. Ön szerződést keres. Tehát, amit ön tud és a mire képes, az esténkint hetven soust ér, egy fillérrel se többet. Újabban szippantott s udvariasan hozzá tette: — Ezt is csak az ön alakjáért. A tánczosnő nyitott szájjal hallgatta, nem híve füleinek. Aztán hirtelen felkaczagott, s ujját orrára helyezve, szólt: — Nézze csak ezt az orrot. Hát ez semmi ? — Ah, az ön orra igen szép, de fölteszem, hogy nem azon tánczol. — Bizonyára nem, öregem. Csakhogy nem is teszem a zsebbe, midőn tánczolok, amint nem rejtem el szememet, hajamat, vállamat és a többit. S ha mindez nem ér többet esténkint hetven sousnál, akkor a szép asszonyoknak most nincs semmi értékük. — Amint ön azt helyesen mondja, kedvesem. A szép asszonyok értéke megcsappant. Vannak, akik csak azért fizetnek, hogy a színpadokon néma személyek lehessenek. Szépségüket kiállítják negyedórára. Arcza reszketett. Mindkét orrlyukával egyszerre hatalmasat szippantott. Azután gúnyolódó hangon, mintegy foga között morogta: — Ma a kiállítás igen sokba kerül. Nem volt arra ideje, hogy szavainak hatását élvezze. A tánczosnő, kinek ajka reszketett, tekintete szikrázott, az íróasztalról nagy könyvet ragadott fel és azt fejéhez vágta. Ő ez elől ki akart térni, félrehajolt, kezével homlokához kapott, miközben parókája lecsúszott fülére s látta rá a kopasz fej nagy részét, mely oly sárgás volt, akár a vaj. György elkezdett nevetni, a fiatal nő szintén, miközben egész alakja hirtelen megváltozott. — Az ördögbe, mily arczkifejezés! — kiáltá fel Grimblet, egy lókupecz bírálatának gyorsaságával. S megigazítva parókáját, így folytatá: — Csak egy pillanatra, kicsikém, csak egy pillanatra! Ne rohanjon el. Eszmém van. Véletlenül nem játszott ön néma szerepeket ? — Hogyne ? Tekintse meg szerződéseimet. Az van rájuk írva legfölül: ballettánczosnő. — Tudom. De ez a szerződéseknek rendes formája. Azt akarom mondani, hogy ha éppen a szükség úgy kívánja, tudna ön játszani néma szerepet ? — Mily kérdés! Hisz azzal kezdtem. — Hol ? — Marseilleben, Rouffenál. — Rouffenál, lehetetlen. — De éppen nála. Rouffe tanítványa volt... — Az elhunyt Julesnek — szakasztá őt félbe Grimblot fölkelve. Georgette igen méltóságos arczot öltött s ünnepélyes hangon mondá: — Én játszottam az elhunyt Jules-lal is. Grimblot, ki ismét leült, fölkelt s mélyen meghajlott a tánczosnő előtt, ki nem minden fensőbbség nélkül tekintett reá. S rögtöni méltóságos magatartásuk oly komikus volt, hogy a fiú ismét nevetni kezdett. — Ne nevess, bébé, — mondá neki pirongatva anyja, — komoly dolgokról van szó. Jules a vidéken egy nagy mimikai előadó volt, azt mondák róla, hogy vele sírba szállott a klasszikus mimika. Grimblet nagy tisztelettel viseltetett az ő emléke iránt, mint rendesen a művészek az ő szakmájukban kitűnő jelesek iránt. — De — folytatá — az már régen volt, legalább is tizenkét esztendeje. Ön akkor még igen fiatal volt. Azóta sokat felejthetett. — Mit gondol ? — felelte Georgette. — Az ilyesmit az ember épp oly kevéssé feledi el, mint az úszást. Az benne van az ember vérében. Különben akarja, hogy próbát tegyek a pantomimikából ? S anélkül, hogy a választ bevárná, előtünteté Colombine beléptét, hirtelen megállva, egyik kezét a szívére helyezve, másikat a levegőben tartva, kisujjával kaczéran csattantva, mosolylyal ajkán. — S a viszonválasz ? kérdező hirtelen. — Nem tudok játszani ellenjáték nélkül. — Igen. De várjon. Azt majd én játszom. Grimblet felszökött karszékéről, igen sebesen az ő korához képest, elővette botját s Georgette mellett három lépésnyire állt fel, szemben a közönséggel, melyet a gyermek képviselt. S kezdetét vette az igen különös színjáték. Ez ócska szoba kopott bútorzata, elsárgult kárpitjai között az öreg Grimblet s a félig ballet-jelmezbe, félig utczai öltözékben levő nő előadni kezdők pantomimikailag a jelenetet, midőn Cassandre nőül akarja venni Colombinet, ennek akarata ellen. Colombine megfordul lábujjhegyen, hősies, elhatározott mozdulattal, szoknyáját lebegteti előtte s végül tova szökken, meglökve Grimblot botját, ki elveszté az egyensúlyt s egész hosszában a földre bukott, egyik felén elejtve a bumórszelenczét, a másikon a parókát. György nevetni kezdett, de Grimblot élvezte az egész játékot. Fölkelt s levervén magáról a port, kiáltá: — Szép, igen szép! S örömében a parókát zsebre rakta, a burnót szelencsét pedig a fejére akarta tenni. — Igazán kicsikém, szerencsét kívánhatok — e téren jövendője van. Aztán elhallgatott. Az üzletember ismét elfojta benne a művészi lelkesedést. — Vagyis azt akarom mondani, hogy ebből csinálhatunk valamit. Georgette tovább folytatá mutatványait. A legkülönbözőbb helyzeteket mutatá be, igy szólva: — S most mondja meg, vájjon sikerült-e az vagy nem ? (Folyt, köv.) Mai számunkhoz fél iv melléklat van csatolva, hatólag ismét magyar államférfin fog kineveztetni s mérvadó körökben, hír szerint, ismét arra a nagynevű egyéniségre gondolnak, ki éveken át irányadó befolyást gyakorolt a monarchia külügyeire. Tanárky Gedeon, a közoktatásügyi minisztérium államtitkára, legközelebb, midőn Trefort miniszter külföldi útjáról visszatért, mint értesülünk, átnyújtotta nyugdíjazási kérvényét. Noha a miniszter nem szívesen látja régi kitűnő munkatársát oldala mellől távozni, mégis tekintve Tanárky egészségi állapotát és hosszas buzgó szolgálatait, késznek nyilatkozott a kérvényt elintézni, de csak akkor, ha a közoktatási budgetre s más fontos ügyekre vonatkozó munkálatok, melyekben az államtitkár részvétele nélkülözhetetlen, be lesznek fejezve, így a nyugdíjazás csak néhány hét múlva várható. Berlin s a budai jubiláris ünnepélyek. Annak idején említettük, hogy Berlin főváros hatósága nem fogadta el a meghívást, mely a városi képviselőtestület nyári szünete közben érkezett Budapest részéről a budai két százados emlékünnepélyre. A berlini képviselőtestület a szünet után legközelebb tartotta első ülését, melyben az ügy ismét szóba került. Dr.Struck elnök konstatálta, hogy az elutasítás udvariasan köszönő alakban történt minden politikai utógondolat nélkül, még pedig tisztán formális okokból. »Nálunk — mondá — régi alapelv volt, hogy kifelé a város ilyen képviselését el nem fogadjuk. Előbb is érkeztek hozzánk meghívások Brüszszel, Páris, Gent és más városokból, de mi mindig abból indultunk ki, hogy tevékenységünknek városunk közigazgatására kell szorítkoznia s hogy nincs jogunk az országon kívül elvállalni községünk képviseletét. Ez okból Budapest tanácsához minden politikai utógondolat nélkül udvarias köszönő levelet intéztünk, melyben sajnáljuk, hogy meghívásának eleget nem tehetünk. Azt hiszem, hogy ilyképen a gyűlés szellemében cselekedtünk s kérjük az utólagos jóváhagyást.« A gyűlés minden vita nélkül megadta a kívánt jóváhagyást s ezzel az ügy el van intézve. Jules Herbette kinevezéséről berlini nagykövetté a Berliner Tagblatt azt írja, hogy az ügyet Párisban azért titkolták oly sokáig, mert kétely forgott fenn, elfogadják-e Berlinben a jelöltet. A franczia németellenes sajtó, távírják az említett lapnak Párisból, ujongva fogadja a kinevezést. Személyes tapasztalásom szerint — folytatja a tudósító — Herbette alig fogja javítani a német-franczia viszonyokat. Az új nagykövet a külügyi hivatal eddigi osztályfőnöke, 1880-tól 1881-ig delegátus volt a Dunabizottságnál s később rövid ideig rendkívüli nagykövet Konstantinápolyban ; teljesen be van tehát a keleti politikába avatva. Osztrák rokonszenveket is élvez s benső barátja Boulanger tábornok-hadügyminiszternek. Különösen ez utóbbi sajátsága — jegyzi meg a Bér. T. — az itteni mérvadó körökben alig fog ajánlásul szolgálnia. Legitimitás. Úgy kell lenni, hogy a koronás fők néha a saját hatalmuk fényétől elvakulnak és megfeledkeznek arról, hogy az emberek gondolkozni is tudnak. Megfeledkeznek arról, hogy az emberi gondolkozás minden földi hatalom közt a legnagyobb. Ez fékezte meg a természet legvadabb erőit is, ez uralkodik a vizek felett, a jégben, a föld alatt, ez fogta be a gőzt, elfogta a villanyt és ez teremtett meg minden állami és társadalmi rendet. És az államok ezt tanítják az iskolákban — ezt tanítja az élet, ezt tanítja a történelem, ezt tanítja a bölcsészet. És a koronás fők időnként mégis megfeledkezni látszanak arról, hogy az emberek gondolkozni tudnak. Igaz, hogy vannak olyan időszakok, mikor a nemzetek valóban úgy élnek, mintha gondolkozási képességüket elvesztették volna! És az ilyen időszakokat könnyű kihasználni azoknak, akik milliók helyett gondolkoznak. Igaz az is, hogy vannak a társadalomban és az államban elfogadott intézmények és törvények, melyek fölött már nem is gondolkozik senki, hanem együtt él velük, mint a levegővel. És kétségtelen, hogy ezek egyike a legitimitás is. A régi államszerkezetből ezt az egyet megtartották a legszabadabb s legfelvilágosultabb nemzetek is , de nagy tévedés volna azt képzelni, hogy örökre lemondtak volna arról, hogy gondolkozzanak fölötte. Azért a koronás főknek soha sem volna szabad olyan elveket alkalmazni a trónokon, amely elveknek logikája és természete szükségkép a trónok és a legitimitás ellen van irányozva. A trónoknak soha sem volna szabad pártfogolniuk az erőszakos lázadásokat, amint tették azt a Balkán-félszigeti népek, törvényes uralkodójukkal szemben. Ámde ha ezt tették, ezt még ügyesen tehették. Ráfoghatták a diplomácziára. Hanem, ha egyszer nyíltan pártjára kelnek a katonai hűtlenségnek, ezt már aztán nem foghatják rá semmiféle diplomácziára. A legitimitásnak, minden társadalmi és állami intézmény közt, legbiztosabb támasza a katonai hűség. A katona megesküszik a legitimitásra és ez az eskü védi meg a legitimitást a bölcsészet és az emberi gondolkozás veszélyei ellen. De hogyan védje meg ez az eskü a legitimitást, ha legitim koronás fők kelnek védelmére az oly katonáknak, akik esküt tettek, hogy bük lesznek a fejedelemhez, és ezt az esküt megszegve, a fejedelmet éjnek idején elfogták s kihurczolták országából? Tanácsos-e, czélszerű-e a katonai esküt igy kiszolgáltatni a bölcsészeti analízisnek ? tanácsos-e, czélszerű-e azt igy oda vetni a legiszonyúbb hatalomnak, a logikának ? Valóban különös és megdöbbentő jelenség, hogy ilyen történhetik. És rögtön azt eredményezi, hogy egy fejedelem a saját koronáját a földhöz vágja. Mert ez történt Szófiában. Sándor fejedelem, mikor Európa három leghatalmasb koronás uralkodója pártfogásába vette azokat az összeesküdt katonákat, akik Sándort kitoloncozták Bulgáriából, földhöz vágta saját koronáját. És ebben az esztendőben még egy másik nevezetes dolog is történt, ami nagyon alkalmas a gondolkozásra, ámbár az, hogy az emberek gondolkozzanak fölötte, aligha áll érdekében a legitimitásnak. És ez a bajor trónváltozás. Egy királyra kimondták, hogy őrült és letették a trónról. A király ekkor orvosával együtt vízbe fojtotta magát. A legitimitás elve pedig rögtön sietett az őrültek házába és kihozta onnan a meghalt király fivérét, aki igazán őrült és trónra ültette, hűséget eskettetvén neki mindenki által. Mindez rendén volt, másképen a legitimitás elvei szerint nem történhetett. Angliában is uralkodott már őrült király, tehát a dolog nem is egészen új. De azért mégis sajátszerű s nem alkalmas arra, hogy az emberek gondolkozását kihívja Mindenkinek nagyon meg kell gondolni, milyen példát ad. Legjobban azonban a koronás uralkodóknak. Mert az emberi gondolkozás bámulatos eredményeket tud fölmutatni, ha egyszer megindul. így például, mikor XV-ik Lajos 1744- ben Metzben betegen feküdt, magánemberek a Notre-Dame-templomban hatezer misé szolgáltattak felgyógyulásáért. Később 1757-ben, midőn Damiens merényletet követett el a király ellen, már hatszáz misét mondattak érte. Utóbb pedig 1774-ben, midőn meghalt, már csak háromszázat! Ez statisztika, — tehát igaz, Bismarck bolgár politikája. A Berliner Tageblattnak írják: Sándor fejedelem lemondása és elutazása következtében, a bolgár kérdés új stádiumba lépett. Az a mély és átalános rokonszenv, mely a herczeg iránt Németországban mutatkozott, most már elvesztette nemzeti jellegét és csak a magánérzelmek körébe tartozik. Battenberg Sándor herczegnek, mert most ismét az, a nép, bármennyire óhajtja is, nem adhatja viszsza trónját. De a mi érdeklődésünk a kelet iránt ezzel még nem szűnt meg. Sőt ellenkezőleg, mennyivel inkább megtisztult e kérdés a személyes tekintetektől és mennyivel inkább öszszefügg a tisztán politikai hatalmi kérdésekkel, anynyival inkább tapasztalható, hogy minden ítéletképes osztályban, minden gondolkozó embernél, tartozzék bármely párthoz is, mélyen gyökeret vert és rendíthetetlen az Oroszország elleni bizalmatlanság és az a tudat, hogy mily veszélylyel járna Oroszország előnyomulása Konstantinápoly felé. Vakmerőség és egyszersmind felületes állítás is lenne, ha Bismarck herczegnek azt mondanák, hogy külpolitikájának ez a legújabb fázisa nem tetszik a közvéleménynek. Hogy ítéletet mondhassunk, meg kellene győződve lennünk arról, hogy az, ami a külügyi hivatalból a félhivatalosok útján nyilvánosságra került, t. i. hogy bennünket Bulgária nem érdekel, a birodalmi kancellár politikájának utolsó szava. De aki csak félig-meddig ismeri a diplomáczia azt a rendszerét, hogy látszólag sokat mondó szavak mögé rejti gondolatait, az elég óvatos lesz bevallani, hogy mi Bismarck herczeg politikájáról tulajdonképen csak azt a keveset tudjuk, ami a dolgok felületén történik. Nem ismerjük teljesen azt a politikát, még tüneteit sem látjuk és így nincs elegendő anyagunk arra, hogy bizalmat vagy bizalmatlanságot fejezzünk ki. A legutóbbi eseményekből mindkét nézet támogatására lehet indokokat meríteni, miután azonban ez a két nézet egymás mellett meg nem állhat, sőt egymást kizárja, ismét csak arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy az eddigi indokok között még vannak hézagok, melyek egyelőre a diplomácia titkát képezik és így még nem vonhatók bírálat alá. Ha csak a meglevő anyagot tekintjük, ebből most már, mikor a helyzet mégis némileg tisztult, azt a következtetést lehet vonni, hogy a czár Battenberg herczeg eltávolítását személyes becsületbeli ügynek tekintette és hogy a bécsi és berlini kabinetek nem találták helyénvalónak annak megengedését, hogy két fejedelem családi okból eredő ellenségeskedése befolyást gyakoroljon békepolitikájukra. Szabad