Pesti Napló, 1886. október (37. évfolyam, 272-302. szám)

1886-10-10 / 281. szám

281. szám. 37. évi folyam Budapest, 1886. Vasárnap, október 10. Szerkesztés! Irod» s Ferencziek­ tere, Athenaeum-épít­e­t­t. A lap az elemi részét illető minden közlemény a »zerkesztő«éghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal­­ Ferenc­iek­ tere, Athenben m­é­p­et­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás költ­i panaszok, hirdetmények; a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Előffizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestie kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra » frt. Ha v esti kisdia postai különk­­ldése kívántatik, postbélyegre hívónként SS kb., és negyedenként 1 forint felülfiletendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a 13 Pesti Napló­ kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-éplet, küldendők. Eggyes szám 4 kr. A képviselőházból. A Janszki-ügy újra fölmerült a kép­viselőházban, az e tárgyban beadott kérvé­nyek alkalmából. Borsod megye kérvényét érte az a kitün­tetés, hogy, habár nem a függetlenségi párt álláspontját fejezi ki, mert szilárdul a közjogi alapon áll s ezen óhajtja a közös hadsereg átalakítását — mégis éppen a függetlenségi párt soraiból jött az indítvány, hogy e kér­vény egész terjedelmében olvastassák fel. A­mi meg is történt. Az összes beadott kér­vények közül csnk az egy borsodmegyei volt, melynek szó szerinti felolvasását kívánta a képviselőház. S hozzátehetjük, hogy a­mi e kérvény tartalmát illeti, az valóban párat­lanul áll és a legszebb nemzeti okmányok közé sorozható. Az ellenzék kívánta még az ismert ki­rályi kézirat felolvasását is, de ez már nem történt meg. Tisza miniszterelnök úr szívósan ragaszkodott ahhoz, hogy a királyi kézirat ne váljék képviselőházi okmánynyá, ámbár az érvek, melyekkel a miniszterelnök a maga álláspontját védte, nem a legerősebbek voltak. S még inkább vesztettek súlyukból a miniszterelnök érvei az­által, hogy a kérvé­­nyi bizottság előadója, a­ki pedig a maga ha­tározati javaslatát nemcsak a kormány­nyal, hanem a kormánypárttal is egyetértőleg szö­­vegezte, nemcsak hivatkozik a királyi kéz­iratra, hanem egyenesen erre a királyi kéz­iratra alapítja azt az indítványt, hogy a képviselőház a Janszki-ügy felett térjen napirendre. Ha az lett volna az ellenzék követelése, hogy a királyi kézirat hivatalosan kö­zöltessék a képviselőházzal, akkor ezzel a követeléssel szemben értettük volna talán, ha a miniszterelnök így szól: »a királyi kéz­irat nem azon demonstrácziókra vonatkozólag adatott ki, melyek a Janszki-ügy első stádiu­mában előfordultak, s melyek a képviselőház­ban is tárgyaltattak, hanem kiadatott azon de­­monstrácziók következtében, melyek Janszki előmozdítása és Edelsheim nyugdíjazása után támadtak. Mind az előmozdítás, mind a nyug­díjazás annyira spec­iálisan a legfőbb hadúr joga, hogy az a képviselőházban bírálat alá nem jöhet. S a­mit ő Felsége ez irányban ír vagy kinyilatkoztat, nem közlendő szükség­képen a képviselőházzal.« De midőn nem is hivatalos közlésről van szó, hanem csak felolvasásról; — midőn maga a kérvényi bizottság előadója a maga egész javaslatát a királyi kéziratra alapítja; — hogy akkor a miniszterelnök még folyton ragaszkodik ahhoz, hogy a királyi kézirat föl se olvastassák, ezt nem tudjuk érteni, vala­mint hogy ezt elfogadható érvekkel maga a miniszterelnök sem tudta megmagyarázni. És csakis abban volt igaza a miniszter­­elnöknek, midőn azt disztingválta, hogy a­miről szó van, nem királyi leirat, hanem kézi­rat. Ez így is van. Királyi leirat nem is intézhető máshoz, csakis az országgyűléshez; királyi kéz­irat ellenben, miniszteri ellenjegyzés mellett, bárkihez intézhető. A tegnapi vita különben még csak elő­csatája volt a Janszki-ügynek, mely, úgy látszik, nagyobb mérveket fog ölteni, s a had­sereg kérdése, talán kapcsolatban más politi­kai kérdésekkel is, nagyban és egészben sző­nyegre fog kerülni. A tegnapi nap azonban, mint ez már, úgy látszik, fátuma a Janszki-ügynek, ismét nem múlhatott el a­nélkül, hogy tapintatlan­ságok ne történjenek. Az első tapintatlanság volt a miniszter­­elnök makacs opponálása a királyi kézirat felolvasása ellen. S a másik tapintatlanság volt a kérvényi bizottság előadójának az a nyilatkozata, hogy Hentzi a kötelesség mezején esett el. E nyilatkozat infernális dühbe hozta, és nem ok nélkül, a függetlenségi pártot, mely perc­ekig zajongott, s nem akarta tovább hallgatni az előadót. A harmadik tapintatlanságot Gr­y­ő­r­f­f­y Gyula, a különvélemény előadója, követte el, midőn minden ok és szükség nélkül oldalvá­gást mért a mérsékelt ellenzékre, azért, mert a nyáron nem vegyült bele a népgyűlési de­­monstrác­iókba, é­s ezt az oldalvágást egy egészen jogosulatlan gyanúsítás alapján tette. Hogy mennyire nem volt Győrffy Gyu­lának igaza, ezt nagyon sokféleképen lehet bebizonyítani. Minden felhozható érv között azonban elég az, hogy a mérsékelt ellenzék a hadsereg kérdésében az 1867. XII. t. sz. alap­ján áll — a függetlenségi párt pedig nem. Ez soha sem volt titok, most sem az. És nagyon helytelen taktika és egyáltalán nem használhat az ellenzék ügyének, ha egymás­sal szemben ily világos elvi kérdésekből ha­mis következtetéseket vonnak le. Különben gróf Apponyi Albert, a­ki hétfőn szólani fog és egy­ külön határozati javaslatot terjeszt be, bizonyára meg fogja adni Győrffy Gyulának a választ. A kérvényi bizottság előadójának nem a legjobb hangulatot támasztó beszéde indít­hatta rá Tisza miniszterelnök urat, hogy már a tegnapi ülésen nyilatkozzék s tőle telhető­­leg fölvillanyozza pártját. A miniszterelnök szokatlan vervvel be­szélt, s a közbeszólásokra elmésen vágott vissza. Annyira előzékeny hangulatban volt, hogy még Győrffy Gyulának a mérsé­kelt ellenzék ellen intézett támadását is egy objektív megjegyzéssel aposztrofálta. De érdemileg a miniszterelnök beszéde nem tartalmazott semmit, a­mi a kérdést akár előbbre vitte volna, akár a létező aggo­dalmaknak megnyugtatást adhatott volna. A miniszterelnök beszédéből csak az világ­­lik ki, hogy a kormány semmit sem akar kez­deményezni a hadsereg szellemének javítá­sára, hanem a királyi kézirattal eltakarva szemeit, többé semmi hibát és semmi javítani valót nem lát, mert nem akar látni. Ez a po­litika ideig-óráig lehet kényelmes, de nem ve­zethet egyébre, mint újabb komplikác­iókra. A petroleumvám. Említettük annak idején, hogy a magyar kormány az egyes vámtarifatételekre nézve fenforgó differencziákra vonatkozólag az osztrák ke­reskedelmi miniszterhez intézett átiratában azt a meg­jegyzést tette, hogy a petroleumvámot illető lényeges eltérés kivételével a vámnovellának az osztrák képvi­selőház által megszavazott összes többi módosításai nem okoznak nehézségeket, feltéve, hogy a petróleum­vámra nézve megállapodás jöhet létre. Ez az ügy, mint a B. K. írja, most is ugyanebben a stádiumban áll. A magyar kormány hajlandó az osztrák képvise­lőház által megállapított módosításokat a magyar országgyűlésnek is elfogadásra ajánlani, ha a nyers­­petróleumvámokra nézve végre-valahára egyetértés jöhet létre. E fölött a további tárgyalás tehát nem is volt szükséges. A­mi azonban az oly sokat szellőztetett nyerspetróleum-vámkérdést illeti, az osztrák-magyar vámkonferenc­ia legutóbbi tárgyalásaiból az az egy kiderült, hogy a jelenlegi állapot megváltoztatása külön törvényes intézkedés nélkül adminisztratív uton teljesen lehetetlen. Az elvámolási utasítások megfelelő módosítása még abban az esetben sem lett volna tel­jességgel elegendő, ha a természetes nyerspetróleum pontos definíc­ióját meg is lehetett volna állapítani. Vámtarifánk illető osztálya ugyanis világosan meg­határozza, hogy a nehéz és könnyű nyersolaj, vagyis a 830 sűrűségi foknál nagyobb és 830 foknál kisebb sűrűségű nyerspetróleum közt különbség teendő. Már­pedig az összes orosz ásványolajok, bár­mekkora kihasználhatóságot engedjenek is meg, mind nehéz olajok, melyeknek sűrűsége 830 areometer foknál nagyobb. Hogy lehetne tehát ezeket máskép, mint 1 frt 10 krral vámkezelni, ha a tarifa ezt hatá­rozottan kimondja. Hogy ez a nehézség megkerül­­tessék és a törvényhozás eredeti intencziójának meg­felelni lehessen, a magyar kormány azt az ismeretes javaslatot tette, hogy a nyersolaj vámmentesen ho­zassák be, a tisztított petróleum pedig a gyárból való kihozatal alkalmával vétessék megadóztatás és vám­kezelés alá. Ez a javaslat is nemcsak az osztrák kormány, hanem az osztrák sajtó által is egyhangúlag vissza­­utasíttatott. A magyar kormány képviselői a vámkon­ferenczia utolsó ülésén — a­mint ezt már jeleztük volt — egy új javaslatot terjesztettek elő, melynek lényege a következő: A nehéz és könnyű nyersolaj között való megkülönböztetést el kellene ejteni s ha a magyar kormány képviselőinek propozícziója életbe léptettetnék, a nyersolajat világító olajtartalmához képest skála szerint kellene elvámolni. Az ellenőrzés minden további körülményes kí­sérletezés mellőzésével egyszerűen meg van adva az­által, hogy az állam igen pontosan tudja, hogy hány mázsa nyerspetróleum importáltatik és mennyi tisztí­tott kőolaj vétetik a gyárakból való kihozatalnál fo­gyasztási megadóztatás alá, minélfogva minden hely­telen bevallás jövedéki kihágásnak tekintetnék. Az olyan nyersolaj, mely 65°/0 hozamot adna, ezek alap­ján pl. az eddigi 1 frt 10 kros vámmal, olyan pedig, a­mely 85°/0 hozamot ad, a könnyű nyers­ ásványolaj je­lenlegi 2 frtos vámja mellett fogna kezeltetni. Az a nyers petroleum, mely e két határ közé eső rendement-t szolgáltatna, az említett tételeknek megfelelően esetleg 1 frt 20 krtól 1 frt 90 krig ter­jedő vámot fizetne. Most már kizárólagosan az osz­trák kormánytól függ, hogy ezen minden méltányos igényeknek megfelelő alapon mielőbb megállapodás jöhessen létre. A pápa, mint Rómából jelentik, a november hó­ban tartandó konzisztórium részére, egy Olaszországra vonatkozó allokácziót készít elő. Mint beszélik, XIII. Leó pápa abban nemcsak amaz állítólagos üldözteté­sekről fog beszélni, melyeknek az egyház Olaszország­ban ki van téve, hanem egyenesen Európát fogja se­gítségül hívni Olaszország ellen. Az bizonyos, hogy a Vatikánban nagyban számítanak Németország támo­gatására. A bolgárok és Ausztria-Magyarország. Mint a Köln. Ztg. szófiai levelezője írja, a bolgárok a legszí­vesebben szeretnék Oroszország összes követeléseit visszautasítani s az oroszokat felkérni, ne törődjenek többé a bolgár ügyekkel. »Hogy ezt nem merik tenni — folytatja a levél — ennek oka kivált azon érthető félelemben rejlik, melyet a gyönge az erős iránt érez, főleg ha nem elég világos előtte, hogy a végső esetben egy harmadiknak támogatására számíthat. Ilyen har­madikkép e pillanatban közvetlenül csak Ausztria- Magyarország jöhet számba, mert Angliára itt már nagyon régóta nem számítanak. Tiszának nagy kíváncsisággal várt beszéde itt ta­gadhatatlanul jelentékeny benyomást tett s egészben A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A zöld ország. (Úti emlékek.) Izlandot mondják a zöld szigetnek, de mi az izlandi zöld szin Hollandiához képest! Egy ország üde zöld pázsitból, melyet soha szárazság el nem sárgíthat, melyet a hó is csak eltakarhat, de színétől meg nem foszthat. S alapjában ez az ország tenger­­fövény vagy turfa volt, s csak az emberkéz és emberi akarat változtatta paradicsommá. És amely nemzet ezt megtette, kis nemzet volt mindig. Nem is a leg­szerencsésebb sok századon át. A tenger, melynek színvonala magasabb ott, mint a szárazföldi, folytonos beöntésekkel fenyegette, s óriási töltéseket kellett építeni, hogy a tengert elzárják az ország partvidé­keitől. De bárminő erőfeszítésekkel építették is a hol­landusok a tenger elleni bástyákat, mégis még azo­kat is átvágták, mikor szabadságukért harczoltak s más szövetségesük nem maradt, mint a tenger. A spanyolok, akik Németalföld elnyomói voltak, Delftet ostromolták s Delft elvesztésén fordult meg egész Hollandia sorsa. Orániai Vilmos volt akkor a hol­land seregek vezére, de Delft felszabadítására nem volt elég szárazföldi hadereje. Ekkor támadt az a gondolata, hogy át kell vágni a védgátakat, be kell ereszteni Delft alá a tengert, és a hollandi hajórajjal kergetni el a spanyolokat. A holland városok külön­­külön beleegyeztek a tervbe, és átvágták a töltéseket, s a dagálylyal megérkeztek a hajók, és elkergették a spanyolokat. Mert mit ér a föld, ha azon szabadság nincs ? A szabadságnak ez a mély szeretete alkothat csak nagyot és maradandót a nemzetek életében. Hollandiában utazni minden nemzetbelinek ér­dekes és élvezetes, de talán a magyarnak sokkal in­kább, mint másnak. Mert a magyar sem nagy nemzet, nem szám erejénél fogva imponál. Erkölcsi tulajdo­nokkal kell pótolnia, mit a szám erejében nélkülöz­nie kell. Előtte is nagy problémák állnak, sőt minél kisebbek a nemzetek, a problémák annál nagyobbak. A létet kiküzdeni egyforma sorsuk az egyes emberek­nek, vagy a nemzeteknek. Magyar embernek tehát jól esik látni Hollandiát, mert ez a létet rég kiküzdötte magának. Nem könnyen,­­ de annál erősebb akarat­tal. A küzdelmek alatt fejlődött ki szorgalma, kitar­tása, leleményessége. S csak azóta nem játszik szere­pet a történelemben, amióta nagyon jó dolga van. Amióta nincs már szegény ember Hollandiában, ha­nem mindenki vagyonos, független. Angliával ver­senyző gazdagság az, a­melyre a defic­itekkel és gaz­dasági válságokkal küzdő­ nemzetek sóhajtva tekin­tenek. És mégis! — Mindent csodálni lehet ott, a rét­művelést, állattenyésztést, csatornázást, a roppant ki­kötő városokat, hajó­óriásaival, a tisztaságot, a jólétet, kedves modort, a művelt szerénységet, — és mégis, (és ez nem elfogultság,) az itthoni küzdelmek, czélok, törekvések, sokkal érdekesebbeknek tűnnek föl, ha távolról nézzük őket, hogysem Hollandia láttára P o- 1 i k r a t e s tragikuma ne jutna eszünkbe. Csak első pillanatra tűnik föl irigylendőnek az, ha valamely nemzet mindent elért, amit elérni lehet; ha elérte azt, hogy polgárainak az anyagi felvirágzásban már nem lehet kívánni valója, de jobban átgondolva, jobban beleélve magát ebbe a helyzetbe, a sok előny mellett, melylyel ez jár, föltűnik egy nagy árnyék. Az az árnyék, mely a nyolczvanesztendős milliomosok után jár. A közélet alkotásában legnagyobb tényező az, mikor az emberek egymásra szorulnak. — És közélet nem lüktethet ott többé, ahol az emberek többé egy­másra nem szorulnak. Mert mindenki gazdag s a magáéból akkor is megél, ha csak a saját tőkéjének jövedelmeit húzza. Munkája a legtöbb embernek nem annyira a meg­élhetésért, mint inkább a további tőkegyűjtésért való. Oly területen, mint a Budapest és Czegléd közti tér, oly közelségben állanak egymáshoz a nagy és hatal­mas városok, mint nálunk a falvak. Születési arisz­­tokráczia nincs, mert mivel is tudná érvényesíteni magát, a csupa dúsgazdag polgár vagy kereskedő közt ? Megvannak ugyan a czímek, de azokkal nem törődik senki. Egyedül a vallási és az iskolai kérdések képeznek még egy kis izgató elemet az állam és tár­sadalom életében. Ezekben rejlik az összes politikai anyag. S bármily hihetetlennek tetszik is, de igaz, hogy a hollandi államférfiak, (ha ugyan­azoknak lehet nevezni őket), méla sóhajtással irigylik Magyar­­ország sorsát; irigylik a magyar nemzettől a sok akadályt, mely haladásának útjában áll, irigylik törekvéseinek szépségét, s a küzdelmeket, melyekre rá van kényszerítve, de melyekért talán kényszerítés nél­kül is harczolna, mert képzelődése van és tempera­mentuma. Amsterdamtól nem messzire lalyik egy gazdag hollandi polgár; kastélya hatalmas parkkal, mester­ségesen alkotott tavakkal körülvéve. Nálunk százez­rekbe került volna egy ilyen park előállítása, s ott a tulajdonosnak egyetlen egy garasába sem került. Pedig ötven év előtt homokos, bozótos erdőség volt az egész terület. De különböző vállalkozóknak homokra volt szükségük, és a tulajdonostól homokot akartak venni. A tulajdonos azt mondta nekik, hogy ő ingyen adja a homokot, de ott és úgy kell ásni, a­hol a tulaj­donos kijelöli. Az alkut megkötötték. S a tulajdonos előállt a tervvel, s ásatott magának tavakat, a tavak közül két három él széles folyam medreket, s néhány év alatt, egy garas költség nélkül, készen lett a leg­szebb kert és park, aminőt képzelni lehet. És mégis, a hollandus, a ki maga a megtestesült szorgalom, pontosság, komolyság, s minden dicséret közt, melyet örömmel hallgat az idegentől, sőt csaknem megkövetel, — tehát a hollandus, minden dicséret közt a legkevésbbé tűri el, ha szoliditását azzal dicsé­rik, hogy az élet örömeit nem ismeri, szóval hogy az egyformaságot fölébe teszi a változatosságnak. Ezt a dicséretet el nem tűri, mert ezélzást lát abban, hogy Hollandia unalmas. S alig lehet érdekesebb jelenség, mint mikor egy ifjú hollandus tudós azt vitatja, hogy a hollandi városi élet egyáltalán nem nélkülözi mindazokat az izgató dolgokat, melyekben a franczia, utána mindjárt a magyar élet bővelkedik. Még azt sem engedi meg, hogy a magyar ember tovább mehet az élet mámorá­nak élvezetében, mint a hollandus. Pedig mindebből egy szó sem igaz. Az élet külső kellékei és feltételei mind megvannak , de sem az a kedély, sem az a világ­nézet, mely az életet pezsgésre kényszeríti, nincs meg. A magyar ember bántalomnak veszi, ha azt mondják róla, hogy azért nem alkotott ezer év óta semmit, mivel ezer év óta soha sem unatkozott. A hollandus pedig a legnagyobb bántalomnak tekinti, ha valaki olyan bókot mond neki, hogy Hol­landia azért alkotott meg mindent, mivel ezer év óta folyvást unatkozott. S a nők? — pótolják-e a nők Hollandiában azt, ami a társaséletben nélkülözhetetlen ? az ingert, a vetélyt, a képzelődést ? — Mindezt nem, de a házi erényeket annál inkább. A tudományos irodalom na­gyon ki van fejlődve, de regény és dráma nem terem ott. x. y. z. Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva, ki is elégített, mert fölfogják, hogy egy felelős minisz­ter nyilvános parlamenti szószéken nem igen mond­hat többet, mint a­mennyit Tisza mondott. Azon biztosítása, hogy Ausztria-Magyarország Bulgária megszállása, az idegen protektorátus, sőt bármily egyoldalú idegen befolyás túlsúlya ellen latba fogja vetni a maga befolyását, sok bolgárnak, ki már kétségbe akart esni hazája függetlensége felett, ismét új bátorságot adott. De azért igazi bizalom Ausztria szilárdsága iránt még­sem uralkodik. Félre nem is­merhető, hogy e bizalmatlanságot nem kis mérvben a múlt évi események s gróf Khevenhüller magatar­tása éleszti, melyeket itt természetesen még el nem felejtettek. De mindenesetre kétségen kívüli, hogy mindezek daczára nem kívánnak mást, mint hogy Ausztria-Magyarországhoz csatlakozzanak. Mihelyt egyszer megnyerik a kezességet, hogy Ausztria a dön­tő pillanatban Bulgáriát cserben nem hagyja, a bol­gárok készen állnának mindenre.« A magyar nyelv érdekében. Nyitramegye okt. 21-ei közgyűlésén a következő nagyérdekű indítvány fog tár­gyaltatni, melyet a közgyűléshez Balázse­­vich József biz. tag nyújtott be. Egyetlen egy törvényünk van, az 1868. évi 44. t.-cz., mely az államnyelv használatáról rendelkezik. Ki van ugyan e törvényben mondva, hogy Magyaror­szág államnyelve kizárólag a magyar, de ez csupán a belügyi közigazgatásra szorítkozik. Ellenben olyan törvényünk nincsen, mely kifejezetten arról rendel­keznék, hogy Magyarország a vele szövetségi kapcso­latban álló Ausztriával szemben a hivatalos érintke­zés eseteiben kizárólag saját államnyelvét használ­hassa, illetőleg, hogy Magyarország közhatóságai akkor, midőn a monarchia osztrák álllamának köz­hatóságaival hivatalosan érintkeznek, átirataikban és megkereséseikben a magyar államnyelvet akkor hasz­nálhassák, miszerint a hivatalos magyar szöveg mellé német fordítást is csatolni ne tartoznának. Kétségtelen tehát, hogy a magyar államnyelv diplomatikai használatára vonatkozó nagyfontosságú kérdést az 1867-diki alaptörvények megoldatlanul hagyták, mi valószínűleg azért történt, mert a magyar országgyűlés egészen természetesnek találta, hogy a monarchia két államának közhatóságai az egymással való hivatalos érintkezéseikben kizárólag a saját ál­lamuk nyelvét a paritásnak megfelelően haszná­­landják. A gyakorlati élet azonban annak a természetes feltevésnek éppen az ellenkezőjét igazolja. Ausztria közhatóságai ugyanis a magyarországi közhatóságokkal való hivatalos érintkezéseikben ki­vétel nélkül mindig saját német államnyelvüket hasz­­­nálták és ma is használják, a nélkül, hogy a hivatalos német szöveg mellé magyar fordítást csatolnának. Ezzel ellenkezően a magyarországi közhatósá­gok 1867. óta folyvást azon eljárást követik, hogy midőn az osztrák közhatóságokkal hivatalos érintke­zésbe lépnek, hivatalos irataik magyar szövege mellé német fordítást is csatolnak. Azonban ezt nem ön­szántukból, hanem csakis azért teszik, mert a magyar kormány a közjogi paritásba ütköző csupa engedé­kenységből oly rendeleteket adott ki, melyek a ma­gyar közhatóságokat ilynemű eljárásra kötelezik. Nem tudhatni ugyan, hogy miért cselekedett így a magyar kormány, de gyanítani lehet, hogy ehhez az analógiát az 1867. évi XII. t.-cz. 34. §. rendelke­zéséből merítette, mely a delegácziók üzenet­váltá­saira vonatkozóan kimondja, hogy »ezen üzeneteket mindenik delegáczió a saját nyelvén készitendi el, oda mellékelve a hiteles fordítást is.« De ezen specziális esetre szorítkozó rendelke­zésből nem lehet és nem szabad arra is következtetni, hogy a magyar államnyelv diplomatikai haszná­lata Ausztriával szemben hasonló módon szabályo­zottnak vétessék, és hogy ebből kifolyólag a mon­archia két államának közhatóságai is az egy­mással való hivatalos érintkezés eseteiben hivatalos irataik mellé fordítást csatolni szintén tartoznának. Különben az ilyen eljárás, eltekintve még attól is, hogy semmi tételes törvényen nem alapszik, a két állam egyikének sem állhat érdekében, a­­­mennyiben kétségtelen, hogy a hivatalos kiadványok mellé a fordításnak is egyidejűleg való készítése rend­szerint nagyon nehézkes munka, mely többnyire arány­talanul sok idő elfecsérlésével járván, az ügymenet fölötte kívánatos gyorsasága szempontjából merőben czélszerűtlen is, sőt a­mennyiben a közhatóságok egyes közegeitől akkora képzettséget, hogy a magyar és német nyelvet egyforma jártassággal kezeljék, mél­tányosan várni sem lehet: az ilyen fordítások a he­lyesség szempontjából sokszor megbízhatlanok is. Annyi azonban kétségtelen, hogy egymással szövet­kezett két egyenjogú és egyenrangú állam közt a hi­vatalos érintkezésnek ily döczögős módja ma már valóságos anachronizmus. És valamint mi magyarok nem vontuk kétségbe soha, hogy az osztrák közhatóságok a mieinkhez né­met nyelven szerkesztett hivatalos iratokat fordítás csatolása nélkül intézni jogosultak, a­mit különben most is tényleg gyakorolnak, úgy viszont ő irányuk­ban mi is megkövetelhetjük, miszerint hozzájuk a mi közhatóságaink magyar nyelvű hivatalos iratokat szintén fordítás csatolása nélkül intézhessenek. Alkotmányunk visszaállításának huszadik évé­ben nem is szabad tűrnünk többé, hogy a magyar államnyelv használatának jogosultságára nézve a mostani fonák állapot fentartassék, mert az egyrészt a paritással homlokegyenest ellenkezik, másrészt pe­dig reánk megalázó is és káros is. Míg ugyanis Ma­gyarország államnyelve o­d­a k­ü­n­n Ausztriában ily jellegűnek el nem ismertetik, sőt úgyszólván ignorál­­tatik, addig ide benn Magyarországon államnyel­vünk ilyen szemetszúró alárendeltsége legkevésbbé sem lehet arra alkalmas, hogy a magyar állam fölé­nyét elismertesse és meg is kedveltesse azon nemzeti­ségekkel, melyek most főleg azért ellenségei, mert Magyarországot még mindig gyengének és ingadozó­nak látván, nálunknál reálisabb hatalmú nemzetek védszárnyai alá jutni vágynak. Egyébiránt minden elfogulatlan szemlélőnek valahára már be kell látnia, hogy az államnyelv diplo­matikai használatára nézve a jelenleg fennálló abnor­­mitást, és a magyar közjog lényegével összeférhet­­len diszparitást előbb-utóbb mégis csak meg kellene szüntetni, sőt meg is lehet azt rövid időn szüntetni, anélkül, hogy e miatt a két állam bármelyike akár jo­gaiban, akár érdekeiben legkisebb csorbát szenvedne, amennyiben ugyanis csak az válnék ekkor szüksé­gessé, hogy a két állam a tolmácsi intézményt a gya­korlat igényeinek mentői jobban megfelelő módon szervezni tartoznék. Az a költségtöbblet pedig, mely ebből a két állam előirányzatában támadna, távolról sem lenne annyira jelentékeny, hogy elegendő indokul szolgál­hatna arra, mikép nemzetünk az érdekeit lényegesen érintő emez aspirácziójának megvalósításától egysze­rűen elüttessék. Nemzetünk nem is kíván megfontolatlan dacz­­ból ujjat húzni Ausztriával akkor, midőn Magyaror­szág már csaknem elviselhetlen közterheinek gyara­pítása árán is a saját államnyelvének diplomatikai érvényű használatát kivívni törekszik, hanem teszi ezt azért, hogy ezen jogának kivívása által a saját nemzeti erejét növelje, befolyását fokozza, és ekkér a monar­chia biztonságának új támasztékot adhasson. És teszi ezt különösen még azért is, mert saj­nos alkalma nyílt legújabban ismét tapasztalni, hogy Magyarországnak királyi esküvel is szentesített alkot­mánya nem tartatik valamennyi hatalmi tényező ré­széről kellő tiszteletben. Ezért merül fel annak is szüksége, hogy a ma­gyar államnyelv diplomatikai használata a közös hadseregbeli összes hatóságok irányában szintén ugyanazon állapotba és ugyanolyan köztekintélylyel helyeztessék, mint Ausztria közhatóságai irányában helyezendőnek jelezteték. A hadsereg, mint az alkotmányos monarchia organizmusához tartozó közös intézmény, Magyaror­szággal szemben nem foglalhat el kivételes állást, és nem állhat az alkotmányon kívül, sem nem helyez­­kedhetik annak fölébe, s így a hadsereg irányában Magyarország a saját államnyelvének diplomatikai használata tekintetében nem bírhat kevesebb joggal, mint a­mennyivel bír és bírnia kell Ausztria irá­nyában. Ezen jogunk érvényesítése nem érintheti a közös hadsereg belszervezetét, nem veszélyez­tetheti működési képességét, és nem csorbíthatja ér- Színház és művészet. — A nemzeti színházban tegnap este, hosszú szünet után, ismét színre került a Demimonde, Dumas színműve. A nagyszámú közönség feszült figyelemmel hallgatta az előadást, melynek két legfőbb szereplője, Helvey Laura s Náday, e műben, oly kitűnő alakítást nyújtanak. Nemes hévvel játszott Mihályi­ (Raymond), ki a tehetségének megfelelő szerepben mélyen tudta meghatni a hallgatót. Csillag Teréz, Rákosi Szidi (uj szerepben) s Lendvayné az összjátékot méltón ki­­egésziték. — Operaház. A r k e 1 Teréz asszony tegnapi első felléptével megindult az operaházban az új saison vendégszerepléseinek ama hosszú sora, melyet az eddigi ismert és kedvelt vendégművészek mellett az igazgatóság, mint ismeretlen nagyságokat, jórészt új csillagokat bemutatni kilátásba helyezett. Arkelné asszony, a lengyel származású drámai primadonna, a prágai cseh színház énekesnője, Valentine szerepében kedvező auspic­iumok alatt nyitotta meg a sort; nem valami tüneményszerű művésznő, de feladata magasla­tán áll.Magas, sugár, előnyös színpadi jelenség, kifejező arczczal és mélytüzű fekete szemekkel; ügyesen ját­szik, mert van gyakorlata és temperamentuma. Hangja a felső regiszterben szépen cseng s kissé lágy tim­­brejével inkább a gyöngédebb érzelmi kifakadások tol­mácsolására bir előnynyel; kevésbbé dominál a drámai akczentusok szenvedélyesebb momentumaiban. Hang­anyaga különben nem egyenletes, a­mennyiben alsó és középső regisztere nagyon gyenge, színtelen s a­mi szólamából ebbe a körbe vág, az jórészt hatástalanul hangzott el. Egészben véve élveze­tes előadást nyújtott. Sokkal hatalmasabban do­minált Perotti úr Raoul szerepében; éneke és hangja összes bravúrját felhasználta kitűnő szerepe érvényre emelésében. Maleczkyné asszony (a ki­rályné), N­e­y (Marczel), B­i­g­n­i­o (Nevers), O­d­r­y (Saint Bris) szépen támogatták a jó ensemblet. Az előadás jobban volt látogatva, mint az eddigiek, de a nézőtér ezúttal is csak úgy félig telt meg. A Népszínház. Roger V. operettjét jó hir előz­ne meg nálunk s a színházhoz közel álló körök úgy ütí­­ették, hogy a Jozéfa Egyiptomban fogja e szezon­ban az első teljes sikert s az első igazán telt házat jelezni. Nos, az utóbbi be is következett, hanem a si­ker, az nem volt olyan teljes. Pedig Roger dallamos zenét, Ferner és Carré pedig végtelenül pajkos szöve­get írtak, melyet az ügyes fordító, Rákosi Viktor, még kaczagtató lokális életekkel is tarkázott s a má­sodik felvonás vége felé mégis meglátszott már a házon, melyet a közönség zsúfolásig megtöltött, hogy kezd­­ unatkozni. Melodikus keringők, melye­ket ma­ holnap ajkára fog venni a főváros, tarka, bohókás jelenetek, amilyenek fra­nczia irók tolla alól kerülhetnek, kik a bibliai József történetét parodi­zálják, mind nem használtak és hatásuk egészét meg­­csorbította egy-két szereplőnek az egész darabon végighúzódó ferde játéka. A karrikatúra régi jó fegyvere az operett-színészeknek, de soha színész­nőnek, sőt művésznőnek sem sikerült egymástól homlokegyenest különböző egyéniségek különböző modorosságából, vagy akár hibájából egy egész, kerek karrikatúrát alkotni. Pálmai Ilka és Vidor megkisérlették tegnap este. Hogy rajta vesztet-

Next