Pesti Napló, 1886. december (37. évfolyam, 333-359. szám)

1886-12-03 / 334. szám

334. szám. 37. évf­folyam. Budapest, 1886. Piritek, deczember 3. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­­­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal : Ferencziek­ tere, Athénben m­é­g fi­z­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüi, panaszok, hirdetmények; a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre kfildve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — S hónapra 4 frt KO kr. — * hónapra 9 frt. Hs aszt postai különküldése kívántatik, postahelyedre havonként SS kr., érnegy­ed­enként 1 forint félrefizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló­ kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-opBret, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhivás PESTI NAPLÓ-» A Pesti Napló a legolcsóbb nagy po­litikai napi­lap. Megjelen naponkint kétszer s hétfőn reg­gel rendkívüli számot ad ki. Előfizetési árak: Egy hónapra ................ 1 frt 50 kr. Évnegyedre ................ 4 „ 50 „ Az előfizetések Budapestre, a Pesti Napló kiadóhivatalába (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) leg­­czélszerűbben postai utalványnyal küldhetők. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, íi bélyegre havonkint 35 kv, évnegyedenkint 1 forint idlülfizetendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. IPOLYI ARNOLD. Az emberi közművelődés harczosa el­esett. A magyarság védője és terjesztője el­hunyt. A katholikus főpapot az egész nemzet gyászolja. Nagy nekünk a veszteség, hogy Ipolyi Arnold tőlünk elszólíttatott, mindnyá­junknak. Egy jó hazafi nincs többé, bú­suljunk. Nem érte el a kor, nem a pálya, nem a dicsőség határát. Érdemeket aratva, nem arat­hatott nagyobbakat. Tehetségei és jelleme még nem töltötték be hivatásukat egészen, midőn élete ketté törött. Tervei s a nemzet reményei a sírba szállanak testével, égre törő lelke az egeket kéri. Miért kellett a villámnak lecsapni e ne­mes szívbe ? Büszke várakozással tekintettük jövőjét, mivel hálás múltja biztatott. Még húsz évig élhetett, munkálhatott, áldhatott volna s mennyi szépet és jót teremt vala, ki harmincz év óta annyi szépet és jót mű­veit ! Kinek egy napja sem múlt el a nél­kül, hogy ne tanult, tanított, dolgozott és ne teremtett volna. Egyre törekedett a tökéletes felé s talán a tudományszomja s a honszere­tet tüze emésztették fel, hogy hirtelen össze­­roskadt ? Mióta Magyar Mithologiáját kiadta 1854-ben, míg a magyar szent koronáról irt munkája megjelent 1886 ban, Ipolyi Arnold mindézig a magyar nemzet kulturharczosai­­nak élén haladott, a legjobbak és legjeleseb­bek sorában. Tudománya gazdag, alapos és sokoldalú volt, de legjavát ennek a honi tör­ténelem kutatásának szentelte. S alkotott ma­radandó emlékű műveket, úttörő és irányadó volt írói szereplése. Pozitív történetíró volt és nem korroziv. A művészetben is a szépet sze­rette és nem a rutát. Kereste a históriai és az esztétikai igazságot, nem a politikai áram­latot és divatot. Ezért maradandó becsűek munkái. Jellemvonásuk a magyarság. Akkor ál­lott ő a nemzeti lobogó alá, mikor ez gyászba borult s katholikus pap nem várhatott elő­léptetést, ha tőlünk el nem pártol. Ő nem. Készebb volt arra, hogy tót plébános marad­jon élete fogytáig Zohoron, semmint a ma­gyar nemzeti ügytől el, a haza ellenségeihez szegődjék. Ekkor nem hihette, hogy ő lesz irtója a pánszlávizmusnak a tótok közt a beszterczei püspöki széken. De szelleme kivívta a babért s Ipolyi megtalálta a helyet, mely neki való volt. Előbb azonban Magyarország béklyói­nak le kellett esni, hogy Ipolyi előhivassék. Az abszolutizmus meg volt törve, mikor Ipo­lyi 1863-ban egri kanonok lett, az alkotmány régen helyre volt állitva, midőn 1872-ben püspökké kineveztetett. Mint kanonok, mint püspök, Ipolyi a magyar közéletnek legnemesebb részét vá­­lasztá küzdtévül magának. Nem a pár­tok politikai dulakodásait szerette, ha­nem az egyházban tanította a hazafiságot a népeknek. Nem a heves vitákat kereste, hanem a közművelődés terjesztését és az ízlés finomabb erkölcseit ápolgatta. Az akadémia, a történelmi társulat, a Szent­ István-társulat, a képzőművészeti társulat, a Szent­ László­­társulat, az országos képtár, a nemzeti mú­zeum látták szellemi munkássága gyümölcsét, püspöksége jövedelmeit ezek és a szegények közt osztotta meg. Nem hanyagolta el az egy­házat a hazáért, sem hazáját nem feledte val­lásos buzgóságában. A keresztény czivilizá­­cziót és a modern haladást nem látta ellen­tétesnek s a magyar nemzet jövőjét azok együttes szolgálatában iparkodott elősegíteni. S mikor a király és a nemzet kegyel­e­­tes elismerése Ipolyiban a magyar püspöki kar díszét tisztelte s magasabb poleton­uj hivatáskört jelölt ki számára Nagyvárad hi­res püspöki székén s Ipolyi vontatva enge­delmeskedett, ki hitte volna, hogy országos ünnepeltetése ily gyorsan országos gyászra változik ? Azt hittük, a nap emelkedik, midőn egyszerre elfogyatkozik. Sötét bánat borul Magyarországra, a nemzet Ipolyi Arnold püspököt siratja. Sírja felett a történetírás fényes emléket állít nevé­nek, élete és erénye műveiből. Lelkét egy nem­zet áldása kiséri Istenéhez. A kereskedelmi minisztérium palotájának ügye, melylyel a fáma régóta foglalkozik, tegnap póthiteli, törvényjavaslat alakjában a képviselőház elé került. A minisztertanács ismeretes határozata s a kormány­nak a hiteltúllépések elkerülése iránt tett ünnepélyes nyilatkozata után joggal azt lehetett várni, hogy az önkényes, törvény ellen elkövetett túlköltekezéseknek már most vége szakadt. És ime, előáll a kereskedelmi miniszter és kér az ezen minisztérium számára épí­tendő palotára törvényben engedélyezett 1.100.000 frtnyi hitelen túl még 670,000 frtot. Kéri pedig akkor, a­midőn az építés régóta az eredeti költségen túlmenő arányokban foly. A nyár elején az épület már tető alatt volt, a megnagyobbított terv már tavaly készült, a póthitel szüksége tehát ismeretes volt a kormány előtt a múlt télen, s így bő alkalma lett volna a tör­vényhozástól idejében újabb felhatalmazást kérni, mielőtt a munkához hozzáfogott. Mert a nagyobb költség nem a kivitel folyamán, hanem az építés meg­indítása előtt jelentkezett. A tér végleges szabályozá­sa 2190 öllel nagyobb terület beépítését tette —­­ úgymond a kereskedelmi miniszter — mélhatlanul­­ szükségessé; a niveau-viszonyok következtében, me­­­­lyekről az első tervezés alkalmával nem szerzett ma­­­­gának kellő tájékozást az építtető miniszter és a tér-­­ vező építész, jelentékeny és költséges változás történt ■ a terven, szóval át kellett dolgozni az egészet oly­­ irányban, hogy az épület 670.000 írttal többe kerül,­­ mint a­mennyire engedélyezve volt Már most kérdjük , hogy merte a miniszter­­ megkezdetni ezt az építkezést, mikor tudta, hogy két­­­harmaddal többe kerül, mint a­mennyit a törvényho­­­ zás megszavazott ? Miért nem sietett póthitelt kérni,­­ mielőtt az országgyűlés által jóváhagyott tervtől ily lényegesen és nagy összeggel különböző építést meg-­­ indította? Az országgyűlés együtt volt, könnyű lett volna megtenni az előterjesztést. Nem, a kormány ámítja a törvényhozást. Megígéri, mikor a nagy túllé­péseket tőle számon veszik, hogy előzetes engedély nélkül nem fog túlköltekezést elkövetni s a póthitelt, ha elkerülhetlen, idejében kérni fogja. De mikor ezt ígéri, már tudva épp az ellenkezőjét teszi, mert ugyanazon időben már rég túlment a kereskedelmi minisztérium palotájára engedélyezett költségen és nem kér erre akkor még utólagos jóváhagyást sem, pedig előzetesen kellett volna kérnie s módja, ideje is lett volna reá. Ez gonosz tréfa a törvényhozással, így ámítani, félrevezetni az országgyűlést, vastag visszaélés még a vakbizalmi többséggel szemben is. A törvényhozás a kereskedelmi minisztérium számára engedélyez épületet, fogja magát a kormány és építi saját tetszése szerint, úgy, hogy az igazság­­ügyminisztérium és néhány más hivatal is belefér. Az országgyűlés engedélyez 1,100.000 frtot, a keres­kedelmi miniszter pedig építtet, egyszerűen a minisz­tertanács határozatára, 1,770.000 frt erejéig. A köl­csönpénzből emelt állami épületekre nézve eddig rendszerint az volt a szabály, hogy az illető kölcsön évi kamat- és tőketörlesztési terhe ne legyen nagyobb, mint azon bérek összege, melyeket a kincstár eddig fizetett az új állami épületekben elhelyezendő hiva­talok után. És íme, a kereskedelmi miniszter maga mutatja ki, hogy a 670.000 frtnyi többköltségen épült helyiségeket elfoglalandó hivatalok eddigi lakbére tesz 26.000 frtot, mig ama több költségnek 50 évi ka­mat- és tőketörlesztési terhe 41.343 frtra megy és igy az állami épület emelése nem hogy megtakarí­tásra, hanem lényeges kiadási többletre vezet. A tervek utólagos megváltoztatása az állami építkezéseknél elég rossz hírbe hozták már a kor­mányt. Ilyenkor az eredetileg olcsó vállalkozóval új egyezséget létesítenek és pótlólag oly kedvezményeket engedélyeznek neki, hogy igen drága feltétel mellett épít és mivel ilyenkor már nincs versenytárgyalás, éppen nem a legolcsóbb vállalkozó az, a­ki a munkát végleg elnyeri. Itt a visszaéléseknek tág tere nyílik és a fáma tud az ily esetekről elég botrányt említeni. A kereskedelmi minisztérium palotájánál je­lentkező nagymérvű hiteltúllépés közjogi s pénzügyi tekintetben és különösen a miniszteri felelősség szem­pontjából eléggé meg nem róható visszaélés és arról tesz bizonyságot, hogy a jelen kormány ünnepélyes ígéreteiben bízni nem lehet, és hogy valóban nagy­­ ideje, hogy az ország bizalmát tőle valahára megvonja. Szapáry gróf pénzügyi programmja. A félhiva­talos Bud. Korr. irja: A magyar általános hitelbank igazgatójának, Pallavicini Ede őrgrófnak, Bécsbe és Berlinbe tett utazása a legkülönfélébb pénzügyi pro­jektumok kolportálására adott alkalmat, mint a­me­lyeknek foganatosítását a magyar kormány állítólag tervezi. Pallavicini őrgróf, ki­utazásából tegnap reg­gel visszatért Budapestre, a Rothschild-csoport tag­jaival folytatott értekezletei alkalmával önként érthe­­tőleg szóba hozta a gr. Szapáry pénzügyminiszter pénzügyi programmja gyakorlati keresztülvitelének kérdését is; tranzakc­iók formulázott egyezményeit vagy végleges megállapításait azonban ezek az érte­kezletek — biztosíthatjuk — nem eredményezték. Sem a magyar kormány, sem a Rothschild-csoport nem szokták tervezett pénzügyi műveleteiket előre nyilvánosan megbeszéltetni. — Mihelyt egy vagy más irányban megállapodások jönnek létre, a kormány úgyis gondoskodik azoknak idején való korrekt köz­zétételéről. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Ipolyi Arnold élete. Még hat hónapja sincs, hogy egy ünnepélyes al­kalomból, midőn szent László városának püspöki szé­kébe országos érdeklődés közt beiktattatott, ugyane helyen vázoltuk Ipolyi Arnold sikerben és munkában gazdag életét s már is a legfájdalmasabb alkalomból kell e közlést ismételnünk. A népszerű, közbecsülésben álló főpap, a hirneves tudós és szellemes író, közéle­tünk egyik kimagasló alakja, ki a politika kivételével minden téren a legnagyobb buzgalommal és fényes hatással működött, egész halála pillanatáig — mert dolgozó­szobájában halt meg — tegnap délben várat­lanul elhunyt. Nincs közműveltségünk nagy mezejé­nek egyetlen tere, melyen Ipolyi buzgó, hazafias tevé­kenységet ne fejtett volna ki. Egyháza mellett ott gyá­szolja az akadémia, a Kisfaludy-társaság, a történel­mi és képzőművészeti társulatok, az országos közok­tatásügyi tanács, szóval minden fontosabb tényező, mely a magyar nemzeti kultúra felvirágoztatásán fá­radozik. Mindenütt ott volt ő, még pedig a legelsők sorában s gazdag tehetségével, szóval és tollal, vala­mint bőkezű anyagi áldozatokkal támogatta a nemzet legszentebb érdekeit.* Stummer Arnold Ipoly-Keszin, Hontmegyében született 1823. okt. 20-án. Családi neve után ítélve, idegen származásúnak lehetne tartani, de kétségtelen, hogy őse, Stummer György, a füleki várnak Koháry István gróf kapitánysága alatt hadnagya, ki vitézsé­géért (pro Bervitiis militaribus) 1741. évi okt. 28-án Mária Teréziától nyert armálist, már teljesen meg­gyökeresedett, tekintélyes, birtokos magyar ember ▼olt, mint ezt a család levéltárában őrzött magyar iratok, nagyobb összegekről szóló kötelezvények tanú­sítják. Ipolyi Arnold, Ferencz főszolgabírónak és Szmrecsányi Arzéniának legidősebb fia, kora ifjúsá­gában élénk eszével és gyors felfogásával tűnt ki. Ne­velését édes­anyja gondosan vezette, midőn fia fogé­kony keblébe önmagából átplántálta a hazaszeretetet s a magyar irodalom iránti érdekeltséget az által, hogy Kisfaludy Sándor regéit és magyar történeti epizódokat beszélt el neki. Szülei az eleven és külsőleg is szépen fejlett fiút katonai pályára szánták, de később mind komo­lyabb iránya és mélyebb tanulmányai folytán bele­egyeztek, hogy az esztergomi érseki megye növendé­kei közé lépjen, mert a tizenkét éves, de a gimná­ziumi hat osztályt már is elvégzett fiú vonzódott a papi pályához. A bölcsészeti tanfolyamot a fiatal Ipolyi a nagyszombati liczeumban végezte s jeles tanuló lévén, a hittani tanfolyamra Bécsbe, a Pázmá­­neumba s egyetemre küldetett, mely körülmény nem csekély befolyással volt szellemi fejlődésére. Itt a Pázmáneum akkori virágzó magyar irodalmi gyakorló iskolájában irta meg irodalmi zsengéjét Vallás és művészet — és A magyarok ős vallása czimen, melyek történeti alapja már sejteni engedé, hogy Ipolyi történetíróvá lesz, mi egyébként rég határozattá vált benne. Érdekesen irta le önmaga emlékbeszédében Ráth Károly felett, hogyan került e pályára . Mint ha­zánk istenáldotta sik mezeinek vad virágai, a leg­többször úgy nőttek fel irodalmunk terményei.... Csak amúgy magunktól, saját szorgalmunkból jöt­tünk reá, tudás- és tanulásvágyból, vagy éppen a véletlenből. Végtelen fáradsággal, lassú és nehéz munkával ismertük meg históriai kútfőink bibliográ­fiáját, tanultuk a paleográfiát és diplomatikát; min­degyikünk magunk gyűjtöttük külön az olvasmányo­kat, egyre küzdve a naturalista és mester nélküli magántanuló nehézségeivel. Éjjelek és nappalok, évek és hónapok munkája után alig jutottunk annyi ered­ményre, a­mennyit szerencsésebb körülmények közt a tehetséges tanuló, jó mester útmutatása mellett, né­hány órai leczke által megszerezhet vala magának. Sokszor azonban ennyire sem, és csak azon szomorú és bús ismeretekre jutottunk végre, hogy rossz úton jártunk és visszatérhetünk oda,honnan kiindultunk, ha feltalálva az útmutatót, még czélhoz jutni akarunk. Az egyetemi hittani tanfolyamot 21 éves korá­ban végezte s ekkor Kopácsy József prímás rendele­tére Mednyánszky Alajos báró körébe került, hol bő alkalma nyílt tanulmányait folytatni. Miután Grimm Jakab német mithologiáját áttanulmányozta és Med­nyánszky kéziratai közt igen érdekes feldolgozandó regei kútfőkre akadt, eltökélte magában, hogy meg­írja a magyar mithológiát. Közvetlen kútfők htán csak közvetett kútfőkre lehetett támaszkodnia s eze­ket is előbb kifürkésznie, lelepleznie, restaurálnia kellett, hogy hasznukat vehesse. A munka 1854. őszén jelent meg a pesti könyvpiaczon s a 660 lapon sűrűn nyomtatott könyvet átalános magasztalással fogadták s az akadémia 1858. decz. 15-én ennek ítélte oda a Marczibányi-jutalmat s íróját levelező tagjául vá­lasztotta. Miután 1847-ben áldozó pappá szenteltetett, 1848-ban Pálffy Lipót Nándor gróf Mednyánszkyék utján megismerkedve Ipolyival, kikérte egyházi ható­ságától egyelőre udvari káplánjául. A fölhívásnak engedve, Ipolyi Pozsonyba ment, de mire odaért, Pálffy gróf családjával a beállott zavarok elől már Badenbe húzódott vissza, s minthogy ő oda nem követ­hette, az akkori érseki helytartó által az üdvözítőről nevezett pozsonyi egyház szónokának neveztetett ki. Mikor 1849-ben a Pálffy-család visszatért Pozsonyba, Ipolyi elfoglalta körében helyét, honnan néhány hó­nap múlva Zohorra ment plébánosnak. E plébániát kénytelen volt elfogadni, mert atyja időközben meg­halt s édesanyja kedvezőtlen viszonyokba jutott. A zohoriak rendkívül megszerették fiatal plébánosukat, s ő — bár csak törve beszélte a tót nyelvet — oly szeretettel szónokolt e nyelven is híveinek, hogy ezek még évtizedek után is el tudták mondani beszédeinek részleteit. Zohori plébánoskodása alatt hozzákerült, mint legidősebbhez, a család okmánytára, melyben egy Lit­­terae D. quondam Rirnay nihil valentes feliratú cso­magra akadt. Rirnay, a XVII. század e kiváló költő­diplomatája, a legnagyobb mértékben felkeltette Ipo­lyi érdeklődését, ki ez okmánytár becsesebb adatait feldolgozta s közzétette a Pesti Naplóban (1855.) és az Uj Magyar Múzeumban. Az utóbbi években Rimayra vonatkozólag to­vábbi nagy arányú kutatásokat is tett, melyek értékes eredményeit az akadémia történelmi bizottságának monumentái közt készült közrebocsátani. Az ötvenes évek elején zobori magányában egy­­házművészeti tanulmányokkal kezdett foglalkozni s mikor Eitelberger Rudolf, Toldy Ferencz ajánlatára őt nevezte ki a pozsonyi terület műrégészeti konzer­­vátorának, egész buzgalommal látott hozzá, hogy fel­adatának meg is feleljen. Ez időből származnak Csalló­köz emlékei, A pozsonyi szent Anna kápolna egyház­­művészeti leírása, Hazai egyházi művészet stb. cz. munkái. 1860-ban Ipolyi átköltözött Török-Szent-Mik­­lósra, hol alapos kutatások után megírta Magyaror­szág monumentális műveinek történetét, mely épp olyan magasztaló fogadtatásban részesült, mint első nagy munkája. S mikor archeológiai működését már a legszélesebb körökben méltányolták, az akadémia Ipolyi elnöklete alatt szakbizottságot nevezett ki, mely 1880. máj. 9. és 10-én a szent koronát és koro­názási jelvényeket a legszakavatottabb mesterek által minden irányban felvetette, történetének, valamint műleírásának elkészítésével akkor már igazgató és rendes tagját, Ipolyi Arnold püspököt bizván meg. A nagyszerű munka, melyet alig két héttel ezelőtt terje­delmesen volt alkalmunk e helyen ismertetni és méltá­nyolni, az akadémiának múlt havi egyik összes ülésén mutattatott be s a kiváló író egyik legbecsesebb al­kotását, történeti irodalmunk egyik igazgyöngyét képezi. Az akadémia már 1861-ben megválasztotta rendes tagjának s Ipolyi azzal köszöntött be, hogy bejelentette a konstantinápolyi útja alkalmával fel­fedezett Korvin-kódexek hazahozatalát. 1863-ban Bartakovics Béla egri érsek maga mellé neveztette ki kanonoknak, hol a káptalan megbízta, hogy Bor­­sod megye gyűlésein képviselje. Ez alkalommal any­­nyira megszerették a tudós kanonokot, hogy Mező- Kövesd lakossága minden áron őt akarta országgyű­lési képviselőül megválasztani. Ipolyi azonban csak oly föltétel mellett volt hajlandó a jelöltséget elfo­gadni, ha a nép a választásnál minden rakonczátlan­­ságtól tartózkodik s minthogy nem tette, Ipolyi vis­szalépett és semmiféle rábeszélés sem tudta őt e ha­tározatától eltéríteni. Közben Ipolyi buzgón folytatta egyházmű­­vészeti és archeológiai tanulmányait. S hírével nőtt népszerűsége is az egész hazában. A Szent István­­társulat elnökéül óhajta választani, de Ipolyi nem akart megválni egri otthonától s később is csak úgy lehetett őt az elnökség elvállalására bírni, hogy a herczegprimás kineveztette a központi papnövelde igazgatójának, minek folytán úgyis át kellett költöz­ködnie Budapestre. Ez időben már számos egyesület­nek volt Ipolyi nemcsak czímzetes, hanem tevékeny elnöke vagy tagja. A Szent-István- és Szent­ László­­társulat alelnöke, a pesti tud. egy. hittani karának igazgatója, az akadémia történelmi bizottságának és Történelmi Társulat elnöke; mind ez állások betöl­tésében páratlan tevékenységet fejtett ki. Irodalmi működésének java az akadémia törté­nelmi szakosztályába s főleg a magyar történelmi tár­sulat körébe esik. E társulat kiadványaiban s folyó­iratában jelent meg kisebb munkáinak legnagyobb része. A magyar képzőművészeti társulat is Ipolyi Arnold elnöklete alatt érte meg első virágzása korát. 1872-ben, éppen születése napján, érte püspökké kineveztetése. A beszterczebányai egyházmegyének, elődei egyik ősi birtoka megyéjének lett püspöke s maga a herczegprimás akarta őt felszentelni, de sú­lyos betegsége miatt gátolva lévén, e szent ténykedést 1872. ápril 23-án Bartakovics Béla egri érsek, Peitler Antal váczi és Perger János kassai püspök segédle­tével, atyai szeretettel teljesítette. Beszterczebánya lakossága soha úgy nem kedvelt püspököt, mint kedvelte Ipolyit, ki népszerűsége folytán első volt képes e megyében a magyar prédikácziókat meg­honosítani. A magyar nemzeti eszmének az anya­nyelvre nem magyar vidéken ő volt egyik legbuzgóbb apostola, s Zólyommegye tanügyének felvirágoztatá­sában is kiváló tevékenységet fejtett ki. S ez idő alatt, bár a leglelkiismeretesebben tett eleget püspöki kötelességének, mindig tudott magá­nak annyi időt szakítani, hogy kedvencz szakmájának, az egyház­művészetnek és archeológiának éljen. Nőtt hite a tudomány terén, nőtt az egyház körében s nőtt népszerűsége az egész országban, úgy hogy keveslet­­ték neki a beszterczebányai püspöki széket s egymás­után kandidálták a nyitrai, majd az egri, veszprémi s a fővárosban fölállítandó főpásztori székre. Midőn a váczi, majd csakhamar a váradi püspöki szék is meg­ürült, egymásután megkínálták mind a kettővel. Ipolyi végre az egész közvélemény helyeslése közben elfo­gadta a nagyváradi püspökséget, melybe csak nemrég, ez év július 11-én, iktatták be nagy ünnepélyességgel. A múlt évben tartott történelmi kongresszuson ő elnökölt s utolsó nagy tudományos alkotása, leg­alább a mennyiben eddig ismeretes, mert hagyatéká­ban még értékes irodalmi művek lehetnek, a koroná­ról írott nagy műve volt. Hogy egyházmegyei hivatá­sán kívül minő nagy és fontos állásokat foglalt el s minő nagy az úr, melyet maga után hagy, mutatja az, hogy a magyar történelmi társulat, az országos köz­oktatási tanács, az akadémia történeti bizottságának elnöke, az akadémia igazgató tanácsának s a Kisfa­­ludy-társaságnak tagja volt. Sokoldalú érdemeit nem­csak a magyar, hanem a külföldi tudományos világ is méltányolta s számos osztrák, német, továbbá a dán történelmi és archeológiai társulatok tagjukká vá­lasztották. Király ő Felsége is sokszorosan kitün­tette Ipolyit s a többek közt titkos tanácsossá és a vaskoronarend első osztályú lovagjává nevezte ki. Ipolyi már a múlt évben betegeskedett s a ta­­vaszszal különböző hidegvízgyógyintézetekben keresett üdülést, még pedig látszólag sikerrel. A nyarat elég jól töltő, de azért őt magát folyton szomorú gondola­tok gyötörték. Barátainak, kik ismételve lerándultak A pénzügyi bizottságiból. A képviselőház pénzügyi bizottsága Zsig­mondy Vilmos elnöklete alatt tartott tegnapi ülé­sében megkezdte az 1887-ik évi államkölt­ségvetés tárgyalását. A királyi háztartás, kabineti iro­da költségei és a kabineti iroda nyug­dijai vita nélkül megszavaztattak. Az országgyűlés szükségleténél Láng La­jos kérdi, váljon helyes-e a jövő évre egy hóval keve­sebbet irányozni elő az eddigi szükségletnél ? Tisza miniszterelnök valószínűnek tartja, hogy a jövő évben egy hóval rövidebb ideig lesz együtt az országgyűlés. Horánszky a ház figyelmébe ajánlandónak tart­ja, hogy jövőre a ház nyomtatványainak előállításá­nál takarékosabb eljárás követtessék az­által, hogy nagyobb kormányi előterjesztések (a költségvetések és a zárszámadások) tetemes költséggel újra ne nyo­massanak ki. Helly helyesli itt a megtakarítást, de viszont kí­vánatosnak tartaná, hogy a törvények hivatalos kia­dása a képviselők közt kiosztassék. Tisza miniszterelnök nem tartja oly csekélység­nek, hogy a törvénytár a két ház tagjai közt kiosztas­sék s átalában a nyomtatványokra nézve ezúttal jobb­nak látná az eddigi gyakorlat megtartását. A bizottság változatlanul megszavazta az elő­irányzatot és elhatározta, hogy Horánszky indítványát a ház figyelmébe fogja ajánlani. Az állandó országház építésére előirányzott 600.000 írtnál Horánszky az országház építésének elhaladásá­ról évenként jelentést óhajt, mert úgy látszik, a meg­szavazott fedezetek más czélokra használtatnak fel. Tekintettel pénzügyi viszonyainkra, az egész munka elhalasztását s a tétel törlését indítványozza. Tisza Kálmán miniszterelnök tiltakozik az ellen, mintha a megszavazott hitel más czélra fordíttatott volna, mert a zárszámadások tanúsága szerint, a­mi nem használtatott fel, az államkincstárban van. Hogy az építkezés lassan haladt elő, oka az, hogy a városi vízvezetéki telep s a katonai kincstár birtokában levő telkek iránti tárgyalások igen hosszúra nyúltak, s ezért nem látta szóló eddig szükségesnek jelentést is tenni. Szóló beterjeszti a törvényjavaslatot, mert azt mindenki tudja, hogy országházra szükség van. Kéri a tétel meghagyását, vagyis az úgy is elég lassú építkezés folytatását Helfy Ignácz, ha nem járul is a tétel törléséhez, annyit szükségesnek tart, hogy jelentés tétessék az építkezés évenkénti haladásáról. Tisza Kálmán miniszterelnök kijelenti, hogyha kívánják, szívesen tesz utólag jelentést. A bizottság változatlanul megszavazza a tételt. A közösügyi kiadásoknál Enyedi Lukács azt a kérdést intézi, várjon a vámbevételek előirányzatánál tekintetbe vétetett-e a f. évi vámjövedék csökkenése ? Szapáry dr. pénzügyminiszter válaszolja, hogy igenis tekintetbe vétettek. Az előirányzat, valamint a központi kor­mány közegeinek nyugdíjai változatlanul megszavaztattak. Az állami adósságoknál Dániel Ernő előadó a szőlődézsmaváltsági bevételek­nek az utolsó évek átlagához képest 1.300.000 írtról 1.250.000 írtra való leszállítását indítványozza. Szapáry dr. pénzügyminiszter utal arra, hogy az előző évben több folyt be 1.300.000 írtnál. Láng, Wahrmann és Hegedűs a zárszámadási eredményeknek megfelelő előirányzat megtartását, Horánszky az előadó indítványát pártolja. A bizottság változatlanul megszavazza a tételt. A maradvány- és irtványföldek megváltásánál Dániel előadó a zárszámadási eredmények tekintetbe vételével a 220.400 frt bevételi előirányzatnak 200.000 frtra leszállítását indítvá­nyozza. Szapáry gr. pénzügyminiszternek nincs kifo­gása a törlés ellen. Helfy igen túlságosaknak tartja az állami adós­ságoknál a kezelési költségeket, kivált ha tekintetbe veszszük, hogy a pénzügyminisztériumnak oly nagy hivatalnoki apparátusa van. Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter válaszolja, hogy e költségek egy része fedezetül adatik az állam­­kincstárnak az illető alapok kezeléséért s a költség­­vetés illető helyein bevételekként szerepelnek. Köffinger államtitkár részletezi a költségeket, megjegyezve, hogy azok túlnyomólag átmeneti ter­mészetűek. A bizottság az előadó által indítványozott tör­léssel megszavazta a tételt. Az 1870. 30. tcz. alapján elvállalt budapesti lánczhid-elsőbbségi kölcsönkötvények kamataira és tőketörlesztésére előirányzott 98,765 írtnál Wahrmann Mór megjegyzi, hogy e terhes köl­csön, ámbár nem sok van még belőle bátra , vissza­fizethető lenne. Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter válaszolja, hogy a felvetett eszmét fontolóra veendi. Az 5°/0-ás papírjáradékkölcsönnél Helfy Ignácz részletes felvilágosítást kér a pénzügyminisztertől az egyen műveletek mikénti vég­rehajtásáról. Szapáry Gy. gr. pénzügyminiszter utal a zár­számadásokra, melyek világosan előadják, miként tör­téntek az értékesítések s mi folyt be. Enyedi Lukács szerint a zárszámadási adatok nem elégségesek annak megítélésére, vájjon az egyes kibocsátásoknál helyesen járt-e el a miniszter. Wahrmann Mór jogosultnak tartja Helfy kí­vánságát, de elégnek tartaná, ha a költségvetés indo­kolásába befoglaltatnék, hogy az előző évben a költ­ségvetés elkészítéséig végrehajtott műveletek mi mó­don értékesíttettek. Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter kijelenti, hogy ezen utóbbi indítvány ellen nincs kifogása, meg­jegyzi azonban, hogy az ily kimutatás csak az év bi­zonyos szakát, körülbelül első felét, ölelheti fel. Helfy Ignácz azt hiszi, ennél tovább is lehetne menni, mert a pénzügyi kormányzatnak is érdekében áll az, hogy kezelésének ellenőrzése minél nagyobb nyilvánossággal történjék. Gajzágó Salamon állami számvevőszéki elnök kijelenti előtte szóló felszólalására, hogy ha van kö­telesség, melyet az állami számvevőszék szigorúan be­töltött, úgy éppen az állami adósságok ellenőrzése az. Megjegyzi egyébiránt, hogy miután súlyt fektet­nek rá, a jövő évi zárszámadási jelentésben részlete­sen elő fog adatni e pénzügyi műveletek története, mert itt egyátalán semmi titkolni való nincs, se a pénzügyminisztérium, se az állami számvevőszék ré­széről. Enyedi elismeri, hogy az ellenőrzés az állami számvevőszék részéről pontosan történik, csakhogy a­mit a számvevőszék tud, az tudomására hozandó a képviselőháznak is, hogy esetleg megtehesse a szük­séges intézkedéseket.

Next