Pesti Napló, 1888. február (39. évfolyam, 32-60. szám)

1888-02-14 / 45. szám

45. szám. Budapest, 1888. Kedd, február 14. 39. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A­ lap szellemi r­észét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételeit: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt Ha az esti­ kiadás postai kü­lönküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »­Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Trónörökös az Írók közt. — febr. 13. Corvin Mátyás trónján fog ülni Buda várában egykor Habsburg Rudolf. Felséges atyja, Ferencz József, dicső királyunk, Ma­gyarország újjá teremtője. Felséges anyja, Erzsébet, szépséges királynénk, Magyarország őrangyala. Kiolthatatlan hálát érez irántuk az élő nemzet s örökké ragyogó hirt biztosit számukra a történelem. A tizenkilenczedik század munkáját, virágzó szabadságát, a ma­gyar nemzet, kegyes szeretetüknek köszöni hódolattal. A huszadik század munkája uj nemzedéket kíván, azt, mely Rudolf trónörö­kösünket fogja urául követni alattvalói hű­séggel. Atyjától örökli szent István koronáját, s a magas erényeket, melyek őt oly kiválóan képesítik, hogy felkent királyaink sorában az ötvenhatodik, a koronát viselje és megtartsa, fényben és hatalomban gyarapitsa és népét boldogítsa, mint édes szülője teszi, mindennapi jeles gondoskodással. Népével örökli a ma­gyar nemzet tehetségeit s összes erejét, hogy ezeket nemes nagy czélokra fordítván, saját nagyságát általok eszközölje. A magyar trón szilárd alapon áll, ezer esztendős monarchikus hagyományon, mely vérévé vált az egész ma­gyar nemzetnek; a Kárpát hegye nem áll erősebben, mely a magyar czimerben a koro­nát viseli, s nem fog rajta az idő, mint nem fogja meg a korona aranyát a rozsda. E szép országon, e hű nemzeten ural­kodni magasztos hivatás. Rudolf trónörökös e hivatásra készül, a nagy feladathoz illő komoly szándékkal. Királyok sorsát Isten igazgatja, nemze­tekét királyok. A jövőt jóslatokkal lefátyo­lozni korunkban nem lehet, naiv hit kellett a prófétáknak, most nincsenek. De a remény ígérete él lelkünkben, hogy Rudolf trónörö­kös a magyar nemzetet oly nagggyá fogja tenni, mint nagyobb nem volt a lovagias szent László, a h­ódító nagy Lajos és a ma­gasztos Corvin Mátyás királyok alatt sem, kik idejükben az elsők valának. A Mediciek dicsőségére vágyott Mátyás, XIV. Lajos példáját követte Mária Terézia . Rudolfnak a tizenkilenczedik század összes tudományo s művészete rendelkezésre áll, hogy ő annak köveiből építsen, magának pa­lotát s a nemzetnek házat. Ő a műveltség hatalmával fog uralkodni egy gazdag képes­ségű nemzeten, melynek legjelesebbjei fogják szolgálni. Magyarország fénykora lesz az övé s ő lesz a nap, mely körül a planéták forognak. Mi most előkészítői vagyunk e kornak. Nekünk a terhesebb feladat jutott osztály­részül. Államot csináltunk romokból, nem­zetet osztályokból, szabadságot privilégiumok­ból, városokat falvakból, szántóföldeket pusz­tákból, kulturnépet a természet fiaiból. Mi még tanulunk és tanítunk, ültetünk és ve­tünk, hogy azok arassanak és élvezzenek, kik bennünket el fognak temetni. Áldó emléket kívánunk csak szerezni magunknak, kész ha­zát adni át gyermekeinknek, hogy szebb s nemesebb feladatokat tűzve, élvezzenek na­gyobb boldogságot s több dicsőséget. Rudolf trónörököst a magyar írók s mű­vészek veszik körül s leírják neki Magyaror­szágot egészen. A király fia finom tollal maga is iró. Szelleme a szépet műveli. Méltányolja a szellemet másokban, mely nélkül költő, művész s valódi iró nem lehet senki. Nyers­anyag s üres forma nem felel meg ízlésének, tartalom és csin legyen a mondatban. A szó­ban eszme éljen s nyelvben a disz mutassa a műveltség fokát. Esznek legunalmasabb az esztelenség s Ízlésnek legterhesebb a félmű­­veltség; szép a természet és a tökély. Rudolf főherczeg a kettő barátja. Azon arisztokrácziát, melyet Isten terem­tett annak, nem veti meg, ha nincs is czimeres rangja. A költők meztelenül születnek­ írókat, mint kerti virágot, ápolni kell s nem lehet mindenki iró, ha grammatikát tud; csak az iró, ki tehetséget hozott magával s azt kimű­velte. Művész szemének tükre nem közönsé­ges üveg, akármit meglát, újra alakítja. Ily társaságban lenni nem szeret a köznapi em­ber, kinek lelkének nincsen szárnya. Ilyen­nek gúny tárgya az író s művész s irodalom­mal nem foglalkozik, ha iskoláit végezte. A híres írókat is csak a magas műveltség élvezi. Semmi sem jellemzőbb Rudolf főherczeg kiváló egyéniségére, képzett tehetségére, haj­lamaira és ambicziójára nézve, hogy ki az udvar, a nemes urak és katonák közt neve­­kedett s és mindig: az irodalmat szereti s az írókat nem csak megbecsüli, de társaságukat és társalgásukat keresi s kedveli. Ez nálunk szokatlan. Bécsben is száz esztendő előtt ki­ment a divatból. De divat lesz jövőre. A magyar irodalomtörténet uj fázisa int felénk, mikor a király udvarában lesznek a költők, művészek, tudósok, irók. Mint mikor a homokból a gyémántot kikeresik s fejedelmi disznek hasznaljak, a gyemánai az,, a­mi, így is amúgy is, de szerepe más egészen. Csak Isten kegyelméből adassanak Ru­dolf királyi udvarába nagy magyar írók és művészek, minőkkel Róma, Florencz, Versail­les s München dicsekedhettek. Ez a jövő nem­zedék titka. De kik érzik az égi szikla tü­zét lelkük­ben, igyekezzenek gyorsan és bízva előre. Nincs ok kétségre, szabad a magyarnak hinni, remélni, dicsőségre törni: a pályanyertest várja a koszoni fejedelemtől fejére téve. Mi öreg irók áldani fogjuk őket, kik na- A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. - Febr. 13. — SZEGÉNY EMBEREK ÚTJA. (Regény.) (29) — Két kötetben. — Irta: TOLNAI LAJOS. Második kötet. HATODIK FEJEZET. A helyzet magaslatán. — S mivel tudná ezeket bizonyítani ? Tanút, tanút, mert megeszem, fiam. A börtön emberekkel él. Szóljon. — Tanúm — tanúm — — — Nincs! Hát majd én adok valakit. De el ne áruljon, mert megeszem, fiam. Apja? No? Mit akar? Mi az igazságot keressük. Vagy ha jobban tetszik, hát önt ítélem el. A lopás nagy, az érték borzasztó, pedig itt az beszél. Két-három ezer forint. De hova tette ? Ha visszaadja, vagy adatja ön — no ne bolon­­doskodjék, mert a lopás bizonyos, itt valakinek bűn­hődnie kell, a börtön emberekkel él, csak az a dolog fác­itja, hogy a bűnöst megkapjuk. Megálljon. Vádol­ja ön Garas Albertet, de határozottan, majd akkor nyomoztatunk utána. Ki a Garas Albert szeretője ? Egy gondolat döfte meg mint a tőr, szivemet! Helén kisasszony ... — Ön, látom, megérdemli sorsát. Ön talán nem is tudja, hogy börtönben van ? Vagy nem akarna ki­szabadulni ? Hát vádoljon, az Isten áldja meg. Mondja, hogy a főispán lopott, hogy Hédervári lopott, hogy Baranyai lopott, hogy a felesége lopott — de maga nem Krisztus, hogy hallgasson, maga nem Isten, a­ki tudja, hogy minden napfényre kerül, maga egy nyo­morult ember, a­ki élni akar, tánczolni, mulatni, jól enni, jól inni és az emberek közt megjelenni. Meg fo­gom idéztetni Garas Albertet, Baranyai Károlyt és a nevelőnőjét, a­kinek a kezein nagyon sok ékszert láttam. — Kérem, ne tegye ezt, a biró úr! — Bolond, bolond! mormogó. És intett, hogy vezessenek vissza börtönömbe. Kínos napokat és éjjeleket töltöttem el a félre­­vezetés után. Lázas betegségbe estem, hogy az ügyészség a kórházba szállíttatott. Egy fiatal növendék ifjú volt a betegfelvevő, ki láthatott Pesten és talán ismert is, a­mint szavából következtetni mertem. Bizalmassága, ifjúi könnyűsége megnyitotta előt­tem szívét és mindent elbeszélt, a­mi a közelebbi napok­ban történt és történni fog a városban és a me­gyében. Szüleimről tettem néhány kérdést, de azokról keveset tudott. — Leleplezték a Baranyai igazgató úr arczké­­pét. Rendkívül sikerült ünnepélyt élveztünk. Az egész vidék előkelősége ott volt. Táncz, nagyszerű! Helén kisasszony elment a háztól. Nagy baj történt. Női dol­gok . . . Nyomozat indult meg valamely karpereczek tárgyában. Püh !­­Ellene? — Ellene bizony. S kicsiben múlt, hogy Garas Albert urat is el nem csípték. Pü ! Oh neki hatal­mas pajzsai vannak, Zofalel Kati bárónő, a főispán. Püh ! Oh Garas ur ma a helyzet magaslatán áll! Nagyszerű fáklyászenét kapott ? Nem tudja ? A pol­gárság vállaira emelte. Püh ! Garas ur ma a város egyik legnépszerűbb embere. Ő egészen a helyzet ma­gaslatán áll, nagy ember lesz. Az alispánnal csúful összevesztek Helén kisasszony miatt. Párbaj is volt. Püh ! Szépen elsimult. Minden kedvez Garas urnak. Csak a törvényszéknél jöttek valami szimatra. Ha­nem persze, a­ki egyszer a helyzet magaslatára ju­tott : hát az a közönségnek diktál. Puh ! Jeges boro­gatásokat rendelek — jeges borogatás, jeges, jeges... Weiszné a 6-hoz jeges borogatást... És futott boldogan, mint a ki szabad, mint a kit Isten jósága repülni enged. HETEDIK FEJEZET. Helén kisasszony. — Mi az ? óh­­aj !------­— Én vagyok, Kádi, Weiszné, az ápolóné. Két ember ott a fejénél, kettő itt a lábánál. Csak egy­szerre. —­ Mit akarnak ? — Mit akarunk, a­ki Szent­ Antala van, hát azt akarjuk, hogy — megmondtam, Péter, maga a fe­jénél fogja. Már megint leitta magát. Hát azt akar­juk, hogy felviszszük az emeletre, a 26-ba. — Meghalok ? — Meg a veszekedett — majd mit mondok. Csak üljön csöndesen. — Oh jobban van már az urfi sokkal. Megfor­dult a baj — aztán aligha meg nem került a madár. Jó az Isten! A papa oda fönt van, a báró úr is oda fönt van. Nagy dolog lesz, ha lesz. Hanem azt tudom, elfelejti, hogy a szegény Weiszné mit tett, mert igazi betegápolóné csak egy van a világon, s az a bolond Kádi. Bizony szép ajándékot érdemelnék! Ha én nem vagyok, az a franczia kisasszony mind hiába szalad­gál Poncziustól Pilátusig, akár a császárig. Úgy úgy, emberek, kettő a fejénél, itt itt kettő a lábánál — csak csöndesen az első lépcsőn — ne a hátulsón, arra a halottakat viszszük. Úgy! Már az igaz, hogy beteg­ápoló olyan nincs az országban, mint Kádi. Mégis ki lett a gondnok ? nem a Hédervári méltósága ré­szeges bormestere? Isten?! Jaj, jaj! tud is az arról, a­mi alávalóság itt a kórházban foly! Egy kis gyűrűje volt a tekintetes urfinak — a mellénye zsebében, nem sokat ért, ugy­e nem haragszik, odaadtam sze­gény Rózámnak, különben tíz olyan gyűrűt érdemel­nék, mert a­mit én elkövettem huszonegy nap alatt, azt csak az Isten fizethetné meg. Lassan, János, a lá­bánál — Péter, óh, hogy a farkasok szaggassák ma­gát össze, maga megint részeg. Itt, ebben a kórház­ban mindenki részeg, meg tolvaj. No úgy, angyalaim, csak helyheztessük ezt a drága urfit jól, oda a sa­rokba, közel a kályhához. Bizony, kicsibe múlt, hogy a Pulay-testvérek kezére nem került. A hamis már erőnek erejével itt akarta hagyni a tákok­ koporsóját, nehogy a vénebb Pulay egyék a halottból. Hohó, mon­dom, lassan. Ennek az urfinak föl kell kelni, ennek nem szabad meghalni, a­mig Weisz Kádi él, két kis arany inggombja volt urfi — ugy­e nem haragszik—sut­togta a fülembe — odadtam a Pepikémnek. Mondom úgy is — viseld leányom. Kipótolom én ezerszer. A téli nadrágját ne keresse az urfi, egyszer az a részeges férjem erőnek erejével fölhúzta s nem tudtam többet lelopni a testéről. Csakhogy jobban van, hogy kiás­hattam a halál körmei közül — adjunk hálát az Istennek. Jaj, most látom annak a gaz Péternek a nyakán a drága urfi nyakravalóját. Jézus Mária! ki­sül a szemem a szégyenletemben, hogy itt az ember körül van véve rablókkal. De hát az étel, meg a pin­­cze! Urfi lelkem, el ne áruljon — a borocskáját az az istentelen uram. — Meg kell bolondulnom, hogy a miatt az eláradott Weisz miatt nem tudom megőrizni a becsületemet! Urfi, lelkem, jó urfi, ugy­e nem árul el? Jönnek az urak, a báró úr, a királyi tanácsos úr, a Hédervári méltósága, meg az édes atyja ura. — Hát, édes Weiszné, hát mi ez ? Ezen az ágyon fehér huzat ? — Igenis, könyörgöm alásan, a tulajdon fehér huzatom. — Hát a mit Helén kisasszony ?... Mi, Mi ?­­— Vagy úgy, a bizony, ez a bizonyos ma, a­kit ma húztunk föl, a franczia kisasszonyé. — Nos, fiatal barátom, hogy vagyunk, hogy va­gyunk? tapogatott a báró főispán úr hideg, fagyos kezeivel. Nem kell mindjárt elcsüggedni. Mi magát mindig becsültük. — Azt hiszem, kedves barátom uram, arról egy perczig sem kételkedett, hogy én hitemben rendíthe­tetlen vagyok — simogatott Hédervári Gusztáv úr. Itt a kedves atyja igazat ad nekem, hogy mi mindent elkövettünk a komplikált ügy teljes földerítése iránt. Apám hajtogatta a fejét, a kezeit tördelte és in­tett, hogy az urak sokat elkövettek ebben a kompli­kált ügyben. Mivel eredetileg Hédervári úr is foglalkozott az orvosi tudományokkal , itt most a királyi tanácsos orvos úr, és a főigazgató képviselő úr hosszú heves vitatkozásba keveredett, hogy először, engem mikép kellett volna kezelni, másodszor, hogy micsoda methó­­dust kövessen a kezelésben.­­ Semmiféle befolyásnak sem fogok engedni — ugrált, csapkodott a kis termetű főorvos úr. S mikor látta, hogy a báró és Hédervári ezt az ugrándozást és durva heveskedést számba se veszi, hanem a helyett nyugodtan folytatja a két főtisztvi­selő beszélgetését, oda csúszott hozzájuk, s alázatosan kérte, hogy csak parancsoljanak, hiszen ő örvend, ha bármi részben kedvekre lehet. Nincs az a beteg, a­kiért ő, az ő bizodalmukat koczkára vetné. — Tehát — fordult most felém a főorvos úr, ha jobban érzi magát, két három nap múlva az ágyat elhagyhatja. Nagyon nehezen tudtam mozdulni, de örvend­tem, hogy innét szabadulhatok. Azonban megrémültem a gondolatra, hogy hová. — Tehát? És mintha zongorán játszott volna az öreg főor­vos úr — igen gyorsan és erélyesen hozzám látott. Fejemet, nyakamat, a vállamat, a mellemet, a lábai­mat összeütögette, s oly készséggel járt el vizsgálatá­ban, hogy gondoltam, le fog húzni az ágyról, és a még hátra levő két napot is, ha talpra állhatok — el­engedi. — Ne féljen — szólt nevetve — nem viszik vissza. Jó emberei gondoskodtak, hogy ügyetlensége, könnyelműsége eredményét tovább ne kelljen önnek hordoznia.Ámbár én azt mondom — igen, én képes vol­nék az ilyen meggondolatlan embert néhány hónapig vizsgálati fogságban hagyni, hogy tanulja meg, kiben bízzék. Hát nem tartotta ön meg azt a latin mondást: fide, sed cui, vide! Mondhatom a tekintetes urnak — ragadta meg most apám vállait — én az ilyen legényt kegyetlenül megtanítanám. Tanuljon, okuljon, lásson, szenvedjen — s aztán kösse fel az eszét. Most, mivel ismét azt látta, hogy nem találta el a báró főispán urnak s a főigazgatónak óhajtását, hogy azok ily oktatásokat feleslegeseknek tartanak ez alkalommal: megint hirtelen megfordult, oda ha­jolt a fülükhöz, a nyakukhoz, hogy velük evezzen és a hatalomtól egy fél hajszálnyira is el ne maradjon. — Hát, hát, fiatal barátunk, nem kell búsulni, ami történt, történt; más becsületes embereken is meg­esik ilyesmi. Hát akit ártatlanul föl is akasztanak,s csak halála után nyolc­-tíz évvel nyeri meg a rehabilitá­­cziót? A törvényt megállítani nem lehet, az igazság­nak szabad működési tért kell engedni. Itt vádolni senkit sem lehet, ez az én véleményem, és gondolom, ugyanez a véleményük a főispán úrnak s Hédervári barátomnak is. Ön mentül előbb az én gondosságom folytán talpra áll — mi, vagy maradjon még! für­készte villogó szemekkel a két ur tekintetét, mert nem akart volna ellenkezni velök — talpra? No hát talpra. Haza megy szüleihez s ott nyugodtan bevárja a történendőket. — Jaj, mi szegény szülők úgy vagyunk, — ölel­gette apámat, mivel a báró is szorongatta a kezét és a főigazgató úr is mindegyre nyájasabban fordult felé. Mi fölneveljük gyermekeinket, de a szégyent nekünk kell elhordozni miattuk. Ők vakok s mi ütjük fejün­ket a falba; ők siketek s mi halljuk meg az elítélő kiáltást. Hanem, mondhatom, a fiú nagyszerűen vi­selte magát, senkit nem akart kompromittálni — he­lyes ! nem akart vádolni, ez a lovagiasság. Ifjú ember s még messze vagyunk a dolog végétől, a vád borzasztó sok — vagy ne beszéljek ? tapogatta a báró urékat — jó, jó, én hallgatok. Helyes! Nyugalom szükséges e perczben, föltétlen nyugalom, minden izgató szónak, kérdésnek kerülése. Helyes. Ön a leggondosabb keze­lésben részesülend, mint részesült eddig is — tartóz­kodjék minden fölhevüléstől. A törvény arra való, hogy a legfinomabban kibonyolítsa a csomó szálait. A főigazgató félrehívta apámat, valamit mon­dott neki, — s azzal oly hirtelen, mintha odakünn tü­zet kiáltottak volna: — mindnyájan elhagyták a szobát. Magamra maradtam. Ők nem! Egy fenséges alak ült ágyamnál, kire alig mer­tem rátekinteni. Nézett, kérdezett, felém hajolt s a kezét nyúj­totta : — Helén grófnő! — Mit akar ezzel a czimmel ? Czim nélkül ke­vesebb értéke volna szivemnek ön előtt ? — Nem mertem önhöz közelíteni. — Meg nem bántottam — szeretném tudni, mi volt az ön hidegségének oka ? — Szerettem------­—. És szégyelte, hogy szeret? Nem talált elég méltónak magához? — Bocsánatot kérek, Helén. — így — Így most az vagyok, a­mi ön. — Ha az egész világot elvesztette volna, én kipótolom. Ön egy szegény ifjú — a­ki munkája után akar élni, én egy szegény leány vagyok, a­ki egyedüli büszkesége­met a becsületes munkában találom. Kinyújtottam kezeimet s a levegőbe kapkodtam. — Én vagyok, nem képzelet — Helén. Sze­retsz­?. .. Éreztem, hogy megragadnak és kötelekkel le­szorítanak az ágyhoz----------- (Folyt. köv.) gyobbat elértek, mint mi képzeltünk. S az el­hunytak sírjait ápolgatva, kik a magyar iro­dalom győzelmét meg nem érték, vigasztaló hirt mondunk majd nekik. S melynek most bizva nézünk elibe, Rudolf korát Magyaror­szágon kívánjuk legszebbnek és legdicsőbb­nek, mely fényt vet már előre, hogy sokkal nagyobb fényt áraszszon maga körül és hagy­jon hátra. Rudolf trónörökösben be lesz váltva minden ígéret. — febr. 13. A kongrua-bizottság ülése. H­a­y­n­a­­­d Lajos bi­­bornok-érsek elnöklete alatt jelen voltak: Schlauch Lőrincz és b. Hornig Károly püspökök, Lukács György államtitkár, Ribáry József, Kürfy Ti­tusz, László Zsigmond, Hileczky Béla, min­­tanácsosok, B­o­n­c­z Ferencz, közalap, kir. ügyigaz­gató, Angyal József, osztálytanácsos, Tanházy Gyula, jogügyi tanácsos, Morlin Emil, jegyző. Tanácskozás tárgyát az aug. 18-iki ülés megállapo­dása szerint az előadó által , ő Felségének múlt évi márcz. 22-én Budapesten kelt legfelsőbb elhatározá­sában kijelölt kérdések iránt készített javaslat megvi­tatása képezte volna; minthogy azonban az elnök je­len volt püspöktársai nevében is kijelentette, hogy ő a püspöki karnak a megvitatandó kérdések iránti nézeteit nem ismeri, sem magát ezen kérdések megvitatására a püspöki kar által felhatalmazottnak nem tartja, d­e a diskusszióban, ha az előadmány megvitatás alá kerülne, részt nem veend, hanem azt legfelebb ad re­ferendum veszi s a püspöki karnak bejelentendi. En­nek következtében hosszabb vita fejlődött ki s végre a többség abban állapodott meg, hogy a vallás­ s köz­­okt. miniszter úrhoz átirat intéztetik, melyben meg fog kéretni, hogy az előadói dolgozatot a püspöki karrali közlés végett az or­szág prímásához tegye át s ha azután a püspöki kar nyilatkozata beérkezen­­dik, ez az előadói előadmánynyal együt­tesen fog tárgyalás alá vétetni.­­ Végre az előadó megjegyezte, hogy a tagok közt előleges ta­nulmányozásul kiosztott előadmányába több leírási hiba csúszott be, melyeket majd a tárgyaláskor ki fog igazítani. Tisza Kálmán miniszterelnök a képviselőház mai ülésén, a szabadelvű körben Horváth Gyula és J­aoing igazságugyminisz.uci huou i­juij ij mwhucuou­i szólva, azt mondta, hogy a »Bach-korszakban tel­jesített szolgálatok kétszeres számítását a Pesti Napló fedezte fel.« A miniszterelnök tel­jesen téved. A Pesti Napló e sorokat az Egyet­értésből vette át, meg is nevezte a forrást, és mindazon megjegyzések közt, melyeket ezen inc­i­­densre tett, éppen az idézett sorokra nem vo­natkoztatott egyetlen egy szót sem. Ha a Pesti Napló a miniszterelnök úr állításait oly alapossággal idézné, mint a miniszterelnök idézi a Pesti Naplót, ezt a miniszterelnök úr nem köszönné meg. Mi azonban köszönjük neki, mert ő maga igazolja ezáltal, a­mit mi gyakran állítunk,hogy t.i. tévedni szokott.Ami azonban magára a bírói kinevezésekre vonatkozó elvi kérdést illeti, nem habozunk kijelenteni, hogy erre nézve ma úgy Tisza Kálmán, mint Fabiny igaz­ságügyminiszter, egészen korrektül nyilatkozott , s úgy vagyunk értesülve, hogy ezen nyilatkozatok után, a mérsékelt ellenzék is ezt az inczidenst befeje­zettnek tekinti. S a további vitába nem fogja bevonni. Flourens franczia külügyminiszter már régóta és különböző kabinetekben áll a külügyi hivatal élén, a­nélkül, hogy a törvényhozás bármelyik házának tagja lenne. Tizenegy hónappal ezelőtt kísérletet tett ugyan, hogy Hautes-Alpes megyében szenátorrá vá­lasztassa magát, de akkori kissé radikális színezetű programmja nem nyerte meg a választók többségének tetszését. Most Flourens mint képviselőjelölt lép is­mét ugyanezen határszéli megye polgárai elé. Már a múlt héten közzétette programmját, mely azonban nagyon színtelen s politikailag semmit sem mondó. Annál több figyelmet érdemelnek a nyilatkozatok, melyeket Francziaország külügyminisztere képviselő­­jelölti minőségében tegnap Brianconban, a megye egyik határszéli városában tett. Kiemelte, hogy az olasz határ felől utazott a városba. Ezt azért tette, hogy mint czélzásai mutatják, ilyképen is kifejezze, hogy Francziaország nem fél Olaszország fenyegeté­seitől s határait katonai erővel is meg fogja védeni. Flourens nyilatkozata, melyet távirataink közt közlünk, a helyzet jellemző tünetei közé tar­tozik. — A miniszter megválasztása Olaszor­szág irányában tehát a tüntetés jellegével fog bírni. Egyébiránt Parisban a jelöltségnek más tekin­tetben is nagy fontosságot tulajdonítanak. Azt állít­ják, hogy Carnot köztársasági elnök melegen pár­tolja a kandidaturát, mert Flourensnek a belpolitiká­ban is nagy szerepet szánt. Ha Flourens megválasz­­tatik, nem lesz többé parlamenten kívüli miniszter, hanem szóba jöhet minden új kormányalakítási kom­­bináczióban. Carnot és Flourens egyaránt vagyonos párisi polgárcsaládok ivadékai s nézeteik és politikai törekvéseik is azonosak. Carnot nem igen hajlandó Ferry vagy Freycinet urakat, kik a politikai küzdel­mekben már nagyon elhasználták magukat, kor­mányra hívni. Ellenben Flourens közbecsülésben áll, sőt békés érzelmei miatt egész Európában rokonszen­­vet szerzett. Mindezen tekintetekből Carnot élénken W n«^f+leflpeá^ a”Aäf£ feloszlatása esetén mérsékelt és konzervatív köztár­sasági irányú többséget teremteni. Így tehát, ha Hautes-Alpes megye választói Flourens urat képvise­lővé választják, a legközelebbi alkalommal ő lehet Francziaország miniszterelnöke. Diplomaták tanácskozásai. Gróf Suvalov orosz nagykövet Pétervárról már Berlinbe érkezett s csak­hamar értekezett Bismarck gróffal, tegnap pedig Bis­marck herczeggel. Bécsben tegnap délben Kálnoky gróf a külügyi hivatalban hosszasabban tanácskozott Reusz herczeg német nagykövettel. Ugyancsak teg­nap Novikov volt orosz bécsi nagykövet, ki szomba­ton este érkezett Pétervárról Bécsbe. Lobanov mos­tani orosz nagykövettel délelőtt kilencz órától dél­utáni két óráig értekezett. Ez értekezletekből azt kö­vetkeztetik, hogy legközelebb megkezdődik a hivata­los eszmecsere a hatalmak közt. Különös figyelmet kelt Kálnoky gróf és Reusz herczeg tanácskozása, mert szokatlan időben — vasárnap — ment végbe. Bulgáriával néhány nap óta ismét sokat foglal­koznak a Havas- és Reuter-ügynökségek táviratai, melyek egyike orosz rokonszenveiről vált hírhedtté, másika pedig szintén nem tarthat igényt a föltétlen bizalomra. E táviratok folyton azt híresztelik, hogy Bulgáriában forradalom készül s legutóbb még ma­gát Stambulov miniszterelnököt, a mostani kormány­­rendszer ezen alaposzlopát, sőt megteremtőjét is az­zal rágalmazták, hogy a Ferdinánd fejedelem elleni fondorlatokban közreműködik. Egy mai távirat vi­szont azt újságolja, hogy a legutóbbi puts alkalmával török területen elfogottak közül Montenegro és Bul­gária is a saját alattvalói kiadását kívánja a portá­tól. Ez igaz lehet ugyan, de hogy ebből a három ér­dekelt fél közt valami éles konfliktus fogna kifejlődni, már kevéssé valószínű. Végül a Havas-ügynökség azt újságolja, hogy Konstantinápolyban és Belgrádban újabban is forradalmi bizottságok alakulnak, hogy a tavaszszal fellázítsák Bulgáriát. Ez is igaz lehet, de hogy az eféle kísérletek, a­míg orosz részről csak titokban nyernek támogatást, nem veszélyeztetik Ferdinánd fejedelem trónját, azt a bolgár kormány kipróbált erélyével ismételve bebizonyította. A szeszadó-reformhoz. — febr. 13. Az adójavaslatnak alapul szolgált elv, mely szerint a termelés a fogyasztás mérvé­hez képest leszállíttatik, helyes és ha követ­kezetesen keresztül vitetik, sem a pénzügyi eredmény elmaradni, sem pedig a szeszipar hanyatlani nem fog. Az új szeszadójavaslat fontos önálló reformma, főbb alkotásaiban me­rész és határozott, de a konzequencziákat szi­gorúan le nem vonja, helyesnek felismert el­vét mindenütt nem alkalmazza és mert kivé­teleket teremt, nem igazságos. Két adótételnek megállapítása által a túltermelést meggátolni és ez­által az adónak és termelési költségeknek a szesz forgalmi árában való megtérülését biztosítani igyek­szik, de e mellett fenntartja az üstfőzdékre a főzőkészülék termelő képessége szerinti áta­lányozást, valamint a megváltást és megen­gedi jövőre is egész terjedelmében az adó­sérő indokolásban mondatik, hogy az üstfőz­­dék, melyekre nézve az eddigi adóztatási mó­dok fentartottak, az utolsó három évben átlag 86.378 hektoliter alkoholmennyiséget val­lottak be és ezután lettek megadóztatva. Sta­tisztikai adatok ugyan nem állanak rendelke­zésemre és állításomat beigazolni sem vagyok képes, de a­kik oly vidéken laknak, a­hol na­gyobb számú ilyen üszfőzdék működésben vannak, úgy nemkülönben a pénzügyi hiva­taloknál alkalmazottak bizonyára igaznak fogják azon számításomat tartani, hogy a

Next