Pesti Napló, 1888. február (39. évfolyam, 32-60. szám)
1888-02-14 / 45. szám
45. szám. Budapest, 1888. Kedd, február 14. 39. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételeit: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Trónörökös az Írók közt. — febr. 13. Corvin Mátyás trónján fog ülni Buda várában egykor Habsburg Rudolf. Felséges atyja, Ferencz József, dicső királyunk, Magyarország újjá teremtője. Felséges anyja, Erzsébet, szépséges királynénk, Magyarország őrangyala. Kiolthatatlan hálát érez irántuk az élő nemzet s örökké ragyogó hirt biztosit számukra a történelem. A tizenkilenczedik század munkáját, virágzó szabadságát, a magyar nemzet, kegyes szeretetüknek köszöni hódolattal. A huszadik század munkája uj nemzedéket kíván, azt, mely Rudolf trónörökösünket fogja urául követni alattvalói hűséggel. Atyjától örökli szent István koronáját, s a magas erényeket, melyek őt oly kiválóan képesítik, hogy felkent királyaink sorában az ötvenhatodik, a koronát viselje és megtartsa, fényben és hatalomban gyarapitsa és népét boldogítsa, mint édes szülője teszi, mindennapi jeles gondoskodással. Népével örökli a magyar nemzet tehetségeit s összes erejét, hogy ezeket nemes nagy czélokra fordítván, saját nagyságát általok eszközölje. A magyar trón szilárd alapon áll, ezer esztendős monarchikus hagyományon, mely vérévé vált az egész magyar nemzetnek; a Kárpát hegye nem áll erősebben, mely a magyar czimerben a koronát viseli, s nem fog rajta az idő, mint nem fogja meg a korona aranyát a rozsda. E szép országon, e hű nemzeten uralkodni magasztos hivatás. Rudolf trónörökös e hivatásra készül, a nagy feladathoz illő komoly szándékkal. Királyok sorsát Isten igazgatja, nemzetekét királyok. A jövőt jóslatokkal lefátyolozni korunkban nem lehet, naiv hit kellett a prófétáknak, most nincsenek. De a remény ígérete él lelkünkben, hogy Rudolf trónörökös a magyar nemzetet oly nagggyá fogja tenni, mint nagyobb nem volt a lovagias szent László, a hódító nagy Lajos és a magasztos Corvin Mátyás királyok alatt sem, kik idejükben az elsők valának. A Mediciek dicsőségére vágyott Mátyás, XIV. Lajos példáját követte Mária Terézia . Rudolfnak a tizenkilenczedik század összes tudományo s művészete rendelkezésre áll, hogy ő annak köveiből építsen, magának palotát s a nemzetnek házat. Ő a műveltség hatalmával fog uralkodni egy gazdag képességű nemzeten, melynek legjelesebbjei fogják szolgálni. Magyarország fénykora lesz az övé s ő lesz a nap, mely körül a planéták forognak. Mi most előkészítői vagyunk e kornak. Nekünk a terhesebb feladat jutott osztályrészül. Államot csináltunk romokból, nemzetet osztályokból, szabadságot privilégiumokból, városokat falvakból, szántóföldeket pusztákból, kulturnépet a természet fiaiból. Mi még tanulunk és tanítunk, ültetünk és vetünk, hogy azok arassanak és élvezzenek, kik bennünket el fognak temetni. Áldó emléket kívánunk csak szerezni magunknak, kész hazát adni át gyermekeinknek, hogy szebb s nemesebb feladatokat tűzve, élvezzenek nagyobb boldogságot s több dicsőséget. Rudolf trónörököst a magyar írók s művészek veszik körül s leírják neki Magyarországot egészen. A király fia finom tollal maga is iró. Szelleme a szépet műveli. Méltányolja a szellemet másokban, mely nélkül költő, művész s valódi iró nem lehet senki. Nyersanyag s üres forma nem felel meg ízlésének, tartalom és csin legyen a mondatban. A szóban eszme éljen s nyelvben a disz mutassa a műveltség fokát. Esznek legunalmasabb az esztelenség s Ízlésnek legterhesebb a félműveltség; szép a természet és a tökély. Rudolf főherczeg a kettő barátja. Azon arisztokrácziát, melyet Isten teremtett annak, nem veti meg, ha nincs is czimeres rangja. A költők meztelenül születnek írókat, mint kerti virágot, ápolni kell s nem lehet mindenki iró, ha grammatikát tud; csak az iró, ki tehetséget hozott magával s azt kiművelte. Művész szemének tükre nem közönséges üveg, akármit meglát, újra alakítja. Ily társaságban lenni nem szeret a köznapi ember, kinek lelkének nincsen szárnya. Ilyennek gúny tárgya az író s művész s irodalommal nem foglalkozik, ha iskoláit végezte. A híres írókat is csak a magas műveltség élvezi. Semmi sem jellemzőbb Rudolf főherczeg kiváló egyéniségére, képzett tehetségére, hajlamaira és ambicziójára nézve, hogy ki az udvar, a nemes urak és katonák közt nevekedett s és mindig: az irodalmat szereti s az írókat nem csak megbecsüli, de társaságukat és társalgásukat keresi s kedveli. Ez nálunk szokatlan. Bécsben is száz esztendő előtt kiment a divatból. De divat lesz jövőre. A magyar irodalomtörténet uj fázisa int felénk, mikor a király udvarában lesznek a költők, művészek, tudósok, irók. Mint mikor a homokból a gyémántot kikeresik s fejedelmi disznek hasznaljak, a gyemánai az,, ami, így is amúgy is, de szerepe más egészen. Csak Isten kegyelméből adassanak Rudolf királyi udvarába nagy magyar írók és művészek, minőkkel Róma, Florencz, Versailles s München dicsekedhettek. Ez a jövő nemzedék titka. De kik érzik az égi szikla tüzét lelkükben, igyekezzenek gyorsan és bízva előre. Nincs ok kétségre, szabad a magyarnak hinni, remélni, dicsőségre törni: a pályanyertest várja a koszoni fejedelemtől fejére téve. Mi öreg irók áldani fogjuk őket, kik na- A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. - Febr. 13. — SZEGÉNY EMBEREK ÚTJA. (Regény.) (29) — Két kötetben. — Irta: TOLNAI LAJOS. Második kötet. HATODIK FEJEZET. A helyzet magaslatán. — S mivel tudná ezeket bizonyítani ? Tanút, tanút, mert megeszem, fiam. A börtön emberekkel él. Szóljon. — Tanúm — tanúm — — — Nincs! Hát majd én adok valakit. De el ne áruljon, mert megeszem, fiam. Apja? No? Mit akar? Mi az igazságot keressük. Vagy ha jobban tetszik, hát önt ítélem el. A lopás nagy, az érték borzasztó, pedig itt az beszél. Két-három ezer forint. De hova tette ? Ha visszaadja, vagy adatja ön — no ne bolondoskodjék, mert a lopás bizonyos, itt valakinek bűnhődnie kell, a börtön emberekkel él, csak az a dolog fácitja, hogy a bűnöst megkapjuk. Megálljon. Vádolja ön Garas Albertet, de határozottan, majd akkor nyomoztatunk utána. Ki a Garas Albert szeretője ? Egy gondolat döfte meg mint a tőr, szivemet! Helén kisasszony ... — Ön, látom, megérdemli sorsát. Ön talán nem is tudja, hogy börtönben van ? Vagy nem akarna kiszabadulni ? Hát vádoljon, az Isten áldja meg. Mondja, hogy a főispán lopott, hogy Hédervári lopott, hogy Baranyai lopott, hogy a felesége lopott — de maga nem Krisztus, hogy hallgasson, maga nem Isten, aki tudja, hogy minden napfényre kerül, maga egy nyomorult ember, aki élni akar, tánczolni, mulatni, jól enni, jól inni és az emberek közt megjelenni. Meg fogom idéztetni Garas Albertet, Baranyai Károlyt és a nevelőnőjét, akinek a kezein nagyon sok ékszert láttam. — Kérem, ne tegye ezt, a biró úr! — Bolond, bolond! mormogó. És intett, hogy vezessenek vissza börtönömbe. Kínos napokat és éjjeleket töltöttem el a félrevezetés után. Lázas betegségbe estem, hogy az ügyészség a kórházba szállíttatott. Egy fiatal növendék ifjú volt a betegfelvevő, ki láthatott Pesten és talán ismert is, amint szavából következtetni mertem. Bizalmassága, ifjúi könnyűsége megnyitotta előttem szívét és mindent elbeszélt, ami a közelebbi napokban történt és történni fog a városban és a megyében. Szüleimről tettem néhány kérdést, de azokról keveset tudott. — Leleplezték a Baranyai igazgató úr arczképét. Rendkívül sikerült ünnepélyt élveztünk. Az egész vidék előkelősége ott volt. Táncz, nagyszerű! Helén kisasszony elment a háztól. Nagy baj történt. Női dolgok . . . Nyomozat indult meg valamely karpereczek tárgyában. Püh !Ellene? — Ellene bizony. S kicsiben múlt, hogy Garas Albert urat is el nem csípték. Pü ! Oh neki hatalmas pajzsai vannak, Zofalel Kati bárónő, a főispán. Püh ! Oh Garas ur ma a helyzet magaslatán áll! Nagyszerű fáklyászenét kapott ? Nem tudja ? A polgárság vállaira emelte. Püh ! Garas ur ma a város egyik legnépszerűbb embere. Ő egészen a helyzet magaslatán áll, nagy ember lesz. Az alispánnal csúful összevesztek Helén kisasszony miatt. Párbaj is volt. Püh ! Szépen elsimult. Minden kedvez Garas urnak. Csak a törvényszéknél jöttek valami szimatra. Hanem persze, aki egyszer a helyzet magaslatára jutott : hát az a közönségnek diktál. Puh ! Jeges borogatásokat rendelek — jeges borogatás, jeges, jeges... Weiszné a 6-hoz jeges borogatást... És futott boldogan, mint a ki szabad, mint a kit Isten jósága repülni enged. HETEDIK FEJEZET. Helén kisasszony. — Mi az ? óhaj !------— Én vagyok, Kádi, Weiszné, az ápolóné. Két ember ott a fejénél, kettő itt a lábánál. Csak egyszerre. — Mit akarnak ? — Mit akarunk, aki Szent Antala van, hát azt akarjuk, hogy — megmondtam, Péter, maga a fejénél fogja. Már megint leitta magát. Hát azt akarjuk, hogy felviszszük az emeletre, a 26-ba. — Meghalok ? — Meg a veszekedett — majd mit mondok. Csak üljön csöndesen. — Oh jobban van már az urfi sokkal. Megfordult a baj — aztán aligha meg nem került a madár. Jó az Isten! A papa oda fönt van, a báró úr is oda fönt van. Nagy dolog lesz, ha lesz. Hanem azt tudom, elfelejti, hogy a szegény Weiszné mit tett, mert igazi betegápolóné csak egy van a világon, s az a bolond Kádi. Bizony szép ajándékot érdemelnék! Ha én nem vagyok, az a franczia kisasszony mind hiába szaladgál Poncziustól Pilátusig, akár a császárig. Úgy úgy, emberek, kettő a fejénél, itt itt kettő a lábánál — csak csöndesen az első lépcsőn — ne a hátulsón, arra a halottakat viszszük. Úgy! Már az igaz, hogy betegápoló olyan nincs az országban, mint Kádi. Mégis ki lett a gondnok ? nem a Hédervári méltósága részeges bormestere? Isten?! Jaj, jaj! tud is az arról, ami alávalóság itt a kórházban foly! Egy kis gyűrűje volt a tekintetes urfinak — a mellénye zsebében, nem sokat ért, ugye nem haragszik, odaadtam szegény Rózámnak, különben tíz olyan gyűrűt érdemelnék, mert amit én elkövettem huszonegy nap alatt, azt csak az Isten fizethetné meg. Lassan, János, a lábánál — Péter, óh, hogy a farkasok szaggassák magát össze, maga megint részeg. Itt, ebben a kórházban mindenki részeg, meg tolvaj. No úgy, angyalaim, csak helyheztessük ezt a drága urfit jól, oda a sarokba, közel a kályhához. Bizony, kicsibe múlt, hogy a Pulay-testvérek kezére nem került. A hamis már erőnek erejével itt akarta hagyni a tákok koporsóját, nehogy a vénebb Pulay egyék a halottból. Hohó, mondom, lassan. Ennek az urfinak föl kell kelni, ennek nem szabad meghalni, amig Weisz Kádi él, két kis arany inggombja volt urfi — ugye nem haragszik—suttogta a fülembe — odadtam a Pepikémnek. Mondom úgy is — viseld leányom. Kipótolom én ezerszer. A téli nadrágját ne keresse az urfi, egyszer az a részeges férjem erőnek erejével fölhúzta s nem tudtam többet lelopni a testéről. Csakhogy jobban van, hogy kiáshattam a halál körmei közül — adjunk hálát az Istennek. Jaj, most látom annak a gaz Péternek a nyakán a drága urfi nyakravalóját. Jézus Mária! kisül a szemem a szégyenletemben, hogy itt az ember körül van véve rablókkal. De hát az étel, meg a pincze! Urfi lelkem, el ne áruljon — a borocskáját az az istentelen uram. — Meg kell bolondulnom, hogy a miatt az eláradott Weisz miatt nem tudom megőrizni a becsületemet! Urfi, lelkem, jó urfi, ugye nem árul el? Jönnek az urak, a báró úr, a királyi tanácsos úr, a Hédervári méltósága, meg az édes atyja ura. — Hát, édes Weiszné, hát mi ez ? Ezen az ágyon fehér huzat ? — Igenis, könyörgöm alásan, a tulajdon fehér huzatom. — Hát a mit Helén kisasszony ?... Mi, Mi ?— Vagy úgy, a bizony, ez a bizonyos ma, akit ma húztunk föl, a franczia kisasszonyé. — Nos, fiatal barátom, hogy vagyunk, hogy vagyunk? tapogatott a báró főispán úr hideg, fagyos kezeivel. Nem kell mindjárt elcsüggedni. Mi magát mindig becsültük. — Azt hiszem, kedves barátom uram, arról egy perczig sem kételkedett, hogy én hitemben rendíthetetlen vagyok — simogatott Hédervári Gusztáv úr. Itt a kedves atyja igazat ad nekem, hogy mi mindent elkövettünk a komplikált ügy teljes földerítése iránt. Apám hajtogatta a fejét, a kezeit tördelte és intett, hogy az urak sokat elkövettek ebben a komplikált ügyben. Mivel eredetileg Hédervári úr is foglalkozott az orvosi tudományokkal , itt most a királyi tanácsos orvos úr, és a főigazgató képviselő úr hosszú heves vitatkozásba keveredett, hogy először, engem mikép kellett volna kezelni, másodszor, hogy micsoda methódust kövessen a kezelésben. Semmiféle befolyásnak sem fogok engedni — ugrált, csapkodott a kis termetű főorvos úr. S mikor látta, hogy a báró és Hédervári ezt az ugrándozást és durva heveskedést számba se veszi, hanem a helyett nyugodtan folytatja a két főtisztviselő beszélgetését, oda csúszott hozzájuk, s alázatosan kérte, hogy csak parancsoljanak, hiszen ő örvend, ha bármi részben kedvekre lehet. Nincs az a beteg, akiért ő, az ő bizodalmukat koczkára vetné. — Tehát — fordult most felém a főorvos úr, ha jobban érzi magát, két három nap múlva az ágyat elhagyhatja. Nagyon nehezen tudtam mozdulni, de örvendtem, hogy innét szabadulhatok. Azonban megrémültem a gondolatra, hogy hová. — Tehát? És mintha zongorán játszott volna az öreg főorvos úr — igen gyorsan és erélyesen hozzám látott. Fejemet, nyakamat, a vállamat, a mellemet, a lábaimat összeütögette, s oly készséggel járt el vizsgálatában, hogy gondoltam, le fog húzni az ágyról, és a még hátra levő két napot is, ha talpra állhatok — elengedi. — Ne féljen — szólt nevetve — nem viszik vissza. Jó emberei gondoskodtak, hogy ügyetlensége, könnyelműsége eredményét tovább ne kelljen önnek hordoznia.Ámbár én azt mondom — igen, én képes volnék az ilyen meggondolatlan embert néhány hónapig vizsgálati fogságban hagyni, hogy tanulja meg, kiben bízzék. Hát nem tartotta ön meg azt a latin mondást: fide, sed cui, vide! Mondhatom a tekintetes urnak — ragadta meg most apám vállait — én az ilyen legényt kegyetlenül megtanítanám. Tanuljon, okuljon, lásson, szenvedjen — s aztán kösse fel az eszét. Most, mivel ismét azt látta, hogy nem találta el a báró főispán urnak s a főigazgatónak óhajtását, hogy azok ily oktatásokat feleslegeseknek tartanak ez alkalommal: megint hirtelen megfordult, oda hajolt a fülükhöz, a nyakukhoz, hogy velük evezzen és a hatalomtól egy fél hajszálnyira is el ne maradjon. — Hát, hát, fiatal barátunk, nem kell búsulni, ami történt, történt; más becsületes embereken is megesik ilyesmi. Hát akit ártatlanul föl is akasztanak,s csak halála után nyolc-tíz évvel nyeri meg a rehabilitácziót? A törvényt megállítani nem lehet, az igazságnak szabad működési tért kell engedni. Itt vádolni senkit sem lehet, ez az én véleményem, és gondolom, ugyanez a véleményük a főispán úrnak s Hédervári barátomnak is. Ön mentül előbb az én gondosságom folytán talpra áll — mi, vagy maradjon még! fürkészte villogó szemekkel a két ur tekintetét, mert nem akart volna ellenkezni velök — talpra? No hát talpra. Haza megy szüleihez s ott nyugodtan bevárja a történendőket. — Jaj, mi szegény szülők úgy vagyunk, — ölelgette apámat, mivel a báró is szorongatta a kezét és a főigazgató úr is mindegyre nyájasabban fordult felé. Mi fölneveljük gyermekeinket, de a szégyent nekünk kell elhordozni miattuk. Ők vakok s mi ütjük fejünket a falba; ők siketek s mi halljuk meg az elítélő kiáltást. Hanem, mondhatom, a fiú nagyszerűen viselte magát, senkit nem akart kompromittálni — helyes ! nem akart vádolni, ez a lovagiasság. Ifjú ember s még messze vagyunk a dolog végétől, a vád borzasztó sok — vagy ne beszéljek ? tapogatta a báró urékat — jó, jó, én hallgatok. Helyes! Nyugalom szükséges e perczben, föltétlen nyugalom, minden izgató szónak, kérdésnek kerülése. Helyes. Ön a leggondosabb kezelésben részesülend, mint részesült eddig is — tartózkodjék minden fölhevüléstől. A törvény arra való, hogy a legfinomabban kibonyolítsa a csomó szálait. A főigazgató félrehívta apámat, valamit mondott neki, — s azzal oly hirtelen, mintha odakünn tüzet kiáltottak volna: — mindnyájan elhagyták a szobát. Magamra maradtam. Ők nem! Egy fenséges alak ült ágyamnál, kire alig mertem rátekinteni. Nézett, kérdezett, felém hajolt s a kezét nyújtotta : — Helén grófnő! — Mit akar ezzel a czimmel ? Czim nélkül kevesebb értéke volna szivemnek ön előtt ? — Nem mertem önhöz közelíteni. — Meg nem bántottam — szeretném tudni, mi volt az ön hidegségének oka ? — Szerettem------—. És szégyelte, hogy szeret? Nem talált elég méltónak magához? — Bocsánatot kérek, Helén. — így — Így most az vagyok, ami ön. — Ha az egész világot elvesztette volna, én kipótolom. Ön egy szegény ifjú — aki munkája után akar élni, én egy szegény leány vagyok, aki egyedüli büszkeségemet a becsületes munkában találom. Kinyújtottam kezeimet s a levegőbe kapkodtam. — Én vagyok, nem képzelet — Helén. Szeretsz?. .. Éreztem, hogy megragadnak és kötelekkel leszorítanak az ágyhoz----------- (Folyt. köv.) gyobbat elértek, mint mi képzeltünk. S az elhunytak sírjait ápolgatva, kik a magyar irodalom győzelmét meg nem érték, vigasztaló hirt mondunk majd nekik. S melynek most bizva nézünk elibe, Rudolf korát Magyarországon kívánjuk legszebbnek és legdicsőbbnek, mely fényt vet már előre, hogy sokkal nagyobb fényt áraszszon maga körül és hagyjon hátra. Rudolf trónörökösben be lesz váltva minden ígéret. — febr. 13. A kongrua-bizottság ülése. Haynad Lajos bibornok-érsek elnöklete alatt jelen voltak: Schlauch Lőrincz és b. Hornig Károly püspökök, Lukács György államtitkár, Ribáry József, Kürfy Titusz, László Zsigmond, Hileczky Béla, mintanácsosok, Boncz Ferencz, közalap, kir. ügyigazgató, Angyal József, osztálytanácsos, Tanházy Gyula, jogügyi tanácsos, Morlin Emil, jegyző. Tanácskozás tárgyát az aug. 18-iki ülés megállapodása szerint az előadó által , ő Felségének múlt évi márcz. 22-én Budapesten kelt legfelsőbb elhatározásában kijelölt kérdések iránt készített javaslat megvitatása képezte volna; minthogy azonban az elnök jelen volt püspöktársai nevében is kijelentette, hogy ő a püspöki karnak a megvitatandó kérdések iránti nézeteit nem ismeri, sem magát ezen kérdések megvitatására a püspöki kar által felhatalmazottnak nem tartja, de a diskusszióban, ha az előadmány megvitatás alá kerülne, részt nem veend, hanem azt legfelebb ad referendum veszi s a püspöki karnak bejelentendi. Ennek következtében hosszabb vita fejlődött ki s végre a többség abban állapodott meg, hogy a vallás s közokt. miniszter úrhoz átirat intéztetik, melyben meg fog kéretni, hogy az előadói dolgozatot a püspöki karrali közlés végett az ország prímásához tegye át s ha azután a püspöki kar nyilatkozata beérkezendik, ez az előadói előadmánynyal együttesen fog tárgyalás alá vétetni. Végre az előadó megjegyezte, hogy a tagok közt előleges tanulmányozásul kiosztott előadmányába több leírási hiba csúszott be, melyeket majd a tárgyaláskor ki fog igazítani. Tisza Kálmán miniszterelnök a képviselőház mai ülésén, a szabadelvű körben Horváth Gyula és Jaoing igazságugyminisz.uci huou ijuij ij mwhucuoui szólva, azt mondta, hogy a »Bach-korszakban teljesített szolgálatok kétszeres számítását a Pesti Napló fedezte fel.« A miniszterelnök teljesen téved. A Pesti Napló e sorokat az Egyetértésből vette át, meg is nevezte a forrást, és mindazon megjegyzések közt, melyeket ezen incidensre tett, éppen az idézett sorokra nem vonatkoztatott egyetlen egy szót sem. Ha a Pesti Napló a miniszterelnök úr állításait oly alapossággal idézné, mint a miniszterelnök idézi a Pesti Naplót, ezt a miniszterelnök úr nem köszönné meg. Mi azonban köszönjük neki, mert ő maga igazolja ezáltal, amit mi gyakran állítunk,hogy t.i. tévedni szokott.Ami azonban magára a bírói kinevezésekre vonatkozó elvi kérdést illeti, nem habozunk kijelenteni, hogy erre nézve ma úgy Tisza Kálmán, mint Fabiny igazságügyminiszter, egészen korrektül nyilatkozott , s úgy vagyunk értesülve, hogy ezen nyilatkozatok után, a mérsékelt ellenzék is ezt az inczidenst befejezettnek tekinti. S a további vitába nem fogja bevonni. Flourens franczia külügyminiszter már régóta és különböző kabinetekben áll a külügyi hivatal élén, anélkül, hogy a törvényhozás bármelyik házának tagja lenne. Tizenegy hónappal ezelőtt kísérletet tett ugyan, hogy Hautes-Alpes megyében szenátorrá választassa magát, de akkori kissé radikális színezetű programmja nem nyerte meg a választók többségének tetszését. Most Flourens mint képviselőjelölt lép ismét ugyanezen határszéli megye polgárai elé. Már a múlt héten közzétette programmját, mely azonban nagyon színtelen s politikailag semmit sem mondó. Annál több figyelmet érdemelnek a nyilatkozatok, melyeket Francziaország külügyminisztere képviselőjelölti minőségében tegnap Brianconban, a megye egyik határszéli városában tett. Kiemelte, hogy az olasz határ felől utazott a városba. Ezt azért tette, hogy mint czélzásai mutatják, ilyképen is kifejezze, hogy Francziaország nem fél Olaszország fenyegetéseitől s határait katonai erővel is meg fogja védeni. Flourens nyilatkozata, melyet távirataink közt közlünk, a helyzet jellemző tünetei közé tartozik. — A miniszter megválasztása Olaszország irányában tehát a tüntetés jellegével fog bírni. Egyébiránt Parisban a jelöltségnek más tekintetben is nagy fontosságot tulajdonítanak. Azt állítják, hogy Carnot köztársasági elnök melegen pártolja a kandidaturát, mert Flourensnek a belpolitikában is nagy szerepet szánt. Ha Flourens megválasztatik, nem lesz többé parlamenten kívüli miniszter, hanem szóba jöhet minden új kormányalakítási kombináczióban. Carnot és Flourens egyaránt vagyonos párisi polgárcsaládok ivadékai s nézeteik és politikai törekvéseik is azonosak. Carnot nem igen hajlandó Ferry vagy Freycinet urakat, kik a politikai küzdelmekben már nagyon elhasználták magukat, kormányra hívni. Ellenben Flourens közbecsülésben áll, sőt békés érzelmei miatt egész Európában rokonszenvet szerzett. Mindezen tekintetekből Carnot élénken W n«^f+leflpeá^ a”Aäf£ feloszlatása esetén mérsékelt és konzervatív köztársasági irányú többséget teremteni. Így tehát, ha Hautes-Alpes megye választói Flourens urat képviselővé választják, a legközelebbi alkalommal ő lehet Francziaország miniszterelnöke. Diplomaták tanácskozásai. Gróf Suvalov orosz nagykövet Pétervárról már Berlinbe érkezett s csakhamar értekezett Bismarck gróffal, tegnap pedig Bismarck herczeggel. Bécsben tegnap délben Kálnoky gróf a külügyi hivatalban hosszasabban tanácskozott Reusz herczeg német nagykövettel. Ugyancsak tegnap Novikov volt orosz bécsi nagykövet, ki szombaton este érkezett Pétervárról Bécsbe. Lobanov mostani orosz nagykövettel délelőtt kilencz órától délutáni két óráig értekezett. Ez értekezletekből azt következtetik, hogy legközelebb megkezdődik a hivatalos eszmecsere a hatalmak közt. Különös figyelmet kelt Kálnoky gróf és Reusz herczeg tanácskozása, mert szokatlan időben — vasárnap — ment végbe. Bulgáriával néhány nap óta ismét sokat foglalkoznak a Havas- és Reuter-ügynökségek táviratai, melyek egyike orosz rokonszenveiről vált hírhedtté, másika pedig szintén nem tarthat igényt a föltétlen bizalomra. E táviratok folyton azt híresztelik, hogy Bulgáriában forradalom készül s legutóbb még magát Stambulov miniszterelnököt, a mostani kormányrendszer ezen alaposzlopát, sőt megteremtőjét is azzal rágalmazták, hogy a Ferdinánd fejedelem elleni fondorlatokban közreműködik. Egy mai távirat viszont azt újságolja, hogy a legutóbbi puts alkalmával török területen elfogottak közül Montenegro és Bulgária is a saját alattvalói kiadását kívánja a portától. Ez igaz lehet ugyan, de hogy ebből a három érdekelt fél közt valami éles konfliktus fogna kifejlődni, már kevéssé valószínű. Végül a Havas-ügynökség azt újságolja, hogy Konstantinápolyban és Belgrádban újabban is forradalmi bizottságok alakulnak, hogy a tavaszszal fellázítsák Bulgáriát. Ez is igaz lehet, de hogy az eféle kísérletek, amíg orosz részről csak titokban nyernek támogatást, nem veszélyeztetik Ferdinánd fejedelem trónját, azt a bolgár kormány kipróbált erélyével ismételve bebizonyította. A szeszadó-reformhoz. — febr. 13. Az adójavaslatnak alapul szolgált elv, mely szerint a termelés a fogyasztás mérvéhez képest leszállíttatik, helyes és ha következetesen keresztül vitetik, sem a pénzügyi eredmény elmaradni, sem pedig a szeszipar hanyatlani nem fog. Az új szeszadójavaslat fontos önálló reformma, főbb alkotásaiban merész és határozott, de a konzequencziákat szigorúan le nem vonja, helyesnek felismert elvét mindenütt nem alkalmazza és mert kivételeket teremt, nem igazságos. Két adótételnek megállapítása által a túltermelést meggátolni és ezáltal az adónak és termelési költségeknek a szesz forgalmi árában való megtérülését biztosítani igyekszik, de e mellett fenntartja az üstfőzdékre a főzőkészülék termelő képessége szerinti átalányozást, valamint a megváltást és megengedi jövőre is egész terjedelmében az adósérő indokolásban mondatik, hogy az üstfőzdék, melyekre nézve az eddigi adóztatási módok fentartottak, az utolsó három évben átlag 86.378 hektoliter alkoholmennyiséget vallottak be és ezután lettek megadóztatva. Statisztikai adatok ugyan nem állanak rendelkezésemre és állításomat beigazolni sem vagyok képes, de akik oly vidéken laknak, ahol nagyobb számú ilyen üszfőzdék működésben vannak, úgy nemkülönben a pénzügyi hivataloknál alkalmazottak bizonyára igaznak fogják azon számításomat tartani, hogy a