Pesti Napló, 1888. október (39. évfolyam, 271-301. szám)
1888-10-10 / 280. szám
Budapest, 1888. Szerda, október 10. 280. szám. 39. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kladó-hivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. EU az «itt kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr. évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések — szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politika az országgyűlésen. — okt. 9. Mi alatt nem volt országgyűlés, a helyzet Magyarországon annyiban változott, hogy a politika igényei növekedtek. Évek óta a háborúveszély nyomása alatt állottunk. A bizonytalanság Németországban, a válságok Francziaországban, a hadikészületek Oroszországban, a keleti bonyodalmak Bulgáriában és Szerbiában nem engedték, hogy a nemzet levegye gondját a külpolitikáról és a hadseregről, s minden erejét meg kellett feszítenie, hogy a monarchia védképességét a legmagasabbra felfokozza. Megtörtént. A milliók megadattak és kiadattak s egyúttal a biztonság érzetével a békekilátások nagyra nőttek. Háborúval nem fenyeget senki, békés munkára készülhetünk. Az már most a kérdés, hogyan használjuk az időt. Teljesen belügyeink rendezéséhez foghatunk. Ausztriával sem lesz kiegyezésünk 8 esztendeig. Közjogi kérdések nem forognak szőnyegen. A nemzetiségek csöndesek. Nincs, ami a nemzetet nagy mérvben felizgatná s figyelmét önmagáról és belső közállapotairól elterelné. De itt azután van munka rengeteg. Évtizedek mulasztását a magyar állam szervezésében kell helyrehozni. Mert amit 1867-ben s a következő években hamarosan tettünk, az inkább reokkupácziója volt hazánknak s a magyar államnak ideiglenes szervezése, semmint rendszeres építkezés. Ez átmeneti korszaknak régen meg kellett volna szűnnie. A fúzió, a közjogi oppozíczió feladása Tisza Kálmán és pártja által azt jelenté, hogy immár az egész nemzet erejéből a magyar állam megalkotásához fogunk. És Tisza Kálmán sok miniszterválság után végleges kormányt alkotott, de az állam ideiglenes maradt. Nem Ausztriához való viszonyában ideiglenes, melyet Deák Ferencz rendszeresített, hanem belső szervezetében ideiglenes, melyet Tisza Kálmán 14 esztendei uralkodása alatt nem tudott rendezni. Ez már most a feladat, mely elodázhatatlan feladat Tiszára nézve és pártjára, mert övé minden hatalom és többség. E nagy többséget, e mindenható hatalmat mire fordítaná egyébre ily szerencsés körülmények között, mint hogy pótolja a saját mulasztásait, s kikorrigálja a hibákat, melyeket elkövetett. Nem az ellenzéki érzület mondatja ezt velünk. A miniszterelnöknek magának és pártjának éreznie kell, hogy Magyarország adminisztrációja és igazságszolgáltatása semmiképpen nem felel a legmérsékeltebb jogos igényeknek. A kormány leghívebb barátai sem tagadhatják, hogy Magyarország pénzügyeinek szomorú állapota nincs helyre igazítva, s a nemzeti lét közgazdasági faktorai (közlekedési ügyeket kivéve) parlagon hevertetnek. És érezniük kell a felelősséget önmagukban s a történelem előtt, s nem háríthatják át részben sem e felelősséget az ellenzékre, mely nem gátolta, nem is gátolhatta, de sőt unszolta és nógatta a kormányt abban, hogy cselekedjék, hogy szerves politikát csináljon, s ne pusztán napi politikát, pártpolitikát és hatalmi politikát folytasson. Azon eljárás, mely palliatív szerekkel s dirib-darab reformokkal igyekezett a létező bajokon segíteni, hatástalannak bizonyult. A házat a kormány minden évben tatarozta imitt-amott. Alátámasztotta oszlopokkal, vakolta és meszelte; uj hivatalokkal és iíj törvényekkel hozzá ragasztott egy-egy szobát, jól is, rosszul is: mindez rengeteg pénzbe és fáradságba került, kimerte az ország és a kormány erejét s nem használt semmit, mert a roskadozó épület romlását feltartóztatni képes alig volt, lakályos házat teremteni pedig a magyar államból a magyar nemzet számára egyáltalán nem volt képes. Végtelen szerencse, hogy nem jött egy nagy vihar, avagy földrengés, különben ezen államépület fejünk felett összeomlott volna. Megadatott Tiszának a lehetőség és mód, hogy ő maga lásson hozzá és alkossa meg, amire vállalkozott, s mint magyar kormányelnök és pártvezér hivatva van, az idő megengedi, a körülmények nem gátolják, hogy újra alkossa Magyarországot. Felhívjuk őt erre. Felhívjuk pártját. Az ellenzék bizonyára nem fogja gátolni e munkát, ha jó és tervszerű. Az ellenzék siettetni fogja és ellenőrizni. De amint halljuk a félhivatalosak csacsogásából, a kormány a szerves feladatoktól épp oly távol van ma, mint egy évtizeddel ezelőtt. Ma sem tud egyebet, mint az adókat emelni, és másod- és harmadrangú törvényjavaslatokkal a képviselőházat terhelni, s a törvények konfúzióját fokozni. Legnagyobb gondja, hogy pénze legyen és ez volt gondja mindig. És nem a legnagyobb gondja,hogy a nemzetnek jólétet és jogbiztonságot adjon, s fájdalom, ez a múltban sem volt mindig legnagyobb gondja. Azt hiszi talán, hogy a nemzet a fogyasztási adóknak mindenféle nemét szívesen viseli? Ha a deficit megszüntetésére ezek szükségesek, boldoggá mégsem tesznek senkit. Az adók felfokozásával karöltve járjon a nemzet közgazdasági felvirágoztatása s az állam közigazgatásának és igazságszolgáltatásának jósága, hogy az egyensúly helyreállítása ne tűnjék fel egyoldalú fiskalizmusnak, és hogy ha sikerül, tartós és állandó legyen. Pusztán budgetpolitikával nem lehet országot rendezni, népet kormányozni. Oda a politikai, jogi, gazdasági, erkölcsi és szellemi tényezők összműködése szükséges. Mindezekkel egy nemzeti kormánynak számolnia kell és alkalmazni azokat. Nem csak kiaknázni a nemzetet és felhasználni az embereket. Ily nemesebb irányú politikát vagy kezd a kormány a jövő országgyűlésen, s akkor e kormány helyén van, vagy nem teszi, és akkor nagy ideje, hogy helyét másnak engedje át. Mert ki tudja,lesz-e ismét időnk, mint a mostani, mikor szabadon és akadálytalanul dolgozhatunk. Bármit kezdjen a kormány, ha lesz eszméje vagy sem, s erélye a jóra, s nemcsak a hatalmi érdekekre, az ellenzékre nemes feladat vár. Nem engedhetik az ellenzéki pártok a nemzetet lenyűgözni, apathiába elsüllyeszteni. Nem tűrhetik, hogy eszme és czél nélkül, hazafiatlan önösségbe merüljön. Hogy pórázon vezettesse magát összekötözve egy ravasz politika hálójába. Az ellenzéknek fel kell a magyar nemzetet ébreszteni. Meg van erre a nemzetben a közhangulat. Nagyon megunta a szolgaságot. Nagyon sínyli állapotát. Elégületlensége csöndes, de határozott. A két ellenzék legyen a nemzet szószólója, érdekeinek bátor védelmezője, eszméinek zászlóvivője, mint volt idáig, úgy ezentúl, de még inkább, még jobban. Keresse a két ellenzék a belpolitikában, mely napirenden áll és az egész helyzet felett uralkodik, az érintkezést és egyetértést közös akcióra a kormány ellen. Ennek nagy hatása lesz. Ha nem is a szavazatok számarányában, de sulyban. Meg fog győzetni a király és a nemzet, hogy az ellenzéknek van igaza, s e meggyőződés utat fog törni magának a kormányhoz. Nem fogja füleit bedughatni. Nem fogja mondhatni: »azért sem!« A két ellenzék egyetértő fellépése és eljárása a belpolitika kérdésében és a kormány tényeinek és előterjesztéseinek megítélésében erkölcsi kényszert gyakorolhat a parlamentben és azon kívül, melylyel szemben nem argumentum a »nem akarom.« A két ellenzék között a belpolitika kérdéseiben nincs elvi különbség. Ami elvi különbség közöttük van, az nincs napirenden. Nagy sikereket arathat ezen országgyűlésen a két ellenzék, ha összetart. f 'lüüJLlJg.JEYOJ—5LL—HI 11 !!JgJgg»5!J»LH_g A kolozsvári országos színház. — Levél a szerkesztőhöz. — Kolozsvár, okt. 8. Most, hogy városunkban a színházi saison újból elkezdődött, nem árt, ha egyet-mást elmondunk, mert ha a kolozsvári színházat az erdélyi részekre, miként az alapítók ezt kiköték, továbbra is »országos jellegében« meg akarjuk hagyni, akkor az eddiginél egész más irányt kell követnie. Hogy pedig a kolozsvári színház országos s nem helyi, azt egy futólagos áttekintéssel azonnal átláthatjuk, de ebből meggyőződhetünk arról is, hogy ezen színház, az ősök által kitűzött feladatának nem felel meg. A magyar színészet eszméje Erdélyben Kolozsvárit született. Itt alakult az első magyar színtársulat. Még 1696-ban, tehát 192 évvel ezelőtt. Az erdélyi részeknek a magyar korona alá történt visszatérése után nemsokára folyamodott egy Felvinczy György nevezetű kolozsvári lakos. Lipót királyhoz, magyar költemények, verses játékok készíttetésére és szini előadhatására kért engedélyt, ami neki meg is adatott. Kilenczvenöt évvel később ismét csak Kolozsvárról indult ki a legelső lépés a magyar színművészet életbeléptetésére, miután 1791/2-ben, a tíz évig szünetelt hazai alkotmány új életre ébredésének korszakában, némely tehetős a hazafiak szóval, é tettel kezdték gyámolitni az Ügyet, mint a nemzeti közművelődés egyik legsikeresebb előmozdítóját. 1792-ben néhány nemes ifjú kérvényt nyújtott be az erdélyi királyi kormányszékhez s az éppen együtt levő országgyűléshez, melyben engedélyt kértek Erdélyben bárhol magyar szinielőadásokat adhatni, mit megnyertek. Az ekként ismételve megpendített eszmét az erdélyi hazafiak, az egész értelmiség teljes lelkesedéssel karolták fel. Csak egy egyszerű indítvány kellett, hogy arra a törvényhozás is kiterjeszsze figyelmét. Ugyanis az 1794/5-diki országgyűlés, márczius 20-án tartott ülésében, egy végzésénél fogva a kolozsvári országos nemzeti szinházi épület felállítása s ebben a színészet országos költségen leendő állandósításának és biztosításának szükségességét kimondotta s e czél elérésére egyelőre országosan eszközlendő gyűjtéseket rendelt. A gyűjtések részint a köztörvényhatóságok utján, részint magánosok buzgalma folytán jó eredménynyel vitettek véghez, míg végre az építéshez szükségelt összegek bekerültek. Az alapkő 1803. szeptember 27-én tétetett le. A színház 1821. márczius 12-én nyílt meg. Nagy ünnep volt ez Kolozsvártt. Az arisztokrácziának, mely a fejedelmi korszakból vett hagyományoknál fogva szívvel és nyelvvel magyar volt, legkiválóbb tagjai vettek abban részt. A »Zrinyi«-t adták. Az előadásban részt vett tagok között oly nevek is szerepeltek, mint Csáky József gróf kormányzó ; a később oly kitűnő államférfiuvá lett Bethlen János gróf. Mind-mind siettek részt venni a nagy nemzeti ünnepen, a nemzeti nyelv diadalának ünnepén, melyet ott és akkor ünnepeltek, midőn Katona alig irta meg Bánk bánját, Kisfaludy Károly már küzdött, Vörösmarty még nem lépett fel; midőn a magyar nyelv harczosai Magyarországon, ha nem is nyomorral, de a részvétlenséggel küzdöttek, alig tudtak naponkint talpalatnyi tért foglalni. A szabadságharcz lezajlása után német társulat költözött a kolozsvári színházba be, de mert üres háznál egyéb eredményt nem tudtak felmutatni, alig néhány havi szereplés után vándorútra keltek. Urbán volt vidéki parancsnok, miután a kolozsvári színházra kezét rá nem tehető, legalább az »országos jellegétől« akará megfosztani. E végből 1850. deczember havában egy leiratot intézett a városi tanácshoz, melyben többek közt ezt rendelé: »a legközelebbi események folytán a kolozsvári színház a város tulajdonába menve át, ezennel elrendelem, hogy arról, mint városi szinházról a tanács tartozik gondoskodni s azt a házi pénztárból jókarban fenntartani.« A színháznak ezen elajándékozása ellen a városi tanács tiltakozott és fölterjeszté a katonai vidéki parancsnoksághoz mindazon fontos okait, melyeknél fogva a nemzeti színházat, mint a magyar és székely nemzet tulajdonát, sajátjának nem tekintheti. Hasonlóan Mikó Imre gróf is, a színházi bizottság volt elnöke, óvást nyújtott be az adományozás ellen az ország kormányzójához. Ez erélyes fellépéseknek meg lett az eredménye, a színházat visszahelyezték nemzeti jogaiba. Ezen felhozott eset is eléggé bizonyítja, hogy a kolozsvári színház országos jellegűnek tekintetett! Az ötvenes évek elején azonban szomorú sorsra jutott a színház. Mikó Imre gróf kénytelen volt segélyére menni. Az újonnan alakított színházi választmány támogatása mellett, nagyszerű áldozatkészséggel, lelkes utánzásra buzdítván a honfiakat, országos adakozást eszközölt, melynek eredményéül 80.000 forint gyűlt egybe. Ugyancsak Mikó 1860/1-ben kieszközölte, hogy az összesen 71.983 forintra menő fölkelési pénzalap, az országos kincstár által a szinházi alapnak végleg átadatott, — és igy azon pénzsegély egy része, melyet az 1841/2-iki országgyűlés e czélra határozott fordittatni, de királyi megerősítést akkor nem nyert, végre valahára ki lön szolgáltatva. Mint minden nagyobb szabású színháznál történni szokott, úgy a kolozsvárinál a szükség mindegyre beköszöntött. Andrássy Gyula kormányelnök, hogy a bajon némileg segítsen, a királyi czivillistából évi segélyt eszközölt a színház számára ki. E segély mért nyújtását többször megtámadták egyes vidéki városi lapok, nem lárták igazságosnak, hogy a kolozsvári színház a más városok színháza felett előnyben részesüljön, avagy az övék is hasonló segélyben részesüljön. De mint kimutatók, a kolozsvári színház — országos színház, — és így egy kaptára a más városi színházakkal nem lehet hozni, s az állami segélyt e folytán továbbra is élvezni fogja. De ebből folyólag az is következik, hogy a czél, mi e színház létrehozására befolyt, valósuljon is meg, mert különben országos hivatást nem teljesít. Elődeink intencziója az volt, hogy a kolozsvári színházzal a színészet állandósíttassék ugyan, de a nyári hónapokat, Erdélynek különösen nemzetiségileg exponáltabb helyein töltse s úttörő harczosa legyen a hazai nyelv terjesztésének. Régente úgy mint most, tisztába volt s van azzal minden elfogulatlan , hogy egész éven át itt egy szinház fenn nem állhat; nem, még egy oly városban sem, mint Berlin, Bécs, Budapest. De az ily formán beálló négy hónapi szünetelési idő van, jelenben helytelenül rendezve, amennyiben a színház országos jellegére mit sem ügyelve, oly helyen játszatták a társulatot, ahol a kolozsvári színtársulatra mi szükség sem volt. Elvivék Nagyváradra, a hová a Krecsányi jól szervezett társulatát nem engedék bevonulni, holott a kolozsvári színtársulatnak feladata az nem lehet, hogy egy városhoz szokott, más nagy magyar színtársulatot üldözzön s helyét elfoglalja. Krecsányi kénytelen volt e miatt az elkényeztetett főváros falai közé húzódni, hogy nemes feladatát óriási veszteséggel végezze. A váradi polgárság zöme pedig ez eljárás felett zúgott s nem igen akará falai közé fogadni a kolozsvári szintársulatot. A kolozsvári színtársulatnak ezentúlra a nemzetiségi fészkekbe kell kirándulást tennie, milyen például Brassó városa. A művészet előtt mindenki meghajol! — példa erre Nagyszeben városa, ahol pár évvel ezelőtt E. Kovács Gyula megfordult, s a magyarul alig tudó szász ifjúság, nők színültig megtölték mindig a színházat, léve egy kis magyar színtársulat ott, s magyaráztatták a darab szövegét maguknak, hogy Kovácsot élvezhessék. Egy-egy évben menjenek Maros-Vásárhelyre. Elvégre a kolozsvári színház létrehozásában a székely nemesség élénk részt vett , így méltányos az oda menetel is. Erdély határain kívül ne bolyongjon a kolozsvári színtársulat. Váradon csak tűrik őket, mert hát Várad állandósítani akarja falai közt a színművészetet, s nyári vendégekre nincs szüksége. Végezetül czélszerű lenne, ha a kolozsvári országos nemzeti színháznál az opera kultiválására is fordítanának gondot, hogy épp úgy mint régente a pesti operaházat magyar erőkkel elláthatnék. Egy jól szervezett operatársulattal mink is nyernénk, de nyerne a fővárosunk is ; a hazai erőket nem kellene elveszteni azért, mert tere a kezdőnek sehol sem lévő, végre is külföldre megy. Ahogyan most áll Kolozsvárott a dalmű, arról legtanácsosabb hallgatni. Pedig nem oly régen, a dalmű itt virágzó állapotban volt, de tudtunk is elég magyar énekest, énekesnőt adni Pestnek. Mindent egybevéve, kívánatos, hogy a kolozsvári színtársulat jövőre Erdély határai közt maradjon a nyári 4 — 5 hónapon át is; kívánatos egy operatársulat szervezése, tehát a dalmű nagyobb mérvű fejlesztése; és egy felelős intendáns kinevezése, a szubvenczió felemelésével. Ily után a kolozsvári színház országos hivatásának képes lesz megfelelni. Ahogy most van, legalább a szervezése, még némely első rangú vándorló színtársulaténál is gyöngébb. Ugyanis van egy bérlő, aki köteles hét hónapon át együtt tartani Kolozsvártt a társulatot. Azontúl tetszésétől függ, hogy elbocsássa őket, avagy menjen Váradra ? De ezen hét hónapi kötelezettség is úgy van írásilag kikötve, hogy a deficzitet bérlő nem köteles viselni, csak ha akarja. Természetesen, ha a bérlő a gavallérosságot megunja, min cseppet sem csodálkozhatni, a deficzit betömése azonnal a kormányra fog hárulni. Hogy ily után mi értelme van a bérletnek, azt megérteni nehéz! De az igenis érthető, hogy ily kapkodó rendszer mellett a kolozsvári országos színház sem felvirágozni, sem nemzeti missziót teljesíteni nem fog. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Október 9. — Budapest, okt. 9. Vilmos császár bécsi látogatásának eredményeivel Pétervárott nem igen lehetnek megelégedve, s az a kommentár, melylyel azt távirati közléseink szerint az officiózus »Journal de St. Petersbourg« ma kíséri, arra vall, hogy az orosz hivatalos világ nem tudja, vagy nem akarja boszúságát leplezni. A pétervári lap feltűnő idegességgel mondja alaptalannak a föltevést, mintha Vilmos császár Bécsben és Berlinben azért hozta szóba a bolgár kérdést, mert ez irányban Peterhofban ígéretet tett volna. Az orosz lap nem tudja, szóba hozta-e a császár Bulgáriát, vagy nem. De annyit tud, hogy ha tette, nem Oroszország iránti kötelezettség alapján, hanem saját jószántából tette. A pétervári lap e nyilatkozata, mely kissé kihívó modorban utasítja vissza a föltevést, mintha Oroszország bármit várna Németországtól, Berlinben élénk visszatetszést, sőt a pénzpiacon éppenséggel nyugtalanságot keltett. Másrészt a figyelem ama nagyszerű előkészületekre van irányulva, melyeket Olaszországban Vilmos császár fogadására tesznek. A császár tudvalevőleg holnap indul el olasz útjára, mely Rómáig és Nápolyig valóságos diadalmenetnek ígérkezik. Van azonban a dolognak egy kellemetlen oldala is. Távirataink már jelezték, hogy az olasz kormány szükségesnek látta Szicíliában olyan arányú elfogatásokat tenni, melyek mindenesetre szokatlanok. Eddig Palermoban és vidékén valami nyolczszáz embert fogdostak össze s sokakat már Rómába szállítottak. Számos elfogatás a Sziczilia és Nápoly közt közlekedő hajókon történt s minthogy éppen most várják Vilmos császárt Nápolyba, az elfogatásokat azzal hozzák kapcsolatba, hogy a császár ellen valami merényletet terveztek. Ezt olasz részről megcáfolják ugyan s azt állítják, hogy az elfogottak egy olasz titkos társulat tagjai s valami belső mozgalmat akartak szervezni, de azért a hir még mindig tartja magát. A franczia képviselők immunitása. Említettük, hogy a franczia igazságügyminiszter utasította az államügyészséget, hogy Numa Gilly, Nimes maireje és Gard megye képviselője ellen rágalmazás miatt indítsa meg a bűnvádi eljárást. Érdekesnek tartjuk felemlíteni azt a kevésbbé ismert tényt, hogy a franczia képviselőház tagjait abban az esetben, ha az ülésszak elnöki rendelet következtében napoltatik el, az immunitás nem védi a bűnvádi kereset megindítása ellen a szünet alatt. Ha tehát az államügyészség még a képviselőház egy beülése előtt megindítja az eljárást Numa Gilly ellen, a bíróság nem lesz kénytelen a képviselőházhoz fordulni, hogy Numa Gilly immunitását függeszsze fel, mert az 1888. évi ülésszak a köztársaság elnökének rendelete által napoltatott el. Ennek a jelen esetben a franczia kormányra nézve meg van az az előnye, hogy az új ülésszak kezdetén nem lesznek e kérdés fölött viharos tárgyalások s a kormány és a képviselőház megmenekül egy rendkívül kényes tárgy parlamenti vitatásától. Más kérdés természetesen az, vajjon a bírósági eljárás folyamában nem fognak-e felmerülni oly körülmények, melyek a franczia képviselőház tekintélyét emelni a közvélemény előtt éppen nem alkalmasak. Boulanger tábornokról igen érdekes jellemrajzot adott legközelebb Spuller képviselő választóihoz intézett beszédében. Ha — mondá — vizsgálat alá veszszük benne a tábornokot és hadügyminisztert, hasztalan keressük hőstetteit. Semmit sem alkotott a legkevésbbé alkotottá azt, amiről az állítja, hogy ő találta fel, a melinitet és a Lehelfegyvert. De megálljunk! Ne feledjük, hogy az őrházakat kék-fehérvörösre festette, hogy a tartalékosok elébe küldte a katonai zenekart, s hogy végül megengedte az altiszteknek, hogy csak éjfél után egy órakor legyenek a kaszárnyában, amivel az anyáknak valószínűleg nem nagy örömöt okozott. Mint miniszterről, ismétlem, semmi jót sem mondhatni róla. Az ő katonai törvényjavaslata nem állta ki a bírálatot s el kellett ejteni, hogy a három évi szolgálat elfogadtassák, mely szintén nem az ő találmánya. Szóval hadügyminiszter volt anélkül, hogy más nyomokat hagyott volna vissza, mint iszonyatos rendetlenséget, melyet utódai alig bírnak kiküszöbölni. Boulanger mint államférfi éppen semmi, igazi semmi, mint mondani szokták. De 1852-ben Napoleon Lajost is középszerű embernek tartották. Egész nyíltan kimondották róla e kicsinylő nézetet, de azért mégis igen veszélyes ember volt, mint a deczember 2-ka bebizonyította. Boulanger most éppen úgy játsza a praetendensi szerepet, mint minden más praetendens. Semmiről nem nyilatkozik határozottan, hogy semmit se kompromittáljon. Együtt dolgozik a köztársaság összes ellenségeivel, állításuk szerint az ő javukra, valósággal azonban a saját magáéra. Sok pénzt költ, melynek eredetét senki sem tudja. Programmja ismeretes; ez a programm a köztársaság leggonoszabb ellenségeinek programmja. A regálé megváltás. (Zemplén megyéből.) A regálé megváltására vonatkozó operátumot, daczára, hogy az enquete tárgyalásain keresztül ment, daczára, hogy vele az erdélyi gazdasági egyesület, a hírlapok s utóbb Horváth Gyula országgyűlési képviselő foglalkoztak, a magyar gazdaközönség kétkedve nézi, mert eddigi alakjában azt, annak daczára, hogy a regálé megváltást mindenki óhajtva várja, mégis sem méltányosnak, sem megfelelőnek nem tarthatja. Elégedetlenek a gazdák, illetve a regáletulajdonosok, mert a regále megváltását az eddigi tervezet szerint olyképen látják kontemplálva, hogy az legfőképen az állami financziáknak gyümölcsöz, s hogy a birtokosság érdeke nem vétetik figyelembe, mert a biztos jövedelmet nyújtó regálétoké teljes értéke helyett oly csonka kártérítés szándékoltatik nyújtatni, amely a regáletőke értékének távolról sem felel meg. Mi a regále megváltást, — az ismert tervezet szerint, — támadásnak tekintjük a regále birtokosság vagyona ellen. Elsősorban is azt kell kérdeznünk, hogy miért nem fizethető ki készpénzben — a kincstár és holtkéz regále tőkéjétől eltekintve — a magánbirtokosság váltságösszege ? Hiszen a magyar gazdaosztály épen a regálénak megváltásától várja sanyarú helyzetéből való kibontakozásának egyik eszközét. S mit érhet el oly regále megváltással, a mely szerint a váltság összegét nem egyszerre s nem készpénzben kapja, hanem oly papírban, a melynek értéke és árfolyama tőle nem függő tényezők akarata szerint okvetlen sülyedni fog s a hol az értékveszteség előre látható, és mégis, a mely papírok hasznát és jövedelmét ismét mások fogják élvezni, de annak 10°/6-os szelvényadóját a papír tulajdonosai — a gazdák fogják fizetni. Egy szóval a regále megváltása ismét oly fényes fináncz operáczió, melynél a birtokosság rovására az állam üzérkedik és a tőzsdejátékosok teszik zsebre az osztalékokat, — és a megváltás daczára is, az ország mezőgazdasága mindamellett, hogy nagy tőkeértékétől válik meg, csak a mai tehetetlen állapotban marad, s a mezőgazdaság ezen meg keresd a férjet! (3) — Regény. — Irta: Sziklay János. II. Matild ellenben igaz érzelemmel szerette őt. Hozzácsatolta rokonszenve az első találkozás óta s érzelme nem hogy gyöngült volna, hanem inkább szilárdult az idővel. Amint előbb a férjet szerette benne, úgy szerette később az atyát. Mentette szemrehányásai miatt is. Igazat adott neki. Őt magát érezte hibásnak, hogy férje nem emelkedhetett oda, ahová a hagyománynál, képességénél és összeköttetésénél fogva juthatott volna. És hálásnak érezte magát iránta. Bevitte egy régi családba, egy tekintélyes fényes körbe, melyre azelőtt is vágyott. A vagyon magában véve nem elégítette ki vágyát. Nem tagadja, hogy van benne némi hiúság, mely kibontakozni óhajt a homályból. Ki vehetné ezt rossz néven tőle ? De a rövid ideig tartó meghasonlásban nem a hűség bírta őt az engedékenységre. A szeretet csöndesítette le a férj lobogását; ez adott erőt Matildnak a tűrésre, az engesztelésre. A vidám napokat újra kezdték. Meg akarták mutatni a világnak, hogy nem kedvetlenítette el őket a kudarc. Azokkal meg legkevésbbé éreztették, akik az aknaharczot indították ellenük. Kicsinyes boszúállás lett volna. És ez nevetséges. Nem felejtették el, de szinleg megbocsátották. Maguk keresték fel azokat, akik restelkedve vissza akartak vonulni. Rájuk kényszerítették nagylelkűségüket, ami nem volt nehéz dolog. A legtöbb emberrel könnyű elhitetni, hogy őszinte ragaszkodást érzünk iránta. Senki sem kétkedik, hogy mindazon tulajdonságok megvannak benne, melyekkel megkövetelheti az embertársak szeretetét. II. A Kögyesdi-család irigyei csak elnémultak, de nem váltottak alakot. Szelidített vadállat az irigység, melyben szunynyad a harapó ösztön, akkor marja meg a simogató kezet, mikor legjobban látszik hízelegni, Roborics meghalt, és a nagy vagyon az aszszonyra szállt. Nem költözött leányához. Nem akart a házukban akadékoskodni. Más szokás uralkodott náluk, mint Kövárszigeten, s ha nem tudná megegyeztetni rögzött szokását a fiatalokéval, házi perpatvar, kellemetlenség lenne belőle. Ez volt az ő