Pesti Napló, 1888. október (39. évfolyam, 271-301. szám)

1888-10-10 / 280. szám

Budapest, 1888. Szerda, október 10. 280. szám. 39. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kladó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. EU az «itt kiadás postai kü­lönkü­ldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr. évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések — szintúgy mint előfizetések a »­Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politika az országgyűlésen. — okt. 9. Mi alatt nem volt országgyűlés, a helyzet Magyarországon annyiban változott, hogy a politika igényei növekedtek. Évek óta a háborúveszély nyomása alatt állottunk. A bizonytalanság Németor­szágban, a válságok Francziaországban, a hadikészületek Oroszországban, a keleti bo­nyodalmak Bulgáriában és Szerbiában nem engedték, hogy a nemzet levegye gondját a külpolitikáról és a hadseregről, s minden ere­jét meg kellett feszítenie, hogy a monarchia védképességét a legmagasabbra felfokozza. Megtörtént. A milliók megadattak és kiadat­tak s egyúttal a biztonság érzetével a béke­kilátások nagyra nőttek. Háborúval nem fe­nyeget senki, békés munkára készülhetünk. Az már most a kérdés, hogyan használ­juk az időt. Teljesen belügyeink rendezésé­hez foghatunk. Ausztriával sem lesz kiegye­zésünk 8 esztendeig. Közjogi kérdések nem forognak szőnyegen. A nemzetiségek csönde­sek. Nincs, a­mi a nemzetet nagy mérvben felizgatná s figyelmét önmagáról és belső köz­állapotairól elterelné. De itt azután van munka rengeteg. Évti­zedek mulasztását a magyar állam szervezé­sében kell helyrehozni. Mert a­mit 1867-ben s a következő években hamarosan tettünk, az inkább reokkupácziója volt hazánknak s a magyar államnak ideiglenes szervezése, sem­mint rendszeres építkezés. Ez átmeneti kor­szaknak régen meg kellett volna szűnnie. A fúzió, a közjogi oppozíczió feladása Tisza Kálmán és pártja által azt jelenté, hogy im­már az egész nemzet erejéből a magyar állam megalkotásához fogunk. És Tisza Kálmán sok miniszterválság után végleges kormányt alkotott, de az állam ideiglenes maradt. Nem Ausztriához való vi­szonyában ideiglenes, melyet Deák Ferencz rendszeresített, hanem belső szervezetében ideiglenes, melyet Tisza Kálmán 14 esztendei uralkodása alatt nem tudott rendezni. Ez már most a feladat, mely elodázha­tatlan feladat Tiszára nézve és pártjára, mert övé minden hatalom és többség. E nagy több­séget, e mindenható hatalmat mire fordítaná egyébre ily szerencsés körülmények között, mint hogy pótolja a saját mulasztásait, s ki­korrigálja a hibákat, melyeket elkövetett. Nem az ellenzéki érzület mondatja ezt velünk. A miniszterelnöknek magának és pártjának éreznie kell, hogy Magyarország adminisztrác­iója és igazságszolgáltatása sem­miképpen nem felel a legmérsékeltebb jogos igényeknek. A kormány leghívebb barátai sem tagadhatják, hogy Magyarország pénz­ügyeinek szomorú állapota nincs helyre iga­zítva, s a nemzeti lét közgazdasági faktorai (közlekedési ügyeket kivéve) parlagon hever­­tetnek. És érezniük kell a felelősséget önma­gukban s a történelem előtt, s nem háríthat­ják át részben sem e felelősséget az ellenzék­re, mely nem gátolta, nem is gátolhatta, de sőt unszolta és nógatta a kormányt abban, hogy cselekedjék, hogy szerves politikát csi­náljon, s ne pusztán napi politikát, pártpoliti­kát és hatalmi politikát folytasson. Azon eljárás, mely palliatív szerekkel s dirib-darab reformokkal igyekezett a létező bajokon segíteni, hatástalannak bizonyult. A házat a kormány minden évben tatarozta imitt-amott. Alátámasztotta oszlopokkal, va­kolta és meszelte; uj hivatalokkal és iíj tör­vényekkel hozzá ragasztott egy-egy szobát, jól is, rosszul is: mind­ez rengeteg pénzbe és fáradságba került, kimer­te az ország és a kor­mány erejét s nem használt semmit, mert a roskadozó épület romlását feltartóztatni képes alig volt, lakályos házat teremteni pedig a magyar államból a magyar nemzet számára egyáltalán nem volt képes. Végtelen szerencse, hogy nem jött egy nagy vihar, avagy földrengés, különben ezen államépület fejünk felett összeomlott volna. Megadatott Tiszának a lehetőség és mód, hogy ő maga lásson hozzá és alkossa meg, a­mire vállalkozott, s mint magyar kormány­elnök és pártvezér hivatva van, az idő meg­engedi, a körülmények nem gátolják, hogy újra alkossa Magyarországot. Felhívjuk őt erre. Felhívjuk pártját. Az ellenzék bizonyára nem fogja gátolni e mun­kát, ha jó és tervszerű. Az ellenzék siettetni fogja és ellenőrizni. De a­mint halljuk a félhivatalosak csa­csogásából, a kormány a szerves feladatoktól épp oly távol van ma, mint egy évtizeddel ezelőtt. Ma sem tud egyebet, mint az adókat emelni, és másod- és harmadrangú törvény­­javaslatokkal a képviselőházat terhelni, s a törvények konfúzióját fokozni. Legnagyobb gondja, hogy pénze legyen és ez volt gondja mindig. És nem a legnagyobb gondja,hogy a nemzetnek jólétet és jogbiztonságot adjon, s fájdalom, ez a múltban sem volt mindig leg­nagyobb gondja. Azt hiszi talán, hogy a nemzet a fo­gyasztási adóknak mindenféle nemét szívesen viseli? Ha a defic­it megszüntetésére ezek szükségesek, boldoggá még­sem tesznek sen­kit. Az adók felfokozásával karöltve járjon a nemzet közgazdasági felvirágoztatása s az állam közigazgatásának és igazságszolgálta­tásának jósága, hogy az egyensúly h­elyre­­állítása ne tűnjék fel egyoldalú fiskalizmus­­nak, és hogy ha sikerül, tartós és állandó legyen. Pusztán budgetpolitikával nem lehet országot rendezni, népet kormányozni. Oda a politikai, jogi, gazdasági, erkölcsi és szel­lemi tényezők összműködése szükséges. Mind­ezekkel egy nemzeti kormánynak számolnia kell és alkalmazni azokat. Nem csak kiaknázni a nemzetet és felhasználni az embereket. Ily nemesebb irányú politikát vagy kezd a kormány a jövő országgyűlésen, s akkor e kormány helyén van, vagy nem te­szi, és akkor nagy ideje, hogy helyét másnak engedje át. Mert ki tudja,lesz-e ismét időnk, mint a mostani, mikor szabadon és akadály­talanul dolgozhatunk. Bármit kezdjen a kormány, ha lesz esz­méje vagy sem, s erélye a jóra, s nemcsak a hatalmi érdekekre, az ellenzékre nemes fel­adat vár. Nem engedhetik az ellenzéki pártok a nemzetet lenyűgözni, apathiába elsüllyeszteni. Nem tűrhetik, hogy eszme és czél nélkül, ha­­zafiatlan önösségbe merüljön. Hogy pórázon vezettesse magát összekötözve egy ravasz po­litika hálójába. Az ellenzéknek fel kell a ma­gyar nemzetet ébreszteni. Meg van erre a nemzetben a közhan­gulat. Nagyon megunta a szolgaságot. Na­gyon sínyli állapotát. Elégületlensége csön­des, de határozott. A két ellenzék legyen a nemzet szó­szólója, érdekeinek bátor védelmezője, eszméi­nek zászlóvivője, mint volt idáig, úgy ezentúl, de még inkább, még jobban. Keresse a két ellenzék a belpolitikában, mely napirenden áll és az egész helyzet felett uralkodik, az érintkezést és egyetértést közös akc­ióra a kormány ellen. Ennek nagy ha­tása lesz. Ha nem is a szavazatok számarányá­ban, de sulyban. Meg fog győzetni a király és a nemzet, hogy az ellenzéknek van igaza, s e meggyőződés utat fog törni magának a kormányhoz. Nem fogja füleit bedughatni. Nem fogja mondhatni: »azért sem!« A két ellenzék egyetértő fellépése és el­járása a belpolitika kérdésében és a kormány tényeinek és előterjesztéseinek megítélésében erkölcsi kényszert gyakorolhat a parlament­ben és azon kívül, melylyel szemben nem ar­gumentum a »nem akarom.« A két ellenzék között a belpolitika kér­déseiben nincs elvi különbség. A­mi elvi kü­lönbség közöttük van, az nincs napirenden. Nagy sikereket arathat ezen országgyű­lésen a két ellenzék, ha összetart. f 'lüüJLlJg.JEYOJ—5LL—HI 11 !!JgJgg»5!J»LH_g A kolozsvári országos színház. — Levél a szerkesztőhöz. — Kolozsvár, okt. 8. Most, hogy városunkban a színházi saison újból elkezdődött, nem árt, ha egyet-mást elmondunk, mert ha a kolozsvári színházat az erdélyi részekre, miként az alapítók ezt kiköték, továbbra is »országos jelle­gében« meg akarjuk hagyni, akkor az eddiginél egész más irányt kell követnie. Hogy pedig a kolozsvári színház országos s nem helyi, azt egy futólagos áttekintéssel azon­nal átláthatjuk, de ebből meggyőződhetünk arról is, hogy ezen színház, az ősök által kitűzött feladatának nem felel meg. A magyar színészet eszméje Erdélyben Kolozs­várit született. Itt alakult az első magyar színtársu­lat. Még 1696-ban, tehát 192 évvel ezelőtt. Az erdé­lyi részeknek a magyar korona alá történt visszaté­rése után nemsokára folyamodott egy Felvinczy György nevezetű kolozsvári lakos­­. Lipót királyhoz, magyar költemények, verses játékok készíttetésére és szini előadhatására kért engedélyt, a­mi neki meg is adatott. Kilenczvenöt évvel később ismét csak Kolozs­várról indult ki a legelső lépés a ma­gyar színművészet életbeléptetésére, miután 1791/2-ben, a tíz évig szü­netelt hazai alkotmány új életre ébredésének korsza­kában, némely tehetős a hazafiak szóval, é tettel kezd­ték gyámolitni az Ügyet, mint a nemzeti közművelő­dés egyik legsikeresebb előmozdítóját. 1792-ben né­hány nemes ifjú kérvényt nyújtott be az erdélyi kirá­lyi kormányszékhez s az éppen együtt levő országgyű­léshez, melyben engedélyt kértek Erdélyben bárhol magyar szinielőadásokat adhatni, mit megnyertek. Az ekként ismételve megpendített eszmét az er­délyi hazafiak, az egész értelmiség teljes lelkesedéssel karolták fel. Csak egy egyszerű indítvány kellett, hogy arra a törvényhozás is kiterjeszsze figyelmét. Ugyanis az 1794/5-diki országgyűlés, márczius 20-án tartott ülésében, egy végzésénél fogva a kolozsvári országos nemzeti szinházi épület felállítása s ebben a színészet országos költségen leendő állandósításának és bizto­sításának szükségességét kimondotta s e czél eléré­sére egyelőre országosan eszközlendő gyűjtéseket r­endelt. A gyűjtések részint a köztörvényhatóságok utján, részint magánosok buzgalma folytán jó eredménynyel vitettek véghez, míg végre az építéshez szükségelt összegek bekerültek. Az alapkő 1803. szeptember 27-én tétetett le. A színház 1821. márczius 12-én nyílt m­e­g. Nagy ünnep volt ez Kolozsvártt. Az ariszto­­krácziának, mely a fejedelmi korszakból vett hagyomá­nyoknál fogva szívvel és nyelvvel magyar volt, leg­kiválóbb tagjai vettek abban részt. A »Zrinyi«-t adták. Az előadásban részt vett tagok között oly ne­vek is szerepeltek, mint Csáky József gróf kor­mányzó ; a később oly kitűnő államférfiuvá lett Bethlen János gróf. Mind-mind siettek részt venni a nagy nemzeti ünnepen, a nemzeti nyelv dia­dalának ünnepén, melyet ott és akkor ünnepeltek, midőn Katona alig irta meg Bánk bánját, Kisfaludy Károly már küzdött, Vörösmarty még nem lépett fel; midőn a magyar nyelv harczosai Magyarországon, ha nem is nyomorral, de a részvétlenséggel küzdöttek, alig tudtak naponkint talpalatnyi tért foglalni. A szabadságharcz lezajlása után német társu­lat költözött a kolozsvári színházba be, de mert üres háznál egyéb eredményt nem tudtak felmutatni, alig néhány havi szereplés után vándorútra keltek. Urbán volt vidéki parancsnok, miután a kolozsvári színházra kezét rá nem tehető, legalább az »országos jellegétől« akará megfosztani. E végből 1850. deczember havá­ban egy leiratot intézett a városi tanácshoz, melyben többek közt ezt rendelé: »a legközelebbi események folytán a kolozsvári színház a város tu­lajdonába menve át, ezennel elrendelem, hogy arról, mint városi szinházról a tanács tartozik gondos­kodni s azt a házi pénztárból jókarban fenntartani.« A színháznak ezen elajándékozása ellen a városi tanács tiltakozott és fölterjeszté a katonai vidéki parancs­noksághoz mindazon fontos okait, melyeknél fogva a nemzeti színházat, mint a magyar és székely nemzet tulaj­donát, saj­át­j­ának nem te­kint­h­e­t­i. Hasonlóan M­i­k­ó Imre gróf is, a szín­házi bizottság volt elnöke, óvást nyújtott be az ado­mányozás ellen az ország kormányzójához. Ez eré­lyes fellépéseknek meg lett az eredménye, a színházat visszahelyezték nemzeti jogaiba. Ezen felhozott eset is eléggé bizonyítja, hogy a kolozsvári színház orszá­gos jellegűnek tekintetett! Az ötvenes évek elején azonban szomorú sorsra jutott a színház. Mikó Imre gróf kénytelen volt segé­lyére menni. Az újonnan alakított színházi választ­mány támogatása mellett, nagyszerű áldozatkészség­gel, lelkes utánzásra buzdítván a honfiakat, országos adakozást eszközölt, melynek eredményéül 80.000 forint gyűlt egybe. Ugyancsak Mikó 1860/1-ben ki­eszközölte, hogy az összesen 71.983 forintra menő fölkelési pénzalap, az országos kincstár által a szin­házi alapnak végleg átadatott, — és igy azon pénz­segély egy része, melyet az 1841/2-iki országgyűlés e czélra határozott fordittatni, de királyi megerősítést akkor nem nyert, végre valahára ki lön szolgáltatva. Mint minden nagyobb szabású színháznál tör­ténni szokott, úgy a kolozsvárinál a szükség mindegy­re beköszöntött. Andrássy Gyula kormányelnök, hogy a bajon némileg segítsen, a királyi czivillistából évi segélyt eszközölt a színház számára ki. E segély mért nyújtását többször megtámadták egyes vidéki városi lapok, nem lárták igazságosnak, hogy a kolozsvári színház a más városok színháza felett előnyben része­süljön, avagy az övék is hasonló segélyben részesül­jön. De mint kimutatók, a kolozsvári színház — or­szágos színház, — és így egy kaptára a más városi színházakkal nem lehet hozni, s az állami se­gélyt e folytán továbbra is élvezni fogja. De ebből folyólag az is következik, hogy a czél, mi e színház létrehozására befolyt, valósuljon is meg, mert külön­ben országos hivatást­­ nem teljesít. Elődeink intencziója az volt, hogy a kolozsvári színházzal a színészet állandósíttassék ugyan, d­e a nyári hónapokat, Erdélynek különösen nemzetiségileg exponáltabb helyein töltse s úttörő harczosa legyen a hazai nyelv ter­jesztésének. Régente úgy mint most, tisztába volt s van azzal minden elfogulatlan , hogy egész éven át itt egy szinház fenn nem állhat; nem, még egy oly városban sem, mint Berlin, Bécs, Budapest. De az ily formán beálló négy hónapi szünetelési idő van, jelenben helytelenül rendezve, a­mennyiben a színház országos jellegére mit sem ügyelve, oly helyen játszatták a társulatot, a­hol a kolozs­vári színtársulatra mi szükség sem volt. Elvi­­vék Nagyváradra, a hová a Krecsányi j­ól szer­vezett társulatát nem engedék bevonulni,­­ holott a kolozsvári színtársulatnak feladata az nem lehet, hogy egy városhoz szokott, más nagy magyar színtár­sulatot üldözzön s helyét elfoglalja. Krecsányi kény­telen volt e miatt az elkényeztetett főváros falai közé húzódni, hogy nemes feladatát óriási veszteséggel vé­gezze. A váradi polgárság zöme pedig ez eljárás fe­lett zúgott s nem igen akará falai közé fogadni a ko­lozsvári szintársulatot. A kolozsvári színtársulatnak ezentúlra a nem­­zetiségi fészkekbe kell kirándulást tennie, milyen például Brassó városa. A művé­szet előtt mindenki meghajol! — példa erre Nagy­szeben városa, a­hol pár évvel ezelőtt E. K­o­v­á­c­s Gyula megfordult, s a magyarul a­lig tudó szász ifjúság, nők színültig megtölték mindig a színházat, léve egy kis magyar színtársulat ott, s magyaráztat­ták a darab szövegét maguknak, hogy Kovácsot él­vezhessék. Egy-egy évben menjenek Maros-Vásár­hely­r­e. Elvégre a kolozsvári színház létrehozásá­ban a székely nemesség élénk részt vett , így méltá­nyos az oda menetel is. Erdély határain kívül ne bo­lyongjon a kolozsvári színtársulat. Váradon csak tű­rik őket, mert hát Várad állandósítani akarja falai közt a színművészetet, s nyári vendégekre nincs szüksége. Végezetül czélszerű lenne, ha a kolozsvári or­szágos nemzeti színháznál az opera kultivá­lás­á­r­a is fordítanának gondot, hogy épp úgy mint régente a pesti operaházat magyar erőkkel elláthat­nék. Egy jól szervezett operatársulattal mink is nyer­nénk, de nyerne a fővárosunk is ; a hazai erőket nem kellene elveszteni azért, mert tere a kezdőnek sehol sem lévő, végre is külföldre megy. A­hogyan most áll Kolozsvárott a dalmű, arról legtanácsosabb hall­gatni. Pedig nem oly régen, a dalmű itt virágzó álla­potban volt, de tudtunk is elég magyar énekest, énekesnőt adni Pestnek. Mindent egybevéve, kívánatos, hogy a ko­lozsvári színtársulat jövőre Erdély határai közt maradjon a nyári 4 — 5 hó­napon át is; kívánatos egy operatársulat szerve­zése, tehát a dalmű nagyobb mérvű fej­lesztése; és egy felelős intendáns kine­vezése, a szubvenczió felemelésével. Ily után a kolozsvári színház országos hiva­tásának képes lesz megfelelni. A­hogy most van, legalább a szervezése, még némely első rangú ván­dorló színtársulaténál is gyöngébb. Ugyanis van egy bérlő, a­ki köteles hét hónapon át együtt tartani Kolozsvártt a társulatot. Azontúl tetszésétől függ, hogy elbocsássa őket, avagy menjen Váradra ? De ezen hét hónapi kötelezettség is úgy van írásilag kikötve, hogy a deficzitet bérlő nem köteles vi­selni, csak ha akarja. Természetesen, ha a bérlő a gavallérosságot megunja, min cseppet sem csodálkozhatni, a deficzit betömése azon­nal a kormányra fog hárulni. Hogy ily után mi ér­telme van a bérletnek, azt megérteni nehéz! De az igenis érthető, hogy ily kapkodó rendszer mellett a kolozsvári országos színház sem felvirágozni, sem nemzeti missziót teljesíteni nem fog. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Október 9. — Budapest, okt. 9. Vilmos császár bécsi látogatásának eredmé­nyeivel Pétervárott nem igen lehetnek megelégedve, s az a kommentár, melylyel azt távirati közléseink sze­rint az offic­iózus »Journal de St. Petersbourg« ma kíséri, arra vall, hogy az orosz hiv­atalos világ nem tudja, vagy nem akarja boszúságát leplezni. A péter­­vári lap feltűnő idegességgel mondja alaptalannak a föltevést, mintha Vilmos császár Bécsben és Berlin­ben azért hozta szóba a­ bolgár kérdést, mert ez irányban Peterhofban ígéretet tett volna. Az orosz lap nem tudja, szóba hozta-e a császár Bulgáriát, vagy nem. De annyit tud, hogy ha tette, nem Orosz­ország iránti kötelezettség alapján, hanem saját jó­szántából tette. A pétervári lap e nyilatkozata, mely kissé kihívó modorban utasítja vissza a föltevést, mintha Oroszország bármit várna Németországtól, Berlinben élénk visszatetszést, sőt a pénzpiac­on ép­penséggel nyugtalanságot keltett. Másrészt a figye­lem ama nagyszerű előkészületekre van irányulva, melyeket Olaszországban Vilmos császár fogadására tesznek. A császár tudvalevőleg holnap indul el olasz útjára, mely Rómáig és Nápolyig valóságos diadal­menetnek ígérkezik. Van azonban a dolognak egy kellemetlen oldala is. Távirataink már jelezték, hogy az olasz kormány szükségesnek látta Szic­íliában olyan arányú elfogatásokat tenni, melyek minden­esetre szokatlanok. Eddig Palermoban és vidékén va­lami nyolczszáz embert fogdostak össze s sokakat már Rómába szállítottak. Számos elfogatás a Sziczilia és Nápoly közt közlekedő hajókon történt s minthogy éppen most várják Vilmos császárt Ná­polyba, az elfogatásokat azzal hozzák kapcsolatba, hogy a császár ellen valami merényle­tet terveztek. Ezt olasz részről megc­áfolják ugyan s azt állítják, hogy az elfogottak egy olasz titkos társulat tagjai s valami belső moz­galmat akartak szervezni, de azért a hir még mindig tartja magát. A franczia képviselők immunitása. Említettük, hogy a franczia igazságügyminiszter utasította az államügyészséget, hogy Numa Gilly, Nimes maireje és Gard megye képviselője ellen rágalmazás miatt in­dítsa meg a bűnvádi eljárást. Érdekesnek tartjuk fel­említeni azt a kevésbbé ismert tényt, hogy a fran­czia képviselőház tagjait abban az esetben, ha az ülésszak elnöki rende­let következtében napoltatik el, az immunitás nem védi a bűnvádi kereset megindítása ellen a szünet alatt. Ha tehát az államügyészség még a képviselőház egy beü­lése előtt megindítja az eljárást Numa Gilly ellen, a bíróság nem lesz kénytelen a képviselőházhoz for­dulni, hogy Numa Gilly immunitását függeszsze fel, mert az 1888. évi ülésszak a köztársaság elnökének rendelete által napoltatott el. Ennek a jelen esetben a franczia kormányra nézve meg van az az előnye, hogy az új ülésszak kezdetén nem lesznek e kérdés fölött viharos tárgyalások s a kormány és a képviselőház megmenekül egy rendkívül kényes tárgy parlamenti vitatásától. Más kérdés természetesen az, vajjon a bírósági eljárás folyamában nem fognak-e felmerülni oly körülmények, melyek a franczia képviselőház tekintélyét emelni a közvélemény előtt éppen nem alkalmasak. Boulanger tábornokról igen érdekes jellemrajzot adott legközelebb Spuller képviselő választóihoz in­tézett beszédében. Ha — mondá — vizsgálat alá veszszük benne a tábornokot és hadügyminisztert, hasztalan keressük hőstetteit. Semmit sem alkotott a legkevésbbé alkotottá azt, a­miről az állítja, hogy ő találta fel, a melinitet és a Lehelfegyvert. De megáll­junk! Ne feledjük, hogy az őrházakat kék-fehér­­vörösre festette, hogy a tartalékosok elébe küldte a katonai zenekart, s hogy végül megengedte az altisz­teknek, hogy csak éjfél után egy órakor legyenek a kaszárnyában, a­mivel az anyáknak valószínűleg nem nagy örömöt okozott. Mint miniszterről, ismét­lem, semmi jót sem mondhatni róla. Az ő katonai törvényjavaslata nem állta ki a bírálatot s el kellett ejteni, hogy a három évi szolgálat el­fogadtassák, mely szintén nem az ő találmánya. Szóval hadügyminiszter volt anélkül, hogy más nyomokat hagyott volna vissza, mint iszonyatos rendetlenséget, melyet utódai alig bírnak kiküszö­bölni. Boulanger mint államférfi éppen semmi, igazi semmi, mint mondani szokták. De 1852-ben Napo­leon Lajost is középszerű embernek tartották. Egész nyíltan kimondották róla e kicsinylő nézetet, de azért mégis igen veszélyes ember volt, mint a deczember 2-ka bebizonyította. Boulanger most éppen úgy játsza a praetendensi szerepet, mint minden más praeten­­dens. Semmiről nem nyilatkozik határozottan, hogy semmit se kompromittáljon. Együtt dolgozik a köz­társaság összes ellenségeivel, állításuk szerint az ő javukra, valósággal azonban a saját magáéra. Sok pénzt költ, melynek eredetét senki sem tudja. Programmja ismeretes; ez a programm a köztár­saság leggonoszabb ellenségeinek pro­­gr­ammj­a. A regálé megváltás. (Zemplén me­gyéből.) A regálé megváltására vonatkozó operá­­tumot, daczára, hogy az enquete tárgyalásain keresztül ment, daczára, hogy vele az erdélyi gazdasági egyesület, a hírlapok s utóbb Hor­váth Gyula országgyűlési képviselő foglal­koztak, a magyar gazdaközönség kétkedve nézi, mert eddigi alakjában azt, annak da­czára, hogy a regálé megváltást mindenki óhajtva várja, mégis sem méltányosnak, sem megfelelőnek nem tarthatja. Elégedetlenek a gazdák, illetve a regále­­tulajdonosok, mert a regále megváltását az eddigi tervezet szerint olyképen látják kon­­templálva, hogy az legfőképen az állami financziáknak gyümölcsöz, s hogy a birtokosság érdeke nem vétetik figyelembe, mert a biztos jövedelmet nyújtó regálétoké teljes értéke helyett oly csonka kártérítés szándékoltatik nyújtatni, amely a regáletőke értékének távolról sem felel meg. Mi a regále megváltást, — az ismert ter­vezet szerint, — támadásnak tekintjük a regále birtokosság vagyona ellen. Első­sorban is azt kell kérdeznünk, hogy miért nem fizethető ki készpénz­ben — a kincstár és holtkéz regále tőkéjétől eltekintve — a magánbirtokosság váltság­­összege ? Hiszen a magyar gazdaosztály épen a regálénak megváltásától várja sanyarú hely­zetéből való kibontakozásának egyik eszkö­zét. S mit érhet el oly regále megváltással, a mely szerint a váltság összegét nem egyszerre s nem készpénzben kapja, hanem oly papír­ban, a melynek értéke és árfolyama tőle nem függő tényezők akarata szerint okvetlen sülyedni fog s a hol az értékveszteség előre lát­ható, é­s mégis, a mely papírok hasznát és jövedelmét ismét mások fogják élvezni, de annak 10°/6-os szelvényadóját a papír tulajdonosai — a gazdák fogják fizetni. Egy szóval a regále megváltása ismét oly fényes fináncz operáczió, melynél a bir­tokosság rovására az állam üzérkedik és a­ tőzsdejátékosok teszik zsebre az osztalékokat, — és a megváltás daczára is, az ország mező­­gazdasága mindamellett, hogy nagy tőkeérté­kétől válik meg, csak a mai tehetetlen álla­potban marad, s a mezőgazdaság ezen meg­ keresd a férjet! (3) — Regény. — Irta: Sziklay János. II. Matild ellenben igaz érzelemmel szerette őt. Hozzácsatolta rokonszenve az első találkozás óta s érzelme nem hogy gyöngült volna, hanem inkább szi­lárdult az idővel. A­mint előbb a férjet szerette benne, úgy szerette később az atyát. Mentette szemrehányá­sai miatt is. Igazat adott neki. Őt magát érezte hi­básnak, hogy férje nem emelkedhetett oda, a­hová a hagyománynál, képességénél és összeköttetésénél fogva juthatott volna. És hálásnak érezte magát iránta. Bevitte egy régi családba, egy tekintélyes fényes körbe, melyre azelőtt is vágyott. A vagyon magában véve nem elégítette ki vágyát. Nem tagadja, hogy van benne némi hiúság, mely kibontakozni óhajt a ho­mályból. Ki vehetné ezt rossz néven tőle ? De a rövid ideig tartó meghasonlásban nem a hűség bírta őt az engedékenységre. A szeretet csön­­desítette le a férj lobogását; ez adott erőt Matild­nak a tűrésre, az engesztelésre. A vidám napokat újra kezdték. Meg akarták mutatni a világnak, hogy nem kedvetlenítette el őket a kudarc­. Azokkal meg legkevésbbé éreztették, a­kik az aknaharczot indították ellenük. Kicsinyes boszú­­állás lett volna. És ez nevetséges. Nem felejtették el, de szinleg megbocsátották. Maguk keresték fel azo­kat, a­kik restelkedve vissza akartak vonulni. Rájuk kényszerítették nagylelkűségüket, a­mi nem volt ne­héz dolog. A legtöbb emberrel könnyű elhitetni, hogy őszinte ragaszkodást érzünk iránta. Senki sem kétke­dik, hogy mindazon tulajdonságok megvannak benne, melyekkel megkövetelheti az embertársak szeretetét. II. A Kögyesdi-család irigyei csak elnémultak, de nem váltottak alakot. Szelidített vadállat az irigység, melyben szuny­­nyad a harapó ösztön, akkor marja meg a simogató kezet, mikor legjobban látszik hízelegni, Roborics meghalt, és a nagy vagyon az asz­­szonyra szállt. Nem költözött leányához. Nem akart a házukban akadékoskodni. Más szokás uralkodott náluk, mint Kövárszigeten, s ha nem tudná meg­egyeztetni rögzött szokását a fiatalokéval, házi per­patvar, kellemetlenség lenne belőle. Ez volt az ő

Next