Pesti Napló, 1889. október (40. évfolyam, 270-300. szám)

1889-10-10 / 279. szám

279. szám. Szerkesztési iroda« Ferencziek-tere, Athenaen m-é p ft 1 e­t A kp szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségben intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak (A kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­ hivatal­­ Vermoáék-tere, Athenaenm-épít­­­et. A kp anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás feletti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 krt Budapest, 1889. Csütörtök, október 10. 10. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre kfildve, úgy Budapest** kétszer házhoz hordva: Havonként 1 M 50 kr. — • hónapra 4 frt 60 kr. — • hónapra • at Em 9M esti kjAdre postai kClfinküldése kivántmtik, postabélyegr« 15 évziegyede&kóst 1 forint fel&0Uoteadtt. Hirdetése* ^ ✓ szintúgy mint előfizetések a­ »Pesti VS Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Politika­ napilap. Etikett látogatás. Az orosz czár holnap vagy holnapután Berlinbe érkezik , de a világ csak a »sze­mélyi hírek« közt vesz erről tudomást. A világesemények szellője nem fujdogál a czár homloka körül, hogy hírt vigyen a világ min­den tájékára a czár gondolataiból , s a börze nyugodtan jegyzi tovább az árfolyamokat , s esetleg egy másodrendű bank bukása na­gyobb változásokat tudna előidézni a börzén, mint a hatalmas czárnak megjelenése Berlin falai közt. Ha nem ment volna Berlinbe, en­nek lett volna nagy jelentősége , de hogy el­ment, ennek már alig van jelentősége. A czárt átveszi Berlinben az udvari etikett és elját­szatja vele szerepét Szabatosan és illőn fog összevágni minden, mint csak egy passió­játékban húsvét előtt. Politikai oldala ennek a látogatásnak alig van egyéb, mint annak beismerése, hogy a hatalmas czár nem mert, vagy nem tudott bevégezni egy megkezdett gorombaságot. A­mi másfelől azt jelenti, hogy nem tudott vagy nem mert megkezdeni, egy tervben és szán­dékban úgy látszik már bevégzett háborút. S igy a világnak, melynek ilyformán a béke »biztosítva van«, alig marad más látni és nézni valója Berlinben, mint az udvari eti­kettnek fényes és aprólékos jelenetei, me­lyekre ez időszerint ép oly nagy súlyt fektet­nek, mint másutt. Egyáltalán nem jut eszünkbe az udvari etikettek fölött állambölcsészeti elmélkedést tartani,­­ ámbár nagyon ráérnénk, mert po­litikailag a czár berlini látogatásával semmi dolgunk nincsen. De azért nem elmélkedünk nagyon mélyen, mert utóvégre ott találnánk meg a politikai súlypontot, a­hol egyáltalán nem akarjuk keresni: az udvari etikettekben. Pedig nem keressük ott, mert hisz az már elfogadott dolog, hogy az udvari etikettnek, melynek egészen külön világa van, külön szabályokkal és törvényekkel, léteznie kell, s a parlamenteknek nincs más dolguk vele, mint megszavazni egy bizonyos összeget, hogy az udvari etikett túlságos sovány ne maradjon. Ez a dologhoz tartozik; s a­kik benne élnek mindig, azok talán sokszor unat­koznak benne; de a­kik csak néha juthatnak oda, sokan azok közül az életük legnagyobb szerencséjének tartják. És bizony ilyenek a parlamentek tagjai közt is nem kevesen akadnak. De azért mégis különös marad, hogy például egy olyan mélyen gondolkozó filo­­zóf nemzet előtt, mint a német, az udvari élet etikettje ugyanazzal a glóriával bír, mint az önkényhez szokott oroszok előtt. Sőt mi több, az alkotmányos testületek iránti ellenszenv ez idő szerint Berlinből sokkal erősebben fut, mint bárhonnan is. Magyarázata persze van: a lángész autokrácziája. Bismarck a parlamentek ellenére vitte keresztül a vas és vér politikáját s egyesítette Németországot s tette Európa leghatalmasabb nemzetévé. Bismarck nem szereti a parlamentet, mely folyvást csipkedi s mely fölött (még a legki­tűnőbb parlamenti tagokat is beleértve) óriási magasságban érzi magát. De ha Bismarck­nál ez a lélekállapot egészen érthető: azért ebből még nem következik az, hogy az ő ellenszenve a parlamentek iránt, iskolát képezzen a Bismarck-mai mólóknál. De más­részt — s ez minden szabadelvűen gondolko­zónak vigasztalásul szolgálhat, — hiába is képez. Az emberi jogok érzete sokkal jobban áthatotta már a nagy tömegeket, és a fegyve­res béke őrzésében sokkal inkább rászorul­tak a nagy tömegekre, hogy sem félni lehet­ne a parlamentarizmus iránti ellenszenvek elharapódzásától, ámbár hogy ezek az udvari etikettek finom fodrai közt illatos búvó­he­lyeket találnak. S e tekintetben, hogy mindig Berlinben maradjunk, hova a czár holnap vagy holnap­után érkezik, igen jellemző, hogy Bismarck, a­ki nem katona, de katonai államot alkotott, s Moltke, a ki katona, de az egyenruha alatt a humanista bölcsész szivét hordja, miként ve­szik ki magukat az udvari etikettnek törvé­nyei között. Más államnak csak egy uralkodó háza van, de Németországnak legalább van iíz, s ezek ha mind összejönnek, bele kell őrülniök az udvarmestereknek, hogy az el­sőségi rangfokozatok ellen valami hibát ne kövessenek el. S ilyenkor megesik, hogy a nagy Bismarck az asztal legvégéhez jut, vagy hogy az öreg Moltke, a nagy had­vezér, kilenczven éves korában is órákig kény­telen állani az udvari estélyeken, mert leülni csak uralkodóházak tagjainak szabad. (Persze kivétel nélkül és tekintet nélkül iskolai bizo­nyítványaikra.) Egy ilyen alkalommal (így beszélik legalább), egy idegen diplomata el­csodálkozott, hogy az öreg Moltkét, a világ legnagyobb hadvezérét, le sem ültetik, s Moltkéhez közeledve, meg nem állhatta, hogy meg ne kérdezze tőle, »nincsen-e elfáradva?« — Moltke megértette az udvarias kérdést és mosolyogva felelte : »Ich war in mei­nem Leben immer ein Fürstendiener, und werde als Fürstendiener sterben.« A di­plomata kiegészítette : »Tábornok úr azért szoktatja lábait az álláshoz, hogy ha érez be lesz öntve, el ne fáradjon állam­ örök­ké.« Ilyenkor Rousseaunak és Voltairenek szelleme szokott átsuhanni az udvari etikett illatos levegőjén, de persze nem veszi észre senki. S az orosz czár veszi észre legkevésbbé A PESTI NAPL­Ó TÁRCZÁJA. A vásárosok. Regény két kötetben. 14 Irta : Margitay Dezső. ELSŐ KÖTET. — Holnap táncrestély lesz a piros kis czipőben. Légy ott! majd megiszunk együtt egy butellia pezsgőt. Másnap este a jó barát a piros kis czipő nagy termében várt reá. Mikor megpillantotta, karonfogva s egy külön szobába vezette, a­hol . .. — Nos ? — No! — ki vele, mit láttál ott ? — dugták össze a fiatalok fejüket. — Mit ? — Hát egy megtérített asztalt, há­rom butellia pezsgőt, három terítéket és három pezs­gős poharat. — De, ha csak ketten voltatok ? — Én is azt hittem, hogy ketten vagyunk, mi­kor a szobába, melyben a gázláng félig le volt húzva, beléptem. De a czimbora föl­vonta a lángot s én a szoba kis divánján heverészve, szájában égő cziga­­rettával megpillantottam a­­ szép Esztert. Ferencz nagyot ütött öklével az asztalra s el­kurjantotta magát: — Hi! valaki! Bort ide — a mennyi az asz­talra fér. Ezalatt Jakab elegáns udvariassággal sietett Grünbein Salamon elé, aki leányával, a szép termetű, fekete szemű, érdekes, keleti arczú, de kissé hideg és tartózkodónak mutatkozó Eszterrel jött a Széchenyi­­sziget tája, felől. — Á, á! Van szerencsém! — tartotta ki ma­­gastetejű kalapját olyan távol a fejétől, a­milyen tá­vol karját kinyújthatta. — Van szerencsém ! Grünbein és Eszter megbillentették felé a fe­jüket és tovább akartak menni, de ugyanekkor egy feltűnően alacsony, ravasz arczu kis emberke csapó­dott valahonnan Grünbein Salamon oldalához s meg­fogva a kabátja szárnyát, rá hunyorított a szemével, mintha azt mondta volna neki. — Kérem egy szóra, négyszem­közt. — Üzleti ügy ? — kérdezte Grünhein. A kis ember igent intett a fejével. — Fontos! Salamon egy pillantással megkérte leányát, hogy maradjon. Ő maga pedig néhány lépésre utána ment a kis embernek, aki az út mellett várakozott rá. Eszter ezalatt meglehetősen hidegen fogadta Jakabot, ki még mindig hajlongva, végre hozzá ért. Nem igen látszott érdeklődni iránta, valószínűleg nem is ismerte közelebbről; olyan futólagos ismeret­­ségféle lehetett közöttök. Valahol, valamelyik sétatéren, vagy kéjkirán­duláson, vagy valamelyik népesebb összejövetelen — bemutatják az embereket egymásnak: N. N. úr és N. N. kisasszony. A bemutatottak meghajtják magukat, mosolyognak — és meg van az ismeretség. A férfinak joga van ezután üdvözölni a hölgyet; a hölgy pedig talán — meg tudja mondani a nevét, ha kérdik, hogy ki üdvözölte ? Ennyiből áll az egész ismeretség. Eszter figyelemmel nézi a járókelőket, de senki iránt nem viseltetik különösebb érdeklődéssel. Jakab hajlong, nevetkerez, adja a könnyed modorú világfit s hogy annál nagyobb fogalmat keltsön Eszterben széles összeköttetései felől, minden második perc­ben int a kezével, billent a fejével jobbra, vagy balra: — Szervosz! Jó napot! Valószínű, hogy felét sem ismeri azoknak, aki­ket üdvözöl, de az emberek udvariasak és némi meg­lepetéssel fogadják az üdvözletét. Jakabnak mindegy, akárhogy törik is a fejüket az üdvözöltek, hogy »ugyan ki lehetett ez?« Neki most szüksége van a tisztessé­ges kabátokra, a kifogástalan czilinderekre, a valamit mutató női toalettekre, hogy Esztert bámulatba ejtse hallatlanul széles összeköttetéseivel. Csak egyet sajnál nagyon: hogy nem állanak közelebb valamelyik kocsiúthoz. Milyen kellemmel lebegtethetné magastetetjü kalapját egy-egy tova­robogó magánfogat felé! A bent ülők kihajolva inte­nének a kezükkel, mert ki az ördög tudja, melyik is­merős lehet ? Eszter pedig valószínűleg elfogult lé­legzettel gondolná magában: — Halt! Ez a fiatal úr nem lehet sifli, ha még magán ekvipázsékkal is ilyen integetésekben áll! — Nos Smitle ? — állott Grünbein a ravasz arczú kis emberke elé. — Miről van a szó ?­­ — Egy ajánlat, Grünbein úr, egy pompás há­zassági ajánlat Eszter kisasszony részére. — Úgy ? — Nem sietünk a férjhez adásával, Smitle. — Mit ? Nem sietünk ? De mikor a kisasszony már megérett rá s olyan kitűnő uraság jelentkezik ? Grünbein mosolyogva nézte végig a merészkedő kis embert, aki szájával, szemöldökével s egész rövid termetével, minden tőle kitelhető módon kifejezést igyekezett adni méltatlankodásának a fölött a kije­lentés fölött, hogy Grünhein nem siet a lánya férjhez adásával. — Nem sietünk ? — húzta fejét vállai közé, karjait két oldalt kinyújtva s mind a tiz ujját kime­resztve. — Phö! Nem sietünk! — Mikor olyan úr kéri! — Hát kiről van a szó ? — Rákóczi-Parches Jakab úr, aki utazó ügy­­nök a »Honnia« banknál. Extra fizetés... Okos! — czi-czi-czi! — Eszter kisasszony keresve sem talál­hatna módosabb gavallér ifjú urat. A »Hunniá«-nál? Gyanús ! — ott csupa Garák és Rozgonyiak eszik a kenyeret, akik kigu­­nyolják a zsidót. — Hehe! — Gara-Grünspann, Rákóczi-Parches. — S aztán mégis kigunyolják a zsidót ? — Hogy az idegenek vakuljanak. Hanem ami a religiont illeti... — Gúnyolják a zsidót, hogy a keresztyén vakul­jon ?! — Smüle fiam ! — ettél-e már macskahúsból nyúlpecsenyét ? Smüle fiam félre rántotta a száját, behunyta a félszemét s egyet köpött. Grünbein komolyan folytatta: — Én ettem. — Rosz volt, — kitört utána a hideg. Smüle fiam nyugtalanul mozgolódott, mert nem tudta, mire vezethet ez a furcsa beszéd. — Nü? — Nü! — utánozta a kis embert Grünbein. — Aki Mózes szakálát beszennyezi, hogy Krisztus fejé­ről lelopja a koronát, az se nem zsidó, se nem keresz­tyén, hanem i gazember vallásfelekezeten van. — Az egyik igy, a másik máskint imádja Istenét. — Az ő dolga. — De legyen becsületes s tudja megszerezni családjának a kenyeret becsületes után. A tolvaj, tolvaj, ha mindjárt Salamon családjából származnék is, az nem tartozik az én felekezetemhez. Smitle fiam eleintén meg volt ütődve, de aztán magához jött, mosolyogva nézett a komolyan beszélő Grünhein szemei közé, de látszott a tekintetéből, hogy nem figyel szavaira, hanem a maga gondolatai­val van elfoglalva. Neki a Grünhein beszéde egyszerűen sok szó volt. Nem nevelték őt tudósnak, hanem szenzálnak és nem azért áll itt, hogy erkölcsi kérdések fölött vitat­kozzék, hanem, hogy közvetítési dijat szerezzen ma­gának. Nevetséges! — Ki fog ma üres erkölcsi tételek fölött vitatkozni ? Az emberek ebben a mi századunk­ban nagyon megokosodtak és reális módon gondol­koznak. Mindenki azután fut, amire vágyik. Az egyik gazdag akar lenni, a másik tisztességre szomjazik. Élvezet, jólét, kitüntetések. A világ összes bölcseinek minden igazsága egyetlen szóban tömörült össze s ez az »én.« E kö­rül a két betű körül forog minden a világon, a ki ezt tagadja, az vagy bolond, vagy hazudik. Smitle mosolyogva is nehezen várja, hogy Grün­­hein bevégezze szavait s mikor az megszűnik beszélni, megelégedetten köhintve válaszol: — Akkor olyan bizonyos, hogy megkapom a közvetítési díjat, mintha már a zsebemben volna, mert az a fiatal úr nemcsak, hogy úgy mozdolja magát, mint egy született báron, hanem olyan becsületes is, mint — mint... Nem jutott hirtelen eszébe, hogy mi lehet vala­mi olyan szörnyen becsületes, a­mihez Jakab urat hasonlítani lehetne ? — Nem gyanúsítom, mert még nem ismerem, — mondta Grünbein. Annálfogva nincs ellene semmi kifogásom, hogy meglátogassa lányomat Rákóczi úr, ha idejét nem sajnálja. — No, és tovább ? — Tovább ? Ha nem lesz egymás ellen kifogá­suk , én is meggyőződöm, hogy Rákóczi úrra rábíz­hatom leányom jövőjét... Hiszen a többi magától jön, ha jön! Én a magam részéről csak annyit köve­telek a fiatal úrtól, hogy a saját keresményéből leg­alább is ötezer forintot felmutatni képes legyen, mi­kor leányom kezét megkéri. Rákóczi úr ezalatt hajlongott, feszengett Esz­ter körül, hol balhéj páczájával suhogtatott a leve­gőben, hol keztyüs kezeivel integetett a távolabb jár­kálók felé: — Szervosz! — Jó n’pot! — Széles ösmeretségei lehetnek! — mosolygott Eszter, okos szemeivel jól belenézve a fiatal úr ön­bizalomtól fénylő arczájába. — No igen, — vannak! — Nem ismerte ezt az urat ? — A főredaktor a »Neues Telephonétól. — Ritter von Karfunkelnél ösmerkedtem meg maga­mat vele, mikor a kis... Prüsszentésforma jött rá, azért csak valami p. t. r. szki forma hangot lehetett a mondott névből hallani. Eszter nevetett. — Igen, mind a ketten a kis baronesznak ud­­varoltunk... Apropó! Ösmeri a grófia Margitot ? Eszter ismét nevetett. — Oh, én nem vagyok olyan ösmerős a nagy urak között, hogy keresztneveikről ösmerjem őket. Hanem, ha azt a Margit grófnét érti, a­kit oly szép­nek és büszkének tartanak... — Böszke? — ringatta magát jobb lábán ke­gyes elnézéssel Rákóczi úr. — Oh, én a magam olda­láról soha sem tapasztaltam. Nem! — Igazán soha sem tapasztaltam, pedig... Eszter nem hallgatott a Jakab úr további ma­gyarázataira. A sörház kifeszített vitorlavászon er­nyője mögül férfias szép, bár egy kissé borízű hang csendült meg: »Zsidó, zsidó­ kutya zsidó...« A lány pár önkénytelen lépést tett előre. »Úgy is mindened eladó...« — hangzott to­vább a dal. Eszter megállóit, mintha meghökkent volna valamitől, de fényes fekete szemei a kifeszített vitor­lavászon ernyőre voltak függesztve. Jakab meglepetve nézett arczára, melyből csak a hajlott orrot, nyílt homlokot és formás, de kissé előrenyomuló állat látta. »Van egy kökényüzemü lányod..— hallat­szott az ernyő alól. — Eszter ! — érintette meg a dal hallgatá­sába elmerült lány karját Grünhein, aki, Smülével végezve, lánya után sietett. A megszólított, mintha álomból ébredt volna föl, megrezzent, még egy pillanatig elhatározás nél­kül állott helyén, de aztán elfogadta atyja karját s követte azt, vissza, a Széchényi-sziget felé vezető úton. A dal folyt tovább a vászonernyő alól: »Van egy kökény szemű lányod, Add el nekem, meg nem bánod« Eddig csak a Ferencz szép férfias hangja volt, mely a dalt azzal a sajátságos keserű­ vigsággal, melylyel csak a boros fejű magyar ember tud dalolni, fújta. Most azonban valahányan csak voltak az asztal körül, mind rázendítették: »Mogyoróbél zsidó lánya, Hej ! a csókot nagyon állja! Titkon ölel, titkon csókol — Meg nem hal a titkos csóktól!« Jakabot nem érdekelte a dal; a kis termetű Smülét kereste tekintetével s mikor Grünbeinék jó tova haladtak, mohón sietett az apró szenzor felé, aki egy fa alatt várakozott rá. Alig tett azonban öt, tíz lépést, mikor a ke­­reszt-út fordulójánál egy föltűnően jó termetű úrral találkozott szemben, aki hátra-hátra fordítva fejét, hosszan nézett a távozó Gründeinék után, aztán föl­emelve fejét, folytatni akarta útját. Csinos, magyaros kifejezésű arcz, kunkorára álló, ápolt bajusz; járása egyenes és rátartó — talán kissé nagyon is rátartó! — ruházata pedig kifogás­talanul úri. Olyan alak, amineket a magánfogatokon szo­kott látni az ember, hátradőlve a hintó párnázott ülésén, lábszáraikat hanyagul keresztbe vetve egy­máson. Nem mágnás, de nem is polgár. Alkalmasint valami dzsentri fajta, képviselő szagú ar, aki nem vette még el a vagyonát s a férfikornak azt a szakát éli, a melyben különösen a fiatal asszonyok igen ér­dekesnek tartják az embert. Jakab alig hogy megpillantja, ismerős örven­dezéssel sask­oz feléje, mindkét kezét már messziről barátságosan nyújtogatva. — Ah, Rábay! kriszti gott! — Szervosz bró­­der! Remény­em megismered engemet ? Rábay hátrább szegi a fejét, szemeit összecsip­­teti s elnézve Jakab ur válla fölött, röviden veti oda: — Mit akar ? — Mi ?! Csak nem feledkezted meg magadat... Ráday megvető lenézéssel méri végig a még mindig barátságos arczczal közeledőt. — Csodálatos a szemtelenség, a melyet ezeknél a zsidó gavalléroknál tapasztal az ember! — mondta erős, érczes hangon, mintha valami jó ismerős állana mellette, a­kivel gondoláit közölni akarja. (Folyt, köv.) Mert hisz az udvarok kisebb-nagyobb elté­réssel mind egyformák, csak a népek a kü­­önbözők. De a legtöbb okos és felvilágoso­dott nép már úgy gondolkozik, hogy csak neki hagyjanak békét, ő is békét hagy min­den néven nevezendő magas etikettnek. Mi­lyen sok egyebet lehetne írni az orosz czár berlini látogatásáról, ha a világ sorsa ott dől­ne most el. De hát ez egyszer elkésett a ha­talmas czár. Látogatása csak etikett látogatás , s azért jutott eszünkbe csak az udvari etikett és semmi egyéb. A czár az oka, mert vagy hamarabb kellett volna Berlinbe utaznia, vagy hadak élén lóháton indulni oda s nem vasúton. Budapest, okt. 9. A főrendiház e hó 12-én fél 12 órakor ülést tart a következő napirenddel: 1. Kegyelmes királyi leirat újbóli kihirdetése. 2. Elnöki előterjesztés.­­ A főrendiház igazoló bizottsága szintén e hó 12-én a nyilvános ülés után tart ülést. Vilmos császár és a szultán. Vilmos császár november első napjain a szultánt is meglátogatja. E hit Athénben és Pétervárott egyaránt kellemetlen benyomást keltett. Athénben a császári látogatásnak olyan magyarázatot igyekeztek adni, mintha az leg­alább közvetve, — mert első­sorban a császár jelen akar lenni nővére menyegzőjén — a görög aspi­­rácziók támogatását jelentené. De ha a császár Konstantinápolyba is elmegy, úgy e magya­rázat magától elesik s azért érthető, ha az ügy kissé lehangolja a görög hazafiakat. Mig azonban az athéni sajtó elég tapintattal taglalja a konstantinápolyi lá­togatást, az orosz lapok egész szenvedélyesen bonczol­­­gatják s úgy tüntetik fel, mintha az egyenesen Oroszország elleni sakkhúzás lenne. Tervben volt, hogy a konstantinápolyi orosz nagy­­követségben személyváltozásokat eszközölnek s hogy Onov tanácsost, az orosz politika egyik legtevéke­nyebb eszközét Teheránba helyezik át, hogy ott An­­glia törekvéseit ellensúlyozza. A pétervári lapok azonban, utalva Vilmos császár látogatására a török fővárosban, most azt követelik, hogy Onon még leg­alább két hónapig Konstantinápolyban maradjon, mert ott most nagyobb szükség lesz reá, mint ed­dig volt. A franczia pártmozgalmak. A képviselőválasz­tások eredményét a legutóbbi képviselőház pártviszo­nyaival való összehasonlítás világítja meg a legjob­ban. 1885-ben a ház 585 képviselőből állott, míg je­lenleg csak 576 tagja van. Négy évvel ezelőtt megvá­lasztatott 175 monarchista s valami 410 köztársasági, kiknek táborából utóbb 25 boulangista kivált s az ellenzékhez csatlakozott. Ezúttal a házban körülbelől 370 köztársasági s 205 reakezionárius fog ülni. Lát­szólag tehát a reakezionáriusok száma emelkedett, azonban csupán csak a boulangistáké, kiknek töredéke huszonötről negyvenhétre nőtt. Őket leszámítva mon­­archisták és bonapartisták egyaránt veszítettek egy pár kerületet s számuk 170-ről 160 ra csökkent. A választások fő eredménye azonban abban rejlik, hogy a köztársasági párt egyöntetűség és összetartás tekin­tetében igen lényegesen gyarapodott. Előbb a köztár­sasági tábor valami 140 mérsékeltből, 155 radikálisból s 95 függetlenből állt. Ez utóbbi tette a legkevésbbé megbízható elemet; száma­ a mostani választásban harminc­hatra hanyatlott. Éppen úgy leszállt a radi­kálisok száma 120—130-ra s a mérsékelteké viszont egész 236 ra emelkedett. A siker oroszlánrésze tehát egészen az övék s ők uralkodnak az új kamarában. De éppen vezérük, Jules Ferry legalább egy ideig nem lesz a ház tagja. Ellenségei a legképtelenebb híreket terjesztik róla. Egyszer azt mondották, hogy Tonkingba megy kormányzónak, másszor meg azt, hogy nagykövet lesz Berlinben, hol kedvelt egyéniség. Ez irányzatos koholmányokkal szemben Ferry lapja kijelenti, hogy a sza­dici és sajnos vereség Ferry elő­kelő állását, melyet húsz év óta a köztársasági párt­ban elfoglalt, nem ingatta meg. Barátai meg nem bocsátanák neki, ha lemondana róla s ezt nem is fogja tenni. Nagyon valószínű, hogy Ferry már néhány hét múlva szintén tagja lesz a képviselőháznak. A közigazgatási reform. (II.) A­ki kevesebbet foglalkozott a vár­megye adminisztrác­iójával, azt hiszi, hogy ezen poliglot elemekből összealkotott bizott­ság valóságos mestermű­, ezen fordul meg az önkormányzat sorsa. Pedig közelebbről nézve, ennek semmi gyakorlati értéke nincs. Szaporítja a munkát, átvállalja az egyes előadók felelősségét, anélkül hogy képes len­ne behatóbb tanulmányozására és elintézé­sére az ügyeknek. Az ellenőrzés, a­mit gya­korolni kellene, csak szemfényvesztés és írott malaszt. Bíráskodása pedig a szatírája min­den jogszolgáltatásnak. Mint felebbviteli ha­tóság több dologban, teljes ülésben határoz, 22 tagú bíróság ül együtt, hogy Il­od vagy Ill­ad fokban ítélkezzék. A tagok többnyire nem értenek a kérdéses tárgyakhoz és nem foglalkoznak az előadással, mert ha az előadott ügyekbe, a­melyeknek száma sokszor nagy,­­ bővebben akarnának be­letekinteni és véleményeket cserélni, na­pokig kellene ülésezni, de a­mennyiben erre senkinek sem kedve, sem ideje nincs, tehát majdnem kivétel nélkül egyszerűen elfogad­tatik az előadó véleménye, a­ki már első, eset­leg másod­fokban is bírája volt az ügynek Van-e ilyen intézményben garanczia, van-e ennek létjogosultsága mint bíróságnak ? erre könnyű felelni. De nézzük mint ellenőrző hatóságnak szereplését, a tisztviselők ellenőrzése tekinte­téből reá szükség nincs, mert a főispán és alispánon kívül ellenőrzésére és felülvizsgá­latára a tisztviselők tevékenységének és meg­bizhatóságának ott van a vármegyei közgyű­lés és a számonkérő szék, e téren tehát ötö­dik kerék,­­ ha pedig egyes panaszok terjesztetnek elő, a bizottság csak az alispán­­ bizhatja meg a panaszok orvoslásával. Mint fegyelmi hatóságot ha tekintjük mint ilyen egyedül áll széles e világon. A közigazgatási bizottság intézményé­nek behozatalával alkottatott egy fegyelmi bíróság, a­mely a vármegyei tisztviselőket alárendeli a kinevezett hivatalnokok bírásko­dásának és viszont nem. Hogy mily fonák és ellázó intézkedése ez a törvénynek, ez bő­vebb magyarázatra nem szorul. Az alispán és főjegyző, mint a közigazgatási bizottság helyettes elnöke, időszakonkint felebbvalója a sir. tanfelügyelőnek, sőt mindig az, a királyi államépítészeti hivatal főnökével szemben és ezek az ő fegyelmi bíráik. A­mi egyéb tevékenységét illeti ezen bizottságnak, a­melyet albizottságai által teljesít, ezekért kár közigazgatási bizottságot alakítani, mert az albizottságokat, ha azok szükségesek és a közigazgatás keretébe belefog­­lalandók, a törvényhatósági közgyűlés, saját kebeléből is megalkothatja. A közigazgatási bizottság tehát, mint a törvényhatósági bizott­sággal paralel hatóság, egy szükségtelen in­tézmény, a­mely csak arra jó, hogy a mun­kát szaporítsa, gyakorlati haszna azonban nincs. És még kevesebb haszna és rendelte­tése leend annak, ha az állami közigazgatás életbe lép, s a mennyiben az ellenőrzés és felügyelet jogát a vármegyének kezéből oly testületnek kezébe áthárítani, a melynek tagjai legnagyobb részben kinevezett hivatal­nokokból fognak állani, hibás intézkedés lenne s eszünkbe juttatja a provizórium tiszti szé­keit. Mint felebbviteli hatóság, a­mint láttuk, czéljának meg nem felelhet. A fegyelmi bí­róságot pedig sokkal helyesebb és a hivatali állásnak sokkal megfelelőbb, a törvényható­sági bizottság tagjaiból választani. A közigazgatás államosításának nem le­het feladata czéltalan fórumokat szaporítani, vagy azokat fentartani; de a törvényhatóság autonóm jogainak bővítése mellett, az ö­n­­kormányzatot a törvényhatósági közgyűlés és állandó választmány kezében összpontosítván, a közigaz­gatást a személyes felelősség el­vén kiépíteni. A közigazgatás minden ágát az I. fokban, a­mennyire lehet, a járásokban, m­a Ilik fokban a tör­vényhatóság központján összpon­tosítani legyen a feladat, a külön szakmák szerinti intézkedést nem az ügyekben járatlan testületek­re, de a szakközegekre kell bízni.­­ Legfőbb fórumként pedig, mel­lőzve a minisztérium bíróságát, önálló közigazgatási bíróságot, kis tanácsokkal, a kitűnőbb törvény­­hatósági tisztviselők előlépteté­sével kell megalkotni és fentar­tani.

Next