Pesti Napló, 1889. október (40. évfolyam, 270-300. szám)
1889-10-10 / 279. szám
279. szám. Szerkesztési iroda« Ferencziek-tere, Athenaen m-é p ft 1 et A kp szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségben intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak (A kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó hivatal Vermoáék-tere, Athenaenm-építet. A kp anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás feletti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 krt Budapest, 1889. Csütörtök, október 10. 10. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre kfildve, úgy Budapest** kétszer házhoz hordva: Havonként 1 M 50 kr. — • hónapra 4 frt 60 kr. — • hónapra • at Em 9M esti kjAdre postai kClfinküldése kivántmtik, postabélyegr« 15 évziegyede&kóst 1 forint fel&0Uoteadtt. Hirdetése* ^ ✓ szintúgy mint előfizetések a »Pesti VS Napló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Politika napilap. Etikett látogatás. Az orosz czár holnap vagy holnapután Berlinbe érkezik , de a világ csak a »személyi hírek« közt vesz erről tudomást. A világesemények szellője nem fujdogál a czár homloka körül, hogy hírt vigyen a világ minden tájékára a czár gondolataiból , s a börze nyugodtan jegyzi tovább az árfolyamokat , s esetleg egy másodrendű bank bukása nagyobb változásokat tudna előidézni a börzén, mint a hatalmas czárnak megjelenése Berlin falai közt. Ha nem ment volna Berlinbe, ennek lett volna nagy jelentősége , de hogy elment, ennek már alig van jelentősége. A czárt átveszi Berlinben az udvari etikett és eljátszatja vele szerepét Szabatosan és illőn fog összevágni minden, mint csak egy passiójátékban húsvét előtt. Politikai oldala ennek a látogatásnak alig van egyéb, mint annak beismerése, hogy a hatalmas czár nem mert, vagy nem tudott bevégezni egy megkezdett gorombaságot. Ami másfelől azt jelenti, hogy nem tudott vagy nem mert megkezdeni, egy tervben és szándékban úgy látszik már bevégzett háborút. S igy a világnak, melynek ilyformán a béke »biztosítva van«, alig marad más látni és nézni valója Berlinben, mint az udvari etikettnek fényes és aprólékos jelenetei, melyekre ez időszerint ép oly nagy súlyt fektetnek, mint másutt. Egyáltalán nem jut eszünkbe az udvari etikettek fölött állambölcsészeti elmélkedést tartani, ámbár nagyon ráérnénk, mert politikailag a czár berlini látogatásával semmi dolgunk nincsen. De azért nem elmélkedünk nagyon mélyen, mert utóvégre ott találnánk meg a politikai súlypontot, ahol egyáltalán nem akarjuk keresni: az udvari etikettekben. Pedig nem keressük ott, mert hisz az már elfogadott dolog, hogy az udvari etikettnek, melynek egészen külön világa van, külön szabályokkal és törvényekkel, léteznie kell, s a parlamenteknek nincs más dolguk vele, mint megszavazni egy bizonyos összeget, hogy az udvari etikett túlságos sovány ne maradjon. Ez a dologhoz tartozik; s akik benne élnek mindig, azok talán sokszor unatkoznak benne; de akik csak néha juthatnak oda, sokan azok közül az életük legnagyobb szerencséjének tartják. És bizony ilyenek a parlamentek tagjai közt is nem kevesen akadnak. De azért mégis különös marad, hogy például egy olyan mélyen gondolkozó filozóf nemzet előtt, mint a német, az udvari élet etikettje ugyanazzal a glóriával bír, mint az önkényhez szokott oroszok előtt. Sőt mi több, az alkotmányos testületek iránti ellenszenv ez idő szerint Berlinből sokkal erősebben fut, mint bárhonnan is. Magyarázata persze van: a lángész autokrácziája. Bismarck a parlamentek ellenére vitte keresztül a vas és vér politikáját s egyesítette Németországot s tette Európa leghatalmasabb nemzetévé. Bismarck nem szereti a parlamentet, mely folyvást csipkedi s mely fölött (még a legkitűnőbb parlamenti tagokat is beleértve) óriási magasságban érzi magát. De ha Bismarcknál ez a lélekállapot egészen érthető: azért ebből még nem következik az, hogy az ő ellenszenve a parlamentek iránt, iskolát képezzen a Bismarck-mai mólóknál. De másrészt — s ez minden szabadelvűen gondolkozónak vigasztalásul szolgálhat, — hiába is képez. Az emberi jogok érzete sokkal jobban áthatotta már a nagy tömegeket, és a fegyveres béke őrzésében sokkal inkább rászorultak a nagy tömegekre, hogy sem félni lehetne a parlamentarizmus iránti ellenszenvek elharapódzásától, ámbár hogy ezek az udvari etikettek finom fodrai közt illatos búvóhelyeket találnak. S e tekintetben, hogy mindig Berlinben maradjunk, hova a czár holnap vagy holnapután érkezik, igen jellemző, hogy Bismarck, aki nem katona, de katonai államot alkotott, s Moltke, a ki katona, de az egyenruha alatt a humanista bölcsész szivét hordja, miként veszik ki magukat az udvari etikettnek törvényei között. Más államnak csak egy uralkodó háza van, de Németországnak legalább van iíz, s ezek ha mind összejönnek, bele kell őrülniök az udvarmestereknek, hogy az elsőségi rangfokozatok ellen valami hibát ne kövessenek el. S ilyenkor megesik, hogy a nagy Bismarck az asztal legvégéhez jut, vagy hogy az öreg Moltke, a nagy hadvezér, kilenczven éves korában is órákig kénytelen állani az udvari estélyeken, mert leülni csak uralkodóházak tagjainak szabad. (Persze kivétel nélkül és tekintet nélkül iskolai bizonyítványaikra.) Egy ilyen alkalommal (így beszélik legalább), egy idegen diplomata elcsodálkozott, hogy az öreg Moltkét, a világ legnagyobb hadvezérét, le sem ültetik, s Moltkéhez közeledve, meg nem állhatta, hogy meg ne kérdezze tőle, »nincsen-e elfáradva?« — Moltke megértette az udvarias kérdést és mosolyogva felelte : »Ich war in meinem Leben immer ein Fürstendiener, und werde als Fürstendiener sterben.« A diplomata kiegészítette : »Tábornok úr azért szoktatja lábait az álláshoz, hogy ha érez be lesz öntve, el ne fáradjon állam örökké.« Ilyenkor Rousseaunak és Voltairenek szelleme szokott átsuhanni az udvari etikett illatos levegőjén, de persze nem veszi észre senki. S az orosz czár veszi észre legkevésbbé A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A vásárosok. Regény két kötetben. 14 Irta : Margitay Dezső. ELSŐ KÖTET. — Holnap táncrestély lesz a piros kis czipőben. Légy ott! majd megiszunk együtt egy butellia pezsgőt. Másnap este a jó barát a piros kis czipő nagy termében várt reá. Mikor megpillantotta, karonfogva s egy külön szobába vezette, ahol . .. — Nos ? — No! — ki vele, mit láttál ott ? — dugták össze a fiatalok fejüket. — Mit ? — Hát egy megtérített asztalt, három butellia pezsgőt, három terítéket és három pezsgős poharat. — De, ha csak ketten voltatok ? — Én is azt hittem, hogy ketten vagyunk, mikor a szobába, melyben a gázláng félig le volt húzva, beléptem. De a czimbora fölvonta a lángot s én a szoba kis divánján heverészve, szájában égő czigarettával megpillantottam a szép Esztert. Ferencz nagyot ütött öklével az asztalra s elkurjantotta magát: — Hi! valaki! Bort ide — a mennyi az asztalra fér. Ezalatt Jakab elegáns udvariassággal sietett Grünbein Salamon elé, aki leányával, a szép termetű, fekete szemű, érdekes, keleti arczú, de kissé hideg és tartózkodónak mutatkozó Eszterrel jött a Széchenyisziget tája, felől. — Á, á! Van szerencsém! — tartotta ki magastetejű kalapját olyan távol a fejétől, amilyen távol karját kinyújthatta. — Van szerencsém ! Grünbein és Eszter megbillentették felé a fejüket és tovább akartak menni, de ugyanekkor egy feltűnően alacsony, ravasz arczu kis emberke csapódott valahonnan Grünbein Salamon oldalához s megfogva a kabátja szárnyát, rá hunyorított a szemével, mintha azt mondta volna neki. — Kérem egy szóra, négyszemközt. — Üzleti ügy ? — kérdezte Grünhein. A kis ember igent intett a fejével. — Fontos! Salamon egy pillantással megkérte leányát, hogy maradjon. Ő maga pedig néhány lépésre utána ment a kis embernek, aki az út mellett várakozott rá. Eszter ezalatt meglehetősen hidegen fogadta Jakabot, ki még mindig hajlongva, végre hozzá ért. Nem igen látszott érdeklődni iránta, valószínűleg nem is ismerte közelebbről; olyan futólagos ismeretségféle lehetett közöttök. Valahol, valamelyik sétatéren, vagy kéjkiránduláson, vagy valamelyik népesebb összejövetelen — bemutatják az embereket egymásnak: N. N. úr és N. N. kisasszony. A bemutatottak meghajtják magukat, mosolyognak — és meg van az ismeretség. A férfinak joga van ezután üdvözölni a hölgyet; a hölgy pedig talán — meg tudja mondani a nevét, ha kérdik, hogy ki üdvözölte ? Ennyiből áll az egész ismeretség. Eszter figyelemmel nézi a járókelőket, de senki iránt nem viseltetik különösebb érdeklődéssel. Jakab hajlong, nevetkerez, adja a könnyed modorú világfit s hogy annál nagyobb fogalmat keltsön Eszterben széles összeköttetései felől, minden második percben int a kezével, billent a fejével jobbra, vagy balra: — Szervosz! Jó napot! Valószínű, hogy felét sem ismeri azoknak, akiket üdvözöl, de az emberek udvariasak és némi meglepetéssel fogadják az üdvözletét. Jakabnak mindegy, akárhogy törik is a fejüket az üdvözöltek, hogy »ugyan ki lehetett ez?« Neki most szüksége van a tisztességes kabátokra, a kifogástalan czilinderekre, a valamit mutató női toalettekre, hogy Esztert bámulatba ejtse hallatlanul széles összeköttetéseivel. Csak egyet sajnál nagyon: hogy nem állanak közelebb valamelyik kocsiúthoz. Milyen kellemmel lebegtethetné magastetetjü kalapját egy-egy tovarobogó magánfogat felé! A bent ülők kihajolva intenének a kezükkel, mert ki az ördög tudja, melyik ismerős lehet ? Eszter pedig valószínűleg elfogult lélegzettel gondolná magában: — Halt! Ez a fiatal úr nem lehet sifli, ha még magán ekvipázsékkal is ilyen integetésekben áll! — Nos Smitle ? — állott Grünbein a ravasz arczú kis emberke elé. — Miről van a szó ? — Egy ajánlat, Grünbein úr, egy pompás házassági ajánlat Eszter kisasszony részére. — Úgy ? — Nem sietünk a férjhez adásával, Smitle. — Mit ? Nem sietünk ? De mikor a kisasszony már megérett rá s olyan kitűnő uraság jelentkezik ? Grünbein mosolyogva nézte végig a merészkedő kis embert, aki szájával, szemöldökével s egész rövid termetével, minden tőle kitelhető módon kifejezést igyekezett adni méltatlankodásának a fölött a kijelentés fölött, hogy Grünhein nem siet a lánya férjhez adásával. — Nem sietünk ? — húzta fejét vállai közé, karjait két oldalt kinyújtva s mind a tiz ujját kimeresztve. — Phö! Nem sietünk! — Mikor olyan úr kéri! — Hát kiről van a szó ? — Rákóczi-Parches Jakab úr, aki utazó ügynök a »Honnia« banknál. Extra fizetés... Okos! — czi-czi-czi! — Eszter kisasszony keresve sem találhatna módosabb gavallér ifjú urat. A »Hunniá«-nál? Gyanús ! — ott csupa Garák és Rozgonyiak eszik a kenyeret, akik kigunyolják a zsidót. — Hehe! — Gara-Grünspann, Rákóczi-Parches. — S aztán mégis kigunyolják a zsidót ? — Hogy az idegenek vakuljanak. Hanem ami a religiont illeti... — Gúnyolják a zsidót, hogy a keresztyén vakuljon ?! — Smüle fiam ! — ettél-e már macskahúsból nyúlpecsenyét ? Smüle fiam félre rántotta a száját, behunyta a félszemét s egyet köpött. Grünbein komolyan folytatta: — Én ettem. — Rosz volt, — kitört utána a hideg. Smüle fiam nyugtalanul mozgolódott, mert nem tudta, mire vezethet ez a furcsa beszéd. — Nü? — Nü! — utánozta a kis embert Grünbein. — Aki Mózes szakálát beszennyezi, hogy Krisztus fejéről lelopja a koronát, az se nem zsidó, se nem keresztyén, hanem i gazember vallásfelekezeten van. — Az egyik igy, a másik máskint imádja Istenét. — Az ő dolga. — De legyen becsületes s tudja megszerezni családjának a kenyeret becsületes után. A tolvaj, tolvaj, ha mindjárt Salamon családjából származnék is, az nem tartozik az én felekezetemhez. Smitle fiam eleintén meg volt ütődve, de aztán magához jött, mosolyogva nézett a komolyan beszélő Grünhein szemei közé, de látszott a tekintetéből, hogy nem figyel szavaira, hanem a maga gondolataival van elfoglalva. Neki a Grünhein beszéde egyszerűen sok szó volt. Nem nevelték őt tudósnak, hanem szenzálnak és nem azért áll itt, hogy erkölcsi kérdések fölött vitatkozzék, hanem, hogy közvetítési dijat szerezzen magának. Nevetséges! — Ki fog ma üres erkölcsi tételek fölött vitatkozni ? Az emberek ebben a mi századunkban nagyon megokosodtak és reális módon gondolkoznak. Mindenki azután fut, amire vágyik. Az egyik gazdag akar lenni, a másik tisztességre szomjazik. Élvezet, jólét, kitüntetések. A világ összes bölcseinek minden igazsága egyetlen szóban tömörült össze s ez az »én.« E körül a két betű körül forog minden a világon, a ki ezt tagadja, az vagy bolond, vagy hazudik. Smitle mosolyogva is nehezen várja, hogy Grünhein bevégezze szavait s mikor az megszűnik beszélni, megelégedetten köhintve válaszol: — Akkor olyan bizonyos, hogy megkapom a közvetítési díjat, mintha már a zsebemben volna, mert az a fiatal úr nemcsak, hogy úgy mozdolja magát, mint egy született báron, hanem olyan becsületes is, mint — mint... Nem jutott hirtelen eszébe, hogy mi lehet valami olyan szörnyen becsületes, amihez Jakab urat hasonlítani lehetne ? — Nem gyanúsítom, mert még nem ismerem, — mondta Grünbein. Annálfogva nincs ellene semmi kifogásom, hogy meglátogassa lányomat Rákóczi úr, ha idejét nem sajnálja. — No, és tovább ? — Tovább ? Ha nem lesz egymás ellen kifogásuk , én is meggyőződöm, hogy Rákóczi úrra rábízhatom leányom jövőjét... Hiszen a többi magától jön, ha jön! Én a magam részéről csak annyit követelek a fiatal úrtól, hogy a saját keresményéből legalább is ötezer forintot felmutatni képes legyen, mikor leányom kezét megkéri. Rákóczi úr ezalatt hajlongott, feszengett Eszter körül, hol balhéj páczájával suhogtatott a levegőben, hol keztyüs kezeivel integetett a távolabb járkálók felé: — Szervosz! — Jó n’pot! — Széles ösmeretségei lehetnek! — mosolygott Eszter, okos szemeivel jól belenézve a fiatal úr önbizalomtól fénylő arczájába. — No igen, — vannak! — Nem ismerte ezt az urat ? — A főredaktor a »Neues Telephonétól. — Ritter von Karfunkelnél ösmerkedtem meg magamat vele, mikor a kis... Prüsszentésforma jött rá, azért csak valami p. t. r. szki forma hangot lehetett a mondott névből hallani. Eszter nevetett. — Igen, mind a ketten a kis baronesznak udvaroltunk... Apropó! Ösmeri a grófia Margitot ? Eszter ismét nevetett. — Oh, én nem vagyok olyan ösmerős a nagy urak között, hogy keresztneveikről ösmerjem őket. Hanem, ha azt a Margit grófnét érti, akit oly szépnek és büszkének tartanak... — Böszke? — ringatta magát jobb lábán kegyes elnézéssel Rákóczi úr. — Oh, én a magam oldaláról soha sem tapasztaltam. Nem! — Igazán soha sem tapasztaltam, pedig... Eszter nem hallgatott a Jakab úr további magyarázataira. A sörház kifeszített vitorlavászon ernyője mögül férfias szép, bár egy kissé borízű hang csendült meg: »Zsidó, zsidó kutya zsidó...« A lány pár önkénytelen lépést tett előre. »Úgy is mindened eladó...« — hangzott tovább a dal. Eszter megállóit, mintha meghökkent volna valamitől, de fényes fekete szemei a kifeszített vitorlavászon ernyőre voltak függesztve. Jakab meglepetve nézett arczára, melyből csak a hajlott orrot, nyílt homlokot és formás, de kissé előrenyomuló állat látta. »Van egy kökényüzemü lányod..— hallatszott az ernyő alól. — Eszter ! — érintette meg a dal hallgatásába elmerült lány karját Grünhein, aki, Smülével végezve, lánya után sietett. A megszólított, mintha álomból ébredt volna föl, megrezzent, még egy pillanatig elhatározás nélkül állott helyén, de aztán elfogadta atyja karját s követte azt, vissza, a Széchényi-sziget felé vezető úton. A dal folyt tovább a vászonernyő alól: »Van egy kökény szemű lányod, Add el nekem, meg nem bánod« Eddig csak a Ferencz szép férfias hangja volt, mely a dalt azzal a sajátságos keserű vigsággal, melylyel csak a boros fejű magyar ember tud dalolni, fújta. Most azonban valahányan csak voltak az asztal körül, mind rázendítették: »Mogyoróbél zsidó lánya, Hej ! a csókot nagyon állja! Titkon ölel, titkon csókol — Meg nem hal a titkos csóktól!« Jakabot nem érdekelte a dal; a kis termetű Smülét kereste tekintetével s mikor Grünbeinék jó tova haladtak, mohón sietett az apró szenzor felé, aki egy fa alatt várakozott rá. Alig tett azonban öt, tíz lépést, mikor a kereszt-út fordulójánál egy föltűnően jó termetű úrral találkozott szemben, aki hátra-hátra fordítva fejét, hosszan nézett a távozó Gründeinék után, aztán fölemelve fejét, folytatni akarta útját. Csinos, magyaros kifejezésű arcz, kunkorára álló, ápolt bajusz; járása egyenes és rátartó — talán kissé nagyon is rátartó! — ruházata pedig kifogástalanul úri. Olyan alak, amineket a magánfogatokon szokott látni az ember, hátradőlve a hintó párnázott ülésén, lábszáraikat hanyagul keresztbe vetve egymáson. Nem mágnás, de nem is polgár. Alkalmasint valami dzsentri fajta, képviselő szagú ar, aki nem vette még el a vagyonát s a férfikornak azt a szakát éli, a melyben különösen a fiatal asszonyok igen érdekesnek tartják az embert. Jakab alig hogy megpillantja, ismerős örvendezéssel saskoz feléje, mindkét kezét már messziről barátságosan nyújtogatva. — Ah, Rábay! kriszti gott! — Szervosz bróder! Reményem megismered engemet ? Rábay hátrább szegi a fejét, szemeit összecsipteti s elnézve Jakab ur válla fölött, röviden veti oda: — Mit akar ? — Mi ?! Csak nem feledkezted meg magadat... Ráday megvető lenézéssel méri végig a még mindig barátságos arczczal közeledőt. — Csodálatos a szemtelenség, a melyet ezeknél a zsidó gavalléroknál tapasztal az ember! — mondta erős, érczes hangon, mintha valami jó ismerős állana mellette, akivel gondoláit közölni akarja. (Folyt, köv.) Mert hisz az udvarok kisebb-nagyobb eltéréssel mind egyformák, csak a népek a küönbözők. De a legtöbb okos és felvilágosodott nép már úgy gondolkozik, hogy csak neki hagyjanak békét, ő is békét hagy minden néven nevezendő magas etikettnek. Milyen sok egyebet lehetne írni az orosz czár berlini látogatásáról, ha a világ sorsa ott dőlne most el. De hát ez egyszer elkésett a hatalmas czár. Látogatása csak etikett látogatás , s azért jutott eszünkbe csak az udvari etikett és semmi egyéb. A czár az oka, mert vagy hamarabb kellett volna Berlinbe utaznia, vagy hadak élén lóháton indulni oda s nem vasúton. Budapest, okt. 9. A főrendiház e hó 12-én fél 12 órakor ülést tart a következő napirenddel: 1. Kegyelmes királyi leirat újbóli kihirdetése. 2. Elnöki előterjesztés. A főrendiház igazoló bizottsága szintén e hó 12-én a nyilvános ülés után tart ülést. Vilmos császár és a szultán. Vilmos császár november első napjain a szultánt is meglátogatja. E hit Athénben és Pétervárott egyaránt kellemetlen benyomást keltett. Athénben a császári látogatásnak olyan magyarázatot igyekeztek adni, mintha az legalább közvetve, — mert elsősorban a császár jelen akar lenni nővére menyegzőjén — a görög aspirácziók támogatását jelentené. De ha a császár Konstantinápolyba is elmegy, úgy e magyarázat magától elesik s azért érthető, ha az ügy kissé lehangolja a görög hazafiakat. Mig azonban az athéni sajtó elég tapintattal taglalja a konstantinápolyi látogatást, az orosz lapok egész szenvedélyesen bonczolgatják s úgy tüntetik fel, mintha az egyenesen Oroszország elleni sakkhúzás lenne. Tervben volt, hogy a konstantinápolyi orosz nagykövetségben személyváltozásokat eszközölnek s hogy Onov tanácsost, az orosz politika egyik legtevékenyebb eszközét Teheránba helyezik át, hogy ott Anglia törekvéseit ellensúlyozza. A pétervári lapok azonban, utalva Vilmos császár látogatására a török fővárosban, most azt követelik, hogy Onon még legalább két hónapig Konstantinápolyban maradjon, mert ott most nagyobb szükség lesz reá, mint eddig volt. A franczia pártmozgalmak. A képviselőválasztások eredményét a legutóbbi képviselőház pártviszonyaival való összehasonlítás világítja meg a legjobban. 1885-ben a ház 585 képviselőből állott, míg jelenleg csak 576 tagja van. Négy évvel ezelőtt megválasztatott 175 monarchista s valami 410 köztársasági, kiknek táborából utóbb 25 boulangista kivált s az ellenzékhez csatlakozott. Ezúttal a házban körülbelől 370 köztársasági s 205 reakezionárius fog ülni. Látszólag tehát a reakezionáriusok száma emelkedett, azonban csupán csak a boulangistáké, kiknek töredéke huszonötről negyvenhétre nőtt. Őket leszámítva monarchisták és bonapartisták egyaránt veszítettek egy pár kerületet s számuk 170-ről 160 ra csökkent. A választások fő eredménye azonban abban rejlik, hogy a köztársasági párt egyöntetűség és összetartás tekintetében igen lényegesen gyarapodott. Előbb a köztársasági tábor valami 140 mérsékeltből, 155 radikálisból s 95 függetlenből állt. Ez utóbbi tette a legkevésbbé megbízható elemet; száma a mostani választásban harminchatra hanyatlott. Éppen úgy leszállt a radikálisok száma 120—130-ra s a mérsékelteké viszont egész 236 ra emelkedett. A siker oroszlánrésze tehát egészen az övék s ők uralkodnak az új kamarában. De éppen vezérük, Jules Ferry legalább egy ideig nem lesz a ház tagja. Ellenségei a legképtelenebb híreket terjesztik róla. Egyszer azt mondották, hogy Tonkingba megy kormányzónak, másszor meg azt, hogy nagykövet lesz Berlinben, hol kedvelt egyéniség. Ez irányzatos koholmányokkal szemben Ferry lapja kijelenti, hogy a szadici és sajnos vereség Ferry előkelő állását, melyet húsz év óta a köztársasági pártban elfoglalt, nem ingatta meg. Barátai meg nem bocsátanák neki, ha lemondana róla s ezt nem is fogja tenni. Nagyon valószínű, hogy Ferry már néhány hét múlva szintén tagja lesz a képviselőháznak. A közigazgatási reform. (II.) Aki kevesebbet foglalkozott a vármegye adminisztrációjával, azt hiszi, hogy ezen poliglot elemekből összealkotott bizottság valóságos mestermű, ezen fordul meg az önkormányzat sorsa. Pedig közelebbről nézve, ennek semmi gyakorlati értéke nincs. Szaporítja a munkát, átvállalja az egyes előadók felelősségét, anélkül hogy képes lenne behatóbb tanulmányozására és elintézésére az ügyeknek. Az ellenőrzés, amit gyakorolni kellene, csak szemfényvesztés és írott malaszt. Bíráskodása pedig a szatírája minden jogszolgáltatásnak. Mint felebbviteli hatóság több dologban, teljes ülésben határoz, 22 tagú bíróság ül együtt, hogy Ilod vagy Illad fokban ítélkezzék. A tagok többnyire nem értenek a kérdéses tárgyakhoz és nem foglalkoznak az előadással, mert ha az előadott ügyekbe, amelyeknek száma sokszor nagy, bővebben akarnának beletekinteni és véleményeket cserélni, napokig kellene ülésezni, de amennyiben erre senkinek sem kedve, sem ideje nincs, tehát majdnem kivétel nélkül egyszerűen elfogadtatik az előadó véleménye, aki már első, esetleg másodfokban is bírája volt az ügynek Van-e ilyen intézményben garanczia, van-e ennek létjogosultsága mint bíróságnak ? erre könnyű felelni. De nézzük mint ellenőrző hatóságnak szereplését, a tisztviselők ellenőrzése tekintetéből reá szükség nincs, mert a főispán és alispánon kívül ellenőrzésére és felülvizsgálatára a tisztviselők tevékenységének és megbizhatóságának ott van a vármegyei közgyűlés és a számonkérő szék, e téren tehát ötödik kerék, ha pedig egyes panaszok terjesztetnek elő, a bizottság csak az alispán bizhatja meg a panaszok orvoslásával. Mint fegyelmi hatóságot ha tekintjük mint ilyen egyedül áll széles e világon. A közigazgatási bizottság intézményének behozatalával alkottatott egy fegyelmi bíróság, amely a vármegyei tisztviselőket alárendeli a kinevezett hivatalnokok bíráskodásának és viszont nem. Hogy mily fonák és ellázó intézkedése ez a törvénynek, ez bővebb magyarázatra nem szorul. Az alispán és főjegyző, mint a közigazgatási bizottság helyettes elnöke, időszakonkint felebbvalója a sir. tanfelügyelőnek, sőt mindig az, a királyi államépítészeti hivatal főnökével szemben és ezek az ő fegyelmi bíráik. Ami egyéb tevékenységét illeti ezen bizottságnak, amelyet albizottságai által teljesít, ezekért kár közigazgatási bizottságot alakítani, mert az albizottságokat, ha azok szükségesek és a közigazgatás keretébe belefoglalandók, a törvényhatósági közgyűlés, saját kebeléből is megalkothatja. A közigazgatási bizottság tehát, mint a törvényhatósági bizottsággal paralel hatóság, egy szükségtelen intézmény, amely csak arra jó, hogy a munkát szaporítsa, gyakorlati haszna azonban nincs. És még kevesebb haszna és rendeltetése leend annak, ha az állami közigazgatás életbe lép, s a mennyiben az ellenőrzés és felügyelet jogát a vármegyének kezéből oly testületnek kezébe áthárítani, a melynek tagjai legnagyobb részben kinevezett hivatalnokokból fognak állani, hibás intézkedés lenne s eszünkbe juttatja a provizórium tiszti székeit. Mint felebbviteli hatóság, amint láttuk, czéljának meg nem felelhet. A fegyelmi bíróságot pedig sokkal helyesebb és a hivatali állásnak sokkal megfelelőbb, a törvényhatósági bizottság tagjaiból választani. A közigazgatás államosításának nem lehet feladata czéltalan fórumokat szaporítani, vagy azokat fentartani; de a törvényhatóság autonóm jogainak bővítése mellett, az önkormányzatot a törvényhatósági közgyűlés és állandó választmány kezében összpontosítván, a közigazgatást a személyes felelősség elvén kiépíteni. A közigazgatás minden ágát az I. fokban, amennyire lehet, a járásokban, ma Ilik fokban a törvényhatóság központján összpontosítani legyen a feladat, a külön szakmák szerinti intézkedést nem az ügyekben járatlan testületekre, de a szakközegekre kell bízni. Legfőbb fórumként pedig, mellőzve a minisztérium bíróságát, önálló közigazgatási bíróságot, kis tanácsokkal, a kitűnőbb törvényhatósági tisztviselők előléptetésével kell megalkotni és fentartani.