Pesti Napló esti kiadás, 1889. október (40. évfolyam, 270-300. szám)

1889-10-18 / 287. szám

Budapest, 1989. ttwrny ■—v "” ■ 1 — 287. szám. — Egyes szám helyben 2 kr, vidéken 3 kr« «*m**»,,**x«***,v,« Péntek, cMotur 18. ^.■~Am]!■!■'——■m N­ I■ ~YT Minisztereink Bécsben. A magyar miniszterek bécsi tartózkodá­sáról és a közös miniszteri tanácskozások tárgyairól megegyezően a mi felfogásunkkal a »N. Fr. Presse« a következőket jelenti: Ez idő szerint nincs válság, de számítani kell, habár valószínűsége csak csekély, a lehetőséggel, hogy a Bécsben időző miniszterek ma­gukkal haza­hozzák a válságot és pedig nem csupán Tisza személyére nézve, ha­nem az egész kabinetre, mely a most Bécs­ben tárgyalt kérdésekben föltétlenül szolidárisnak nyilvánitá magát. E kérdések kizárólag államjogi természetűek s egyes egyedül az 1867-iki kiegyezés államjogi következményeire vonatkoznak a közös hadsereget illetőleg. Ismeretes, hogy Tisza a delegá­­cziók tavaszi ülésszakában az ellenzék valamint saját hívei sürgetését ez ügyben különösen az államjogi kiegyezés azon folyományát illetőleg, hogy a közös hadsereget cs. és k.-nak kell nevezni, azon nyilatko­zattal utasította el, hogy a delegáczió ez ügyben ne kösse meg a kormány kezét; az illetékes tényezők alaposan megfontolják a kérdést s annak idején meg is oldják. Ezt az, habár leplezetten, de mégis elég világosan és nyilvánosan adott ígéretet Tisza immár beváltotta. Nem vagyunk a forma iránt, melyben ez tör­tént, pontosan informálva s ezért nem is mondhatjuk meg pontosan, hogy váljon ő Felségének ez ügyben a leghódolatteljesebb előterjesztést a kabinet, mint ilyen, vagy pedig a miniszterelnök maga tette-e meg. De biztosan tudjuk azt, hogy a minisztertanács igen be­hatóan foglalkozott e kérdéssel, mely körülbelül ab­ban preczizírozható, hogy a közös hadseregre vonat­kozólag a hatvanhetedes kiegyezés alkalmával meg­oldatlanul maradt államjogi kérdések, így külö­nösen a czímzések és jelvények kérdései, vég­legesen és törvényesen rendeztettek, mert az e tekintetben uralkodó bizonytalanság­ban és tájékozatlanságban kereshető annak egye­düli oka, hogy a nép és hadsereg közötti vi­szony nem vált bensőbbé, mint a­milyen ma. Az idevágó államjogi magyarázatokat a miniszter­­elnök Szilágyi igazságügyminiszterrel egyértelmileg formulázta s terjesztette — előttünk ismeretlen for­mában — ő Felsége elé. Ha nem csalódunk, úgy ez ama legutóbbi külön kihallgatás alkalmával történt, melyen ő Felsége Tiszát a gödöllői kastélyban fo­gadta. Már akkor megállapították, hogy a kérdést tudomásul vétel és tanulmányozás czéljából a közös és az osztrák kormány illetékes embereivel tudatni s a húszadikán ő Felsége elnöklete alatt tartandó mi­nisztertanácson megbeszélni fogják. — Minthogy azonban ő Felsége húszadikán már Meránban fog tartózkodni, a tanácskozásokat távirati után tegnapra és mára tűzték ki.­­ A szőnyegen forgó tárgyak természete megadja a magyaráza­tot a tanácskozásokra meghívott magyar miniszterek megválasztására nézve is, mely választás aztán az itt keringő kalandos hírekre alkalmat szolgáltatott. Hogy Tisza ily alkalommal Bécsben van, azt mindenki ter­mészetesnek fogja találni. Gr. Szapáry földművelési minisztert, mint rangban legidősebbet, ki a minisz­terelnököt a tanácskozásokon esetleg helyettesíthesse s mint az udvarnál kedvelt egyéniséget hívták meg. Szilágyi igazságügyminiszterre pedig az a feladat vár, hogy a magyar álláspontot igazságügyi és államjogi szempontból képviselje. Báró Fejér­­váry honvédelmi miniszter távollétéből okkal le­het arra következtetni, hogy távolról sincs szó katonai kérdésekről, melyeket érinteni sem szán­dékoznak, hanem politikai és államjogi kérdésekről, amennyiben ezek a közös hadseregre vonatkoz­nak.­­ Minden más verzió, hogy például külügyi kérdéseket akarnának megbeszélni, vagy a monori zászlóügyre vonatkozó interpelláczió válaszát akar­nák megállapítani, határozottan elutasítandó. Ezt a választ báró Fejérváry már közölte a minisz­­tertanácscsal, mely tudomásul is vette: — Bár­mit határozzanak Bécsben, ez a válasz fog adat­ni s világosság tekintetében kevés kívánni va­lót fog fennhagyni. A magyar miniszterek bé­csi utjukat azzal a reménynyel tették meg, hogy a jelzett s itteni felfogás szerint a legszüksége­sebb mértéken túl nem menő követelések ki fognak elégettetni, de egyszersmind azzal a szi­lárd elhatározással is, hogy e határo­zathoz kötik tárczáikat. Érthető tehát, hogy mily feszült várakozással néznek itt a Bécsben hozandó határozat elé, kivált minthogy ettől a mon­archia összes politikai viszonyainak alakulása függ. A helyzet szignaturája ez: »E pillanatban válság nincs s előreláthatólag nem is lesz, de számolni kell azzal az eshetőséggel, hogy a leg­­közelebbi napokban kitör.« Vezérczikkében ugyane lap a következőket írja: Nem tudjuk, hogyan formulázta Tisza a had­sereg kérdést , minő megoldását ajánlja a ko­ronának , azt azonban ez államférfiú egész múltjából joggal véljük következtetni, hogy a tőle kiinduló ja­vaslat nem fogja a hadseregnek alaptörvényileg meg­állapított egységét és közösségét, szervezetét és harcz­­képességét kérdésessé tenni. Az az ember, ki éppen most küzdött végig oly elke­seredett é­s mérgezett küzdel­met a védtör­vényért, fölötte áll az ilyen gyanúnak. Ha Tisza, mint Pestről jelentik, államjogi természetű javaslatokat akar a hadsereg ügyében tenni, úgy az sejthető, hogy az inkább a mesterségesen felizgatott kedélyek megnyugtatására, mint a tényleg fenn­álló szükséglet szempontjából törté­­n­i­k s aligha lesz egyébről szó, mint változá­sokról a közös hadsereg formájában, czímében és talán jelvényeiben,— hisz ezek azon dolgok, melyeken egy bizo­nyos hazafiság megütközött s melyeket alkalmul vett a megütközés zajos nyilvánítására. Aztán igy folytatja: Ha van cs. és k. külügy­miniszterünk, cs. és k. követünk és nagykövetünk, cs. és k. közös pénzügyminiszterünk, úgy be nem lát­ható, milyen kár támadhatna abból, ha a cs. k. had­sereg, minthogy kiegészítésében úgy is két védtör­­vénytől és két újoncz megszavazástól, szükségletei­ben két delegáczió szavazatától függ, végre egészen analóg módon a cs. és k. hadsereg czímét veszi fel. Őszintén szólva, a még cs. k. hadügyminisztertől a tartaléktiszti vizsgák tárgyában kiadott rendelet, mely a német nyelvet követeli ugyan a tisztektől, de sem folyékony előadást, sem nyelvi helyességet az írásbeli kifejezésben, azt hiszszük, közelebbről érinti a hadsereg szerveze­tét és hagyományát s jobban veszélyezteti azo­kat, mint a Magyarország által a czimben kívánt dualista kötő szó. És ha a béke Magyarországgal s a lajtántúli hazafiak kibékülése a közös hadsereggel máskép megvásárolható nem lenne, mint a háború érvényeiben való szinbeli eretnekség­gel, azt hiszszük, az is jobb lenne az időszakonkint visszatérő deklamáczióknál a közös hadsereg ellen, melyet Magyarország sajnálna leginkább, ha ez egy napon nem léteznék többé. * Bécs, okt. 18. A közös miniszteri érte­kezleteket ma délben folytatták. Különféle közös érdekű ügy képezi a megbeszélés tár­gyát és ha ezek között katonai ügy is jön szóba, úgy ez csakis a közös császári és királyi hadsereg c­ímezését illető még mindig megoldatlan kérdésére vonatkozhatik, mint azt Tisza miniszterel­nök az idén a magyar delegáczió teljes ülésé­ben hangsúlyozta is és esetleg szükséges lé­pések bevezetését kilátásba is helyezte volt. Semminemű más katonai kérdés, e szerint a hadsereg emblemei és tábori jelvényeinek megváltozása sem képezheti a mostani minisz­teri értekezletek tárgyát. Bécs, okt 18. A király ő Felsége a mai keleti expresszvonattal Meránba uta­zik és szerdán este tér ide vissza. Az evangélikus konvent. — Saját tudósítónktól. — A­z evangélikus konvent mai ülésén, melyen to­vább is báró P­r­ó­n­a­y Dezső egyetemes felügyelő és Karsay Sándor püspök elnököltek, mindenekelőtt a tegnapi ülés jegyzőkönyvét hitelesítették. Majd Zsilinszky Mihálynak a zsinat megtartására vonatkozólag tegnap beadott indítványa került tár­gyalásra. Bár­cz a Géza a zsinat megtartása mellett emelt szót. H­ö­r­n József szerint a zsinatra szükség van. 1868. óta, midőn a zsinatba választás módozatait megállapították, közéletünk többet változott, mint az­előtt egy évszázadon át. A zsinatnak tehát a meg­változott uj viszonyok szerint kell megalakulnia. Ma pedig új választási mód felel meg a modern kívánal­maknak 1868-ban — úgy­mond — nem volt Erdély­ben egyházunk, ma virágzó esperességünk van, így tehát már ennek következtében sem tarthatjuk fenn egész terjedelmében az 1868-ban megállapított kép­viseleti rendszert. A zsinatnak a népképviseleti elv szerint kell megalakulnia. G­y­ő­r­y Elek nem helyesli az egykori alap­elvek felforgatását. Szilárdan ragaszkodunk — úgy­mond — a régi alapelvekhez s legfölebb a változott viszonyoknak megfelelően alkalmazzuk. Veszélyesnek mondja a felforgatás elvét. Az, hogy a képviseleti mód húsz év előtt állapíttatott meg, még nem elég ok a változásra. A mi régi, még nem szükségszerűleg rossz. A következő indítványt terjeszti be: »Tekintettel arra, hogy a zsinat összealkotására és alakulására vonatkozó szabályzat megalkotása óta egyházunk egy újabb esperesség hozzájárulá­sával gyarapodott s egy egyetemes tanintézet is állíttatott fel, melynek képviseltetésére a szabály­zat alapelvei alkalmazandók s a szabályzat ily módon kiegészítendő, ennélfogva a zsinati bizott­ság megbizatik, hogy a szabályzatnak ily értelem­ben való kiegészítése iránt készítsen javaslatot és terjeszsze azt, közölvén előbb nyilatkozat végett a kerületekkel, megállapítás végett a jövő évi egye­temes közgyűlés elé.« Pulszky Ágost szerint a zsinat kezelése a konvent legfontosabb tárgya. Mélhatlanul szükség a törvényhozói rendezkedésre. Horváth Sándor amellett szólal fel, hogy az erdélyi evangélikusok is bevonassa­nak az egyetemességbe. F­a­b­i n y i Theofil megadja magát s az 1868-ban megállapított elveken nem kiván változ­tatni. Dogmatikus kérdések a zamaton ne kerüljenek szóba, de tanügyiek igen. Egy skrupulusa van : hogy az 1868-iki elaboratum szerint az esperességek a zsinatra utasítással láthatják el képviselőiket. Ez ellenkezik a szabad fejlődéssel kívánja, hogy a válto­zott viszonyok szerint átdolgozott javaslat oly időben közöltessék, hogy a jövő évi konventre minden elké­szüljön, továbbá, hogy az utasítási rendszer véget érjen. Az erdélyi szászokat meg kell hívni a zsinatra, bár sok kilátás nincs, hogy eljöjjenek. De azért — úgy­mond — nyújtsuk a jobb kezet. Ha nem fogadják el, a történelem előtt igazolva leszünk. Andorka Gyula felszólalása után Mud­­r­o­n­y Pál csatlakozik Zsilinszky indítványához, hogy a zsinatra a népképviseleti elv mondassák ki A képviselet körüli változtatások lemenesztessenek a kerületekhez. E miatt nem halasztódnék el a zsinat. De ha el is halasztódnék, egy-két évvel, álljon igaz­ságos alapon. E zsinat legyen egyetemes. Ne csak az erdélyiek, de a horvát-szlavón evangélikusok is vonas­sanak be, hogy együtt legyenek Szent­ István koroná­jának lutheránusai. (Helyeslés.) Mi bírta rá a dunán­­inneni kerületet, hogy a zsinatot időszerűtlennek mondotta? Szóló ezt indokolni akarja. A zsinat igen is kell, de a perspektívák nem­ kecsegtetők. Sajnosan hallotta szóló, hogy az autonómia az egyetemességre vonatkozik s nem az egyes községekre. Vannak ön­­kormányzati jogok, melyek az egyes községeket meg­illetik s melyet senki sem változtathat. Ilyen a nyelv­k­é­r­d­é­s. Az az aggodalma van szólónak, hogy a községek joga el fog tűnni s az egyetemes­ség abszolutizmusa fog bekövetkezni. Hisz csak legutóbb hallotta itt mint örvendetes tényt, hogy 22 tót­iskolát kiirtani sikerült. Karsay elnök: Kéri a szónokot, hogy ma­radjon tárgyánál. M u d r o n y csak megjelölni akarta aggodalmait. Ragaszkodik Zsilinszky indítványához. B­u­s­b­a­c­h Péter megnyugtatni akarja Mud­­ronyt, hogy haza mehet nyugodtan, mert senki a köz­ségek autonómiáját elvenni nem akarja. A tót evan­gélikusokhoz intézett békítő szavai után R­a­d­ó Kál­mán kifejtette, hogy a czél a zsinat megtartása s ennek mindent alárendel. Rendkivüli egyetemes gyűlést is helyeselne, ha máskép 1891-ben a zsinat nem volna megtartható. P­e­r­l­a­k­y Elek a szászok meghívá­sára vonatkozólag odanyilatkozik, hogy a szászokat be kell venni a listába. »Nekünk — úgy­mond — azon az alapon kell állanunk, hogy a magyarhoni szászok a magyarhoni ev. egyházhoz tartoznak. Ők testvéreink, akár tetszik nekik eljönni, akár nem.« Zsilinszky Mihály kijelenti, hogy ha tudta volna, hogy indítványát oda fogják magyarázni, hogy a zsinat elhalasztását eredményezi, nem tette volna meg. Meggyőződése, hogy az ő indítványa mellett is lehetséges, hogy a zsinat 1891-ben meg legyen. De azért mégis megadja magát s miután nem akarja a zsinatot elodázni, visszavonja indítványát a béke és egyetértés kedvéért. Csak azt sajnálja, hogy az ő elvét veszélyes felforgatásnak mondották. G­y­ő­r­y Elek sajnálja, hogy Zsilinszky rossz néven vette az ő szavait. C­z­é­k­u­s püspök és V­e­­r­e­s József felszólalásai után P­r­ó­n­a­y elnök a vitát bezárja s a gyűlés nevében köszönetet mond Győry Eleknek és Doleschallnak az érdemekért, melyeket a zsinat előkészítése körül szereztek. Ezután a gyűlés Győry indítványát fogadta el a vita folyamán felme­rült néhány vélemény hozzátoldásával. Maga P­r­ó­n­a­y elnök a következő indítványt terjeszti be : »Tekintve a magyarhoni á. h. evangélikus és ev. ref. egyházak közt fennálló testvéri jó viszonyt, va­lamint a két ev. egyház alkotmányának fő elveiben való azonosságát, mely már az 1791. évi zsinat kánonaiban, különösen a 3-ik kánonban is világo­san ki van fejezve, továbbá tekintve, hogy a két ev. egyház 1791. óta számos éven át tartott kö­zös egyetemes gyűléseket, melyek csak azért szűntek meg, mivel azokat a helytartó tanács megtiltotta, tekintve továbbá, hogy a magyar protestantizmusnak megerősödését semmi sem volna képes olyan hathatósan előmozdítani, sú­lyát, tekintélyét, sőt hatalmát emelni, mint ha a két evangéliumi egyház között fennálló testvéri jó viszonyt külsőleg is legalább az egyházi kormányzat főbb hatóságainak azonos szervezeté­ben, valamint az 1791. évi zsinati kánonok szelle­mének megfelelően a két egyház közötti viszony és kapocs kölcsönös egyetértéssel való szabályozásá­ban nyerni kifejezést, tekintve, hogy ennek óhaj­tott megvalósítására az vezethetne, ha akkor, mi­dőn a h. ev. egyházunk 1891-ben zsinatot fog tar­tani, az evangélikus ref. egyház is zsinati törvényeinek 90-ik §-a szerint zsinatot tartana és miként 1791-ben történt, a két zsinat egymással kölcsönös érintkezésbe lép­ne , mind­ezekre utalva határozza el az egyetemes gyűlés, miszerint az ev. ref. egyház konventje vala­mint őt egyházkerülete is értesittessék arról, hogy egyházunk 1891-ben Budapesten zsinatot kiván tartani.« Ezen indítványt a gyűlés elfogadta. Fa­­b­i­n­y­i Theofil a zsinatban való részvétel iránt az inic­iativát a horvátoktól várja. Báró P­r­ó­n­a­y De­zső az ezután tett elnöki kijelentésben a gyűlés álta­lános meglepetésére azt is mondotta, hogy a zsina­­ton már alig fog mint egyetemes fel­ügyelő részt venni. A Luther-tár­saság jelentésének tárgyalása után Krizsán Zsigmond nyustyai segédlelkész ügye keltett pánszláv vitát. Krizsánt ugyanis pánszláv üzelmek miatt C z ó k u s püspök nem jelölte ki lel­készül s igy a megválasztástól elesett.C z ó k u s a gyű­lés előtt indokolván eljárását, Mudrony Pál emelt szót Krizsán érdekében.­­Azt mondta, hogy Krizsánt nem pánszláv üzelmek miatt mellőzték a jelölésnél, hanem mert egy esperes úr rokona számára hely kel­lett. Különben Krizsánra nincs bebizonyítva a pánsz­lávizmus és puszta gyanúra senkit sem lehet elitélni Azért még nem pánszláv, mert Tiszolczra járt. (Szón­, tágh. Nem jó oda járni! Derültség.) H­ö­r­k Jó­zsefnek Krizsán ellen tartott szavai után Jánoska és C­z­o­c­h, majd D­u­n­a Máté szólaltak fel K­r­i­­zsán érdekében. Végül a gyűlés jóváhagyta, hogy Krizsánt a püspök kizárta a kandidáczióból, de egyúttal kimon­dotta, hogy a pánszláv üzelmekkel gyanúsított segéd­lelkésznek mód adatik magát konzisztó­­rium előtt tisztázni. E határozatba Mudrony és társai is belenyu­godtak. Az egyetemi beszkepénz. A jogi kar felterj­esztése. Az egyetemi beszkepénz kérdésében, mint je­lentettük, a budapesti tudomány­egyetem összes karai külön nyilatkoztak. Mindegyik önálló munkálatban fejtette ki nézeteit s tette meg javaslatait. A bölcsé­szeti és orvosi karok ide vonatkozó felterjesztéseit már közöltük s most abban a helyzetben vagyunk, hogy a jogi karét is egész szövegében közölhet­jük. Ez okmány, mely határozott hangjával élénk feltűnést fog kelteni, igy hangzik: Folyó évi junius 14-én 1449. sz. a. kelt rende­lettel — egyelőre véleményadást és intézkedést még nem igénylő közlemény mellett egyetemünk tanácsát és ennek utján karait felhívni méltóztatott, hogy »a jelenlegi tanpénzrendszer« mi módon eszközlen­dő megváltoztatása tárgyában »egye­dül a tudomány és a képzés jól felfogott érdekei« által »még a ma­gánérdek csábításával szemben is« vezérelt véleményt adjanak. Midőn mi, tisztelettel alólírott kar, Nagymélt­ó­­ságod felhívásának eleget tenni iparkodunk, ugyan­csak a jelzett döntő érdekek megóvása végett a mai tanpénz-rendszer fentartásának kérdését sem zár­hatjuk ki véleményezésünk köréből. Mert, habár Nagy méltóságod a »tanpénz-rendszer« megváltoz­tatását »mindenesetre« megvalósítandó czélzat­­kép tűzi elénk, a mindennemű szakvélemények adá­sánál alapul veendő legjobb tudomás szerint való nyilatkozásnak kötelessége ellen vétenénk, ha — a midőn a Nagy méltóságod szándékába felvett tárgy­­lagos czélzat aggályosnak mutatkozik — vélemény­adásunk az aggályok elhallgatásával a létesítés esz­közeire és módozatára szorítkoznék. Magának a czélzatnak megfontolása any­­nyival is inkább kötelességünk, mert Nagymél­tóságod idézett rendeletének szövegezése, a czél­zat érdemétől eltekintve, csupán a fennálló lec­­­kepénzi szabályzat sajátszerű felfogásásánál és szán­dékolt megváltoztatásának indokolásánál fogva is komoly aggályokat kelt. Legyen szabad tehát minde­nekelőtt ezeket előterjesztenünk és Nagyméltóságod beható figyelmébe ajánlanunk. I. Nagyméltóságod rendelete a fennálló lec­ke­­pénzi szabályzatot olyképen hozza szóba, hogy annak történetét és igazi mivoltát nem ismerő olvasó akár azt is vélhetné, mintha annak behozatala és fennállása a közintézmények szokásos alapjait egyáltalában nélkülözné, avagy éppen visszaélés­nek volna tekinthető és »egyetemünk jó hírnevét« csorbítná. Nagyméltóságod rendelete ilyesmit ugyan nem állít, de a merő rosszulás, sőt kárhoztatás, melylyel a lec­kepénzi szabályzatot em­legeti, az aféle vélekedést ki sem is zárja. Kötelessé­günk tehát emlékeztetni, hogy a fennálló lec­kepénzi intézményt immár több mint negyedfél évtized előtt, hazánkra nézve ugyan nem alkotmányos, hanem más­különben felvilágosodott, a közművelődés és a tudo­mányi feladatok követelményei iránt fogékony, a tu­dományos hivatások és érdemek iránt méltányló és igazságos szakkormány ő császári és apostoli királyi Felsége mindkét államában a tanszabadság kap­csában létesíté, hogy létesítő nem mint valamely újó­lag kigondolt reformot és kísérletképpen, hanem mint olyan intézményt, mely régóta fennáll Európá­nak az egyetemi ügyekben legelőhaladottabb orszá­gában. Kötelességünk továbbá arra is emlékeztetni, hogy ezen nálunk olyképen meghonosult intézmény az alkotmány visszaállítása, tehát több mint két év­tized óta, az alkotmányos közhatalom részéről létesí­tett, több rendbeli, itt ott nagyon beható tanügyi re­formok mellett is, épségben maradt, sőt a kolozsvári tudomány-egyetem felállításáról szóló 1872. XIX. tezikkben addig is, mig az egyetemi oktatás külön törvény által szabályoztatok, törvényileg is bizto­sítva van. Nagyméltóságod rendelete arra a felfogásra is rávall, mintha a lec­kepénzi szabályzat a fennálló egyetemi tanulmányi rendnek csupán külső toldata volna, pedig az előbbi valójában az utóbbi szerves tagolatának olyannyira lényeges része, hogy amazt megítélni és megváltoztatni igenis lehet, hanem alaposan és okszerűleg csakis emezzel összefüggés­ben, mint a­melyben jelentékeny tanügyi tényező­kép előnyösen hatni hivatva van. Ugyanazért annak egyoldalú, külön változtatása az egyetemi tanulmányi rend hatásában okvetlenül zavart és visszásságokat vonna maga után. Azonfölül a lec­kepénzi intézmény az egyetemi tanári hivatás szervezetének vagyis annak, a­mi a közszolgálatra vonatkozólag pragmati­kának hivatik, kiegészítő része, minélfogva ama pót­­díjazásnak csökkentése avagy épen elvonása nemcsak a jelenlegi egyetemi tanárok rendszeresített illetmé­nyét csorbítaná, hanem magát az egyetemi tanári állást is alább szállítaná. Végre aggályt kelt bennünk azon csak igen kevéssé tájékoztató közlés, melylyel Nagyméltóságod rendelete a mélyreható reform iránt véleményadásra felhívott egyetemi hatóságokat annak indokairól és elvi tartalmáról értesíti. Nagyméltóságod rendelete a »tandíj-rendszer megváltoztatását« tárgyazó szándékát bizonyos »visszáságok« és »hátrányo­k«-ra, melyekkel a »jelenlegi tanpénz-rendszer jár«, alapítja, a nél­kül, hogy azok mibenlétét velünk közölné, mi­hez Nagyméltóságod »egyetemünk jó hír­­nevének« féltését is csatolni látszik. A «visszásságokat« és »hátrányokat« a ren­delet teljes határozatlanságban a »tanpénzrend­szernek« tulajdonilta, ésannyira, hogy mi, kik a lec­kepénzi szabályzatnak azon intézkedéseit, me­lyekből ama visszásságok és hátrányok származhat­nának, a rendeletből még csak sejteni sem bírjuk, az iránt, hogy mily irányban volnának megváltoztatan­­dók, tájékozatlanok maradunk. A­mi pedig az »egyetemünk jó hírnevének« hangoztatását illeti, tisztelettel megjegyezzük, hogy azt, a miként minden tanintézetet, nem a szervezet és a rendszer, hanem az ezek szerint közreműködő egyének, a.­m. a tanárok, a tanulók és a felettes szakható­ságot gyakorló férfiak tevékenységének minősége alkotja avagy csorbítja, elannyira, hogy az utóbbinak orvoslása nem a szervezet és a rendszer változtatásá­ban, hanem a káros tevékenység avagy mulasztás megszüntetésében, illetőleg pótlásában keresendő. És engedje Nagyméltóságod a most mondottak kapcsola­tában egész nyíltsággal kijelentenünk, hogy talán közlétünk kisebb terjedelménél fogva nálunk divatba jött, de egyetlen fejlettebb európai nemzet körében sem észlelhető azon bátorság, melylyel a nyilvánosság terén bárki bármiről, s ekkép a tanulmányi ügyhöz nem értő ugyancsak erről is kizárólag és javaslólag mer nyilatkozni, szükségessé teszi, miszerint az egye­temi viszonyaink ellen egy idő óta szórt bírá­latok úgy egyéni, mint tartalmi vonatkozásban szak­értői ellenbírálatnak alávettessenek. Mert habár két­ségtelen, hogy az egyetemünkre vonatkozó afféle írott és nem írott felszólalások jobbára hazafias in­dokok sarkalására történtek és részben megfonto­lásra méltó c­élzatot tartalmaznak, úgy nem kevésbbé bizonyos az, hogy ezen sikert vagy legalább felvilá­gosító cáfolatot érdemlő hangok közé, még­pedig épen mi az u. n. tanpénzrendszert illeti, a méltatlan irigy­kedésnek szava is vegyül. Itt még csak ismétel­nünk kell, hogy Nagyméltóságod rendelete a mellett, hogy szándékának indokaival elegendőképen meg nem ismertet, annak elvi tartalmát épenséggel nem közli, tehát a fennálló egyetemi szervezet egyik lé­nyeges alkatrészének reformja iránt véleményadásra szólít fel minket, mely reformnak szellemét nem ismer­jük és a­mennyiben csak gyanítanunk volna szabad, a visszafelé képzés útjain kellene keresnünk. Ezek azok az okok, melyek miatt Nagyméltósá­­god idézett rendelete eleve is, in­thesi, komoly aggá­lyokat ,kell bennünk. És most az abban kifejezett czélzat érdeméről fogunk nyilatkozni. .. A »jelenlegi tanpénzrendszer« Nagyméltóságod által szándékolt megváltoztatása forog szóban. Erről adjunk tüzetes véleményt. Világos, hogy az utóbbi két sarkkérdésen fordul meg , hogy mi a lec­kepénzi intézmény rendeltetése a fennálló egyetemi szervezetben és hogy mivé kívánja Nagyméltóságod azt változtatni ? Az első kérdésre ügyértő ember egyebet nem mondhat, mint hogy azon intézmény behozatott és fennáll. 1. mivel az egyetemet tartó állam az egyetemi tanárok méltó javadalmazását csak részben akarta viselni és viseli, annak kiegészítését pedig az egye­temi hallgatók által fizetett tandíjakban kívánta jut­tatni és juttatja, mit úgy az ő Felsége által jóváha­gyott egyetemi szabályzat, mint az ugyancsak ő Fel­sége által annak értelmében egyetemi tanárokká legkegyelmesebben kinevezetteknek kinevezési ok­mányai igazolnak ; 2. mivel ezen kiegészítő javadalmazás, a taná­rok által tartott előadások mennyiségétől és több­nyire minőségétől is, meg hallgatóik számától függő feltételességénél fogva, a tanerőket úgy kül-, mint belterjüleg nagyobb tevékenységre serkenti, mintha egész javadalmazásuk állandó fizetésképen járna ki ; 3. mivel a javadalmazásának egy részét a hall­gatói által az ő előadásaiért fizetett b­szkepénz alak­jában vevő tanár hivatását folyton kettős kötelmérő figyelmeztetés mellett teljesiti, t. i. hogy ebben lan­­kadásával közvetlenül úgy az egyetemet tartó állam­nak, mint minden egyes hallgatójának érdekét csor­bítja, mely figyelmeztetés oly nyomatékos, hogy az a bizonyos szellemi kényelmesség avagy éppen restség, mely az évről-évre ugyanazon tanszakot előadó taná­rok között változhatatlan javadalmazás mellett köny­­nyebben elharapódzhatik, alig kaphat lábra; 4. mivel az elvileg elfogadott és ezentúl is fenn­tartandó tanszabadság egyáltalában, de különösen mi a rendes fizetéssel alkalmazott tanárok mellett köz­reműködő tanerőket illeti, a tandíjaknak azok részé­ről élvezését, a­kiknek előadásai után fizetnék, alig nélkülözheti. És ezen kivétel nélkül igen nyomós indokokkal szemben, hogy szól az a két részletező indok, a­me­lyekből Nagyméltóságod a mondott okoknál fogva több mint negyedfél évtized előtt behozott, azóta vál­tozatlanul fennálló és megszokott intézményt rögtö­­nösen megváltoztatni szándékozik ? »Egyfelől gyakran az egyenlő mér­tékben elfoglalt tanárok hivatali jö­vedelmei között is rendkívüli arányta­­lanságok mutatkoznak, másfelől­­taná­­rok és hallgatók egyaránt bizonyos félszeg helyzetbe hozatnak egymással szemben, mely kárára van annak a vi­szonynak, melynek tanár és hallgató között a tudományos működés és a­lképzés érdekében fenn kell állania.« Konstatáljuk, hogy ezen két indok az általunk felhozott négynek tartalmát és alaposságát legkevésbbé sem érinti, hanem az ezekkel érvényesített érdekeken másféle érdekekkel akar túltenni, mintha mondaná : ám menjenek veszendőbe mindazon előnyök, melyek a fennálló tandíjintézménynyel járnak, mert fontosabb és hasznosabb az, hogy az egyes tanárok jövedelmei egyenlők legyenek, meg hogy a tanárok és hallgatók »bizonyos« félszeg helyzetbe ne jöhessenek. Az egyes tanárok jövedelmi egyenlősége! E végett is szenvedjen a fennálló tandíjintézmény válto­zást ? Hanem hát Nagyméltóságod rendelete ezen követelménynyel kapcsolatban a következő kijelentést is tartalmazza: »az egyetemeken befolyó becz­kepénzeket a létesítendő reform után is csak az illető egyetem ezérj­aira kívánom fordítani.« Csakhogy az egyetem költséget igénylő czéljai oly sokfélék, hogy ezen kije­lentés értelmében az egyetemi hallgatók által fize­tett tandíjak pl. szükséges építkezésekre és felsze­relésekre is fordíthatók lennének , miáltal az egye­temi tanárok között csakugyan a legtökéletesebb egyenlőség, t. i. jelenleg élvezett évi fizetésekre és lakbérilletményükre szoríttatásuk eredményeztet­­nék. Nem hiszszük, hogy Nagyméltóságod ilyesmit szándékol, hanem a rendelet idézett, világos szavai ilyes rendelkezéssel is fenyegetnek. És ezen fenyege­tést fokozzák Nagyméltóságod rendeletének a fennálló leczkepénzi intézményt kárhoztató ezen szavai: »m­e­g akarom szüntetni azt a jelenlegi álla­potot, mely szerint a tanárok leczke­­pénzj­ö­vede­l­me nemcsak az előadási órák, hanem a beírt hallgatók számá­val is egyenes arányban növekedvén, akár a végtelenségig...« De ha tekintetbe veszszük, hogy azon lehető növekvés határát a ne­­gyedfél évtizedi, tehát eléggé hosszú tapasztalat szem­beötlőkig kitünteti, ésannyira miszerint annak jövendő­ben tágulása a népességi lehetetlenségek közé tarto­zik, ellenben szűkebbre szorulása nagyon valószínű , ha továbbá tekintetbe veszszük, hogy az egynémely tanár által a ma meg nem haladható határon innen nagy ritkán elért összjövedelem legfölebb kilenc-— tízezer forintra rúg, úgy igazán csak a Nagyméltósá­god igazságosságába és méltányosságába helyezett bizalmunk tart vissza azon, nemcsak saját egyéni jogos érdekünket, hanem egyetemünk és egyáltalában a hazai tudományosság jövőjét is féltő aggálytól, hogy a magyar tanári karnak legfelsőbb rétege saját felet­tes szakkormányánál sem talál kellő becsülésre, hanem inkább elszegényítésre irányzott kicsinyelés­­sel. Mert a ki meggondolja, mily hosszú, fáradalmas és költséges az egyetemi tanárrá képesítésnek útja, mily nehezen és későn jut többnyire a legtehetségesebb és legképzettebb tudós is a tanári pálya legmagasb foká­ra, t. i. egyetemi tanszékhez, mily fontos és nagy hord­erejű tanári működése, mennyire szükséges az egyetemi tanárban megkívántató készültség megszerzésére ösztönzés éppen nálunk és jelenleg, annak lehetetlen meg nem döbbennie, ha azt látná, hogy az egyetemi tanároknak napjainkban esetleg hat, hét nyolc, avagy nagy ritkán éppen kilenc­—tízezer forintra emelkedő évi összjövedelme oly szörnyűségnek tarta­­tik, a­mely ellen legalább is rendszerváltoztatással kell síkra szállni. De hát Nagy méltó ágod egyéb or­szágos érdekek előmozdításában igazolt állam­férfiúi felfogásához és belátásához olyféle czélzat nem fér és ugyanazért Nagyméltóságod rendeletének legutóbb idézett tételéből annyira szomorító esélyre nem is következtetünk. A­mi az egyetemünk tanárai között a tandíji jövedelem dolgában is létesítendő egyenlőséget illeti, mi, tisztelettel alólírott karnak egyes tanárai — noha köztünk a részben, hallgatóink nem egyenlő számá­hoz képest, nem csekély különbségek léteznek — ezennel kijelentjük, hogy a fennálló lecskepénzi intéz­mény fentebb elősorolt tanügyi előnyeit a Nagymél­tóságod rendeletében czélul tűzött jövedelmi egyen­lőség fölé helyezzük és ugyanazért, ha ezen kijelen­tésünkkel amaz intézménynek egész egyetemünkben változatlan fennmaradását eszközölhetjük, az egyen­lősítést nem veszszük igénybe. Magára az egyenlőzési eszmére, vagyis arra nézve, hogy az egyetemünk hallgatói által fizetett lec­kepénzek összeessenek és aztán az egyes tanárok között akár fejenkénti részekben, akár előadásaik heti óraszámainak arányában feloszlassanak, nemcsak a magunk kari,hanem az összes egyetemi viszonyaink meg­fontolásán alapuló következő észrevételeink vannak. 1. Hogy a­meddig a leczként beszkepénz ma­rad, az egyes egyetemi tanulók által fizetett egyes di­jak logikailag más tanárokat nem is illethetnek, mint azon egyes tanárokat, a­kiknek kollégiumaiért fizet­nék. Egyik tanár a másiknak előadásaival megszol­gált díjakból valamit illőleg el sem is igen fogadhat. A tényállás ezen logikáján a budapesti műegyetemen és a királyi jogakadémiákon divó összítési és osztozko­dási gyakorlat sem változtat. Az amazon divó azért nem, mivel azon intézetben a lec­kepénzi szabályzat, mely egyetemünkön fennáll, sohasem létezett, és mi­vel annak szerkezete, jelesül mi az egyetemi karok egymástól különvált és független tanfeladatait illeti, az egyetemitől lényegien eltér; a kir. jogakadémiák gyakorlata meg azért nem, mivel azok voltakép egye­temünknek csak jog- és államtudományi karához és ehhez is csak részben hasonlító, sok tekintetben pe­dig ettől ellentétileg különböző intézetek, mint pl. épen abban, mi egyetemi tanáraink lec­kepénzi illetményei­nek jelen kiszolgáltatási módját leginkább indokolja, t. i. abban, hogy egyetemünkön párhuzamos tan­székekkel és részint egyáltalában nem köteles, ré­szint időhöz nem kötötten hallgatandó előadásokkal támogatott nagyobb mérvű tanulási szabadság, sőt nagyobb mérvű tanítási lehetőség is létezik, a jogaka­démiák ellenben mindezeknek hiányában vannak. Két­ségtelen tehát, hogy a műegyetemi és jogakadém­iai gyakorlatnak egyetemünkre kiter­j­esztése az at qualita­­tem aequalibus elvébe ütközik. És 2) egyetemünk körén belül is mutatkoznak nyo­mós okok, melyek azon elv követésével a fennálló lec­­kepénzi intézmény épségben hagyására indítanak, egyetemünk tanárainak tanulmányi feladatai nem

Next