Pesti Napló esti kiadás, 1889. október (40. évfolyam, 270-300. szám)
1889-10-18 / 287. szám
Budapest, 1989. ttwrny ■—v "” ■ 1 — 287. szám. — Egyes szám helyben 2 kr, vidéken 3 kr« «*m**»,,**x«***,v,« Péntek, cMotur 18. ^.■~Am]!■!■'——■m N I■ ~YT Minisztereink Bécsben. A magyar miniszterek bécsi tartózkodásáról és a közös miniszteri tanácskozások tárgyairól megegyezően a mi felfogásunkkal a »N. Fr. Presse« a következőket jelenti: Ez idő szerint nincs válság, de számítani kell, habár valószínűsége csak csekély, a lehetőséggel, hogy a Bécsben időző miniszterek magukkal hazahozzák a válságot és pedig nem csupán Tisza személyére nézve, hanem az egész kabinetre, mely a most Bécsben tárgyalt kérdésekben föltétlenül szolidárisnak nyilvánitá magát. E kérdések kizárólag államjogi természetűek s egyes egyedül az 1867-iki kiegyezés államjogi következményeire vonatkoznak a közös hadsereget illetőleg. Ismeretes, hogy Tisza a delegácziók tavaszi ülésszakában az ellenzék valamint saját hívei sürgetését ez ügyben különösen az államjogi kiegyezés azon folyományát illetőleg, hogy a közös hadsereget cs. és k.-nak kell nevezni, azon nyilatkozattal utasította el, hogy a delegáczió ez ügyben ne kösse meg a kormány kezét; az illetékes tényezők alaposan megfontolják a kérdést s annak idején meg is oldják. Ezt az, habár leplezetten, de mégis elég világosan és nyilvánosan adott ígéretet Tisza immár beváltotta. Nem vagyunk a forma iránt, melyben ez történt, pontosan informálva s ezért nem is mondhatjuk meg pontosan, hogy váljon ő Felségének ez ügyben a leghódolatteljesebb előterjesztést a kabinet, mint ilyen, vagy pedig a miniszterelnök maga tette-e meg. De biztosan tudjuk azt, hogy a minisztertanács igen behatóan foglalkozott e kérdéssel, mely körülbelül abban preczizírozható, hogy a közös hadseregre vonatkozólag a hatvanhetedes kiegyezés alkalmával megoldatlanul maradt államjogi kérdések, így különösen a czímzések és jelvények kérdései, véglegesen és törvényesen rendeztettek, mert az e tekintetben uralkodó bizonytalanságban és tájékozatlanságban kereshető annak egyedüli oka, hogy a nép és hadsereg közötti viszony nem vált bensőbbé, mint amilyen ma. Az idevágó államjogi magyarázatokat a miniszterelnök Szilágyi igazságügyminiszterrel egyértelmileg formulázta s terjesztette — előttünk ismeretlen formában — ő Felsége elé. Ha nem csalódunk, úgy ez ama legutóbbi külön kihallgatás alkalmával történt, melyen ő Felsége Tiszát a gödöllői kastélyban fogadta. Már akkor megállapították, hogy a kérdést tudomásul vétel és tanulmányozás czéljából a közös és az osztrák kormány illetékes embereivel tudatni s a húszadikán ő Felsége elnöklete alatt tartandó minisztertanácson megbeszélni fogják. — Minthogy azonban ő Felsége húszadikán már Meránban fog tartózkodni, a tanácskozásokat távirati után tegnapra és mára tűzték ki. A szőnyegen forgó tárgyak természete megadja a magyarázatot a tanácskozásokra meghívott magyar miniszterek megválasztására nézve is, mely választás aztán az itt keringő kalandos hírekre alkalmat szolgáltatott. Hogy Tisza ily alkalommal Bécsben van, azt mindenki természetesnek fogja találni. Gr. Szapáry földművelési minisztert, mint rangban legidősebbet, ki a miniszterelnököt a tanácskozásokon esetleg helyettesíthesse s mint az udvarnál kedvelt egyéniséget hívták meg. Szilágyi igazságügyminiszterre pedig az a feladat vár, hogy a magyar álláspontot igazságügyi és államjogi szempontból képviselje. Báró Fejérváry honvédelmi miniszter távollétéből okkal lehet arra következtetni, hogy távolról sincs szó katonai kérdésekről, melyeket érinteni sem szándékoznak, hanem politikai és államjogi kérdésekről, amennyiben ezek a közös hadseregre vonatkoznak. Minden más verzió, hogy például külügyi kérdéseket akarnának megbeszélni, vagy a monori zászlóügyre vonatkozó interpelláczió válaszát akarnák megállapítani, határozottan elutasítandó. Ezt a választ báró Fejérváry már közölte a minisztertanácscsal, mely tudomásul is vette: — Bármit határozzanak Bécsben, ez a válasz fog adatni s világosság tekintetében kevés kívánni valót fog fennhagyni. A magyar miniszterek bécsi utjukat azzal a reménynyel tették meg, hogy a jelzett s itteni felfogás szerint a legszükségesebb mértéken túl nem menő követelések ki fognak elégettetni, de egyszersmind azzal a szilárd elhatározással is, hogy e határozathoz kötik tárczáikat. Érthető tehát, hogy mily feszült várakozással néznek itt a Bécsben hozandó határozat elé, kivált minthogy ettől a monarchia összes politikai viszonyainak alakulása függ. A helyzet szignaturája ez: »E pillanatban válság nincs s előreláthatólag nem is lesz, de számolni kell azzal az eshetőséggel, hogy a legközelebbi napokban kitör.« Vezérczikkében ugyane lap a következőket írja: Nem tudjuk, hogyan formulázta Tisza a hadsereg kérdést , minő megoldását ajánlja a koronának , azt azonban ez államférfiú egész múltjából joggal véljük következtetni, hogy a tőle kiinduló javaslat nem fogja a hadseregnek alaptörvényileg megállapított egységét és közösségét, szervezetét és harczképességét kérdésessé tenni. Az az ember, ki éppen most küzdött végig oly elkeseredett és mérgezett küzdelmet a védtörvényért, fölötte áll az ilyen gyanúnak. Ha Tisza, mint Pestről jelentik, államjogi természetű javaslatokat akar a hadsereg ügyében tenni, úgy az sejthető, hogy az inkább a mesterségesen felizgatott kedélyek megnyugtatására, mint a tényleg fennálló szükséglet szempontjából történik s aligha lesz egyébről szó, mint változásokról a közös hadsereg formájában, czímében és talán jelvényeiben,— hisz ezek azon dolgok, melyeken egy bizonyos hazafiság megütközött s melyeket alkalmul vett a megütközés zajos nyilvánítására. Aztán igy folytatja: Ha van cs. és k. külügyminiszterünk, cs. és k. követünk és nagykövetünk, cs. és k. közös pénzügyminiszterünk, úgy be nem látható, milyen kár támadhatna abból, ha a cs. k. hadsereg, minthogy kiegészítésében úgy is két védtörvénytől és két újoncz megszavazástól, szükségleteiben két delegáczió szavazatától függ, végre egészen analóg módon a cs. és k. hadsereg czímét veszi fel. Őszintén szólva, a még cs. k. hadügyminisztertől a tartaléktiszti vizsgák tárgyában kiadott rendelet, mely a német nyelvet követeli ugyan a tisztektől, de sem folyékony előadást, sem nyelvi helyességet az írásbeli kifejezésben, azt hiszszük, közelebbről érinti a hadsereg szervezetét és hagyományát s jobban veszélyezteti azokat, mint a Magyarország által a czimben kívánt dualista kötő szó. És ha a béke Magyarországgal s a lajtántúli hazafiak kibékülése a közös hadsereggel máskép megvásárolható nem lenne, mint a háború érvényeiben való szinbeli eretnekséggel, azt hiszszük, az is jobb lenne az időszakonkint visszatérő deklamáczióknál a közös hadsereg ellen, melyet Magyarország sajnálna leginkább, ha ez egy napon nem léteznék többé. * Bécs, okt. 18. A közös miniszteri értekezleteket ma délben folytatták. Különféle közös érdekű ügy képezi a megbeszélés tárgyát és ha ezek között katonai ügy is jön szóba, úgy ez csakis a közös császári és királyi hadsereg címezését illető még mindig megoldatlan kérdésére vonatkozhatik, mint azt Tisza miniszterelnök az idén a magyar delegáczió teljes ülésében hangsúlyozta is és esetleg szükséges lépések bevezetését kilátásba is helyezte volt. Semminemű más katonai kérdés, e szerint a hadsereg emblemei és tábori jelvényeinek megváltozása sem képezheti a mostani miniszteri értekezletek tárgyát. Bécs, okt 18. A király ő Felsége a mai keleti expresszvonattal Meránba utazik és szerdán este tér ide vissza. Az evangélikus konvent. — Saját tudósítónktól. — Az evangélikus konvent mai ülésén, melyen tovább is báró Prónay Dezső egyetemes felügyelő és Karsay Sándor püspök elnököltek, mindenekelőtt a tegnapi ülés jegyzőkönyvét hitelesítették. Majd Zsilinszky Mihálynak a zsinat megtartására vonatkozólag tegnap beadott indítványa került tárgyalásra. Bárcz a Géza a zsinat megtartása mellett emelt szót. Hörn József szerint a zsinatra szükség van. 1868. óta, midőn a zsinatba választás módozatait megállapították, közéletünk többet változott, mint azelőtt egy évszázadon át. A zsinatnak tehát a megváltozott uj viszonyok szerint kell megalakulnia. Ma pedig új választási mód felel meg a modern kívánalmaknak 1868-ban — úgymond — nem volt Erdélyben egyházunk, ma virágzó esperességünk van, így tehát már ennek következtében sem tarthatjuk fenn egész terjedelmében az 1868-ban megállapított képviseleti rendszert. A zsinatnak a népképviseleti elv szerint kell megalakulnia. Győry Elek nem helyesli az egykori alapelvek felforgatását. Szilárdan ragaszkodunk — úgymond — a régi alapelvekhez s legfölebb a változott viszonyoknak megfelelően alkalmazzuk. Veszélyesnek mondja a felforgatás elvét. Az, hogy a képviseleti mód húsz év előtt állapíttatott meg, még nem elég ok a változásra. A mi régi, még nem szükségszerűleg rossz. A következő indítványt terjeszti be: »Tekintettel arra, hogy a zsinat összealkotására és alakulására vonatkozó szabályzat megalkotása óta egyházunk egy újabb esperesség hozzájárulásával gyarapodott s egy egyetemes tanintézet is állíttatott fel, melynek képviseltetésére a szabályzat alapelvei alkalmazandók s a szabályzat ily módon kiegészítendő, ennélfogva a zsinati bizottság megbizatik, hogy a szabályzatnak ily értelemben való kiegészítése iránt készítsen javaslatot és terjeszsze azt, közölvén előbb nyilatkozat végett a kerületekkel, megállapítás végett a jövő évi egyetemes közgyűlés elé.« Pulszky Ágost szerint a zsinat kezelése a konvent legfontosabb tárgya. Mélhatlanul szükség a törvényhozói rendezkedésre. Horváth Sándor amellett szólal fel, hogy az erdélyi evangélikusok is bevonassanak az egyetemességbe. Fabi n y i Theofil megadja magát s az 1868-ban megállapított elveken nem kiván változtatni. Dogmatikus kérdések a zamaton ne kerüljenek szóba, de tanügyiek igen. Egy skrupulusa van : hogy az 1868-iki elaboratum szerint az esperességek a zsinatra utasítással láthatják el képviselőiket. Ez ellenkezik a szabad fejlődéssel kívánja, hogy a változott viszonyok szerint átdolgozott javaslat oly időben közöltessék, hogy a jövő évi konventre minden elkészüljön, továbbá, hogy az utasítási rendszer véget érjen. Az erdélyi szászokat meg kell hívni a zsinatra, bár sok kilátás nincs, hogy eljöjjenek. De azért — úgymond — nyújtsuk a jobb kezet. Ha nem fogadják el, a történelem előtt igazolva leszünk. Andorka Gyula felszólalása után Mudrony Pál csatlakozik Zsilinszky indítványához, hogy a zsinatra a népképviseleti elv mondassák ki A képviselet körüli változtatások lemenesztessenek a kerületekhez. E miatt nem halasztódnék el a zsinat. De ha el is halasztódnék, egy-két évvel, álljon igazságos alapon. E zsinat legyen egyetemes. Ne csak az erdélyiek, de a horvát-szlavón evangélikusok is vonassanak be, hogy együtt legyenek Szent István koronájának lutheránusai. (Helyeslés.) Mi bírta rá a dunáninneni kerületet, hogy a zsinatot időszerűtlennek mondotta? Szóló ezt indokolni akarja. A zsinat igen is kell, de a perspektívák nem kecsegtetők. Sajnosan hallotta szóló, hogy az autonómia az egyetemességre vonatkozik s nem az egyes községekre. Vannak önkormányzati jogok, melyek az egyes községeket megilletik s melyet senki sem változtathat. Ilyen a nyelvkérdés. Az az aggodalma van szólónak, hogy a községek joga el fog tűnni s az egyetemesség abszolutizmusa fog bekövetkezni. Hisz csak legutóbb hallotta itt mint örvendetes tényt, hogy 22 tótiskolát kiirtani sikerült. Karsay elnök: Kéri a szónokot, hogy maradjon tárgyánál. M u d r o n y csak megjelölni akarta aggodalmait. Ragaszkodik Zsilinszky indítványához. Busbach Péter megnyugtatni akarja Mudronyt, hogy haza mehet nyugodtan, mert senki a községek autonómiáját elvenni nem akarja. A tót evangélikusokhoz intézett békítő szavai után Radó Kálmán kifejtette, hogy a czél a zsinat megtartása s ennek mindent alárendel. Rendkivüli egyetemes gyűlést is helyeselne, ha máskép 1891-ben a zsinat nem volna megtartható. Perlaky Elek a szászok meghívására vonatkozólag odanyilatkozik, hogy a szászokat be kell venni a listába. »Nekünk — úgymond — azon az alapon kell állanunk, hogy a magyarhoni szászok a magyarhoni ev. egyházhoz tartoznak. Ők testvéreink, akár tetszik nekik eljönni, akár nem.« Zsilinszky Mihály kijelenti, hogy ha tudta volna, hogy indítványát oda fogják magyarázni, hogy a zsinat elhalasztását eredményezi, nem tette volna meg. Meggyőződése, hogy az ő indítványa mellett is lehetséges, hogy a zsinat 1891-ben meg legyen. De azért mégis megadja magát s miután nem akarja a zsinatot elodázni, visszavonja indítványát a béke és egyetértés kedvéért. Csak azt sajnálja, hogy az ő elvét veszélyes felforgatásnak mondották. Győry Elek sajnálja, hogy Zsilinszky rossz néven vette az ő szavait. Czékus püspök és Veres József felszólalásai után Prónay elnök a vitát bezárja s a gyűlés nevében köszönetet mond Győry Eleknek és Doleschallnak az érdemekért, melyeket a zsinat előkészítése körül szereztek. Ezután a gyűlés Győry indítványát fogadta el a vita folyamán felmerült néhány vélemény hozzátoldásával. Maga Prónay elnök a következő indítványt terjeszti be : »Tekintve a magyarhoni á. h. evangélikus és ev. ref. egyházak közt fennálló testvéri jó viszonyt, valamint a két ev. egyház alkotmányának fő elveiben való azonosságát, mely már az 1791. évi zsinat kánonaiban, különösen a 3-ik kánonban is világosan ki van fejezve, továbbá tekintve, hogy a két ev. egyház 1791. óta számos éven át tartott közös egyetemes gyűléseket, melyek csak azért szűntek meg, mivel azokat a helytartó tanács megtiltotta, tekintve továbbá, hogy a magyar protestantizmusnak megerősödését semmi sem volna képes olyan hathatósan előmozdítani, súlyát, tekintélyét, sőt hatalmát emelni, mint ha a két evangéliumi egyház között fennálló testvéri jó viszonyt külsőleg is legalább az egyházi kormányzat főbb hatóságainak azonos szervezetében, valamint az 1791. évi zsinati kánonok szellemének megfelelően a két egyház közötti viszony és kapocs kölcsönös egyetértéssel való szabályozásában nyerni kifejezést, tekintve, hogy ennek óhajtott megvalósítására az vezethetne, ha akkor, midőn a h. ev. egyházunk 1891-ben zsinatot fog tartani, az evangélikus ref. egyház is zsinati törvényeinek 90-ik §-a szerint zsinatot tartana és miként 1791-ben történt, a két zsinat egymással kölcsönös érintkezésbe lépne , mindezekre utalva határozza el az egyetemes gyűlés, miszerint az ev. ref. egyház konventje valamint őt egyházkerülete is értesittessék arról, hogy egyházunk 1891-ben Budapesten zsinatot kiván tartani.« Ezen indítványt a gyűlés elfogadta. Fabinyi Theofil a zsinatban való részvétel iránt az iniciativát a horvátoktól várja. Báró Prónay Dezső az ezután tett elnöki kijelentésben a gyűlés általános meglepetésére azt is mondotta, hogy a zsinaton már alig fog mint egyetemes felügyelő részt venni. A Luther-társaság jelentésének tárgyalása után Krizsán Zsigmond nyustyai segédlelkész ügye keltett pánszláv vitát. Krizsánt ugyanis pánszláv üzelmek miatt C z ó k u s püspök nem jelölte ki lelkészül s igy a megválasztástól elesett.C z ó k u s a gyűlés előtt indokolván eljárását, Mudrony Pál emelt szót Krizsán érdekében.Azt mondta, hogy Krizsánt nem pánszláv üzelmek miatt mellőzték a jelölésnél, hanem mert egy esperes úr rokona számára hely kellett. Különben Krizsánra nincs bebizonyítva a pánszlávizmus és puszta gyanúra senkit sem lehet elitélni Azért még nem pánszláv, mert Tiszolczra járt. (Szón, tágh. Nem jó oda járni! Derültség.) Hörk Józsefnek Krizsán ellen tartott szavai után Jánoska és Czoch, majd Duna Máté szólaltak fel Krizsán érdekében. Végül a gyűlés jóváhagyta, hogy Krizsánt a püspök kizárta a kandidáczióból, de egyúttal kimondotta, hogy a pánszláv üzelmekkel gyanúsított segédlelkésznek mód adatik magát konzisztórium előtt tisztázni. E határozatba Mudrony és társai is belenyugodtak. Az egyetemi beszkepénz. A jogi kar felterjesztése. Az egyetemi beszkepénz kérdésében, mint jelentettük, a budapesti tudományegyetem összes karai külön nyilatkoztak. Mindegyik önálló munkálatban fejtette ki nézeteit s tette meg javaslatait. A bölcsészeti és orvosi karok ide vonatkozó felterjesztéseit már közöltük s most abban a helyzetben vagyunk, hogy a jogi karét is egész szövegében közölhetjük. Ez okmány, mely határozott hangjával élénk feltűnést fog kelteni, igy hangzik: Folyó évi junius 14-én 1449. sz. a. kelt rendelettel — egyelőre véleményadást és intézkedést még nem igénylő közlemény mellett egyetemünk tanácsát és ennek utján karait felhívni méltóztatott, hogy »a jelenlegi tanpénzrendszer« mi módon eszközlendő megváltoztatása tárgyában »egyedül a tudomány és a képzés jól felfogott érdekei« által »még a magánérdek csábításával szemben is« vezérelt véleményt adjanak. Midőn mi, tisztelettel alólírott kar, Nagyméltóságod felhívásának eleget tenni iparkodunk, ugyancsak a jelzett döntő érdekek megóvása végett a mai tanpénz-rendszer fentartásának kérdését sem zárhatjuk ki véleményezésünk köréből. Mert, habár Nagy méltóságod a »tanpénz-rendszer« megváltoztatását »mindenesetre« megvalósítandó czélzatkép tűzi elénk, a mindennemű szakvélemények adásánál alapul veendő legjobb tudomás szerint való nyilatkozásnak kötelessége ellen vétenénk, ha — a midőn a Nagy méltóságod szándékába felvett tárgylagos czélzat aggályosnak mutatkozik — véleményadásunk az aggályok elhallgatásával a létesítés eszközeire és módozatára szorítkoznék. Magának a czélzatnak megfontolása anynyival is inkább kötelességünk, mert Nagyméltóságod idézett rendeletének szövegezése, a czélzat érdemétől eltekintve, csupán a fennálló leckepénzi szabályzat sajátszerű felfogásásánál és szándékolt megváltoztatásának indokolásánál fogva is komoly aggályokat kelt. Legyen szabad tehát mindenekelőtt ezeket előterjesztenünk és Nagyméltóságod beható figyelmébe ajánlanunk. I. Nagyméltóságod rendelete a fennálló leckepénzi szabályzatot olyképen hozza szóba, hogy annak történetét és igazi mivoltát nem ismerő olvasó akár azt is vélhetné, mintha annak behozatala és fennállása a közintézmények szokásos alapjait egyáltalában nélkülözné, avagy éppen visszaélésnek volna tekinthető és »egyetemünk jó hírnevét« csorbítná. Nagyméltóságod rendelete ilyesmit ugyan nem állít, de a merő rosszulás, sőt kárhoztatás, melylyel a leckepénzi szabályzatot emlegeti, az aféle vélekedést ki sem is zárja. Kötelességünk tehát emlékeztetni, hogy a fennálló leckepénzi intézményt immár több mint negyedfél évtized előtt, hazánkra nézve ugyan nem alkotmányos, hanem máskülönben felvilágosodott, a közművelődés és a tudományi feladatok követelményei iránt fogékony, a tudományos hivatások és érdemek iránt méltányló és igazságos szakkormány ő császári és apostoli királyi Felsége mindkét államában a tanszabadság kapcsában létesíté, hogy létesítő nem mint valamely újólag kigondolt reformot és kísérletképpen, hanem mint olyan intézményt, mely régóta fennáll Európának az egyetemi ügyekben legelőhaladottabb országában. Kötelességünk továbbá arra is emlékeztetni, hogy ezen nálunk olyképen meghonosult intézmény az alkotmány visszaállítása, tehát több mint két évtized óta, az alkotmányos közhatalom részéről létesített, több rendbeli, itt ott nagyon beható tanügyi reformok mellett is, épségben maradt, sőt a kolozsvári tudomány-egyetem felállításáról szóló 1872. XIX. tezikkben addig is, mig az egyetemi oktatás külön törvény által szabályoztatok, törvényileg is biztosítva van. Nagyméltóságod rendelete arra a felfogásra is rávall, mintha a leckepénzi szabályzat a fennálló egyetemi tanulmányi rendnek csupán külső toldata volna, pedig az előbbi valójában az utóbbi szerves tagolatának olyannyira lényeges része, hogy amazt megítélni és megváltoztatni igenis lehet, hanem alaposan és okszerűleg csakis emezzel összefüggésben, mint amelyben jelentékeny tanügyi tényezőkép előnyösen hatni hivatva van. Ugyanazért annak egyoldalú, külön változtatása az egyetemi tanulmányi rend hatásában okvetlenül zavart és visszásságokat vonna maga után. Azonfölül a leckepénzi intézmény az egyetemi tanári hivatás szervezetének vagyis annak, ami a közszolgálatra vonatkozólag pragmatikának hivatik, kiegészítő része, minélfogva ama pótdíjazásnak csökkentése avagy épen elvonása nemcsak a jelenlegi egyetemi tanárok rendszeresített illetményét csorbítaná, hanem magát az egyetemi tanári állást is alább szállítaná. Végre aggályt kelt bennünk azon csak igen kevéssé tájékoztató közlés, melylyel Nagyméltóságod rendelete a mélyreható reform iránt véleményadásra felhívott egyetemi hatóságokat annak indokairól és elvi tartalmáról értesíti. Nagyméltóságod rendelete a »tandíj-rendszer megváltoztatását« tárgyazó szándékát bizonyos »visszáságok« és »hátrányok«-ra, melyekkel a »jelenlegi tanpénz-rendszer jár«, alapítja, a nélkül, hogy azok mibenlétét velünk közölné, mihez Nagyméltóságod »egyetemünk jó hírnevének« féltését is csatolni látszik. A «visszásságokat« és »hátrányokat« a rendelet teljes határozatlanságban a »tanpénzrendszernek« tulajdonilta, ésannyira, hogy mi, kik a leckepénzi szabályzatnak azon intézkedéseit, melyekből ama visszásságok és hátrányok származhatnának, a rendeletből még csak sejteni sem bírjuk, az iránt, hogy mily irányban volnának megváltoztatandók, tájékozatlanok maradunk. Ami pedig az »egyetemünk jó hírnevének« hangoztatását illeti, tisztelettel megjegyezzük, hogy azt, a miként minden tanintézetet, nem a szervezet és a rendszer, hanem az ezek szerint közreműködő egyének, a.m. a tanárok, a tanulók és a felettes szakhatóságot gyakorló férfiak tevékenységének minősége alkotja avagy csorbítja, elannyira, hogy az utóbbinak orvoslása nem a szervezet és a rendszer változtatásában, hanem a káros tevékenység avagy mulasztás megszüntetésében, illetőleg pótlásában keresendő. És engedje Nagyméltóságod a most mondottak kapcsolatában egész nyíltsággal kijelentenünk, hogy talán közlétünk kisebb terjedelménél fogva nálunk divatba jött, de egyetlen fejlettebb európai nemzet körében sem észlelhető azon bátorság, melylyel a nyilvánosság terén bárki bármiről, s ekkép a tanulmányi ügyhöz nem értő ugyancsak erről is kizárólag és javaslólag mer nyilatkozni, szükségessé teszi, miszerint az egyetemi viszonyaink ellen egy idő óta szórt bírálatok úgy egyéni, mint tartalmi vonatkozásban szakértői ellenbírálatnak alávettessenek. Mert habár kétségtelen, hogy az egyetemünkre vonatkozó afféle írott és nem írott felszólalások jobbára hazafias indokok sarkalására történtek és részben megfontolásra méltó célzatot tartalmaznak, úgy nem kevésbbé bizonyos az, hogy ezen sikert vagy legalább felvilágosító cáfolatot érdemlő hangok közé, mégpedig épen mi az u. n. tanpénzrendszert illeti, a méltatlan irigykedésnek szava is vegyül. Itt még csak ismételnünk kell, hogy Nagyméltóságod rendelete a mellett, hogy szándékának indokaival elegendőképen meg nem ismertet, annak elvi tartalmát épenséggel nem közli, tehát a fennálló egyetemi szervezet egyik lényeges alkatrészének reformja iránt véleményadásra szólít fel minket, mely reformnak szellemét nem ismerjük és amennyiben csak gyanítanunk volna szabad, a visszafelé képzés útjain kellene keresnünk. Ezek azok az okok, melyek miatt Nagyméltóságod idézett rendelete eleve is, inthesi, komoly aggályokat ,kell bennünk. És most az abban kifejezett czélzat érdeméről fogunk nyilatkozni. .. A »jelenlegi tanpénzrendszer« Nagyméltóságod által szándékolt megváltoztatása forog szóban. Erről adjunk tüzetes véleményt. Világos, hogy az utóbbi két sarkkérdésen fordul meg , hogy mi a leckepénzi intézmény rendeltetése a fennálló egyetemi szervezetben és hogy mivé kívánja Nagyméltóságod azt változtatni ? Az első kérdésre ügyértő ember egyebet nem mondhat, mint hogy azon intézmény behozatott és fennáll. 1. mivel az egyetemet tartó állam az egyetemi tanárok méltó javadalmazását csak részben akarta viselni és viseli, annak kiegészítését pedig az egyetemi hallgatók által fizetett tandíjakban kívánta juttatni és juttatja, mit úgy az ő Felsége által jóváhagyott egyetemi szabályzat, mint az ugyancsak ő Felsége által annak értelmében egyetemi tanárokká legkegyelmesebben kinevezetteknek kinevezési okmányai igazolnak ; 2. mivel ezen kiegészítő javadalmazás, a tanárok által tartott előadások mennyiségétől és többnyire minőségétől is, meg hallgatóik számától függő feltételességénél fogva, a tanerőket úgy kül-, mint belterjüleg nagyobb tevékenységre serkenti, mintha egész javadalmazásuk állandó fizetésképen járna ki ; 3. mivel a javadalmazásának egy részét a hallgatói által az ő előadásaiért fizetett bszkepénz alakjában vevő tanár hivatását folyton kettős kötelmérő figyelmeztetés mellett teljesiti, t. i. hogy ebben lankadásával közvetlenül úgy az egyetemet tartó államnak, mint minden egyes hallgatójának érdekét csorbítja, mely figyelmeztetés oly nyomatékos, hogy az a bizonyos szellemi kényelmesség avagy éppen restség, mely az évről-évre ugyanazon tanszakot előadó tanárok között változhatatlan javadalmazás mellett könynyebben elharapódzhatik, alig kaphat lábra; 4. mivel az elvileg elfogadott és ezentúl is fenntartandó tanszabadság egyáltalában, de különösen mi a rendes fizetéssel alkalmazott tanárok mellett közreműködő tanerőket illeti, a tandíjaknak azok részéről élvezését, akiknek előadásai után fizetnék, alig nélkülözheti. És ezen kivétel nélkül igen nyomós indokokkal szemben, hogy szól az a két részletező indok, amelyekből Nagyméltóságod a mondott okoknál fogva több mint negyedfél évtized előtt behozott, azóta változatlanul fennálló és megszokott intézményt rögtönösen megváltoztatni szándékozik ? »Egyfelől gyakran az egyenlő mértékben elfoglalt tanárok hivatali jövedelmei között is rendkívüli aránytalanságok mutatkoznak, másfelőltanárok és hallgatók egyaránt bizonyos félszeg helyzetbe hozatnak egymással szemben, mely kárára van annak a viszonynak, melynek tanár és hallgató között a tudományos működés és alképzés érdekében fenn kell állania.« Konstatáljuk, hogy ezen két indok az általunk felhozott négynek tartalmát és alaposságát legkevésbbé sem érinti, hanem az ezekkel érvényesített érdekeken másféle érdekekkel akar túltenni, mintha mondaná : ám menjenek veszendőbe mindazon előnyök, melyek a fennálló tandíjintézménynyel járnak, mert fontosabb és hasznosabb az, hogy az egyes tanárok jövedelmei egyenlők legyenek, meg hogy a tanárok és hallgatók »bizonyos« félszeg helyzetbe ne jöhessenek. Az egyes tanárok jövedelmi egyenlősége! E végett is szenvedjen a fennálló tandíjintézmény változást ? Hanem hát Nagyméltóságod rendelete ezen követelménynyel kapcsolatban a következő kijelentést is tartalmazza: »az egyetemeken befolyó beczkepénzeket a létesítendő reform után is csak az illető egyetem ezérjaira kívánom fordítani.« Csakhogy az egyetem költséget igénylő czéljai oly sokfélék, hogy ezen kijelentés értelmében az egyetemi hallgatók által fizetett tandíjak pl. szükséges építkezésekre és felszerelésekre is fordíthatók lennének , miáltal az egyetemi tanárok között csakugyan a legtökéletesebb egyenlőség, t. i. jelenleg élvezett évi fizetésekre és lakbérilletményükre szoríttatásuk eredményeztetnék. Nem hiszszük, hogy Nagyméltóságod ilyesmit szándékol, hanem a rendelet idézett, világos szavai ilyes rendelkezéssel is fenyegetnek. És ezen fenyegetést fokozzák Nagyméltóságod rendeletének a fennálló leczkepénzi intézményt kárhoztató ezen szavai: »meg akarom szüntetni azt a jelenlegi állapotot, mely szerint a tanárok leczkepénzjövedelme nemcsak az előadási órák, hanem a beírt hallgatók számával is egyenes arányban növekedvén, akár a végtelenségig...« De ha tekintetbe veszszük, hogy azon lehető növekvés határát a negyedfél évtizedi, tehát eléggé hosszú tapasztalat szembeötlőkig kitünteti, ésannyira miszerint annak jövendőben tágulása a népességi lehetetlenségek közé tartozik, ellenben szűkebbre szorulása nagyon valószínű , ha továbbá tekintetbe veszszük, hogy az egynémely tanár által a ma meg nem haladható határon innen nagy ritkán elért összjövedelem legfölebb kilenc-— tízezer forintra rúg, úgy igazán csak a Nagyméltóságod igazságosságába és méltányosságába helyezett bizalmunk tart vissza azon, nemcsak saját egyéni jogos érdekünket, hanem egyetemünk és egyáltalában a hazai tudományosság jövőjét is féltő aggálytól, hogy a magyar tanári karnak legfelsőbb rétege saját felettes szakkormányánál sem talál kellő becsülésre, hanem inkább elszegényítésre irányzott kicsinyeléssel. Mert a ki meggondolja, mily hosszú, fáradalmas és költséges az egyetemi tanárrá képesítésnek útja, mily nehezen és későn jut többnyire a legtehetségesebb és legképzettebb tudós is a tanári pálya legmagasb fokára, t. i. egyetemi tanszékhez, mily fontos és nagy horderejű tanári működése, mennyire szükséges az egyetemi tanárban megkívántató készültség megszerzésére ösztönzés éppen nálunk és jelenleg, annak lehetetlen meg nem döbbennie, ha azt látná, hogy az egyetemi tanároknak napjainkban esetleg hat, hét nyolc, avagy nagy ritkán éppen kilenc—tízezer forintra emelkedő évi összjövedelme oly szörnyűségnek tartatik, amely ellen legalább is rendszerváltoztatással kell síkra szállni. De hát Nagy méltó ágod egyéb országos érdekek előmozdításában igazolt államférfiúi felfogásához és belátásához olyféle czélzat nem fér és ugyanazért Nagyméltóságod rendeletének legutóbb idézett tételéből annyira szomorító esélyre nem is következtetünk. Ami az egyetemünk tanárai között a tandíji jövedelem dolgában is létesítendő egyenlőséget illeti, mi, tisztelettel alólírott karnak egyes tanárai — noha köztünk a részben, hallgatóink nem egyenlő számához képest, nem csekély különbségek léteznek — ezennel kijelentjük, hogy a fennálló lecskepénzi intézmény fentebb elősorolt tanügyi előnyeit a Nagyméltóságod rendeletében czélul tűzött jövedelmi egyenlőség fölé helyezzük és ugyanazért, ha ezen kijelentésünkkel amaz intézménynek egész egyetemünkben változatlan fennmaradását eszközölhetjük, az egyenlősítést nem veszszük igénybe. Magára az egyenlőzési eszmére, vagyis arra nézve, hogy az egyetemünk hallgatói által fizetett leckepénzek összeessenek és aztán az egyes tanárok között akár fejenkénti részekben, akár előadásaik heti óraszámainak arányában feloszlassanak, nemcsak a magunk kari,hanem az összes egyetemi viszonyaink megfontolásán alapuló következő észrevételeink vannak. 1. Hogy ameddig a leczként beszkepénz marad, az egyes egyetemi tanulók által fizetett egyes dijak logikailag más tanárokat nem is illethetnek, mint azon egyes tanárokat, akiknek kollégiumaiért fizetnék. Egyik tanár a másiknak előadásaival megszolgált díjakból valamit illőleg el sem is igen fogadhat. A tényállás ezen logikáján a budapesti műegyetemen és a királyi jogakadémiákon divó összítési és osztozkodási gyakorlat sem változtat. Az amazon divó azért nem, mivel azon intézetben a leckepénzi szabályzat, mely egyetemünkön fennáll, sohasem létezett, és mivel annak szerkezete, jelesül mi az egyetemi karok egymástól különvált és független tanfeladatait illeti, az egyetemitől lényegien eltér; a kir. jogakadémiák gyakorlata meg azért nem, mivel azok voltakép egyetemünknek csak jog- és államtudományi karához és ehhez is csak részben hasonlító, sok tekintetben pedig ettől ellentétileg különböző intézetek, mint pl. épen abban, mi egyetemi tanáraink leckepénzi illetményeinek jelen kiszolgáltatási módját leginkább indokolja, t. i. abban, hogy egyetemünkön párhuzamos tanszékekkel és részint egyáltalában nem köteles, részint időhöz nem kötötten hallgatandó előadásokkal támogatott nagyobb mérvű tanulási szabadság, sőt nagyobb mérvű tanítási lehetőség is létezik, a jogakadémiák ellenben mindezeknek hiányában vannak. Kétségtelen tehát, hogy a műegyetemi és jogakadémiai gyakorlatnak egyetemünkre kiterjesztése az at qualitatem aequalibus elvébe ütközik. És 2) egyetemünk körén belül is mutatkoznak nyomós okok, melyek azon elv követésével a fennálló leckepénzi intézmény épségben hagyására indítanak, egyetemünk tanárainak tanulmányi feladatai nem