Pesti Napló, 1891. február (42. évfolyam, 32-58. szám)
1891-02-14 / 44. szám
44. szám, Budapest, 1891. Szombat, február 11. 12. évi folyam. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adhatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 írt 50 kr. — 6 hónapra 9 fn Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 55 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »3 Pesti Napló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Ütközet előtt. Elmondtuk már többször és ismételjük, hogy sérelmes az a törvényjavaslat,melyet Szilágyi Dezső a konzuli bíráskodásról beterjesztett. A nemzeti pártok természetesen megvédik a nemzeti álláspontot, a magyar alkotmány épségét egész erővel, ameddig a többség meg nem szavazza a magyar közjog megcsonkítását. Hogy meg fogja szavazni ez a többség, az iránt sohasem kételkedtünk, mint ahogy megszavazta a véderő törvényt 14-ik és 25-ik paragrafusával egyetemben. Hogy akkor utólag szavazatát megkorrigálta, taktika volt a Tisza-kormány fentartására s nem meggyőződés. Itt sem számítunk jogmeggyőződésre a kormánypárt többségénél, miután az igazságügyi bizottságban a jogi lelkiismeret megdöbbentő fogyatkozását tapasztaltuk. Az igazságügyi miniszter után indulnak sokan, gondolván, hogy neki lehetséges volt régi közjogi álláspontjáról a közös bíróság ma-gaslatáig emelkedni, másoknak kevesebb fáradsággal sikerült egyet fordítani elveiken. Szilágyi Dezső, akiről büszkén mondták, hogy politikai egyéniségének teljes épségével lépett be a Tisza-kabinetbe, nem fog hasonló épségben a Szapáry-kabinetből kikerülni. Mert ime oly politikai egyéniség alakját vette fel most, mely szakítást jelent múltjával, eddigi törekvéseivel. Jó lesz ezt nyíltan bevallani, hogy megkímélje az ellenzéknek a fáradságot s magának a kellemetlenséget, hogy ezt neki bebizonyítsák. Az a Szilágyi, ki a véderővitában és azelőtt a nemzeti irány mellett az ellenzéken harczolt, nem lehet ugyanazon Szilágyi, ki a miniszteri székből az osztrák-magyar birodalom közösségének elvét az igazságügy és bíráskodás közösségéig fejleszteni s ezt a magyar törvénytárba iktatni vállalkozik. Sajnáljuk őt, de nem tehetünk róla. Csalódtunk benne, mert ezt nem tettük fel róla. Ó, ki magával mindig meg van elégedve, most is előrelátható győzelmének örül, a nagy beszédeknek, melyeket tartani fog s a nagy többségnek, mely igazat fog neki adni szavazatával, s nem veszi észre, hogy mindez semmi, mert ez mind külsőség. Az a seb, melyet politikai renoméján önmaga ejtett, belső sérülés, melyet nem lesz képes kiheverni. És ezen sérülést nem az ellenzéki beszédek fénye, sem a támadás heve, sem a kisebbség tüntetése nem okozza, hanem az igazság, melyet az igazságügyi miniszter megbántott. A törvényjavaslat maga az, annak tartalma, ami Szilágyi Dezsőt megrontja és ezt az egész elfogulatlan közönség érzi. Azt hiszik, hogy mert ezen törvényjavaslat nem érinti a nép tömeges érdekeit, mint a véderő törvény, tehát a konzuli bíróság ügye a hazai közvéleményt nem s csakis a jogászi köröket foglalkoztatja. E felfogás némileg téves, mert igaz ugyan, hogy utczai tüntetésekre a közös bíróság felállítása Konstantinápolyban nem fog vezetni s ha a kormány csak ezen közvéleményre ad valamit, nagy szegénységi bizonyítványt állított ki magáról, hanem azon közvélemény, mely stél, nagyon is figyel a konzuli bíróságok javaslatának tárgyalására és meg fogja hozni verdiktjét a miniszter és a kormány felett s ennek a közvéleménynek is van súlya, mert bírálatot tartalmaz az államférfia és politikája felett, mely ha kedvezőtlen, annál nehezebben reparálható, mert szenvedélytől menten hozatott. Ezen közvélemény érzi és igen jól tudja, hogy az igazságszolgáltatási szuverenitás kérdése mily nagy elvi jelentőséggel bír s hogy tehát nem kis dolog azon ütközet, mely kedden kezdetét veszi. Szilágyi azt hiszi, ha sietteti a javaslat keresztül hajtását, nem lesz ideje a közvéleménynek, hogy fölébredjen és meglássa,hogy miről van szó.Tévedés,mert már a közvélemény felébredt és az egész országban erről beszélnek nem szenvedélyesen, de határozottan a nemzeti felfogásnak pártját fogván, s ha a vita megindul, a jövő hét napjai fel fognak világosítani mindenkit az iránt, hogy itt ismét Magyarország alkotmányos garancziáit védjük, mint ahogy a véderővitánál védtük, s hogy most ugyanazon szellem küzd hazánk jogai ellen, mely akkor Magyarország elnyomására kiindult. Ezért találkozni fogunk a parlamenti harcrok mezején isínét, kik évek óta együtt küzdünk a magyar szabadság fentartásáért akár közjogi alapon, akár közjogi oppozíczióban. Találkozni fogunk visszaverni a támadásokat, melyek Magyarország törvényes önállósága ellen intéztetnek. Hogy Bécsből erednek ezek, azon nem csodálkozunk, de hogy a Reichseinheitnak magyar miniszterek és magyar pártok állnak szolgálatára, ez elkeserít bennünket , mert ez így van, a hazafias érzés ereje szövetségre és csatlakozásra készti a függetlenségi pártot és a 48-as pártot a nemzeti párttal, mert a függetlenségi párt hazafisága nem leírt közönyös ott, hol Magyarország szuverenitásán sérelem esik. Hiszen a magyar bírói hatalom közössé tételéről van szó, s ha a közös ügyes pártok közül a nemzeti párt a magyar bírói hatalom függetlenségéért síkra száll, azt a függetlenségi párt közömbös gúnynyal nem nézheti. Csalódik a kormány, ha ezt reméli, bár lehetnek egyesek a függetlenségi párton, akik szerették volna a dolgot így irányozni. Taktika volt ez. A függetlenségi párt tudni fogja, hogy mit tevő legyen, felesleges volna őt buzdítanunk. De a nemzeti párt is tudja kötelességét s meg fogja azt tenni minden párttaktikai motívumoktól eltekintve. Az önző opportunizmus álljon oda Szilágyi Dező javaslata mellé,kövesse a kormányt, mely engedelmességében bízik, mert hiszi,hogy ha a király Budán van, akkor a többség puha és megnyerhető. Talán, de talán nem mind. Végre is elkopnak azon eszközök, melyekkel minisztereink a magyar országgyűlés képviselőit a nemzet jogairól darabonkint való lemondásra rábeszélni és rábírni szokták. Sok hazafinak a kormánypárton megtelt már lelke csömörrel az ilyen politika iránt, hiszen a hazát szeretik ők is, hát hogy kívánhatják tőlük untalan, hogy hazájuknak ártsanak? A miniszterek kedvéért tegyék, vagy az udvar kegyeiért, vagy hát miért? Sajnos kevesebben vannak, kik így gondolkoznak, semhogy megbuktathatnék a minisztert és törvényjavaslatát, de volnának bár csak néhányan és az elbizakodott miniszter összezsugorodnék. Nem mernének többé ilyenekkel jönni nekünk sem ő, sem társai. Megemlékezzünk-e még egy újabb lefogásról, melyet a kormány hívei használnak, hogy kisebbítsék az ellenzék akcióját? Beszélik, hogy a nemzeti párt csak személyes okból csinál nagy háborút a konzuli bíróságból, mert Szilágyinak akarja visszaadni a kölcsönt Apponyi megbántása miatt. A felfogásnak eme kicsinyessége jellemzi azokat, kik ilyet kigondolnak és terjesztenek. Különben ez csak komikus. Nincs benne logikai összefüggés. Szilágyit támadjuk, mert a javaslat tőle ered, s azért ő a felelős. Kit támadjunk tehát most? Nem Apponyi miatt küzdünk mi Szilágyi ellen, hanem Apponyi mellett a káros politika ellen. Szilágyira lehet kellemetlen, hogy be fogjuk kívánni az anteaktákat, melyek Horvát Boldizsár igazságügyi miniszterségének idejéből a konzuli bíráskodásra vonatkoznak. Akkor Csemegi folytatta az alkudozásokat és Szilágyi Dezsőnek alkalma nyílik az aktákból megmutatni a képviselőháznak, hogy ő 20 évi alkotmányos fejlődés után Magyarország állami szuverenitása iránt több érzékkel és nagyobb féltékenységgel viseltetik, mint annak idejében Csemegi Károly. A parlamentnek azon jogát azonban, hogy valamely törvényjavaslat antealitáit betekinthesse, a szabadelvű miniszter kétségbe vonni nem fogja. Ez anteaktákból ki fog tűnni. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Beethoven szerelme. A zeneidény beköszöntése óta bőséges alkalma nyílik a főváros közönségének a minden rendű és rangú hangversenyek élvezhetődében, mert ez az évad valóságos »embarras de richesse«-t nyújt, elannyira, hogy van olyan est, melyre két-három hangverseny is esik. Válogathat bennük ki-ki saját ízlése és hajlama szerint, mert találhat köztük a legmagasabb műigénynek megfelelőtől kezdve, egészen le a jó középszerűség színvonalát is alig-alig megy ő előadásokig minden változatban. Európának alig van nevesebb művésze, ki föl ne keresné Budapestet, hogy bemutassa itt művészetét s cserébe magával vigye a magyar főváros »csengő elismerését« is. Találkozunk aztán a műsoron híres és általánosan ismert nagy zeneszerzők neveivel, valamint a zeneszerzés terén új csillagokként fölbukkanó, még alig ismert nevekkel. De alig van komoly számbamenő hangverseny, melynek műsoráról hiányoznék a nagyok legnagyobbjának, Beethovennek a neve. Mert a szellemi készültség szegénységi bizonyítványát állítja ki magáról az a művész, ki eznel Titán halhatatlan műveit mellőzi. Hogy aztán minő interpretálásban halljuk Beethovent , az ismét más kérdés. Ebben is végtelen a változatosság és fokozat. De hát úgy az előadó művészek, mint a közönség körülbelül azt tartják Beethovenről, amit a nemzeti színház egykori köztiszteletes szeretetben állott intendánsa mondott Shakespeare-ről, tudniillik, hogy »Beethovent vagy jól kell előadni, vagy sehogysem, de előadni okvetlenül kell.« S ez a paradoxon e tekintetben elfogadható alakot nyer, mert Beethoven zenéje oly kimerületlen kincshalmazát képezi az örökszép, igaz és magasztosnak, hogy azt egészen élvezhetlenné tenni még a gyöngébb fajta előadás sem képes. Isteni örök igazság szól zenéjéből, mely minden értelmesebb hallgató lelkét kell, hogy áthassa s ellentállhatlanul ragadja magával bűvös szárnyain az eszményi magasba, hol mintegy megtisztul a lélek, leöltve magáról e föld salakját, föltalálva a mennyei megnyugvást. — Ez képezi Beethoven zenéjének, valamint az ő egész lényének, mint embernek is főjellegét. Beethoven csodás lángelméje s nagy szive, felölelte s átérezte korának az egész emberiségre kiható nagy érdekeit s szellemi követelményeit, melyek közt a szabadság, s az ember egyenjogúsága lebegett előtte ragyogó vezércsillagként. Minde nagy kérdéseket a géniusz nem tévedő éleslátásával fogta fel s hirdette az ő választott nyelvén, a zene hangjain, melylyel oly ellenállhatlan ékesszólással tudta kifejezni érzelmeit, gondolatait. Életének utóbbi éveiben a teljes süketség úgyszólván elzárta őt a külvilágtól; egészen a saját esz-méje világára lett utalva, mind jobban s kizárólagosabban mélyedve abba, mely aztán mind magasztosabb irányt is öltött. — Félistenhez méltó lelki erővel küzdött le minden emberi gyarló szenvedélyt, hősileg diadalmaskodva ama szivszaggató fájó érzetek felett, melyeket zaklatott életpályáján szerzett szenvedések s keserű csalódások ütöttek nemes, nagy szivén. Legutóbbi remekműveinek hallásánál úgy érezzük, mintha már eltűnt volna lábai alól a föld s ő annak fölébe emelkedve, az üdvözült mártírok szent nyugalmával emlékeznek még csak vissza a föld tövisei , nehéz küzdelmeire, szemei már az örökkévalóságba merültek s mint naplójában ő maga is írja: »Csak a Mindenható, a Végnélküli, az Örökkévaló dicsőségét zengi.« * * * A műveit olvasó közönségre nézve mindenkor csak érdekes lehet az ily magasztos lángelmével foglalkozni, ki még ma is folyást a legtisztább s legföltétlenebb szellemi s művészeti gyönyört nyújtja százezreknek, örökös kultusz tárgyát képezvén a műveit emberek, de mindenekfölött a zenével foglalkozóknak. A többi közt kit ne érdekelne például a világ e kétségkívül legnagyobb zeneköltőjének gyöngéd szívbeli ügyeiről, szerelméről tudni valamit, mint a költők s művészek ama hatalmas eszményi eleméről, mely azok életében mindig a legfőbb szerepet játszza s fogja is örökké játszani. Beethovenről e tekintetben csak keveset tud a nagy közönség, mint ahogy valóban keveset is tudhat, amennyiben ő, mint átalában minden valódi nemes és komoly lélek, a szív oly szent kincsének tartotta a szerelmet, melyet nem szabad azzal profanálni, hogy a világ kiváncsi szemei elé táruljon, annál kevésbbé pedig, hogy a legérdekesebb »színváltozásait« öltse magára. Beethoven életkói legbehatóbb történelmi kutatások daczára is, csak igen keveset tudtak e tekintetben róla följegyezni, ami egyrészt az ő e tárgyra vonatkozó nagy zárkózottságának is tulajdonítható, mert még legmeghittebb barátaival sem szeretett szívbeli ügyeiről beszélni, pár esetet kivéve, hol házassági tervekkel foglalkozott. Azonban e házassági tervek hiúknak bizonyultak, a sors nem engedvén meg, hogy szerencsés legyen a szerelemben. De amint látszik ez a körülmény, valamint a süketség átka is, az ember boldogtalansága árán, csak annál isteniebbé varázsolta benne a zeneköltőt, megszakítván közte s a föld közt minden intenzivebb köteléket, hogy szellemét s géniuszát annál inkább s egyedül a múzsának szentelhesse. Megállapított tény, hogy művészetével nem egyszer fokozta gyöngédebb érzelemmé az iránta való csodálatot a gyöngédebb nemnél, főleg pedig szebbnél szebb főrangú hölgyeknél, kiknek körében életét legnagyobbrészt töltötte Bécsben, akkoron a zene e par excellence városában, hol az időben annyi zenei lángelme élt, mennyi semmi más városban a világon s kik folyton érintkezvén a legmagasabb arisztokrácziával, maguk is valódi arisztokratikus színvonalra emelték a zeneművészeket s művészetet. A fiatal Beethovent az ő magas pártfogója Ferencz Miksa kölni választófejedelem — Mária Terézia császárné egyik fia — saját költségén Bonnból Bécsbe küldvén, hogy ott Haydnnél nyerjen további kiképezést, magas pártfogójának ajánlata őt mindjárt Bécsbe való érkezésekor a legelőkelőbb körökbe vezette. A herczeg Lichnowsky, Lobkowitz, Rasumowsky, gróf Erdődy, Brunswick stb. családok egymással vetekedve igyekeztek őt körükbe vonni s a legmegtisztelőbb barátság jeleivel elhalmozni. E körökben keletkeztek aztán ama gyöngéd vonzalmak is, melyek különös varázst kölcsönöztek Beethoven érintkezésének a nagyvilággal. S lehet-e másként elképzelni, mint hogy Beethovennél, ki oly mélységes kedély s gazdag fantáziával birt, visszhangot keltett e bájos és szellemes főrangú hölgyek rajongása ? De ez érzelmek nem vertek föl nagyobb szenvedélyhullámokat s nem is lépték túl a képzeletet kellemesen foglalkoztató, de minden mélyebb alapot nélkülöző ábrándozás határait s többnyire nyomtalanul foszlottak szét, mint akár ama főúri szalonok kellemes, édes illata. Első nagy szerelmének tárgyát, mely egész szivét betölté s melynél életében először gondolt a házasságra, egy előkelő régi olasz család sarja képezte. Guicciardi Giulietta grófnő, egy ép oly szép, mint művelt és szellemes ifjú hölgy, ki arról is nevezetes a zenevilág előtt, hogy Beethoven neki ajánlotta híres Cismoll (Mondschein) szonátáját. — A bájos Giulietta egyéb szép tulajdonságai mellett, a divatozó »bon ton«-hoz híven, főkép a zenében nyert kiváló gondos kiképezést, mely művészethez nagy tehetséggel is bírt. Ugyancsak a zene volt az a bűvös hatalom, mely egymás közelébe vonta őket, sőt Beethoven később a szép grófnő zenei Mentora is lett. A nagy zeneköltő fenkölt lelkének rajongásig odaadó bensőségével szerette a bájos leányt, ki nemcsak teljes mértékben viszonozta szerelmét, hanem Shakespeare Júliájához hasonlóan, a szenvedély türelmetlenségével s az egyenes jellemek alakoskodást nem ismerő nyiltságával sürgető összeketésüket, amihez egyébaránt nagyban hozzájárulhatott az a körülmény is, hogy Julia, már Beethovennel való ismeretsége előtt félig-meddig jegyben járt Gallenberg Vinczével, egy ősrégi krajni család tagjával, kivel a mielőbbi összekötést viszont a leány szülei sürgették. A lelkiismeretes Beethoven azonban, aki kedvese anyagi jóllétét kellően biztosítani óhajtván, akkor még nem érezte magát oly kedvező helyzetben, hogy e hő vágya, szemben a magas társadalmi állás daczára szintén vagyontalan Giuliettával teljesíthető lett volna, hibár neki is ép oly hő vágyát képezte ez. — Erre vonatkozólag álljanak itt egyik fiatalkori bonni barátjához Wegelerhez, nov. 16-án 1801-ben » irt leveléből a következő sorok: »Most ismét kellemesebbé vált életem. Többet is érintkezem az emberekkel. Nem képzelheted, mily siváran s szomorúan folytak napjaim két év óta. Gyönge hallásom kísértetként üldözött mindenütt; kerültem az embereket, kiket gyűlölni látszhattam, holott legkevésbbé sem vagyok mysantrop. — E változást egy kedves, bűbájos lény idézte elő, aki szeret engem, akit én is szeretek. Két év óta ismét élveztem néhány üdvözítő pillanatot, s először történik, hogy azt érzem, miszerint a házasság boldogíthat. De fájdalom! a leány nem az én társadalmi osztályomból való s most még nem is nősülhetném, mert előbb még sokat kell dolgoznom, küzdenem.« De az élet anyagi oldalával nem igen ismerős Júliát nagyon bántotta kedvesének hasonló fontolgatása, s hogy a szerelemnél egyéb tekinteteket is tart szem előtt, s ebbeli bánatának nem egyszer ad kifejezést Beethovenhez irt leveleiben, ki egy ízben igy válaszolt neki: »---------------Mire való a mély bánat ott, hol a kényszerűség szab törvényt. — Hát állhat-e fenn szerelmünk másként, mint önfeláldozás árán, s csakis úgy, ha mindent nem követel ? Változtathatsz-e azon, hogy nem lehetsz egészen az enyém, valamint én egészen a tiéd ? — Ó! Istenem, nézd a szép természetet s nyugodj bele a változhatlanba. Igaz, a szerelem mindent követel, s ez helyén is van; Így áll ez nálam, valamint te nálad is, csakhogy te könnyen megfeledkezel arról, hogy nekem te érted is dolgoznom kell------— « Beethoven e szellemi külsőségeiről is vajmi kevés jutott a világ tudomására. De Júliához írt leveleiből fenmaradt három, melyek kellő világot vetnek az ő érzelmeire s szerelmének mélységes fenköltségére, habár a zene bűvös nyelve mellett a szónak s írásnak nem volt mestere. E levelek közül talán legjellemzőbb a harmadik, mely igy szól: »Julius 7-én. Jó reggelt! Mindjárt fölébredésünkkor hatalmukba ejtenek a rád való gondolatok én halhatatlan kedvesem hol örömteljesen, hol ismét busán, várva, ha meghallgat-e bennünket a sors. — Élni csak te veled, vagy sehogysem tudok; elszántam magam addig bolyongani a világon, mig úgy térhe-tek karjaidba, hogy teljesen otthon lehessek nálad s lelkemet te általad környezve röpittessem a szellem világába. — Fájdalom! igy kell lenni. Erőt kell merítened s ezt annál is inkább teheted, mert ismered irántad való hűségemet s tudod, hogy sohasem bírhatja más a szivemet. Óh! miért is kell távoznunk attól, kit annyira szeretünk! — Életem jelenleg egy nagy sivárság. — Szerelmed a legboldogabbá, de egyszersmind a legboldogtalanabbá is tesz. Az én életkoromban némi nyugalomra s egyenletesebb életmódra lenne szükségem. — De lehetséges-e ez a mi viszonyunknál fogva? Angyalom, és most értesülök, hogy a posta naponként közlekedik, ennélfogva be kell fejeznem levelemet, hogy haladéktalanul megkapjad. — Nyugtasd meg magadat, mert csak életünk nyugodt szemlélésével érthetjük el abbeli czélunkat, hogy egymáséi lehessünk. — Nyugtasd meg magagadat és szeress engemet. — Tegnap — ma — mennyire vágytam utánad könyek közt. — Utánad, — te életem, mindenem! — Isten hozzád! — óh! szeress továbbra is — és soha ne ismerd félre a leghívebb szivet, szerető Lajosodét. Örökre a tiéd, örökre az enyém, örökre egymásét!« A heves véralkatú, szenvedélyes olasz szépség azonban sehogysem bírta fölfogni északi Rómeójának nyugodtabb, de annál mélyebb kedély világát, megfontoló eljárását s hallgatását annak vette, hogy nem szereti őt eléggé s ebbeli elkeseredésében s valószínűleg szülei nógatására is, egyszerre és váratlanul szakított Beethovennal, Gallenbergnek nyújtván a kezét, mély és fájdalmas sebet ejtvén ez által Beethoven szivén, de egyszersmind saját életboldogságát is aláásván — mert mintegy drámai igazságszolgáltatásul — Julia nem lett boldog férjével, így végződött Beethoven első s talán legmélyebb szerelme. E keserű csalódás egy időre mély kétségbeesésbe ejtve őt, élannyira, hogy még az öngyilkosság eszméjével is foglalkozott. De a Beethoven nagy szellemét nem nyűgözhette le végleg semmi földi szenvedély. A múzsának volt eljegyezve, akit pedig az csókjával illet, az nem merülhet el az élet viharában. Beethoven hatalmas géniusza is minden más elemet abszorbeált. Öröm, fájdalom, keserű csalódás, mind csak arra szolgált, hogy izmosítsa teremtő erejét s mind közelebb juttassa őt a halhatatlansághoz.* Beethoven néhány évvel később (36 éves korában) második szerelmével sem volt boldogabb, mint az elsővel s szintén csak a fájdalom kútfeje jön rá mekkorát haladt javaslatával Szilágyi. Végül szabadjon egy reményt kifejezni. Megkezdődik ismét egy nagy parlamenti vita. Nem azt mondjuk, hogy terjedelmes, hanem hogy nagy vita lesz. A szavazás eredményét nem kérdezzük, azt előre tudjuk. Ha nem látni akarjuk meztelenül a birodalmi politikát s azokat, kik Magyarországot önállóságában csorbítani akarják. Látni és hallani fogjuk őket. Harczolni fogunk ellenük. Ez a harcz ismét közelebb fogja hozni egymáshoz a nemzeti párt természetesen összhangzó elemeit. Ezt hiszszük és ezért bízunk benne. Budapest, febr. 13. A varini választási mozgalmak. A képviselőházban a minap gr. Apponyi Albert szóvá tette a varsni választási mozgalmak során felmerült visszaéléseket s ekkor dr. Szapáry miniszterelnök azt a megjegyzést tette, hogy a jelöltet azért akadályozták meg beszédében, mert a kommasszáczió és a regáleváltság ellen izgatott. Erre vonatkozólag ma a következő táviratot kaptuk: »Kisuczaúj helyen a népgyülés alkalmával a népet nem a hatóság szorította ki, hanem uradalmi kerülők. Tagosításról és regáleváltságról egyátalában nem szólottam. Zmeskál.« A 48-as kör holnap szombat délután 5 órakor értekezletet tart, Sándor utcza 17. sz. alatt. Strossmayer pásztorlevele. Strossmayer püspök, mint egy mai zágrábi távirat jelenti, újra hallat magáról. A pásztorlevél politikai kérdésekkel is sokat foglalkozik; a pápa viszonyát az olasz kormányhoz tarthatatlannak hiszi; a magyar kormánynak az elkeresztelések ügyében kiadott rendeletét pedig az egyház jogai ellen intézett támadásnak tartja. Behatóan foglalkozik Strossmayer e levelében a hírhedt kevi távirattal, s tagadja (!), hogy annak bárminő törvénytelen intencziója lett volna. Hasonlóképen visszautasítja azt a vádat, hogy ő Szerbiában katholikus propagandát csinált volna. Végül pedig kikel ama szemrehányás ellen, mintha a Magyarországgal való kiegyezésnek 1873-ban történt revízióját megáldotta volna, míg most titokban áskálódik ellene. Ezt egyszerűen valótlannak mondja a pásztorlevél. Caprivi és Bismarck. Egy idő óta valóságos hírlapírói háborúvá fajult Németországban azon kérdés megvitatása, mennyiben tért el Caprivi tábornok hírneves előde Bismarck herczeg kül- és belpolitikai irányától. Hogy a belpolitikában komoly és lényeges az eltérés, arra nézve tulajdonképen nincs nézetkülönbség; azt a kanczellár jó barátai és ellenségei egyaránt elismerik s az utóbbiak csak azt kifogásolják, hogy az eltérés sokkal nagyobb, mint a német nemzet és birodalom érdekei megkivánják. Ellenben a külpolitikáról már más felfogás uralkodik; itt az elvi egyetértés sincs meg, s míg egyrészt azt állítják, hogy Caprivi túlságos engedményeket tesz a gyarmatügyek terén Angliának, a gazdasági viszonyok körül Ausztria-Magyarországnak s Oroszország irányában sem oly magaviseletet tanúsít,mely a német érdekeknek megfelel,másrészt azt hangoztatják, hogy a kifogások teljesen igazolatlanok s Németország külügyei most is legalább azon józan érdekpolitika szellemében vezettetnek, mint régebben. Ilyen mélyre ható, főfontosságú kérdések körül folyik tehát a hírlapi háború, melynek azonban nem ez legfeltűnőbb mozzanata. Sokkal nagyobb mértékben fölkelti a figyelmet az, hogy a küzdelem nem az úgynevezett független sajtóban, nem is az ismert pártlapokban, hanem egyelőre a kormány és Bismarck herczeg officiózusai közt vitatik. Mert van jelenleg Németországban ilyen sajtó is; a bukott kanczellár egész hírlapi hálózatot szervezett és Hamburgtól Münchenig tekintélyes lapok állanak rendelkezésére, melyek ép oly kevéssé a német közvélemény nézeteit fejezik ki, mint a sajtóiroda officiózusai. Mint ezek a legszűkebb kormánykörök, akképen amazok csupán Bismarck herczeg saját külön nézeteit, magánvéleményét tükrözik vissza s néha több hévvel és elfogultsággal ítélik meg a közügyek menetét, mint a legszélsőbb állású pártlapok. Az exkanczellár és az igazi kanczellár officziózusai között folyik tehát a háború, míg a nem félhivatalos sajtó egyelőre csak nézője ennek a sajátszerű hadjáratnak s legfölebb érdekesebb mozzanatainak regisztrálására szorítkozik. Az esemény annál élénkebb feltűnést, annál általánosabb meglepetést kelt, mert azok az éles nyilak, melyek az exkanczellár táborából a másikba átröpülnek s melyek némelyike kissé meg is van mérgezve. Caprivi tábornoknak szólanak ugyan, de inkább csak látszólag, mert a német közvélemény jól tudja, hogy Caprivi mögött tulajdonképen más valaki áll. Mondotta-e II. Vilmos császár vagy nem Bismarck elbocsátásakor azokat a sokat emlegetett szavakat, hogy azután maga akar a saját kancellárja lenni, az kétséges. Ellenben bizonyos, hogy Caprivi kinevezése óta a császár föltétlenül irányadó befolyást gyakorol a kül- és belpolitika menetére s hogy tényleg el lehet mondani, hogy ez idő szerint ő Németország igazi kanczellárja. Azok a támadások, melyek most Capriviur ellen intéztetnek, egyenesen Vilmos császárt illetik tehát s igy nem szoritkoznak a meg