Pesti Napló, 1891. november (42. évfolyam, 300-328. szám)

1891-11-08 / 307. szám

307. szám, Budapest, 1891. Vasárnap, november 8. sttaBa»«a»wi nun ■■rBwiwirrrnrnwyiiwi n n i wfamwvffi ii9f»atagiH^«m»Ka^ SzerkeutSiéi: Ferencziek-tere, Atben&eu m-i p ü 1»t. A­ lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadts-hivatal: Ferencziek­ tere, Athénben m­é­g fi­z­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüi, panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap, 42. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. B­­as­ka ti kodáA postai különküldés kir­a­tik, pontahelyette havonként 85 kr., évnegyedenként 1 forint felü­lfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épetet küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Dolce far niente. Szüntelen szünetel a magyar parla­ment, mint valamely száraz malom a falu végén, melynek csak elvétve akad egy kevés őrölni valója. így élünk a Szapáry-kormány kegyelméből nemesen, miként Petőfi meg­énekelte, hogy: »munkátlanság csak az élet, van életem, mert henyélek«. Egész Magyar­­ország politikailag nem dolgozik és nem ha­lad, hanem »pipál«. De ennek nem az or­szággyűlés az oka, hanem a kormány, mely nem tud dolgozni és dolgoztatni. A roszul szervezett államban annyi a hivatal és hiva­talnok, mint sehol másutt a világon. Ezek a folyó ügyeket elintézik valahogy, kézről kézre adván az aktákat tízszer és százszor, míg az ügy elintéztetik és végrehajtatik, de ezen adminisztratív teendőkön kívül a mi­nisztérium nem tud produkálni semmit, a­mivel a nemzetet haladásba vezetné. Tart magának a kormány egy parlamentet, abban négyszáznegyven válogatott ember semmit­tevéssel tölti idejét s ezért napidíjat húz és lakbért kap. Talán a minisztérium alkotmá­nyos lukszusnak tekinti maga mellett a par­lamentet? Délelőtti színháznak talán éppen jó, de a mi felfogásunk szerint nem ez a rendeltetése. A­kik kitalálták, azt hí­vák, hogy a parlament a legjobb tör­vényhozó testület, melynek tehát felada­ta törvényeket alkotni; s úgy vélekedtek, hogy a népképviselet a nemzeti akaratnak kifejezése, melyet a politikában végrehajtani a parlamenti kormány kötelessége; sőt a többségről naivul azt tételezték fel, hogy az kormányozza az országot bizalmi férfiak ál­tal, kiket minisztereknek hívnak s kik a ko­rona és a nemzet között közvetítenek. Mind­ezek szabadelvű ábrándok voltak, melyeket a liberális valóság megc­áfolt.. Mert minden megfordítva van. A parlament nem alkot törvényeket, hanem csak megszavaz. A nép­képviselet nem irányozza a politikát, hanem irányoztatik. A kormány nem hajtja végre az országgyűlés akaratát, hanem az ország­gyűlés engedelmeskedik a kormánynak. A minisztérium nem kifolyása a többség bizal­mának, hanem a többség kifolyása a minisz­térium óhajtásának. S a felelős parlamenti kormány nem közvetíti a magyar nemzet akaratát a koronánál, hanem a király kíván­ságainak szolgál botos ispánul a magyar nemzet kényszerítésére. Ez tehát megfordí­tott világ. De hát csak dolgoztatna legalább valamit, hogy lenne valami ebből az or­szágból. Mivel számoljanak be szegény képvise­lők választóiknak, hogy mi mindent tettek hazájuk javára öt esztendő alatt, vagy csak azóta is, hogy Szapáry Gyula miniszterel­nök ?... Innen-onnan két éve lesz, hogy őt a királyi kinevezés boldogította. — Bizony nem tudjuk felsorolni azóta szerzett érde­meit. Azon kezdte, hogy halasztást kért . . . s még mindig halasztást kér. A ki dolgozik, az nem ér rá sok mula­tozásra. Ellenben a ki idejével nem tud mit csinálni, mindenfélét kigondolgat, a mivel érdekesen eltölthesse napjait. Azért van ná­lunk annyi inczidens s ezeknek oly nagy fontossága s azért tölt annyi időt a parla­ment cause celebre-ek vitatásával, mert a kormány nem dolgozik s a parlamentnek nem ad munkát. Azt kell hinnünk, hogy a Szapáry-kormány munkaképtelen. Mert akár­milyen nagy tehetségek ülnek benne, az csak olyan, mint a szép négyes fogat a­parádé­nak. Az óra kerekei sem járnak, ha nem moz­gatja őket a rugó : egy minisztériumot is vezetni kell tudni a kormány fejének. De hát egy négyszáz tagból álló testület po­litikai vezetés nélkül produktív hogyan le­hetne ? Szapáry kitűnő miniszterelnök lenne Württembergben, ahol minden szép rendben van ötven esztendő óta, de Magyarországon teremteni kell, mert a magyar nemzetnek nincs ideje vesztegetni való. Ha így megy to­vább sokáig , el nem veszünk , úgy miniszté­rium és parlament nélkül is meglehetünk. Miután egész októberben a képviselő­ház semmit sem csinált — a berni vasúti szerződést iktatta be s a határcsölöpök meg­védéséről gondoskodott — ma a miniszter­­elnök indítványára elhatározta, hogy novem­berben sem tesz egyebet, vadászatra bocsátja tagjait. Deczemberben, nem tudja, hogy mit tevő legyen, mig eljő a szép karácsony, a­mi­kor a honatyák gyermekeiknek kedvesked­hetnek ajándékokkal. Buzgó tevékenység után kétségkívül a szabadelvű párt nagy érdemeket szerzett a haza körül. Választók ide figyeljetek ! Ne higy­­jétek az ellenzéknek, hogy Szapáry nem tud mit csinálni, vagy hogy nem tudja, mit csinál. Mert ő okos, azért nem akart be­lemenni a hamis ellenzék felhívására sem a budget, sem a kúriai bíráskodásról szóló javaslat tárgyalásába. Mire való lett vol­na az öt havi indemnity — melynek vi­tája Szilágyi Dezsőnek örökös emlék ma­rad —, ha most megszavaznák a költség­vetést? Ez júniusig felesleges, tehát a budget­­tárgyalás is felesleges. Tudni való, hogy a költségvetési vitánál az ellenzék megtámad­ná a kormány politikáját, félre­vezetné a jámborokat és a jóhiszemű szabadelvű vá­lasztókat. Ezt tehát mindenesetre meg kell akadályozni és ne legyen budgetvita dec­em­berben. De a kúriai bíráskodásról szóló ja­vaslat se tárgyalt­assék, mert — hát ha tör­vény lenne belőle , akkor a jövő választások­nál nem szabadna a hatalommal és pénzzel úgy visszaélni, mint eddig. Nagy ügyességre mutat tehát, hogy Szapáry és az általa veze­tett tábor nem akart belefogni ezen mun­kákba — igy kívánta a taktika. E taktika követelménye a parla­mentben kerülni a harczot s a vá­lasztásokat siettetni. A mulatságos huzakodás tehát, melylyel Szapáry kitért az elől, hogy munkaprogrammot adjon a parlamentnek, nem jelenthet egyebet, mint azt, hogy hirtelen akar választatni. Pedig bel kár neki, mikor semmi sem bizonyosabb rá nézve, mint hogy ezzel a par­lamenttel, ha fel nem oszlatja, a jövő évi szeptemberig maradhat miniszterelnök, ha pedig feloszlatja — ó Istenem! . . . Őt elfogulttá teszi egy csalóka remény. Meglepni akarja az ellenzéket. Ne bízzék ez sem a félhivatalos lapok megnyugtató de­­mentijeiben, sem a téli zord időben, hanem készüljön választani. Annyi ideje van csak az előkészületekre, a­meny­nyi a kereskedelmi szerződés be­­czikkelyezésére szükséges. Mert mig ez meg nem történt, a parlamentet Sza­páry fel nem oszlathatja. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A század v­égén. (Franczia forradalom az irodalomban.) - Irta: PEKÁR GYULA. -I. Maya ! Maya ! torrent des mobiles phiméres. Le conte de Lisle. Heraklitos, ki Minos-szal a Hades kapujában áll s hallgatja a világmorajt, csöndesen ismétel­geti magában filozófiai jelmondatát: Travra otuv... Egyszer aztán felkiált: — Oh nézd csak Minos, és az ott ember volna! ? Minos: Az s pedig egy nagyon szerencsét­len ember. A Zeus háromezredéves ősunokája, — az elvénh­edt XIX. század. Ijesztő egy aggastyán. Hogy reszket. Heraklitos: Csak Pheidias meg ne lássa, mert belehal. De mintha kéregetne, — mit akar ? Minos: Álmokat. Heraklitos, álmokat. Kü­lönös baja van neki: elmebeli gyomorrák. A mi görögjeink még nem ismerték ezt, mert természe­tes, egészséges táplálékon éltek. De az a reszkető ideges öreg, az látod egész életén át mindennapi eledelül vasat evett és irodai tintát ivott hozzá; — csemegéül pedig egy gall nemzetbeli barbár ur, ki különben akkorákat kiált, (és mindig a maga ne­vét) hogy ide is meghallom. — Monsieur Zola u. n. »engrais«-t adott be neki. Ezt mi görögül »zozopog«-nak hívtuk, de táplálékul még nem hasz­náltuk. Elképzelheted, hogy ily életmód mellett mivé lesz az ember. Megcsömörlött ettől a koszt­tól ... Persze a mi athéni ambróziánk külömb a vasnál s a Sappho nektárja a Monsieur Zola cseme­géjénél ... Heraklitos: De nézd, túlmegy rajtunk arra India felé! Minos: Csakugyan. Még betegebb, mint gondoltam : oda megy a Bodh­i fa alá a Ganges­­hez, a hol Szakhyamuni ül, kinek mozdulatlansá­gában legyökereztek lábai a földbe s a ki fává és végül kővé lett. Ő találta meg az írt a legnagyobb földi nyomorra , mert az a kő él és álmodik, —­azz álmodja, hogy érzéstelen. Azt mondják némely idegbajokat csak ez álommal lehet gyógyítani. Az az öreg ember hozzá megy és elkéri tőle a Nirvanát.* Száz esztendővel ezelőtt égett Francziaor­­szág. — Azóta sok mindenen ment keresztül s ma mégis ismét van energiája arra, hogy a naturaliz­mus bukásával bekövetkezett művészeti interreg­num alatt uj forradalomra gyűljön s megteremtse annak a csalfa szépnek az uj formuláját. Mert ab­ból a XIX- századbeli gépemberből, ki már öreg, mielőtt fiatal lett volna, fáradt, mielőtt kimerült s unott, mielőtt élvezett volna, — egy ideges és cso­dásan komplikált agy kétkedve és töprengve néz a XX.-ik századba. Az a virág, mely hajdanában, a természetesebb ember korában, oly buján nyílt, — a költészet virága e vasszázadban is kinyílt, persze aczélon, — lokomotív gőzben és villany nap­fény mellett. Nem is a régi s boldog öntudatlan­ság költészetének rózsája ez, hanem valami ideges nyugtalanító kamélia, egy eddig ismeretlen exoti­­kus irodalom mérges virága: fleur maladive — tul­­c­ivilizált lázas agyak terméke. Itt a század vége, tépjük le a virágot s nézzük meg azt a talajt, mely­ben nőtt,­­ tán elképzelhetjük magunknak, mi­lyen lesz annak a szfinx arcza XX. századnak a formulája. E virág tán az Isis szentsége, a hindu lotus lesz, mely chimaerákban gyökeredzik s illata altató. Mert a jövő századnak valami ábrándos al­tató kell, hogy megpihenhessen a vasmunka bru­talitásától ........* Apánk a XVIII. század, — ah az egy elegáns, selymes, parókás rococo lovag volt! — a szegény Mile de Lespinasse és Mme d’Epinay hőse, — tán ép a fiatalabb Lauzun vagy Richelieu, ki eljár a Régent orgiáira, de kinek agyában a Voltaire esze Saint-Evremond életfilozófiája sarkán a Cham­­fort és Rivarol mot-jai voltak meg. Szellemesen csevegett — és nyelve oly szép és kristálytiszta volt, a milyen többé nyelv sohasem lesz .... Szeretett élni, de finoman és mosolyog­va utasította ki barátnője a marquise szalon­jából azokat a XVII. századbeli otromba né­met lutheránus pedánsokat, kik düh­ödten és oly illetlenül vágják egymás fejéhez a mázsás Kecker­­mannus-okat s a scholasztikus argumentumokat. Csak egy baja volt: nagyon sokat szeretkezett... s nem törődött fia a XIX. század nevelésével, in­kább a felett vitatkozott Ninonnal, hogy hova rakja fel azokat a piczi mouche assasine-okat ... Mikor aztán egy este valaki, a­kit még Monsieur­­nek se lehetett czimezni, nem hogy »entrée«-ja lett volna a szalonba, — oly udvariatlanul rágyúj­totta az oeil-de-boeuf-öt, — apánk kissé ijedten mosolyogva jegyzé meg, hogy a lángoknak épp olyan színük van, mint a Duchesse d’***-nek a boudoirja s épp egy mot-val akart búcsúzni, — mi­dőn az a valaki, kit még Monsieurnek se lehetett czimezni, hátulról a legilletlenebbül levágta a­­ fejét. Tán Baboeuf volt. De arra emlékszünk (mi XIX. század), hogy azt a fehér parókás, pomádés mosolyban vonagló facies hippocraticát egy véres ember oda hozta a bölcsőnkhöz. A kis gyermek elrémü­lt, s mielőtt még vig lehetett volna, elko­­morodott. Dajka ? Nem volt dajkánk, csak az a szürke köpönyeges kis ember nézett ránk félelme­tesen, ki, mint mondják, úgy kitűnt Toulon os­trománál. Mert valóban így volt. Mikor Stendhal az ő hosszú fehér köpenyes dragonyosaival Lombardia síkjain Napoleon után vágtatott, olykor kíváncsian fordult meg nyergében s pillantott végig a mögöt­te robogó ifjúság csatasorán. Mély analytikus sze­meivel oly helyesen kiolvasta a fiatal század első nemzedékének jellemét. A komorságig komoly és végtelen ambicziózus volt e fiatalság, s megve­tette az egész világot, még a szerelmet is (mit kü­lönben Stendhal nagyon rossz néven vesz tőle s helyesen), s csak azt a vérvörösen égő gyermek­kori emléket és a Napoleon csillagát látta maga előtt. Nem ismerte még a barátságot se, — s a­mint a csatasorban vágtatott csak arra gondolt, hogy ő lesz az a második touloni tüzértiszt, a­ki felforgatja a világot. Huszonkét éves korában iszonyattal gondolt arra, hogy Napóleon ekkor ezredes volt, míg ő még csak hadnagy, hogy le­hessen ő huszonhárom éves korában brigadiros és huszonöt éves korában hadtestparancsnok, mint Bonaparte ?! Jött aztán 1814, ez év volt ama tettrevágyó komoly és ambicziózus fiatalság ha­lála : mint a szappanbuborék, úgy oszlottak szét a világra szóló álmok, kétségbeesetten vallották be maguknak, hogy a korszak, mely oly fényes­nek ígérkezett megcsalta őket. Stendhal szinte kényezve beszéli, hogy mily szent áhítattal olvas­ták a Memorial de St.-Hélènet s hogy élesztgették ezzel elhaló reményeiket. Híres regényének a »Rouge et Noir«-nak a hőse, Julien Soret remek típusa ama hidegen számító erélyes, napóleoni ér­zésű fiatalságnak, mely a század első nemzedékét képezte. Jött a szomorú lapos restauráczió s a nagy ambicziók mély melankholiába olvadtak fel. S vájjon ez uj szomorú emberek közepette mi marad meg az Ancien Régime-ból ? A Mme Recamier szalonja,­­ az Empire eme legszebb asszonyának társasága kis sziget volt, hova a mű­vészek örömest menekültek a változó sötét idők elől. Ott fekszik etruszk pamlagon, a hogy David feste őt, haja á la Grecque van feltűzve s lábainál legjobb barátja René busul, a halhatatlan Cha­teaubriand. Mindketten szeretnének már meghal­ni, hogy viszontlássák jó ízlésű versaillesi bará­taikat. Az új generáczió látva, hogy kardhoz nem nyúlhat, tollhoz akarna nyúlni, hogy ambicziózus álmainak, melyeknek veszte örökre el látszik élet­kedvét temetni, legalább itt keressen világot. S 1880-ban megeresztett hosszú fürtökkel révedez­nek előttünk a tévesztett életű katonák, mint a »melancholikus forradalmárok.« De hát a nyelv? Tudott-e még valaki francziául ? Bizony ke­vesen. Mikor annak a rococo lovagnak levág­ták a fejét, örökre elnémult a Voltaire nyelve, az a kristálytiszta, algebraszerűen tökéletes szép nyelv s mi maradt belőle ? Pár katonai vezényszó, me­lyek tán már a spanyol örökösödési háborúban is hangzottak s az emberirtáskor elkerülhetlen szük­ségesek voltak, — de hát, mondaná Sainte-Beuve, ha még kérdeném, e szavak is francziául hang­zottak-e a Napoleon többnyire olasz származású tábornokai szájában ? Az Empire nyelvére a csa­tatéren kellene az anyagot összegyűjteni: a nagy marsallok káromkodásaiból lehetne azt összeállí­tani, melyeknek özönével Massena és Murat a lel­kesedés perczeiben elárasztották embereiket. — »Szép szavak?« mondja Stendhal —­ »nyoma se volt ott szónoklatoknak: m . . . e­­tas de canaille va!« Hisz maga a császár, ki nevét »Napolilione«­­nak mondotta, ki élete végéig nem tudott megta­nulni francziául s hires proklamácziói botrányos nyelven vannak szerkesztve ... Valóban ez időkben Monsieur de Chateaubriandon kívül, kinek Flau­bert egy soráért mindenét odaadta volna — bajos volna valakit találni, ki még tud a Grand Siècle nyelvén írni. Stendhal, ki lehető legmodernebb gondolatait némileg szintén ama régi mathemati­­kus (bár szárazabb) stylban fejezi ki, saját beval­lása alapján, hogy t. i. »minden irodalmi tehetség híján nem akar irodalmilag írni« — nem bírálható el ez alapon. Hiába, a Voltaire tollát összetörte a nagy forradalom — nem volt irodalmi nyelv s az uj nemzedéknek újat kellett teremteni. S ezt a nyelvet tudvalevőleg Hugo Viktor teremtette meg. Ebben a nyelvben nem volt meg a régi nyelv klasszikus egyensúlya, ahhoz hosszú nyugalom kellett volna — nem, ez a romantikus nyelv az ezeregy éjszaka álmaival beszélt rövid lélekzetű heves mondataiban. Az akkori hangulatot véve te­kintetbe, természetes, hogy e nyelv a Hugo orien­­talizmusában és a Musset spanyolosságában, szó­val exotikus kötött beszédben tört ki először. De a század igazi műfaja nem a vers lett, hanem a próza s szintere nem a kelet, hanem a nyugati em­ber-boly. Azonban oly nagy volt az alapító ereje, hogy a Hugo-féle romanticzizmus tömjéne azért a századnak legsivárabb íróját is áthatja. Azért írja le még Zola is az ő czinikus tárgyait oly költői szép nyelven. Mi sem sajátságosabb annál, mint a­hogy az a melancholikus orientalizmus azzá a hír­hedt realizmussá alakult át. Az 1830-ki bánatos, kesergő tépelődést, a »mal die du Siéclet«, mely a napóleoni érára következett reakcziónak utolsó betegsége volt s melynek az izzó lelkű, fiatal Musset a »Confessions d'un Enfant du Siécle «-ben állított oly égő emléket, husz év alatt végleg el­nyomta a század exakt kutató, tudományos iránya. Az a nemzedék, mely Napóleonban csalódott, meg is komolyodott és 1850 felé belátták az emberek, hogy az élet, az aprólékos materiális munka köze­lebb áll hozzánk, mint a romantikus álom. Keserű volt e kiábrándulás, é­s e keserűség mélyen meg­látszik Flauberten és társain, kiknek ifjúsága mind a romantikus ábrándok korába esik. De a vas század regénye nem volt a Voltaire »Roman«-ja, hanem egészen más valami. E regényt Stendhal és Balzac teremtették meg, vagyis helyesebben tán csak ez utóbbi. Mert Stendhal tisztán és egye­dül pszicholog volt s ennyiben a mai analitikusok ősapja, — de az irodalmat mélyen megvetette s nem is akart írónak tartatni,­­ és valóban, ha páratlan espritjétől és Helvetius-irányu jellem­­analiziseitől eltekintünk, regényei mint regények meglehetős szárazak. Egyáltalában sehogy sem illik ez b­e ebbe a századba, — féllábával még mindig az Ancien Régimeben van : egy régi fajta elegáns arisztokrata, ki lenézi az irodalmi »mes­terembereket« ; rejtelmes dilettáns filozófus, dra­­gonyostiszti ruhában, ki remek beau causeur s a szép milánói asszonyokat bolondítja. Nem, Balzac a regény igazi megalkotója, — ő volt az az óriás, ki huszonöt éves szakadatlan, napi 16—18 órai munkával összekovácsolta a »Comedie Humaine«-t, ez már egész modern ember, — mindenekelőtt a munka embere s az aprólékos mindennapi élet fes­tője, menten minden múlt századbeli és Stendhal­­féle gavallérságtól, de viszont telve sok nagyon is modern nagyképűséggel, mitől viszont azok a régi emberek tán undorodva fordulnának el. — Tökéletes demokrata volt s pedig annyira, hogy mikor hőseit előkelő szalonokba belépteti, ő rajta magán az irón látszik meg ama zavaro­dottság, mit az a direktóriumi írnok érzett, ki **marquishoz bevitte az elfogatási parancsot. Balzac 1851-ben halt meg s pár évvel ké­sőbb lépett fel ama másik nagy komor óriás Gus­tave Flaubert, kinek bus szemei mintha még most is szigorúan néznének ránk a századvégi nemze­dékre, mintegy kérdezve : megtartottátok-e annak az örök szépnek a vallását, melyet én egész éle­temben imádtam ? Ez a végtelen komplex elméjű író nyitja meg azon a psychologra és a patholog­­ra nézve oly érdekes, bizarr és ideges költők so­rát, kiket oly találólag neveztek el irodalmi művészeknek, a mennyiben mindannyian a »l’ art pour l’ art« elvének hívei s a szépet min­den mellékezet nélkül maga-magáért művelik. Flaubert, Gautier, Baudelaire, Leconte de Lisle, a két Goncourt mind ily tiszta művészek, — a szép nagy betegei, kik mint az elvénhedt czivili­­zácziók decadens fáradt szülöttei fájdalmukban mindannyian a hajdani antik poézis boldog egy­szerűsége után vágyódnak. Agyuk hasztalan va­riálja a meglevő szépet, ebben már nem találja meg ideálját, hisz már a bourgeois is hatalmába kerí­tette s mintegy megmételyezi — szökik e világ­ból arra a planétára, a hová a bourgeois nem bir földhöz ragadt érzékével utána menni, s a hol an­nak a bizarr és nyugtalanító, de végtelen összetes Szépnek az istennője lakik, kinek aj­kai közül, mint Poó Edgár mondaná, a Végtelen szomorúsága mo­solyog. A festészetben tán Gustave Moreau és Odilon Redon képei adhatnak némi fogalmat ez irodalmi kor eszményeiről. Azt határozottan állít­hatjuk, hogy soha költő nem szerette a Szépet oly kizárólagosan, oly vallásosan és nem rajongott oly a végtelent szinte megközelítő szubtilig van csatolva. Lapunk mai számához fél év melléklet Budapest, november 7. Rudini az olasz politikáról. Hetek óta a legna­gyobb érdeklődéssel néz az olasz politikai világ azon nagy politikai beszéd elé, melyet Rudini mi­niszterelnök holnapután Milanóban tartani fog. A milánói polgárság tudvalevőleg meghivta körébe a miniszterelnököt s tiszteletére nagyszerű foga­dást rendel. Mindez egyenesen oly czélból tör­tént, hogy a kabinet fejének legyen alkalma egész kü­l- és belpolitikájáról kimerítő felvilágosítást adni. Rudini úr kész felhasználni az alkalmat, mely különben is az ő tudtával, sőt talán kezde­ményezésére rendeztetik. Maga szükségesnek tartja, hogy még a parlament megnyitása előtt határozott és részletes felvilágosítást adjon a kor­mány programmjáról. Ez a kül- és belügyek szem­pontjából egyaránt kívánatos. Olaszország külső viszonyairól ugyanis Griers orosz külügyminiszter érintkezése az olasz állam vezetőivel sok minden­féle híresztelésre vezetett, melyek szembetűnően alaptalanok ugyan, de azért még mindig tartják magukat. Mindenesetre czélszerű lesz tehát, hogy illetékes részről megadják a magyarázatot a Giers úrral esetleg folytatott tárgyalásokról. Komoly kö­rökben senki sem hiszi ugyan,hogy Olaszország vi­szonya a közép-európai szövetséghez, mely éppen az idén nyittatott meg, bármi tekintetben módo­sult volna. De azért sehogy sem fog ártani, ha az ide vonatkozó dolgokról maga Rudini úr ad a világnak tájékozást. Hogy nyilatkozata békés lesz, azt előre lehet látni, mert minél szilárdabb a hár­mas szövetség, annál szilárdabb az európai béke is. Igen kimerítő lesz a miniszterelnök beszédének belügyi része. Itt is tisztáznia kell a helyzetet, mert viszonya a többséghez a múlt ülésszak végén meglehetősen kedvezőtlenné alakult. Azóta azon­ban fontos sikerekkel léphet a közvélemény s a nemsokára összeülő parlament elé. Először is meg­kötötte a kereskedelmi szerződést Németországgal, mi Olaszország gazdasági érdekei szempontjából igen fényes eredmény. Azután tisztába jött a nyár folyamán a pénzügyi helyzettel s most ki fogja fejteni, hogy képes beváltani eredeti ígéretét s helyreállíthatja az egyensúlyt minden adóemelés nélkül. Mindezek nyomatékos sikerek s nagyban megszilárdíthatják a kormány poziczióját. A képviselőház közokt. bizottsága mai ülésében a munkácsi püspökké kinevezett F­ir­cz­ák Gyula helyett elnökül egyhangúlag Schwarcz Gyulát választotta meg, a­ki köszönetet mondott a kitüntetésért , utalva arra, hogy a közoktatás­­ügyi miniszter által kezdeményezett fontos refor­mok mily nehézzé fogják különösen most tenni az elnöki tiszt gyakorlását, felkérte a bizottság tag­jait, támogassák őt szakértelmükkel. Ezután gróf G­s­á­k­y miniszter kiemelvén, hogy nagy súlyt fektet arra, miként a tanítói nyugdíjtörvény módo­sítására vonatkozó törvényjavaslat mielőbb letár­­gyaltassék, felkérte a bizottságot e javaslat előadó­jának megválasztására. A bizottság erre az emlí­tett törvényjavaslat előadójául Sponer Andort vá­lasztotta meg. Végül a közoktatásügy állapotáról szóló miniszteri jelentést osztották szét, azon elté­réssel, hogy az egyetemekre vonatkozó rész Feny­­vessy Ferencznek, a közoktatásügyi tanácsra vo­natkozó László Mihálynak és az emberbaráti inté­zetekre vonatkozó Ivánkovics Jánosnak adatott ki előa­­dásra. A főrendiház közgazdasági és közlekedésügyi bizottsága 1891. évi november hó 10-én délután fél egy órakor ülést tart, melyben a vasúti fuva­rozásról és a kereskedelmi viszonyainknak a török birodalommal és Bulgáriával, valamint Spanyol­­országgal és Portugáliával való ideiglenes rende­zéséről szóló törvényjavaslatokat fogja tárgyalni. A 48-as pártkör e hó 14-én délután 5 órakor értekezletet tart. A primási szék áthelyezése. Azt a legújabb fiaskót, mely a kormányt a primási széknek Esztergomból a fő­városba tervezett áthelyezése kér­désében érte, semmi sem bizonyítja csatta­­nósabban, mint ha összehasonlítjuk dr. Csáky Albin vallás- és közoktatási miniszternek ez évi február 18-ikán a primási szék áthelye­zése ügyében a képviselőházban tett katego­rikus és a meghátrálásnak még gondolatát is kizáró nyilatkozatát azzal a hátrafelé kon­­czentrálást bizonyító szörnyen összezsugoro­dott eredménynyel, melyet a vallás- és köz­oktatási miniszter ma a háznak bejelentett. Akkor Andrássy Manó gróf intézett az esztergomi érseki széknek áttételére vonat­kozólag interpellácziót a miniszterhez, a ki rögtön, még pedig a lehető legnagyobb biz­tosság öntudatával válaszolt. Íme itt van Andrássy Manó gróf interpellácziója ama beszéddel együtt, mely­lyel az interpellácziót benyújtotta : Gróf Andrássy Manó: T. ház! A következő kérdést vagyok bátor intézni a kultuszminiszter úr­hoz. Magyarország herczegprimása elhunyt és ez állásra újabb kinevezés lesz szükséges. Ez állás nem hasonló a más országokbeli primacziális állá­sokhoz, mert a magyar herczegprimásnak nemcsak egyházi hatásköre van, hanem bizonyos — bár korlátolt --befolyása van az ország ügyeire is ; vagyona és állása oly magas, hogy az ország ügyei intézésében latba esik, igen fontos kérdés lehet az ő kinevezése. Régente a herczegprímások több­nyire ott laktak, a­hol a királyi várak voltak : pl. Esztergomban és midőn onnan kiszoríttattak, Po­zsonyban, azután megint Esztergomban. Szerintem magától a prímástól függ azon helynek megvá­lasztása, a­hol lakni akar. Kivált pedig azért, mert Budapest az ő egyházmegyéjébe tartozik, semmi akadálya sincs annak, hogy székhe­lyét az ország fővárosába he­lyezze át, így tehát a miniszter urat arra vagyok bátor felkérni, hogy a herczegprimási kinevezésnél te­kintettel legyen arra, hogy a­ki e méltósággal fel­­ruháztatik, az minél közelebb lakjék azon körhöz, a­melybe állásánál fogva tartozik. Meg vagyok győződve, hogy h­a a herczeg­­primás Budapesten laknék, egyes kérdések, melyek az utóbbi időben felmerültek, nem élesedtek volna ki annyira. (Igaz! ügy van!) Ezen áthelyezésnek semmi akadály sem áll az útjában. Ott van Mátyás király temploma, ott van Budán a primási lak és ott van ezenkívül a budai városháza is, a­mely e czélra megszerezhető. Nem volna szükséges ezért a káptalant is áthelyezni, elég, ha az érsek és a herczegprímás Buda­pestre helyezi át székhelyét és a helyett, hogy az esztergomi bazilikában la­kik, mely Rómára emlékeztet, tekintsen a Mátyás király templomára és az az alatt fekvő­­ parlamenti épületre, mely Magyarország alkotmán

Next