Pesti Napló, 1891. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1891-11-08 / 307. szám
307. szám, Budapest, 1891. Vasárnap, november 8. sttaBa»«a»wi nun ■■rBwiwirrrnrnwyiiwi n n i wfamwvffi ii9f»atagiH^«m»Ka^ SzerkeutSiéi: Ferencziek-tere, Atben&eu m-i p ü 1»t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadts-hivatal: Ferencziek tere, Athénben még fizet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüi, panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap, 42. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Baska ti kodáA postai különküldés kiratik, pontahelyette havonként 85 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épetet küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Dolce far niente. Szüntelen szünetel a magyar parlament, mint valamely száraz malom a falu végén, melynek csak elvétve akad egy kevés őrölni valója. így élünk a Szapáry-kormány kegyelméből nemesen, miként Petőfi megénekelte, hogy: »munkátlanság csak az élet, van életem, mert henyélek«. Egész Magyarország politikailag nem dolgozik és nem halad, hanem »pipál«. De ennek nem az országgyűlés az oka, hanem a kormány, mely nem tud dolgozni és dolgoztatni. A roszul szervezett államban annyi a hivatal és hivatalnok, mint sehol másutt a világon. Ezek a folyó ügyeket elintézik valahogy, kézről kézre adván az aktákat tízszer és százszor, míg az ügy elintéztetik és végrehajtatik, de ezen adminisztratív teendőkön kívül a minisztérium nem tud produkálni semmit, amivel a nemzetet haladásba vezetné. Tart magának a kormány egy parlamentet, abban négyszáznegyven válogatott ember semmittevéssel tölti idejét s ezért napidíjat húz és lakbért kap. Talán a minisztérium alkotmányos lukszusnak tekinti maga mellett a parlamentet? Délelőtti színháznak talán éppen jó, de a mi felfogásunk szerint nem ez a rendeltetése. Akik kitalálták, azt hívák, hogy a parlament a legjobb törvényhozó testület, melynek tehát feladata törvényeket alkotni; s úgy vélekedtek, hogy a népképviselet a nemzeti akaratnak kifejezése, melyet a politikában végrehajtani a parlamenti kormány kötelessége; sőt a többségről naivul azt tételezték fel, hogy az kormányozza az országot bizalmi férfiak által, kiket minisztereknek hívnak s kik a korona és a nemzet között közvetítenek. Mindezek szabadelvű ábrándok voltak, melyeket a liberális valóság megcáfolt.. Mert minden megfordítva van. A parlament nem alkot törvényeket, hanem csak megszavaz. A népképviselet nem irányozza a politikát, hanem irányoztatik. A kormány nem hajtja végre az országgyűlés akaratát, hanem az országgyűlés engedelmeskedik a kormánynak. A minisztérium nem kifolyása a többség bizalmának, hanem a többség kifolyása a minisztérium óhajtásának. S a felelős parlamenti kormány nem közvetíti a magyar nemzet akaratát a koronánál, hanem a király kívánságainak szolgál botos ispánul a magyar nemzet kényszerítésére. Ez tehát megfordított világ. De hát csak dolgoztatna legalább valamit, hogy lenne valami ebből az országból. Mivel számoljanak be szegény képviselők választóiknak, hogy mi mindent tettek hazájuk javára öt esztendő alatt, vagy csak azóta is, hogy Szapáry Gyula miniszterelnök ?... Innen-onnan két éve lesz, hogy őt a királyi kinevezés boldogította. — Bizony nem tudjuk felsorolni azóta szerzett érdemeit. Azon kezdte, hogy halasztást kért . . . s még mindig halasztást kér. A ki dolgozik, az nem ér rá sok mulatozásra. Ellenben a ki idejével nem tud mit csinálni, mindenfélét kigondolgat, a mivel érdekesen eltölthesse napjait. Azért van nálunk annyi inczidens s ezeknek oly nagy fontossága s azért tölt annyi időt a parlament cause celebre-ek vitatásával, mert a kormány nem dolgozik s a parlamentnek nem ad munkát. Azt kell hinnünk, hogy a Szapáry-kormány munkaképtelen. Mert akármilyen nagy tehetségek ülnek benne, az csak olyan, mint a szép négyes fogat aparádénak. Az óra kerekei sem járnak, ha nem mozgatja őket a rugó : egy minisztériumot is vezetni kell tudni a kormány fejének. De hát egy négyszáz tagból álló testület politikai vezetés nélkül produktív hogyan lehetne ? Szapáry kitűnő miniszterelnök lenne Württembergben, ahol minden szép rendben van ötven esztendő óta, de Magyarországon teremteni kell, mert a magyar nemzetnek nincs ideje vesztegetni való. Ha így megy tovább sokáig , el nem veszünk , úgy minisztérium és parlament nélkül is meglehetünk. Miután egész októberben a képviselőház semmit sem csinált — a berni vasúti szerződést iktatta be s a határcsölöpök megvédéséről gondoskodott — ma a miniszterelnök indítványára elhatározta, hogy novemberben sem tesz egyebet, vadászatra bocsátja tagjait. Deczemberben, nem tudja, hogy mit tevő legyen, mig eljő a szép karácsony, amikor a honatyák gyermekeiknek kedveskedhetnek ajándékokkal. Buzgó tevékenység után kétségkívül a szabadelvű párt nagy érdemeket szerzett a haza körül. Választók ide figyeljetek ! Ne higyjétek az ellenzéknek, hogy Szapáry nem tud mit csinálni, vagy hogy nem tudja, mit csinál. Mert ő okos, azért nem akart belemenni a hamis ellenzék felhívására sem a budget, sem a kúriai bíráskodásról szóló javaslat tárgyalásába. Mire való lett volna az öt havi indemnity — melynek vitája Szilágyi Dezsőnek örökös emlék marad —, ha most megszavaznák a költségvetést? Ez júniusig felesleges, tehát a budgettárgyalás is felesleges. Tudni való, hogy a költségvetési vitánál az ellenzék megtámadná a kormány politikáját, félrevezetné a jámborokat és a jóhiszemű szabadelvű választókat. Ezt tehát mindenesetre meg kell akadályozni és ne legyen budgetvita decemberben. De a kúriai bíráskodásról szóló javaslat se tárgyaltassék, mert — hát ha törvény lenne belőle , akkor a jövő választásoknál nem szabadna a hatalommal és pénzzel úgy visszaélni, mint eddig. Nagy ügyességre mutat tehát, hogy Szapáry és az általa vezetett tábor nem akart belefogni ezen munkákba — igy kívánta a taktika. E taktika követelménye a parlamentben kerülni a harczot s a választásokat siettetni. A mulatságos huzakodás tehát, melylyel Szapáry kitért az elől, hogy munkaprogrammot adjon a parlamentnek, nem jelenthet egyebet, mint azt, hogy hirtelen akar választatni. Pedig bel kár neki, mikor semmi sem bizonyosabb rá nézve, mint hogy ezzel a parlamenttel, ha fel nem oszlatja, a jövő évi szeptemberig maradhat miniszterelnök, ha pedig feloszlatja — ó Istenem! . . . Őt elfogulttá teszi egy csalóka remény. Meglepni akarja az ellenzéket. Ne bízzék ez sem a félhivatalos lapok megnyugtató dementijeiben, sem a téli zord időben, hanem készüljön választani. Annyi ideje van csak az előkészületekre, amenynyi a kereskedelmi szerződés beczikkelyezésére szükséges. Mert mig ez meg nem történt, a parlamentet Szapáry fel nem oszlathatja. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A század végén. (Franczia forradalom az irodalomban.) - Irta: PEKÁR GYULA. -I. Maya ! Maya ! torrent des mobiles phiméres. Le conte de Lisle. Heraklitos, ki Minos-szal a Hades kapujában áll s hallgatja a világmorajt, csöndesen ismételgeti magában filozófiai jelmondatát: Travra otuv... Egyszer aztán felkiált: — Oh nézd csak Minos, és az ott ember volna! ? Minos: Az s pedig egy nagyon szerencsétlen ember. A Zeus háromezredéves ősunokája, — az elvénhedt XIX. század. Ijesztő egy aggastyán. Hogy reszket. Heraklitos: Csak Pheidias meg ne lássa, mert belehal. De mintha kéregetne, — mit akar ? Minos: Álmokat. Heraklitos, álmokat. Különös baja van neki: elmebeli gyomorrák. A mi görögjeink még nem ismerték ezt, mert természetes, egészséges táplálékon éltek. De az a reszkető ideges öreg, az látod egész életén át mindennapi eledelül vasat evett és irodai tintát ivott hozzá; — csemegéül pedig egy gall nemzetbeli barbár ur, ki különben akkorákat kiált, (és mindig a maga nevét) hogy ide is meghallom. — Monsieur Zola u. n. »engrais«-t adott be neki. Ezt mi görögül »zozopog«-nak hívtuk, de táplálékul még nem használtuk. Elképzelheted, hogy ily életmód mellett mivé lesz az ember. Megcsömörlött ettől a koszttól ... Persze a mi athéni ambróziánk külömb a vasnál s a Sappho nektárja a Monsieur Zola csemegéjénél ... Heraklitos: De nézd, túlmegy rajtunk arra India felé! Minos: Csakugyan. Még betegebb, mint gondoltam : oda megy a Bodhi fa alá a Gangeshez, a hol Szakhyamuni ül, kinek mozdulatlanságában legyökereztek lábai a földbe s a ki fává és végül kővé lett. Ő találta meg az írt a legnagyobb földi nyomorra , mert az a kő él és álmodik, —azz álmodja, hogy érzéstelen. Azt mondják némely idegbajokat csak ez álommal lehet gyógyítani. Az az öreg ember hozzá megy és elkéri tőle a Nirvanát.* Száz esztendővel ezelőtt égett Francziaország. — Azóta sok mindenen ment keresztül s ma mégis ismét van energiája arra, hogy a naturalizmus bukásával bekövetkezett művészeti interregnum alatt uj forradalomra gyűljön s megteremtse annak a csalfa szépnek az uj formuláját. Mert abból a XIX- századbeli gépemberből, ki már öreg, mielőtt fiatal lett volna, fáradt, mielőtt kimerült s unott, mielőtt élvezett volna, — egy ideges és csodásan komplikált agy kétkedve és töprengve néz a XX.-ik századba. Az a virág, mely hajdanában, a természetesebb ember korában, oly buján nyílt, — a költészet virága e vasszázadban is kinyílt, persze aczélon, — lokomotív gőzben és villany napfény mellett. Nem is a régi s boldog öntudatlanság költészetének rózsája ez, hanem valami ideges nyugtalanító kamélia, egy eddig ismeretlen exotikus irodalom mérges virága: fleur maladive — tulcivilizált lázas agyak terméke. Itt a század vége, tépjük le a virágot s nézzük meg azt a talajt, melyben nőtt, tán elképzelhetjük magunknak, milyen lesz annak a szfinx arcza XX. századnak a formulája. E virág tán az Isis szentsége, a hindu lotus lesz, mely chimaerákban gyökeredzik s illata altató. Mert a jövő századnak valami ábrándos altató kell, hogy megpihenhessen a vasmunka brutalitásától ........* Apánk a XVIII. század, — ah az egy elegáns, selymes, parókás rococo lovag volt! — a szegény Mile de Lespinasse és Mme d’Epinay hőse, — tán ép a fiatalabb Lauzun vagy Richelieu, ki eljár a Régent orgiáira, de kinek agyában a Voltaire esze Saint-Evremond életfilozófiája sarkán a Chamfort és Rivarol mot-jai voltak meg. Szellemesen csevegett — és nyelve oly szép és kristálytiszta volt, a milyen többé nyelv sohasem lesz .... Szeretett élni, de finoman és mosolyogva utasította ki barátnője a marquise szalonjából azokat a XVII. századbeli otromba német lutheránus pedánsokat, kik dühödten és oly illetlenül vágják egymás fejéhez a mázsás Keckermannus-okat s a scholasztikus argumentumokat. Csak egy baja volt: nagyon sokat szeretkezett... s nem törődött fia a XIX. század nevelésével, inkább a felett vitatkozott Ninonnal, hogy hova rakja fel azokat a piczi mouche assasine-okat ... Mikor aztán egy este valaki, akit még Monsieurnek se lehetett czimezni, nem hogy »entrée«-ja lett volna a szalonba, — oly udvariatlanul rágyújtotta az oeil-de-boeuf-öt, — apánk kissé ijedten mosolyogva jegyzé meg, hogy a lángoknak épp olyan színük van, mint a Duchesse d’***-nek a boudoirja s épp egy mot-val akart búcsúzni, — midőn az a valaki, kit még Monsieurnek se lehetett czimezni, hátulról a legilletlenebbül levágta a fejét. Tán Baboeuf volt. De arra emlékszünk (mi XIX. század), hogy azt a fehér parókás, pomádés mosolyban vonagló facies hippocraticát egy véres ember oda hozta a bölcsőnkhöz. A kis gyermek elrémült, s mielőtt még vig lehetett volna, elkomorodott. Dajka ? Nem volt dajkánk, csak az a szürke köpönyeges kis ember nézett ránk félelmetesen, ki, mint mondják, úgy kitűnt Toulon ostrománál. Mert valóban így volt. Mikor Stendhal az ő hosszú fehér köpenyes dragonyosaival Lombardia síkjain Napoleon után vágtatott, olykor kíváncsian fordult meg nyergében s pillantott végig a mögötte robogó ifjúság csatasorán. Mély analytikus szemeivel oly helyesen kiolvasta a fiatal század első nemzedékének jellemét. A komorságig komoly és végtelen ambicziózus volt e fiatalság, s megvetette az egész világot, még a szerelmet is (mit különben Stendhal nagyon rossz néven vesz tőle s helyesen), s csak azt a vérvörösen égő gyermekkori emléket és a Napoleon csillagát látta maga előtt. Nem ismerte még a barátságot se, — s amint a csatasorban vágtatott csak arra gondolt, hogy ő lesz az a második touloni tüzértiszt, aki felforgatja a világot. Huszonkét éves korában iszonyattal gondolt arra, hogy Napóleon ekkor ezredes volt, míg ő még csak hadnagy, hogy lehessen ő huszonhárom éves korában brigadiros és huszonöt éves korában hadtestparancsnok, mint Bonaparte ?! Jött aztán 1814, ez év volt ama tettrevágyó komoly és ambicziózus fiatalság halála : mint a szappanbuborék, úgy oszlottak szét a világra szóló álmok, kétségbeesetten vallották be maguknak, hogy a korszak, mely oly fényesnek ígérkezett megcsalta őket. Stendhal szinte kényezve beszéli, hogy mily szent áhítattal olvasták a Memorial de St.-Hélènet s hogy élesztgették ezzel elhaló reményeiket. Híres regényének a »Rouge et Noir«-nak a hőse, Julien Soret remek típusa ama hidegen számító erélyes, napóleoni érzésű fiatalságnak, mely a század első nemzedékét képezte. Jött a szomorú lapos restauráczió s a nagy ambicziók mély melankholiába olvadtak fel. S vájjon ez uj szomorú emberek közepette mi marad meg az Ancien Régime-ból ? A Mme Recamier szalonja, az Empire eme legszebb asszonyának társasága kis sziget volt, hova a művészek örömest menekültek a változó sötét idők elől. Ott fekszik etruszk pamlagon, a hogy David feste őt, haja á la Grecque van feltűzve s lábainál legjobb barátja René busul, a halhatatlan Chateaubriand. Mindketten szeretnének már meghalni, hogy viszontlássák jó ízlésű versaillesi barátaikat. Az új generáczió látva, hogy kardhoz nem nyúlhat, tollhoz akarna nyúlni, hogy ambicziózus álmainak, melyeknek veszte örökre el látszik életkedvét temetni, legalább itt keressen világot. S 1880-ban megeresztett hosszú fürtökkel révedeznek előttünk a tévesztett életű katonák, mint a »melancholikus forradalmárok.« De hát a nyelv? Tudott-e még valaki francziául ? Bizony kevesen. Mikor annak a rococo lovagnak levágták a fejét, örökre elnémult a Voltaire nyelve, az a kristálytiszta, algebraszerűen tökéletes szép nyelv s mi maradt belőle ? Pár katonai vezényszó, melyek tán már a spanyol örökösödési háborúban is hangzottak s az emberirtáskor elkerülhetlen szükségesek voltak, — de hát, mondaná Sainte-Beuve, ha még kérdeném, e szavak is francziául hangzottak-e a Napoleon többnyire olasz származású tábornokai szájában ? Az Empire nyelvére a csatatéren kellene az anyagot összegyűjteni: a nagy marsallok káromkodásaiból lehetne azt összeállítani, melyeknek özönével Massena és Murat a lelkesedés perczeiben elárasztották embereiket. — »Szép szavak?« mondja Stendhal — »nyoma se volt ott szónoklatoknak: m . . . etas de canaille va!« Hisz maga a császár, ki nevét »Napolilione«nak mondotta, ki élete végéig nem tudott megtanulni francziául s hires proklamácziói botrányos nyelven vannak szerkesztve ... Valóban ez időkben Monsieur de Chateaubriandon kívül, kinek Flaubert egy soráért mindenét odaadta volna — bajos volna valakit találni, ki még tud a Grand Siècle nyelvén írni. Stendhal, ki lehető legmodernebb gondolatait némileg szintén ama régi mathematikus (bár szárazabb) stylban fejezi ki, saját bevallása alapján, hogy t. i. »minden irodalmi tehetség híján nem akar irodalmilag írni« — nem bírálható el ez alapon. Hiába, a Voltaire tollát összetörte a nagy forradalom — nem volt irodalmi nyelv s az uj nemzedéknek újat kellett teremteni. S ezt a nyelvet tudvalevőleg Hugo Viktor teremtette meg. Ebben a nyelvben nem volt meg a régi nyelv klasszikus egyensúlya, ahhoz hosszú nyugalom kellett volna — nem, ez a romantikus nyelv az ezeregy éjszaka álmaival beszélt rövid lélekzetű heves mondataiban. Az akkori hangulatot véve tekintetbe, természetes, hogy e nyelv a Hugo orientalizmusában és a Musset spanyolosságában, szóval exotikus kötött beszédben tört ki először. De a század igazi műfaja nem a vers lett, hanem a próza s szintere nem a kelet, hanem a nyugati ember-boly. Azonban oly nagy volt az alapító ereje, hogy a Hugo-féle romanticzizmus tömjéne azért a századnak legsivárabb íróját is áthatja. Azért írja le még Zola is az ő czinikus tárgyait oly költői szép nyelven. Mi sem sajátságosabb annál, mint ahogy az a melancholikus orientalizmus azzá a hírhedt realizmussá alakult át. Az 1830-ki bánatos, kesergő tépelődést, a »mal die du Siéclet«, mely a napóleoni érára következett reakcziónak utolsó betegsége volt s melynek az izzó lelkű, fiatal Musset a »Confessions d'un Enfant du Siécle «-ben állított oly égő emléket, husz év alatt végleg elnyomta a század exakt kutató, tudományos iránya. Az a nemzedék, mely Napóleonban csalódott, meg is komolyodott és 1850 felé belátták az emberek, hogy az élet, az aprólékos materiális munka közelebb áll hozzánk, mint a romantikus álom. Keserű volt e kiábrándulás, és e keserűség mélyen meglátszik Flauberten és társain, kiknek ifjúsága mind a romantikus ábrándok korába esik. De a vas század regénye nem volt a Voltaire »Roman«-ja, hanem egészen más valami. E regényt Stendhal és Balzac teremtették meg, vagyis helyesebben tán csak ez utóbbi. Mert Stendhal tisztán és egyedül pszicholog volt s ennyiben a mai analitikusok ősapja, — de az irodalmat mélyen megvetette s nem is akart írónak tartatni, és valóban, ha páratlan espritjétől és Helvetius-irányu jellemanaliziseitől eltekintünk, regényei mint regények meglehetős szárazak. Egyáltalában sehogy sem illik ez be ebbe a századba, — féllábával még mindig az Ancien Régimeben van : egy régi fajta elegáns arisztokrata, ki lenézi az irodalmi »mesterembereket« ; rejtelmes dilettáns filozófus, dragonyostiszti ruhában, ki remek beau causeur s a szép milánói asszonyokat bolondítja. Nem, Balzac a regény igazi megalkotója, — ő volt az az óriás, ki huszonöt éves szakadatlan, napi 16—18 órai munkával összekovácsolta a »Comedie Humaine«-t, ez már egész modern ember, — mindenekelőtt a munka embere s az aprólékos mindennapi élet festője, menten minden múlt századbeli és Stendhalféle gavallérságtól, de viszont telve sok nagyon is modern nagyképűséggel, mitől viszont azok a régi emberek tán undorodva fordulnának el. — Tökéletes demokrata volt s pedig annyira, hogy mikor hőseit előkelő szalonokba belépteti, ő rajta magán az irón látszik meg ama zavarodottság, mit az a direktóriumi írnok érzett, ki **marquishoz bevitte az elfogatási parancsot. Balzac 1851-ben halt meg s pár évvel később lépett fel ama másik nagy komor óriás Gustave Flaubert, kinek bus szemei mintha még most is szigorúan néznének ránk a századvégi nemzedékre, mintegy kérdezve : megtartottátok-e annak az örök szépnek a vallását, melyet én egész életemben imádtam ? Ez a végtelen komplex elméjű író nyitja meg azon a psychologra és a pathologra nézve oly érdekes, bizarr és ideges költők sorát, kiket oly találólag neveztek el irodalmi művészeknek, a mennyiben mindannyian a »l’ art pour l’ art« elvének hívei s a szépet minden mellékezet nélkül maga-magáért művelik. Flaubert, Gautier, Baudelaire, Leconte de Lisle, a két Goncourt mind ily tiszta művészek, — a szép nagy betegei, kik mint az elvénhedt czivilizácziók decadens fáradt szülöttei fájdalmukban mindannyian a hajdani antik poézis boldog egyszerűsége után vágyódnak. Agyuk hasztalan variálja a meglevő szépet, ebben már nem találja meg ideálját, hisz már a bourgeois is hatalmába kerítette s mintegy megmételyezi — szökik e világból arra a planétára, a hová a bourgeois nem bir földhöz ragadt érzékével utána menni, s a hol annak a bizarr és nyugtalanító, de végtelen összetes Szépnek az istennője lakik, kinek ajkai közül, mint Poó Edgár mondaná, a Végtelen szomorúsága mosolyog. A festészetben tán Gustave Moreau és Odilon Redon képei adhatnak némi fogalmat ez irodalmi kor eszményeiről. Azt határozottan állíthatjuk, hogy soha költő nem szerette a Szépet oly kizárólagosan, oly vallásosan és nem rajongott oly a végtelent szinte megközelítő szubtilig van csatolva. Lapunk mai számához fél év melléklet Budapest, november 7. Rudini az olasz politikáról. Hetek óta a legnagyobb érdeklődéssel néz az olasz politikai világ azon nagy politikai beszéd elé, melyet Rudini miniszterelnök holnapután Milanóban tartani fog. A milánói polgárság tudvalevőleg meghivta körébe a miniszterelnököt s tiszteletére nagyszerű fogadást rendel. Mindez egyenesen oly czélból történt, hogy a kabinet fejének legyen alkalma egész kül- és belpolitikájáról kimerítő felvilágosítást adni. Rudini úr kész felhasználni az alkalmat, mely különben is az ő tudtával, sőt talán kezdeményezésére rendeztetik. Maga szükségesnek tartja, hogy még a parlament megnyitása előtt határozott és részletes felvilágosítást adjon a kormány programmjáról. Ez a kül- és belügyek szempontjából egyaránt kívánatos. Olaszország külső viszonyairól ugyanis Griers orosz külügyminiszter érintkezése az olasz állam vezetőivel sok mindenféle híresztelésre vezetett, melyek szembetűnően alaptalanok ugyan, de azért még mindig tartják magukat. Mindenesetre czélszerű lesz tehát, hogy illetékes részről megadják a magyarázatot a Giers úrral esetleg folytatott tárgyalásokról. Komoly körökben senki sem hiszi ugyan,hogy Olaszország viszonya a közép-európai szövetséghez, mely éppen az idén nyittatott meg, bármi tekintetben módosult volna. De azért sehogy sem fog ártani, ha az ide vonatkozó dolgokról maga Rudini úr ad a világnak tájékozást. Hogy nyilatkozata békés lesz, azt előre lehet látni, mert minél szilárdabb a hármas szövetség, annál szilárdabb az európai béke is. Igen kimerítő lesz a miniszterelnök beszédének belügyi része. Itt is tisztáznia kell a helyzetet, mert viszonya a többséghez a múlt ülésszak végén meglehetősen kedvezőtlenné alakult. Azóta azonban fontos sikerekkel léphet a közvélemény s a nemsokára összeülő parlament elé. Először is megkötötte a kereskedelmi szerződést Németországgal, mi Olaszország gazdasági érdekei szempontjából igen fényes eredmény. Azután tisztába jött a nyár folyamán a pénzügyi helyzettel s most ki fogja fejteni, hogy képes beváltani eredeti ígéretét s helyreállíthatja az egyensúlyt minden adóemelés nélkül. Mindezek nyomatékos sikerek s nagyban megszilárdíthatják a kormány poziczióját. A képviselőház közokt. bizottsága mai ülésében a munkácsi püspökké kinevezett Firczák Gyula helyett elnökül egyhangúlag Schwarcz Gyulát választotta meg, aki köszönetet mondott a kitüntetésért , utalva arra, hogy a közoktatásügyi miniszter által kezdeményezett fontos reformok mily nehézzé fogják különösen most tenni az elnöki tiszt gyakorlását, felkérte a bizottság tagjait, támogassák őt szakértelmükkel. Ezután gróf Gsáky miniszter kiemelvén, hogy nagy súlyt fektet arra, miként a tanítói nyugdíjtörvény módosítására vonatkozó törvényjavaslat mielőbb letárgyaltassék, felkérte a bizottságot e javaslat előadójának megválasztására. A bizottság erre az említett törvényjavaslat előadójául Sponer Andort választotta meg. Végül a közoktatásügy állapotáról szóló miniszteri jelentést osztották szét, azon eltéréssel, hogy az egyetemekre vonatkozó rész Fenyvessy Ferencznek, a közoktatásügyi tanácsra vonatkozó László Mihálynak és az emberbaráti intézetekre vonatkozó Ivánkovics Jánosnak adatott ki előadásra. A főrendiház közgazdasági és közlekedésügyi bizottsága 1891. évi november hó 10-én délután fél egy órakor ülést tart, melyben a vasúti fuvarozásról és a kereskedelmi viszonyainknak a török birodalommal és Bulgáriával, valamint Spanyolországgal és Portugáliával való ideiglenes rendezéséről szóló törvényjavaslatokat fogja tárgyalni. A 48-as pártkör e hó 14-én délután 5 órakor értekezletet tart. A primási szék áthelyezése. Azt a legújabb fiaskót, mely a kormányt a primási széknek Esztergomból a fővárosba tervezett áthelyezése kérdésében érte, semmi sem bizonyítja csattanósabban, mint ha összehasonlítjuk dr. Csáky Albin vallás- és közoktatási miniszternek ez évi február 18-ikán a primási szék áthelyezése ügyében a képviselőházban tett kategorikus és a meghátrálásnak még gondolatát is kizáró nyilatkozatát azzal a hátrafelé konczentrálást bizonyító szörnyen összezsugorodott eredménynyel, melyet a vallás- és közoktatási miniszter ma a háznak bejelentett. Akkor Andrássy Manó gróf intézett az esztergomi érseki széknek áttételére vonatkozólag interpellácziót a miniszterhez, a ki rögtön, még pedig a lehető legnagyobb biztosság öntudatával válaszolt. Íme itt van Andrássy Manó gróf interpellácziója ama beszéddel együtt, melylyel az interpellácziót benyújtotta : Gróf Andrássy Manó: T. ház! A következő kérdést vagyok bátor intézni a kultuszminiszter úrhoz. Magyarország herczegprimása elhunyt és ez állásra újabb kinevezés lesz szükséges. Ez állás nem hasonló a más országokbeli primacziális állásokhoz, mert a magyar herczegprimásnak nemcsak egyházi hatásköre van, hanem bizonyos — bár korlátolt --befolyása van az ország ügyeire is ; vagyona és állása oly magas, hogy az ország ügyei intézésében latba esik, igen fontos kérdés lehet az ő kinevezése. Régente a herczegprímások többnyire ott laktak, ahol a királyi várak voltak : pl. Esztergomban és midőn onnan kiszoríttattak, Pozsonyban, azután megint Esztergomban. Szerintem magától a prímástól függ azon helynek megválasztása, ahol lakni akar. Kivált pedig azért, mert Budapest az ő egyházmegyéjébe tartozik, semmi akadálya sincs annak, hogy székhelyét az ország fővárosába helyezze át, így tehát a miniszter urat arra vagyok bátor felkérni, hogy a herczegprimási kinevezésnél tekintettel legyen arra, hogy aki e méltósággal felruháztatik, az minél közelebb lakjék azon körhöz, amelybe állásánál fogva tartozik. Meg vagyok győződve, hogy ha a herczegprimás Budapesten laknék, egyes kérdések, melyek az utóbbi időben felmerültek, nem élesedtek volna ki annyira. (Igaz! ügy van!) Ezen áthelyezésnek semmi akadály sem áll az útjában. Ott van Mátyás király temploma, ott van Budán a primási lak és ott van ezenkívül a budai városháza is, amely e czélra megszerezhető. Nem volna szükséges ezért a káptalant is áthelyezni, elég, ha az érsek és a herczegprímás Budapestre helyezi át székhelyét és a helyett, hogy az esztergomi bazilikában lakik, mely Rómára emlékeztet, tekintsen a Mátyás király templomára és az az alatt fekvő parlamenti épületre, mely Magyarország alkotmán