Pesti Napló, 1894. október (45. évfolyam, 271-301. szám)

1894-10-10 / 280. szám

8 Budapest, szerda PESTI NAPKÓ, 1894. október 10. 280. szám. más expediensh­ez kell nyúlnia, hogy a jövedelme­ket a szükségletek arányában szaporitni tudja. Az expozé két ily eszközt helyez kilátásba. Egyik a fogyasztási adók nagyobb kihasználása, kezdve a szesznél, melyre nézve az osztrák pénz­ügyminiszterrel az állami egyedáruság elvileg már el is van határozva. A másik eszköz tulaj­donképp a jövő zenéje, melyet "Wekerle mostanra csak kísérlet gyanánt pendít meg a Vaskapu­­kölcsön ötletéből, hogy a pénzpiacot a magyar állam, méltán fejlett hiteléhez és konszolidált erőviszonyaihoz, 4 százaléknál olcsóbb kamat­lábon vegye igénybe, ami későbbi évekre egy esetleges új konverzionális műveletet jelent. Feltűnőleg hallgat az expozé a bankkérdés­­ről, a vele összefüggő valuta­ügy közelebbi stá­diumáról s a hitelszövetkezetek szabályozásáról, nemkülönben a Déli Vasút államosításának s a dunai gőzhajózás gyökeres reformjának ügyéről. Lehet, hogy a tárgyalások kormánynyilatkozatot és iniciatívát egy parlamenti vitához ma még nem tűrnek meg, ami azonban nem zárhatja ki, hogy szóba hozatván a Ház bizottsága vagy plénuma előtt, a szakminiszter a felvilágosítást megadja az országnak az ügy kára nélkül. Egészben az 1895. évi budget s a mai expozé hatalmas bizonyíték, de egyszersmind in­telem is, hogy államháztartásunk nagy nehezen eljutott a termékeny nyári évadhoz, amikor az elmúlt idők véres verítéke kenyérrel fizet. Ma­gyar nemzeti kultúra eredménye ez, amelyet tovább kell munkálni, fejleszteni, óvni s értéke­síteni. De jaj nekünk, ha serény tevékenység helyett a visszavonás, pártos szenvedelmek viha­rai foglalnak el s az anyagi eszközök birtoká­ban, azokat nem erkölcsi és szellemi javaink meg­­sokasítására használjuk fel összhangzatosan, hanem a gyűlölettől elvakultan törünk egymás megron­tására, cserben hagyva a nagy művet, amelyért a nemzet annyit áldozott, e nemzedék annyit dolgozott, s cserben hagyva azt akkor, amidőn már-már elértük a célt, amelyről húsz év előtt eredve álmodoztunk s melyben hinni tiz év előtt alig mertünk, had gyakorlásáról szóló javaslatra is kiterjesztetni. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter azonban szembe­szállott mind a két törekvéssel s hála a liberális tábor buzgóságának és talán némi részben a lóversenynek is: a szakaszt sikerült változatlanul megmenteni. A Zichy-tábor a javaslat egyéb részeit is szerette volna ugyan megnyesegetni, de ez sem sikerült s csak a felekezeten kívül álló gyermekek nevelésére vonat­kozó passzusokat hagyták el, miután az igazság­ügyminiszter és a kultuszminiszter határozottan hang­súlyozták, hogy azoknak kihagyása nem jelent érdem­leges elejtést, hanem a vallás szabad gyakorlásáról szóló javaslat keretében fognak új életre támadni. Holnap már az állami anyakönyvekről szóló javaslat tárgyalását kezdik meg. A képviselőházban ma volt az első érdemleges ülés, és a munka nem dicstelenül kezdődött. Wekerle miniszterelnök terjesztette elő expozéját, amely az egész törvényhozásra hatalmas benyomást tett. Ennek a pénzügyi programainak méltatására még sok szó fog esni, s ezen a helyen megelégszünk annak a jel­zésével, hogy a képviselőház a legnagyobb tetszéssel fogadta a miniszterelnök előterjesztéseit. Az ülés nem múlhatott el interpellációk nélkül, s mindjárt három­mal is kedveskedtek a kormánynak. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, október 9. A törvényhozás mind a két Háza ülésezett. A főrendiház folytatta egyházpolitikai tanács­kozásait s részleteiben is letárgyalta a gyermekek vallásáról szóló törvényjavaslatot. A reformok ellen­ségei ennél a javaslatnál is szervezkedtek, hogy ha egyebet nem, legalább a junktimos záradékot irtsák ki a javaslatból. Másrészt az evangélikusok főfel­ügyelője, aki a gyermekek vallásáról szóló javaslat­ban a kötelező polgári házasságért fizetett díjat akarja látni, szerette volna a junktimot a vallás sza­ball szerző kérésére. Ezt az előszót, amely ma oly szomorúan aktuális, a következőkben közöljük: Pária, 1894. október.. Kedves barátunk! Most, hogy olyan kellemesen és mégis kissé szomo­rúan gondolunk vissza azokra a szeptemberi délutánokra, melyeket a te rideg szállóbeli szobádban töltöttünk a Hotel Burgundyban — mint egy szép szimfónia vissz­hangja rezeg át lelkünkön a „Fuimus“ emléke. Kefelevo­natait mi olvastuk föl neked. Te nehéz beteg voltál és csak sápadtan ültél szé­kedben, mi, az egészségesek, azonban még jobban kipirul­tunk arra a művészi élvezetre, melyet igazában csak a bohéme-emberek ismernek, s melyet csak egy szép és nagyszabású mű első hallásánál érez az ember. „Fuli­ns!“ — oly találó ez a cím s mint egy kincs, hatalmas álomban vonulnak el még most is lelki szemeink előtt annak a te pusztuló oligarcha-világodnak olyan csodásan élő alakjai. Te itt hagytad a ködösülő, hüvösödő Párist s a Laggo- Maggiorera mentél napot keresni — mi itt maradtunk magunkra a Te és a „Fuimus“ hatalmas emlékével. Köny­ved mély benyomást gyakorolt reánk, s minthogy az em­ber arról, amit szeret, szeret beszélni is, engedd meg, hogy mi is elmondjuk most azt, ami lelkünkön van. E könyved­nél, mely ciklusodnak már negyedik kötete, van mondani­valónk. Érdekesnek és nagyon tanulságosnak találjuk azt az utat, amelyet modern mű­vész-lelked megtett, amíg a „Faimus“-ig eljutott. Ha jónak látod, tedd e levelünket, kérünk, könyved­hez bevezetésnek.* Annak a művészi formába öltöztetett szociológiai tanulmány-sorozatnak, melyben ez az olvasó előtt fekvő A képviselőház ülése október 9-én. Mai esti kiadásunk már közölte a miniszterelnök expozéját. Az ülésnek hátralevő részét az interpellációk töltötték ki. Erről szól alábbi tudósításunk: Beszélgetés a miniszterelnökkel. Kovács Albert, rövid megokolás kíséretében a kö­vetkező interpellációt terjeszti elő a miniszterelnökhöz: A párisi Figaro a miniszterelnök úrnak több nyilat­kozatát közli, amelyeket állítólag Chelard francia hírlapíró előtt tett. E nyilatkozatok között különösen kettő általános megütközést keltett Magyarországon, úgy hogy kérdeznem kell a miniszterelnök úrtól: 1. Tette-e Chelard úr előtt azon nyilatkozatot, hogy: „Némely magyarokon kell kezdeni, ha el akarjuk tüntetni a villongásokat az oláh és magyar származású polgárok közt. Ha az apró, tunya, arrogáns és ostoba, üreszsebü erdélyi k­étszilvafás nemesek (hoberau) felhagynának nagy­úri alleurjeikkel is és nem vetnék meg az oláh parasztokat, mint jobbágyokat, ami ellen különben lesz orvosság, már nagy lépést lehetett volna tenni előre?“ 2. Tette-e azon nyilatkozatot Chelard úr előtt, hogy: „Rövid idő alatt minden lehető engedményeket megteszünk az oláhoknak?“ 3. Ha pedig mindezeket nem mondta volna, hát akkor mit mondott Chelard úrnak e két tárgyban ? Báró Kemény János a következő interpellációt in­tézi a miniszterelnökhöz: Kérdem a miniszterelnök urat van-e tudomása azon minden bizonynyal apokrif újságcikkekről, melyet mint a miniszterelnök nyilatkozatát közölte a párisi Figaro ? Kérem a miniszterelnököt méltóztassék az általam felolvasott pasz­­szusról való nyilatkozataival a kedélyeket megnyugtatni. Wekerle Sándor miniszterelnök: Tisztelt Ház! Egy jóhírnevű francia író, aki egyes államok gazdasági és etnográfiai viszonyainak politikai ismertetésével foglalko­zik, Magyarországról írandó művéhez adatokat kívánt sze­rezni és evégből hosszabb utazásokat tett hazánkban. Mi­dőn ez tudomásomra jutott, érintkezésbe léptem vele. (Egy hang a szélső baloldalon: Szükséges ezt elmondani?) Szükséges, bocsánatot kérek, ezeket elmondani. Általában, akinek nem a bőrére megy, az igen könnyen veheti az ilyen kérdéseket (Mozgás a szélsőbaloldalon), de akinek a regény a negyedik helyen áll, Justh Zsigmond azt az ide­­genszerű címet adta :• a „kiválás genezise.“ Justh a nagy francia művészet-bölcselőnek és a „po­zitivista esztétika“ megteremtőjének, Hippolyte Tainenak a tanítványa. Az emberi életben annyi minden függ a vé­letlentől:­­ az a Justh, akinél mélyebben és magyarab­­ban mű­vészeink közül ma senki nem érez, csodálatosan idegen helyről kezdte meg írói útját s az emberi gondo­latok nagy nemzetközi indóházából, Párisból talált vissza a kifejlett író öntudatosságával a magyar földre, amelyet mint szűk és egyedül nemzeti látkörrel biró iró hagyott el. Ugyanaz a véletlen, amely Párisba hozta, bizonyára azért, hogy a családi hagyományokhoz és minden magyar úr vég­zetéhez híven retorizáló politikust csináljon belőle, ismer­tette meg a lélekteremtő Tainevel, a jelenkori emberi gondolkodásnak egyik legerősebb atyamesterével, aki érdek­lődni kezdett a távoli Magyarországnak e huszonnégy éves fia iránt. Beszélgetéseik után csodálkozva hallotta Justh­­tól, hogy nem írói pályára készül. „Önnek írónak kell lennie“ — szólt akkor Taine olyan meggyőződéssel, hogy e szavának döntenie kellett a fiatalember élete felett. Mikor azután évek múlva a már nagyon beteges öreg bölcselő a „Puszta könyvének“ akkorában Párisban nagy sikert aratott francia fordítását elolvasta, lelkes örömmel gratulált­a maga magának, hogy emberismerete és ítélete, amely annyi pszichológiai kérdés megoldására vezette, ebben az esetben se hagyta cserben .. . Már régóta Magyarországon élt és itt Justh, de a gondolat-evolúcióban még nem jutott haza egészen ! Érzés­ben már ismét egészen magyar volt, de gondolatainak kön­tösén még erősen meglátszott az idegen befolyás, például abban a pillanatban, amidőn ciklusának azt a címet írta, hogy „A kiválás genezise“. Ma másként mondaná. Vagy egyáltalában nem adna ilyen filozóf és külö­nőrére megy, annak joga és kötelessége (Igaz! Úgy van! a jobboldalon) ezeket elmondani. (Halljuk! Halljuk!) Érintkezésbe léptem tehát ezen francia íróval először azért, hogy szerzett tapasztalatairól informáljon és másod­szor azért, hogy az ő tapasztalataira és felfogásaira saját megjegyzésemet megtehessem. Talán meg fogja engedni a képviselő úr, hogy nem azért léptem vele érintkezésbe, hogy viszonyainkat bár­mely irányban becsméreljem, hanem azért, hogy ha nem is szépitgessem, — mert hiszen szépitgetésre nincs okunk, — (Derültség a szélső baloldalon.) de az igazságot juttas­sam érvényre. (Helyeslés a jobboldalon.) Ez a hosszabb eszme­csere, amelyet az ő tapasztalatairól és azokra tett megjegyzé­seimről vele folytattam, éppen nem alkalmas arra, hogy abból egyes részletek kiigazítva, mindegy interview, közzététes­­senek, mert az egész megbeszélés minősége nem szolgálhat interview alapjául. Magára a kérdésre válaszom két részre oszlik: egyik a személyi vagy a sértő kifejezésre vonatkozó rész, a másik a politikai rész. Arra a sértő részre, ami nekem imputáltatik, a leghatározottabban kijelenthetem, hogy sem azokat a kifejezéseket, sem azokat a megjegyzéseket, sem azokhoz bármi tekintetben hasonló megjegyzéseket, a­mik­ből bárki ilyen következtetést vonhatott volna, sem akkor, sem máskor, sem ezen írónak, sem senki másnak soha életem­ben nem tettem­. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Józanul nem is tehettem. (Általános helyeslés.) Mert nekem azon erdélyi birtokos osztálynak általában — legyen meggyőződve Kovács Albert képviselő úr — nemcsak hivatásáról, hanem hazafias feladatairól, kötelességeinek teljesítéséről igen sokkalta jobb véleményem van. (Általános helyeslés.) És bocsánatot kérek, hogy így fejezzem ki magamat — mert nem szeretnék senkit sem sérteni — még a jóízlés tekin­tetében is a képviselő úrnak mai felszólalása szolgáltatta eddig nekem a legrosszabb tapasztalatot. (Élénk tetszés és helyeslés a jobboldalon.) Én, tisztelt képviselőház, azon egész beszélgetés folya­mán, amelyet folytattam, sem birtokos osztályról sem pláne erdélyi birtokos osztályról még csak nem is be­széltem. A tisztelt képviselő úr kiváncsi reá, vagyis talán joga is van kérdezni, hogy mit beszéltem én azon íróval ? Meghallgattam előbb azon panaszokat, illetőleg azokat, amiket ő, mint panaszokat felhozott, ami talán szintén kötelességem, hogy oly dolgoknak is jöjjek tudomására, amikről közvetetlenü­l tapasztalást szereznem módomban nincs, s azután azokat az ellenünk felhozott közis­meretű­ vádakat egyez,kint megcáfolhassam. Határozot­tan kinyilatkoztattam azt, hogy azoknak úgyszólván semmiben igazuk nincs, nemcsak követeléseik mód­ját, hanem azok lényegét tekintve sincs igazságuk. Különösen megmondottam ezt a választási cenzusra nézve, különösen megmondottam a nyelvi követelésekre vonatko­zólag, amire nézve gyakorlati példákkal illusztráltam, hogy a nemzetiségi törvénynek egyes határozmányait merőben keresztü­lvihetetleneknek tartom. (Élénk helyeslés.) Különben tisztelt Ház, hiszen azon beszélgetést meg­előzőleg, csak néhány nappal tartottam nagybányai beszé­demet. Azon beszéd talán nem amellett szól, hogy ily értelemben nyilatkozhattam, vagy hogy egyáltalában en­gedményekről szólhattam volna. Én tehát ismétlem, sem ezeket, sem hasonló kifeje­zéseket nem használtam, az erdélyi birtokos osztály­ról egyáltalán nem is szólottam. Hanem egyet igenis mondottam. (Halljuk! Halljuk) Mikor ő egyes román agitátorok panaszait felhozta és ezen panaszok között azt is felemlítette, hogy velük méltatlanul, igazságtala­nul, sőt azt mondá, erőszakosan, embertelenül bánnak, azt feleltem, hogy lehetnek, s tudomásom szerint vannak is olyan egyének, akik meg nem engedett eszközökhöz is folyamodnak, még inkább vannak olyanok, akik nemzeti­ségi kérdésekben fontoskodnak, maguknak bizonyos szere­pet arrogálnak s itt talán méltatlanságokat is követnek e. Ezek azonban csak egyesek és ezekkel igenis elbánnak; de soha egyetlen egy igaz panaszt sem tudnak felmutatni, nősebben Taine-hangzású címet annak a minden egyes tanulmányában ilyen gyűjtő­ cím nélkül is annyira beszélő ciklusnak. Minek is tömörítené össze olyan idegenszerű két szóba azt a gondolat-folyamatot, amely jelenlegi mű­vészi alakjában minden generikus címezés nélkül úgyis eléggé tisztán adja meg a szociológiai formulát. Fiatal ember, kiben egyszerre nagy erővel indul meg a gondolat­­sarjadás s úgyszólván tömörítve látja a dolgokat, gyorsan általánosít és ezt az annyira szabad és lassú átmenetek­­ben fejlődő életet szereti önkényes kategóriákba csoporto­sítani. Sokat ölel fel és esetleg nem tudja, hogy azt a pár szóba foglalható általános eszmét milyen nehéz való­sággá feloldani, egy ciklus élő lelkének összefüggő és ezer tényből álló aprópénzére felváltani. Hogy Justh az életcél­jává vált eme tézist: — a régi Magyarország rozsdás vi­szonyainak újjáalakulását, mert ezt akarja kifejezni a „kiválás genezise“ cím — már akkor mennyire átérezte, mutatja az, hogy dacára a kozmopolita művészi formákkal való hosszú küzdelmeinek, a végén ez előkelővé, teljesen európaivá finomodott újmű­vészi formák sikeres felhasználá­sával milyen teljesen és egészen bontakozik ki ciklusából az új Magyarországnak a fejlődése. Íme itt egy magyar ember, aki szívének minden dobbanásával és lelkének összes melegségével magyar és mégis ugyanakkor­a európai művész, anélkül, hogy idegenné vált és maradt volna, vagy idegent utánozna. Képzeljünk egy fiatal embert, aki magyarságának teljes öntudatlanságában Párisba jön s itt, a gondolatok eme világ­gócpontjában egyszerre öntudatára jut mind­annak, amit idáig nem láthatott — éppen mivel túl­­közelről látta. Idegen, uj viszonyoknak s egyáltalában a hazától való távollétnek az igaz emberre csodálatos hatása vagyon. A magyar ember, békétlen és zsörtölődő. Nos hát, ha az ember otthon, a magyarság védbástyáján belül zsörtölődik, békétlenkedik és szorosan hajlik az idegen felé.

Next