Pesti Napló, 1894. október (45. évfolyam, 271-301. szám)
1894-10-10 / 280. szám
8 Budapest, szerda PESTI NAPKÓ, 1894. október 10. 280. szám. más expedienshez kell nyúlnia, hogy a jövedelmeket a szükségletek arányában szaporitni tudja. Az expozé két ily eszközt helyez kilátásba. Egyik a fogyasztási adók nagyobb kihasználása, kezdve a szesznél, melyre nézve az osztrák pénzügyminiszterrel az állami egyedáruság elvileg már el is van határozva. A másik eszköz tulajdonképp a jövő zenéje, melyet "Wekerle mostanra csak kísérlet gyanánt pendít meg a Vaskapukölcsön ötletéből, hogy a pénzpiacot a magyar állam, méltán fejlett hiteléhez és konszolidált erőviszonyaihoz, 4 százaléknál olcsóbb kamatlábon vegye igénybe, ami későbbi évekre egy esetleges új konverzionális műveletet jelent. Feltűnőleg hallgat az expozé a bankkérdésről, a vele összefüggő valutaügy közelebbi stádiumáról s a hitelszövetkezetek szabályozásáról, nemkülönben a Déli Vasút államosításának s a dunai gőzhajózás gyökeres reformjának ügyéről. Lehet, hogy a tárgyalások kormánynyilatkozatot és iniciatívát egy parlamenti vitához ma még nem tűrnek meg, ami azonban nem zárhatja ki, hogy szóba hozatván a Ház bizottsága vagy plénuma előtt, a szakminiszter a felvilágosítást megadja az országnak az ügy kára nélkül. Egészben az 1895. évi budget s a mai expozé hatalmas bizonyíték, de egyszersmind intelem is, hogy államháztartásunk nagy nehezen eljutott a termékeny nyári évadhoz, amikor az elmúlt idők véres verítéke kenyérrel fizet. Magyar nemzeti kultúra eredménye ez, amelyet tovább kell munkálni, fejleszteni, óvni s értékesíteni. De jaj nekünk, ha serény tevékenység helyett a visszavonás, pártos szenvedelmek viharai foglalnak el s az anyagi eszközök birtokában, azokat nem erkölcsi és szellemi javaink megsokasítására használjuk fel összhangzatosan, hanem a gyűlölettől elvakultan törünk egymás megrontására, cserben hagyva a nagy művet, amelyért a nemzet annyit áldozott, e nemzedék annyit dolgozott, s cserben hagyva azt akkor, amidőn már-már elértük a célt, amelyről húsz év előtt eredve álmodoztunk s melyben hinni tiz év előtt alig mertünk, had gyakorlásáról szóló javaslatra is kiterjesztetni. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter azonban szembeszállott mind a két törekvéssel s hála a liberális tábor buzgóságának és talán némi részben a lóversenynek is: a szakaszt sikerült változatlanul megmenteni. A Zichy-tábor a javaslat egyéb részeit is szerette volna ugyan megnyesegetni, de ez sem sikerült s csak a felekezeten kívül álló gyermekek nevelésére vonatkozó passzusokat hagyták el, miután az igazságügyminiszter és a kultuszminiszter határozottan hangsúlyozták, hogy azoknak kihagyása nem jelent érdemleges elejtést, hanem a vallás szabad gyakorlásáról szóló javaslat keretében fognak új életre támadni. Holnap már az állami anyakönyvekről szóló javaslat tárgyalását kezdik meg. A képviselőházban ma volt az első érdemleges ülés, és a munka nem dicstelenül kezdődött. Wekerle miniszterelnök terjesztette elő expozéját, amely az egész törvényhozásra hatalmas benyomást tett. Ennek a pénzügyi programainak méltatására még sok szó fog esni, s ezen a helyen megelégszünk annak a jelzésével, hogy a képviselőház a legnagyobb tetszéssel fogadta a miniszterelnök előterjesztéseit. Az ülés nem múlhatott el interpellációk nélkül, s mindjárt hárommal is kedveskedtek a kormánynak. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, október 9. A törvényhozás mind a két Háza ülésezett. A főrendiház folytatta egyházpolitikai tanácskozásait s részleteiben is letárgyalta a gyermekek vallásáról szóló törvényjavaslatot. A reformok ellenségei ennél a javaslatnál is szervezkedtek, hogy ha egyebet nem, legalább a junktimos záradékot irtsák ki a javaslatból. Másrészt az evangélikusok főfelügyelője, aki a gyermekek vallásáról szóló javaslatban a kötelező polgári házasságért fizetett díjat akarja látni, szerette volna a junktimot a vallás szaball szerző kérésére. Ezt az előszót, amely ma oly szomorúan aktuális, a következőkben közöljük: Pária, 1894. október.. Kedves barátunk! Most, hogy olyan kellemesen és mégis kissé szomorúan gondolunk vissza azokra a szeptemberi délutánokra, melyeket a te rideg szállóbeli szobádban töltöttünk a Hotel Burgundyban — mint egy szép szimfónia visszhangja rezeg át lelkünkön a „Fuimus“ emléke. Kefelevonatait mi olvastuk föl neked. Te nehéz beteg voltál és csak sápadtan ültél székedben, mi, az egészségesek, azonban még jobban kipirultunk arra a művészi élvezetre, melyet igazában csak a bohéme-emberek ismernek, s melyet csak egy szép és nagyszabású mű első hallásánál érez az ember. „Fulins!“ — oly találó ez a cím s mint egy kincs, hatalmas álomban vonulnak el még most is lelki szemeink előtt annak a te pusztuló oligarcha-világodnak olyan csodásan élő alakjai. Te itt hagytad a ködösülő, hüvösödő Párist s a Laggo- Maggiorera mentél napot keresni — mi itt maradtunk magunkra a Te és a „Fuimus“ hatalmas emlékével. Könyved mély benyomást gyakorolt reánk, s minthogy az ember arról, amit szeret, szeret beszélni is, engedd meg, hogy mi is elmondjuk most azt, ami lelkünkön van. E könyvednél, mely ciklusodnak már negyedik kötete, van mondanivalónk. Érdekesnek és nagyon tanulságosnak találjuk azt az utat, amelyet modern művész-lelked megtett, amíg a „Faimus“-ig eljutott. Ha jónak látod, tedd e levelünket, kérünk, könyvedhez bevezetésnek.* Annak a művészi formába öltöztetett szociológiai tanulmány-sorozatnak, melyben ez az olvasó előtt fekvő A képviselőház ülése október 9-én. Mai esti kiadásunk már közölte a miniszterelnök expozéját. Az ülésnek hátralevő részét az interpellációk töltötték ki. Erről szól alábbi tudósításunk: Beszélgetés a miniszterelnökkel. Kovács Albert, rövid megokolás kíséretében a következő interpellációt terjeszti elő a miniszterelnökhöz: A párisi Figaro a miniszterelnök úrnak több nyilatkozatát közli, amelyeket állítólag Chelard francia hírlapíró előtt tett. E nyilatkozatok között különösen kettő általános megütközést keltett Magyarországon, úgy hogy kérdeznem kell a miniszterelnök úrtól: 1. Tette-e Chelard úr előtt azon nyilatkozatot, hogy: „Némely magyarokon kell kezdeni, ha el akarjuk tüntetni a villongásokat az oláh és magyar származású polgárok közt. Ha az apró, tunya, arrogáns és ostoba, üreszsebü erdélyi kétszilvafás nemesek (hoberau) felhagynának nagyúri alleurjeikkel is és nem vetnék meg az oláh parasztokat, mint jobbágyokat, ami ellen különben lesz orvosság, már nagy lépést lehetett volna tenni előre?“ 2. Tette-e azon nyilatkozatot Chelard úr előtt, hogy: „Rövid idő alatt minden lehető engedményeket megteszünk az oláhoknak?“ 3. Ha pedig mindezeket nem mondta volna, hát akkor mit mondott Chelard úrnak e két tárgyban ? Báró Kemény János a következő interpellációt intézi a miniszterelnökhöz: Kérdem a miniszterelnök urat van-e tudomása azon minden bizonynyal apokrif újságcikkekről, melyet mint a miniszterelnök nyilatkozatát közölte a párisi Figaro ? Kérem a miniszterelnököt méltóztassék az általam felolvasott paszszusról való nyilatkozataival a kedélyeket megnyugtatni. Wekerle Sándor miniszterelnök: Tisztelt Ház! Egy jóhírnevű francia író, aki egyes államok gazdasági és etnográfiai viszonyainak politikai ismertetésével foglalkozik, Magyarországról írandó művéhez adatokat kívánt szerezni és evégből hosszabb utazásokat tett hazánkban. Midőn ez tudomásomra jutott, érintkezésbe léptem vele. (Egy hang a szélső baloldalon: Szükséges ezt elmondani?) Szükséges, bocsánatot kérek, ezeket elmondani. Általában, akinek nem a bőrére megy, az igen könnyen veheti az ilyen kérdéseket (Mozgás a szélsőbaloldalon), de akinek a regény a negyedik helyen áll, Justh Zsigmond azt az idegenszerű címet adta :• a „kiválás genezise.“ Justh a nagy francia művészet-bölcselőnek és a „pozitivista esztétika“ megteremtőjének, Hippolyte Tainenak a tanítványa. Az emberi életben annyi minden függ a véletlentől: az a Justh, akinél mélyebben és magyarabban művészeink közül ma senki nem érez, csodálatosan idegen helyről kezdte meg írói útját s az emberi gondolatok nagy nemzetközi indóházából, Párisból talált vissza a kifejlett író öntudatosságával a magyar földre, amelyet mint szűk és egyedül nemzeti látkörrel biró iró hagyott el. Ugyanaz a véletlen, amely Párisba hozta, bizonyára azért, hogy a családi hagyományokhoz és minden magyar úr végzetéhez híven retorizáló politikust csináljon belőle, ismertette meg a lélekteremtő Tainevel, a jelenkori emberi gondolkodásnak egyik legerősebb atyamesterével, aki érdeklődni kezdett a távoli Magyarországnak e huszonnégy éves fia iránt. Beszélgetéseik után csodálkozva hallotta Justhtól, hogy nem írói pályára készül. „Önnek írónak kell lennie“ — szólt akkor Taine olyan meggyőződéssel, hogy e szavának döntenie kellett a fiatalember élete felett. Mikor azután évek múlva a már nagyon beteges öreg bölcselő a „Puszta könyvének“ akkorában Párisban nagy sikert aratott francia fordítását elolvasta, lelkes örömmel gratulálta maga magának, hogy emberismerete és ítélete, amely annyi pszichológiai kérdés megoldására vezette, ebben az esetben se hagyta cserben .. . Már régóta Magyarországon élt és itt Justh, de a gondolat-evolúcióban még nem jutott haza egészen ! Érzésben már ismét egészen magyar volt, de gondolatainak köntösén még erősen meglátszott az idegen befolyás, például abban a pillanatban, amidőn ciklusának azt a címet írta, hogy „A kiválás genezise“. Ma másként mondaná. Vagy egyáltalában nem adna ilyen filozóf és különőrére megy, annak joga és kötelessége (Igaz! Úgy van! a jobboldalon) ezeket elmondani. (Halljuk! Halljuk!) Érintkezésbe léptem tehát ezen francia íróval először azért, hogy szerzett tapasztalatairól informáljon és másodszor azért, hogy az ő tapasztalataira és felfogásaira saját megjegyzésemet megtehessem. Talán meg fogja engedni a képviselő úr, hogy nem azért léptem vele érintkezésbe, hogy viszonyainkat bármely irányban becsméreljem, hanem azért, hogy ha nem is szépitgessem, — mert hiszen szépitgetésre nincs okunk, — (Derültség a szélső baloldalon.) de az igazságot juttassam érvényre. (Helyeslés a jobboldalon.) Ez a hosszabb eszmecsere, amelyet az ő tapasztalatairól és azokra tett megjegyzéseimről vele folytattam, éppen nem alkalmas arra, hogy abból egyes részletek kiigazítva, mindegy interview, közzététessenek, mert az egész megbeszélés minősége nem szolgálhat interview alapjául. Magára a kérdésre válaszom két részre oszlik: egyik a személyi vagy a sértő kifejezésre vonatkozó rész, a másik a politikai rész. Arra a sértő részre, ami nekem imputáltatik, a leghatározottabban kijelenthetem, hogy sem azokat a kifejezéseket, sem azokat a megjegyzéseket, sem azokhoz bármi tekintetben hasonló megjegyzéseket, amikből bárki ilyen következtetést vonhatott volna, sem akkor, sem máskor, sem ezen írónak, sem senki másnak soha életemben nem tettem. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Józanul nem is tehettem. (Általános helyeslés.) Mert nekem azon erdélyi birtokos osztálynak általában — legyen meggyőződve Kovács Albert képviselő úr — nemcsak hivatásáról, hanem hazafias feladatairól, kötelességeinek teljesítéséről igen sokkalta jobb véleményem van. (Általános helyeslés.) És bocsánatot kérek, hogy így fejezzem ki magamat — mert nem szeretnék senkit sem sérteni — még a jóízlés tekintetében is a képviselő úrnak mai felszólalása szolgáltatta eddig nekem a legrosszabb tapasztalatot. (Élénk tetszés és helyeslés a jobboldalon.) Én, tisztelt képviselőház, azon egész beszélgetés folyamán, amelyet folytattam, sem birtokos osztályról sem pláne erdélyi birtokos osztályról még csak nem is beszéltem. A tisztelt képviselő úr kiváncsi reá, vagyis talán joga is van kérdezni, hogy mit beszéltem én azon íróval ? Meghallgattam előbb azon panaszokat, illetőleg azokat, amiket ő, mint panaszokat felhozott, ami talán szintén kötelességem, hogy oly dolgoknak is jöjjek tudomására, amikről közvetetlenül tapasztalást szereznem módomban nincs, s azután azokat az ellenünk felhozott közismeretű vádakat egyez,kint megcáfolhassam. Határozottan kinyilatkoztattam azt, hogy azoknak úgyszólván semmiben igazuk nincs, nemcsak követeléseik módját, hanem azok lényegét tekintve sincs igazságuk. Különösen megmondottam ezt a választási cenzusra nézve, különösen megmondottam a nyelvi követelésekre vonatkozólag, amire nézve gyakorlati példákkal illusztráltam, hogy a nemzetiségi törvénynek egyes határozmányait merőben keresztülvihetetleneknek tartom. (Élénk helyeslés.) Különben tisztelt Ház, hiszen azon beszélgetést megelőzőleg, csak néhány nappal tartottam nagybányai beszédemet. Azon beszéd talán nem amellett szól, hogy ily értelemben nyilatkozhattam, vagy hogy egyáltalában engedményekről szólhattam volna. Én tehát ismétlem, sem ezeket, sem hasonló kifejezéseket nem használtam, az erdélyi birtokos osztályról egyáltalán nem is szólottam. Hanem egyet igenis mondottam. (Halljuk! Halljuk) Mikor ő egyes román agitátorok panaszait felhozta és ezen panaszok között azt is felemlítette, hogy velük méltatlanul, igazságtalanul, sőt azt mondá, erőszakosan, embertelenül bánnak, azt feleltem, hogy lehetnek, s tudomásom szerint vannak is olyan egyének, akik meg nem engedett eszközökhöz is folyamodnak, még inkább vannak olyanok, akik nemzetiségi kérdésekben fontoskodnak, maguknak bizonyos szerepet arrogálnak s itt talán méltatlanságokat is követnek e. Ezek azonban csak egyesek és ezekkel igenis elbánnak; de soha egyetlen egy igaz panaszt sem tudnak felmutatni, nősebben Taine-hangzású címet annak a minden egyes tanulmányában ilyen gyűjtő cím nélkül is annyira beszélő ciklusnak. Minek is tömörítené össze olyan idegenszerű két szóba azt a gondolat-folyamatot, amely jelenlegi művészi alakjában minden generikus címezés nélkül úgyis eléggé tisztán adja meg a szociológiai formulát. Fiatal ember, kiben egyszerre nagy erővel indul meg a gondolatsarjadás s úgyszólván tömörítve látja a dolgokat, gyorsan általánosít és ezt az annyira szabad és lassú átmenetekben fejlődő életet szereti önkényes kategóriákba csoportosítani. Sokat ölel fel és esetleg nem tudja, hogy azt a pár szóba foglalható általános eszmét milyen nehéz valósággá feloldani, egy ciklus élő lelkének összefüggő és ezer tényből álló aprópénzére felváltani. Hogy Justh az életcéljává vált eme tézist: — a régi Magyarország rozsdás viszonyainak újjáalakulását, mert ezt akarja kifejezni a „kiválás genezise“ cím — már akkor mennyire átérezte, mutatja az, hogy dacára a kozmopolita művészi formákkal való hosszú küzdelmeinek, a végén ez előkelővé, teljesen európaivá finomodott újművészi formák sikeres felhasználásával milyen teljesen és egészen bontakozik ki ciklusából az új Magyarországnak a fejlődése. Íme itt egy magyar ember, aki szívének minden dobbanásával és lelkének összes melegségével magyar és mégis ugyanakkora európai művész, anélkül, hogy idegenné vált és maradt volna, vagy idegent utánozna. Képzeljünk egy fiatal embert, aki magyarságának teljes öntudatlanságában Párisba jön s itt, a gondolatok eme világgócpontjában egyszerre öntudatára jut mindannak, amit idáig nem láthatott — éppen mivel túlközelről látta. Idegen, uj viszonyoknak s egyáltalában a hazától való távollétnek az igaz emberre csodálatos hatása vagyon. A magyar ember, békétlen és zsörtölődő. Nos hát, ha az ember otthon, a magyarság védbástyáján belül zsörtölődik, békétlenkedik és szorosan hajlik az idegen felé.