Pesti Napló, 1894. október (45. évfolyam, 271-301. szám)

1894-10-13 / 283. szám

Budapest, szombat 1894. október 13. 283. szám. PESTI NAPLÓ,ú­ jabb összefüggésbe lépnek az állammal, hogy a felekezetek érdekei nem állanak ellentétben az állam egységével és hogy a szabad ország a val­lásos meggyőződést csak annál jobban felvirágoz­­atja. A kormánynak az a legnagyobb óhaja, hogy a reformok mielőbbi befejezésével a lakosság ismét a nyugalom stádiumába lépjen. A reformok keresztülvitele kedvező pénzügyi helyzetet talál maga előtt. A pénzügyi egyensúly nemcsak hogy helyreállott, hanem némi többlet is van. Még egy rendkívül nagyfontosságú reform fogja közelebb a törvényhozást foglalkoztatni: a közigaz­gatás reformja. Tudjuk, hogy e reform sok illúziót fog szétfoszlatni, de egyúttal az önkormányzat köz­­igazgatása reálisabb alapokat kap. Nagy baj, hogy e reformnál a pártok külön párttaktiká­val akarnak élni, amint múltkor a főrendiházban az egyik főrend nyíltan ki is jelentette, hogy a köz­­igazgatási reform megszavazásánál tisztán az illető­nek személyes rokon- vagy ellenszenve a kormányhoz lesz mérvadó. Hivatkozik Angolország példájára, ahol szintén éles az ellentét a pártok közt, de azért ez nem akadályozza azt, hogy valamely reform keresz­tülmenjen. . A miniszter áttér ezután a nemzetiségi sajtó izgatására, amely különösen a románok közt a gyűlö­let magvát hinti el. A szónok kimutatja, hogy mily veszedelmes eszközökkel ássa alá a nemzetiségi sajtó a haza belbékéjét és diszkvalifikálja Magyarországot Európa előtt. A szónok nem akar a mulasztások­ról szólni, amelyek ez ügyben eddig történtek, sem azokról a teendőkről, amelyek reánk várnak, csupán két dolgot akar felemlíteni. Az egyik az, hogy nem szabad a nemzetiségi izgatást a legvégső határig engedni, hanem minden alkotmányos eszköz­zel törekedni kell rá, hogy ennek az izgatásnak vé­get vessünk; a másik pedig az, hogy mindent köves­sünk el arra nézve, hogy a románokat a lojális ki­békülésre rábírjuk és meggyőzzük őket arról, hogy mint a haza egyenjogú polgárai hozzásimulva a magyar állameszméhez, annak valamennyi jó­téteményében fognak részesülni. Ezt persze nem szavakkal, de tettekkel kell megtennünk és első dolgunk lenne, hogy a román né­pet elszigeteljük az izgatóktól. A szónok azután áttért az új pártalakulások kérdésére. Nincs annál veszedelmesebb, mint feleke­zeti szempontból a közélet törekvéseit meggátolni és mivel ezt pusztán szavakkal meggátolni nem lehet, az legyen a jelszó: szervezettel szemben szervezetet! És ezzel annál inkább sietni kell, hog­y a re­trograd irány túlsúlyra ne vergődjék. És mivel Pozsony szabad királyi városa nagy támasza volt a szabadelvű reformoknak és mindenkor együtt érzett a kormány törekvéseivel, a miniszter felkéri a más pártbelieket is, hogy mint jó hazafiak, vessenek szá­mot magukkal és támogassák a szabadelvűség eszméit. A beszéd óriás hatást tett a hallgatókra, akik a beszéd végén percekig tüntettek képviselőjük mellett. KÜLÖNFÉLÉK Budapest, október 13. — A szerb király budapesti útja. Belgrád­­ból telegrafálja tudósítónk: Sándor szerb király hol­nap reggel különvonaton indul Budapestre. Kíséreté­ben a következő személyiségek lesznek: Csirics, a király első hadsegéde, Pantelics tábornok, Milosevics, a király kabinettitkára, dr. Jovánovics udvari orvos, Szimics, a bécsi szerb követ és Konstantinovics, a király nagybátyja. Zimonyban az udvari kísérethez csatla­kozik majd a diszkiséret, amelyet Ferenc József király rendelt melléje. A diszkiséret báró Kotz altábornagy­­ból és Pollik őrnagyból áll. — A királyi udvar Gödöllőn. A király, mint gödöllői levelezőnk írja, tegnap Szentkirályon vadászott s négy szarvast és két vaddisznót lőtt. Holnap reggel hat órakor a szerb király fogadására Budapestre utazik, s itt marad hétfőn délelőtt tíz óráig. Az udvar az eddigi meg­állapodás szerint október 22-én távozik Gödöllőről. — Justh Zsigmond utolsó levelei. Megírtuk már hogy Justh Zsigmond még élete utolsó napjaiban is annak a regényének befejezésén, javítgatásán dolgozott, amelynek közlését mai számunkban kezdettük meg. Lázas, pihenés nélkül való volt a munkája, mintha érezte volna, hogy a toll már inog a kezében. A regényen kívül egy kötet novellájának sajtó alá rendezésével is foglalkozott. E kötet az Athenaeum kiadásában jelenik meg legközelebb Delelő címen. Haldoklása heteiben, a távolból levelekben intézte a kötet rendezését. Szeptember 30-án az Athenaeum igaz­gatóságához írt levelében megállapította a novellák sor­rendjét s levele végén bocsánatot kért rendetlen írásáért. Azóta még egy levél érkezett tőle az Athenaeum­­hoz október 3-ról, Cannesból keltezve. Ezt a levelet már ágyban irta, fáradtan, de még mindig reménykedve. A szomorú írás, amely valószinű­leg utolsó írása volt, a kö­vetkező : Ágyban ! Igen tisztelt uram! Kérném nem küldeni a felelő­s többi novellák korrektúráját, olyan gyenge vagyok, hogy nem tud­nám megtenni. Hát, ugye, valaki intézetekben fogja megtenni ? Igaz tisztelettel Justh Zsigmond. Cannes, 1894. október 3-án. — Strausz János jubileuma. Tegnap kezdődtek meg Bécsben a különféle ünnepségek Strausz János jubi­leuma alkalmából. Mint tudósítónk írja, új operettjét a Jabuká­t adták az An der Wien színházban. A lelkes ováció és a sok taps azonban inkább a szerző személyé­nek, mint a művének szóllott. A jubiláns ezúttal nem ült a rendes karmesteri székén, hanem egy páholyból hallgatta végig a premierét. A felvonások végén addig tapsoltak, amíg a színpadra felment. Girardi egy kupléja után nyilt színen is meg kellett jelennie. — Az üldözött hivatalos hatalom. Az arad­­megyei Szemlakon, mint levelezőnk írja, Eisler Ede végre­­hajtó és Stoján Arkadie kisbiró tegnap megjelentek Kál­­mán Mihálynénál, hogy az adóhátralék fejében lefoglalt zálogtárgyakat elvigyék. Kálmánné­­azonban csipőretett kézzel jelentette ki, hogy aki holmiját bántani meri, a halál fia. A kisbiró a fenyegetés dacára hozzáfogott a lefoglalt tárgyak összeszedéséhez, de az elkeseredett asszony kést rántott elő s a kisbirót több helyen megsebesítette. A két hivatalos személy erre ijedten és véres fejjel el­menekült, Kálmánné pedig mindaddig üldözte őket, amig az utca egy fordulójánál el nem tűntek. A végrehajtó ter­mészetesen följelentette a szegény, nyomorult asszonyt, aki ilyen módon aligha fogja megmenteni csekély ingóságait a veszedelemtől. — Paraszt-guilottine. Versed levelezőnk írja: Kalderás Juon germáni illetőségű parasztember, aki em­berölés miatt négy esztendőt töltött az illavai fegyházban, pár héttel ezelőtt kiszabadult s hazaérkezvén, mindenek­előtt utána nézett kis gazdaságának, amelyet meglehetősen elhanyagolt állapotban talált. Kivált mikor pár hold szántó­földjét megjárta, nagy elkeseredésére azt vette észre, hogy a szomszédja, Todoreczky Markó, felhasználva az ő távol­létét, egy keskeny darabot elszántott a földjéből s e miatt napokig heves tárgyalás is folyt a két paraszt közt. Teg­nap reggel Kalderás kiment a földjére, hogy takarmányt kaszáljon s a véletlen épp akkor hozta ki Todoreszkyt is a földjére. Persze a szomszédok megint tárgyalni kezdtek, s megállapodtak abban, hogy kiméréssel békés egyezséget kötnek. Más eszköz hiján a kaszanyéllel kezdték méregetni a földet, de még fele részével se készültek el, amikor újra veszekedés támadt közöttük s a kiszabadult rab olyan dühbe jött, hogy ellenfelét földre teperve, nyakát a kasza felfelé fordított élére szorította s egy hatalmas ránditás­­sal a szerencsétlen ember fejét teljesen elválasztotta a törzsétől. A csendőrség még aznap elfogta a gyilkost és mivel beismerte tettét, azonnal át is szolgáltatta a ver­sed járásbíróságnak. — Cigányok mulatsága. Három berencsei cigány­nak, mint levelezőnk, irja, kedvezett a szerencse a vásáron, szép csomó holmit loptak össze. Örömükben pálinkás mulat­ságot rendeztek egy korcsmában, s a tizedik kupica boro­vicska után politizálni kezdettek. A politikai viták mindig veszedelmesek, ezúttal a kormánypárti érzelmű Lakatos Ferenc halálával végződtek. Két ellenzéki pajtása botokkal akarta kapacitálni és addig kapacitálták, amíg agyonverték. A csendőrök elfogták a gyilkosokat. — Gyermek a lángokban. Mint levelezőnk irja, Balog Eszter ajaki cigányasszony a napokban korán reg­gel elment hazulról s tüzet gyújtott a kályhában, hogy kétesztendős gyermeke meg ne fázzon. Alig zárta be az ajtót, a kályhából kipattogó szikráktól meggyulladt a gyermek ruhája. A jajveszéklésre összefutottak a szomszé­dok, de mire az ajtót kifeszítették, a gyermek már egé­szen összeégett. Haldokolva vitték a kisvárdai köz­kórházba. A férjgyilkosság Szabadkán. Szabadkai levele­zőnk írja: Devits István földmives már hosszú idő óta folytonos perpatvarban élt a feleségével. Legutóbb tíz hétig távol volt a háztól s amikor hazajött, két kövér malacot akart eladni. Az asszony azonban tiltakozott ked­­­encei eladása ellen. A férj erre dühbe jött és egy bottal a feleségét ütlegelni kezdte. Az asszony meg kifutott a konyhába, előrántott egy éles kést s azt olyan erővel döfte a férje oldalába, hogy az nyomban összerogyott s rövid idő múlva nagy kinok között meghalt. A gyilkos asszonyt a csendőrség elfogta. — A kolera Galíciában, Lembergből telegrafálják hogy Galíciában a kolera nagyobb mérveket öltött. A jár­vány az inficiált helyeken naponként 4—5 áldozatot szed. A lakosok az egészségügyi hatóságok ellen támadnak s az orvosok munkáját megnehezítik.­­ A Zellerin M.-féle gyár részvénytársaság. Budapest, VII. kerület, Nagydiófa­ utca 14. szám ajánl villamos világítási berendezéseket, másodrendű vezetékeket a villamos központokhoz való csatlakozásra, csillárokat villamos világításra a legnagyobb választékban, gázcsillárokat leszállított áron, gáz­­csillárok stb. átalakítását villamos világításra. Tervek és költ­ségvetések díjmentesen,­ ­ mind a két okból, egy cinikus novellájában Justhnak az egész életét elferdíteni és mindenekfelett azt vetni a szemére, egy haldoklónak, hogy most már nem tud­ván egyebekben tetszelegni, fiát a halállal kokettí­­rozik. Nyugodjék meg az az író civnizmusának ba­bérjain . Justh mint ahogy minden reális volt teljes életében, az maradt utolsó betegségében is: meghalt. De megkért, majd mondjuk meg annak az írónak, hogy bocsánatot kér tőle, amert halálával még­is elrontotta annak a bravúros novellának a­­ poin­­tejét... Mert hát érezte ő a végét. Nem tudott meg­maradni a hűvösödő, borongós Parisban, — mint ahogy a végüket érző nemes vadak fáradtan ődöng­­nek a rengetegekben, ő is valami jó meleg helyet keresett magának a földön, hogy meghalhasson. Egy horongós őszi délutánon volt, emlékszem — azt hi­szem szeptember 20-án lehetett — ott ültünk nála, Malonyayék, gróf Polignac meg én. Még utóljára átnézte a Palignac fordításait, melyeket abba a Párisban megjelenendő magyar Antológiába akart felvenni, mert hiszen Justh a külföld előtt épp azokkal az írókkal akart dicsekedni, akik őt otthon úgy szerették le­rántani . . . Búcsúztunk, mert hisz másnap, akart hazautazni a Lago Maggiorera, Pallanzába. És cso­dálatos vola ez a búcsú! Mikor az ember azzal a halálos biztossággal szorítja meg a kezét, néz a sze­mébe egy jóbarátnak, hogy többé sohasem látja, hogy így még életében anticipálja a halál pillanatát! Utolsónak maradtam a szobában, s amikor kimentem, az őszi félhomályból mintegy már onnan túlról néz­tek rám az ő kialvó fénye, megtört kék szemei. De Pallanzában se bírta ki sokáig. Űzte őt a halál elöl való szökés vágya. Ment még melegebb helyre, Cannesba, s vánszorgott volna valószínüleg még messzebbre, Korzikába, ha a tenger nem állja vala az útját. Cannes! A haldoklók nagy metropólisa! Mintegy a végzetet kisértve, fordult meg itt Justh évek óta minden télen, s mi, akik épp most olvastuk el a Formus utolsó korrektúráit, amely regény nem­csak neki a legjobb munkája, hanem egy emberi dokumentumszámba menő jelensége lesz az új iroda­lomnak: értesítettük őt, hogy a Pesti Napló fogja e művét közölni. Ez volt az utolsó öröme: szerette a lap új irányát, mely régi álmait valósítandja meg majd, azt tudniillik hogy a magyart nyugat-európai formák kö­zött nevelje igazán magyarrá ... Aztán hát meghalt. * Justh harminc éves volt és összesen hét éve irt. Gondolkodó ember azt hiszem, érdekesnek fogja találni azt a hosszú eszmeutat, amit ez a fiatal em­ber rövid élete alatt megtett. Most halála pillanatá­ban a facies hippocraticán át valami csodálatos élénk­séggel jut eszembe egy más arc, egy nagy, kékszemű, álmokkal teli, arisztokratikus fiatal arc, melyet ré­­ges-régen láttam a pesti református gimnázium folyo­sóin, mikor ő a hetedik osztályba járt, én meg, a három évvel fiatalabb, a negyedikbe. Csodálatos mesz­­szeség vagyon ettől a magas termetű szőke diáktól addig az összesorvadt szegény cannesi halottig ! — Nos az életben annyi függ a véletlentől: Justhot egy véletlen esemény tette íróvá, az tudniillik, hogy gimná­zium után Párisban idéztében a nagy pozitivista bölcsész­nek, Tainenek lett úgyszólván a személyes tanítványa. Mért ment Justh Párisba? Bizonyára azért, hogy a családi tradíciókhoz képpest politikus legyen belőle, s az angol fiatalemberek módjára egy kis szellemi átnézetet­ szerezzen a világról. Taine szava azonban döntött a sorsa fölött: a Taine szavaira lett íróvá S mikor évek múlva a Livre de la Puszta olyan meg­­­érdemlett nagy sikert ért el Párisban, a már igen beteg bölcsész örömmel gratulált magának, hogy ítélete, mely oly nagy művészeti és korproblémák megoldására vezette, ez emberi lélek tevékenységének megoldását illetőleg se csalta meg. Hosszú külföldi időzése után végre hazatért Justh, s 1887-ben adta ki első könyvét a Káprázatokat, melynek híres Taedium vitae című novellája egyszerre híressé téve, s mely könyvét a legrövidebb idő alatt az összes európai nyelvekre lefordították. Aztán jöttek a Mű­­vész­­szerelem s a vázlatszerű­ Páris víziója, melyek szám­talan egyéb lapokban megjelent novellákkal együtt berekesztették a Justh fejlődésének az első részét. Ez az első evolúció annak a fiatal­alföldi fiúnak, a Végtelen után való vágya, mohó öröme, vak rohanása azok után az eszmék után, melye­ket a magyar primitivitás kebelében csak sejtve, a külföldön és különösebben Párisban nagyra nőve, olyan pompázatosan látott meg egyszerre. Egy vá­gya van: végig futni a modern komplex eszmék so­rán s aztán megelőzni a legszélsőbbeket, Bourger-t, sőt Huysmans-t is . . . Mint ahogy Flaubert mondja a Rollo normanjairól, hogy eszeveszetten törtek a kö­dös éjszakáról az olasz napfény felé felolvadni, amely­ben, ha az idegen is, az a vágy fogja el a keleti em­bert — s mi a nyugatiakhoz képest még mindig na­gyon azok vagyunk — törni azok a tiszta, fényes nagy ideák és komplex művészi formák felé, melyek az öreg Occidensben olyan ragyogó kristályokká tegedtek ki. A modern magyar íróra gondolva, mindig az ötvenes éveknek az az írói nemze­déke jut az eszembe, amelynek Turgenyeff volt a feje. Ott is, mint ma minálunk, többszörös fejlődési fokozat választja el a hazát a nyugati esz­méken nevelkedett egyestől: istenem! hogyan, mint kellessen áthidalni ezt a hiátust? Nagy az antité­­zis s otthon idegenkedve fordulnak el azoktól az eszméktől, amelyek a nagy zömnek még nem mentek a vérébe, odakint pedig már közhelyek. És önök például talán el fognak csodálkozn

Next