Pesti Napló, 1894. október (45. évfolyam, 271-301. szám)

1894-10-19 / 289. szám

289. szám. Budapest, péntek PESTI NAPLÓ.___________ 1894. október 19. ö — A lóversenyek­ áldozata. A szomorú emlékű budapesti lóversenyek még véget sem értek a múlt szom­­baton, amikor egyik teljesen letört áldozatukat a fővárosi rendőrség letartóztatta. Egy fiatal gavallér, Salamon Félix, Salamon György mainzi gazdag borkereskedőnek a fia, Németországból járt a budapesti és bécsi lóversenyekre, és tett favoritokra akkor, amikor a favorit jockeyja csalt és tett minden kilátás nélkül induló lovakra, amikor a favoritok győztek. Ilyen körülmények közt nem csoda, ha minden pénzét elvesztette, s az utolsó lóversenynap előtt már feltette a legutolsó öt forintját is, amit Mainzból magával hozott. Eddig még nagyon mindennapi a dolog, s ezért nem kellett volna Salamon Félixet letartóztatni. Csakhogy a bécsi rendőrség egy távirata arról értesítette a budapesti rendőrséget, hogy a fiatal gavallér atyja ne­­vére váltókat hamisított, s ezenkívül Bécs csaknem vala­mennyi kávéházának főpincérje feljelentést tett ellene, hogy pénzt csalt ki tőlük és nem akarja visszafizetni. Atyja már megunta adósságait fizetni s kijelentette, hogy utolsó hamis váltóit semmi szín alatt nem váltja be. Salamont a Hungáriában tartóztatták le, amikor I. éppen a versenyek után lakására ment. — Magyar tó azt Japánban, Yokohamából írják, hogy a japán fővárosban is megünnepelték királyunk szü­­letésenapját. Gróf Coudenhove Henrik osztrák-magyar ügy­vivő fényes estélyt adott, amelyen sok felközöntőt mon­dottak, többi között a budapesti születésű Flesch alkonzul magyar nyelven éltette a királyt. A lelkes pohárkaszüntőt zajosan megéljenezték. — Adomány az Iparművészeti Múzeumnak. Falk György királyi táblai tanácselnök az Iparművészeti Múzeumnak nemrég ötvennégy darab műtárgyat ajándéko­zott. A közoktatásügyi miniszter ez áldozatkészségéért köszönetét fejezte ki. — Kegyelem a vadászkutyáknak. A vadásztör­vény tudvalevőleg nagyon szigorú paragrafusokban szól az idegenbe tévedt vadászkutyákról s „született vadorzód­nak mond minden négylábút, amely akármilyen szándékból, vagy csak tévedésből is idegen vadászterületre kerül. Mivel ugyanez a vadásztörvény kötelességévé teszi a fent említett kutyák kipusztítását, sok vérnyom jelöli már­is azokat a helyeket, ahol ilyen vadorzónak bélyegzett jóindulatú kutyák az erdészek fegyvereinek áldozatai lettek. És így lesz ez ezentúl is, kivéve az udvari vadászterületeket, amelyeken jövőre minden veszedelem nélkül bolyonghatnak az idegen vadászkutyák, mert ő felsége utasította erdé­szeit, hogy ne tegyenek kárt az udvari vadászterületek eb-vendégeiben. — Garázdálkodó katonák. A Máramarosszigetre áthelyezett új zászlóalj nem a legrokonszenvesebben kez­dette meg szereplését a városban. Mint levelezőnk írja, két hét leforgása alatt már a második katona követett el gyilkossági kísérletet. Ezúttal Fábián Mihály máramaros­­szigeti rendőrtizedes az áldozat. Farkas József rendőr­őrmester tegnapelőtt nyugodtan ment hazafelé, amikor a Kamarai-út torkolatánál Kiss Mihály, közös hadseregbeli közlegény kirántott szuronynyal reátámadt. Az utcasarkon álló Fábián Mihály társa segítségére sietett és hátulról elkapta a vitéz katona oldalfegyverét. A katona dulakodni kezdett vele, miközben mind a ketten elestek. Kiss ekkor visszaszerezte fegyverét és teljes erővel Fábián altestébe szúrta. A két ember nagynehezen mégis legyűrte s ka­tonai őrjáratért küldött, amely a katonát bekísérte a ka­zárnyába. A részeg ember még ott is egyre azt kiabálta: — Nem tűrök más uniformist, mint az enyémet. A katonák ismételt vakmerő garázdálkodása felhá­borította az egész várost. — A karperecek barátja. Egy év óta Máramaros­­szigeten nagyon sok ékszerlopás történt s a rendőri nyo­mozás mindeddig eredménytelen maradt. Legutóbb, mint levelezőnk írja, Junger Lázár ügyvéd házában tűnt el egy háromszáz forint értékű karperec. A tolvaj nyomára az utcai gyermekek vezettek, akik elbeszélték a rendőröknek, hogy egyik cimborájuk, Mádler Péter néhány nap óta gyémántos karperecet visel. A rendőrök elfogták a tizen­négy éves suhancot és nem egy, de két-három karperecét találtak mind a két karján. A szüleinek házában pedig az ágy szalmazsákjába kis ékszerüzlet volt rejtve. Beismerte, hogy az ékszereket úgy lopkodta össze s amikor vallatták, mi vitte a lopásra, sírva védekezett: — Csak az, hogy szeretek mindent, ami fényes ! — Gyilkos csábító. Tagáni József parádi lakos, mint levelezőnk írja, a napokban elment az ó-hutai búcsúra, hogy szive keserűségét feledje. Kora reggeltől késő estig mulatott a korcsmában és részegen indult hazafelé. Útköz­ben találkozott Csontos Sándorral, aki elkísérte Parádra s ott Hegedűs Sándor házába vezette, hogy ott még egy pár poharat kiürítsenek. Szerencsétlen véletlenségből Hegedűs­nél volt öcscse János is, Tajáni feleségének csábítója. A házigazda félt, hogy a két régi ellenség összetűz s ezért szép szóval hazaküldötte a mámoros embert. Az lassan dülöngélve meg is indult, de Hegedűs János utána lopód­­zott és egy erős doronggal leütötte. Tajáni azonnal meg­halt; a gyilkost átadták a pétervásári bíróságnak. — Leégett szövőgyár. Varsóból táviratozzák. A zgierzi nagy szövőgyár ma porrá égett. A kár több mint háromszázezer rubel. — Leégett kórház. New-Yorkból nagy szerencsét­lenség hírét jelenti egy táviratunk. A houstoni tűzvész alatt, melynek sok ember esett áldozatául, kigyuladt a Szent József-kórház is, s földig leégett. Tíz beteg és négy irgalmas nővér a lángokba veszett, sokan súlyosan meg­sebesültek.­­ Az új hóhér levele. Báli Mihály családi élete, melyből a főügyészi kinevezés Kozarek helyére emelte a faddi gazdaembert, nem maradt sokáig ismeretlen a kö­zönség előtt. A Szabad Szó szerkesztősége levélben felszó­lította Báli Mihályt, hogy nyilatkozzék múltjáról, kalandjai­ról s viszontagságairól és Báli Mihály hóhéri pontossággal beküldte biográfiáját, egy élénken kiszínezett levél kísére­tében. Kora gyermekségével kezdi Báli Mihály, a szülei ház múló emlékeivel s azután a közhuszár szól soraiból, amikor „Filipovics ekszelenciája“ az első akasztással meg­bízta s végül szerelmét s három szeretett gyermekét sem hagyja említetlenül, akik a legszebb családi békességet biztosítják számára. A levél nyilván első irodalmi kísérlete Báli Mihálynak, aki, fogalmazásából következtetve, kitűnő hóhér lehet. Itt közöljük a levelet: Kelt Faddon X/16 1894-ben Mélyen tisztelt szerkesztő ur én Báli Mihály állami hóhér leveleket meg kaptam értettem óhajtásaikat hogy küldjem meg életem kalandjait és a családi viszonyokat igy tehát éltem kalandjairól sokat nem irhatok mert gyermek koraimat szüleim házánál Faddon töltöttem még be nem illettem a 7 dik huszár ezredbe ez pedig meg volt 1877 ben és 78 ban a bosznia megszállásán részt vettem de nem az ezrednél hanem áttettem tével a föld zsandarokhoz és ott szolgáltam az egész hadjáratban igy lassan bejutottunk szerajevoban ott történt hogy kivolt adval parancsban aki kötél halál végzést el mer valam­i lépjen előre vártam ki lesz az de senki fájt a szivem magyar lettemre mert életemben annak mindig ellene volt­am aki a hazának ellensége vagy egy nyugalmas családot rablás és gyilkolással fenyeget és én ki léptem azonnal el vezettek ekszelencziája filipovics elejben és ott kérdezték a vállalat felül hogy miután módon merem elfogadni hogy láttam e vagy tanultam e és én röviden feleltem nem láttam nemis tanultam hanem most akarom erre igy feleltek de reméllie hogy kötelességének meg tud felelni én igent feleltem erre kérdezték miután módon reméltem hogy kötelességemnek meg bírok felelni én észt feleltem aki magát felköti és senki sem segít mégis meg hal én gondolom ha én fölkötöm meg köl neki halni jolyan fiam volt a felelet ezzel véget értünk és következet kevés margirozás után a kötél halál végzések­o­rom kötél halált végeztem három ízben amit kitűnő eredménynyel, végeztem és ammire nem számítottam fejenként értük 50 f mégis kaptam azontúl az ajándék sokkal töbrement it szereztem először a hóhér nevet ammit azóta potyára viseltem és hogy magyar országon üresedés lel folamodvánt nyújtottam a fő ügyészséghez amihoz let szerencsém gondoltam bűnt nem követek mert aki arra van itélvel az nagyon meg­érdemli továbbá családi viszonyaimról mit Írjak 1881 ben nősültem az­óta a legszebb családi békességet éljük kedves nőmmel három család atyja vagyok hálla az ég urának nem a családi rész viszon vonzot erre az állásra továbbá arcképpel nem szolgálhatok mert nincs és most nállunk nem tartodzik fotográfus ménél elöb alkalmam lesz sziveskedek vele Ezzel maradok önökhöz tisztelettel Dali Mihály állami hóhér. — Egy emberélet két forintért. Kaposmérőn Lukács János gazdaembert két forint adótartozás miatt vált meg az életétől. Tegnap exekválták s mialatt házá­ban a végrehajtó a foglalást teljesítette, kiment a kertbe és felakasztotta magát. Amikor megtalálták, már ha­lott volt. — Cigány lótolvajok. Hauser Mór pozsonyi ló­kereskedő, mint levelezőnk Írja, hasztalan várta tegnap egyik legényét, akit Győrbe küldött, hogy onnan néhány drága lovat hozzon haza, amelyeket a kereskedő előtte való napon ott vásárolt. A legény helyett azonban a lovak tulajdonosához az a távirati hír érkezett, hogy Abda köz­ség mellett kóborló cigányok rátámadtak a lovas legényre, agyba-főbe verték, a lovakat elrabolták és őt magát fél­­holtan az árokba vetették. A csendőrség nyomozza a rablókat. — Sztrichnives szerelmesek. Nagykanizsán,mint levelezőnk telegrafálja, ma délben egy Budapestről szökött szerelmes pár akart életének véget vetni. A szerelmesek Kopp József újpesti gyógykovács és háztulajdonos és Schmidt Ferenc újpesti korcsmáros 28 éves felesége. Kopp József nős és két gyermek atyja, de azért mégis viszonyt kötött a korcsmárosnéval. Sokáig tudták eltitkolni a vi­szonyt, de végre rájött az asszony és a korcsmáros is s a felfedezésnek nagy botrány lett a vége. Néhány nap előtt Kopp József és Schmidt Ferencné eltűntek Újpestről, de eltűnésüket családjuk nem jelentette be a rendőrségen. Ma a két család a nagykanizsai rendőrségtől azt a táv­irati értesítést kapta, hogy a szerelmesek egyik fogadóban sztrichninnel megmérgezték magukat. Nem haltak ugyan meg, de a kórházban, ahová a szerelmeseket bevitték, nem bíznak felgyógyulásukban. — Elfogott orosz diákok. A pétervári szociológiai intézetben a növendékek eddig saját költségükön konyhát tartottak fenn, amely valóságos jótéteménye volt a vidéki és a pétervári szegény tanulóknak. Legutóbb a kormány betiltotta a konyhát, és pedig politikai okokból. A diákok ebbe nem nyugodtak bele, zajos tüntetést rendeztek és macskazenét akartak tartani a közoktatásügyi miniszter a kása előtt. A rendőrség azonban ezt megakadályozta s a a nagyobbára vidékre való főcinkosokat tegnap éjjel la­kásukon letartóztatta. — Gyilkosság a határon. Mint temesvári levele­zőnk táviratozza, a magyar-szerb határon tegnap éjjel Bankó István vámfelügyelőt kicsalták a háza udvarára és ott hárman revolverrel egyszerre reálőttek. Mind a három golyó talált, a vámőr halva rogyott össze. A gyilkosok, akik valószínűleg szerb csempészek voltak, elmenekültek. — A mágócsi gyilkosság. A napokban írtunk arról, hogy Muczi Ferenc gyopárhalomi lakost a felesége, Aj­tay Julianna, a mágócsi határban meggyilkoltatta. Hód­mezővásárhelyi levelezőnk értesítése szerint a gyilkosságot Nagy István, az asszony szeretője követte el, akinek az asszony ötven forintot fizetett a véres tett végrehajtásáért. A csendőrség Nagy Istvánt már elfogta, de tagadja a gyilkosságot. — Elitélt gyujtogatónő. A szegedi törvényszék, mint ottani levelezőnk írja, Patkós Juliánna hódmezővásár­helyi jómódú lakosnőt gyújtogatás miatt tizenkétévi­g­ egy­házra ítélte. Az elitélt, öt rokonának a házát gyújtotta fel boszuból s ilyenformán koldusbotra juttatta őket. — Öngyilkos menyasszony. Nagyváradról telegra­fálja levelezőnk: Schopper Róza, nagyváradi iparos leánya, ma levelet kapott a vőlegényétől, melyben az arra kérte, hogy halaszszák el az esküvőjüket. A leány abban a hit­ben, hogy a vőlegénye hittelen lett, öngyilkosságot kísé­relt meg. Kétszer mellbe lőtte magát. A leány halálán van. Hirdető rovatunkat olvasóközönségünk szives figyelmébe ajánljuk. Francia lap Justh Zsigmondról. — A Oil Blas cikke. — Budapest, október 18. A párisi Oil Blas ma érkezett számában René Masseroy, a kitűnő francia író, vezető cikkben emlékszik meg a korán elhunyt nagytehetségű magyar írótársáról és barátjáról, Justh Zsigmondról. A meleg szeretettől és őszinte bánattól áthatott nek­rológból átveszszük a következő részeket: Hogy megritkulnak nap-nap után azoknak a sorai, akiket szerettünk, akikkel együtt haladtunk az élet útjain! Oh, a halál kaszája nagyon gyorsan dolgozik! Ismét bucsúzás, ismét felidézése egy elmúlt ifjú élet foszlányainak a koporsó előtt, amelyet az utolsó rózsák illata, krizanténumok sziromhullása közben visznek tova.. . Isteni melankóliával, örökös fájdalommal, végtelen jósággal volt tele ez a lélek, amelyben elevenné váltak egy előbbi, régi, másik életnek izgató sejtelmei. Lelkét, mint valami szentelt lámpát, misztikusan ragyogták be édes és gyönyörű álmok és bizonyosak lehettünk abban, hogy közölve vele művészeti extázisunkat, szerelmi érzé­seinket, agyunk és szívünk aggodalmait, hosszú visszhan­got keltünk benne. Azok közül a ritka lelkek közül való volt az övé, amelyek elpusztíthatatlan illatot hagynak maguk után. S íme, Justh Zsigmond hosszú, kínos évek szenvedései és hiú röménységei után most a halál áldoza­tává lett. . . Lelke hasonló volt a cigányhegedű­höz, amely ide­­genszerű panaszokat zokog, ritmusokat, amelyek tele van­nak a tánc őrületével, gyönyörűséggel, kihívó, diadalmas daccal, amely nem tudni minő messze vidékről való tör­ténetekről, fájdalmakról, száműzetésről és ölelkezésekről regél. Művész ismerőseim között Justh Zsigmond volt a legfinomabb, a legvonzóbb, a legdelikátabb lélek, amelynek nagy bájt kölcsönzött a szubtilis raffinement és a merész, parasztos őszinteség együttes hatása. Justh Zsigmonddal először Cannesban találkoztam és sohasem fogom elfelejteni azt a rezignált, beteges Krisztus­­főt, amely nem ringatja csalódásban magát a holnap felől, amely el van készülve a halálra; nem fogom elfelejteni a magas fehér homlokot, amelyet vörhenyes hajzata szélben megingó, hajlongó lángok módjára lebegett körül. Színtelen ajka mosolyogni próbált, mélységes szemei a pillák alatt úgy ragyogtak, mint az őszi égboltozat édes szomo­rúsága. Emlékszem hosszú finom kezének kísértetfehérségére: nehéz, barbár gyűrűk voltak rajta, ismeretlen drágakövek­kel. Ezek a nagyurias, márványszínű kezek eszményi ölelkezésekre vagy ünnepies áldásosztásra voltak te­remtve. Lassan, a tüdőbeteg szakgatottságával beszélt; ok nélkül haragra gyűlt, izgatott volt és exaltációba esett, mihelyt az egyik vagy másik eszménye szóba jött, vala­mely szentimentális művet olvasott, zenét hallott vagy drága hazája jutott eszébe, az a Magyarország, amely annyi nagy és nemes gondolatra inspirálta. Óh, hogy vége azoknak a kedves ebédeknek abban a kis vendéglőben, amelyet a tenger egyhangú mormolása ölel körül, amelyre ráhajlanak a Croisette-villa mirtusai és mimózái! Lelkesült beszélgetés közepette a regényes ifjú megfeledkezett bajáról, leírta családi otthonát, nyugal­mas, boldog életről ábrándozott, beszélt a puszta végtelen­ségéről, az akácfák erdejében elbújt apró falvakról, a tavak hallucinációjáról, az egyedüllét hangjairól és sejtéseiről! Oh, hogy vége azoknak a szép délutánoknak, amikor ra­gyogó napsugár fényességében nyitott ablak mellett ülve beszélgettünk. Szép meséket regélt a parasztjai erkölcseiről, szokásairól és érdekes történeteket olvasott fel a nazaré­­nusokról, akik hazájában, a lángoló hit eme országában, szerény egyszerűségben élnek és az első keresztények tradícióit folytatják, akik hangosan, együttesen gyónják meg a bűneiket, és akik testvériesen osztozkodnak abban.

Next