Pesti Napló, 1895. július (46. évfolyam, 177-207. szám)

1895-07-14 / 190. szám

190. szám. Budapest, vasárnap 1895. julius 14. 'J' Színház és zene, * Budai színkör. A budai színkörben ma este Biz­­son és Carrá Álarcosbál címen megirt bohózatát adták először Mi történt az éjjel, kissé sokat is mondó cím alatt. A darab Bisson-féle jóizű bohózatok jóizű­ tréfáiból való s éppoly derűs estéket fog okozni a budai arénában, mint amilyeneket a Nemzeti Színházban bemutatott Válás után, a Pont-Riquet család és A megboldogult okoztak, amelyek szintén a Bisson műhelyéből kerültek ki. A ma este bemu­tatott darab meséje is meglehetősen bolondos és a körül fordul meg, hogy egy bizonyos dr. Blanchon urnak Justaret barátja számára kellett volna megkérnie Berjonnal Sze­­rafin kezét. E helyett maga vette el feleségül Szerafint. Ez után az előzmény után Justaret meglátogatja Blanchon urat az ő meleg családi fészkében. Blanchon úr, hogy titkolja a házasságát, elutaztatja a feleségét Poulard gyógyszerész­szel az anyósához. Ez az utazás Poulard urat keveri nagy bajba a saját felesége előtt, mert az utazás után a jó úr zsebében egy hotel­számlát és egy női cipőt talál. A kacagtató jelenetek egész sora kergeti egymást, amint az a bohózatok nagymesterénél másképen nem is kép­zelhető, míg végre a béke úgy Blanchon, mint a Pou­lard családban helyreáll. A jóízű dolgon, amelyet Komor Gyula hírlapíró társunk pompásan fordított magyarra, a közönség kitűnően mulatott. A fiatal me­nyecskét, Susannet, aki körül a darab megfordul, Le­­dovszky Mariska játszotta, akinek nagyon szerencsés es­téje volt. Játékában temperamentumos volt s énekszámait gyönyörűen énekelte. A többi szereplő Réthey, Raskó, Berky, Berzsenyi Julia, Szakál Rózsa is jók voltak, és az lett volna Kovács is, ha fel tudna hagyni rettenetes vidékies túlzá­saival. A komikus úr különben ma este egy kuplét is éne­kelt, amely abban a megtiszteltetésben részesült a rendőr­ség részéről, hogy egyik strófáját, amely a psemszli-i har­minc huszár dolgával foglalkozik, f­elkérte. Hogy miért, azt nem tudjuk. Ez a strófa különben így hangzik: Gácsországban harminc huszár Lesi, hogy rá milyen sors vár, Bűn volt, amit elkövettek, Most várják az ítéletet. Oh, ti szegény magyar huszárok, Van, aki gondol ti reátok, Kegyelmi kérvényen egy kézjegy . . . Az emberkéz oly sokra képes ! A przemysli harminc huszárnak, minden valószínűség szerint meg fognak kegyelmezni, de aki ezt a strófát írta, az csakugyan nem érdemel kegyelmet. .. Oh­­rága Margaréta. A Városligeti Színkörben, a premierek hazájában, ma este megint premiere volt. Egy németből átültetett bohózatot adtak elő, amely a német színpadokat Egy szegény leány története címmel járta be. Ez a cím elmondja a darab meséjét is. A fordítást Mátyás Mátyás végezte. Az előadás eléggé jó volt, a színkör telje­sen megtelt. Keszthelyi Ilona, Gyöngyi Izsó és Feld Mátyás a főszerepekben teljesen kielégítették a közönséget. Kövesdy Bella csinos és ügyes pénztárosnő volt. * A Budai Színkör műsora. A Budai Színkör jövő heti műsora a következő: Hétfőn: Mi történt az éjjel? Kedden: A kis hörcsög. Szerdán: Mi történt az éjjel ? Csütörtökön: A kis hörcsög. Pénteken : A varázs­fátyol (új díszletekkel először.) Szombaton: A varázsfátyol. Vasárnap: A varázsfátyol. * A Zeneakadémia Értesítője. Az Országos Ma­gyar Királyi Zeneakadémia most megjelent Értesítő­je az intézet múlt esztendei működéséről számol be. A zenemű­vészeti szakoktatásnak ez az egyetlen állami intézete fenn­állásának husz esztendeje alatt sok átalakuláson ment át. A haltéri ódon ház helyiségeiből, ahol 1875. november elején a tanítást Liszt Ferenc, Volkmann Róbert, Erkel Ferenc, Nikolits Sándor és idősb Ábrányi Kornél megkez­dették, az intézet az Andrássy­ úti kényelmes palotába költözött. Akkor öt tanára és harmincnyolc növendéke volt az intézetnek, most huszonnyolc tanár tanít háromszázötven növendéket, akkor összesen hat tantárgyat tanítottak, most a tanítás a zeneművészet összes elméleti és gyakorlati szabályait, sőt a zene­pedagógiai képzést is felöleli. A tanításnak eme ki­­terjesztése folytán már a jelenlegi helyiségek is szűkeknek bizonyultak, és a közoktatásügyi minisztérium tervbe vette, hogy az épületet kibővíti. Ezzel ismét új korszak fog kez­dődni a magyar zeneakadémia történetében, mert néhány fúvóh­angszer, amelyeket eddig helyiségek hiánya, miatt nem lehetett tanítani, ezután szintén előadható lesz. A növendé­kek az elmúlt tanév alatt négy házi, hat nyilvános és öt vizsgálati hangversenyen, továbbá egy operai előadáson mutatták be képességüket. Az intézet tanárképesítő osztá­lyán tizenkét jelölt tett vizsgálatot és nyert diplomát. Művészi oklevelet nyertek az operai tanfolyamon: König Regina, Lichtenstein Mariska és Székely Irén; az akadé­miai tanfolyamon: Berkovics Lajos, Greiner Janka, Grün­baum Ilona, Morgscher Hugó és Weisz Judit. * Hangverseny Bártfán. A bártfai­­ fürdőben jú­lius 20-án érdekes hangversenyt rendez Ábrányiné-Wein Margit, az operaház művésznője és Polonyi Elemér zon­gora­művész. Ábrányiné asszony a fiatal nemzedék újabb dalaiból is bemutat néhányat, többek között Kern Aurél keringőjét, Tarnay Alajostól műdalokat (Reviczky Gyula költeményeire) és Kéry Gyula két új magyar népdalát, Polonyi Elemér klasszikus darabokon kívül több új eredeti szerzeményét zongorázza. * Vidéki színészet. Horváth Zoltánná, Vukovich Aranka 12-én tette első színpadi kísérletét a komáromi közönség előtt a Madarász Milka szerepében. A kísérlet lehető szépen sikerült. A közönség erősen tapsolta a ven­dégszereplőt, aki A kornevicei harangok Serpolette sze­repében folytatja föllépéseit, Horváth Zoltánná vasárnap Győrben és hétfőn Komáromban a Sevillai borbély­ban ven­dégszerepel.­­ A nyaraló közönség mulattatására­­­agy- Maroson egy szerény igényű, de amellett igen életrevaló kis színtársulat játszik Jakabffy színigazgató igazgatása alatt. A társulatot a nyaraló közönség szívesen látogatja s naponkint telt házak nézik az előadásokat. Képném­üvészet. ** Kossuth Lajos Parlaghy Vilmához. Kossuth Lajosnak egy érdekes levelét közli facsimilében a Hét hol­napi száma. A levelet a nagy hazafi még 1885. április 15-ikén Parlaghy Vilmához intézte, aki tudvalevőleg egye­dül részesült művésztársai közül abban a kitüntetésben, hogy természet után festhette meg Kossuth Lajos vonásait. Ön nemcsak geniális művész és kedves leány, írja Kossuth ebben a levelében, de még ügyes konspi­­rátor is, mert ön ki tudta vinni, amitől mindig ide­genkedtem, hogy hagyjam magamat ön által lefestetni. Saját művészi hírneve érdekében talán jobban tette volna ön, ha érdekesebb alanyt szemel ki az ön re­mek ecsetje általi megörökítésre, mert az­ én el­aggott arcomat és roskatag alakomat, amelyeken bizony rajta van a közel enyészet bélyege; de a mű­vészet ihlete Önt a természet azon választottai közé iktatá, akik az inspirációt önmagukból s nem a tárgy­ból merítik s ön azon képben, amelylyel nekem (m­a 36 év óta hontalan öregnek) arcomat s alakomat a budapesti kiállításon hazánk fiainak emlékezetébe visz­­szaidézni magát elhatározó, egy oly művet alkotott, amelyet itt a művészet klasszikus honában a szigorun ítélni szokott műértők is mestermű­nek ismerték el s oly élőképnek mondták azt, amelynek szemeiben gon­dolkodás lakik, s ajkai némán is beszélnek. A levél végén Kossuth Lajos fényes és boldog jöven­dőt kíván a művésznőnek. ** Az új műcsarnok. A Városligetben épülő mű­csarnok palotáján a kőmives munkákat jórészt már befejez­ték. A renaissance-stilben tervezett épület legközelebb tető alá kerül és ez év novemberére teljesen elkészül, úgy hogy a jövő tavaszszal át lesz adható első rendeltetésének, hogy befogadja a millenniumi kiállítás képzőművészeti osztályát. ** II. Lajos bajor király emlékszobra. Mint a bajor lapok írják, II. Lajos bajor király emlékszobrát a linderhofi kastélyban a napokban minden hivatalos ünnep­ség nélkül leplezik le. A szobor Ney amerikai szobrásznő munkája. Ney kisasszony a tragikus végű királynak egyik kiváló kedvence volt. Koronás pártfogója pompás atelier­t rendezett be számára a müncheni királyi palotában, s annak idején többször ült is neki modellt. A király a szobron a Szent Hubert-rend díszruháját viseli, szeme ábrándosan a távolba néz. A szobrásznő modelljét Ochs berlini szobrász faragta ki karrarai márványból. ** Kobierszky lovag önvédelme. Megírtuk teg­nap, hogy a Magyar Képzőművészeti Társulat szerint ki­dobott pénz az a húszezer forint, amelyet báró Fej­ér­váry Géza honvédelmi miniszter fizetett Kobierszki Károly lovagnak a királyt és tábornokait ábrázoló nagy képéért. Kobierszki lovag most nyilatkozatot küld be hozzánk, amelyben azt ál­lítja, hogy minden, amit képe ellen felhoztak, „igazságtalan és gyűlöletes támadás,“ amelynek célja az ő „művészi hír­nevét“ tönkre tenni. Kovierszki a saját nyilatkozatához Angeli Henrik és Podwalski Kázm­ér bécsi festőtanárok nyilatkozatát is mellékli. Ezek szerint az ő képe minden tekintetben kiváló munka és nem húszezer, hanem ötven­ezer forintot is megér. Közölvén a Kobierszki képéről mondott kétféle véleményt, az ügyet is, a képet is ezen­nel átadjuk a feledésnek, mondjam, irodalmi lelkiállapotot, melyet képének elrende­zése, szüjetjének beállítása és címe igér. A kísér­tés­t akarja adni. Az a fiú nem küzködik, nem is fél, nem is vágyik, inkább röstelli magát és olyan nyugodt, hogy a rája pályázó pillangók hamarosan el fog­ják unni a mulatságot, hátat fordítanak neki, mondván: — T­es béte , . . . Oe ez bizonynyal nem az az egészséges, kedves fiú, akiről Márk álmodott, képét festvén. Tudom, az egy hím­­poros lelkű, üde fickó, akit, ha véletlenül megcsap a láng, borzongva menekül majd, lefut a virágos rétre és szalad, szalad és teli tüdővel szívja a tiszta, napsugaras levegőt, ki-ki csap a karjaival, hogy recsegjenek belé a duzzadó izmai, mert azt hiszi, hogy szennyes lett, hogy már most gyöngébb lett és hogy már nem is ő az, aki volt.... Azután ide kerül egyszer ezek közé a tizenhét pró­­bás, ezerszinü szirének közé, együtt vacsoráztak, mint a tű, úgy fut az ereiben minden csöpp fiatal vére, de nem akar, nem akar félni, ügyetlen se akar lenni, mert hisz csinos fiú, fiatal, jól áll rajta a frakk és végre is, terin­­gettél, mégis csak asszonyok azok az asszonyok! Oh, ennek azt fogják mondani ajábigyesztve, csak úgy a foguk közt, miután megették a vacsoráját s meg­itták a pezsgőjét, hogy — mufle!... Eredj sétálni! Aki igy elnyújtja a lábszárait s ilyen mozdulatlan arccal tűri a kísértést, annak az nem kisértés, annak leg­följebb megártott a pezsgő és szeretne lefeküdni aludni. Ez azonban igazán mellékes. Ez a literatura a fes­tészetben s talán nem is elkerülhetetlenül szükséges. Egy pillanatig se kételkedjünk, hogy Márk csakhamar dúsan megadja a következő képein ezt is, amint hogy adott már egyéb képein ideát bőven és a szellemes karikatúrái bizonyítják, hogy nem csupán udvariasságból jósolok, úgy lehet sietett, cserben hagyta a modelje, nem volt ideje experimentálni, újra kezdeni, vagy talán sajnálta letörölni, amivel már elkészült s gondolta: — Így is jó! Jól gondolta, — igy is jó! Annyi festői kvalitás kárpótol azért a kis litteratu­­ráért, hogy most, idáig érve, habozok. Hátha méltányosabb is volna kitörülnöm, amit eddig írtam róla ! ... De már megvan. Hogy cselekedjem úgy, ahogy ő csinált, lám, hátha így is jó ? . . Mert valóban, egész lelkesedéssel csupa jót kérek és óhajtok Márk Lajosnak, annyi sokat, amennyit megérde­mel s meg akarom őt tisztelni azzal, hogy nem szuperla­­tivusokban beszélek róla, a „tehetséges fiatal festő”ről. Ha mégis gyakrabban téved a „leg“-szócska a tollam alá, mintsem akarnám, bocsánatot kérek tőle érte­ tőle, aki kitűnő karikatúrákban tudná megrajzolni a mi újságírói jelzőinket, a mi kényelmes, megalázó, üres, bosszantó, felületes, pöffeszkedő és kártékony szuperlativusainkat, amelyek a borravalóért hajlongó borbélylegény udvarias­ságának a színvonalára sülyesztik rövidebb kritikánkat. (Ugye, én legalább bosszút írok!) Érdekes volna összeállí­tani, hogy készülnek, kőnyomatosaink módjára, a „tehet­séges fiatal“-, a „tehetséges“-, a „jeles festő“-k, a „kitűnő hazánkfia“-i­s az „ünnepelt mesternek. Gratuláljunk Márk Lajosnak, ez az egész pálya, ösz­­szes stációival egész bizonyosan előtte áll. Az elsőt való­színűleg megkapja már a „kísértéséért. A két másodikhoz is eljut, attól függ, milyen ügyesen s milyen hamar vénül majd,­­ de ha a kitűnő hazánkfiát s az ünnepelt mestert is ambicionálja, akkor valószínűleg kénytelen lesz valahol külföldön telepedni meg, tegyük Münchenben vagy Páris­­ban, sokáig kínlódni, olcsón lakni és küzködni, mert he­ nem vesznek mostanság képet, csak a kritikusok kapnak, ingyen, míg vagy elzüllik vagy boldogul. Ha elzüllik, akkor hazamehet s ha jó kávéházat választ, ki tudja!?.. Ha pedig boldogul, akkor is hazamegy majd nagy embernek, mikor kint elfogyott a publikuma. Hej­de ezen esetben őrizkedjék a kávéházaktól. Kegyetlenül őszinte kávéházra bukkanhat, ahol irgalmatlanul igazságosak találhatnak lenni vele szem­ben! ... Nem csoda, hisz annyi keserű csalódás torlódik egy-egy magyar művész­asztal köré, oda a feketekávés csészékbe hányt hamu, szivarcsutkák s meg nem gyűlt gyufa szemét közé. Lehet azonban, hogy mindez csak tegnap volt s hol­nap már nem igy lesz. Hanem úgy lesz, hogy Márk Lajos és a többi urak kiállítják egy kényelmesen rendezett, előzékeny, önzetlen, valóban művész kolléga felügyelete és igazgatása alatt álló új műcsarnokban a képeiket, melyek festésre és nem baromfi tenyésztésre államsegélylyel épített atelieikben ké­szültek. Az újságírók megírják a megnyitás előtt az alapos kritikákban azt, amit ők látnak és tudnak a képekről, a publikum azonban, nem törődve azzal, hogy mit írtak az új­ságírók, a nagy, fényes publikum tolongani fog a kiállításon és azokat a képeket szereti majd, amelyeket ő lát szépeknek és jóknak, ki-ki a saját művészi tudása és ízlése szerint. És aztán meg is veszi majd azokat a képeket, néhány kópé­val kevesebbet hozatván amiatt Angliából s néhány ska­tulya havannával kevesebbet, esetleg olcsóbb havannákat vásárolván amiatt. Aztán az állam nevében jön a kitűnő amateur, a kultuszminiszterrel élén egy múzeumoknak, vidéki központoknak vásárló bizottság, azoknak a vidéki központoknak, amelyek immár nem szeretik a „vadász te­metését“ s ama fortélyos képeket, amelyeket ha jobbról Művészeink a Salonban. — Márk Lajos, Doby Jenő. — I. Paris, július 11. A champs-elyséesi Salonban kiállító művészeink, — mondjuk, hogy mindnyájan­­ szép sikert arattak. Most zárták be a kiállítást s bár az idén, a túlságos angol import miatt, ugyancsak nehezen eresztették idegenbe az elismerést és a hivatalos vásárlásokon kívü­l alig kelt el negyven-ötven kép, a tizenkét magyar művész közül (Boruth, Csók, Doby, Eisenhut, Grünwald, Karvaly, Márk, Migl, Parlaghy, Poll, Perlmutter, Strobentz) kettőnek szava­zott a jury dicsérő elismerést, egynek a képe pedig, a Strobentzé elmegy Amerikába. Márk Lajos képére is kí­nálkozott vevő, de ő eladta volt már a kiállítás előtt. * Egy csupasz, ártatlan arcú fiú ül az asztal végén, szembe velünk s két szép dáma éhezik a fiatalságára, az ingerlő egy ügy őségére ... Az asztalon pezsgős poharak s egy kis elegáns dézsában jég között hül a pezsgős palack. Az asztal körül, odébb, tapasztaltabb urak és közönyösebb hölgyek diskurálnak, jó sorsára bízva a gyereket, aki nem mer, nem tud, vagy nem akar. A szin: egy párisias chambre séparée. A világítás fölülről esik, gáz lehet, de az appará­tus nem látszik. Ez a Márk Lajos kísértés­e. A kiállító magyar művészek közül a legtöbb szine neki van. Őt találom a legmelegebbnek, szinhatásában a leggazdagabbnak, legfrissebbnek s bár palettája a legtar­kább, megkapóan őszinte. Csupa festő, aki egészen képek­ben gondolkozik, pszichológiai analíziseit szinekben végzi s azt hiszem, hangulatait is szinekben érzi. Boldog, vidám ember lehet, annyira osztatlanul piktor s talán még most ezért nem sikerült neki teljesen kifejezni azt a, hogy úgy

Next