Pesti Napló, 1898. augusztus (49. évfolyam, 211-240. szám)
1898-08-02 / 212. szám
Negyvenkilencedik évfolyam. 212. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre_14 fit — kr. Félévre_ 7 , — , Negyedévre S , 50 , Egy héra _1 ,20 , Egyes szám ... _ 4 kr. Vidéken..................6 ,PESTI NAPLÓ Megjelenik minden nap, sinnep és vasárnap után is. Budapest, 1898. Főszerkesztő: NEMÉNYI AMBRUS. Kedd, augusztus 2. SZERKESZTŐSÉG: V2.,Teréz körútai. u. il-dik emelet. KIADÓHIVATAL: VI.Terézkörút 33. sx -** Bismarck és Magyarország. Budapest, augusztus 1. Németországon kívül sehol mélyebb és őszintébb részvéttel nem fogadták a legnagyobb német államférfiú halála hírét.., mint nálunk. Pedig e század nagy politikusai közt nincs egy is, ki tetteire oly kevés befolyást engedett a rokon- és ellenszenveknek, mint az, aki most a friedrichsruhei kastélyban a ravatalon fekszik. Bismarck tudott gyűlölni s vérig üldözte azokat, akiket gyűlölt, de gyűlölete sohasem vezette az eszét, hanem a szolgálatában állott s minden akadályt leromboló akaraterejét acélozta meg. Szeretni Bismarck királyán, nemzetén és saját családján kívül hogy szeretett-e valakit, oly lélektani kérdés, mely méltó a nagy történetbuvárok kutatására. Részünkről hiábavalónak tartanók azt állítani, hogy a nagy kancellár, a vér és vas embere, a magyarokat szerette. De számos nyilatkozata, mindenekfelett pedig tettei tanúsítják, hogy jobban ismert és helyesebben ítélt meg bennünket, mint bárki amaz államférfiak közül, akik az utóbbi 3—4 évtizedben Európa sorsára befolyással voltak, legkevésbbé véve ki azokat az osztrák politikusokat, kiknek az alkotmány helyreállítását megelőző időben a sors azt a feladatot juttatta osztályrészül, hogy Magyarországot huzamos ideig kormányozzák. Még a hatvanas évek elején azt mondta Bismarck gróf Károlyi akkori osztrák berlini nagykövetnek, hogy Ausztria tegye át súlypontját Budára. M Ha visszagondolunk arra, milyen állapotban volt akkor Magyarország és mi volt Budapest, szinte megdöbbenünk a jövőbelátásnak e nagy erejétől, mely e mondásban megnyilatkozott. A magyar nemzet nem utolsó rendű tényező volt Bismarck politikai terveiben már akkor, mikor Vilmos király a kormány élére meghívta s mikor nyomban hozzá is fogott ama világtörténeti missziójának teljesítéséhez, mely abban állt, hogy Németországot Poroszország hegemóniája alatt politikai egységgé tömörítse. Az első lépés ebben az irányban a német szövetség gyökeres reformja volt s mikor e kérdésről a tárgyalás Ausztria és Poroszország közt megindult, Bismarck nyíltan kimondotta, hogy az a célja, hogy Ausztria ne zavarja működését Németországban. Ekkor — 1864-ben — tette fent említett nevezetes nyilatkozatát a súlypontnak Budára áthelyezéséről. A magyar alkotmány helyreállítását megelőző küzdelmek összeestek a Németország egységének kialakítására megindult porosz törekvésekkel. Ausztria nem volt és nem is lehetett arra hivatva, hogy az új Németországban vezérhatalom legyen. Az a körülmény, hogy a monarkiának egész keleti fele a történelmi jog és világtörténeti fejlődés törvényei szerint nem lehetett más, mint magyar, már magában kizárta Ausztria német hegemóniáját. Egy ember volt akkor Európában, aki ezt tisztán látta és tervei érdekében ki is használta : Bismarck. De viszont Ausztria kiszorítása Németországból lényeges feltétele volt Magyarország politikai feltámadásának. Ezt nálunk oly sok, mint Kemény és mindenekfelett maga Deák világosan látták. Nem csupán Königgrätz érlelte meg és juttatta eredményre a magyar kiegyezést, hanem Németországnak porosz vezetés alatt történt rekonstrukciója ezt egyenesen az európai helyzet szerves alkotó részévé tette s ez által nagyban hozzájárult a magyar állam megszilárdításához. S mikor Königgrätz után a német Nordbund megalakult s a délnémet államokkal kötött védelmi szerződések, már a Majna vonalat áthidalták, viszont Magyarország alkotmányát visszanyerte, ismét csak két ember volt Európában, aki az új helyzetet tisztán felismerte: Bismarck, ki már a békealkudozások alatt mindent elkövetett, hogy az Ausztriával már akkor tervezett szövetséget lehetetlenné ne tegye s nejéhez írott egyik levelében azt mondta: «a harc eldőlt, most már fő feladatunk, hogy ismét megnyerjük Ausztria régi barátságát.» És felismerte Andrássy, aki két hónappal a koronázás után, mikor a bécsi Burgban és Beust fejében a «revanche» gondolata kisértett és Salzburgban Napoleon TÁRCA. Arany László. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — A Délibábok hősének költője, Arany János fia, ma délelőtt tíz órakor meghalt. Ez a hit el fogja szomorítani azokat is, akik könnyen felejtenek, s akik Arany Lászlóban már csak a Földhitelintézet érdemes igazgatóját, de főképpen a nagy költő egyetlen fiát látták. Arany László már régideje csaknem egészen visszavonult az irodalomtól; a Délibábok hősének nagy sikere után — mert ez a verses regény volt irodalmunknak utolsó szenzációs eseménye— egyszerre elhallgatott. Az utolsó huszonöt évben A hunnok harcán s a Tudós nők fordításán kívül nagyobb terjedelmű munkát nem tett közzé; részt vett a népköltési gyűjtemény szerkesztésében, néhány akadémiai felolvasást tartott, névtelen cikkeket irt a Budapesti Szemlébe, s végül az utolsó évtizedben sajtó alá rendezte Arany János költői hagyatékát: ez volt egész irodalmi munkássága 1873 óta. Valósággal kerülte a nyilvánosságot; a Szemle-be írt cikkeiről például igen kevesen tudtak. S a nagyközönség igen hamar felejt. Elvégezték róla, hogy a poézistől a hivatal hódította el, s nem számították többé az irodalom aktív munkásai közé... Akik csak felületesen ismerték, úgy gondolkoztak, hogy ha hitelen lett a múzsához, úgy ez a viszony nem lehetett igen-igen komoly. S az új generáció már inkább csak fairből ismeri a Délibábok hősé-t. Bizonyára ez a hálátlan újabb generáció se olvashatja meghatottság nélkül Arany László halálának a hírét. Az, akinek a magyar líra egyik ékessége: a Fiamnak című gyönyörű költemény szólt, akit keresztapja — Petőfi Sándor! — egy nem kevésbbé gyönyörű, édes kedves versben aposztrofált, meghal java férfikorában,s vele kihal Arany János családja, amint kihalt — már régen — a Petőfié is. Ki ne illetődnék meg ezen a veszteségen?! Kit hagyna hidegen a végzet e rendelése, s ki ne gondolna rá mélységes szomorúsággal, hogy ebben az esetben olyan utódot vesztettünk el, aki mindenben méltó volt atyjához?!... De még inkább meg fogja hatni ez a gyászhír azokat, akik egész teljességében érzik, mekkora veszteség érte Arany László halálával irodalmunkat (s mondhatjuk: egész közéletünket), akik ismerik — egykor oly nagy reményekre jogosító s mindenha maradandó értékű — költői munkásságát, és ismerték az embert is. Az embert kevesen ismerték közelebbről; zárkózott volt, mint az igen szenzibilis lények általában, s mint azok, akik eltemetett álmokat hordanak magukban. Sokan ezért ridegnek nézték, de akik közelebbről látták, csakhamar rájöttek, hogy a jóságnak és a kedélynek egész kincsesháza van benne. Jószivéről, bonhomiájáról, kedves humoráról sokat beszélhetnének azok, akik közel állottak hozzá, de oly kevéssé volt közlékeny, annyira irtózott minden szerepléstől, intimitásait annyira magának tartotta, hogy még azok is, akik a legközelebb jutottak hozzá, magános embert találtak benne, akinek finom és gazdag gondolatvilágába alig-alig lehetett belelátni. Azt azonban mégsem titkolhatta el, hogy szelíd iróniában nyilvánuló szkepszise nagyon meleg szivet, s minden szépért buzgó idealizmust takar, hogy zárkózottsága s a finom érzékenység, melyből e zárkózottság fakadt, ugyanoly forrásból eredhetett, aminőből a Széchenyiek és a Kemények melankóliája. E pontban külömben van egy tanúságunk: a Délibábok hőse. A költőt is kevesebben ismerték benne, mint ahányan a Délibábok hősét annak idején olvasták. Arany László túlságosan művelt lélek volt ahoz, hogy e szépségekben gazdag könyv révén népszerűvé válhasson. Ami a Délibábok ősében a magyar temperamentum s a forradalom után támadt világ kritikája (ez az iróniával fátyolozott, de alapjában oly melankolikus, a tárgyilagosságot csak játszó, de a szubjektivitás önáltatásai nélkül való, finom jellemzés) az kellőképpen feltűnt, de sokan félre is értették. S a Délibábok hőse nemcsak a Rubele Balázs ábrándjainak iróniája, azonkívül lira is. Ez a lira közlékenyebb, mint az ember volt. Ki ne emlékeznék az alább következő sorokra, ha nem csak úgy, imitt-amott olvasta a Délibábok hősét? Kinek reménye sánta, hite kétes, Jelene unott, jövője szűk körű. Múltjába néz, szép emlékkel palástol Bat, bajt és vigaszt nyer egy kis öncsalástól . .. Mai számunk tizennyolc oldal.