Pesti Napló, 1898. augusztus (49. évfolyam, 211-240. szám)

1898-08-02 / 212. szám

Negyvenkilencedik évfolyam. 212. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre_14 fit — kr. Félévre_ 7 , — , Negyedévre S , 50 , Egy héra _1 ,20 , Egyes szám ... _ 4 kr. Vidéken..................6 ,PESTI NAPLÓ Megjelenik minden nap, sinnep és vasárnap után is. Budapest, 1898. Főszerkesztő: NEMÉNYI AMBRUS. Kedd, augusztus 2. SZERKESZTŐSÉG: V2.,Teréz­ körútai. u. il-dik emelet. KIADÓHIVATAL: VI.­Terézkörút 33. sx -**­ Bismarck és Magyarország. Budapest, augusztus 1. Németországon kívül sehol mélyebb és őszintébb részvéttel nem fogadták a legnagyobb német államférfiú halála hírét.., mint nálunk. Pedig e század nagy politikusai közt nincs egy is, ki tetteire oly kevés befolyást engedett a rokon- és ellenszenveknek, mint az, aki most a friedrichsruhei kastélyban a ravatalon fekszik. Bismarck tudott gyű­lölni s vérig üldözte azokat, akiket gyűlölt, de gyűlölete sohasem vezette az eszét, hanem a szolgálatában állott s minden akadályt leromboló aka­raterejét acélozta meg. Szeretni Bis­marck királyán, nemzetén és saját csa­ládján kívül hogy szeretett-e valakit, oly lélektani kérdés, mely méltó a nagy történetbuvárok kutatására. Részünkről hiábavalónak tartanók azt állítani, hogy a nagy kancellár, a vér és vas em­bere, a magyarokat szerette. De számos nyilatkozata, mindenekfelett pedig tettei tanúsítják, hogy jobban ismert és helye­sebben ítélt meg bennünket, mint bárki amaz államférfiak közül, akik az utóbbi 3—4 évtizedben Európa sorsára befo­lyással voltak, legkevésbbé véve ki azokat az osztrák politikusokat, kiknek az alkotmány helyreállítását megelőző időben a sors azt a feladatot juttatta osztályrészül, hogy Magyarországot hu­zamos ideig kormányozzák. Még a hatvanas évek elején azt mondta Bismarck gróf Károlyi akkori osztrák berlini nagykövetnek, hogy Ausztria tegye át súlypontját Budára. M Ha vissza­gondolunk arra, milyen állapotban volt akkor Magyarország és mi volt Buda­pest, szinte megdöbbenünk a jövőbe­látásnak e nagy erejétől, mely e mon­dásban megnyilatkozott. A magyar nemzet nem utolsó rendű tényező volt Bismarck politikai tervei­ben már akkor, mikor Vilmos király a kormány élére meghívta s mikor nyom­ban hozzá is fogott ama világtörténeti missziójának teljesítéséhez, mely abban állt, hogy Németországot Poroszország hegemóniája alatt politikai egységgé tömörítse. Az első lépés ebben az irány­ban a német szövetség gyökeres re­formja volt s mikor e kérdésről a tárgyalás Ausztria és Poroszország közt megindult, Bismarck nyíltan kimon­dotta, hogy az a célja, hogy Ausztria ne zavarja működését Németországban. Ekkor — 1864-ben — tette fent említett nevezetes nyilatkozatát a súlypontnak Budára áthelyezéséről. A magyar alkotmány helyreállítását megelőző küzdelmek összeestek a Né­metország egységének kialakítására meg­indult porosz törekvésekkel. Ausztria nem volt és nem is lehetett arra hi­vatva, hogy az új Németországban ve­zérhatalom legyen. Az a körülmény, hogy a monarkiának egész keleti fele a történelmi jog és világtörténeti fejlő­dés törvényei szerint nem lehetett más, mint magyar, már magában kizárta Ausztria német hegemóniáját. Egy em­ber volt akkor Európában, aki ezt tisz­tán látta és tervei érdekében ki is hasz­nálta : Bismarck. De viszont Ausztria kiszorítása Németországból lényeges feltétele volt Magyarország politikai feltámadásának. Ezt nálunk oly sok, mint Kemény és mindenekfelett maga Deák világosan látták. Nem csupán Königgrätz érlelte meg és juttatta eredményre a magyar kiegyezést, hanem Németországnak po­rosz vezetés alatt történt rekonstruk­ciója ezt egyenesen az európai helyzet szerves alkotó részévé tette s ez által nagyban hozzájárult a magyar állam megszilárdításához. S mikor Königgrätz után a német Nordbund megalakult s a délnémet államokkal kötött védelmi szerződések, már a Majna vonalat át­hidalták, viszont Magyarország alkot­mányát visszanyerte, ismét csak két ember volt Európában, aki az új hely­zetet tisztán felismerte: Bismarck, ki már a békealkudozások alatt mindent elkövetett, hogy az Ausztriával már akkor tervezett szövetséget lehetetlenné ne tegye s nejéhez írott egyik levelé­ben azt mondta: «a harc eldőlt, most már fő feladatunk, hogy ismét meg­nyerjük Ausztria régi barátságát.» És felismerte Andrássy, aki két hónappal a koronázás után, mikor a bécsi Burgban és Beust fejében a «revanche» gondo­lata kisértett és Salzburgban Napoleon TÁRCA. Arany László. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — A Délibábok hősé­nek költője, Arany János fia, ma délelőtt tíz órakor meghalt. Ez a hit el fogja szomorítani azokat is, akik könnyen felejtenek, s akik Arany Lászlóban már csak a Földhitelintézet ér­demes igazgatóját, de főképpen a nagy költő egyetlen fiát látták. Arany László már rég­­ideje csaknem egészen visszavonult az irodalomtól; a Délibábok hősé­nek nagy si­kere után — mert ez a verses regény volt irodalmunknak utolsó szenzációs eseménye­­— egyszerre elhallgatott. Az utolsó hu­szonöt évben A hunnok harcá­n s a Tudós nők fordításán kívül nagyobb ter­jedelmű munkát nem tett közzé; részt vett a népköltési gyűjtemény szerkesztésében, néhány akadémiai felolvasást tartott, név­telen cikkeket irt a Budapesti Szemlé­be, s végül az utolsó évtizedben sajtó alá ren­dezte Arany János költői hagyatékát: ez volt egész irodalmi munkássága 1873 óta. Valósággal kerülte a nyilvánosságot; a Szemle-be írt cikkeiről például igen kevesen tudtak. S a nagyközönség igen hamar fe­lejt. Elvégezték róla, hogy a poézistől a hi­vatal hódította el, s nem számították többé az irodalom aktív munkásai közé... Akik csak felületesen ismerték, úgy gondolkoz­tak, hogy ha hitelen lett a múzsához, úgy ez a viszony nem lehetett igen-igen ko­moly. S az új generáció már inkább csak fairből ismeri a Délibábok hősé-t. Bizonyára ez a hálátlan újabb generá­ció se olvashatja meghatottság nélkül Arany László halálának a hírét. Az, akinek a ma­gyar líra egyik ékessége: a Fiamnak című gyönyörű költemény szólt, a­kit keresztapja — Petőfi Sándor! — egy nem kevésbbé gyö­nyörű, édes kedves versben aposztrofált, meg­hal java férfikorában,s vele kihal Arany János családja, amint kihalt — már régen — a Petőfié is. Ki ne illetődnék meg ezen a veszteségen?! Kit hagyna hidegen a végzet e rendelése, s ki ne gondolna rá mélysé­ges szomorúsággal, hogy ebben az esetben olyan utódot vesztettünk el, aki mindenben méltó volt atyjához?!... De még inkább meg fogja hatni ez a gyászhír azokat, akik egész teljességében érzik, mekkora veszteség érte Arany László halálával irodalmunkat (s mondhatjuk: egész közéletünket),­ akik ismerik — egykor oly nagy reményekre jogosító s mindenha ma­radandó értékű — költői munkásságát, és ismerték az embert is. Az embert keve­sen ismerték közelebbről; zárkózott volt, mint az igen szenzibilis lények általában, s mint azok, akik eltemetett álmokat horda­nak magukban. Sokan ezért ridegnek néz­ték, de akik közelebbről látták, csakhamar rájöttek, hogy a jóságnak és a kedélynek egész kincsesháza van benne. Jószivéről, bonhomiájáról, kedves humoráról sokat be­szélhetnének azok, akik közel állottak hozzá, de oly kevéssé volt közlékeny, annyira irtó­zott minden szerepléstől, intimitásait annyira magának tartotta, hogy még azok is, akik a legközelebb jutottak hozzá, magános embert találtak benne, akinek finom és gazdag gondolatvilágába alig-alig lehetett bele­látni. Azt azonban mégsem titkolhatta el, hogy szelíd iróniában nyilvánuló szkepszise nagyon meleg szivet, s minden szépért buzgó idea­lizmust takar, hogy zárkózottsága s a finom érzékenység, melyből e zárkózottság fakadt, ugyanoly forrásból eredhetett, aminő­ből a Széchenyiek és a Kemények melan­kóliája. E pontban külömben van egy tanú­ságunk: a Délibábok hőse. A költőt is kevesebben ismerték benne, mint ahányan a Délibábok hősé­t annak ide­jén olvasták. Arany László túlságosan mű­velt lélek volt ahoz, hogy e szépségekben gazdag könyv révén népszerűvé válhasson. Ami a Délibábok ősé­ben a magyar tem­peramentum s a forradalom után támadt világ kritikája (ez az iróniával fátyolozott, de alapjában oly melankolikus, a tárgyila­gosságot csak játszó, de a szubjektivitás önáltatásai nélkül való, finom jellemzés) az kellőképpen feltűnt, de sokan félre is értet­ték. S a Délibábok hőse nemcsak a Rubele Balázs ábrándjainak iróniája, azonkívül lira is. Ez a lira közlékenyebb, mint az ember volt. Ki ne emlékeznék az alább következő sorokra, ha nem csak úgy, imitt-amott ol­vasta a Délibábok hősé­t? Kinek reménye sánta, hite kétes, Jelene unott, jövője szűk körű. Múltjába néz, szép emlékkel palástol Bat, bajt é­s vigaszt nyer egy kis öncsalástól . .. Mai számunk tizennyolc oldal.

Next