Pesti Napló, 1899. július (50. évfolyam, 180-210. szám)
1899-07-02 / 181. szám
181. szám. Budapest, vasárnap PESTI napló, .1899. Julius 2. 21 •..1 A TŰZHELY *— ' ■■ —'■.— Nyári megfigyelések. Budapest, julius 1. Minden héten egyszer, vagy kétszer ellátogatok egy faluba Budapest környékén, mely számos fővárosi családnak szolgál nyaralóhelyül. Sok ott az ismerősöm, különösen ama honpolgárok sorában, kik még nem töltötték be a tizenharmadik esztendőt. Tudják, hogy érdeklődöm irántuk, ha kisegítő kell, szívesen veszek részt játékukban és különösen vitás kérdésekben rám bízzák a döntő igazság szerepét. De ezzel még nem alapítottam volna meg a tekintélyemet, hanem onnan való az, hogy tudok egynémely régi játékot, ami már féligmeddig feledésbe ment és ezzel egy kis változatosságot hozok a modern áramlattól felkapott játékok egyformaságába. "Az én fiatal barátim egészen komolyan befogadtak maguk közzé és nem is sejtik, hogy én olyasmire adtam magamat, minek neve megfigyelés. Megfigyelem őket egészen komolyan, különösen abból a szempontból, hogy mennyiben változtat rajtuk a falusi levegő, a sok mozgás a szabadban és a játék, melyből győzelem esetén sem háramlik rájuk anyagi haszon. Mondhatom, hogy nagyon lényeges a különbség! Akiket ott látok és becézgetek, igazi gyermekek, nem pedig aféle koránérett csemeték, kikről csak úgy lett a kultúra különféle penészhajtása. Mintha megfiatalodtak volna, annyi bizonyos, hogy megszépültek. Van közöttük egynéhány a gazdagabb osztályból, ki máskor gőgösen csörgeti a zsebpénzt a zsebében és lenézi azt, kinek kevesebb a csörgetni valója. Most, hogy kabát nincs rajta és szorosan a testhez álló nadrágban feszeleg — mert játékhoz ilyen öltözet kell — mintha egészen kivetkőzött volna a gőgből , tán azért, mert egész öltözetén nincs egyetlen zseb sem, ami figyelmezteti az osztály- és a vagyonkülönbségre. Ez a zseb! Mondhatom, a legnagyobb arisztokrata volt az, ki feltalálta és mikor az őskorban az első olyan majom akadt, melynek pofazsebei voltak, megvolt az első lépés a kaszt-rendszer behozatalára. Odakint is van arisztokrácia, de nem a születés és a vagyon adja meg, hanem a testi ügyesség és az erő. Nem átallom kimondani, hogy egy első eminenssel csak úgy állottak szóba a többiek, ha áldozatot hozott, mely egy liter cseresznyére volt megszabva. Mert a derék ifjú, amily ügyesnek bizonyult a rendhagyó latin igék, meg a háromszögtan dolgában, olyan ügyetlen volt, mikor a métánál neki kellett feladni a lapdát. Egyik párt sem akarta befogadni a maga kebelébe, csupán ráadásnak vették és akkor is csak úgy, ha előbb egy liter cseresznyével engesztelte meg a haragvó félisteneket, kiknek a lapdát a legmagasabb tölgy koronáján túlhajtani csekélység. Láttam két ifjút, ki idebent el szokott látogatni a lóversenytérre és gimnazista körökben valóságos szaktekintély a turf kérdéseiben. Odakint is megpróbálták azt a jargont, melyet tán a kentaurok nagy szótárából kibetűzött valamely tudós jockey, hogy megértsék a lovai. Nem tehet róla, hogy rákaptak az emberek. Ez a két ifjú csúfosan megjárta, amint megpróbált nyeríteni. Igazán befogták lónak, nemcsak képletileg. S ami a legnevezetesebb, a két ifjú kentaur nagyon jól érezte magát ebben a szerepében, pontosan végezte azokat a fordulatokat, ugrándozásokat és ficánkolásokat, melyekkel a lovat mímelni szokás. Én pedig szerettem volna őket megcsókolni, hogy egyszer igazán gyermekek voltak, nem pedig a nagyok ösztöneinek majmolói. Egy fiatal delnő — maholnap betölti tizenegyedik évét —• Budapesten a világért sem menne az utcára keztyü és kalap nélkül. A téli szezonban minden vasárnap fogadja ismerőseit, hasonkorú delnőket és kedveskedik nekik annak a társadalmi pletykának a hulladékával, mit édes szülője asztaláról elkaparászott. Nagyon jártas minden divatkérdésben és a festők közül a szecesszionistákat pártolja. Nos tehát, én ezt a fiatal hölgyet megpillantottam, közepette egy gyönyörű szép asszony termett előtte. Forgós uram — így hívták a szegény embert — roppantul megijedt és eltátotta a száját. Ilyen csodaszép, finom úriasszonyt ő még nem is látott. Hát még mennyire növekedett álmélkodása, mikor megszólalt a szép asszony: — Köszönöm barátom, hogy megkímélted az életemet. Mert én voltam az a kis egér, akinek az imént megkegyelmeztél, holott eltiporhattad volna. Tündér vagyok s mert egyszer engedetlen voltam — elátkozott az apám, hogy egér alakjában túrjam a földet s kószáljak az erdőben, mig valami állat, vagy ember el nem tapos. Jó sziveddel te most feloldottál a varázslat alól. Ezért nagy hálával tartozom neked. Kívánj érte akármit! Kell-e pénz, kincs, rang, szépség, ifjúság. Megszerzem neked. Forgós uram egyik meglepetésből a másikba esett, de hamarosan kijelentette : — Szegény ember vagyok, de azért nem kérek mást, csak egy gyermeket. — Fiút-e, vagy leányt ? — kérdezte a tündér. — Ej, ej, ha már választanom kell, hát inkább leányt. Annak jobban megőrül a feleségem. Aztán meg ha megnő, a ház körül is segíthet. — Eredj nyugodtan haza! Kívánságod teljesedni fog!* * * Vagy tizenhét évvel ezután boldog élet volt a kis viskóban. Forgósné asszony mellett gyönyörű szép szőke leány sürgött-forgott , amint az erdő magányában egész gyönyörrel futkosott mezítláb a harmatos pázsiton. Mikor észrevette, hogy meglestem, azzal vágta ki magát, hogy a háziorvosuk Kneipp-kúrát rendelt neki, de én megkérdeztem a doktor urat és ő kijelentette, hogy esze ágában sem volt ilyesmi, mert ő anti-Kneippista. Szóval, a fiatal delnő nem azért futott mezítláb a harmatos pázsiton, mert a teste beteg, hanem mert a lelke megfiatalodott, visszatért az egyszerű gyermeki érzéshez. Egy puffokképű legényke, ki odahaza szörnyen terrorizálja környezetét, elsősorban az édesmamáját és a nevelőjét, odakint is folytatni akarta a zsarnokoskodás mesterségét és megcibálta a játszótársak közül azt, kinek ruhája kopottabb volt az övénél. A következő pillanatban a pázsiton hevert és alapos leckét kapott az ököljogból. Futott a mamájához, hogy elpanaszolja a magas személyén ejtett sérelmet, de mintha a finnyás delnő is más szemmel nézné odakünn a világ folyását. Nem csapott patáliát, mint odahaza szokta, ha valamely nevelő a nyírfavessző-korát kipróbálta csemetéjén, hanem összefoglalta a történtek morálját egy rövid, de velős mondásban: — Ha megvert, verd vissza! Nem tudom, követte-e a pufókképű ifjú a jó tanácsot, de annyi bizonyos, hogy egészen lemondott zsarnoki hajlamairól és a legjobb barátja az, ki az ököljogból leckét adott neki, — bár azóta még jobban elkopott a ruhája. * * * Nem akarok levonni valamely mély erkölcsi tanulságot az én megfigyelésemből, annál kevésbbé, mivel manapság már a mese végén sem használják «a morált». Csak azt akarom kihozni belőle, hogy a fővárosi gyermek fizikumának és lelkének egyaránt hasznos az az egy-két hónap, amit a falun tölt. Olyan régi igazmondás ez, hogy nem is szorul bizonyításra. De hát ha akadnak mégis, akik nem ismerik ? Hisz az is tudvalevő a legtöbb ember előtt, hogy vannak állatok, melyek levedlik tűzhely körül. A tündér megtartotta a szavát. Forgóséknak leánykájuk született, egészségben felnövekedett s most már eladó nagy lány volt, aki megédesítette a szüleinek öreg napjait. És mintha a születése jóra fordított volna mindent! Vagy talán a szél tördelt le több ágat a fáról ? Elég, ha mondom, hogy Forgós uram egyre több rozsét vitt a városba s annyit keresett, hogy lassan kint, ha szegényesen is, de valamivel jobb módban éltek. A nagy boldogságot azonban megzavarta az anya betegsége. Egyszer lefeküdt az ágyba, s úgy látszott, hogy többé nem is kel föld, Forgós meg a leány, Lenke, sokat sírtak, de hiába. A szegény asszony csak nem gyógyult meg. Ekkor Lenke egy estén imádságra fogta a dolgot: Istenhez fohászkodott, hogy segítsen rajtuk az ő nagy bajukban. Aztán álomra hunyta a szemét Alighogy elaludt, álmában megjelent neki a tündér, kiről atyja sokat mesélt neki. — Édes gyermekem — szólt a szépséges tündér — a jó leány akár az életét is feláldozza az édesanyjáért. Ha tehát szereted szüledet, indulj el egymagadban az élet kutjához, s hozz belőle egy korsó vizet. Ha édesanyád megissza, meg fog gyógyulni. De egészen egyedül kell menned! Szólt és eltűnt. Lenke pedig alighogy felébredt, kis bugyorba kötötte a kevés holmiját, elbúcsúzott a szüleitől, s ámbár ezek nagyon tartóztatták, nekivágott a világnak.* * * Elmúlt a nyár, az ősz s beköszöntött a tél, fagygyal, hóval és zimankóval. Lenke még Macskavár. — A Tűzhely eredeti tárcája. — Valahol a Kárpátok között élt egyszer egy szegény parasztember a feleségével. Nagy erdő közepén laktak s szegényes életet éltek. A sziklaföld körülöttük semmit sem termett, még ha termett volna is, nem az ő hasznuk lett volna , mert egy talpalattnyi földjük sem volt. Agyagból meg gerendákból összetákolt viskó volt a lakásuk s kenyeret is csak úgy szerezhettek, hogy a szegény ember egész nap az erdőt járta: összeszedegette a rozsét, a sok apró száraz gallyat, mit a tavaszi meg az őszi szél letördel, lehord a fákról. Ezt aztán szépen csomóba kötve bevitte a városba s pár krajcárért eladogatta. Hanem azért nagyon boldogan élt a feleségével. Csak egy bánatuk volt: az Isten nem áldotta meg őket gyerekkel. Éppen ezen busult a szegény ember, mikor egy szép nyári napon az erdőt járta. — Hát már egész életünkre magunk leszünk ? Nem ad az Isten gyermeket, aki majd ápoljon, ha megöregszünk ? Egyszerre kis mezei egér szalad el a lábai előtt. Az első pillanatban megijedt a szegény ember s fölkapta a lábát, hogy rátaposson. De meggondolta magát, futni hagyta a kis szürke jószágot, mondván: — Minek bántsam, hisz olyan ártatlan kis ■ Illat! " Alighogy ezt kimondta, egyszerre nagy sötség borult a fákra s dörgés, meg villámlás