Pesti Napló, 1899. július (50. évfolyam, 180-210. szám)

1899-07-02 / 181. szám

181. szám. Budapest, vasárnap PESTI napló, .1899. Julius 2. 21 •..1 A TŰZHELY *— ' ■■ —'■.— Nyári megfigyelések. Budapest, julius 1. Minden héten egyszer, vagy kétszer elláto­gatok egy faluba Budapest környékén, mely számos fővárosi családnak szolgál nyaraló­helyül. Sok ott az ismerősöm, különösen ama honpolgárok sorában, kik még nem töltötték be a tizenharmadik esztendőt. Tudják, hogy érdeklődöm irántuk, ha kisegítő kell, szívesen veszek részt játékukban és különösen vitás kérdésekben rám bízzák a döntő igazság sze­repét. De ezzel még nem alapítottam volna meg a tekintélyemet, hanem onnan való az, hogy tudok egynémely régi játékot, ami már féligmeddig feledésbe ment és ezzel egy kis változatosságot hozok a modern áramlattól fel­kapott játékok egyformaságába. "Az én fiatal barátim egészen komolyan be­fogadtak maguk közzé és nem is sejtik, hogy én olyasmire adtam magamat, minek neve megfigyelés. Megfigyelem őket egészen komo­lyan, különösen abból a szempontból, hogy mennyiben változtat rajtuk a falusi levegő, a sok mozgás a szabadban és a játék, melyből győzelem esetén sem háramlik rájuk anyagi haszon. Mondhatom, hogy nagyon lényeges a különbség! Akiket ott látok és becézgetek, igazi gyermekek, nem pedig aféle koránérett csemeték, kikről csak úgy lett a kultúra kü­lönféle penészhajtása. Mintha megfiatalodtak volna, annyi bizonyos, hogy megszépültek. Van közöttük egynéhány a gazdagabb osz­tályból, ki máskor gőgösen csörgeti a zseb­pénzt a zsebében és lenézi azt, kinek kevesebb a csörgetni valója. Most, hogy kabát nincs rajta és szorosan a testhez álló nadrágban feszeleg — mert játékhoz ilyen öltözet kell — mintha egészen kivetkőzött volna a gőgből , tán azért, mert egész öltözetén nincs egyetlen zseb sem, ami figyelmezteti az osztály- és a vagyon­­különbségre. Ez a zseb! Mondhatom, a leg­nagyobb arisztokrata volt az, ki feltalálta és mikor az őskorban az első olyan majom akadt, melynek pofazsebei voltak, megvolt az első lépés a kaszt-rendszer behozatalára. Odakint is van arisztokrácia, de nem a születés és a vagyon adja meg, hanem a testi ügyesség és az erő. Nem átallom kimondani, hogy egy első eminenssel csak úgy állottak szóba a többiek, ha áldozatot hozott, mely egy liter cseresznyére volt megszabva. Mert a derék ifjú, amily ügyesnek bizonyult a rendhagyó latin igék, meg a háromszögtan dolgában, olyan ügyetlen volt, mikor a métánál neki kel­lett feladni a lapdát. Egyik párt sem akarta befogadni a maga kebelébe, csupán ráadásnak vették és akkor is csak úgy, ha előbb egy liter cseresznyével engesztelte meg a haragvó fél­isteneket, kiknek a lapdát a legmagasabb tölgy koronáján túlhajtani csekélység. Láttam két ifjút, ki idebent el szokott láto­gatni a lóversenytérre és gimnazista­ körökben valóságos szaktekintély a turf kérdéseiben. Odakint is megpróbálták azt a jargont, melyet tán a kentaurok nagy szótárából kibetűzött valamely tudós jockey, hogy megértsék a lovai. Nem tehet róla, hogy rákaptak az emberek. Ez a két ifjú csúfosan megjárta, amint meg­próbált nyeríteni. Igazán befogták lónak, nem­csak képletileg. S ami a legnevezetesebb, a két ifjú kentaur nagyon jól érezte magát ebben a szerepében, pontosan végezte azokat a for­dulatokat, ugrándozásokat és ficánkolásokat, me­lyekkel a lovat mímelni szokás. Én pedig szerettem volna őket megcsókolni, hogy egyszer igazán gyermekek voltak, nem pedig a nagyok ösztö­neinek majmolói. Egy fiatal delnő — maholnap betölti tizen­egyedik évét —• Budapesten a világért sem menne az utcára keztyü és kalap nélkül. A téli szezonban minden vasárnap fogadja isme­rőseit, hasonkorú delnőket és kedveskedik ne­kik annak a társadalmi pletykának a hulladé­kával, mit édes szülője asztaláról elkaparászott. Nagyon jártas minden divatkérdésben és a fes­tők közül a szecesszionistákat pártolja. Nos tehát, én ezt a fiatal hölgyet megpillantottam, közepette egy gyönyörű szép asszony termett előtte. Forgós uram — így hívták a szegény em­bert — roppantul megijedt és eltátotta a szá­ját. Ilyen csodaszép, finom úriasszonyt ő még nem is látott. Hát még mennyire növekedett álmélkodása, mikor megszólalt a szép asszony: — Köszönöm barátom, hogy megkímélted az életemet. Mert én voltam az a kis egér, akinek az imént megkegyelmeztél, holott el­tiporhattad volna. Tündér vagyok s mert egyszer engedetlen voltam — elátkozott az apám, hogy egér alakjában túrjam a föl­det s kószáljak az erdőben, mig va­lami állat, vagy ember el nem tapos. Jó sziveddel te most feloldottál a varázslat alól. Ezért nagy hálával tartozom neked. Kí­vánj érte akármit! Kell-e pénz, kincs, rang, szépség, ifjúság. Megszerzem neked. Forgós uram egyik meglepetésből a má­sikba esett, de hamarosan kijelentette : — Szegény ember vagyok, de azért nem kérek mást, csak egy gyermeket. — Fiút-e, vagy leányt ? — kérdezte a tündér. — Ej, ej, ha már választanom kell, hát inkább leányt. Annak jobban megőrül a felesé­gem. Aztán meg ha megnő, a ház körül is segíthet. — Eredj nyugodtan haza! Kívánságod tel­jesedni fog!* * * Vagy tizenhét évvel ezután boldog élet volt a kis viskóban. Forgósné asszony mellett gyönyörű szép szőke leány sürgött-forgott , amint az erdő magányában egész gyönyörrel futkosott mezítláb a harmatos pázsiton. Mikor észrevette, hogy meglestem, azzal vágta ki magát, hogy a háziorvosuk Kneipp-kúrát ren­delt neki, de én megkérdeztem a doktor urat és ő kijelentette, hogy esze ágában sem volt ilyesmi, mert­­ ő anti-Kneippista. Szóval, a fiatal delnő nem azért futott mezítláb a har­matos pázsiton, mert a teste beteg, hanem mert a lelke megfiatalodott, visszatért az egy­szerű gyermeki érzéshez. Egy puffokképű legényke, ki odahaza ször­nyen terrorizálja környezetét, első­sorban az édesmamáját és a nevelőjét, odakint is foly­tatni akarta a zsarnokoskodás mesterségét és megcibálta a játszótársak közül azt, kinek ru­hája kopottabb volt az övénél. A következő pillanatban a pázsiton hevert és alapos leckét kapott az ököljogból. Futott a mamájához, hogy elpanaszolja a magas személyén ejtett sérelmet, de mintha a finnyás delnő is más szemmel nézné odakünn a világ folyását. Nem csapott patáliát, mint odahaza szokta, ha valamely nevelő a nyírfavessző-korát kipróbálta cse­metéjén, hanem összefoglalta a történtek mo­rálját egy rövid, de velős mondásban: — Ha megvert, verd vissza! Nem tudom, követte-e a pufókképű ifjú a jó tanácsot, de annyi bizonyos, hogy egészen lemondott zsarnoki hajlamairól és a legjobb barátja az, ki az ököljogból leckét adott neki, — bár azóta még jobban elkopott a ruhája. * * * Nem akarok levonni valamely mély erkölcsi tanulságot az én megfigyelésemből, annál ke­­vésbbé, mivel manapság már a mese végén sem használják «a morált». Csak azt akarom kihozni belőle, hogy a fővárosi gyermek fiziku­mának és lelkének egyaránt hasznos az az egy-két hónap, amit a falun tölt. Olyan régi igazmondás ez, hogy nem is szorul bizonyí­tásra. De hát ha akadnak mégis,­ akik nem ismerik ? Hisz az is tudvalevő a legtöbb ember előtt, hogy vannak állatok, melyek levedlik tűzhely körül. A tündér megtartotta a szavát. Forgóséknak leánykájuk született, egészségben felnövekedett s most már eladó nagy lány volt, aki megédesítette a szüleinek öreg napjait. És mintha a születése jóra fordított volna min­dent! Vagy talán a szél tördelt le több ágat a fáról ? Elég, ha mondom, hogy Forgós uram egyre több rozsét vitt a városba s annyit ke­resett, hogy lassan kint, ha szegényesen is, de valamivel jobb módban éltek. A nagy boldogságot azonban megzavarta az anya betegsége. Egyszer lefeküdt az ágyba, s úgy látszott, hogy többé nem is kel föld, For­gós meg a leány, Lenke, sokat sírtak, de hiába. A szegény asszony csak nem gyógyult meg. Ekkor Lenke egy estén imádságra fogta a dol­got: Istenhez fohászkodott, hogy segítsen raj­tuk az ő nagy bajukban. Aztán álomra hunyta a szemét Alighogy elaludt, álmában megjelent neki a tündér, kiről atyja sokat mesélt neki. — Édes gyermekem — szólt a szépséges tündér — a jó leány akár az életét is fel­áldozza az édesanyjáért. Ha tehát szereted szüledet, indulj el egymagadban az élet kutjá­­hoz, s hozz belőle egy korsó vizet. Ha édes­anyád megissza, meg fog gyógyulni. De egé­szen egyedül kell menned! Szólt és eltűnt. Lenke pedig alighogy felébredt, kis bu­­gyorba kötötte a kevés holmiját, elbúcsúzott a szüleitől, s ámbár ezek nagyon tartóztatták, nekivágott a világnak.* * * Elmúlt a nyár, az ősz s beköszöntött a tél, fagygyal, hóval és zimankóval. Lenke még Macskavár. — A Tűzhely eredeti tárcája. — Valahol a Kárpátok között élt egyszer egy szegény parasztember a feleségével. Nagy erdő közepén laktak s szegényes életet éltek. A sziklaföld körülöttük semmit sem termett, még ha termett volna is, nem az ő hasznuk lett volna , mert egy talpalattnyi földjük sem volt. Agyagból meg gerendákból összetákolt viskó volt a lakásuk s kenyeret is csak úgy szerezhettek, hogy a szegény ember egész nap az erdőt járta: összeszedegette a rozsét, a sok apró száraz gallyat, mit a tavaszi meg az őszi szél letördel, lehord a fákról. Ezt aztán szépen csomóba kötve be­vitte a városba s pár krajcárért eladogatta. Hanem azért nagyon boldogan élt a feleségé­vel. Csak egy bánatuk volt: az Isten nem áldotta meg őket gyerekkel. Éppen ezen busult a szegény ember, mi­kor egy szép nyári napon az erdőt járta. —­ Hát már egész életünkre magunk le­szünk ? Nem ad az Isten gyermeket, aki majd ápoljon, ha megöregszünk ? Egyszerre kis mezei egér szalad el a lábai előtt. Az első pillanatban megijedt a szegény ember s fölkapta a lábát, hogy rátaposson. De meggondolta magát, futni hagyta a kis szürke jószágot, mondván: — Minek bántsam, hisz olyan ártatlan kis ■ Illat! " Alighogy ezt kimondta, egyszerre nagy sö­­tség borult a fákra s dörgés, meg villámlás

Next