Pesti Napló, 1899. július (50. évfolyam, 180-210. szám)

1899-07-02 / 181. szám

23 Budapest, vasárnap 1899. julius 2. III. szám ________FESTI WAPLÓ,_______ minden esztendőben a régi bőrt és újat kap­nak, de azért okulás kedvéért ez az átalaku­lási processzus mégis le van írva minden ter­mészetrajzban. S mégsem egészen ok nélkül kapartam ki a megszokás hamuja alól ezt a kis parazsat. Vannak ugyanis szülők — újabban már nagyon sokan — kik elviszik gyermekei­ket divatos fürdőhelyekre, ahol azok folytatják a fővárosi életmódot, azzal a különbséggel, hogy jobb levegőben. Igaz, hogy ebben is van valami, mert a jó levegő nagy jótétemény a fejlődő testnek, hanem a falusi életet egymagá­ban mégsem pótolja. Hogy mennyiben nem, azt hiszem, kiolvasták a nyári megfigyeléseimből. Igric: Nemzetközi nőkongresszus Londonban. London, június 29. Másfél millióval haladja meg Angolországban a nők száma a férfiakét; ez az oka annak, hogy ott sokkal égetőbb a nőkérdés, mint bárhol másutt a világon (Kínát kivéve, ahol azonban a megoldás­nak egy radikális, de nagyon barbár nemét találták ki. A fölösszámú leánygyermekeket ugyanis vízbe fojtják) és sokkal nagyobb mértékben hódít is a feminizmus. Másfél millió olyan leány van ott, ki nem számíthat arra, hogy férjet kap, ki akarva, vagy nem akarva kénytelen megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy nehéz munkával keresi meg a mindennapi kenyerét és mint harcos fél — már nem mint pusztán csak szemlélődő — elegye­dik bele az élet küzdelmébe. Mert tán mon­dani sem kell, hogy az a másfél millió «számfölötti» nem a gazdagok osztályához tartozik, hanem a modern Tantaluszok közül való, kiknek szeme meglátja a jólétet, füle meghallja a boldogok ujjongását, de maga ki van zárva minden élvezetből, minden örömből. Ennek a másfél millió sóvárgó léleknek, akihez csatlakozik a többi európai államok munkára szo­ruló női eleme, valami reményféle kínálkozik most, hogy Londonban néhány nap óta folynak az ezidei nemzetközi nőkongresszus tanácskozásai. Hogy éppen az angol fővárost szemlélték ki a kongresszus székhelyéül, annak magyarázata, hogy az ottani tár­sadalom sokkal inkább, mint bármely más európai, belátta, még­pedig már két évtized előtt, hogy a nők helyzetén segíteni kell. Kell pedig a jog, a méltányosság és a szükség nevében. S ahol a tár­sadalom nem látta ezt be, ott maguk a kárvallot­tak, az elnyomottak törtek maguknak utat. Nem pa­­naszszal, jajszóval és sérelmüknek folytonos han­goztatásával, hanem csendes munkával és ernyedet­­len kitartással. Az angol nőnek olyan pozíciója van társadalmá­ban, ami méltán fölkeltheti a más országbeli nők irigykedését. Az az ország, hol még száz év előtt a feleségével elégedetlen férjnek jogában állott az asszonyt kötélen vásárra vinni és bizonyos időre bérbe adni a munkaerejét, ma a női méltóság leg­jobb megőrzője. Irigylésre méltó a «lady» helyzete és «lady» nem csupán az, ki örökölt vagyona jö­vedelmét elkölti, hanem az is, ki két kezének be­csületes munkája után megél. Csakis az ilyen társa­dalmi felfogás mellett lehetett a nőkérdést egé­szen zajtalanul odáig fejleszteni, ahol most van Angliában, sőt mi több: arra gondolni, hogy a többi európai nők sorsán is javítsanak angol minta szerint. A mostani nemzetközi nőkongresszus eszméje Londonból indult ki és a mozgalom élén, mely va­lóságos szövetségi jelleget öltött, egy előkelő úri nő áll: lady Aberdeen Izabella, akinek vagyoni viszonyai olyanok, hogy nem kénytelen a maga munkája után megélni. Az agitáció, melynek majdnem negyedszázad óta egész tevékenységét szenteli, kiterjeszkedik Ang­lián kívül Amerikára, Svéd- és Norvégországra, Dániára és az angol gyarmatokra. Nemcsak a nő­nevelés kérdését karolja fel, hanem kiváló mér­tékben a női munka kérdését és az azilum megteremtését magánosan álló nők számára. A cselédkérdés reformját is ő pendítette meg először. Férjének birtokán, Haddo-House-ban iskolát alapított nőcselédek számára, melynek eddig is már több mint ötszáz növendéke volt. Londonban valóságos szerencsének tekintik, ha lady Aberdeen növendékei közül valakit megszerezhetnek házvezetőnek vagy cselédnek. Kitűnő szónok hírében áll lady Aberdeen és azonfölül a birlapirói tollat is pompásan kezeli. Mindaddig, mig férjével Kanadába költözött, egy heti­lapot szerkesztett, mely a nőkérdésnek számos hívet szerzett. A kongresszus alelnöke Wrigh­ Sewall kisasz­­szony Indianopoliszból. Ez a hölgy Amerikában megindította a mozgalmat és odáig fejlesztette, hogy már csaknem annyi lelkes harcosa van az Újvilágban,, mint Angliában. Wright-Sewall kis­asszony még nagyon fiatal, most júniusban töltötte be csak huszonegyedik esztendejét, de máris sikerekben gazdag múltra tekinthet vissza. Há­rom esztendeje, hogy megszerezte a tudori ok­levelet, azóta pedig az indianapoliszi egyetemen egy külön e célra teremtett tanszékből hir­deti tanait. A fizetéséről lemondott, hogy füg­getlenül küzdhessen, nagy vagyonát pedig arra fordítja, hogy szegénysorsú testvéreit gyámolítsa az élet keserves harcában. A múlt esztendőben tizen­ötezer dollárt ajánlott fel egy cselédmenedékhely megteremtésére és most, mielőtt Londonba ment, újabb tizenötezer dollárt szentelt arra a célra, hogy New­ Yorkban foglalkozás nélküli és állást kereső tanítónőknek ideiglenesen otthont biztosítson. Másodalelnöke a kongresszusnak Cobden leánya, Fisher-Unwin asszony. Ez a hölgy két nevezetes könyvet irt a nőnevelésről. A jegyzői hivatalt Martin asszony vállalta el, ki a Journal des femmes szer­kesztője. A választmány tagjai Gripenberg Alexandra báróné Helsingforsból, a finn irodalomnak egyik dísze, Bedward­ Femnwirck asszony, aki Londonban az önkéntes betegápolást megteremtette és szervezte, a németek közül pedig: Hainisch asszony, Passauer báróné és Suttner báróné, kiknek neve ismere­tes a feminizmus érdekében folytatott agitációból. Ott vannak továbbá Japánból, Kínából és Törökor­szágból is delegáltak, kiknek jelenléte mutatja, hogy azoknak a távolfekvő országoknak asszonyai is érzik már a haladás szükséges voltát. A kongresszus programmja a következő kérdése­ket karolja fel: 1. Mindkét nembeli gyermekek ne­velése. 2. Nők számára már­is megteremtett hiva­tások és olyanok, melyeket csak ezentúl kell részükre meghódítani. 8. A törvényhozás figyelmének felhí­vása a női jogok tekintetbevételére. 4. A nők vá­lasztási joga­ 5. A nők működése a társadalmi jó­tékonyság terén. Különösen az utóbbi kérdést fogják tárgyalni a kongresszus ülésein, ami előre is biztosítja azoknak az általános érdeklődést és a sikert. Mert Angliában támogatásra számíthat mindaz, ami a társadalmi jótékonyságra vonatkozik. Hogy pedig a kongresszuson semmiféle kérdés ki ne legyen téve az agyonbeszélés veszedelmének, törvényerőre emelték azt a határozatot, hogy egyet­len előadás sem tarthat tovább húsz percnél öt perccel a határidő lejárta előtt, az elnök figyelmez­teti az előadót, hogy fejezze be mondanivalóját és a húsz perc leteltével megvonja tőle a szót. Az angol fővárosban nagy érdeklődéssel tekin­tenek a kongresszus elé, ami abban is talál kife­jezésre, hogy a kongresszus kiküldöttei London vá­rosának vendégei. Lessz a kongresszusnak két kü­lönös «attractio»-ja is: Sarah Bernhardt és az ő angol kollégája, Ellen Terry előadást fognak tar­­­tani a nő helyzetéről a drámai művészetben. Egy kicsit bántó gondolat magyar szempontból, hogy a londoni kongresszuson minden európai nem­zet lessz képviselve, csak éppen mi magyarok nem képviseltettük magunkat. Lehet, hogy azért nem, mi­vel nálunk a nőkérdés még nem olyan égető, mint másutt — de nincs kizárva, hogy Pató Pál mám elve: «Ej, ráérünk arra még!», okozta a távol­­maradást. É. n.­ ­ mindig vándorolt, kereste az élet kútját. Épp egy óriási vadonerdőben tévelygett, nem tudott belőle kijutni. Fáradtan, kétségbeesve dőlt le egy fa tövébe. — Mi lessz belőlem ? Itt meg fogok fagyni, vagy megesznek a vadállatok! Pedig mennyit tűrtem, fáradtam! Az emberek mindenfelé le­beszéltek, kicsúfoltak. Azt mondták, hogy bo­londság, amit keresek. De én csak tovább mentem, tovább kerestem. És most el fogok pusztulni ebben a sötét, nagy erdőben, hi­deg éjszakában, hol még segítségért sem kiálthatok. Egyszerre iszonyú üvöltés fagyasztotta meg a vért ereiben. A fák közül vad törtetés hangja ütötte meg a­ fülét. Végső erőfeszítéssel gyor­san felkapaszkodott a fára, melynek tövében ült s mászott, mászott, amig a legeslegcsúcsára nem ért. Onnan látta, hogy négy hatalmas medve csinálta azt a nagy zajt az elhagyott, csöndes erdőben. Éppen alatta csörtettek el s szerencse, hogy észre nem vették. Külömben utánamásztak volna föl a fára s a szegény Lenke többé nem kereshette volna az édes­anyja mentőorvosságát. A medvék azonban hála Istennek, tovább mentek. Lenke várt még egy darabig a fán, mig egészen eltűnnek. Eközben körülnézett s nagyon messze ragyogó világossá­got látott. — Ahol tűz van, ott emberek vannak! — gondolta magában s gyorsan lekuszva a fáról, futni kezdett a világosság felé. Amint közelebb ért, hát nagy bámulva látta, hogy egy vár áll előtte, a tetejétől a tövéig ezer meg ezer gyertyával fényesen ki­világítva. A vár kapujában nagy fekete kandúr fogadta, első lábában hatalmas tízágú gyertya­tartóval. Lenke bámészkodva nézte, de a kandúr intett neki, hogy kövesse. A lépcsőn megint egy csomó macska állott sorfalat, s mindegyikük kétágú ezüst gyertyatartót tartott a mellső jobb lábában. Legtetején a lépcsőnek egész piciny fehérszőrü cica ült s barátságo­san mosolyogva Lenkére, bevezette őt egy nagy terembe. Minek mondjam el, milyen volt ez a terem! Csodaszép és annyi drágasággal teli, hogy Len­kének belefájdult a szeme a nézésükbe. Mi­vel azonban szörnyen ki volt éhezve, elsőbben is az aranytálakkal megrakodt asztalhoz ment. Az egyik macska azonnal aranykarosszéket tolt oda neki és ő lakmározni kezdett a sok finom eledelből. Eközben megnyílt az ajtó s furcsa menet lépett a szobába. Elől két nagy macska egy nagy rögöt cipelt. Utána páro­­sával apróbb macskák jöttek, mindegyiknek más-más hangszer volt a kezében.­­Ki hegedűt tartott, ki meg fuvolával, síppal, dobbal, klari­néttal masírozott. Ezek aztán szépen az asztal köré sorakoztak és olyan pompás hangversenyt rendeztek, akárcsak valami zenekar. Mikor ennek is vége volt, Lenkén erőt vett az álom. Aludni kívánkozott s alighogy kimondta, fel­tárult egy másik ajtó­s szemei előtt gyönyörű hálószoba jelent meg. Lenke bement s le akart vetkőzni, de a kis cica, aki idevezette, egy­­kettő, hopp, felugrott egy székre, s olyan gyor­san leszedte Lenkéről a ruháját, hogy Lenke alig vette észre. Aztán belefeküdt az aranyos mennyezetes ágyba, egy cica felugrott, bele­csimpaszkodott a mennyezet zsinórjába s szé­pen leereszkedett rajta, ami által a függönyök összehúzódtak. Másnap reggel je későn ébredt föl Lenke. Kiszállt az ágyból s fel akart öltözni. Kereste a régi parasztruháját, de sehol sem találta. Ehelyett három kis cicaszobaleány jött be, hozva aranyos ruhákat, meg gyémántcsatos fél­cipőket. Az egyik odaugrott s aranytálban meg­mosta Lenke lábát, a másik fölkapaszkodott a szék hátára és szüstfésűvel egyengetni kezdte szép szőke haját. — Egy, kettő, három ! Egy, kettő, három! — nyávogta közben, s ime olyan gyönyörűen meg volt fésülve a szegény parasztleány, hogy a tükörben alig ismert magára. Egy­szerre nagy ünnepi muzsika szólalt meg. Lenke meglepetten hátra fordult s egy nyitott ajtón át nagy terembe látott. Az is csupa szin­­arany volt s a végében hatalmas trón állott: egy nagy darab gyémánt. A trónon szép nagy fehér macska ült, körülötte száz, meg száz vén kandúr, macska meg cica, mindenféle színben. Lenke még föl sem ocsúdott bámulatából, mikor megszólalt a trónon ülő nagy fehér macska. — Isten hozott, jó Lenke házunkba! Ki­aludtad magadat s most meghallgathatod kéré­semet. Maradj itt velünk, légy a feleségem ! én olyan gazdaggá teszlek, amilyen gazda­­­ember nincs a világon. Királyné leszel és *

Next