Pesti Napló, 1902. január (53. évfolyam, 1-30. szám)

1902-01-30 / 29. szám

2 Budapest, csütörtök ________1JESTI WAPLÓ; 1902. január 30. 29. szám. s nem fedezi magát minden eshe­tőségre : akkor Ausztria, mely máris fedezi magát, olyan kényszerhelyzetbe hozhatja, s olyan kapitulációra kény­szerítheti Magyarországot,­­ mint még soha. Ezt kell, hogy átlássák a magyar gaz­dák is. És ha ők talán az osztrák agráriu­sok támogatására számítottak volna eddig, ebből az illúziójukból máris kiábrándulhat­tak. Mert hisz Ausztriában a nagybirtok, mely ott szintén döntő befolyást gyako­rol, inkább az indusztriához tartozik, mint a nyerstermeléshez. Az osztrák és a cseh nagyurak, éppen úgy, mint maguk a fő­hercegek, elsőrangú iparűzők S ha arra kerül a sor, hogy a mezőgazdasági és az ipari érdekek közt válaszszanak, in­kább fognak hajolni ez utóbbihoz. A közép- vagy kisbirtok pedig ezekkel szemben alig nyom valamit a latban Ausztriában. Hovatovább kivilágosodik tehát, hogy az a támogatás, melyet a magyar mezőgazdák az osztrák mező­gazdák rokonérdekeitől s az ebből folyó szolidaritástól vártak és reméltek, nem sokat ér. Ha tehát a magyar gazdák ebből az illúzióból máris felébredtek volna, alig lehetett rájuk nézve más álláspont, mint menten az önálló vámterület előkészíté­sének követelésével állni elő, és pedig első­sorban az önálló vámtarifa elkészí­tése által. Hogy mit nyer a magyar gazdák állásfoglalása által az a nemzeti törekvés, hogy egyszers mindenkorra vége legyen annak a kizsákmányolási politikának, melyet Ausztria ezután is űzni akar Magyarországgal, s­ azt számokban ki sem lehet fejezni. Ez egy olyan nagy­jelentőségű fordulat, melynek következ­ményei minden irányban érezhetők lesz­nek. De mert ez az álláspont váratlanul, szinte meglepetésszerűen pattant ki, ter­mészetes, hogy bizonyos körökben — akik talán az ellenkezőre számítottak, és pedig nem annyira Magyarországon, mint inkább Ausztriában, — ideges hangula­tokat és mindenféle önkényes interpretá­ciókat keltett. Ezekből az önkényes interpretációk­ból kétféle szolidaritás konstruáltatok. Egyik a kormány szolidaritása az O. M. G. E. emlékiratával, s a másik ama kormánypárti képviselők szolidaritása, akik a kormánypárt tagjai. Szerintünk azonban ilyen önkényes kombinációk felállítására semmi szükség sincsen. Mert semmi ok sincs a kormány álláspontját, mely a törvény határai közt mozog, az 0. M. G. E. emlékiratával összekeverni, valamint arra sincs ok, hogy az 0. M. G. E. emlékiratáért párt­kötelékekben levő képviselők felelőssé tétessenek. Az 0. M. G. E. emlékirata s az abban kifejezett állásfoglalás, mint a közvélemény megnyilvánulása teljesen független , épp úgy, mint a vármegyei közgyűlések politikai határozatai és fel­írásai. S az O. M. G. É. emlékiratában a kormánynyal szemben semmi bizal­matlanság nem lehet, annál kevésbbé, mert mindazok a közjogi biztosítékok, melyek az ischli klauzula elejtése után a gazdasági önállóság törvényes garan­ciáit megszerezték, a jelenlegi kormány­tól erednek. Ha tehát az O. M. G. E. emlékiratá­ból kifolyólag mégis bizonyos politikai intrikák akarnának lábrakapni Ausztriá­ban, ez ellen bizonyára az egész magyar közvélemény, pártkülönbség nélkül, síkra szállana. A képviselő foga­­ zik meg rajta, mint az indulat közvetlensége Arról a jelenetről szólunk, amely a képviselő­­ház mai ülésének végén folyt le, amikor külön­féle párti képviselők a magyar népképviselet egy tagját, Volzsonyi Vilmost terrorizálták, hogy ne élhessen képviselői jogával, és ne mondhassa el szabadon a véleményét. Az a jelenet annál megdöbbentőbb volt, mert azok, akik rendezték, tudatában lehettek annak, hogy nem is valamelyik nekik nem kedves képviselőt bántalmaznak, hanem meg­támadják a népképviseletet, a parlamentariz­must. Amely elvégre mégsem úri foglalkozás kerete, hanem az egész nemzetnek drágán megszerzett, éberen őrzött kincse, garanciája, életfentartója. Az az erőszak, amely ma a ma­gában álló Vázsonyit érte, amikor népképvise­lői jussainak érvényesítésében megakadályozta, kell, hogy a lelke mélyén megriaszszon min­denkit, aki a parlamentarizmust formaságnál személyi érvényesülés talpazatánál többnek tartja. Mint ahogy megfogja, meg kell riaszta­nia a közvéleményt, amely nem engedheti meg hogy személyi érzületek, rokonszenvek és gyű­­lölségek a népképviselet porondján sportot űz­hessenek. A parlament nem egyesület, amely­ből kellemetlen emberek kizárhatók, amelybe a csoportok a maguk érzületeit érvényesíthetik hanem a nemzet, az egész nép akaratánál szentséges temploma. A nép őrzi ezt a templo­mot, nem pedig a világot a kellemetességek és kellemetlenségek szempontjából nézőknek és­­ politikai és társadalmi mesterkedőknek ilyen vagy amolyan csapatja, pártja, felekezete, tá­bora. A nép a parlament ura, mert a népakarat­i parlament. Aki erőszakkal nekiront a népképviselt szabadságának, nekiront a népfenségnek. Igaz hogy az efajta támadás, ha a Házban történik nem büntethető a bíróságok által, de ott van a szigorúbb bíró, maga a nép, amely számon kéri az inzultust azoktól, akik társas egyesület elvek és asztaltársasági szokások fölfogásánál odalökik a népfenséget. Ne legyen itt arról szó, hogy Vázsony Vilmosnak igaza volt-e, nem volt-e ? De legyen szó róla, hogy volt-e, van-e a Házban bárkine is jussa a maga kisded politikai számításai mesterkedései sikerének érdekében, vagy aká készpénz vagyonom s ezzel a jövő héten a feleségemet a városba kell vinni, mert nagy beteg. A hasában valami daganat nőtt s a führe se hall ... — Nekem ne presbiteráljon, — felelte a fiú durván. — Három év óta a földjét nem önti el az Olt, jó termése volt, amúgy is va­gyonos ember s most azt mondja, hogy nincs pénze ? Kinek mondja kelmed ezt ? Kaszó Gyurinak ? Csuja Máté elkeseredetten rázta meg a fejét. — Az Úristennek is csak ezt mondhatnám, ha kérne! Igaz, hogy három év óta nem önti el az Olt a földjeimet, de az is igaz, hogy azóta nyavalyára nyavalya jön a családomra. Egy félév előtt eltemettem az eladóleányomat, a feleségem két év óta egyre betege az apám megvakult, a sógoromért kezes voltam s ötszáz forintot nekem kellett érte kifizetni. Hát csak azt mondom én neked, Itaszó Gyuri, hogy verjen meg téged az Isten! Kaszó Gyuri elnevette magát. — Nem ismerjük mi egymást az öreggel ! — Azután hirtelen elkomolyodott, a szűrét levette a válláról s a botjára akasztotta, a pörge kalapját a kezébe vette s a darutollat simogatva rajta, nagyon nyugodt, csöndes han­gon, de erősen nézve a Csula szemébe, mondta : — Ma szombat van, holnap vasárnap s hétfőn reggel az az ötven forint, amit a fele­sége fülibe akar bedugni kend, az enyém le­gyen. Ez lesz az utolsó adománya. Nem kérek többé kelmédtől, magam is belátom, hogy eleget adott már, de ez még kell. Kell, mert Budapest, január 29. A fölvonulás tehát mégsem úgy folytatódott, ahogy megkezdődött. Az akadémikus fejtegeté­sek unalmának véget vetett a fékevesztett in­dulat. A költségvetési vita izgalmasságát hir­detőknek próféciája már ma bevált. A szenve­délyek közül elsőnek a gyűlölet viharzott végig a Házon. Csakhogy olyan különösen, hogy a szemlélő nem érzi meg a kitörés elementáris őszinteségét. A rendező ügyessége jobban ér-Lupány meszsze van ide, kell, mert egy rab­­társamnak tartozom becsületszóra tizenöt fo­rinttal s kell, mert a szeretőmnek húsz forintot itt akarok hagyni, a gyerek miatt . . . Ez kell, Csula uram, mert ez a becsület, de ne féljen, nem kell több, mert­­ ez is a becsület . . . Hát hétfőn reggel várom kelmedet az ország­úton, a feszület mellett. Ismét recscsent az ég, meghajlott a fü s Kaszó Gyuri már messze, lenn járt a vasúti töltésen, a fürészmalomnál és Csuja Máté még egyre nézte. Nézte, nézte s mikor már nem látta többé, leült a sarjucsomóra, a két karjá­val rákönyökölt a térdeire s azon gondolko­dott, hogy most már mitevő legyen? Oda adja az ötven forintot Kaszó Gyurinak, vagy ne adja ? Ha oda adja, a feleségét nem viheti be a városba s elpusztul s ha nem adja oda, a fiú mindent elmond a felsö-modorosiak­­nak s akkor nemcsak a feleségének, de neki is vége lesz, mert a felsö-modorosi nép agyon­veri őt. És a szegény Csuja Máté nem tudta, hogy mitevő legyen, csak nézett maga elé s közbe hulltak a könnyei a friss, jószagu sarju­­rakásra.* Három év előtt, úgy junius közepe táján, egy éjszaka künn hált Csuja Máté a mezőn s a bundájába takarózva, aludt a harmatos füvön. A szomszédja fia, a tizenötéves Kaszó Gyuri is künn aludt s hajnaltájban, mikor ha­nyatt fordulva, kitörülte a fiú izmos öklével szeméből az álmot, át­szólt Csulához : — Be furcsát álmodtam, Csula bátyám ! - mondta. — Mit álmodtál ? — kérdezte ez, fülig be­takarózva a bundájába s az ábrázatából csa­k pipája látszott ki, de magyar emberről lévén szó, a pipa csak úgy hozzá tartozott az ábrá­zatához, mint a füle vagy az orra. — Haj! — felelte a Kaszó fiú s felkönyö­költ a bundájában — ez ugyan csak cifr­álom ám ! — Hát halljuk! — mondta másodszor­­ Csuja Máté. — Hát tudja bátyám, — kezdte a fiú — két Szent­ Jánosról álmondtam, melyek közül a egyik itt van a mi határunkon, a másik me a felső-modorosiakén. Úgy álmodtam, hog kiöntött az Olt, eltemette a mi földjeinket, faluba is bejött s az emberek rémüldözve me­nekültek amerre tudtak. Én egy fára másztam fel s a fa alatt egy öreg ember állt, akit egyi hívogattam, hogy jöjjön fel, mert elviszi a vb de ő csak mosolygott. — Nem visz engem — mondta — mert ő felső-modorosi ember vagyok s engem a­­ Szent Jánosunk őriz. —• Hisz minket is őriz egy Szent János - mondtam, — éppen olyan mint a maguk­­fehér csipkésinge, fekete reverendája, fehér kalapja van és minket mégsem őriz meg. Hi hogy lehet ez öregapám, hogy Felső-Modorc alatt is csak úgy elfolyik az Olt mint Alsó Modoros alatt és mig nálunk minden esztendő­ben elönti a viz a földjeinket, addig oda , ugyancsak úgy megbecsüli magát, mint makrancos csikó a jó kocsis kezében! — Hát bizony fiam, ez úgy lehet, — t

Next