Pesti Napló, 1902. január (53. évfolyam, 1-30. szám)
1902-01-30 / 29. szám
2 Budapest, csütörtök ________1JESTI WAPLÓ; 1902. január 30. 29. szám. s nem fedezi magát minden eshetőségre : akkor Ausztria, mely máris fedezi magát, olyan kényszerhelyzetbe hozhatja, s olyan kapitulációra kényszerítheti Magyarországot, mint még soha. Ezt kell, hogy átlássák a magyar gazdák is. És ha ők talán az osztrák agráriusok támogatására számítottak volna eddig, ebből az illúziójukból máris kiábrándulhattak. Mert hisz Ausztriában a nagybirtok, mely ott szintén döntő befolyást gyakorol, inkább az indusztriához tartozik, mint a nyerstermeléshez. Az osztrák és a cseh nagyurak, éppen úgy, mint maguk a főhercegek, elsőrangú iparűzők S ha arra kerül a sor, hogy a mezőgazdasági és az ipari érdekek közt válaszszanak, inkább fognak hajolni ez utóbbihoz. A közép- vagy kisbirtok pedig ezekkel szemben alig nyom valamit a latban Ausztriában. Hovatovább kivilágosodik tehát, hogy az a támogatás, melyet a magyar mezőgazdák az osztrák mezőgazdák rokonérdekeitől s az ebből folyó szolidaritástól vártak és reméltek, nem sokat ér. Ha tehát a magyar gazdák ebből az illúzióból máris felébredtek volna, alig lehetett rájuk nézve más álláspont, mint menten az önálló vámterület előkészítésének követelésével állni elő, és pedig elsősorban az önálló vámtarifa elkészítése által. Hogy mit nyer a magyar gazdák állásfoglalása által az a nemzeti törekvés, hogy egyszers mindenkorra vége legyen annak a kizsákmányolási politikának, melyet Ausztria ezután is űzni akar Magyarországgal, s azt számokban ki sem lehet fejezni. Ez egy olyan nagyjelentőségű fordulat, melynek következményei minden irányban érezhetők lesznek. De mert ez az álláspont váratlanul, szinte meglepetésszerűen pattant ki, természetes, hogy bizonyos körökben — akik talán az ellenkezőre számítottak, és pedig nem annyira Magyarországon, mint inkább Ausztriában, — ideges hangulatokat és mindenféle önkényes interpretációkat keltett. Ezekből az önkényes interpretációkból kétféle szolidaritás konstruáltatok. Egyik a kormány szolidaritása az O. M. G. E. emlékiratával, s a másik ama kormánypárti képviselők szolidaritása, akik a kormánypárt tagjai. Szerintünk azonban ilyen önkényes kombinációk felállítására semmi szükség sincsen. Mert semmi ok sincs a kormány álláspontját, mely a törvény határai közt mozog, az 0. M. G. E. emlékiratával összekeverni, valamint arra sincs ok, hogy az 0. M. G. E. emlékiratáért pártkötelékekben levő képviselők felelőssé tétessenek. Az 0. M. G. E. emlékirata s az abban kifejezett állásfoglalás, mint a közvélemény megnyilvánulása teljesen független , épp úgy, mint a vármegyei közgyűlések politikai határozatai és felírásai. S az O. M. G. É. emlékiratában a kormánynyal szemben semmi bizalmatlanság nem lehet, annál kevésbbé, mert mindazok a közjogi biztosítékok, melyek az ischli klauzula elejtése után a gazdasági önállóság törvényes garanciáit megszerezték, a jelenlegi kormánytól erednek. Ha tehát az O. M. G. E. emlékiratából kifolyólag mégis bizonyos politikai intrikák akarnának lábrakapni Ausztriában, ez ellen bizonyára az egész magyar közvélemény, pártkülönbség nélkül, síkra szállana. A képviselő foga zik meg rajta, mint az indulat közvetlensége Arról a jelenetről szólunk, amely a képviselőház mai ülésének végén folyt le, amikor különféle párti képviselők a magyar népképviselet egy tagját, Volzsonyi Vilmost terrorizálták, hogy ne élhessen képviselői jogával, és ne mondhassa el szabadon a véleményét. Az a jelenet annál megdöbbentőbb volt, mert azok, akik rendezték, tudatában lehettek annak, hogy nem is valamelyik nekik nem kedves képviselőt bántalmaznak, hanem megtámadják a népképviseletet, a parlamentarizmust. Amely elvégre mégsem úri foglalkozás kerete, hanem az egész nemzetnek drágán megszerzett, éberen őrzött kincse, garanciája, életfentartója. Az az erőszak, amely ma a magában álló Vázsonyit érte, amikor népképviselői jussainak érvényesítésében megakadályozta, kell, hogy a lelke mélyén megriaszszon mindenkit, aki a parlamentarizmust formaságnál személyi érvényesülés talpazatánál többnek tartja. Mint ahogy megfogja, meg kell riasztania a közvéleményt, amely nem engedheti meg hogy személyi érzületek, rokonszenvek és gyűlölségek a népképviselet porondján sportot űzhessenek. A parlament nem egyesület, amelyből kellemetlen emberek kizárhatók, amelybe a csoportok a maguk érzületeit érvényesíthetik hanem a nemzet, az egész nép akaratánál szentséges temploma. A nép őrzi ezt a templomot, nem pedig a világot a kellemetességek és kellemetlenségek szempontjából nézőknek és politikai és társadalmi mesterkedőknek ilyen vagy amolyan csapatja, pártja, felekezete, tábora. A nép a parlament ura, mert a népakarati parlament. Aki erőszakkal nekiront a népképviselt szabadságának, nekiront a népfenségnek. Igaz hogy az efajta támadás, ha a Házban történik nem büntethető a bíróságok által, de ott van a szigorúbb bíró, maga a nép, amely számon kéri az inzultust azoktól, akik társas egyesület elvek és asztaltársasági szokások fölfogásánál odalökik a népfenséget. Ne legyen itt arról szó, hogy Vázsony Vilmosnak igaza volt-e, nem volt-e ? De legyen szó róla, hogy volt-e, van-e a Házban bárkine is jussa a maga kisded politikai számításai mesterkedései sikerének érdekében, vagy aká készpénz vagyonom s ezzel a jövő héten a feleségemet a városba kell vinni, mert nagy beteg. A hasában valami daganat nőtt s a führe se hall ... — Nekem ne presbiteráljon, — felelte a fiú durván. — Három év óta a földjét nem önti el az Olt, jó termése volt, amúgy is vagyonos ember s most azt mondja, hogy nincs pénze ? Kinek mondja kelmed ezt ? Kaszó Gyurinak ? Csuja Máté elkeseredetten rázta meg a fejét. — Az Úristennek is csak ezt mondhatnám, ha kérne! Igaz, hogy három év óta nem önti el az Olt a földjeimet, de az is igaz, hogy azóta nyavalyára nyavalya jön a családomra. Egy félév előtt eltemettem az eladóleányomat, a feleségem két év óta egyre betege az apám megvakult, a sógoromért kezes voltam s ötszáz forintot nekem kellett érte kifizetni. Hát csak azt mondom én neked, Itaszó Gyuri, hogy verjen meg téged az Isten! Kaszó Gyuri elnevette magát. — Nem ismerjük mi egymást az öreggel ! — Azután hirtelen elkomolyodott, a szűrét levette a válláról s a botjára akasztotta, a pörge kalapját a kezébe vette s a darutollat simogatva rajta, nagyon nyugodt, csöndes hangon, de erősen nézve a Csula szemébe, mondta : — Ma szombat van, holnap vasárnap s hétfőn reggel az az ötven forint, amit a felesége fülibe akar bedugni kend, az enyém legyen. Ez lesz az utolsó adománya. Nem kérek többé kelmédtől, magam is belátom, hogy eleget adott már, de ez még kell. Kell, mert Budapest, január 29. A fölvonulás tehát mégsem úgy folytatódott, ahogy megkezdődött. Az akadémikus fejtegetések unalmának véget vetett a fékevesztett indulat. A költségvetési vita izgalmasságát hirdetőknek próféciája már ma bevált. A szenvedélyek közül elsőnek a gyűlölet viharzott végig a Házon. Csakhogy olyan különösen, hogy a szemlélő nem érzi meg a kitörés elementáris őszinteségét. A rendező ügyessége jobban ér-Lupány meszsze van ide, kell, mert egy rabtársamnak tartozom becsületszóra tizenöt forinttal s kell, mert a szeretőmnek húsz forintot itt akarok hagyni, a gyerek miatt . . . Ez kell, Csula uram, mert ez a becsület, de ne féljen, nem kell több, mert ez is a becsület . . . Hát hétfőn reggel várom kelmedet az országúton, a feszület mellett. Ismét recscsent az ég, meghajlott a fü s Kaszó Gyuri már messze, lenn járt a vasúti töltésen, a fürészmalomnál és Csuja Máté még egyre nézte. Nézte, nézte s mikor már nem látta többé, leült a sarjucsomóra, a két karjával rákönyökölt a térdeire s azon gondolkodott, hogy most már mitevő legyen? Oda adja az ötven forintot Kaszó Gyurinak, vagy ne adja ? Ha oda adja, a feleségét nem viheti be a városba s elpusztul s ha nem adja oda, a fiú mindent elmond a felsö-modorosiaknak s akkor nemcsak a feleségének, de neki is vége lesz, mert a felsö-modorosi nép agyonveri őt. És a szegény Csuja Máté nem tudta, hogy mitevő legyen, csak nézett maga elé s közbe hulltak a könnyei a friss, jószagu sarjurakásra.* Három év előtt, úgy junius közepe táján, egy éjszaka künn hált Csuja Máté a mezőn s a bundájába takarózva, aludt a harmatos füvön. A szomszédja fia, a tizenötéves Kaszó Gyuri is künn aludt s hajnaltájban, mikor hanyatt fordulva, kitörülte a fiú izmos öklével szeméből az álmot, átszólt Csulához : — Be furcsát álmodtam, Csula bátyám ! - mondta. — Mit álmodtál ? — kérdezte ez, fülig betakarózva a bundájába s az ábrázatából csak pipája látszott ki, de magyar emberről lévén szó, a pipa csak úgy hozzá tartozott az ábrázatához, mint a füle vagy az orra. — Haj! — felelte a Kaszó fiú s felkönyökölt a bundájában — ez ugyan csak cifrálom ám ! — Hát halljuk! — mondta másodszor Csuja Máté. — Hát tudja bátyám, — kezdte a fiú — két Szent Jánosról álmondtam, melyek közül a egyik itt van a mi határunkon, a másik me a felső-modorosiakén. Úgy álmodtam, hog kiöntött az Olt, eltemette a mi földjeinket, faluba is bejött s az emberek rémüldözve menekültek amerre tudtak. Én egy fára másztam fel s a fa alatt egy öreg ember állt, akit egyi hívogattam, hogy jöjjön fel, mert elviszi a vb de ő csak mosolygott. — Nem visz engem — mondta — mert ő felső-modorosi ember vagyok s engem a Szent Jánosunk őriz. —• Hisz minket is őriz egy Szent János - mondtam, — éppen olyan mint a magukfehér csipkésinge, fekete reverendája, fehér kalapja van és minket mégsem őriz meg. Hi hogy lehet ez öregapám, hogy Felső-Modorc alatt is csak úgy elfolyik az Olt mint Alsó Modoros alatt és mig nálunk minden esztendőben elönti a viz a földjeinket, addig oda , ugyancsak úgy megbecsüli magát, mint makrancos csikó a jó kocsis kezében! — Hát bizony fiam, ez úgy lehet, — t