Pesti Napló, 1910. március (61. évfolyam, 50–76. szám)
1910-03-27 / 73. szám
34 Budapest vasárnap PESTI NAPLÓ 1910. március 27. 73. szám. Jában: igen, meg kell inda, meg kell szabadulnia Tündér Ilonától! Pipára gyújt. És attól fogva pipálni fog hat nap, hat éjjelen át De ir is hozzá... De Koradecember, hóvihar süvölt a Kecskeméti utcán, bolyhos pillékkel ostromolja a Wenckheim-ház emeleti ablakát. Kip-kop, két leány szem nézi a meleg szobából, két csodálatosan nagy kék szem bámul ki a fehér világba. Szegény hópihék, hogy olvadnak, halnak!... A leányka egész elszomorkodik. Felsóhajt: Mily szépek s mily hamar végük! ■— Nyugton maradt, Etelkém, — szól Vabotné, ? különben nem fésülhetlek meg. Halkan mondja ezt (mert hisz a szomszéd Szobában felolvasnak, aztán tovább munkálkodik a fésűvel. Csoda valami ez: bokáig érő aranyhaj s hozzá Etelke, bár csak tizenöt éves, nem kicsi, van ő már akkora, mint húsz esztendős Mariska nénié. Nagyon is fejlett, sugár leány. Szinte aggasztó ez a gyors növése. Mariska gyöngéden öleli át a hajpalástba burkolt lenge alakot: — Csakhogy feljöttetek már Gyöngyösről, csakhogy végre itt vagytok a mamával együtt! Sugdosódnak. Van elég szomorú beszélni valójuk, hisz alig esztendeje, hogy édesatyjuk, az öreg Csapó, vagyoni romlás folytán öngyilkos lett De Vahorne gondolatai megint csak a kis húgára térnek. Ölébe veszi a zsámolykára: — És az egészséged, Etelkém? — Jobban vagyok. — Hál’ istennek... Mondd, bánt-e még a holdvilág, felkelsz-e éjente? No ne félj... A leányka zavarodottan simul a néniéhez. Együtt a két arc, úgy hasonlítanak s mégis egy világ választja el kettejüket. Vahotné a rózsás ébrenlét, a sápadt Etelke az álom, a bájos és nyugtalanító, mint egy jelenés. Nagy kék szemei oly különösen tudnak révedezni, nyilván oly világokba látnak, ahová mások bele nem tekinthetnek. — No, hová borongasz, kicsikém? Hallod-e még a hangokat? 1 fim 1 1 Etelke lehunyja a szemét: — Hallom, Mariska. Néha. Úgy hívogatnak ! Eh, ostobaság... A leány erőt vesz magán. Csengően kacag fel: — „csitt!“ — de ő mégse tud nyugton maradni, kíváncsian topódzik oda az ajtóréshez, ahonnan a szavalás hallszik. Vahotné utána megy s úgy állva fonja tovább a copfját. Etelke bepislant: — Látom már, négyen vannak, ugye? Vahot Imre és Sándor bácsi s közöttük karosszékben egy himlőhelyes kis öreg, olyan, mint valami patriárcha. Gyönyörködik, bólint. Ki az? — Az Vörösmarty bácsi. Hát Petőfi úr? Ahá... most előbbre lép, most látom őt is. Nem szép ember... de nagyon bátor lehet. Erős a szeme. Állva szaval, s mily lelkesen! Hallod? Valami Iluskát említ... Vahotné büszke mosolylyal int: — Az a hősnő. Az én vagyok!— Te vagy az? És mióta, hány óra óta szaval már rólad... No de úgy nézem, most mindjárt vége lesz. Persze ! Hallod ? „Kedves Ihiskája a szerető ölében, Mai napig János vitéz ő kegyelme, Szép Tündérországnak boldog fejedelme“ . Gratuláló lelkes tapsvihar. A két nő tovább figyel a résen át. Zavaros szóbeszéd: „a cime, a cime?!“ — „Kukorica Jancsi!“ felel Petőfi, de Vahot Imre leinti: — Nem a’, „János vitéz" ennek a cime, öcsém! Eladtad-e már? — Dehogy is adtam, — szégyenkezik Sándor. — Száz forintra tartottam, de most már odaadnám ötvenért is. •— Itt a százas, — Krákog Imre úr, — enyém a „János vitéz!“ Petőfi átadja a kéziratot, aztán a szólni készülő Vörösmartyhoz fordul. A költőkirály kiveszi a szájából a pipát: — Úgy, úgy, csak múlj fölül, öcsém! Úgy se akarok én mint első magyar poéta meghalni. Újabb éljen, az ajtó kinyílik. — Vahotne örömsugárzó arccal lép be gratulálni. Sándornak villan a szeme: •. . — Én hadd gratuláljak a múzsának, — köszönet Tündér Ilonának! E percben jelenik meg a küszöbön Etelke. — A húgom... A költő ránéz és szemében egyszerre istenivé lesz a múló pillanat. Mint aki hirtelen új világba tekint, szinte döbbenve áll meg. Nézi hosszan, hitetlenkedve, fáradtsággal határozta el, hogy egy kis szünetet tart amott, a fasorban, amely félkörben kanyarodva tért ki a vadvizes mélyedés elől, ahol az aranyfolyó higyódzott, diszeskedett. Arra tartott tehát, éppen a fasor könyökének, ahonnan a puszta másik oldalára is jól elláthatott. A fasor mellett az út sáros volt az éjjeli esőtől. Ámbár nem igen volt mit kímélnie a csizmáját, amivel úgyis csak cseberből vederbe lépett volna, mégis ösztönszerűleg választotta ösvénynek a fasor árkát, amelynek az alját még az ősszel bepárnázta a beléje hulldogált falevél. Így jutott el véletlen fedezet alatt a „könyökig“, ahol hirtelen megállította valami, ami a figyelmét egyszerre lekötötte. Az aranyfolyó alatt majdnem a fasor alá kanyarodott, de egy vékony ágával egyenest beleszaladt a pusztába. A kettő közt képződött félszigeten nagy rajongással röpködtek a bíbicek egy pont fölött. A megriadt szegény madaraknak most nem volt játékos kedvük, mint máskor, amikor csudás tornamutatványokkal mulattatják egymást a levegőben. Most nem bukfenceztek, nem írtak nyolcasokat a repülésükkel, hanem inkább lihegve ácsorogtak, ácsorogtak a magasban, meg újra elkanyarodtak, hogy rögtön visszatérjenek s keserves rivásukkal kényszerítsenek valakit, hogy ő velük törődjék, ne egyébbel. A fiatal vadász már tudta miről van szó. A bíbiceknek ott lehet valahol a fészkök s most tojásaikat féltik az istenadták attól, aki ott bolyongott az ő rejtett kis otthonuk tájékán. Annyi eszék nem volt, hogy megértették volna a tojásrabló furfangját, ami éppen abból állott, hogy ott kell keresnie, kutatnia, ahová a siró bíbicek legmakacsabbul vissza-visszatérnek. Az urfiban ágaskodni kezdett a virtus. Ohé, hisz’ ez nem szabad! a tojásszedés tilos! no ezt a fészekrablót most szépen meg lehet itt csípni! De a következő pillanatban már elcsillapi• »— A húga?... De hisz ez nincs benne a tündérmesében, ott nincsen húga Tündér Ilonának ! És itt a valóságban, ime itt van ... ' ~ És különb a néniénél, ugye? — kacag Vahotné, de valami szelíd keserűség van ebben a nevetésben. Sándor az egyszer oda se figyel. Egyre Etelkét nézi. Álmodozik tovább: — És itt a csoda, a valóság dacára is igazi tündér! Látszik rajta, nem e világból való. Álomkép... Uj mese, a réginek folytatása, és oly szépen hangzik a felfedezés: Tündér Ilona hugocskája__ — No, Sándor, kurjant Vahot Imre, — most végezted és máris újra rímelsz? Kis leány te, vigyázz, megénekelnek! Nevetés: — Vahotné fogja át a menekülni akaró Etelkét: — Ne félj te kis bolondom... No Petőfi, ír-e igazán Etelkéről? És mit ír majd? A költő szilajon lép elő, szól lobbanékony hévvel:— Mit írok... boldogat-e, vagy boldogtalant? Az ő rajta áll, az ő szive sugallatán! Etelke szégyenkezik, pirulva sompolyog ki. Vörösmarty újra kezdi a litteraturát s dicséri „János vitézt“, de Petőfi, mintha már nem érdekelné, alig ügyel oda. Egyre az ajtó rése felé pislant. Vahotné mosolyog. Biztatóan súgja: — Maga már elfeledte Tündér Ilonát. De én azért jó barátja maradok... Sándor kezet csókol s eltűnik. Szalad végig a hóban a Magyar utcán, biz’ isten majd felclöki a lobogó Pálffy Albertet. — Te vagy az? kacag a nyári kabátos „magyar millioner“, — ne jössz-e velünk a Pilvaxba a Rózsavölgyi bandáját hallgatni? — Nem megyek. Ereszsz. S komoran fut tovább be a Kölber-házba, fel az emeletre, nyomorult kamrájába. Lekönyököl asztalára: mi ez, mi történik vele? Vahomnét bámulta eddig, s ime most egyszerre lát valakit, aki Tündér Ilonája egészen, sőt még tündéribb nála, mert leány, mert még leány benne mindaz az asszonyi, ami eddig tilos volt neki, Petőfinek, a barátja feleségében. Leány, őt már szabad szeretnie, ujjongva ismétli: szabad! És hogy is hívják, akit az istenek neki szántak? Csapó Etelke, nem, szebb igy: Tündér Ilona hugocskája, az, tünde álomkép, halavarty múzsa, nem e földről, az ő költői jelenésvilágából való. Ili'' —....■ i ■ 50 Az aranyfolyó mentén. Irta: Bársony István. Ámbár gyönyörű tavaszi nap volt, a kondort puszta kacsavirágos réti láposán mégis rossz dolguk volt a mindenféle mocsári és vizi madaraknak. Egy fiatal legényke vadászott ott és hajszolta a sneffeket, a vadrucákat, a csapatosan járó bajnok-bibiceket, amelyeknek már kezdett a gallérjuk megtelni, kiszínesedni. A pusztaságon gyöngén pihegő szellők táncoltak végig s az égen éppen csak látszott néhány fehérarcú felhő; idelent, a füves rónaság zöldjén fordulatokkal kacskaringózott egy keskeny aranyfolyó, amelynek fényes sárgaságát milliónyi nyíló kacsavirág hímezte rá az üde, fiatal zöldre. A pelyhedző bajuszú Nimródocska nekiszelesedve gyúrta-taposta a zsombikot a sok aranyvirág között, amelynek a szára mindenütt belenyúlt a barnás mocsárvízbe. Felséges fürdő lehetett az, ilyenkor, amikor a nap szinte nyáriasan sütött, aztán a sárga bokréták alatt, az árnyékban mégis hűvös maradt a víz. Az urfi le-lecsúszott a zsombik tetejéről s fiagyot locscsanva süppedt a sárba; mire lábát kihúzhatta, a virágos tanyán rejtőző sneffek észhez kaptak, felszálltak, s nyiszorgó hangzókat hallatva, tovább igyekeztek. A legényke öreg vizslája, amely kissé előljárt és bölcs mérsékletességgel lépdelt vagy ugrott át egyik zsombikról a másikra, csudálkozva, majdnem szemrehányással nézett vissza ilyenkor, mintha azt kérdezte volna: „No! miért nem lőttél? innen is elment egy pár!...“ De mikor azok a huncut sneffek olyan villanóan gyorsak és mire a gyakorlatlan puskás összeszedné magát, ők már tudja isten hol járnak, milyen messzire nyilatnak a soha viszontnemlátás üzenetével! Bizony jó sokáig egyetlen egy lövés sem történt és az urficska lihegve, szívdobogásos tetta — legalább egyelőre — a mezőrendőri hajlandóságát és csak kíváncsian leste, hogy mire megyen a tojástolvaj, aki piros fejkendőjével s a hóna alól kisárgálló nagy bokréta kacsavirággal, amit most szedhetett, élénken emlékeztetett a tengelicemadárra, amelynek szintén piros a feje és sárga tarkázat van a szárnyában. Nő volt a bíbicek háborgatója s az urficska abból igyekezett megállapítani a tulajdonságait, amiket innen is láthatott belőle, hogy a tocsogós, lucskos sétatéren feltűrte volt a szoknyáját s ilyformán térden felül is mutogatott valamenynyit a lába szárából, ami úgy fehérlett, hogy éppen csak emiatt volt az egy csöppet röstelni való. Az után nagy kattogással közeledett egy parasztszekér s amikor odáig ért, ahol az urfi rejtőzött az árokban, az öreg vizsla előugrott, és tudja a jó isten miért, miért nem, indulatosan megugatta. Erre a pusztai csendet stílszerűen zavaró zajra odafordult a tojásszedő némber. Talán meglátta a lappangó vadászt, vagy a lombtalan fasor mellett ugató ebet ismerte meg, vagy csak az urfi puskája csöve villant egyet a napsugár játékától. Így vagy úgy, mindenképen ki kellett valamit találnia abból, ami fenyegette, mert egy-két másodpercnyi merev figyelés után gyorsan fordult a sarkán és sietve igyekezett átlábolni a sárga folyón; ott hagyott bibicet, fészket, csapot-papot. A szekér eközben elhaladt s a vén vizsla is elhallgatott. A fészekrabló mégis sietve igyekezett kifelé, a fasor mentén vezető útra. Ott aztán szedte a lábát, igen nagy buzgalommal, a szoknyáját aközben leeresztette, de féloldalt fennakadt belőle egy darabka, s ahány lépéstől billent, annyiszor elő is villant az a takaratlan fehérség, ami az urficskának annyira szemet szúrt volt. Most már lelkendezve futott a vadász az árokban, a puha, neszfogó talajon, hogy a tojástolvajt utólérje. Amikor már csak néhány lépés-