Pesti Napló, 1910. március (61. évfolyam, 50–76. szám)

1910-03-27 / 73. szám

L Melléklet a PESTI NAPLÓ 1910. évi március 27-iki, húsvéti (73.) számához. Tündér Ilona hugocskája. „A szőke förtök kedves gyermeke...“ Petőfi. Irta: Pekár Gyula. „ Mullak ekhója... csend, figyelem, halljá­­tok-e a szavát? Halljátok-e az ósdi kis német város, akarom mondani, a régi magyar főváros spiszburger zsivaját? A régi Pest gemütlich tratyogása, hej de messziről jön: anno’ 44-ből. „Donawassa“-t árul a vizhordó, „schmarn“-t kiált a Sauwirth s a frakkos burgerek „kascha­­madiener“-rel emeltetik borzas cilinderüket. Né­met világ, német szó, németül sivnt még a szél is: „Is’ dös a Wetter!“, ahogy végigseper a Hatvani­ utcán ki az Országútra. Ott a világ, a város vége, azontúl már minden rákosi mező. Ködben áll a szélén a Nemzeti Játékszín új pa­lotája. November vége,­­ fut a szél a Hatvani­­utcán, táncol a tányér a Kelber-ház borbélyműs­­helye előtt a Magyar­ utca sarkán. Csupa német cégér, csak a kapu alatt szégyenkezik valami magyar felirat, lássuk csak: „Pesti Divatlap, szerkeszti Vabot Imre.“ No lám, van Pesten ma­gyar szó, ha csak írva is; persze a redaktorok „de san ganz oben“ (mondja a házmester), fenn vannak a második emeleten, mivelhogy harma­dik nincsen. Kanyargó csigalépcső... bizony nagyon diákos kvártély az a szerkesztőség, füstbe fuló könyvbarlang, melynek papírtenge­­rében a rozoga íróasztal az egyedüli sziget. Go­romba Vahot Imre úr gubbaszt­ott fezben, háló­kabátban, papucsosan, felette savanyu arccal, baljában csibuk, jobbjában olló, az is rozsdás, a­mily cikkéhesen nyikorog! Hja, ott ahol a „Hon­derű “-n kívül alig van más újság, ott kevés ol­lózni való akad, ott pennával kéne dolgozni, ámde Vahot Imre szerkeszt, ő nem ír, ki dolgo­zik hát akkor? ócska szőnyegajtó a polcok közt, arra vezet az út a „segédszerkesztőhöz“. A nagy barlang után a fia-barlang, — nem is szoba ez, aféle keskeny zug, melyben az ágyon, asztalon kívül csak épp maga a segéd­­szerkesztő úr fér el. Ő is csak azért, mert nem épp terjedelmes alak, csontos vállu, de vé­konyka legény, lehet úgy huszonegy éves, aféle legátus diákforma. Csokonai-bekecsben áll az asztalka előtt, szöghaj, bogárszem, barna arc, nem éppen szép ember, de homloka magas ter­vektől nyílt s valami fékezhetlen dacos kedv játszik bajuszkája alatt. Fütyürészve bámul le maga elé. Tövig égett gyertyák, — ma is dol­gozott egész éjjel, de hát fiatal és miért is ne le­gyen jókedve? Im’ vége a koplaló szinésznyo­­mornak. Pesten van, állása van: „segédszer­kesztő“, — koszt, kvártély Vahot Imrénél s úgymint tizenöt forint havi fizetés! Tizenöt biz­tos forint... micsoda gazdagság, sohse álmo­dott ő ilyen úri ellátásról! Ebből már meg lehet élni. S ez még nem minden. Ezen kívül külön két forintot kap minden verséért. Istennek hála, hr ő eleget,­­ hetenként háromszor átjár a Ma­gyar­ utca túlsó végére, ott a Kecskeméti­ utca sarkán, a Wenckheim-házban laknak Vahot Sándorék, náluk szokta a poémákat felolvas­gatni. Szép Vahot Sándorné, beli gyönyörű szőke menyecske és milyen lelkesen tudja hall­gatni a segédszerkesztő urat! Hogy megtapsolta p. o. a „Tintás üveget“... Kívánatos egy te­remtés ... — Tündér Ilona, — töpreng a segédszer­kesztő úr, — egyre a képzeletemmel látszik, a pennám hegyére kívánkozik. No meglássuk! Elgondolkodik, de aztán rendes ember lé­tére megint csak az asztalon heverő pénzjó­szágra tekint. Büszke forintok! no, kifizetheti most utolsó adósságát is. — Sőt, — teszi hozzá, — ezt az egy ropo­gós ötös bankót az öregeknek küldöm el haza Duna-Vecsére. Biccent, majd sziláján veti fel a fejét Arany­élei gyöngyélei — csak ez a csúf szerkesztési munka ne volna! Vargai­asnak való az az uj­­donsághajszolás, a szerkesztői üzenetek Írássá m­eg még komiszabb. Felelni a sok érzelgős hon­leánynak s a rímelő buta arszlánoknak... Ördög vigye, mennyivel jobb volna olvashatni! Eddig Béranger volt az istene, (ott lóg a képe az ágya felett) de tegnap óta új prófé** ««övének van a birtokában. Szerelmetes gyöngédséggel veszi elő s nyitja ki azt az uj könyvet: Saint-Just for­radalmi rendszere az. — Az én új istenem ! Szeme lágyul s mered előre, mintha a jövőt akarná torkon ragadni... Mi lesz, hogy tesz? Egyelőre csak a cenzorokat szeretné megfoj­tani. Irt is az éjjel egy verset: „Gondolataim ba­kóihoz“, oda is adta kora reggel Vahotnak. Vájjon elolvasta-e már? Végszóra csoszog elő goromba Imre úr. Kedvtelve nézi népköltőjét (kinek azért a kis fizetésért ugyan kiveszi a zsírját): — Már megint nem dolgozol, megint a leve­gőt szagolod, te... te Peleskei Nótárius? A segédszerkesztő megfordul: — Olvastad-e a versemet? Vahot magasra lóbálja fidibuszszal lángoló pipáját: — Olvastam. Épp most gujtottam rá vele. Jól ég, mi? — De jól ám, az árgyélusát! — És mégse olyan jó, mintha a cenzor botja égetné a hátadat, ugy­e? Másikat írsz, öcsém. A poéta felfortyan. De aztán olyan komi­kus ez a Vahot, hogy kacajra válik indulatra: — Egye fene, jó, hát mást írok. Csak azért is. „Tündér Ilonát“ irok! Imre úr görbén néz rá: — Már megint a sógorasszony? Te... tán szerelmes vagy bele? A segédszerkesztő erkölcsösen hábo­rodik fel. Amilyen garabonciás egyébként, olyan szégyenlős ő a nőkkel szemben. Szinte belepi­rul, úgy megharagszik. — Eredj már, hova gondolsz? Inkább bo­­szant ő engemet. Boszant, hogy úgy boldogítja az urát. Gyötörné csak egy kicsit, mindjárt szebbett írna Vahot Sándor! De nem gyötri, csak engem gyötör, épp ezzel. S őépp azért irom meg Tündér Ilonát. Most mindjárt... — Azt nem, — tiltakozik Vahot Imre, — nem oda Buda! Azaz hogy igenis, épp Budára mész hírekért és korrektúráért. Mész „Gyurián és Bagó“-hoz a nyomdába. A segédszerkesztő úr a fejét vakarja. Veszi a mentését, fokosát, — de nem, megáll s még­­egyszer a Saint-Just-könyvre pillant: — Csak a nevemet irom be. S leülvén, gyöngyi­ásával veti oda: „Petőfi Sándor“. S még hozzáteszi: „az ő kincse“. „ Le a Hatvani-utcára, nek a szélnek! Fene jó kedve van, diákos virtussal lökdösi a cilinderü­ket fogó burgereket... Ott feljebb, a Grassal­­kovich-ház előtt, két nyurga magyar fiú magas­­lik ki a tratyogó németek közül. A két Berezi, az egyik az elegáns, szinte arszlán Pálffy Al­bert, ki épp most tűnt fel „Magyar millioner“ című opusával, a másik a göthös és örökké hal­dokló Pákh Albert, a csípős humoru „Kaján Ábel“. Vitáznak, Pákh épp Dickenst dicséri, mi­kor Pálffy felkiált: — Nézzed már, ott jön Sándor, biz’ isten a Peleskei Nótárius! Hogy gázol az utca köze­pén, hogy bámulják a magyar ruháját s hogy kitér a fokos elől mindenki. Egész sereg tódul utána... Csakugyan jön Petőfi, látja már a baráto­kat, integet Megáll vagy húsz lépésnyire s ka­cagni kezd torkaszakadtából. A burgerek nézik: — Was lacht­er? A barátok tudják már. A napi móka: bizton a nyomdászok furcsa neve csiklandozza a Sán­dort megint. Pákh Berci rákiált: — Budára, ugy­e? Gyurián —­ — ... és Bagó! — kacag Sándor, az oldalát fogva, — fáj ez a név: Gyurián és Bagó! Bagó, barátom, Bagó, Bagó... A burgerhad szarkamód ismétli, ragadós a nyavalya, pillanat múlva velük röhög az egész utca. Farsangosan úgy mennek tovább a Vá­rosház-tér felé. Üres targonca áll ott Petőfi nem bir magával, szilajon kiált rái Pálffyra: — No te „Magyar millioner“, mennyiért tolod végig ezt a targoncát a Váci­ utcán? Pálffy a hasa helyét fogja: . *— Ingyen, ha te beleülsz. — Bele én, komám. Ehol... benne is va­gyok már, toljad! A németek majd megpukkadnak: egybefont karokkal csakugyan benn ül Petőfi a targoncá­ban! Pálffy, az arszlán, menekül, Pákh egy kapu alá dúl, — usgye, Sándor is szökik a nagy nép­szerűség elől Budára. A burgerek a fejüket csóválják. — De san alle verrückt! Elváltak hát a barátok, de úgy déli egy órára megint csak összeverődnek a kis Liczinius­­korcsmában. Szerény odú, olcsó hely, hol még Pálffy, az üres zsebü „magyar millioner“ is kap hitelbe. Épp pörköltet felez Pákhkal, mikor Pe­tőfi beront. A bolond csatakiáltás: —­ Gyurián —! — ...és Bagó! És megint csak kacagnak éhhomra. Fiata­lok, ital se kell nekik, Sándor pláne alig iszik, de a lelke azért ittas. Ily mámoros kedvvel mennek át a Pilvax-ba feketére. Ott ül már Sass Pista, a víg cimbora. A nőket kezdik ki. Sándor belemelegszik: — Mondom, csak a szőke szép. A kéksze­­mü szőke! — Mint az a Dessewffy grófnő ott a bálon, — kajánkodik Pákh Berci, — vagy Vahot Sándorné, ugy­e? Petőfi elhallgat Sass Pista incselkedik tovább: — Eh, tudok én szebbet is Vahotnénák Kicsoda? Hát akinek a házában lakom, a ban­kár leánya, Kappel Emilia ... Pákh a homlokára Üt: — Az ám, gyönyörű leány. És hozzá még lutherána. Sándor, te annál könnyebben elve­­heted! Ennek karizálj, ezt kérd meg, ha meredi Sándor felpattan, egyszerre megfordul ked­vének áprilisa. Az asztalra csap: — Micsoda, hogy én azt a kisasszonyt nem merem megkérni?! Hol a kalapom? Mentét, fo­kosz ide. — Berci, te velem jősz. Bezzeg, ugrik a Pilvax kellnere! Pákh sza­badkoznék, de Petőfi magával ragadja. Csak int a fiuknak: — Jövök én mindjárt. Azzal ki a flaszterre, húzza a göthös, hitet­len Bercit, nyargal vele végig az Úri­ utcán. — De Sándor... — Semmi „de“, itt a ház, hol az apja, az a vén pénzeszsák? Az irodában? Jó, megyünk­ az irodába. Itt a fokos, kopogtatok én vele mindjárt... Gömbölyű Kappel uram megfordul: „He­rem­!“, de nyomban nagyot néz. Az a betyáros mente, de főként az a fokos... .— Was wollen die Herren? Geld? ■— Dehogy is „Geld!“ Én Petőfi Sándor va­gyok s mindent ott szoktam kezdeni, ahol más végzi... — Gratuliere! — Sohse gratuláljon, kedves Kappel úr. Másról van itt szó. Nincs szerencsém ismerni Emilia kisasszonyt, mindazonáltal van szeren­csém ezennel megkérni a kezét! — Ah so ! — mosolyog a bankár úr, — igen örülök, Herr Dichter, tessék feljönni hozzánk az emeletre. Ott a leányom ... Fel az emeletre? Eddig csak tartott a ku­rázsi, de a szembesítés gondolatára egyszerre megszeppen Sándor. Néz Bercire, aztán szól hamarosan: — Köszönöm, kedves Kappel úr. Egyelőre ... alászolgája! Azzal takarodnak gyorsan. Vissza a Pil­vaxba! Meséli Pákh a hőstettet, de Sándor oda se ügyel, a sarokba húzódik s többet szót se szól. Ismerik már, hát nem is faggatják. Harag­szik, vagy valami poémát érlel magában ... Te­lik az idő, jönnek az asztalhoz: Lisznyay, Dobsa, Bérczy, jön a hírneves Obernyik úr is, jön végre mélázó Vahot Sándor. Csak négy évvel idő­sebb a másik Sándornál, selyemarcú, selymes szakálú szép szőke ember. E mellett finnyás­­kodó Európaez, ki szívesen gúnyolódik a jó ba­rát, de kissé „parasztos“ Petőfivel. — No drusza! A költő mintegy álomból riad. Kacag: — Te vagy az? És én épp szöktetem... — Kit, te? Súgja Petőfi: — A feleségedet. Pegazuson a Tündéror­szágba! Megtesz végre az éposz... Isten áld­jon, fiuk, engem most egy jó darabig ne keres­setek! Vahot melegen rázza a kezét: „Majd ná­lunk olvasod fel, ugy­e?“... s Petőfi azzal ha­zamegy a novemberi ködös esthomályban. Egyedül van végre, járkálni kezd a szűk kam­ 3.

Next