Pesti Napló, 1913. február (64. évfolyam, 28–51. szám)
1913-02-07 / 33. szám
Budapest, péntek • ■T-"... * " 1 .................................. PESTI NAPLÓ 1913 február 7. 33. szám. 7 Vív. , Vj„ Harcok Janina körül. Szaloniki, február 6. Megerősítik azt a hírt, hogy David és Kara Szaid pasák csapatai visszafoglalták Koricát. Érdekes, hogy annak idején Kara Szaid pasa Rosztomból, David pasa pedig Koncából Janina felé vonultakvissza, de a parancsnok nem engedte be őket, azzal a megokolással, hogy kevés az élelmiszerük. Erre mind a két tábornok Beratba vonult vissza, ahol friss erőt gyűjtve, átmentek az offenzívába. Athén, február 6. Áriából jelentik, hogy janinai szökevények közlése szerint a városban és a várban nagy a riadalom élelemhiány miatt. Beszállítani semmit sem lehet s az ínség egyre növekszik. Janina átadása már csak rövid idő kérdése. Az atkoshegyi köztársaság, London, február 6. A „Times“ szerint Ausztria-Magyarország azt követeli, hogy képviselve legyen az atkoshegyi kolostorok kormányzatára kiküldendő nemzetközi bizottságában. Ausztria-Magyarország arra hivatkozik, hogy Karlócán szerb orthodox patriarchátus van tíz püspökkel, Nagyszebenben pedig egy román-orthodox érsek, két püspökkel. Görögország, amely múlt év november 5-én az Athos-hegyet csapataival megszállotta, Oroszország kérdésére megígérte, hogy a státusbvón a konstantinápolyi ökuméniai patriarchátus egyházi bíráskodását és a kolostorok felügyeletét illetőleg semmit sem fog változtatni. Görögország ebbe belenyugodott, de később azt a javaslatot tette a hatalmaknál, hogy az Ahos-hegy ne legyen Görögországé, hanem helyezzék egy nemzetközi bizottság kormányzata alá, melyben az összes görög orthodox államok képviselve lesznek. Erre Ausztria- Magyarország előállt azzal az igényével, hogy a bizottságban képviselve legyen, ahol a cyprusi és egyiptomi orthodox egyházakra hivatkozással valószínűleg Anglia is helyet fog kérni. A balkáni delegátusok hazatérése. Szófia, február 6. Danev hajnali négy órakor érkezett meg. Három órával későbben megjött Belgrádból Venizelosz, aki féltizenegytől fél egyig a külügyminisztériumban Gesovval tanácskozott. Délután három órakor kihallgatásra jelent meg Ferdinánd királynál, aki a legjobb egészségnek örvend s a főhadiszállásra való utazását azért halasztotta el, hogy előbb tanácskozzék Danevvel és Venizeloszszal. London, február 6. A Reuter-ügynökség értesülése szerint a montenegrói delegátusok ma délelőtt megjelentek a külügyminisztériumban, hogy búcsút vegyenek Grey államtitkártól. Az államtitkár kifejezte, azt a reményét, hogy a béke rövid idő alatt Londonban létrejön. London, február 6. A Reuter-ügynökség értesülése szerint Resid pasa tegnap késő este megkapta az utasítást, hogy még néhány napig Londonban maradjon. A török misszió tagjai mind elhagyják Londont. Ozmán Nizami pasa holnap viszszatér Berlinbe. A Pesti Napló telefonszámai: VI., Podmanl Ozky utca 12. Szerkesztőség: . • . 20—10. Felelős szerkesztő: . » . 22-03. Külföld és vidék: . . . b-37. Kiadóhivatal: • • » . • 23—42. LEGÚJABB Enverbej hátbatámadta a bolgárokat. Konstantinápoly, február 6. A bolgárok visszavonultak Cserkeszkorig. Konstantinápoly, február 6. Azt hiszik, hogy a bolgároknak a Cserkeszkoj vonalig való visszavonulásának az a célja, hogy a Rodostóban tervezett török csapat partraszállítással szándékolt megkerüléstől szabaduljanak. A partraszállítást, amely állítólag Enver bég műve, a Messu-, die és Assar-i-Tevfik hadihajók támogatták volna, amelyeket a Dardanellákból akartak iderendelni. Vörös kereszt-divat. — Mit érnek az önkéntes ápolónők? _ (Saját tudósítónktól.) Őnagyságát nem találtam otthon: a Vörös Kereszt ápolónőig tanfolyamán volt é s azt tanulta, mi az a tüdő és mi az a csonttörés. Őméltósága a bárónő, a grófnő, sőt a kegyelmes asszony, a volt miniszter felesége is ott volt a tanfolyamon; részben kisasszony-lányaik is megjelentek és nagy buzgalommal szemlélték az útbaigazító ábrákat. Kötözést tanulni: ez ugyanis divatosabb most, mint a téli sport, a bálozás — a farsang úgyis olyan rövid — mint a legszenzációsabb operett és a legdrágább ruhaszalon. Ugyanezek a hölgyek hajdan mint lépéscsinálók elégítették ki szenvedélyüket s a rongyokkal, amiket a harctérre küldöttek, nem egy szerencsétlen katona sebét inficiálták. Mikor a múlt év végén az egész ország háborús izgalomban élt, egyszerre feltámadt ez a tépéscsináló buzgalom. Tépéseket azonban ma már nem csinálnak, ettől megmenti a harcosokat a modern kötőszer-ipar, hozzáférhetetlen sterilizált anyagaival. A jószivű, előkelő hölgyek tehát arra szánták el magukat, hogy a betegápolást fogják megtanulni. A katonák golyót kapnak majd a hasukba s ők, meg nem rettenve a legszörnyűbb látványtól, a sebet bekötözik. Mindjárt nagyon furcsa és visszás volt nekünk ez a jótékonykodás. A háború veszedelme elvégre ebben a pillanatban sem múlt még el s amikor az úrihölgyek önfeláldozó munkájukat megkezdették, akkor egészen bizonyosnak látszott, hogy néhány százezer barátunknak, testvérünknek el kell menni és e halálosan komoly kötelességteljesítés mellett mindjárt kicsinyesnek és hiábavalónak tetszett a hölgyek úgynevezett vigasztalása. Azóta egy csomó orvos, katona, kevésbbé lelkes, de annál fegyelmezettebb ápoló megjárta az idegen harctereket s most beszámolhatunk róla, mennyit ér a buzgó, és divatos betegápoló jótékonykodás. Annyit, amennyit a legtöbb jótékonykodás, inkább kevesebbet, mint többet a semminél. Az első nyomot egy bécsi kórházi főorvos adja meg,, aki már régebben visszatért a bolgár harctérről s tapasztalatairól részletesen beszámolt a nyilvánosság előtt is. _ A harctéri sebsültek közül dolgozó orvosnak — így mondja ez a szakember — a legfőbb segítsége a tanult és begyakorlott hivatásos ápolónő, aki éveket töltött közkórházakban. Az önkéntes ápolónő nem rendelkezik sem a szükséges gyakorlattal, sem nyugalommal, sem hidegvérrel. Igen udvarias szavakba burkolva adta elő aztán a bécsi főorvos azt a véleményét, hogy az önkéntes ápolónőket csakis abban az esetben lehet használni, ha válogatás nélkül hajlandók a legegyszerűbb kisegítő munkák elvégzésére. Kisegítő munkák alatt pedig a konyhában való segédkezés, az edénymosogatás, a helyiségek tisztántartása értendő. Ha annyira lelkesednek őnagyságáék és öméltóságáék, akad tehát tér számukra . . . Éhez azonban nem kell tanfolyamot végezni. _ _ ^ . Jegyezzük még fel a elérők bécsi sebésznek ezt .% sóhajtását: — Micsoda üdülés volt számomra, amidőn hivatásos ápolónővel két óra hosszat dolgozhattam egyfolytában, anélkül, hogy egyikünknek is egy szót kellett volna szólnia . . . A lelkes hölgyek kiváncsi és ügyetlen kérdezősködései, a sebész boszankodása, a jószívűen, de annál kínzóbban kiszolgált beteg gyötrődése, mind benne van ebben a sóhajtásban. A harctérről visszatért magyar orvosok tapasztalatai ugyanilyenek. Nincs szükségük lelkes segítőkre. Ez a lelkesedés ugyanis nagyon hamar elpárolog, s marad az ügyetlenség, a legegyszerűbb fogások eltévesztése, az irtózás azoktól az éppen nem csábító műveletektől, amelyek a közkórházban a legfontosabbak. Megkérdeztük dr. Schächter Miksa, a kitűnő professzor véleményét, aki éppen a sebkötözés és kezelés szakembere. Utalt azokra a cikkeire, amelyekben maga is kifejtette, milyen keveset érnek nemcsak az önkéntes ápolónők, de még azok is, akiket nem közkórházakban, hanem szanatóriumokban képeznek ki. Az önkéntes ápolónő-toborzás és szervezkedés nem egyéb, mint divat, szórakozás, alkalom az összejövetelre, mint a zsúr, vagy a jótékonysági bazár. A hölgyek kedvét fokozza, hogy alkalom adtán bizarr, szokatlan ruhát is kapnak, kék" posztóból, vörös keresztes karszalaggal. Elismerjük": ez a szokatlan ruha csaknem annyit ér, mint egy új kalap. A tanfolyam valóban kitűnő szórakozás. De emelett az úgynevezett gyöngéd női lelkülettel összeférhetetlen cinizmus megnyilvánulását látjuk a vérrel való ilyen távoli kacérkodásban. Mert,hogy mindeneken felül mennyire távoli ez a kacérkodás, az az elmondandókból mindjárt kiderül. Az ősz óta országszerte tartott ilyen vörös keresztes kurzusok befejeztével a központ kezdett érdeklődni aziránt, hogy az arisztokrata hölgyek példaadása nyomán a tanfolyamokon résztvettek közül hányán kötelezik magukat is a rátéri szolgálatra. Az eredmény egyenesen megdöbbentő volt. Aradon például, ahol a jelentkező nők nagy száma miatt több kurzust kellett tartani, tiz hölgy volt hajlandó lemenni a harctérre s a tábori kórházakban teljesíteni szolgálatot. Ezek is különféle kikötést tettek. — Én csak úgy megyek — mondotta az egyik hölgy — ha mindig a hetedik hadtest kötelékében maradhatok. Ennek a fiatal asszonynak az álláspontja még érthető volt. Az ura katonatiszt, a hetedik hadtest egyik ezredében , s már hónapok óta lenn van a határon. Akadt azonban más olyan hölgy is, aki a hetedik hadtesthez ragaszkodott, anélkül, hogy hasonló , kimutatható oka lett volna reá. Ilyen elenyésző, jelentéktelen arányban jelentkeztek máshol is a Vöröskereszt jótékony hölgyei a harci szolgálatra. Budapesten a napokban több mint százötven résztvevő-vel kezdődött egy újabb kurzus. A jelöltek legnagyobb része azonban csak helyi szolgálatot vállal. Nagyon természetes ez: családját, gyermekeit, hitvesét, házát háborúban is az hagyja el, akinek muszáj, akit elszólít a parancs. Boldog, aki maradhat. De hát akkor minek a nagy tolongás a kurzusokra? Hiszen bizonyos, hogy Budapesten és Aradon, Kolozsvárit, vagy Pozsonyban, szóval a legnagyobb, pláne az egyetemi városokban lesz legkevésbbé érezhető az ápolónők hiánya, a legkevesebbet ér tehát az közülük, aki „csak helyi szolgálatra“ vállalkozik. Ha még hozzá ezek a helyi ápolónők dilettánsok is, azonfelül, hogy feleslegesek, akkor az egész lelkes mozgalom- ból ugyancsak kevés haszon marad. S talán így jobb is. Jobb, ha a jól végzett kurzus, a kitűnően letett vizsga boldogító tudatával otthon maradnak őnagyságáék s nem tartóztatják fel a halálra fáradt, a betegek százaival kínlódó sebészt. Még jobb volna, ha azt a pénzt, amit a kurzusokra költenek — kocsira, toalettre, helyiségre — egyszerűen átnyújtanák: tessék né-hány jó, tapasztalt ápolónőt szerződtetni rajta. S nem utolsó megoldási mód volna — bár leg-végül említjük — ha a hadsereg béke és háború esetére tökéletesen, a maga erejéből, minden hézag nélkül épp úgy szervezné az egészségügyi szolgálatot, mint ahogyan a levesfőzés- hez, a kenyérsütéshez sem kéri az előkelő világ, hölgyeinek önkéntes segítségét. íia-