Pesti Napló, 1913. február (64. évfolyam, 28–51. szám)

1913-02-15 / 40. szám

Budapest szombat PESTI NAPLÓ 1913 február 15. 40. szám. » azt hiszi, hogy mégis sikerül alapot teremteni további tárgyalásra. A tar levélbeli válasza föltétlenül korrekt ugyan a formában és békés a szándékban, de legna­gyobb részt általános szólásformák­ba­n­ mozog. Csak azt lehet mondani, hogy Ausztria és Magyarország a legnagyobb nyílt­sággal közölte álláspontját Pétervárott és hogy Szaszonov épp úgy hajlandó minden kártyá­ját megmutatni, mint gróf Berchtold. A harctéri főegylet, A harctérről érkezett legújabb hírek fon­tossága eltörpül ama vereségek jelentőségéhez képest, amelyeket a törökök e hónap S­ikán és 9-ikén Bulairnál és Sarkösnél szenvedtek. A jelentések egybevetéséből ugyanis kiderül, hogy ha a bolgár táviratok túlozták is a győzelmek mértékét és súlyát, tény az, hogy azokat a tá­madásokat, amelyeket a török sereg Bulak­ előtt az ellenség futóárkai ellen intézett, a bol­gárok teljes eredménynyel verték vissza. Bár a veszteségek mindkét részen jelentékenyek voltak, a törököké mégis sokszorosan felülmúlta a bolgárokét. Ennek és egyben a törökök sú­lyos vereségének az oka a következő: A február nyolcadikán vívott csatában a török gyalogság, amelynek első sorai tisztára kurd csapatokból állottak, rövid ideig tartó tü­zelés után általános szuronyrohamot intéztek a bolgárok terraszszerűen egymás mögé sora­kozó futóárkai ellen. A bolgárok nyugodtan bevárták, amig a török csapatok egész közel érnek és ekkor gyors egymásutánban több sor­­tüzet intéztek az elébük rohanó sűrü sorok el­len. E sortüzek hatása rettenetes volt. A tá­madó csapatok fele elesett, a másik fele pe­dig sietve visszavonult. A törökök lehetetlen feladatot akartak meg­valósítani akkor, amikor nagy távolságról szu­ronyrohamot intéztek a teljesen védett állásban­­lévő bulgárok ellen Modern ismétlőfegyverek­kel felszerelt és kellőképpen fegyelmezett — tehát az ellenséget puskahegyre váró — csa­patok ellen az ilyen támadás teljesen kivihe­tetlen. A háború első felében úgy a macedó­niai, mint a tráciai harctéren megesett, hogy a szerb, illetve a bolgár csapatok nyolcszáz, sőt ezer lépésről szurony rohamot intéztek az el­lenséges futóárkok ellen és sikerül­ a törökö­ket erős állásaikból kiverni. Hogy ez akkor le­hetséges volt, annak oka egyrészt a török ka­tonaság hiányos lövészeti kiképzésében, más­részt és főleg pedig laza fegyelmében és a hi­degvér hiányában keresendő. Amikor a törö­kök az ellenséget felfűzött szuronynyal száz lépésre látták maguk előtt, kiugrottak az árok­ból és úgy várták be a rohamot. Persze a zárt tömeg irtózatos lendülete elsöpörte a rendet­lenül felkászálódó sorokat, amelyek pedig kellő hidegvér birtokában kényelmesen leszedhették volna a lábukról a támadókat, mint ahogy ezt a bolgárok most meg is tették Bulak­ előtt. A török vereséghez hozzájárul az is, hogy a bolgárokat a görög flotta ágyútüze igen ered­ményesen támogatta, ezzel szemben a török hajókat a bolgárok egyetlen nehéz és igen messzehordó ütege megakadályozta abban, hogy hatékonyan támogassák a csapatok ak­cióját. A Pesti Napló telefonszámai: VT., Podmaniczky­ utca 12. Szerkesztőség: . . . . 20—10. Felelős szerkesztő: . . . 22 - 03. Külföld és vidék: ... 1-37. Kiadóhivatal: ..... 23—42. A párisi rablógyilkosok:­ ­ Felismerték a tetteseket. — Páris, február 14. Az Ordener­ utcai rablógyilkosság után most a Société générale chantillyi fiókja kirablásá­nak a tisztázásánál tartanak az autós apósok peré­ben. A bankrabláshoz azonban automobilra is volt szükségük a banditáknak, mert azt az autót, ame­lyet az Ordener­ utcai rablásnál használtak, elhagy­ták, nehogy a rendőrséget nyomukra vezesse. Az autóhoz a montgeroni erdőben jutottak, még pedig a következő módon. A banditáik megtudták, hogy egy ezredes, aki Nizzában üdül, hatalmas túra­­gépet rendelt és hogy azt az automobil-gyár egy sorrör­je és alkalmazottja viszik el Nizzába. Meg­állapították a pontos útvonalat, amelyen az autónak el kell haladnia és azután kikerestek egy olyan helyet, ahol az autót háborítatlanul megkaparithat­­ják. Választásuk a Montgeron közelében levő út­szakaszra esett, ahol reggel felé egy sűrű erdőben kellett a járműnek áthatolnia. Nyolc óra tájban tűnt fel az utón az autó. A kormánynál Mathillé soffőr ült, mellette a gyár egyik alkalmazottja, Cerisoles. A banditák a fák mögött húzódtak meg és amikor az autó közelükbe ért, hirtelen előugrottak és tü­zelni kezdtek. Mathillé holtan fordult le az ülésről, Cerisoles pedig kiugrott és futásnak eredt, de pár lépés után elvágódott. Cerisoles ezzel a trükkel mentette meg életét. Halottnak tetette ma­gát és a banditák nem is törődtek vele tovább, hanem felkapva az autóra, elhajtattak Chantillybe. Ide délelőtt tíz óra felé érkeztek meg és ekkor kö­vették­ el a páratlan vakmerőséggel keresztülvitt bankrablást, amelynek szintén egy csomó áldo­zata van. Cerisoles még mindig betegeskedik a tá­madáskor kapott sebeiben, a tárgyaláson nem is jelent meg, csak vallomását olvasták fel. Az egyik tanú felismeri a tettesek közül Moniert és Calle­­mint. Két másik tanú teljes határozottsággal mutat rá Calleminre és Monier-re. Most a chantillyi bankrablásra kerül a sor. A banküzletben hárman voltak. Guiltoert, egy fiatal hivatalnok, így adja elő a történteket: — Délelőtt tíz óra felé automobil állt meg a ház előtt. Négy ember lépett a helyiségbe, akik revolvert tartottak kezükben és ránk tüzeltek. Trin­­quier, a pénztáros, valamint kollégáim, Legendre hol­tan roskadtak össze. Engem a vállamon ért egy golyó. A földre zuhantam és moccanni sem mertem. Guilbert senkit sem tud megismerni a támadók közül. Az egész olyan villámgyorsan történt, hogy ideje sem volt az arcokat megjegyezni magának. A bankfiók vezetője azonban, Laurent Courbe, aki a szomszéd szobában tartózkodott, a lövések zajára benyitott az üzletbe, de a feléje repülő golyók elől ismét visszamenekült Courbe egész jól kivette an­nak az arcát, aki Légendre-ra tüzelt. — Megismerné őt? — kérdi az elnök. — Ez az! — feleli a tanú és Monier-ra mutat. — Egészen biztosan emlékszik? — faggatja az elnök. — Gondolja meg, hogy vallomása a vér­padra juttathatja ezt az embert. Courbe pillanatig hallgat, azután határozott han­gon feleli: — Semmi kétségem sincs, ő volt! A teremben nagy izgalmat keltenek e szavak. Monier sorsa ezzel körülbelül meg van pecsételve. — Érdekes vallomást tesz egy gazdas­zony. A bank előtt újságját olvasta és az egyik oldalon Garnier fényképére esett a pillantása, akit akkor már­ na­gyon nyomoztak. E percben állt meg az autó a ház előtt és az asszony, újságjából feltekintve, nagy ré­mülettel látta, hogy az utasok között ott van­­ Garnier. Masson, a fiók igazgatója épp a házból tá­vozott, amikor a banditák megérkeztek és a lövé­sek hallatára hanyat-homlok rohant visszafelé, az üzlet irányában. Föltartóztatta egy fiatal­ember, aki az ajtó előtt állott és karabinjából kétszer rája tü­zelt A lövések nem találták. Az ifjú közben Való­ságos golyózáport zúdított a mindenfelől elősietők nyakába. Masson megismeri a vádlottak padján a lövöldözőt: Soudy volt az. — Sokkal karakterisztikusabb az arca — mondja — semhogy el lehetne felejteni, ha egyszer látta az ember őt. Két­ másik tanú épp oly határozottsággal ismeri fel Soudyban azt az embert, aki karabinjából az utca közönségére tüzelt. Amikor a banditák ismét felkapaszkodtak az autóra, Soudy majdnem lema­radt. A gép már megindult és csak az utolsó pilla­natban tudták fölrángatni a hágcsóra. A vézna, ide­ges ember az izgalomtól ájultan esett társai karjai közé, akik halántékát dörzsölték, hogy ismét életet verjenek beléje. Közben az üldözőkre is lö­völdöztek. A masszírozás oly durva volt, hogy Sou­­dynak a bőrét sebesre kaparták és a sebhelyek nyoma most is meglátszik. Soudy erélyesen tiltakozik a tanuk igazmon­dása ellen. — Nem igaz — kiáltja — nem voltam Chantilly­­ben és ügyvédem ki is fogja ezt mutatni. — Én meg — feleli neki a tanú, egy Menetrez nevű öreg úr — az ellenkezőjét fogom kimutatni. A túlfeszített munka áldozata. — Egy árvaszéki ülnök tragédiája. — Nagyvárad, február 14. (Saját tudósítónktól.) Szomorít szen­záció tartja izgalomban Nagyvárad úritársaságát. Dr. P­o­g­n­á­r Dezső, az árvaszék egyik buzgó főtisztviselője, aki szimpatikus modorával és ko­moly tudásával az egész város rokonszenvét bírta, csütörtök délután hirtelen megőrült. A szerencsét­len ember, aki előkelő nagyváradi família legfiata­labb tagja, mindössze harmincöt éves és ülnöke volt az árvaszéknek. Az orvosok véleménye sze­rint, a túlfeszített munka őrölte meg a fiatalember szervezetét, kezdte ki az idegeit, olyannyira, hogy súlyos neuraszténiája, amely már hosszabb idő óta gyötörte, most elmebetegséggé fajult. Dr. Pognár megdöbbentő tragédiája nem érte váratlanul barátai és jó ismerősei szűkebb körét Ezek és hivatalbeli társai mind nagyon ideges, könnyen felfortyanó, lobbanékony természetű em­bernek ismerték. Előrehaladott neuraszténiájára keresett gyógyulást Pognár, amikor néhány héttel ezelőtt szabadságra ment, de a pihenés már nem használt túlfeszített idegeinek, s a szegény ember végzete tegnap beteljesült. Délutáni öt-hat óra tájban beállított a mér­nöki hivatalba, ahol semmi hivatalos dolga nem volt. Szétnézett a tisztviselők között, s mielőtt ezek kusza gesztusaiból és zavart tekintetéből megállapíthatták volna, hogy mire készül, oda­rohant az egyik hivatalnokhoz, Szalay Gyulá­hoz és megragadta a vállát A következő pillanat­ban revolvert rántott és vérben forgó szemekkel kiáltotta: — Megöllek! Elcsábítottad a feleségemet, megcsaltatok! Most nem fogsz megszabadulni! A következő percben meghúzta a ravaszt, de a fegyver szerencsére csütörtököt mondott A ha­­lálra vált Szalay ekkor megragadta Pognár kezét, akit a mérnöki hivatal többi tisztviselője ártalmat­lanná tett. A hivatalnokok az első pillanatban azt hitték, hogy csakugyan szerelmi dráma készült, de Pognár külseje és zavaros beszéde csakhamar meggyőzte őket arról, hogy megőrült. A megtá­madott Szalay váltig hangoztatta: — Hiszen én nem is ismerem a doktor úr feleségét! De Pognár tovább toporzékolt. Meggyanúsí­totta a többi tisztviselőket is és szüntelenül azt kiabálta, hogy a felesége házasságot tört. Miután a megdöbbent tisztviselők meggyőződtek arról, hogy a szerencsétlen árvaszéki ülnököt nem bír­ják lecsendesíteni, telefonáltak a mentőkért. A mentőkkel együtt megérkezett a tiszti orvos is s a beteget egyelőre a rendőrfőkapitányhelyettes szo­bájába szállították. A hirtelen megejtett vizsgálat megállapította, hogy dr. Pognár közveszélyes őrült és feltétlenül elmegyógyintézetbe szállítandó, ami meg is történt Nagy a részvét a tragikus sorsú ember fele­­sége iránt is, akit hosszú idő óta üldözött már szerelmi féltésével. Éjszakának idején is akár­hányszor felzaklatta álmából, hogy számonkérje a gyanútlan asszonytól, mert csalja meg most is, folyton. S amikor az asszony tiltakozott, dühösen rárohant és inzultálta. Az orvosok egyébként bizakodnak abban, hogy hosszabb szanatóriumi tartózkodás és keze­lés után, a szegény ember még visszanyeri szel­lemi képességeit

Next