Pesti Napló, 1914. augusztus (65. évfolyam, 181–211. szám)
1914-08-30 / 210. szám
14 Lily csinyjei Lilly és a háború Lily apukkája magára öltötte a csukaszürke egyenruhát, oldalára kötötte a kardot, megcsókolta feleségét meg Lilykét és mondta: — Isten áldjon meg édeseim! Hiv a haza, nekem most mennem kell! Vezérelje a Mindenható dicsőségre a magyar kardot, hogy mielőbb győzedelmi örömben láthassuk viszont egymást. Aztán elment. Anyuska könytelt szemmel lobogtatta utána a keszkenőt ameddig csak látta, Lily pedig két kézzel szórta neki a csókokat, mikor aztán végleg eltűnt a szemhatárról, zokog, a borultak egymás nyakába. — Ej, el — korholta őket az öreg szakácsné, a Mari — hát helyén való ilyenkor a bánat ? Inkább nevetni, vigadni kellene, hogy a nagyságos úr katona és alkalma van védeni ezt a mi szép magyar hazánkat! Lám nekem négy deli unokámvonult a hadba, de engem nem látott könnyet hullatni emberfia! Ez használt. Anyuska egy pillanat alatt kirázta szeméből a könyet és mondta: — Igaza van, Mari, nem való magyar asszonyhoz a csüggedés, inkább úgy érzem, hogy nekem is tenni kellene valamit. Legszívesebben a harcba vonulnék . . . Lily megilletődéssel nézett fel édesanyjára: — Zrínyi Ilona, Dobó Katica sem lehetet nálad különb — mondta mély meggyőződés hangján Lily. — Egy csepp kedvet sem érzek szokott életmódom folytatásához — folytatta anyus, miközben megcirógatta Lily arcát. — Úgy érzem, hogy nem magyar asszonyhoz méltó dolog most sétával, tenniszszel, vásárlással, szórakozással tölteni az időt, mikor a haza veszélyben és honfitársaink ezrei a csatatéren . . . Meg annyi szegény asszonynak, meg gyereknek nincs kenyérkeresője — toldotta meg e szavakat Lily. « — Igen, — hagyta helyben anyuska. — Tehetségemhez mérten én is szeretnék valamivel hozzájárulni, hogy a haza baján némiképen enyhítsek ... — Hát csinálj „Gyermeknépkonyhát" — szakította hirtelen félbe e szavakat Lily. — Gyermeknépkonyhát ? — kérdezte csodálkoznia anyus. — Igen, igen, azt — mondta élénken Lily. — Látod, a háziárék leánya, a szépséges Schiffer Framci, addig kérte apuskáját, míg neki is szabad volt „Népkonyhát" csinálni. De ő nagyoknak ad ebédet, kétszáz szegénynek délben és kétszáznak este. Oh, a legszebb tündéreknél is szebbek, mikor ketten, dugocskájával, Pirikével együtt ott sürögnek forognak a szegények körül, kínálják őket az étellel, vigasztaló, buzdító szókat intézve hozzájuk. Ha íte is ilyenféleképpen dolgoznál! Anyusnak úgy látszik tetszett az ötlet, mert arca hirtelen felragyogott: — Azt hiszem Lilkó, nem lenne rossz . . . — Pompás lenne anyus! Pompás! Te vásárolnál, Mari főzne, én terítenék, aztán mindhárman felszolgálnánk. Oh, drága, jó anyám, nem lenne nálamnál boldogabb kislány, ha éhező, szegény gyermekeknek adhatnék ebédet. Anyusnak nem kellett több buzdítás. Másnap Lilykééknél tizenkét gyerek ebédelt és igy ment ez aztán minden nap. Délelőtt bekopogtak az apróságok, kiket aztán Lily vett gondozásba. Ebéd után anyuska megvarrta, foldozta az esetleges szakadásokat ruháikon, szép időben sétáltatta, rossz időben tanítgatta őket és mikor ozsonna után a gyerekek elköszöntek, csupa elégedett, víg arcú gyerek ugrálta lefelé a lépcsőfokokat. — Anyuska — mondta egy napon Lily, mikor kegyetlenül zuhogott künn az eső és a tizenkét védenc papbezörő játékkal ütötte el az időt — anyuska, jó volna, ha valami relényt csinálnánk a mi „tizenkettőnknek". — Minek az Lily? — kérdezte anyus. — Háborúban úgy illik! — bizonygatta Lily. — Látod, a Vöröskereszteseknek ott a karjukon a vöröskereszt, a Népsegítő Iroda jelvénye a vörössárga-kék, az Auguszta Gyorssegélyé a vörös selyem arany szöveggel. A mi „Gyermeknépkonyhánk" jelvénye vörös-fehér-zöld karszallag lehetne. — Bohóság, ez Lily — mondta anyus — de ha nincs jobb dolgod, van itt szines papír elég a gyerekeknél, csinálhatsz belőle karszallagot a menynyit csak akarsz, egész jó időtöltés lesz ez számotokra addig, míg én bevásárlásomból visszatérek. — Papirosból ? — mondta megvetéssel Lily. — Hiszen az egy-kettőre elszakad! Olyant szeretnék anyus, ami akár az egész háború tartamára kitart. — Talán találsz valami neked valót a rongyzsákban — mondta anya és sorba cirógatva a kis „Gyermeknépkonyhásokat" meg Lilyt, elment. Mari kann a konyhában nagyban mosogatott, mikor Lily berontott. — Mari, édes Mari, adja ide hamar a rongyzsákot, varrunk piros-fehér-zöld karsallagokat. És egy perc alatt Lily vígan kotorászott a rongyhalmaz között. Piros selymet, meg fehér vásznat hamarosan talált, de zöld színű szövetmaradéknak sehogyse jutott a nyomára. — Jaj Mari — nincs semmiféle zöld színünk — nyafogott Lily — most mit tegyünk? — Ne varrjanak karszallagot — felelte nagy lelki nyugalommal Mari és betuszkolta az egész kis társságot vissza, a szobába. Lily csüggedten ült az asztalhoz. Hát így menjen kárba minden buzgalma? Hát nem volna igazán szép és magyaros, ha ezek a gyerekek itt karjukon hordanák mindig a nemzet színeit? Oh, oh nincs szerencsétlenebb gyerek nálánál a világon! E percben hirtelen felugrott. Az asztal zöld posztó takarója ötlött a szemébe. Ez a szín az, amit keresett, ez kell neki! Bátran levághat belőle egy sávot, hiszen úgyis olyan hosszan fityeg le két oldalt. Anyuska ezért — ha észreveszi is — dehogy haragudhat ! S nyisszant az olló. Lily keze kissé remegett a műveletnél, de mikor aztán a piros-fehér mellé odaillesztette a zöldet, minden félelme elmúlt s csak lelkesedés volt az, amit érzett.— Oh, de gyönyörű színei vannak a mi lobogónknak! — mondotta. A tizenkét kabszallag hamarosan elkészült és mikor anyus hazajött, harsogó „Éljen !"-nel fogadták a kis „Népkonyhások", hevesen lóbálva feldíszített kis karjaikat. Anyus az első percben mosolygott, de már a következő pillanatban felkiáltott: — Lily, Lily, te szerencsétlen! Mit csináltál? Oh, az abroszom, a gyönyörű zöld posztó abroszom — és anyuska nem átalt könyezni-Lily zavartan babrált köténye csücskével, mikor mondta— Anyuska, ezt nem hittem volna! — mondotta fojtott hangon. — Jó magyar asszonyhoz nem illik a köny, mikor a nemzeti lobogó színeit látja éljenző gyerekeken. És aztán olyan nagy baj az, ha az az abrosz egy negyedméterrel rövidebb? Az igazat megvallva — tette hozzá beismerően — azt hittem, hogy észre sem fogod venni! No ne haragudj, anyuska! De anyuska bizony haragudott. S ha nem lett volna ott a tizenkét „Népkonyhás", kik mind Lilyért könyörögtek, ezt a csínyjét Lilynek anyugtán máig sem bocsátotta volna meg. Altai Margit: Alice a csodák országában (Folytatás) — Én, én egy kislányka vagyok — mondotta ingadozva Alice, mert arra a sok változásra gondolt, melyen ezen a napon keresztül ment. — Szép mentség, mondhatom! — mondotta mély megvetés hangján a galamb. — Életemben sok kislányt láttam már, de egyet sem ilyen nyakkal! Nem ment Te kígyó vagy! Ezt nem tagadhatod. Végtére azt is mered talán állítani, hogy soha életedben nem ettél tojást. — Tojást már ettem, persze — mondotta Alice, aki nagyon igazságszerető volt — de kis, lányok eszik éppen úgy a tojást, akárcsak a kígyók. — Azt nem hiszem — mondotta a galamb — de ha csakugyan megteszik, akkor ők is a kígyók fajtájához tartoznak, úgy tudom. Ez olyan újdonság volt Alicenak, hogy pillanatokra gondolkozóba ejtette; a galamb kihasználta az alkalmat és folytatta: — Te tojást keresel, azt jól tudom, mit törődjem hát azzal, hogy leányka vagy-e, vagy kígyó? — De én törődöm vele — mondotta Alice gyorsan— különben véletlenül nem is keresek tojásokat s ha keresnék is, akkor sem használhatnám a liedet; nem szeretem őket nyersen enni. — Takarodj innen! — mondotta haragosan a galamb, mialatt újra fészkébe ült. Alice a fák alá iparkodott jutni, de nyaka mindig összegabalyodott az ágakba és csak ügygyel-bajjal tudott belőlük kibontakozni. Egy kis idő múlva eszébe jutott, hogy van még egy darabka gombája, rögtön hozzáfogott annak majszolásához, hol az egyik, hol a másik oldalon harapod le belőle és váltakozva hol kisebb, hol nagyobb lest, míg végtére sikerült neki természetes nagyságát visszanyerni. Már olyan régen volt, hogy csak megközelítőleg lett volna is meg a rendes nagysága, hogy az első pilp'natokban cc's' k‡" I •»\«cn szó'—"•• '---ik ' tűnt fel előtte, rövid idő múlva azonban megszokta már és mondta a ti'tigucuk: — Szép, most végre keresztül vittem a tervemet. Milyen zavart lesz az ember ettől a sok válí tozástól. Sohasem tudom, a következő percben mi ilyen leszek. De csak hogy végre meg van a rendes nagyságom, most attól függ, bejutok-e a szép kertbe? Hogy fogjak hozzá, ezt szeretném tudni? Mialatt igy beszélgetett, kiért egy tisztásra, melynek közepéig egy — körülbelül négy hüvelyk magas — házikó állott. - r— Bixki. kkki is. benne. lehete^W-j (8 Bolfapest, TfisSrn. PESTI NAPLÓ 1914. augusztus SO (210. szám.) ^OMfWfTiafo. JiGam&ó.