Pesti Napló, 1914. augusztus (65. évfolyam, 181–211. szám)

1914-08-30 / 210. szám

1­4 Lily csinyjei Lilly és a háború Lily apukká­ja magára öltötte a csukaszürke egyenruhát, oldalára kötötte a kardot, megcsókolta feleségét meg Lilykét és mondta: — Isten áldjon meg édeseim! Hiv a haza, ne­kem most me­nnem kell! Vezérelje a Mindenható di­csőségre a magyar kardot, hogy mielőbb győzedelmi örömben láthassuk viszont egymást. Aztán elment. Anyuska könytelt szemmel lobogtatta utána a keszkenőt a­meddig csak látta, Lily pedig két kéz­zel szórta neki a csókokat, mikor aztán végleg el­tűnt a szemhatárról, zokog­, a borultak egymás nya­kába. — Ej, el — korholta őket az öreg szakácsné, a Mari — hát helyén való ilyenkor a bánat ? Inkább nevetni, vigadni kellene, hogy a nagyságos úr ka­tona és alkalma van védeni ezt a mi szép magyar hazánkat! Lám nekem négy deli unokám­­vonult a hadba, de engem nem látott könnyet hullatni em­berfia! Ez használt. Anyuska egy pillanat alatt kirázta szeméből a könyet és mondta: — Igaza van, Mari, nem való magyar asszony­hoz a csüggedés, inkább úgy érzem, hogy nekem­­ is tenni kellene valamit. Legszívesebben a harcba vonulnék . . . Lily megilletődéssel nézett fel édes­anyjára: — Zrínyi Ilona, Dobó Katica sem lehetet nálad különb — mondta mély meggyőződés hangján Lily. — Egy csepp kedvet sem érzek szokott élet­módom folytatásához — folytatta anyus, miközben megcirógatta Lily arcát. — Ú­gy érzem, hogy nem magyar asszonyhoz méltó dolog most sétával, ten­niszszel, vásárlással, szórakozással tölteni az időt, mikor a haza veszélyben és honfitársaink ezrei a csatatéren . . . Meg annyi szegény asszonynak, meg gyerek­nek nincs kenyérkeresője — toldotta meg e sza­vakat Lily. « — Igen, — hagyta helyben anyuska. — Tehet­ségemhez mérten én is szeretnék valamivel hozzá­járulni, hogy a haza baján némiképen enyhítsek ... — Hát csinálj „Gyermeknépkonyhát" — szakí­totta hirtelen félbe e szavakat Lily. — Gyermeknépkonyhát ? — kérdezte csodál­koznia anyus. — Igen, igen, azt — mondta élénken Lily. — Látod, a háziárék leánya, a szépséges Schiffer Framci, addig kérte apuskáját, míg neki is szabad volt „Népkonyhát" csinálni. De ő nagyoknak ad ebédet, kétszáz szegénynek délben és kétszáznak este. Oh, a legszebb tündéreknél is szebbek, mikor ketten, dugocskájával, Pirikével e­gyütt ott sürögnek forognak a szegények körül, kínálják őket az étel­lel, vigasztaló, buzdító szókat intézve hozzájuk. Ha íte is ilyenféleképpen dolgoznál! Anyusnak úgy látszik tetszett az ötlet, mert arca hirtelen felragyogott: — Azt hiszem Lilkó, nem lenne rossz . . . — Pompás lenne anyus! Pompás! Te vásárol­nál, Mari főzne, én terítenék, aztán mindhárman felszolgálnánk. Oh, drága, jó anyám, nem lenne nálamnál boldogabb kis­lány, h­a éhező, szegény­­ gyermekeknek adhatnék ebédet. Anyusnak nem kellett több buzdítás. Másnap Lilykééknél tizenkét gyerek ebédelt és igy ment ez aztán minden nap. Délelőtt bekopogtak az aprósá­gok, kiket aztán Lily vett gondozásba. Ebéd után anyuska megvarrta, foldozta az esetleges szakadá­sokat ruháikon, szép időben sétáltatta, rossz időben tanítgatta őket és mikor ozsonna után a gyerekek elköszöntek, csupa elégedett, víg arcú gyerek ug­rálta lefelé a lépcsőfokokat. — Anyuska — mondta egy napon Lily, mikor kegyetlenül zuhogott künn az eső és a tizenkét vé­denc papb­ezörő játékkal ütötte el az időt — anyuska, jó volna, ha valami relényt csinálnánk a mi „tizenkettőnknek". — Minek az Lily? — kérdezte anyus. — Háborúban úgy illik! — bizonygatta Lily. — Látod, a Vöröskereszteseknek ott a karjukon a vöröskereszt, a Népsegítő Iroda jelvénye a vörös­sárga-kék, az Auguszta Gyorssegélyé a vörös selyem arany szöveggel. A mi „Gyermeknépkonyhánk" jel­vénye vörös-fehér-zöld karszallag lehetne. — Bohóság, ez Lily — mondta anyus — de ha nincs jobb dolgod, van itt szines papír elég a gyerekeknél, csinálhatsz belőle karszallagot a meny­nyit csak akarsz, egész jó időtöltés lesz ez számo­tokra addig, míg én bevásárlásomból visszatérek. — Papirosból ? — mondta megvetéssel Lily. — Hiszen az egy-kettőre elszakad! Olyant szeretnék anyus, ami akár az egész háború tartamára kitart. — Talán találsz valami neked valót a rongy­zsákban — mondta anya és sorba cirógatva a kis „Gyermeknépkonyhásokat" meg Lilyt, elment. Mari kann a konyhában nagyban mosogatott, mikor Lily berontott. — Mari, édes Mari, adja ide hamar a rongy­zsákot, varrunk piros-fehér-zöld kars­allagokat. És egy perc alatt Lily vígan kotorászott a rongyhalmaz között. Piros selymet, meg fehér vásznat hamarosan talált, de zöld színű szövetmaradéknak sehogyse ju­tott a nyomára. — Jaj Mari — nincs semmiféle zöld színünk — nyafogott Lily — most mit tegyünk? — Ne varrjanak karszallagot — felelte nagy lelki nyugalommal Mari és betuszkolta az egész kis társságot vissza, a szobába. Lily csüggedten ült az asztalhoz. Hát így men­jen kárba minden buzgalma? Hát nem volna igazán szép és magyaros, ha ezek a gyerekek itt karjukon hordanák mindig a nemzet színeit? Oh, oh nincs szerencsétlenebb gyerek nálánál a világon! E percben hirtelen felugrott. Az asztal zöld posztó takarója ötlött a szemébe. Ez a szín az, amit keresett, ez kell neki! Bátran levághat belőle egy sávot, hiszen úgyis olyan hosszan fityeg le két ol­dalt. Anyuska ezért — ha észreveszi is — dehogy haragudhat ! S nyisszant az olló. Lily keze kissé remegett a műveletnél, de mikor aztán a piros-fehér mellé odaillesztette a zöldet, minden félelme elmúlt s csak lelkesedés volt az, amit érzett.­­— Oh, de gyönyörű színei vannak a mi lobo­gónknak! — mondotta. A tizenkét kab­szallag hamarosan elkészült és mikor anyus hazajött, harsogó „Éljen !"-nel fogad­ták a kis „Népkonyhások", hevesen lóbálva feldí­szített kis karjaikat. Anyus az első percben mosolygott, de már a következő pillanatban felkiáltott: — Lily, Lily, te szerencsétlen! Mit csináltál? Oh, az abroszom, a gyönyörű zöld posztó abroszom — és anyuska nem átalt könyezni-Lily zavartan babrált köténye csücskével, mi­kor mondta­— Anyuska, ezt nem hittem volna! — mon­dotta fojtott hangon. — Jó magyar asszonyhoz nem illik a köny, mikor a nemzeti lobogó színeit látja éljenző gyerekeken. És aztán olyan nagy baj az, ha az az abrosz egy negyedméterrel rövidebb? Az ig­azat megvallva — tette hozzá beism­erően — azt hittem, hogy észre sem fogod venni! No ne hara­gudj, anyuska! De anyuska bizony haragudott. S ha nem lett volna ott a tizenkét „Népkonyhás", kik mind Lilyért könyörögtek, ezt a csínyjét Lilynek anyug­tán máig sem bocsátotta volna meg. Altai Margit: Alice a csodák országában (Folytatás) — Én, én egy kis­lányka vagyok — mon­dotta ingadozva Alice, mert arra a sok változásra gondolt, melyen ezen a napon keresztül ment. — Szép mentség, mondhatom! — mondotta mély megvetés hangján a galamb. — Életemben sok kislányt láttam már, de egyet sem ilyen nyak­kal! Nem ment Te kígyó vagy! Ezt nem tagad­hatod. Végtére azt is mered talán állítani, hogy soha életedben nem ettél tojást. — Tojást már ettem, persze — mondotta Alice, aki nagyon igazságszerető volt — de kis­, lányok eszik éppen úgy a tojást, akárcsak a kí­gyók. — Azt nem hiszem — mondotta a galamb — de ha csakugyan megteszik, akkor ők is a kígyók fajtájához tartoznak, úgy tudom. Ez olyan újdonság volt Alicenak, hogy pil­­­lanatokra gondolkozóba ejtette; a galamb kihasz­nálta az alkalmat és folytatta: — Te tojást keresel, azt jól tudom, mit tö­­­rődjem hát azzal, hogy leányka vagy-e, vagy kí­gyó? — De én törődöm vele — mondotta Alice gyorsan­­— különben véletlenül nem is keresek tojásokat s ha keresnék is, akkor sem használhat­nám a liedet; nem szeretem őket nyersen enni. — Takarodj innen! — mondotta haragosan a galamb, mialatt újra fészkébe ült. Alice a fák alá iparkodott jutni, de nyaka mindig összegabalyodott az ágakba és csak ügy­gyel-bajjal tudott belőlük kibontakozni. Egy kis idő múlva eszébe jutott, hogy van még egy da­rabka gombája, rögtön hozzáfogott annak majszo­lásához, hol az egyik, hol a másik oldalon hara­pod le belőle és váltakozva hol kisebb, hol na­gyobb lest, míg végtére sikerült neki természetes nagyságát visszanyerni. Már olyan régen volt, hogy csak megközelítő­leg lett volna is meg a rendes nagysága, hogy az első pilp'natokban cc's' k‡" I •»\«cn szó'—"•• '---ik ' tűnt fel előtte, rövid idő múlva azonban megszokta már és mondta a ti'tigucuk: — Szép, most végre keresztül vittem a terve­met. Milyen zavart lesz az ember ettől a sok vál­­í tozástól. Sohasem tudom, a következő percben mi­ i­lyen leszek. De csak hogy végre meg van a ren­des nagyságom, most attól függ, bejutok-e a szép kertbe? Hogy fogjak hozzá, ezt szeretném tudni? Mialatt igy beszélgetett, kiért egy tisztásra, melynek közepéig egy — körülbelül négy hüvelyk magas — házikó állott. - r— Bixki. kkk­i is. benne. lehete^W-j (8 Bolfapest, TfisSrn. PESTI NAPLÓ 1914. augusztus SO (210. szám.) ^OMfWfTiafo. JiGam­&ó.

Next