Pesti Napló, 1915. október (66. évfolyam, 274–304. szám)

1915-10-13 / 286. szám

Szerda A szalonnikiai vonal veszedelme Angol aggodalmak London, október 9. (Amsterdamon át) A nagy elterjedtségű s tekintélyes Man­chester Guardian, amely az angol liberális párt­nak egyik fő sajtóorgánuma, október 1- én kelt vezércikkében a következőket írja: Az új görög kabinet valószínűleeg csakha­mar épp úgy tiltakozni fog az entente-csapa­tok partraszállása ellen, mint a régi, ez alka­lommal azonban a tiltakozás komoly lesz. Ennek dacára nem hisszük, hogy az új kabi­net azonnal akcióba fog lépni. De ha majd Németország behatolt Szerbiába és ez az or­szág bajban lesz, a görög kabinet emlékeztetni fog bennünket arra, hogy soha sem kérte, hogy angol csapatok Szalonikibe jöjjenek és ottlé­tük nem kívánatos Görögországra. Más szóval, a görög kormány mostani kritikus helyzetében lehetséges, hogy a szaloniki­i vonalon most operáló haderők bázisát a görögök meg fogják fenyegetni. Ez a kitátás ránk nézve nem na­gyon kecsegtető. A kockázatot még elfogadhat­tuk volna, ha Venizelosz volna a kormányon, esélyeink azonban most, amikor a valóságos hatalom a király kezei közt pihen, akinek na­gyobb gondja van rá, hogy Németországgal békében éljen, mintsem Szerbiát védelmezze, határozottan kockázatosak. Legyünk minde­nekelőtt egészen tisztában szaloniki­i operá­cióink lényegével. Kiindulási pontja ez egy rendkívüli fontosságú vonalnak. Egyedüli sza­bad útvonala ez Szerbiának és Oroszország felé is történnek e helyen keresztül hadiszál­lítások. Ezért Bulgáriának rendkívül kapóra jönne, ha e vonalat megszakíthatná, annál is inkább, mivel e vonal részint olyan szerb te­rületen vonul végig, amelyre a bolgárok igényt tartanak. De e vonalnak még más céljai is vannak: nemcsak kiváló jelentőségű Szerbia védelmére nézve, de kitűnő támadási bázist nyújt Bul­gária, vagy esetleg egy olyan német hadsereg ellen, amely Bulgárián át igyekeznek Török­ország felé. A gallipoli-i francia-angol hadse­reg, ha csak még a tél beállta előtt nem tesz nagy haladást, rendkívül kényelmetlen hely­zetbe kerülhet és ha Németország birtokába ejti a Törökországba vezető utat, valóságos ve­szedelembe jut. E hadsereg háta mögött Egyip­tomot és a szuezi csatornát kell megvédenünk és a németek jól tudják, hogy Egyiptom An­glia Achilles sarka. A németek nem is kockáz­tatnák meg tehát a balkáni hadjáratot, ha at­tól félnének, hogy Görögország és Románia megtámadják őket. Minden módon azt kell te­hát óhajtanunk, hogy a katonai döntés Euró­pában és ne Ázsiában történjék, vagyis inkább a szaloniki­i vonalon, mint Konstantinápoly­nál. Ezért szállítottak partra a szövetségesek csapatokat Szalonikiben. Feltehettük, hogy Görögország ezt a vonalat Bulgáriával szemben mindenáron meg fogja védeni. De hogy min­den kétséget eloszlassunk és mit sem bízzunk a véletlenre, elhatároztuk, hogy mi magunk szálljuk meg ezt a fontos vonalat. E dönté­sünknél Venizeloszra számítottunk, aki azon­ban már nem vezeti a kormány hajóját. Bíz­tunk parlamenti többségében, amelyet az ese­mények logikájának és Görögország érdekei­nek arra kellene kényszeríteni, hogy az entente mellé álljon. Ez a számítás hamisnak bizo­nyult. Most tehát csak két dolog közt választ­hatunk. Vagy állást foglalunk a német elő­nyomulás szárnyvonalánál, vagy pedig vissza­megyünk (bár egy erőteljesebb kifejezés itt sokkal inkább volna helyén). És ha haderőn­ket erre szándékoznánk felhasználni, megtör­ténhetik, hogy Görögország Szalonikinél lá­bunk alól kihúzza a talajt. Leghelyesebb volna, ha az új miniszté­riummal azonnal tárgyalásokba bocsátkoznánk és barátságos megegyezésre jutnánk, úgy, hogy ne legyünk kénytelenek a görög semle­gességet még jobban megszegni. — Takarék? Fütyölök én a takarékra! •— tilinkezik kevélyen a gazdag Menyhárt, — nem szorulok én a takarékra. Van énné­kem pénzem a takarék nélkül is. — Ami a Menyhárt uramé, ahol kutya­köze van a koldusságra vetett Gagyi Bene­deknek, — morogja a molnár. — No, nem éppen ugy van, ahogyan mondja gazdáram, — veszi át a szót az épí­tőmester. — Mink úgy gondoltuk jónak a Bordás komámmal, hogy szerződésbe lépünk magával, aztán a komám pénzén megépítjük a malmot a maga telkén. Ideszoktak már a parasztok. Három falunak itt van a centru­ma a maga telkén. Ez a telek éppen malom­nak való telek. . — Annak való lesz ez. De hát hogyan, miképpen építenék ide maguk, Joszkó uram a malmot a Menyhárt komám pénzén? — pu­hatolózik óvatosan a molnár. Most ismét a tőkepénzes Falába Bordás veszi föl a fonalat. Hümmög, krákog, köhé­csel, végre így felel: — Úgy és azonképpen komponáltuk ösz­sze az állapotot a Joszkóval, hogy kend, Ben­ce barátom adja a telket. Átengedi a szél­malom telkét. Én adnám a pénzt. A Joszkó komám pedig mint építőmester megcsinálja a terveket és fölépíti a gőzmalmot. — A gőzmalmot? — hüledezik Bence gazda. — Gőzmalmot épitü­nk ide a rozoga szél­malom helyére, — vágja ki a rezet Falábú-Bordás Menyhért. — Ki a manónak kell most már a szélmalom? A gőzmalom tizany­nyit keres, mint a szélmalom. Aztán a gőz­malom se kiván különb molnárt, mint a szél­malom. — Kívánni nem kíván. Én a gőzmalom­ban is úgy otthon volnék, mint a vitorlásban. De hát hogyan építenének malmot maguk az én fundusomra, mikor ez a fundus az én fun­dusom? Én nem akarom eladni ezt a szép telket. Inkább vesszen oda . . . Legyen a semmié . . . Verje ki a vadgyep . . . Pusztul­jon el ez is, ha már a malom is elpusztult . . . De eladni nem adom el, — fortyant fel a molnár. — Nem is kell eladni. A kendé marad a telek, — békitgette az építőmester a mol­nárt. — Kontraktust irunk Eperjesen a köz­jegyzőnél. Részvénytársaságot alakítunk hárman: Kend gazdáram, meg a Menyhárt komám meg én. Tíz évig hármunké a malom keresete. Tíz év után magára száll vissza egészben a tulajdonjog. Azt tesz a gőzmalom­mal, amit akar. Belejön-e hát a szerződésbe? Bence molnár nem látta, nem is láthatta tisztán maga előtt a komplikált dolgot, hát elhallgatott. — Majd gondolkodom felette, — mondta nagysokára, — majd meghányom és vetem, aztán pár nap után, a jövő hétfőn majd el­ballagok a faluba Csánki építőmester úrhoz hírt adni a szándékomról. Egyelőre hát ebben állapodott meg a há­rom ember. Az építőmester és a tőkepénzes paraszt elbúcsúzott a molnártól és elindultak hazafelé a faluba. A meghatározott hétfő délutánján Gugyi Bence el is indult a faluba Csánki Joszkóhoz, hogy a malomépítéshez való hozzájárulását bejelentse. Az építőmestert otthon is ta­lálta, aki erre a napra az építendő gőzmalom tervrajzát el is készítette. — Hát Menyhárt gazdájam nem jön el? Úgy beszéltük meg, hogy máma mind ahár­m­an itt leszünk, — türelmetlenkedett hosz­szas várakozás után Bence. — A kocsmában láttam máma délelőtt, ha pedig ő kocsmába megyen,, rendszerint hordóban felejti az eszét, — felelte dohogva az építőmester. Minekutánra estig hiába vártak, azt ha­tározták, hogy a következő kedd délutánján egyenest Falábú-Bordás Menyhárthoz fognak menni. Mert csak akkor lehet a malmot tető alá hozni, ha pénz is áll a házhoz. A megbeszélt kedd délutánján várta is Menyhárt a két kompánizsát. Az egyik, a molnár be is érkezett a kellő időre, hanem a harmadik fontos személy, az építőmester hiányzott. Pedig építeni építész nélkül se­hogy nem lehet. Hosszas tépelődés és várakozás után a jövő szerdát tűzték ki határnap gyanánt és abban állapodtak meg, hogy a jövő szerdán az építésznél fognak találkozni. Joszó építész illatos bográcshússal és finom cserháti savanyicával várta a két kom­ponistát. Egyszer csak kopognak is az ajta­ján. Falába Bordás be is lép a szobába és most már kettesben várják a molnárt. Leül­nek az asztal mellé, a szőke Joszóné nagy cseréptálon fel is adja a berbécset meg a borocskát az asztalra. Eddegélnek, poharas­nak és beszélgetnek hát kettecskén. .— A potom, megépítünk a majmocskát... PESTI NAPLÓ 1915. október 13. T7 az entente veresége A Balkán-válság után következett a Bal­kán-háború — a válság pedig elhúzódott Pá­risba és Londonba, miniszterkrízist, parla­menti bonyodalmakat, általában súlyos bel­politikai helyzeteket teremtvén, amelyeknek hatása a világháború menetére kiszámítha­tatlan. A francia szenátus összehívását meg­előzi Delcassé bukása, az angol parlament összehívását pedig azok az éles támadások, amelyek Edward Grey ellen irányulnak, — a balkáni rettentő vereséget, amely különben csak nyomonkisérője, mindenesetre politikai reflexe az általános háborús helyzetnek, az angol kormány lapjai sem tagadják és Greyt csak avval mentik, hogy a hibát Szentpéter­váron követték el. Eszerint a beállítás szerint az orosz katonák vezették félre az oroszt és rajta keresztül az egész entente-diplomáciát. Amíg pedig Párisban és Londonban a bűn­bakot keresik, a Balkánon rohamosan érik tovább a helyzet. Az entente csapatainak Szerbiába küldé­sét Szalonikiban felfüggesztették, mert a gö­rögök megszállták a vasútvonalat. Nagyon figyelemreméltó, hogy a francia lapok sür­getik a balkáni expedíciós sereg szervezését, de avval a hozzáadással, hogy Franciaország az expedícióban nem vehet részt, mert már nem gyengítheti a frontját és a tartalékaira szüksége van odahaza. Az entente vandáljai­nak szaloniki­i viselkedésére jellemző, hogy Szalonikiben fegyverviselési engedélyt adtak a lakosságnak az idegen katonák garázdálko­dása ellen. Az angol politika azonban nem­csak az utcán garázdálkodik így és az angol politika stílusára lehet ráismerni abból a tényből is, hogy a görög király dolgozó­szo­bájából aktákat loptak el. A közhangulat Athénben teljesen az entente ellen van és ezzel szemben­­ fenyegetik Görögországot, hogy elveszíti „a nagy tengeri hatalom" tá­mogatását. Reginsé 12 - A párisi szerb követ feljajdulása Zürich, október 12. A latin mai számában közli Vesnits pá­risi szerb ügyvivő-miniszternek egy kétségbe­­esett feljajdulását. A cikk címe „Le drame des Balkans". V­esnits kétségbeesett hangon kiáll a négyes szövetség felé és kéri, hogy Szerbiát, amely mindent feláldozott szövetségeseiért, ne hagyják most cserben, amikor legdrámaibb perceit éli. Ne gondolják a négyes szövetség vezetői, hogy Szerbia számára elegendő lesz az a 150.000 ember, amelyet elküldtek, vagy inkább el akarnak küldeni Szalonikibe. Az

Next