Pesti Napló, 1915. december (66. évfolyam, 335–364. szám)

1915-12-28 / 361. szám

. Kedd külön tébolya ez, már csak a saját legközvet­lenebb céljai iránt elvakult, Ostendétől Nisig igen józanul, mondhatnók tiszteletreméltó komolysággal ítéli meg szövetségeseinek helyzetét és a hallgatásban, amely nekik szól, annyi a fanyarság, hogy azt megiri­gyelhetné egy cinikus bölcs is. Szóval ez a téboly már haladás a józanság felé és aki szűkebb kerületen bár, de mégis ennyire fel­fokozza igényeit, az csak azért teszi ezt, hogy az alkuban engedhessen. Oroszország a béké­ről szólván, már csak a saját szempontjait helyezi előtérbe, nem mint entente, hanem mint Oroszország beszél a békéről, az általá­nos tébolyból a külön tébolyba redukálódott, a nyilatkozatok és vallomások felszíne alatt az általános háborúból a külön béke felé tö­rekszik. WVVWWWWVWW\^AAVWWVVVVVWW Oroszország új kudarca Romániában Az orosz kormány tudvalevően legutóbb egyik legjobb diplomatáját, Sebekot, a volt bécsi követet küldte Bukarestbe, hogy Romá­niát együttes akcióra bírja a központi hatal­mak ellen. A világháború óta fáradhatatlan volt a román nép felizgatásában az orosz di­plomácia, orosz és román ügynökeik, külön­böző nagyszabású ígéreteket tett Poklevszki-Koziel, bukaresti orosz követ, azonban Sebeko ajánlata az összes eddigieket felülmúlta válto­zatosság és fantázia dolgában. A cári megbízott a következőket kérte a román kormánytól: 1. Románia csatlakozzék seregével az oro­szokhoz. Ha ez a kérés Románia részéről nem ta­lál kedvező fogadtatásra, ebben az esetben 2. engedje Románia a saját területén át­vonulni az orosz sereget Bulgária ellen. Bármely pont teljesítése esetén Oroszor­szág a május 1-én tett ajánlatot megújítja a besszarábiai földterület tekintetében, ezenkívül 500.000 (?) orosz katonát ad segítségül Ro­mániának. Nem lehet tudni hányadszor könyörög a cár a világháború kezdete óta a román segít­ségért. Ugyanakkor, mikor Szaszonov külügy­miniszter kijelenti Miljukov interpellációjára, hogy Oroszország nem teszi le a fegyvert, míg le nem veri Németországot, közben pedig el­foszlik a konstantinápolyi álom, az orosz há­ború tulajdonképpeni végcélja. Romániában óriási benyomást tett maga a gallipoli-i vissza­vonulás s az entente győzelmében szentül hivő Filipescu-párt már csak mesterséges merény­let-trükkökke­l tengeti politikai életét Bizo­nyos romáin költők hitték a Dardanellák áttö­résének lehetőségében, de ez a hiszékenység már akkor kezdett megsemmisül­ni, mikor ,an­nak idején az első német tengeralattjárók je­lentek meg a Dardanellákban és egyre-másra sülyesztették és fenyegették a nagy cirkálókat és más csatahajóegységeket, de különösen szá­mos csapatszállító, muníciós és élelmiszerekkel megrakott hajókat. Úgy látszik, Románia végleg elhatározta, hogy sorsát a futó orosz sereghez nem köt­heti; az eredmény Maiorescu Titusz, az illusz­tris román államférfiú szerint az lett volna, hogy Románia újra feláldozza magát Orosz­országért, mint 1878-ban. Bármily erős is a russzofilia Romániában, ez az illuzórius poli­tika rettentő leckét nyert­­ Szerbia sorsával. Ha Románia belépett volna az orosz szövet­ségbe, ebben az esetben e kis balkáni ország szintén „pártfogoltja" lett volna Oroszország­nak. A mostani háborús helyzetben tényleg az a különös helyzet állott volna elő, hogy a pártfogoltnak kellett volna kirántani katasz­trófába állapotából Oroszországot, mint 37 év előtt. Ámde most nem egy kifáradt Törökor­szágról van szó és mindentől eltekintve, úgy látszik, a román vezető körök nem sokat bíz­nak az orosz ígéretekben. Besszarábia ígért ré­szét mindenkor visszaveheti Oroszország, ha pedig fölösleges félmilliónyi katonája volna a cárnak, nem támadná egy volt pártfogolt­ját, hanem Hindenburg ell­len állítaná. Az egész Sebeko-akció, úgy látszik, nem más, mint Oroszország katonai gyöngeségének el­palásto­lása egy teoretikus diplomáciai akció kereté­ben. Valószínű, hogy ez utolsó kísérlete volt Oroszországinak; az entente a balkáni „meglepe­tésről" beszélt s a­­román visszautasítás az en­tente szempontjából valóban keserű meglepe­tésére változott. Veronika ajándéka Írta: Vándor Iván Egyszer volt, hol nem volt, szép volt, szőke volt és szegény , olyan szepesi, kívá­natosan szegény, mint a mesében szokás. So­kat dolgozott, de ujja hegye annál finomabb, hegyesebb és puhább lett tőle, sokat sirt, de szeme annál fényesebb és melegebb lett tőle, alig evett, de a bőre fehér volt, üde volt, mintha tejben fürödne. Valaki volt, messze a valóságtól, mesekisasszony, ábrándos finom, mint egy szomorú mosolygás. Furcsa kis zobában élt: a fal mellett ko­mót , a komótfiókokon két-két oroszlánfej rézből; a tetején tűz­szinü régi poharak és üveg alatt sárgult fátyoldarab, melyet kis mirtuszkoszorú ölelt Volt egy kis óra a fa­lon, régi furcsa kis óra, mely hangosan ke­tyegett és néha kedves bécsi valcereket mu­zsikált. Az óra alatt fekete ovál keretben két kicsi furcsa arckép: fehér alapon két fekete profil, egy hegyesálló, hegyesorru borzas kis­asszony és egy gavallér, ki csupa gallér és a nyakkendőjét úgy viselte, mint Goethe. És volt még a szobában egy politúros szekrény, tetején három pár csésze és két piros alma, egy festett ágy, egy varrógép, egy rossz dí­vány, előtte régi kerek asztal és egy öreg asz­szony barnaszínű ruhában, olyan, mint egy falra vetődő árnyék. A kis szoba ablaka szürke falra nézett, melyen végig folyt a mocskos hólé, az eső és olyan volt, mintha óriás ecsettel csíkba meszelték volna rajta a piszkot. A kis szobába soha se sütött a nap és hamar leszállt a t­este. Hyenkor mesekisasz­szony ölébe ejtette kezét, az öreg árnyék hal­kan imádkozott, néha ájtatoskodásából ki­szólott: — Mit csinálsz Anna Márta Katalin Má­ria Veronika? — Várok — felelt Anna Márta Katalin Mária Veronika. Az árnyék bólintott fejével. — Én is mindig vártam, anyád is egyre várt. Te is vársz. Mit vársz, kis unokám? Az öt nevű leány, mindegyik nevét más szent után kapta, ilyenkor keményen maga elé nézett és biztos hangon szólott: — A csudát várom. Az árnyék sóhajtott: — Az ember várja a csudát és legjobb esetben jön egy férfi ... De néha az se jön, csak az idő megy el és az öregség jön, az jön, jön. Minden szónál bólintott a fejével és szá­razon, röviden köhintett. Egy estefelé, mikor még sajnálták égetni a drága petróleumot, a nagy homályban azt kérdezte Veronika: — Nagyanyám, hány esztendős is va­gyok én tulajdonképpen? •— Mikor nem hallja senki, harmincadik.­­— Sok ez, vagy kevés? — Nekem kevés, neked — elég. Bizony férjhez mehetnél már. De hát kihez? Egy ré­szeges szobafestőhöz, vagy egy bolondos bor­bélyhoz? A szobafestő operaénekes szeretne lenni, a borbély táncmester. Jobb, ha nem­ megy inkább soha férjhez. Az ilyen ember mind szerencsétlen és bánatában megveri az asszonyt. És a család . . . Anna Mária Márta Katalin Veronika felállott Magas volt és vékony. Mikor nagy­anya a családot kezdte emlegetni, borzongás járta át a tagjait Ez részben harag volt Hogy lehet így lecsúszni? Ennyire elpusz­tulni, hogy a régi dicsőségből ne maradjon más, mint egy pár fotográfia, két csésze és néhány rokon, kik nem köszönnek az utcán,­Veronika megrázkódott és kiment. — Hová mégy? — szólt utánna az öreg árnyék. Hallotta, nem hallotta? Nem felelt Nagy kendőt vett vállára, melynek szélébe rózsák voltak szőve és hosszú kecses rojtja leért a földre. Lement a lépcsőn, a kapuban megállott egy percre, jobbra nézett, balra né­zett, aztán indult. Nem tudta, hová, nem tudta miért csak ment Az utca fehér volt, az emberek mintha felhőből lettek volna . . . Köd volt, fehér köd, nem sötét, nem szürke, hanem mint a tejüveg, olyan áttetsző, olyan világos. A színek elvesztek benne, az ala­kok bizonytalanok lettek és a lámpák a négy hídon csillagok. Veronika a Dunához tartott, ő is olyan volt, mint egy karcsú felleg, a parton meg­állott. Várt. Azért jött ide ezen a csodás al­konyon, hogy valakivel találkozzon, valaki­vel, akit soha se látott és akit tíz éve hívott és remélt, a Boldogsággal akart találkozni. Állt egy darabig, aztán elunta és Lefess- PESTI NAPLÓ t91t. december TS. Román vallomások A kamara üléséből Bukarest, december 27. A kamara tegnapi ülésén Dan képviselő viselő még a következőket mondtta: — Előttem szóló azon a nézeten van, hogy a Marne-menti csata alkalmul szolgál­hatott volna Romániának a beavatkozásra. A Marne-­menti csata tulajdonképpen nem volt­­más, mint a franciaországi német offenzíva feltartóztatása, de semmiesetre sem­ Német­ország leverése, amely azután hatalmas offen­zívát indított Oroszország ellen. Láthat­ják Önök, hogy ugyanazt a tényt kü­lönböző szemüvegen át lehet nézni. Egy másik illúzió volt Olaszország be­avatkozása. Önök azt hitték, hogy az olaszok Valonán át benyomulnak Szerbiába, hogy, Ausztria-Magyarországot megtámadják. De eből semmi sem lett. A legutóbbi momentum is, a Szerbia elleni támadás szintoly kedvezőt­len volt, mert ha Ro­mánia bevonult volna a Bánátba, Bulgária megtámadta volna. Nem volt biztosítékunk arra nézve, hogy Görögor­szág segíteni fog bennünket. Moldoveanu igen megindultan beszél a Marosról és Erdélyről. Mi is szeretjük ezeket, de ha a nemzeti egységet el akarjuk érni, első feladat megtartani azt, amink van. Az álla­mok egymás közötti viszonya csak az erőn alapszik. W\A^VWCVWWWWWWWWWWWW Budapest, deoember 27. Idegen valuták átadása. Bécsből jelentik: A­ külföldi fizetőeszközökben való szükséglet kielégí­tésének megkönnyítése érdekében az osztrák pénzügyminisztérium az érdekelt intézményekkel és a magyar pénzügyminisztériummal egyetértve, a brünnni kereskedelmi és iparkamara kezdésének megfelelően a­zt az intézkedést tette, hogy az ex­portőrök a jövőben kiviteli engedélyeik megadása alkalmával kötelezzék magukat, hogy a külföldi pénzeket az osztrák-magyar banknak adják át. Az a szándék, hogy ez a rendszabály 1918 január 1-én lépjen életbe és ez időponttól kezdve a kiviteli en­gedélyt att­ól teszik függővé, hogy az exportálásból várható idegen valuták át­adása az osztrák-magyar bank számára biztosítva van-e.

Next