Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)

1916-01-09 / 9. szám

Vasárnap Délnyugati harcszintér Az este hosszú, hosszú levelet akartam írni valakinek, de az olaszok — amint mon­dani szokás — belelöktek a tintámba. Éppen térdemre fektettem a deszkát, mely nálam most az amerikai íróasztalt pótolja, amikor tyű . . . tyú . . . megérkezett az első gránát. Aztán egyszerre elkezdett dolgozni valamennyi olasz ágyú, az ember azt se tudta, merre kap­kodja a fejét. Ez oszt­ eltartott vagy másfél óra hosszáig, akkor jött a betél, mindenki le­­gyen készenlétben, mert támadás készül. Ha készül , készül, végtére azért vagyunk itten mi is. De a levélírásból már nem lesz semmi. Kimásztam hát fedezékemből és másztam, kapaszkodtam, csúsztam, sziklára föl, sziklára le ... ide a bombavetők ... amoda a zweite schwärm, hasnyák, a ménkű csapjon abba a kerge koponyádba, ha vedetla vagy, dugd ki a pofádat a szikla mögül! A világító pisztolyok itt is, ott­ is kigyújtják a tájat, de segít az égi Scheinwerfer, a hold is, ezüstbe szőve a havas tetőket. Csak egy-egy szikla dugja ki fekete fejét a hótakaróból, annak az az őrült képzelet emberi alakot ad. Az én katonáim izgatottan súgják: — Ponye kadett, taliani . . . taliani . . . Talián az eszed tokja, nem kell meg­ijedni egy rongyos sziklától. Közben lejel­en­t­kezik és elmegy a Nachrichten-patrus, fehér hóköpenyeikben olyanok, mint a dohány­utcai főkántor hosszúnapkor. Feszült csend. Csak az előretolt olasz őrszemek puskavillanását látjuk, éjfél elmúlt, értesülésünk szerint nemsokára kezdődik a lánc. Magas szikla tetejéről kémleltem a terep hullámait, ott a völgyben nem jöhetnek, leg­alább három méteres hó van, de a lejtők cikk­cakkján előre kúszhatnak és akkor meleg lesz itten. Hátam mögött a fedezékek kis kürtői aranyszikrákat szórnak az éjszakába, a le­génység teljes készenlétben várja a támadást, de még a meleg kályha mellett és a konyhára is most küldtek a lvaimra fekete kávéért. Éles árnyékot vetek a csillogó hóra és ugyan­csak röpködnek körülöttem a mérges olasz darazsak. A hangjáról tudom, melyik a dum-dum. — Kadek­ úr, tessen lejönni, kész a tea. — Idd meg a teádat, pont ilyen gondjaim vannak mostan, — kergetem el hű legénye­met, Harangozót. De Harangozó kihozza utá­nam a teát a sziklára is, no most jó meleg van, csak jönnének már, bizony isten szeret­ném. No most . . . Egyik Feldwache őrült tüzelésbe kezd, egy ember rohan hozzám: — Itt vannak az olaszok! — Hol? — Itt vannak — mondja fuldokolva és a kezével határozatlan köröket ir le. Nincs időm meggyőződni a hit valóságáról, alaim . . . mindenki a fedezék tetejére . .. Borzalmas ropogás, mindenki lő, a drótsövények előtt mintha apró, sötét árnyak lopakodnának. Egy fedezék tetejére ugrom, mellettem Harangozó rakétát röpít az előtérre, jobbról a Scheinwerfer dolgozik, a puskaropogáson át idehallom karbid-lámpájá­nak dohogását. — Kissé odébb, balra ... no most le, egé­szen le, úgy rendben van, egyetlen lélek sincs előttünk. Az olaszok igen csöndesen ülnek fedezé­keikben, a nagy lámpából nyilván arra követ­keztetnek, hogy mi akaruk támadni. Abtreten, csak a posztok maradnak kinn. Az emberek elégedetlenül ballagnak vissza fedezékeikbe, a gránátvetők, az aknavetők kis háromszögbe futó koporsóval takarják le borzalmas szer­számjukat, a Scheinwerfer, a mi világító mes­terünk hóna alatt hozza instrumentumát. — Gyöjjön no, kadett úr maga is, főztem azóta kávét. Három óra van éjfél után, két poszt fa­gyoskodva topog sziklába vágott kunyhóm előtt, most már nem írok neki, majd holnap. Harangozó leül a priccsre és alszik. Én föl­rakom lábaimat a kis kályhára, elfújom a gyertyát és mindenfélét gondolok. Valaki teg­nap pesti vidám kávéházból anzikszkártyát küldött nekem. Az anzikszkártyát ismeretlen kisasszonyok is aláírták, biztosan cigányzene mellett. De szeretnék még cigánymuzsikát hallgatni! Van-e szebb, mint cigánymuzsika és szőke nők a ragyogó kávéházban. És vár­jon a rechte Abschnittről visszament-e már a strenge Bereitschaft. Aj, de hidegek a lábaim, a kályha már egészen kihűlt. Odakünn most váltják le a posztokat, máma talán so­hase lesz reggel. Eszembe jut, hogy a priccs fölött, a polcon lekvár van, baracklekvár, teg­nap faszoltuk. És fázva és összetörve és fájó h­onvágy­gyal lekváros kenyeret eszem. K. J. Ily Isány két kezéről . A Kálvin-téren a villamos kis ideig tovább vesztegelt, mert a vezetéket cserélték ki. Este nyolc óra után néhány percce­l a vezeték­cserélő már elindíttatta a kocsit, amikor egy huszár­önkéntes ugrott föl a lépcsőre. Kardja csöröm­pölve vágódott a réz­fogóhoz, de egyéb baja nem történt. Kipirulva ült le és a röstelkedés igen ki­csiny árnyalatával nyújtotta előre a lábát és nyúlt bele a nadrágzsebébe, hogy az erszényét elő­vegye. E pillanatban a kalauznő már mellette állott és közömbösen kérdezte: — Hova tetszik? Közömbös, megszokott, üzleti hangon ejtette ki a két szót , mint ahogy olyan szavakat szok­tak kiejteni, amelyek naponta ezerszer csúsznak ki az ajkak közül. De azért oly muzsikásan csen­gett-zengett a két szó, hogy a Kálvin-téren föl­szállott utasok mind fölkapták a fejüket. Az önkéntes is. Ahogy megpillantotta az előtte álló magas l­övésű leányt, meglepetten hagyta abba a pénz­tárca előkerítését és a jobblába is ugy maradt ki­nyújtotta. Tekintete először a kalauznő haját simogatta végig. Erős barna hajfonatai voltak, amelyek csak nagy nehezen tudtak megmaradni a sapka alatt. A fonatok bársonyosan csillogtak a villamos körték halovány fényétől. Azután az arcára bámult. Az arca hosszúkás, halovány volt. Olyan lebilincselő szépség és szo­morúság vonult rajta végig, amilyen azokról a ké­pekről néz szembe a nézővel, amelyeknek ilyen címeket szoktak adni: A bánat, Igézet, Ábrándozás, Odaadás. A homloka magas volt és szinte vilá­gított. Kék szemeit annyi méltósággal emelte föl az utasra, hogy ennek elment a kedve a parancsoló hangtól. Orra a legtisztább görög orr volt. Ajkai vékony ívben piroslottak és a nyakából kilátszó rész azokra a fehér női húsokra emlékeztetett, amelyek Rubens vásznairól kavarják föl a férfiak vérét. Fülei majdnem nevetségesen kicsinyek és bíborszínüek voltak. Köpenye erősen feszült ará­nyosan széles mellén, úgy hogy a legjáratlanabb előtt is nyilvánvalónak látszott, ha bábiruha fedné azokat a melleket, csudájára járnának. Az önkéntes pillantásában és magatartásában világosan észrevehető volt először a meglepetés és azután az érzéki bámulat. Ahogy tekintete a leány egyik testrészéről a másikra tévedt, ajkai félig ki­nyíltak és ha gondolatai kiültek volna rájuk, bi­zonyosan ezt hallottuk volna: — Hogy kerülsz te ide? ... Ki vagy? Királykisasszony álruhában? . . . Vagy talán meg­­átkozott egy rossz szellem és most két álló esz­tendeig kell ebben a ruhában szolgálnod? . . . A nyaka és a mell© után a kezére nézett az önkénten. Ahogy meglátta a jegyfüzetet fogó két kezet, talán négy-öt pillanatig rájuk meredt s azután összerázkódott, mintha álomból ébredt volna föl. A kal­auzné két keze vörös és lila szín­ben játszott, puffadtak és hólyagosak voltak, kör­mei alatt fekete sáv húzódott, az ujjak vastagak voltak­ és piros foltoktól tarkállottak. A kalauzné két keze olyan két kéz volt­, amelylyel néhány hó­nap óta kora reggeltől késő estig erősen dolgoz­­tak. Arca, haja, szeme, szája, nyaka még más vi­lágról regéltek, de a keze már a munkáslány ki­dolgozott, kicserzett, repedezett, megkeményedett, erős keze volt. Az önkéntes lekapta tekintetét erről a kézről, kihúzta erszényét, a lábát visszarántotta, kardját félrelökte és félig rendelkezően, félig foghegyről vetette oda: — A nyugatiig adjon egyet ... , Mitt a leány leszakította a jegyet, a pénzt át­vette és a visszajáró filléreket megolvasta, az ön­­kéntes kinézett az ablakon. Még akkor is kinézett, amikor erszényét odatartotta, hogy a kalauzné be­letegye a visszajáró pénzt. A kalauzné volt annyira asszony, hogy lelkébe szívja azt a változást, mely az önkéntes lelkében a lepergett nyolc-tíz másodperc alatt végbement és volt annyira asszony, hogy mélyen belepiruljon. Halovány arca lángolni kezdett és szemei megned­vesedtek, mint az olyan emberé, akit erős indulat rohant meg. Így, piros arccal és fátyolos szemmel ment ki a perronra, ahol mind a két kezét beledugta köpe­nyege zsebébe — úgy, hogy csak két karika vörös­lött ki belőlük — s azután ő is kinézett az utcára. Talán arra az időre gondolt. Arra az időre, amikor keze után elindul a többi testrésze is. Amikor a munka lemarja az arcáról az odalehelt finom szép­séget, az örökös fáradtság fölszívja hajából a bár­sonyos fényt, az éjszaka kisajtolja szeméből a csil­logást, a robot lenyalja nyakáról a tiszta havat és az agyonhajszoltság letépi homlokáról a glóriát. Amikor tetőtől-talpig munkásnő lesz belőle. PESTI NAPLÓ iO!6. január '«>. & az Zürich, január Claude A­net, aki tudvalevőleg már egynéhány hét óta az orosz frontról küldi tudósításait a Petit Parisien-nek, legújabban a dünaburgi frontról írt jelentést Ez a front ma a legnagyobb érdeklő­désre tarthat számot. Anet így ír: Azt mondták nekem Pétervárott: — Tartsa feladatának megismerni Puriskie­vics Mitrofanovics Vladimírt. A Dünaburg előtti fronton kell lennie. Nem hagyta el a frontot a háború kezdete óta. A leghasznosabb munkát végzi. Megtaláltam Puriskievicset. Csodálatos ember. Bemutassam őt? Puriskievics a duma „enfant terrible"-je, a legszélsőbb jobboldalon székel. Ékesszóló, szellemes, nem fél senkitől és semmitől, csak az istentől és a cártól. A hadüzenet napján elfelejtette, hogy a dumában van baloldal és jobb­oldal, de még azt is, hogy ellenség van. Elsietett Miljukovhoz, a kadetpárt elnökéhez, a karja közé zárta s azt mondta neki: — Mától kezdve, addig, amig a háboru tart, ön az én barátom. Most pedig menjünk, dolgoz­zunk a fivéreinkért, akik a németek ellen har­­­colnak. És úgy tett, amint mondta. A Vörös­kereszt segítségével élelmezési köz­pontokat szervezett. Nehéz utakon milliókat ..sze­dett össze s ezeket a legjobb utakon h­asználta fel. De most azt beszélem el, amit láttam. Automobilon érkeztem el egy Dünaburgtól elég távol eső pontra. Ott egyvágányú vonat állt a pályaudvaron. A vonalat már nem használják. Az állomás üres. Az orvosfőnök, Puriskievits fogadott. A vonat előtt terített, hosszú asztal mellett kato­nák és menekültek ültek, ezek a szerencsétlenek, akik egész utazásom alatt szorongással töltötték el a szívemet. Mindegyik előtt tele tányér, orosz leves, marhahús. Ki adja ezt az élelmiszert? Mindenki. Akik erre járnak, katonák, polgárok. Kik esznek itt? Mindenki. Akik erre járnak. Katonák, polgárok. Nem kérdezik tőlük, van-e szabadságuk, van-e élelmezési utalványuk. „Éhes? Üljön le és egyék". Bementem a konyha-vagyonokba, ahol százliter számra főzik a levest és százkiló számra a marha­húst. A szomszédos vasúti kocsiban van a fogá­szati műterem. Itt egy francia fogorvos a főnök, aki a pétervári klinikán professzor.

Next