Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)
1916-01-09 / 9. szám
Vasárnap Délnyugati harcszintér Az este hosszú, hosszú levelet akartam írni valakinek, de az olaszok — amint mondani szokás — belelöktek a tintámba. Éppen térdemre fektettem a deszkát, mely nálam most az amerikai íróasztalt pótolja, amikor tyű . . . tyú . . . megérkezett az első gránát. Aztán egyszerre elkezdett dolgozni valamennyi olasz ágyú, az ember azt se tudta, merre kapkodja a fejét. Ez oszt eltartott vagy másfél óra hosszáig, akkor jött a betél, mindenki legyen készenlétben, mert támadás készül. Ha készül , készül, végtére azért vagyunk itten mi is. De a levélírásból már nem lesz semmi. Kimásztam hát fedezékemből és másztam, kapaszkodtam, csúsztam, sziklára föl, sziklára le ... ide a bombavetők ... amoda a zweite schwärm, hasnyák, a ménkű csapjon abba a kerge koponyádba, ha vedetla vagy, dugd ki a pofádat a szikla mögül! A világító pisztolyok itt is, ott is kigyújtják a tájat, de segít az égi Scheinwerfer, a hold is, ezüstbe szőve a havas tetőket. Csak egy-egy szikla dugja ki fekete fejét a hótakaróból, annak az az őrült képzelet emberi alakot ad. Az én katonáim izgatottan súgják: — Ponye kadett, taliani . . . taliani . . . Talián az eszed tokja, nem kell megijedni egy rongyos sziklától. Közben lejelentkezik és elmegy a Nachrichten-patrus, fehér hóköpenyeikben olyanok, mint a dohányutcai főkántor hosszúnapkor. Feszült csend. Csak az előretolt olasz őrszemek puskavillanását látjuk, éjfél elmúlt, értesülésünk szerint nemsokára kezdődik a lánc. Magas szikla tetejéről kémleltem a terep hullámait, ott a völgyben nem jöhetnek, legalább három méteres hó van, de a lejtők cikkcakkján előre kúszhatnak és akkor meleg lesz itten. Hátam mögött a fedezékek kis kürtői aranyszikrákat szórnak az éjszakába, a legénység teljes készenlétben várja a támadást, de még a meleg kályha mellett és a konyhára is most küldtek a lvaimra fekete kávéért. Éles árnyékot vetek a csillogó hóra és ugyancsak röpködnek körülöttem a mérges olasz darazsak. A hangjáról tudom, melyik a dum-dum. — Kadek úr, tessen lejönni, kész a tea. — Idd meg a teádat, pont ilyen gondjaim vannak mostan, — kergetem el hű legényemet, Harangozót. De Harangozó kihozza utánam a teát a sziklára is, no most jó meleg van, csak jönnének már, bizony isten szeretném. No most . . . Egyik Feldwache őrült tüzelésbe kezd, egy ember rohan hozzám: — Itt vannak az olaszok! — Hol? — Itt vannak — mondja fuldokolva és a kezével határozatlan köröket ir le. Nincs időm meggyőződni a hit valóságáról, alaim . . . mindenki a fedezék tetejére . .. Borzalmas ropogás, mindenki lő, a drótsövények előtt mintha apró, sötét árnyak lopakodnának. Egy fedezék tetejére ugrom, mellettem Harangozó rakétát röpít az előtérre, jobbról a Scheinwerfer dolgozik, a puskaropogáson át idehallom karbid-lámpájának dohogását. — Kissé odébb, balra ... no most le, egészen le, úgy rendben van, egyetlen lélek sincs előttünk. Az olaszok igen csöndesen ülnek fedezékeikben, a nagy lámpából nyilván arra következtetnek, hogy mi akaruk támadni. Abtreten, csak a posztok maradnak kinn. Az emberek elégedetlenül ballagnak vissza fedezékeikbe, a gránátvetők, az aknavetők kis háromszögbe futó koporsóval takarják le borzalmas szerszámjukat, a Scheinwerfer, a mi világító mesterünk hóna alatt hozza instrumentumát. — Gyöjjön no, kadett úr maga is, főztem azóta kávét. Három óra van éjfél után, két poszt fagyoskodva topog sziklába vágott kunyhóm előtt, most már nem írok neki, majd holnap. Harangozó leül a priccsre és alszik. Én fölrakom lábaimat a kis kályhára, elfújom a gyertyát és mindenfélét gondolok. Valaki tegnap pesti vidám kávéházból anzikszkártyát küldött nekem. Az anzikszkártyát ismeretlen kisasszonyok is aláírták, biztosan cigányzene mellett. De szeretnék még cigánymuzsikát hallgatni! Van-e szebb, mint cigánymuzsika és szőke nők a ragyogó kávéházban. És várjon a rechte Abschnittről visszament-e már a strenge Bereitschaft. Aj, de hidegek a lábaim, a kályha már egészen kihűlt. Odakünn most váltják le a posztokat, máma talán sohase lesz reggel. Eszembe jut, hogy a priccs fölött, a polcon lekvár van, baracklekvár, tegnap faszoltuk. És fázva és összetörve és fájó honvágygyal lekváros kenyeret eszem. K. J. Ily Isány két kezéről . A Kálvin-téren a villamos kis ideig tovább vesztegelt, mert a vezetéket cserélték ki. Este nyolc óra után néhány perccel a vezetékcserélő már elindíttatta a kocsit, amikor egy huszárönkéntes ugrott föl a lépcsőre. Kardja csörömpölve vágódott a rézfogóhoz, de egyéb baja nem történt. Kipirulva ült le és a röstelkedés igen kicsiny árnyalatával nyújtotta előre a lábát és nyúlt bele a nadrágzsebébe, hogy az erszényét elővegye. E pillanatban a kalauznő már mellette állott és közömbösen kérdezte: — Hova tetszik? Közömbös, megszokott, üzleti hangon ejtette ki a két szót , mint ahogy olyan szavakat szoktak kiejteni, amelyek naponta ezerszer csúsznak ki az ajkak közül. De azért oly muzsikásan csengett-zengett a két szó, hogy a Kálvin-téren fölszállott utasok mind fölkapták a fejüket. Az önkéntes is. Ahogy megpillantotta az előtte álló magas lövésű leányt, meglepetten hagyta abba a pénztárca előkerítését és a jobblába is ugy maradt kinyújtotta. Tekintete először a kalauznő haját simogatta végig. Erős barna hajfonatai voltak, amelyek csak nagy nehezen tudtak megmaradni a sapka alatt. A fonatok bársonyosan csillogtak a villamos körték halovány fényétől. Azután az arcára bámult. Az arca hosszúkás, halovány volt. Olyan lebilincselő szépség és szomorúság vonult rajta végig, amilyen azokról a képekről néz szembe a nézővel, amelyeknek ilyen címeket szoktak adni: A bánat, Igézet, Ábrándozás, Odaadás. A homloka magas volt és szinte világított. Kék szemeit annyi méltósággal emelte föl az utasra, hogy ennek elment a kedve a parancsoló hangtól. Orra a legtisztább görög orr volt. Ajkai vékony ívben piroslottak és a nyakából kilátszó rész azokra a fehér női húsokra emlékeztetett, amelyek Rubens vásznairól kavarják föl a férfiak vérét. Fülei majdnem nevetségesen kicsinyek és bíborszínüek voltak. Köpenye erősen feszült arányosan széles mellén, úgy hogy a legjáratlanabb előtt is nyilvánvalónak látszott, ha bábiruha fedné azokat a melleket, csudájára járnának. Az önkéntes pillantásában és magatartásában világosan észrevehető volt először a meglepetés és azután az érzéki bámulat. Ahogy tekintete a leány egyik testrészéről a másikra tévedt, ajkai félig kinyíltak és ha gondolatai kiültek volna rájuk, bizonyosan ezt hallottuk volna: — Hogy kerülsz te ide? ... Ki vagy? Királykisasszony álruhában? . . . Vagy talán megátkozott egy rossz szellem és most két álló esztendeig kell ebben a ruhában szolgálnod? . . . A nyaka és a mell© után a kezére nézett az önkénten. Ahogy meglátta a jegyfüzetet fogó két kezet, talán négy-öt pillanatig rájuk meredt s azután összerázkódott, mintha álomból ébredt volna föl. A kalauzné két keze vörös és lila színben játszott, puffadtak és hólyagosak voltak, körmei alatt fekete sáv húzódott, az ujjak vastagak voltak és piros foltoktól tarkállottak. A kalauzné két keze olyan két kéz volt, amelylyel néhány hónap óta kora reggeltől késő estig erősen dolgoztak. Arca, haja, szeme, szája, nyaka még más világról regéltek, de a keze már a munkáslány kidolgozott, kicserzett, repedezett, megkeményedett, erős keze volt. Az önkéntes lekapta tekintetét erről a kézről, kihúzta erszényét, a lábát visszarántotta, kardját félrelökte és félig rendelkezően, félig foghegyről vetette oda: — A nyugatiig adjon egyet ... , Mitt a leány leszakította a jegyet, a pénzt átvette és a visszajáró filléreket megolvasta, az önkéntes kinézett az ablakon. Még akkor is kinézett, amikor erszényét odatartotta, hogy a kalauzné beletegye a visszajáró pénzt. A kalauzné volt annyira asszony, hogy lelkébe szívja azt a változást, mely az önkéntes lelkében a lepergett nyolc-tíz másodperc alatt végbement és volt annyira asszony, hogy mélyen belepiruljon. Halovány arca lángolni kezdett és szemei megnedvesedtek, mint az olyan emberé, akit erős indulat rohant meg. Így, piros arccal és fátyolos szemmel ment ki a perronra, ahol mind a két kezét beledugta köpenyege zsebébe — úgy, hogy csak két karika vöröslött ki belőlük — s azután ő is kinézett az utcára. Talán arra az időre gondolt. Arra az időre, amikor keze után elindul a többi testrésze is. Amikor a munka lemarja az arcáról az odalehelt finom szépséget, az örökös fáradtság fölszívja hajából a bársonyos fényt, az éjszaka kisajtolja szeméből a csillogást, a robot lenyalja nyakáról a tiszta havat és az agyonhajszoltság letépi homlokáról a glóriát. Amikor tetőtől-talpig munkásnő lesz belőle. PESTI NAPLÓ iO!6. január '«>. & az Zürich, január Claude Anet, aki tudvalevőleg már egynéhány hét óta az orosz frontról küldi tudósításait a Petit Parisien-nek, legújabban a dünaburgi frontról írt jelentést Ez a front ma a legnagyobb érdeklődésre tarthat számot. Anet így ír: Azt mondták nekem Pétervárott: — Tartsa feladatának megismerni Puriskievics Mitrofanovics Vladimírt. A Dünaburg előtti fronton kell lennie. Nem hagyta el a frontot a háború kezdete óta. A leghasznosabb munkát végzi. Megtaláltam Puriskievicset. Csodálatos ember. Bemutassam őt? Puriskievics a duma „enfant terrible"-je, a legszélsőbb jobboldalon székel. Ékesszóló, szellemes, nem fél senkitől és semmitől, csak az istentől és a cártól. A hadüzenet napján elfelejtette, hogy a dumában van baloldal és jobboldal, de még azt is, hogy ellenség van. Elsietett Miljukovhoz, a kadetpárt elnökéhez, a karja közé zárta s azt mondta neki: — Mától kezdve, addig, amig a háboru tart, ön az én barátom. Most pedig menjünk, dolgozzunk a fivéreinkért, akik a németek ellen harcolnak. És úgy tett, amint mondta. A Vöröskereszt segítségével élelmezési központokat szervezett. Nehéz utakon milliókat ..szedett össze s ezeket a legjobb utakon használta fel. De most azt beszélem el, amit láttam. Automobilon érkeztem el egy Dünaburgtól elég távol eső pontra. Ott egyvágányú vonat állt a pályaudvaron. A vonalat már nem használják. Az állomás üres. Az orvosfőnök, Puriskievits fogadott. A vonat előtt terített, hosszú asztal mellett katonák és menekültek ültek, ezek a szerencsétlenek, akik egész utazásom alatt szorongással töltötték el a szívemet. Mindegyik előtt tele tányér, orosz leves, marhahús. Ki adja ezt az élelmiszert? Mindenki. Akik erre járnak, katonák, polgárok. Kik esznek itt? Mindenki. Akik erre járnak. Katonák, polgárok. Nem kérdezik tőlük, van-e szabadságuk, van-e élelmezési utalványuk. „Éhes? Üljön le és egyék". Bementem a konyha-vagyonokba, ahol százliter számra főzik a levest és százkiló számra a marhahúst. A szomszédos vasúti kocsiban van a fogászati műterem. Itt egy francia fogorvos a főnök, aki a pétervári klinikán professzor.