Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)

1916-01-09 / 9. szám

­ Vasárnap PESTI NAPLÓ 1916. január «­ zásából azután pompás kis képtárat festett a szó­fiai és cuxinogradi királyi paloták számára. Fer­dinánd király többféle kitüntetésben részesítette a művészt. Egyik bucsuzása alkalmából e szavakat intézte Neogrády Antalhoz : — Sajnos, el kell hagynom ezt a szép vidéket... — Majd elérzékenyülten karolta át a művészt a szavakkal: „Önnek oly szíve van, mint nekem és úgy érez, mint én. A művésznek a szófiai királyi palotából kül­dött képeslapon, hol a királyi kert egy részletének fényképét látjuk, a bolgár felség dokumentálja a murányi szép napokra vonatkozó nosztalgiáját és visszaemlékezését; tökéletes magyarsággal, tiszta költői hangulatban ezeket írja: — Köszönöm szivélyes levelét — sajnálom rosszullétét és családja gyászát. Itt az ősz cso­dálatos ... Az én gondolataim azonban Gömör és Szepes vidékem, az én kedvelt völgyeimben járnak ... Én mindig a murányi sziklákra gon­dolok! A művésznek egy képeslapot is küldött a király fófiai kertjének egy részletével és az euxinogradi k­irályi kastélyról felvett fekete-tengeri látképpel. Az egyikre odaírta szokott inkognito nevét: „Mu­rányi." A murányi vár romantikáját nemrégiben azzal akarta megörökíteni Ferdinánd király, hogy a saját költségén művészi kápolnát akart a mintegy kilenc­száz méternyi magas murányi várban emeltetni és hir szerint avval a gondolattal is foglalkozott, hogy a kápolnába hozzák a murányi Vénusznak, a Széchy Máriának Szombathelyen levő hamvait. De a rendkívüli tehnikai nehézségek miatt egyelőre abba maradt az építkezés terve s most Neogrády Antal egy monumentális festményében kelt új életre a murányi Vénusz és Wesselényi hallakatlan sze­relmének legendája. Itt említjük meg, hogy a mű­vész megfestette „Széchy Mária és Wesselényi ta­lálkozását a liszok­i völgyben" a gömöri főispán fogadóterme részére. E találkozás egy részlete Pe­tőfi csodás ihlettel megirt költeményének és eszünk­be jut a romantikus lovagrege, mely szerint Széchy Mária úgy játszotta ki szigorú nagybátyját, Illés­házyt és a vár cselédségét, hogy éjnek idején kötél­hágcsóval várta szerelmesét a felhők magasában. A bolgár király részéről mai számunkban kö­zölt és Neográdyhoz küldött két nyílt levelezőlap­jának mása, rendkívül értékes dokumentumok; végtelenül felemelő a magyarságra, hogy a velünk rokon bolgár nemzetnek nemcsak az egész közvé­leménye, de annak költői lelkű koroaiás feje, az uralkodói erények tündöklő példaképe minden al­kalommal tüntet magyarság iránt való rokonszen­vével­ fagytak s a törököknek nagy municiókészle­tük és emberfölöslegük volt, Hamilton tábor­nok 50.000 katonáért táviratozott. Ezzel a megerősítésével megnyithatta volna az utat a flottának Konstantinápoly felé. Legnagyobb csalódására azonban azt kellett hallania, hogy a kért megerősítést nem küldhették. Hamilton tábornok jelentése London, január 8. (Reuters) Hamilton tábornok legújabb je­­l­entésében a Gallipoli, augusztus első felében­­ folyt harcokról számol be. A jelentés úgy vég­ződik, hogy a muníció és új csapatok érkezése csökkent, hogy a Gallipolin álló csapatok közt betegségek pusztítottak, hogy azonban a csa­patok jókedvűek és bizakodók voltak. Midőn Kitchener a tábornokot október 1-én felszólí­totta, hogy küldje be a veszteségek jegyzékét, ami Gallipoli kiürítését vonhatta volna maga után, Hamilton úgy válaszolt, hogy ilyen lé­pést képzelhetetlennek tart. Október 16-án táviratilag Londonba hívták vissza, mert a kormány véleményét óhajtotta hallani a fele­lős parancsnoknak a kiürítés kérdésében. Hamilton tábornok jelentésének fő részét az augusztusi rettenetes csata leírása képezi. Suvlánál a törököket teljesen meglepték, de az elviselhetetlen hőség, a csapatok kime­rülése és a nehéz terepviszonyok közt folyt folytonos harcok, úgyszintén a vízellátás ne­hézségei arra kényszerítették Stopford tábor­nokot és hadosztályparancsnokait, hogy vár­janak, míg csapataik kipihenik magukat. A tizenkét órás pihenés alatt a törökök hatal­mas megerősítéseket vontak oda s minthogy a török haderők folyton-folyvást erősbödtek, a csapatok kénytelenek voltak az elfoglalt állá­sokból kivonulni. Minthogy a brit csapatok gyorsan meg­ Az ellenség táborában Mario Passarge tudósítása Szófia, december végén Apa, anya, három fiú és egy kicsiny, feketeszemű lányka, várnai görög bolgárok, ültek velem egy szakaszban Külele-Burgastól kezdve, ahol a Szófia—Konstantinápoly vasúti vonaltól eltértünk. Közös célunk Szaloniki volt. A vonatok csak éjjel mennek, a kocsik nincsenek megvilágítva. Holdfény tört át a nedves ködön. Elmosódva, elhagyatva, vég­telenül húzódik végig a terep jobbról és bal­ról. A kis­lány nyugtalankodni kezdett. Med­dig tart ez a végtelen utazás. És ha kérdezte: „Anyám, mikor leszünk már a néninél?" — az anya megsimogatta fekete haját és halálos szomorúsággal felelte: „Nem tudom, gyerme­kem, apa sem tudja, senki sem tudja, várjon odáig jutunk-e"... Az apa mormogott vala­mit, hogy bizony úgy van. Én kitéptem ma­gam ennek a sötét szakasznak a hangulatából és kiléptem a jeges, fűtetlen folyosóra. Meny­nyiszer fogom még hallani, ne utazzék, mert ezt és ezt mesélték. Hallott már Máltáról? Az én elkeseredett családom meg is ijedt és Xarithiban leszállt a vonatról. Tarka pod­gyászaikkal megtelt a perron, mindenüket magukkal vitték. Matracokat, mosdótálakat, gyertyatartókat és egy kanári madacat. Xanthi­ban sokáig állt a vonat. Jöttek az utasok a többi szakaszból, látták a tarka koffertömeget és megkérdezték, vájjon itt maradnak-e. Igen, itt maradnak, mert most már biztosan tudják, hogy nem eresztik céljukhoz. Egyszerre aztán mindenki tudta már, hogy nem megy tovább. St­t kell maradni és külön útlevélről gondos­kodni. Talán két-három nap múlva ismét meg lehet próbálni... Egyre szaporodott a podgyásztömeg a perronon, álmos arcok gond­telten néztek maguk elé, csak azok utaztak tovább, akik Dorianon innen laktak. Bennem felébredt a dac. Csak azért is tovább. Ha kocsin, vagy gyalog kell mennem, akkor is el kell jutnom Szalonikibe. És máris úgy érez­tem magam, mintha a kapus előtt lennék. És minden oly simán ment. Valóságos a csalódás. Okcsilarban, a görög határon jó ideig tartott, míg elhagyhattuk szakaszainkat és át­szállhattunk a görög kocsikba. Egy görög katona, kezében lovaglóostorral felszólított, hogy a perronról térjek vissza a szakaszomba. „Nem értek görögül" — mondtam. Erre angolul ismételte meg utasítását. „Angolul sem értek" — jegyeztem meg, — „talán fran­ciául". — „Ah" — szólt, — „ön francia? Akkor itt maradhat." Ugyan nem tudom, hogy képzelte el, hogy francia­­létemre Bulgáriából jövök, de mégis elgondolkoztam a különféle bánásmódon, amelylyel­­ a különböző állam­polgárokat illette. Megtudtam azonban, hogy ez csupán a görög katonának személyes rokon­szenve volt a francia iránt. Egyébként franciá­nak is tilos a perronon állni. A vonat kezdett gyorsabban haladni és négy órakor Dániában voltunk. Nagyon meg voltak itt lepve, amikor azt kérdeztem, hogy a vonat menetrend szerint indul el Szalonikibe. Hogyne! Reggel 7 órakor és este 7 órakor Szalonikiben van ... Drama görög garnizon­város, egy egész hadosztály tartózkodik ott. Drama majdnem olyan ma is, mint volt a tö­rökök alatt. Az utcák kínzó tojásflaszterrel vannak kikövezve, amelyben sáros pocsolya folyik, kis boltok apró lisztes- és rizs­zsákok­kal, tarka szalagokkal és fényes gombokkal. Itt kezdődik Macedónia legjobb dohányvidéke, minden harmadik ember dohánytermeléssel foglalkozik. De az utcák nem dohánytól illa­tosak, hanem nyitott k­ockák rettenetes gőzei­től. Főleg az ajánlott hotelban nem volt tűr­hető a levegő. Zsebkendőmmel az orrom előtt feküdtem le ágyamba. Másnap reggel pontosan indult el a vonat. Zsúfolva volt és mindenki Szalonikibe igyeke­zett Seresben elterjedt a hír, hogy bizonytalan­­ ideig kt kell vesztegelnünk. Az a vonat, amely tegnap indult el ugyanily időben Szaloniki felé amelynek már tegnap este kellett volna megérkeznie, innen húsz kilométerre áll egy állomáson és nem bír tovább. A vonal vigasz­talanul el van tömve. Ugyanígy járt az ellen­vonat. Az ok az angolok és franciák nagy visszavonulási transzportja. Itt először csodál­koztam azon az abszolút közömbösségen, amelylyel angolokról és franciákról beszéltek. Úgy hangzott, mintha azok mindig itt lettek volna, mintha minden magától érthető volna; végre elindultunk és késő éjjel megérkeztünk Doiranba. — Nous voila a Doiran, — ébresztett feti útitársam, egy németbarát görög tiszt. Félig álomban még kérdeztem: „És hol vannak az angolok?" A görög kinevetett és így felelt: „Azok már elmentek inne­n, a má­­sodik állomásnál majd szolgálok velük. Száll­jon ki, itt jó bort kapni..." Kiszálltunk. Az elmosódott holdfényben ott hevert a doirani tó, mint nagy darab üveg­hasáb. Nedves faillat volt a levegőben. Fekete árnyékok mozogtak lassan a mezőkön a bol­gár határ felé, elmaradt lovak voltak. Alacsony fabódéba léptünk. Füst és gőz tépték szét az emberek és tárgyak kontúrjait. Valaki hirtelen megragadta a poharamat Hátranéztem. Egy francia dragonyos volt. Kenyérjegy és ingyen­kenyér A kenyérjegyrendszer, bármennyire szükséges is gazdasági egyensúlyunk fentalrtása szempontjá­ból, egyes intézményeknél nagy zavarokat okozott. Azok a jótékonysági intézmények, amelyek élelmi­szeroszt­ással foglalkoznak, a menedékházak és az árvaházak, az új rendszer miatt, pillanatnyilag kellemetlen helyz­etbe kerültek és egyelőre kény­telenek a jótékonyságot, az eddiginél kisebb mér­tékben gyakorolni. Ezek közé az intézmények közé tartozik elsősorban az Ingyenkenyér Egye­sület. A Pesti Napló munkatársa szombaton dél­után felkereste az Ingyenkenyér kenyérosztó he­lyiségét, a Podmanicky­ utcában. Három óra táján már mintegy háromszáz kisgyermek állott az ut­cán. Egész aprók és nagyobbak váltakozva, közöt­tük egy-egy asszony is, karján a gyermekéve­l. Csakhamar kinyitják a né -gyajtót és a gyerekhad beözönlik a kenyéroszitó helyiségbe. Ma még a rendes porciót kapják meg, holnap is, de holnap­után már életbe lép az uj rend és akkor bizony szűkebben kell mérni a szegények kenyerét is. Az "Ingyenkenyér titkára, az uj rendről aláb­biakban informálta munkatársunkat: — Mostanában naponta mintegy hét-nyolc­­­száz személynek adunk kenyeret, túlnyomó rész­­­ben gyermekeknek, kevesebb asszonynak és fér­fiaknak egyáltalán. A férfiak részére azért szünt­­ettük be a kenyérosztást, mert ma olyan munka­alkalmak vannak, hogy a férfiak meg tudják ke­resni a kenyerüket. Legfeljebb, ha egy-egy törő­dött, munkaképtelen öregember jön, annak adunk kenyeret — A kenyérszeletek súlya 17—20 deka. Az egyedül jövő gyermek két ilyen szeletet kap, tehát 34—40 deka kenyeret, mig a gyermekével jövő anya két ilyen szeletet és egy kenyérvéget, tehát mintegy 50—55 dekást kap egy alkalommal. — Minthogy a városi kenyérgyártól csakis a beszolgáltatott kenyér­jegyek ellenében kapunk ke­nyeret, hétfőtől kezdve mi is csak legfeljebb 34 deka kenyeret adhatunk ki személyenként. A ki­osztás eddigi rendje azzal módosul, hogy az ajtó­ban alkalmazottunk minden jegyről levágja a napi szelvényt és csak ennek ellenében adunk ki ke­nyeret. A gépeink kisebb szeleteket fognak vágni. — Mostanában naponta átlag 200 kilogramm kenyeret osztunk ki a 7—800 személy között. A háború első hónapjában és a tavalyi déten, még háromezer látogatónk volt naponta és akkor hét­nyolc mázsa kenyerünk fogyott el. — Arról szó sem lehet, hogy velünk kivételt tegyenek. Mi éppen úgy, mint bárki, csakis utal­vány ellenében adhatunk ki kenyeret. Magunk saj­náljuk a legjobban, hogy emiatt kénytelenek le­szünk az adagokat csökik...üteni.

Next