Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)
1916-01-09 / 9. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1916. január « zásából azután pompás kis képtárat festett a szófiai és cuxinogradi királyi paloták számára. Ferdinánd király többféle kitüntetésben részesítette a művészt. Egyik bucsuzása alkalmából e szavakat intézte Neogrády Antalhoz : — Sajnos, el kell hagynom ezt a szép vidéket... — Majd elérzékenyülten karolta át a művészt a szavakkal: „Önnek oly szíve van, mint nekem és úgy érez, mint én. A művésznek a szófiai királyi palotából küldött képeslapon, hol a királyi kert egy részletének fényképét látjuk, a bolgár felség dokumentálja a murányi szép napokra vonatkozó nosztalgiáját és visszaemlékezését; tökéletes magyarsággal, tiszta költői hangulatban ezeket írja: — Köszönöm szivélyes levelét — sajnálom rosszullétét és családja gyászát. Itt az ősz csodálatos ... Az én gondolataim azonban Gömör és Szepes vidékem, az én kedvelt völgyeimben járnak ... Én mindig a murányi sziklákra gondolok! A művésznek egy képeslapot is küldött a király fófiai kertjének egy részletével és az euxinogradi királyi kastélyról felvett fekete-tengeri látképpel. Az egyikre odaírta szokott inkognito nevét: „Murányi." A murányi vár romantikáját nemrégiben azzal akarta megörökíteni Ferdinánd király, hogy a saját költségén művészi kápolnát akart a mintegy kilencszáz méternyi magas murányi várban emeltetni és hir szerint avval a gondolattal is foglalkozott, hogy a kápolnába hozzák a murányi Vénusznak, a Széchy Máriának Szombathelyen levő hamvait. De a rendkívüli tehnikai nehézségek miatt egyelőre abba maradt az építkezés terve s most Neogrády Antal egy monumentális festményében kelt új életre a murányi Vénusz és Wesselényi hallakatlan szerelmének legendája. Itt említjük meg, hogy a művész megfestette „Széchy Mária és Wesselényi találkozását a liszoki völgyben" a gömöri főispán fogadóterme részére. E találkozás egy részlete Petőfi csodás ihlettel megirt költeményének és eszünkbe jut a romantikus lovagrege, mely szerint Széchy Mária úgy játszotta ki szigorú nagybátyját, Illésházyt és a vár cselédségét, hogy éjnek idején kötélhágcsóval várta szerelmesét a felhők magasában. A bolgár király részéről mai számunkban közölt és Neográdyhoz küldött két nyílt levelezőlapjának mása, rendkívül értékes dokumentumok; végtelenül felemelő a magyarságra, hogy a velünk rokon bolgár nemzetnek nemcsak az egész közvéleménye, de annak költői lelkű koroaiás feje, az uralkodói erények tündöklő példaképe minden alkalommal tüntet magyarság iránt való rokonszenvével fagytak s a törököknek nagy municiókészletük és emberfölöslegük volt, Hamilton tábornok 50.000 katonáért táviratozott. Ezzel a megerősítésével megnyithatta volna az utat a flottának Konstantinápoly felé. Legnagyobb csalódására azonban azt kellett hallania, hogy a kért megerősítést nem küldhették. Hamilton tábornok jelentése London, január 8. (Reuters) Hamilton tábornok legújabb jelentésében a Gallipoli, augusztus első felében folyt harcokról számol be. A jelentés úgy végződik, hogy a muníció és új csapatok érkezése csökkent, hogy a Gallipolin álló csapatok közt betegségek pusztítottak, hogy azonban a csapatok jókedvűek és bizakodók voltak. Midőn Kitchener a tábornokot október 1-én felszólította, hogy küldje be a veszteségek jegyzékét, ami Gallipoli kiürítését vonhatta volna maga után, Hamilton úgy válaszolt, hogy ilyen lépést képzelhetetlennek tart. Október 16-án táviratilag Londonba hívták vissza, mert a kormány véleményét óhajtotta hallani a felelős parancsnoknak a kiürítés kérdésében. Hamilton tábornok jelentésének fő részét az augusztusi rettenetes csata leírása képezi. Suvlánál a törököket teljesen meglepték, de az elviselhetetlen hőség, a csapatok kimerülése és a nehéz terepviszonyok közt folyt folytonos harcok, úgyszintén a vízellátás nehézségei arra kényszerítették Stopford tábornokot és hadosztályparancsnokait, hogy várjanak, míg csapataik kipihenik magukat. A tizenkét órás pihenés alatt a törökök hatalmas megerősítéseket vontak oda s minthogy a török haderők folyton-folyvást erősbödtek, a csapatok kénytelenek voltak az elfoglalt állásokból kivonulni. Minthogy a brit csapatok gyorsan meg Az ellenség táborában Mario Passarge tudósítása Szófia, december végén Apa, anya, három fiú és egy kicsiny, feketeszemű lányka, várnai görög bolgárok, ültek velem egy szakaszban Külele-Burgastól kezdve, ahol a Szófia—Konstantinápoly vasúti vonaltól eltértünk. Közös célunk Szaloniki volt. A vonatok csak éjjel mennek, a kocsik nincsenek megvilágítva. Holdfény tört át a nedves ködön. Elmosódva, elhagyatva, végtelenül húzódik végig a terep jobbról és balról. A kislány nyugtalankodni kezdett. Meddig tart ez a végtelen utazás. És ha kérdezte: „Anyám, mikor leszünk már a néninél?" — az anya megsimogatta fekete haját és halálos szomorúsággal felelte: „Nem tudom, gyermekem, apa sem tudja, senki sem tudja, várjon odáig jutunk-e"... Az apa mormogott valamit, hogy bizony úgy van. Én kitéptem magam ennek a sötét szakasznak a hangulatából és kiléptem a jeges, fűtetlen folyosóra. Menynyiszer fogom még hallani, ne utazzék, mert ezt és ezt mesélték. Hallott már Máltáról? Az én elkeseredett családom meg is ijedt és Xarithiban leszállt a vonatról. Tarka podgyászaikkal megtelt a perron, mindenüket magukkal vitték. Matracokat, mosdótálakat, gyertyatartókat és egy kanári madacat. Xanthiban sokáig állt a vonat. Jöttek az utasok a többi szakaszból, látták a tarka koffertömeget és megkérdezték, vájjon itt maradnak-e. Igen, itt maradnak, mert most már biztosan tudják, hogy nem eresztik céljukhoz. Egyszerre aztán mindenki tudta már, hogy nem megy tovább. Stt kell maradni és külön útlevélről gondoskodni. Talán két-három nap múlva ismét meg lehet próbálni... Egyre szaporodott a podgyásztömeg a perronon, álmos arcok gondtelten néztek maguk elé, csak azok utaztak tovább, akik Dorianon innen laktak. Bennem felébredt a dac. Csak azért is tovább. Ha kocsin, vagy gyalog kell mennem, akkor is el kell jutnom Szalonikibe. És máris úgy éreztem magam, mintha a kapus előtt lennék. És minden oly simán ment. Valóságos a csalódás. Okcsilarban, a görög határon jó ideig tartott, míg elhagyhattuk szakaszainkat és átszállhattunk a görög kocsikba. Egy görög katona, kezében lovaglóostorral felszólított, hogy a perronról térjek vissza a szakaszomba. „Nem értek görögül" — mondtam. Erre angolul ismételte meg utasítását. „Angolul sem értek" — jegyeztem meg, — „talán franciául". — „Ah" — szólt, — „ön francia? Akkor itt maradhat." Ugyan nem tudom, hogy képzelte el, hogy francialétemre Bulgáriából jövök, de mégis elgondolkoztam a különféle bánásmódon, amelylyel a különböző állampolgárokat illette. Megtudtam azonban, hogy ez csupán a görög katonának személyes rokonszenve volt a francia iránt. Egyébként franciának is tilos a perronon állni. A vonat kezdett gyorsabban haladni és négy órakor Dániában voltunk. Nagyon meg voltak itt lepve, amikor azt kérdeztem, hogy a vonat menetrend szerint indul el Szalonikibe. Hogyne! Reggel 7 órakor és este 7 órakor Szalonikiben van ... Drama görög garnizonváros, egy egész hadosztály tartózkodik ott. Drama majdnem olyan ma is, mint volt a törökök alatt. Az utcák kínzó tojásflaszterrel vannak kikövezve, amelyben sáros pocsolya folyik, kis boltok apró lisztes- és rizszsákokkal, tarka szalagokkal és fényes gombokkal. Itt kezdődik Macedónia legjobb dohányvidéke, minden harmadik ember dohánytermeléssel foglalkozik. De az utcák nem dohánytól illatosak, hanem nyitott kockák rettenetes gőzeitől. Főleg az ajánlott hotelban nem volt tűrhető a levegő. Zsebkendőmmel az orrom előtt feküdtem le ágyamba. Másnap reggel pontosan indult el a vonat. Zsúfolva volt és mindenki Szalonikibe igyekezett Seresben elterjedt a hír, hogy bizonytalan ideig kt kell vesztegelnünk. Az a vonat, amely tegnap indult el ugyanily időben Szaloniki felé amelynek már tegnap este kellett volna megérkeznie, innen húsz kilométerre áll egy állomáson és nem bír tovább. A vonal vigasztalanul el van tömve. Ugyanígy járt az ellenvonat. Az ok az angolok és franciák nagy visszavonulási transzportja. Itt először csodálkoztam azon az abszolút közömbösségen, amelylyel angolokról és franciákról beszéltek. Úgy hangzott, mintha azok mindig itt lettek volna, mintha minden magától érthető volna; végre elindultunk és késő éjjel megérkeztünk Doiranba. — Nous voila a Doiran, — ébresztett feti útitársam, egy németbarát görög tiszt. Félig álomban még kérdeztem: „És hol vannak az angolok?" A görög kinevetett és így felelt: „Azok már elmentek innen, a második állomásnál majd szolgálok velük. Szálljon ki, itt jó bort kapni..." Kiszálltunk. Az elmosódott holdfényben ott hevert a doirani tó, mint nagy darab üveghasáb. Nedves faillat volt a levegőben. Fekete árnyékok mozogtak lassan a mezőkön a bolgár határ felé, elmaradt lovak voltak. Alacsony fabódéba léptünk. Füst és gőz tépték szét az emberek és tárgyak kontúrjait. Valaki hirtelen megragadta a poharamat Hátranéztem. Egy francia dragonyos volt. Kenyérjegy és ingyenkenyér A kenyérjegyrendszer, bármennyire szükséges is gazdasági egyensúlyunk fentalrtása szempontjából, egyes intézményeknél nagy zavarokat okozott. Azok a jótékonysági intézmények, amelyek élelmiszerosztással foglalkoznak, a menedékházak és az árvaházak, az új rendszer miatt, pillanatnyilag kellemetlen helyzetbe kerültek és egyelőre kénytelenek a jótékonyságot, az eddiginél kisebb mértékben gyakorolni. Ezek közé az intézmények közé tartozik elsősorban az Ingyenkenyér Egyesület. A Pesti Napló munkatársa szombaton délután felkereste az Ingyenkenyér kenyérosztó helyiségét, a Podmanicky utcában. Három óra táján már mintegy háromszáz kisgyermek állott az utcán. Egész aprók és nagyobbak váltakozva, közöttük egy-egy asszony is, karján a gyermekével. Csakhamar kinyitják a né -gyajtót és a gyerekhad beözönlik a kenyéroszitó helyiségbe. Ma még a rendes porciót kapják meg, holnap is, de holnapután már életbe lép az uj rend és akkor bizony szűkebben kell mérni a szegények kenyerét is. Az "Ingyenkenyér titkára, az uj rendről alábbiakban informálta munkatársunkat: — Mostanában naponta mintegy hét-nyolcszáz személynek adunk kenyeret, túlnyomó részben gyermekeknek, kevesebb asszonynak és férfiaknak egyáltalán. A férfiak részére azért szüntettük be a kenyérosztást, mert ma olyan munkaalkalmak vannak, hogy a férfiak meg tudják keresni a kenyerüket. Legfeljebb, ha egy-egy törődött, munkaképtelen öregember jön, annak adunk kenyeret — A kenyérszeletek súlya 17—20 deka. Az egyedül jövő gyermek két ilyen szeletet kap, tehát 34—40 deka kenyeret, mig a gyermekével jövő anya két ilyen szeletet és egy kenyérvéget, tehát mintegy 50—55 dekást kap egy alkalommal. — Minthogy a városi kenyérgyártól csakis a beszolgáltatott kenyérjegyek ellenében kapunk kenyeret, hétfőtől kezdve mi is csak legfeljebb 34 deka kenyeret adhatunk ki személyenként. A kiosztás eddigi rendje azzal módosul, hogy az ajtóban alkalmazottunk minden jegyről levágja a napi szelvényt és csak ennek ellenében adunk ki kenyeret. A gépeink kisebb szeleteket fognak vágni. — Mostanában naponta átlag 200 kilogramm kenyeret osztunk ki a 7—800 személy között. A háború első hónapjában és a tavalyi déten, még háromezer látogatónk volt naponta és akkor hétnyolc mázsa kenyerünk fogyott el. — Arról szó sem lehet, hogy velünk kivételt tegyenek. Mi éppen úgy, mint bárki, csakis utalvány ellenében adhatunk ki kenyeret. Magunk sajnáljuk a legjobban, hogy emiatt kénytelenek leszünk az adagokat csökik...üteni.