Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)

1916-01-13 / 13. szám

Csötörti PESTI NAPLÓ­ ­ 1916. január 13. 11 vSzedd-il-Bar­ gyhónapos harctéri nyugalmat vá­ratlanul oly hir törte meg, amely hadászati­tóig ugy a tem­pészetes folyománya volt szerbiai sikerű­inek és igy talán lényegtelen epizód­nak teinthető, de politikailag egyike a háboru legnagobb eseményeinek, amelynek hatása ma be sem látható. Szedd-il-Bar, a Galli­poli ,Perrgerzár" előtt kivívott török győ­zelem Törökországi tartózkodásom alatt, mi­dőn központi hatalmaktól való teljes elszi­geteltég miatt sok nehézséggel kü­zdő vitéz tö­rök eregnek a magyar nemzet által ajándéko­zott 300.000 ember részére szóló kolera- és tifoz-oltóanyagot vittem le, szívszorongva lestik a Gallipoli-félszigeten történő offenzí­vát lefolyását. Kevesen tudták, hogy Gal­lipli erődítményei alatt kellett eldőlnie nemcsak annak a küzdelemnek, amely a Dar­danellák birtoka felett volt hivatva dönteni, hinem hogy stratégiailag a Dardanelláknál fog eldőlni a kaukázusi, a mezopotámiai és a dínai harcterek sorsa is. A török sereg a né­met és török tisztek vezetésével csodákat növelt a tengerszoros védelmében, bár tagad­hatatlan, hogy az angol hadvezetés dilettantiz­musa is hozzájárult ahhoz, hogy a balkáni és tripoliszi háború s a kormányváltozás bajai­tól is szenvedő török nép oly dacosan ellent­állt és meghiúsíthatta az angolok kétségbeesett erőfeszítéseit. Ma, midőn a balkáni utunk és összeköttetésünk a dardanellai expedíciót már a hadtörténelem eseményei közé iktatta, ob­jektív módon végigfuthatunk a tengerszoros támadásának lefolyásán. Az angolok a világháborúban való szere­püknek nem hadi tények sikerével akartak eleget tenni. Hadseregük, amint ezt vala­mennyi taktikai kézikönyvük áttanulmányo­zása bizonyítja, félművelt népek elleni hadjá­ratokra volt csak berendezve. Felsőbb straté­giai oktatásuk Wellington és lord Raglan óta az „Ermattungsstrategie" elveire alapult, amely oly háborúban, ahol aktív és pozitív szerepet kellett volna játszaniok, teljesen csődöt mond. A Dardanellák elleni akció is, amelynek politi­kai és stratégiai oka volt, a teljes fejetlenség jegyében folyt le. Emlékezünk még 1914. októ­ber utolsó napjaira, amidőn a török-orosz, angol, francia háború kitört és Konstantiná­poly kapui, a Dardanellák angol admirálisok gondjaira voltak bízva. Nem kizárt dolog, hogy az angol középtengeri flotta forszíroz­hatta volna a gyengén megerősített és jól is­mert szorost, egyedül, szárazföldi kooperáció nélkül és egygyel szaporította volna a hadi történelemben ritka esetek számát, midőn puszta hajóraj szárazföldi ütegeket legyőz. De az angol várt. Ekkor még szövetségeseire bizta a haditényeket, míg maga az instigátor szerepében szemlélte, miként fogják egymást az ellenséges Németország, a veszedelmes ázsiai riválisa, Oroszország és afrikai kon­kurrense, Franciaország szétmarcangolni, hogy végül, ha a legerősebb és legveszélyesebb né­met birodalom le lesz teperve, szövetségesei és riválisai, sebeiket fájlalva, évtizedekig kénytelenek lesznek a világ egyeduralmát Angliának átengedni. Ilyen negatív szerepet játszott Anglia Európa történetében két század óta. Marlbo­rough és Wellington szerepe a kontinens egy­ségének vagy egyeduralmának nem saját hadierejük, hanem az egyesülés vagy egyed­uralom alá veagáló népek szétcsoportosításá­val és erőiknek egymás elleni felhasználásával való megtörése volt. Ez a negatív stratégia csődöt mondott a Dardanelláknál, mert a várakozás álláspont­jára helyezkedtek ott, ahol csak a napóleoni „Niederwerfungs Strategie" arathatott diadalt. E teoretikus álláspontra későn jutottak az an­golok és nem tették teljesen magukévá elveit. Februárban és márciusban próbáltak ugyan támadni, de csak hadihajókkal, holott ami sikerre vezethetett volna a háború kitöré­sekor, biztos kudarcot eredményezett négy hó­napi késedelem után, mire a törökök már fel­készültek a tengeri áttörés ellen. Hamilton tábornok talán csak a márciusi 18-iki kudarc után vette elő a katonai kézikönveket és azok tanítása után szárazföldi támadást aján­lott a siker elérése érdekében. Anglia azonban a haditenyek szerepét szövetségeseire bízva, nem rendelkezett száraz­földi sereggel és csak további három hónap után — mire a törökök már elkészültek lö­vészárkaikkal — szállította partra sportsze­rűen kiképzett katonáit, miben óriási tengeri tüzérségi fölénye nagy mértékben segítette. A már kezdettől fogva észlelt módszertani hibák a partraszállás után is folytatódtak. A török hadsereg bámulatos vitézségét, vezetőinek tudását és erélyét csak a háború utáni iroda­lom lesz képes teljes mértékben méltányolni, amire ismeretessé válik, hogy Szállítási nehéz­ségek következtében a támadó angol-francia sereg kézifegyver, tüzérségi és technikai felké­szü­ltségben messze felülmúlta a védő sereget, amelynek legerősebb támasza katonai tradí­ciója és rendíthetetlen vallásbeli hite volt. Három helyen szálltak ellenségeink partra és ásták be i magukat: Szedd-il-Bar, Ari-Burnu (Méh-fok) és Anafortánál, amely utóbbi a Gallipoli-félsziget sajátságos, a tengerbe nyúló alakjánál fogva leginkább fenye­gette átkarolással és beszórással a tengersszoros erődést. az angolok. Sorban próbá­k meg az áttörése­ket és ezeket is 3—4 l­eti időközökben, amely alkalmat adott a védőseregnek, hogy összes tüzérségi erejét a fenyegetett ponton egyesítse és­­­a szünetek alatt a védelmi eszközöket és a muníciót pótolhassa, illetőleg előállíthassa. E dilettáns hadvezetésre aztán kétszere­sen rácéfolt a mi gyors és szükséges szerbiai áttörésünk, amely 1. korlátlan eszközökkel láttatja el ma Törökországot és képessé teszi, hogy a Dardanellákon támadó gyanánt lépjen fel, 2. amely Szalonikiben egygyel meg­szaporította ama „támadó" bázisok helyét, amelylyel a tétovázó, tapogatózó angol hadve­zetőségnek számolnia kell. Ama fogoly angol tisztek, akikkel alkal­mam volt Törökországban beszélni, egyhangú­lag azon nézeten voltak, hogy a szerbiai ösz­szeköttetés helyreállítása után az angol-fran­cia hadsereget a törökök rövidesen a tengerbe fogják dönteni, hacsak maguk nem fogják előbb otthagyni katonai játékosaik színterét. Szedd-il-Bar kiürítésével a Gallipoli harctér megszűnt. A török győzelemnek óriási jelentőségét csak az tudja kellő módon méltányolni, aki a keleti ember lelkiállapotát és gondolkozás­módját megérti. Egy évszázad óta, a háború kitöréséig a török műveit osztály franciabarát volt. Francia a társalgás és a hivatalos nyel­vük idegenekkel szemben. A francia irodalom volt az egyedüli, amely, ha felületesen is, de mégis befolyást gyakorolt gondolataikra. Eu­rópa alatt csak franciákat értettek. A fran­ciák nyelvük, kereskedelmük és bájos, keleti formalizmusnak nagyon tetszetős modoruk és lebilincselték az ország erkölcsi és­­ anyagi vonzódását. A németeket kevésbé ismerték és akik ismerték őket, főleg Franciaországból is­merték őket. A­ német alaposság, a példátlan rend és szigorú szervezettség még nem tudott oly tért hódítani a keletiek szívében, mint a talán hazug és fölületes, de mindenesetre sze­retetreméltó francia. A keleti ember pedig még nem tudott belemerülni a német szellem mélységes produktumaiba, találmányaiba, tu­dományába és bölcsészeti rendszerébe. Az angol a keleti ember előtt a világ­hatalom képviselője. Senkinek sem imponál úgy a pozitív siker, a tényleges erő, mint a keleti embernek és ezért az angolt, ha nem is érti, ha nem is szereti — fél tőle. Erre a féle­lemre — hatalmas tényező az emberiség éle­tében, alapította az angol keleti világbirodal­mát. A megrettentés és a fölényes szabadság­adás ott, ahol a népet már megfosztották a szervezkedés eszközeitől, biztosította a nagy koncepciójú angol gyarmatokat. Arábiában, mint szabadsághős lépett fel és tudósaival nemcsak az arab törzsek nyelvét és ethnográ­fiáját tanulmánnukoutatta, hanem ígéretekkel, pénzzel és fegyverajándékokkal magához csalogatta őket, hogy majdan felhasználhassa őket a jövő nagy céljaira. A török közigazgatás Abdul-Hamid alatt szintén az angoloknak kedvezett, mert a „par­lamentáris" szabadsághős Albionban látta jövendő megváltójukat. Nem is maradt a bevetett mag gyümölcs nélkül. Hiszen az angolok nem jutottak volna el Bagdad falai alá, ha arab beduinok nem mutatják nekik az utat. A mohamedán világ elégedetlenei, akik talán gyűlölik az angolt, de félnek, rettegnek tőle, nem mertek lázadásba kitörni és nem bátorkodták fegyvereiket a világ ura, a céltudatos, az önző, a nagystílű angol grand seigneur ellen fordítani. Ma az angolokat keleten csúfos vereség érte. Bagdad alól vissza kellett vonulnok, a Gallipoli fésziget véres csataterét megverve kellett kiüríteniök. A keleti „csodalámpás" kialudt. A hatalmas angol nem verhetetlen többé Az izlám és fegyverei megőrölték, le­gypetitik. A siker, „Szedd-il-Bar" csodálatba ej­tett­e a merengő keletit és fel fogja rázni tét­lens­égéből. A Kut-el-Amarában körülzárt angol sere­get, a mindenfelől gyülekező, az angol „csoda­emberen" ma már mulató beduin törzsek gyors megadásra fogják kényszeríteni és az izlám világ gyűlölve-rettegő hívői nagyszámban fog­nak a siker által koronázott török hadsereg zászlója alá seregleni. Meg fog ismétlődni az izlám történetében az az esemény, hogy mint Mohamed, a pró­féta elfoglalta Mekkát, seregestül vallották ma­gukénak pogány arabok az izlám vallást és tovább segítették győzelmi útjában a prófétát. A siker mindent legyőz. Miként a dardanellai győzelem nagy ki­hatással lesz a török birodalom perifériáin és azon túl élő mohamedánok harci elszántsá­gára és a szent háború sikerére, úgy lesz ez a nagy felbuzdulás, a győzelmes eredményben való hit és a vallásos forrongás a presztízs­vesztett angolok dominiumaiban, óriási erősítő befolyással Konstantinápoly és a törökség tra­dicionális francia és angol barátságára. A varázs megtört. A főváros és az egész birodalom megszabadult aggasztó nyomástól, amely létében fenyegette és tönkresilányultak mindama féltett remények és óvatos vágyak, amelyek egy esetleges angol-francia siker ese­tén megsemmisíthették volna nemcsak vérrel pecsételt szövetségünket, de talán az uralkodó török fajt is. A bizonytalanság — Hannibal ante portás — a félszegség helyébe az elhatá­rozott tett fog lépni és ez a tett a mi és szö­vetségeseink oldalára fogja kényszeríteni ama elemeket is, amelyek eddig idegenül szemlél­ték gigászi harcunkat. Törökország már nem körülzárt, ellenség­től szorongatott birodalom többé, hanem tettre, támadó harcra, büntetésre fogja vezetni győzelmes seregét. A világ volt ura pedig a mások véréből gyúrt alkotmányos szabadsá­gát éppen akkor töri szét a védkötelezettség törvényével, amikor török testvéreink, talán a­z egész izlám számára, a szabadság fegyve­reit kovácsolják. Dr. Germanus Gyula keleti akadémiai tanár. WW\AA/WWWWWW\.V.1*.'AI ''• AVWV/UVU Legújabb t­áviratok ét telefontilenté**tí mmb­nn,­­ Az olasz király visszatért Róm­ába A Lovcsen elfoglalása Olaszországban óriási hatást keltett. A király, aki a Secolo je­lentése szerint kijelentette, hogy csak mint győző fog visszatérni Rómába, tegnap dél­előtt tíz órakor különvonaton Rómába érke­zett. A királyt a vasúti állomáson a Corriere della Sera jelentése szerint senki sem várta. Látogatásának magánjellege volt. A pályaud­varról a Villa Adába ment, ahol a királyné és gyermekei várták. Tizenegy órakor fogadta Salandra miniszterelnököt és hosszabb tanács­kozást folytatott vele, valamint Sonninoval s a hadügyi és a tengerészeti miniszterrel. Ké­sőbb a királyi helytartót, a génuai herceget fogadta és hosszan tanácskozott vele.

Next