Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)
1916-01-13 / 13. szám
Csötörti PESTI NAPLÓ 1916. január 13. 11 vSzedd-il-Bar gyhónapos harctéri nyugalmat váratlanul oly hir törte meg, amely hadászatitóig ugy a tempészetes folyománya volt szerbiai sikerűinek és igy talán lényegtelen epizódnak teinthető, de politikailag egyike a háboru legnagobb eseményeinek, amelynek hatása ma be sem látható. Szedd-il-Bar, a Gallipoli ,Perrgerzár" előtt kivívott török győzelem Törökországi tartózkodásom alatt, midőn központi hatalmaktól való teljes elszigeteltég miatt sok nehézséggel küzdő vitéz török eregnek a magyar nemzet által ajándékozott 300.000 ember részére szóló kolera- és tifoz-oltóanyagot vittem le, szívszorongva lestik a Gallipoli-félszigeten történő offenzívát lefolyását. Kevesen tudták, hogy Gallipli erődítményei alatt kellett eldőlnie nemcsak annak a küzdelemnek, amely a Dardanellák birtoka felett volt hivatva dönteni, hinem hogy stratégiailag a Dardanelláknál fog eldőlni a kaukázusi, a mezopotámiai és a dínai harcterek sorsa is. A török sereg a német és török tisztek vezetésével csodákat növelt a tengerszoros védelmében, bár tagadhatatlan, hogy az angol hadvezetés dilettantizmusa is hozzájárult ahhoz, hogy a balkáni és tripoliszi háború s a kormányváltozás bajaitól is szenvedő török nép oly dacosan ellentállt és meghiúsíthatta az angolok kétségbeesett erőfeszítéseit. Ma, midőn a balkáni utunk és összeköttetésünk a dardanellai expedíciót már a hadtörténelem eseményei közé iktatta, objektív módon végigfuthatunk a tengerszoros támadásának lefolyásán. Az angolok a világháborúban való szerepüknek nem hadi tények sikerével akartak eleget tenni. Hadseregük, amint ezt valamennyi taktikai kézikönyvük áttanulmányozása bizonyítja, félművelt népek elleni hadjáratokra volt csak berendezve. Felsőbb stratégiai oktatásuk Wellington és lord Raglan óta az „Ermattungsstrategie" elveire alapult, amely oly háborúban, ahol aktív és pozitív szerepet kellett volna játszaniok, teljesen csődöt mond. A Dardanellák elleni akció is, amelynek politikai és stratégiai oka volt, a teljes fejetlenség jegyében folyt le. Emlékezünk még 1914. október utolsó napjaira, amidőn a török-orosz, angol, francia háború kitört és Konstantinápoly kapui, a Dardanellák angol admirálisok gondjaira voltak bízva. Nem kizárt dolog, hogy az angol középtengeri flotta forszírozhatta volna a gyengén megerősített és jól ismert szorost, egyedül, szárazföldi kooperáció nélkül és egygyel szaporította volna a hadi történelemben ritka esetek számát, midőn puszta hajóraj szárazföldi ütegeket legyőz. De az angol várt. Ekkor még szövetségeseire bizta a haditényeket, míg maga az instigátor szerepében szemlélte, miként fogják egymást az ellenséges Németország, a veszedelmes ázsiai riválisa, Oroszország és afrikai konkurrense, Franciaország szétmarcangolni, hogy végül, ha a legerősebb és legveszélyesebb német birodalom le lesz teperve, szövetségesei és riválisai, sebeiket fájlalva, évtizedekig kénytelenek lesznek a világ egyeduralmát Angliának átengedni. Ilyen negatív szerepet játszott Anglia Európa történetében két század óta. Marlborough és Wellington szerepe a kontinens egységének vagy egyeduralmának nem saját hadierejük, hanem az egyesülés vagy egyeduralom alá veagáló népek szétcsoportosításával és erőiknek egymás elleni felhasználásával való megtörése volt. Ez a negatív stratégia csődöt mondott a Dardanelláknál, mert a várakozás álláspontjára helyezkedtek ott, ahol csak a napóleoni „Niederwerfungs Strategie" arathatott diadalt. E teoretikus álláspontra későn jutottak az angolok és nem tették teljesen magukévá elveit. Februárban és márciusban próbáltak ugyan támadni, de csak hadihajókkal, holott ami sikerre vezethetett volna a háború kitörésekor, biztos kudarcot eredményezett négy hónapi késedelem után, mire a törökök már felkészültek a tengeri áttörés ellen. Hamilton tábornok talán csak a márciusi 18-iki kudarc után vette elő a katonai kézikönveket és azok tanítása után szárazföldi támadást ajánlott a siker elérése érdekében. Anglia azonban a haditenyek szerepét szövetségeseire bízva, nem rendelkezett szárazföldi sereggel és csak további három hónap után — mire a törökök már elkészültek lövészárkaikkal — szállította partra sportszerűen kiképzett katonáit, miben óriási tengeri tüzérségi fölénye nagy mértékben segítette. A már kezdettől fogva észlelt módszertani hibák a partraszállás után is folytatódtak. A török hadsereg bámulatos vitézségét, vezetőinek tudását és erélyét csak a háború utáni irodalom lesz képes teljes mértékben méltányolni, amire ismeretessé válik, hogy Szállítási nehézségek következtében a támadó angol-francia sereg kézifegyver, tüzérségi és technikai felkészültségben messze felülmúlta a védő sereget, amelynek legerősebb támasza katonai tradíciója és rendíthetetlen vallásbeli hite volt. Három helyen szálltak ellenségeink partra és ásták be i magukat: Szedd-il-Bar, Ari-Burnu (Méh-fok) és Anafortánál, amely utóbbi a Gallipoli-félsziget sajátságos, a tengerbe nyúló alakjánál fogva leginkább fenyegette átkarolással és beszórással a tengersszoros erődést. az angolok. Sorban próbák meg az áttöréseket és ezeket is 3—4 leti időközökben, amely alkalmat adott a védőseregnek, hogy összes tüzérségi erejét a fenyegetett ponton egyesítse ésa szünetek alatt a védelmi eszközöket és a muníciót pótolhassa, illetőleg előállíthassa. E dilettáns hadvezetésre aztán kétszeresen rácéfolt a mi gyors és szükséges szerbiai áttörésünk, amely 1. korlátlan eszközökkel láttatja el ma Törökországot és képessé teszi, hogy a Dardanellákon támadó gyanánt lépjen fel, 2. amely Szalonikiben egygyel megszaporította ama „támadó" bázisok helyét, amelylyel a tétovázó, tapogatózó angol hadvezetőségnek számolnia kell. Ama fogoly angol tisztek, akikkel alkalmam volt Törökországban beszélni, egyhangúlag azon nézeten voltak, hogy a szerbiai öszszeköttetés helyreállítása után az angol-francia hadsereget a törökök rövidesen a tengerbe fogják dönteni, hacsak maguk nem fogják előbb otthagyni katonai játékosaik színterét. Szedd-il-Bar kiürítésével a Gallipoli harctér megszűnt. A török győzelemnek óriási jelentőségét csak az tudja kellő módon méltányolni, aki a keleti ember lelkiállapotát és gondolkozásmódját megérti. Egy évszázad óta, a háború kitöréséig a török műveit osztály franciabarát volt. Francia a társalgás és a hivatalos nyelvük idegenekkel szemben. A francia irodalom volt az egyedüli, amely, ha felületesen is, de mégis befolyást gyakorolt gondolataikra. Európa alatt csak franciákat értettek. A franciák nyelvük, kereskedelmük és bájos, keleti formalizmusnak nagyon tetszetős modoruk és lebilincselték az ország erkölcsi és anyagi vonzódását. A németeket kevésbé ismerték és akik ismerték őket, főleg Franciaországból ismerték őket. A német alaposság, a példátlan rend és szigorú szervezettség még nem tudott oly tért hódítani a keletiek szívében, mint a talán hazug és fölületes, de mindenesetre szeretetreméltó francia. A keleti ember pedig még nem tudott belemerülni a német szellem mélységes produktumaiba, találmányaiba, tudományába és bölcsészeti rendszerébe. Az angol a keleti ember előtt a világhatalom képviselője. Senkinek sem imponál úgy a pozitív siker, a tényleges erő, mint a keleti embernek és ezért az angolt, ha nem is érti, ha nem is szereti — fél tőle. Erre a félelemre — hatalmas tényező az emberiség életében, alapította az angol keleti világbirodalmát. A megrettentés és a fölényes szabadságadás ott, ahol a népet már megfosztották a szervezkedés eszközeitől, biztosította a nagy koncepciójú angol gyarmatokat. Arábiában, mint szabadsághős lépett fel és tudósaival nemcsak az arab törzsek nyelvét és ethnográfiáját tanulmánnukoutatta, hanem ígéretekkel, pénzzel és fegyverajándékokkal magához csalogatta őket, hogy majdan felhasználhassa őket a jövő nagy céljaira. A török közigazgatás Abdul-Hamid alatt szintén az angoloknak kedvezett, mert a „parlamentáris" szabadsághős Albionban látta jövendő megváltójukat. Nem is maradt a bevetett mag gyümölcs nélkül. Hiszen az angolok nem jutottak volna el Bagdad falai alá, ha arab beduinok nem mutatják nekik az utat. A mohamedán világ elégedetlenei, akik talán gyűlölik az angolt, de félnek, rettegnek tőle, nem mertek lázadásba kitörni és nem bátorkodták fegyvereiket a világ ura, a céltudatos, az önző, a nagystílű angol grand seigneur ellen fordítani. Ma az angolokat keleten csúfos vereség érte. Bagdad alól vissza kellett vonulnok, a Gallipoli fésziget véres csataterét megverve kellett kiüríteniök. A keleti „csodalámpás" kialudt. A hatalmas angol nem verhetetlen többé Az izlám és fegyverei megőrölték, legypetitik. A siker, „Szedd-il-Bar" csodálatba ejtette a merengő keletit és fel fogja rázni tétlenségéből. A Kut-el-Amarában körülzárt angol sereget, a mindenfelől gyülekező, az angol „csodaemberen" ma már mulató beduin törzsek gyors megadásra fogják kényszeríteni és az izlám világ gyűlölve-rettegő hívői nagyszámban fognak a siker által koronázott török hadsereg zászlója alá seregleni. Meg fog ismétlődni az izlám történetében az az esemény, hogy mint Mohamed, a próféta elfoglalta Mekkát, seregestül vallották magukénak pogány arabok az izlám vallást és tovább segítették győzelmi útjában a prófétát. A siker mindent legyőz. Miként a dardanellai győzelem nagy kihatással lesz a török birodalom perifériáin és azon túl élő mohamedánok harci elszántságára és a szent háború sikerére, úgy lesz ez a nagy felbuzdulás, a győzelmes eredményben való hit és a vallásos forrongás a presztízsvesztett angolok dominiumaiban, óriási erősítő befolyással Konstantinápoly és a törökség tradicionális francia és angol barátságára. A varázs megtört. A főváros és az egész birodalom megszabadult aggasztó nyomástól, amely létében fenyegette és tönkresilányultak mindama féltett remények és óvatos vágyak, amelyek egy esetleges angol-francia siker esetén megsemmisíthették volna nemcsak vérrel pecsételt szövetségünket, de talán az uralkodó török fajt is. A bizonytalanság — Hannibal ante portás — a félszegség helyébe az elhatározott tett fog lépni és ez a tett a mi és szövetségeseink oldalára fogja kényszeríteni ama elemeket is, amelyek eddig idegenül szemlélték gigászi harcunkat. Törökország már nem körülzárt, ellenségtől szorongatott birodalom többé, hanem tettre, támadó harcra, büntetésre fogja vezetni győzelmes seregét. A világ volt ura pedig a mások véréből gyúrt alkotmányos szabadságát éppen akkor töri szét a védkötelezettség törvényével, amikor török testvéreink, talán az egész izlám számára, a szabadság fegyvereit kovácsolják. Dr. Germanus Gyula keleti akadémiai tanár. WW\AA/WWWWWW\.V.1*.'AI ''• AVWV/UVU Legújabb táviratok ét telefontilenté**tí mmbnn, Az olasz király visszatért Rómába A Lovcsen elfoglalása Olaszországban óriási hatást keltett. A király, aki a Secolo jelentése szerint kijelentette, hogy csak mint győző fog visszatérni Rómába, tegnap délelőtt tíz órakor különvonaton Rómába érkezett. A királyt a vasúti állomáson a Corriere della Sera jelentése szerint senki sem várta. Látogatásának magánjellege volt. A pályaudvarról a Villa Adába ment, ahol a királyné és gyermekei várták. Tizenegy órakor fogadta Salandra miniszterelnököt és hosszabb tanácskozást folytatott vele, valamint Sonninoval s a hadügyi és a tengerészeti miniszterrel. Később a királyi helytartót, a génuai herceget fogadta és hosszan tanácskozott vele.