Pesti Napló, 1920. február (71. évfolyam, 28–52. szám)

1920-02-04 / 30. szám

akik Irkutzie és Vladivosztok között vantak el­szórva. A cseheket hiába akarnák rábírni arra, hogy újabb harcokban résztvegyenek. Gaida tábornok Párisból február 4-én Prágába készül utazni. * Wilson harca a békeszerződés ratifikálásáért és Amerikának a népszövetséghez való csatlako­zásáért az elnök vereségével végződött. Mint az angol lapok Washingtonból jelentik, az amerikai republikánus és a demokrata párt konferenciája után most már szó sem lehet arról, hogy Ame­rika a népszövetséghez csatlakozzék. Minthogy Wilson a békeszerződést nem akarja az ismert fentartásokkal ratifikálni, most már csak arról lehet szó, hogy Amerika különbé­két kössön Németországgal. Ezért Amerikának a népszövetséghez való csatlakozása csak az elnök­választás után történhetik meg. Ilyen körülmé­nyek között Wilson természetesen nem lehet a népszövetség elnöke. Hir szerint a szövetségesek megegyeztek abban, hogy Lord Greyt nevezik ki a népszövetség­­ülnökévé,­­ aki ennélfogva nem foglalja el washingtoni nagy­követi állását. PESTI NAPLÓ IBWT'fSGKár 4. 3 M­agyarok, tótok szenvedése a cseh­ uir­alo­m alat­t A csehek elnyomó törekvésairől,­­ a magyar és a vele iseeős'* sorsban élő tót poligirges munkásság JJj jb­l»nU­ml­iiiiMi úl érdekes ké­pet rajzolt egy magasrangú, köz­jogi méltóságot betöltő férfiú, aki maga is szenved a cseh elnyomás alatt és benyomásairól, tapasztala­tairól kerülőúton számolt be ille­tékes helyür.. Augusztus hónapban megjelent Szobor teljha­talmú miniszter rendelete, amely szerint a Tótföldön működő magyar szakszervezetek kötelesek a buda­pesti központtól elszakadni. A másik rendelet szerint mindazok a munkások, akik a megszállott területen illetékességgel nem bír­nak, augusztus 15-ig kötelesek elhagyni Slovenskot. Az első rendelet értelmében a munkásságnak a prágai központhoz kellett volna csatlakozni. A buda­pesti központ ezzel szemben azon az állásponton volt, hogy amennyiben a Slovenskói szakszervezetek el­szakadnak, elvesztik összes jogigényeiket a magyar központtal szemben, vagyis sem nyugdíjra, sem pedig az egyebekben megillető járulékokra többé nem szá­míthatnak. Az éveken át befizetett összegek után pedig semmiféle kártérítés nem követelhető. A helyzet a munkásságra­­végtelen súlyos volt. ,Végül azon megállapodás történt, hogy semmiképen­­­em csatlakoznak a prágai központhoz, hanem önálló Slovenskói szövetséggé alakulnak és megmaradnak a magyar szakszervezetek központjába. Rózsahegyen gyűlést se tartottak ebben a kérdésben és kimondot­­ták határozottan, hogy a cseh központban nem lép­nek be. Pozsonyban azután kongresszus volt, amely­ben prágai befolyásokra öt tagú bizottságot küldtek ki a csatlakozás létrehozására. Ehhez a határozat­hoz Kassa ér, Kelet-Slovensko munkássága nem já­rult hozzá s továbbra is fenntartotta tiltakozását a magyar szakszervezetektől való elszakadás ellen. A csatlakozást megvalósítani nem sikerült. Ezek után a cseh kormányzat azt követeli, hogy a munkásság nmzetiségek szerint alkosson kj szakszervezeteket. Ezzel a cél az volt, hogy a csehek biztosítsák a m­a­gyar nyelvű és német nyelvű kisebbséggel szláv fölé­nyüket. Ez az újabb robbantó kísérlet a munkásságot végkép elkeseríti. Elhatározták, hogy karácsonykor nagy tanácskozást tartanak, a budapesti központtól elszakadni nem hajlandók s történjék bármi, lapjukat, a Munkás­t újból meg fogják indítani. — A csehek most minden egyes városban meg­alapítják a maguk szervezetét. A két tábor gazdasági álláspontja homlokegyenest ellenkezők egymással. A csehek jóval alacsonyabb bérért dolgoznak és a ma­­gyar munkásság munkadíját lenyomják, így sok he­lyen a magyar munkásokat elbocsátják. A nyomor elviselhetetlen. A helyzet kilátástalan. Szén nincs. A nyersanyag kevés. A helyzet kétségbeejtő. A magyar és tót munkásság egyetértése teljes. A tótok a ma­gyar szakszervezetekben vannak. A csehek részéről e­miatt még nagyobb mérvű az ellenségeskedés. A csehek, akik oly falánk programmal vetették magukat Slovenskóra, nem sokáig voltak boldog egyetértésben, a testvérnek nevezett tótokkal. Egy­szerre csak váratlan, mint egy rejtett villamosszfé­rából, kirobbant a tótok elégületlensége. Okos, ter­mészetes ösztönnel megérezték, hogy rászedték őket. Be vannak csapva. El vannak árulva. És ennek az ösztönnek csakhamar meg kellett nyilvánulnia tettek­ben is. A lakosság békétlenségén kívül akcióba lép­tek a slovák katonák is. A 34-ik gyalogezred legény­sége ugyanis egy szép napon magyar nótákat éne­kelve vonult végig Kassa főutcáján. Elképzelhető a csehek megdöbbenése. Színte megdermedtek a meglepetéstől. Futottak egyik pa­rancsnokságtól a másikhoz, végül is berendelték a­ slovák fiukat sebtiben a laktanyába, itt nagy és ko­moly törvénykezés volt felettük és szigorú feddésre ítélték őket Egyben kihallgattak közülök többeket, hogy a végére járjanak, ki a lázító, ki a bujtogató? — Mi ezeket a nótákat nem most tanultuk, hanem més gyermekkorunkban, nem akarunk más nótát tanulni és nem is énekelünk mást A tótok ismert csökönyösségével jelentették ki a merész mondatokat újból és újból. A csehek tehe­tetlenek voltak velük szemben és nem tehettek mást, minthogy­­ kaszárnyafogságra ítélték őket. Azóta a szlovák fiúk és a cseh katonák között teljesen kiélesedett az ellentét. Örökös a civódás köztük. Ma már le­hetően kü­lön csoportosítják őket, de lassanként fokozódik a gyűlölet egymás Iránt Szinyei-Merse Pál Hetvenöt esztendős korában, a jernyei csen­dtes­­kúrián, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünne­pinek estéjén^^W&k álomra hunyta fáradt szemét a magyar festészet egyik korszakalkotó jelentősé­gű, tehetségre és tudásra legkülönb alakja, a szi­nes plein-air Európaszerte ismert előfutárja, Szi­nyei Merse Pál. Az élet, amelynek lángja e vigasz­talan téli estén utolsót lobbant a sernyei kastély ősz lakójában, tipikusan magyar volt, mint csak a lélek, amely Szinyei Merse képeiben él. Tipikusan magyar volt az élete a „Majális" festőjének, amint magyar volt a sorsa, sok nehéz küzdelme s amint magyar volt sok esztendős hallgatása és kései reaktiváltatása is. Több volt 6, egy bravúros festő­nél, több volt egy istenáldotta művésznél is, a magyar föld, a magyar ég, a magyar napsugár és a magyar levegő szépségét, erejét, frissességét, me­legségét az egy — nála ugyan borongósabb kedé­lyű — Mednyánszky Lászlón kívül, senki sem tudta még a színek ragyogó orkeszterén olyan tiszta művészettel, annyi áhítattal, annyi szeretet­tel dicsőíteni, mint a sárosi táblabírák e törzsökös utóda. Ez a szeretet, a magyar táj rajongó szeretete, lobogott híven és éberen a sárosi magyar fiú szí­vében — mint az örökmécs lángja­­ — a messzi idegenben is, amikor tizenkilenc esztendős fejjel, először hallgatta Kaulbach és Piloty előadásait Münchenben s akkor is, amikor a mellőzés és a meg nem értés évtizedekre útját vágta tehetsége teljes kibontakozásának. Eleinte Böcklinnel való barátsága nyomott hagyott a pikturáján, — egy­két képén Courbet hatása is megérzik — de amit mestereitől és barátaitól tanult: a színért való ra­jongást, a levegő elsőrendű festői jelentőségét, — azt értékben messze felül­múlta az a csodálatos frissesség, az a tavaszi lendület, az az ellenállha­tatlan báj, amely mi­nden egyes képét, egy-egy fe­ledhetetlen emlékké, valósággal lelki élménnyé tette. Milyen messze, elmaradtak mellőle a divatos ..levelezőlap festők", akik mindenáron, tüntetően és tolakodóan „hangulatosak" és ..magyarosak" szerettek volna lenni! Mennyivel több erő, mennyi­vel több szépség, milyen nemes harmónia volt az ő, lélekből fakadt, vérbeli és keresetlen, úri ma­gyarságában! Sajnos, a Katona Józsefek végzete őt is utolérte, s első jelentkezésekor nagyon-nagyon kevesen voltak, akik felismerték, mi­t jelent a piktúrára — a magyar és az európai piktúrára egyaránt — a sárosi gentry-fiú tudása és tehetsége. Kétszer kellett csalódottan és talán — egy időre — hitét is vesztve, visszavonulnia, míg kora megta­nult úgy látni, ahogy az ő fantáziájában már húsz egynéhány esztendővel, — csaknem egy negyed századdal — azelőtt felragyogott a modern piktúra ideálja, húsz-huszonöt esztendőnek kellett elmúlni, hogy meglássák és megértsék az emberek: mennyi csodálatos szépség, mennyi tiszta művészet van a „Majális"-ban és a ,,Pacsirtádban, hogy ez a két kép mennyivel többet jelent egy szabadban uzson­názó pittoreszk társaság kellemes megörökítésénél, vagy egy virágos keretbe helyezett szép női akt­nál. Hogy megértsék, hogy ez a kép több­ képnél, több­ hangulatnál, hogy ez a kép a magyar im­presszionizmus korszakalkotó­­ kinyilatkoztatása: himnusz, napsugaras akkordokban feltörő, orgona­zengésű himnusz a tavaszhoz, a szépséghez, a sze­relemhez és az élethez, a tavasz, a Szent Tavasz, a Ver Sacrum dicsőítése! És a többiek: a „Mák virág", a „Hóolvadás". ,,A patak", — egytől­egyig a sárosi táj elmúlhatatlan szépségét hirde­tik, a művész legnemesebb eszközeivel, a magyar lélek bölcs és derűs nyugalmával. Hetvenöt esztendőt ért meg Szinyei Merse, de a tizenöt lusttrumból, amelyet a sors rendelése neki juttatott, aránylag keveset töltött be festői munkássága. Nem az ő hibája volt ez: a kedvezőt­len körülmények kény­szerítet­ték a hosszú pihe­nőkre. Mikor első és leghíresebb képét, a ,,Majá­lisát leküldte a bécsi kiállításra, a magyar »...,.‚» közül egyedül a Pesti Napló volt az, amely észre­vette, sőt felfedezte a fiatal művészt. A Pesti Napló egyenesen Munkácsy mellé helyezte az akkor még ismeretlen kis piktort és feljegyezte Zumbusch professzor szavait is, aki a legteljesebb elismerés hangján emlékezett, meg Szinyeiről. A képnek azonban még­sem volt sikere, mert rossz helyre Hiábavaló minden szigor, minden fenyegetőd­­zése. A magyar nemzeti érzést elnyomni nem sike­rül a cseheknek. Megnyilvánul ez a színházban is ahol minden alkalmat megragad a közönség a tünte­tésre. A „Csárdáskirálynő" előadásán történt, hogy a primadonna az első felvonásban piros, a második­ban fehér és a harmadikban zöld kosztümben jelent meg. Észrevette ezt a közönség és szive melegével ünnepelte a bátor primadonnát, de észrevették ezt a csehek és másnap a starosra ráü­zent a direktorra, hogyha mégegyszer előfordulna hasonló eset,­­­ be­záratja a színházat. Azért megtörtént azóta az a szenzáció, hogy a cseh nemzeti ünnep évfordulóján, amikor díszelőadást követeltek, előadták Bánk­ bánt önérzetét sérti. A „Túl a Nagykrivánon" című előadást a cseh hatóság betiltotta azzal az indokolással, h­ogy a tótok és a közönség állva elénekelte a Hím­nist. Az igazga­­tót súlyosan megbüntették, akasztották. A közönség alig méltatta figyelemre, s Szinyei­ Merse elkedvetlenedve ment haza Jer­nyére, vadászott, lovagolt, nézte­ a vetést az áldott sárosi földeken, de a palettáját nem vette a ke­zébe. Tíz év alatt alig festett néhány vázlatot, akkor ismét „szerencsét próbált": beküldte a fest­ményeit a pesti kiállításra. De a kísérlet most sem sikerült, s Szinyei végkép csalódva, összecsoma­golta a vásznait és hazavitte Jernyére. Ott aztán a kerti műtermében raktározta el­­a képeket, le­mondott a művészetről. „Hinc­ego sum barbarus, quia non n­vtelligor ..." — irta keserűen a jegy­zeteiben. Újra vadász lett, sárosi földesúr,­­ujabb tiz esztendeig. Ami aztán jött: Szinyei reaktiváltatása. 1896-ban, a nagybányai művészek révén, Szinyei festői dicsősége, képviselősége, ün­neplése — egy élet munkájának, egy élet művésze­tének kései elismerése, az — bármily osztatlan és meleg volt is ez az elismerés — csak részben ad­hatott kárpótlást Szinyeinek ifjúsága be nem tel­jesedett álmaiért, sok, súlyos csalódásáért. Igaz, az esztendők, amelyeket így Pesttől távol, a vidék tiszta levegőjében töltött, nem voltak kárára: nem lett belőle kávéházi piktor, egészséges szeme tiszta és üde ragyogásában látta mindig a természetet, s az eget, a drága magyar eget; nem a pesti kávéházak füstfelhőjén át tanulta meg szeretni és festeni. A magyar Felvidék kristályos levegőjében élt; a sárosi dombok, a sárosi mezők, gyönyörű szín­harmóniái szórakoztatták a szemét; a jernyei ősi kert meghitt fáira esett bizonyára utolsó, elboruló tekintete is. Betegen és fáradt­an vonult vissza harmadszor is sárosi magányába, még a nyáron; utolsó napjait gyakran megkeserítette a tudat, hogy ellenséges katonák lába tapodja a Rákóczi­hajdúk földjét, de a hite ép volt és a lelkében, rajongó művész lelkében utolsó pillanatáig ott élt a magyar föld, az egész nagy magyar föld szere­tete. Emlékét — a nagy művész, a jó és igaz em­ber emlékét _ szeretettel és kegyelettel őrzi a magyar művészvilág képeit, zsenijének­ nagyszerű alkotásait pedig meg kell mutatni a világnak, mint fölényes és virágzó kultúránk egyik legeklatán­sabb és legragyogóbb bizonyítékát . Kulinyi Ernő.

Next