Pesti Napló, 1920. február (71. évfolyam, 28–52. szám)
1920-02-04 / 30. szám
akik Irkutzie és Vladivosztok között vantak elszórva. A cseheket hiába akarnák rábírni arra, hogy újabb harcokban résztvegyenek. Gaida tábornok Párisból február 4-én Prágába készül utazni. * Wilson harca a békeszerződés ratifikálásáért és Amerikának a népszövetséghez való csatlakozásáért az elnök vereségével végződött. Mint az angol lapok Washingtonból jelentik, az amerikai republikánus és a demokrata párt konferenciája után most már szó sem lehet arról, hogy Amerika a népszövetséghez csatlakozzék. Minthogy Wilson a békeszerződést nem akarja az ismert fentartásokkal ratifikálni, most már csak arról lehet szó, hogy Amerika különbékét kössön Németországgal. Ezért Amerikának a népszövetséghez való csatlakozása csak az elnökválasztás után történhetik meg. Ilyen körülmények között Wilson természetesen nem lehet a népszövetség elnöke. Hir szerint a szövetségesek megegyeztek abban, hogy Lord Greyt nevezik ki a népszövetségülnökévé, aki ennélfogva nem foglalja el washingtoni nagyköveti állását. PESTI NAPLÓ IBWT'fSGKár 4. 3 Magyarok, tótok szenvedése a cseh uiralom alatt A csehek elnyomó törekvésairől, a magyar és a vele iseeős'* sorsban élő tót poligirges munkásság JJj jbl»nUmliiiiMi úl érdekes képet rajzolt egy magasrangú, közjogi méltóságot betöltő férfiú, aki maga is szenved a cseh elnyomás alatt és benyomásairól, tapasztalatairól kerülőúton számolt be illetékes helyür.. Augusztus hónapban megjelent Szobor teljhatalmú miniszter rendelete, amely szerint a Tótföldön működő magyar szakszervezetek kötelesek a budapesti központtól elszakadni. A másik rendelet szerint mindazok a munkások, akik a megszállott területen illetékességgel nem bírnak, augusztus 15-ig kötelesek elhagyni Slovenskot. Az első rendelet értelmében a munkásságnak a prágai központhoz kellett volna csatlakozni. A budapesti központ ezzel szemben azon az állásponton volt, hogy amennyiben a Slovenskói szakszervezetek elszakadnak, elvesztik összes jogigényeiket a magyar központtal szemben, vagyis sem nyugdíjra, sem pedig az egyebekben megillető járulékokra többé nem számíthatnak. Az éveken át befizetett összegek után pedig semmiféle kártérítés nem követelhető. A helyzet a munkásságravégtelen súlyos volt. ,Végül azon megállapodás történt, hogy semmiképenem csatlakoznak a prágai központhoz, hanem önálló Slovenskói szövetséggé alakulnak és megmaradnak a magyar szakszervezetek központjába. Rózsahegyen gyűlést se tartottak ebben a kérdésben és kimondották határozottan, hogy a cseh központban nem lépnek be. Pozsonyban azután kongresszus volt, amelyben prágai befolyásokra öt tagú bizottságot küldtek ki a csatlakozás létrehozására. Ehhez a határozathoz Kassa ér, Kelet-Slovensko munkássága nem járult hozzá s továbbra is fenntartotta tiltakozását a magyar szakszervezetektől való elszakadás ellen. A csatlakozást megvalósítani nem sikerült. Ezek után a cseh kormányzat azt követeli, hogy a munkásság nmzetiségek szerint alkosson kj szakszervezeteket. Ezzel a cél az volt, hogy a csehek biztosítsák a magyar nyelvű és német nyelvű kisebbséggel szláv fölényüket. Ez az újabb robbantó kísérlet a munkásságot végkép elkeseríti. Elhatározták, hogy karácsonykor nagy tanácskozást tartanak, a budapesti központtól elszakadni nem hajlandók s történjék bármi, lapjukat, a Munkást újból meg fogják indítani. — A csehek most minden egyes városban megalapítják a maguk szervezetét. A két tábor gazdasági álláspontja homlokegyenest ellenkezők egymással. A csehek jóval alacsonyabb bérért dolgoznak és a magyar munkásság munkadíját lenyomják, így sok helyen a magyar munkásokat elbocsátják. A nyomor elviselhetetlen. A helyzet kilátástalan. Szén nincs. A nyersanyag kevés. A helyzet kétségbeejtő. A magyar és tót munkásság egyetértése teljes. A tótok a magyar szakszervezetekben vannak. A csehek részéről emiatt még nagyobb mérvű az ellenségeskedés. A csehek, akik oly falánk programmal vetették magukat Slovenskóra, nem sokáig voltak boldog egyetértésben, a testvérnek nevezett tótokkal. Egyszerre csak váratlan, mint egy rejtett villamosszférából, kirobbant a tótok elégületlensége. Okos, természetes ösztönnel megérezték, hogy rászedték őket. Be vannak csapva. El vannak árulva. És ennek az ösztönnek csakhamar meg kellett nyilvánulnia tettekben is. A lakosság békétlenségén kívül akcióba léptek a slovák katonák is. A 34-ik gyalogezred legénysége ugyanis egy szép napon magyar nótákat énekelve vonult végig Kassa főutcáján. Elképzelhető a csehek megdöbbenése. Színte megdermedtek a meglepetéstől. Futottak egyik parancsnokságtól a másikhoz, végül is berendelték a slovák fiukat sebtiben a laktanyába, itt nagy és komoly törvénykezés volt felettük és szigorú feddésre ítélték őket Egyben kihallgattak közülök többeket, hogy a végére járjanak, ki a lázító, ki a bujtogató? — Mi ezeket a nótákat nem most tanultuk, hanem més gyermekkorunkban, nem akarunk más nótát tanulni és nem is énekelünk mást A tótok ismert csökönyösségével jelentették ki a merész mondatokat újból és újból. A csehek tehetetlenek voltak velük szemben és nem tehettek mást, minthogy kaszárnyafogságra ítélték őket. Azóta a szlovák fiúk és a cseh katonák között teljesen kiélesedett az ellentét. Örökös a civódás köztük. Ma már lehetően külön csoportosítják őket, de lassanként fokozódik a gyűlölet egymás Iránt Szinyei-Merse Pál Hetvenöt esztendős korában, a jernyei csendteskúrián, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepinek estéjén^^W&k álomra hunyta fáradt szemét a magyar festészet egyik korszakalkotó jelentőségű, tehetségre és tudásra legkülönb alakja, a szines plein-air Európaszerte ismert előfutárja, Szinyei Merse Pál. Az élet, amelynek lángja e vigasztalan téli estén utolsót lobbant a sernyei kastély ősz lakójában, tipikusan magyar volt, mint csak a lélek, amely Szinyei Merse képeiben él. Tipikusan magyar volt az élete a „Majális" festőjének, amint magyar volt a sorsa, sok nehéz küzdelme s amint magyar volt sok esztendős hallgatása és kései reaktiváltatása is. Több volt 6, egy bravúros festőnél, több volt egy istenáldotta művésznél is, a magyar föld, a magyar ég, a magyar napsugár és a magyar levegő szépségét, erejét, frissességét, melegségét az egy — nála ugyan borongósabb kedélyű — Mednyánszky Lászlón kívül, senki sem tudta még a színek ragyogó orkeszterén olyan tiszta művészettel, annyi áhítattal, annyi szeretettel dicsőíteni, mint a sárosi táblabírák e törzsökös utóda. Ez a szeretet, a magyar táj rajongó szeretete, lobogott híven és éberen a sárosi magyar fiú szívében — mint az örökmécs lángja — a messzi idegenben is, amikor tizenkilenc esztendős fejjel, először hallgatta Kaulbach és Piloty előadásait Münchenben s akkor is, amikor a mellőzés és a meg nem értés évtizedekre útját vágta tehetsége teljes kibontakozásának. Eleinte Böcklinnel való barátsága nyomott hagyott a pikturáján, — egykét képén Courbet hatása is megérzik — de amit mestereitől és barátaitól tanult: a színért való rajongást, a levegő elsőrendű festői jelentőségét, — azt értékben messze felülmúlta az a csodálatos frissesség, az a tavaszi lendület, az az ellenállhatatlan báj, amely minden egyes képét, egy-egy feledhetetlen emlékké, valósággal lelki élménnyé tette. Milyen messze, elmaradtak mellőle a divatos ..levelezőlap festők", akik mindenáron, tüntetően és tolakodóan „hangulatosak" és ..magyarosak" szerettek volna lenni! Mennyivel több erő, mennyivel több szépség, milyen nemes harmónia volt az ő, lélekből fakadt, vérbeli és keresetlen, úri magyarságában! Sajnos, a Katona Józsefek végzete őt is utolérte, s első jelentkezésekor nagyon-nagyon kevesen voltak, akik felismerték, mit jelent a piktúrára — a magyar és az európai piktúrára egyaránt — a sárosi gentry-fiú tudása és tehetsége. Kétszer kellett csalódottan és talán — egy időre — hitét is vesztve, visszavonulnia, míg kora megtanult úgy látni, ahogy az ő fantáziájában már húsz egynéhány esztendővel, — csaknem egy negyed századdal — azelőtt felragyogott a modern piktúra ideálja, húsz-huszonöt esztendőnek kellett elmúlni, hogy meglássák és megértsék az emberek: mennyi csodálatos szépség, mennyi tiszta művészet van a „Majális"-ban és a ,,Pacsirtádban, hogy ez a két kép mennyivel többet jelent egy szabadban uzsonnázó pittoreszk társaság kellemes megörökítésénél, vagy egy virágos keretbe helyezett szép női aktnál. Hogy megértsék, hogy ez a kép több képnél, több hangulatnál, hogy ez a kép a magyar impresszionizmus korszakalkotó kinyilatkoztatása: himnusz, napsugaras akkordokban feltörő, orgonazengésű himnusz a tavaszhoz, a szépséghez, a szerelemhez és az élethez, a tavasz, a Szent Tavasz, a Ver Sacrum dicsőítése! És a többiek: a „Mák virág", a „Hóolvadás". ,,A patak", — egytőlegyig a sárosi táj elmúlhatatlan szépségét hirdetik, a művész legnemesebb eszközeivel, a magyar lélek bölcs és derűs nyugalmával. Hetvenöt esztendőt ért meg Szinyei Merse, de a tizenöt lusttrumból, amelyet a sors rendelése neki juttatott, aránylag keveset töltött be festői munkássága. Nem az ő hibája volt ez: a kedvezőtlen körülmények kényszerítették a hosszú pihenőkre. Mikor első és leghíresebb képét, a ,,Majálisát leküldte a bécsi kiállításra, a magyar »...,.‚» közül egyedül a Pesti Napló volt az, amely észrevette, sőt felfedezte a fiatal művészt. A Pesti Napló egyenesen Munkácsy mellé helyezte az akkor még ismeretlen kis piktort és feljegyezte Zumbusch professzor szavait is, aki a legteljesebb elismerés hangján emlékezett, meg Szinyeiről. A képnek azonban mégsem volt sikere, mert rossz helyre Hiábavaló minden szigor, minden fenyegetődzése. A magyar nemzeti érzést elnyomni nem sikerül a cseheknek. Megnyilvánul ez a színházban is ahol minden alkalmat megragad a közönség a tüntetésre. A „Csárdáskirálynő" előadásán történt, hogy a primadonna az első felvonásban piros, a másodikban fehér és a harmadikban zöld kosztümben jelent meg. Észrevette ezt a közönség és szive melegével ünnepelte a bátor primadonnát, de észrevették ezt a csehek és másnap a starosra ráüzent a direktorra, hogyha mégegyszer előfordulna hasonló eset, bezáratja a színházat. Azért megtörtént azóta az a szenzáció, hogy a cseh nemzeti ünnep évfordulóján, amikor díszelőadást követeltek, előadták Bánk bánt önérzetét sérti. A „Túl a Nagykrivánon" című előadást a cseh hatóság betiltotta azzal az indokolással, hogy a tótok és a közönség állva elénekelte a Hímnist. Az igazgatót súlyosan megbüntették, akasztották. A közönség alig méltatta figyelemre, s Szinyei Merse elkedvetlenedve ment haza Jernyére, vadászott, lovagolt, nézte a vetést az áldott sárosi földeken, de a palettáját nem vette a kezébe. Tíz év alatt alig festett néhány vázlatot, akkor ismét „szerencsét próbált": beküldte a festményeit a pesti kiállításra. De a kísérlet most sem sikerült, s Szinyei végkép csalódva, összecsomagolta a vásznait és hazavitte Jernyére. Ott aztán a kerti műtermében raktározta ela képeket, lemondott a művészetről. „Hincego sum barbarus, quia non nvtelligor ..." — irta keserűen a jegyzeteiben. Újra vadász lett, sárosi földesúr,ujabb tiz esztendeig. Ami aztán jött: Szinyei reaktiváltatása. 1896-ban, a nagybányai művészek révén, Szinyei festői dicsősége, képviselősége, ünneplése — egy élet munkájának, egy élet művészetének kései elismerése, az — bármily osztatlan és meleg volt is ez az elismerés — csak részben adhatott kárpótlást Szinyeinek ifjúsága be nem teljesedett álmaiért, sok, súlyos csalódásáért. Igaz, az esztendők, amelyeket így Pesttől távol, a vidék tiszta levegőjében töltött, nem voltak kárára: nem lett belőle kávéházi piktor, egészséges szeme tiszta és üde ragyogásában látta mindig a természetet, s az eget, a drága magyar eget; nem a pesti kávéházak füstfelhőjén át tanulta meg szeretni és festeni. A magyar Felvidék kristályos levegőjében élt; a sárosi dombok, a sárosi mezők, gyönyörű színharmóniái szórakoztatták a szemét; a jernyei ősi kert meghitt fáira esett bizonyára utolsó, elboruló tekintete is. Betegen és fáradtan vonult vissza harmadszor is sárosi magányába, még a nyáron; utolsó napjait gyakran megkeserítette a tudat, hogy ellenséges katonák lába tapodja a Rákóczihajdúk földjét, de a hite ép volt és a lelkében, rajongó művész lelkében utolsó pillanatáig ott élt a magyar föld, az egész nagy magyar föld szeretete. Emlékét — a nagy művész, a jó és igaz ember emlékét _ szeretettel és kegyelettel őrzi a magyar művészvilág képeit, zsenijének nagyszerű alkotásait pedig meg kell mutatni a világnak, mint fölényes és virágzó kultúránk egyik legeklatánsabb és legragyogóbb bizonyítékát . Kulinyi Ernő.