Pesti Napló, 1924. május (75. évfolyam, 84–105. szám)

1924-05-11 / 89. szám

"14 Vasárnap PESTI NAPLÓ ­­ etében. Más nem lehet az oka a meglepő nyu­galmának, mint hogy a lelke mélyén nem is nagyon várta ezt a találkozást. Hát akkor mit várt? Mert hogy valamit sóváran és emésztő­csengéssel várt, az bizonyos. Most is az az ér­zése, ha a szemét behunyja, hogy áll egy ajtó előtt és csendesen, majdnem szomorúan várja, míg beeresztik. Mi ez? Ekkor észrevette, hogy túlságosan elme­rült. Gyakran megtertént vele, hogy az erős tűnődéstől olyan gesztusokat csinált, amiket uccán vagy villamoson jóízű derűvel szemlél­tet­­ az idegenek. Felrázta magát tehát és el­határozta, hogy nem gondol a művésznőre, majd ha installálta magát Gardenéban, meg­írja neki a címét, ami lesz. És most lássuk :Velencét. És első pillantása nem Velencével, hanem két ismerős szemmel találkozott. Nini, Henne­feld Gaszten, a magyar világutazó, akivel csak külföldön lehet megismerkedni, mert húsz éve perben van a két nővérével az örökség miatt te m­ig meg nem nyeri, nem jön haza. — Szervusz Gaszten, — mondta, mikor át­ült hozzá,­­— hát te itt nyaralsz, ahol csak pes­tieket láthatsz? — Dehogy itt nyaralok­. Rendes ember ilyenkor nem jön Velencébe. Ha valami új­ságba kiírják, hogy itt vagyok, öngyilkos le­szek. Hanem ezek a disznó olaszok. Kérlek, ta­valy egy vaporetto-állomáson betörtem egy ablakot, illetőleg éppen az, hogy nem törtem el, csak rámfogták. Ebből kellemetlen affér lett, jegyzőkönyvet vetettem fel a rendőrségen, nyilatkoztam a Veneto című lapban és most három peröm van, két becsületsértés és egy kártérítés. Tegnap jöttem tárgyalásra, holnap­után megyek. Jösz a Florianba egy feketére? "Átmentek a Florianba. Hennefeld nagy szakértelemmel és szenvedő arccal rendelt je­ges feketét és Cassata Montebianco nevű töl­tött fagylaltot. ,, — Gyere ide ősszel, — mondta Lacinak, — jó társaság lesz. A két Sommipiccini márki, mint rendesen, a gyönyörű Kitty Bécsből, Rehberg grófék, aztán az a párizsi Murat her­cegné, akit éppen itt mutattam neked egyszer, tudod, az az amerikai lány, hogyne emlékeznél, a vöröshajú, akire azt mondtad, hogy olyan­, mint Nero lehetett . . . Laciban felborult a szív. Érezte, hogy ez kellene, ez a sóvárgott tündérkert, ez a nagy élet, a finom, kacagó, elegáns urak és asszo­nyok, tea, tánc, jacht, ékszerek, frakk, minden teste bál, utazás máról-holnapra, vadászat kül­földi kastélyban, úszni az élet fölött, andalogni a tenger, a zene, a párfőm, a halk elmésségek, a finom bokák, az elegáns csacsiságok, flörtök­, duzzogások, kerti ünnepélyek, strandok és hal­lok mesevilágában. Csak ezt, csak ezt! Egy ilyen asszonyt! Most már tudta, hogy mi kell neki olyan mélyen és olyan titkosan. És mi­alatt a furcsa kis Gaszton sorolta és csak so­rolta egymás után ezeket a neveket, ő keserű konokságba öltöztette a megvalósíthatatlan­ság fájdalmát. Felszegte a fejét és a nevek il­latos és tündöklő sorát félbeszakította: — Nem, ezek nem az én embereim. Én nem­­vagyok, sznob. — Én sem vagyok sznob, — válaszolta a globetrotter meghökkenve és hidegen, — de ezek között az emberek között jobban érzem magam, mint a pesti Newyork-kávéházban. Jártam ott is, jártam kávéházban Szmirnában is, Hamburgban is, Toutonban is. De a pesti kávéházi embernél gyűlöletesebbet nem tudok elképzelni. Nem én vagyok sznob, hanem a te Pested a Balkán. Pest a lába ujját piszkálja és a töltött káposzta leve csorog a száján. Azt hiszed, hogy titeket választalak? Van neked fogalmad arról, hogy utálom én a Balkánt? Cameriere, pagare! :— Csak nem sértődtél meg? — Nem. Úgyis mennem kell már. Nem ér­zem magam sértve, csak sajnállak. Meg vagyok híva Cornaro grófnéhoz, aki milánói lakos, de Mestrében gyára van és ezért tart magának egy palotát Velencében is. Egy angol barát­nője is ott lesz, elmegyünk gond­olázni. Te csak nézd itt a pesti asszonyokat, hátha találsz egy olyan ismerőst, aki villával piszkálja a fogát. Szervusz. !— Szervusz. Mikor jössz Pestre? — Én? Pestre? Én?! Inkább Cettinjébe! És elment. Laci kanalazta tovább a fagy­laltját és azon gondolkozott, hogy miért szidja mindenki olyan dühösen, amire vágyik? Nyil­ván azért, hogy sóvárgását eltitkolja mások előtt. Vagy éppen maga előtt. Ez a szegény Hennefeld Gaszton úgy szeretne hazajönni a lelke mélyén forrón imádott Pestre, mint egy bolond. Ő pedig ... Itt egy nagyot sóhajtott. És közben érezte, hogy valaki, egy pár pillanata már, erősen nézi. Hirtelen felpillantott és a nézése egy hosszú, várakozó hallgatás utáni, kitörően hangos kacagással találkozott. Kondor ült a Hennefeld üresen maradt helyén, ő bizony, Kondor, a derék, fürge, okos, hű Kondor, a koncertirodás. — Te vagy az, Sándor? Hogy lehet az? Hiszen három napja írtam alá az irodában a szerződést. — Hát te nem itt vagy? Miért ne lehetnék­­ín is itt? — De nem mondtad, hogy utazni készülsz! , — Tudod, hogy én nem igen szoktam be­szélni. Na ne üldögélj itt, mit füstölögsz ma­gadban, ábrándozás az élet megrontója. Gyere sétálni. És vitte erőszakkal, keresztül a Piazzán, amely az ezüstkék holdfényben olyan volt, mint egy fantasztikus bálterem, amelynek transzpa­rens kék selyemből van a mennyezete, már­ványból a padlója. Vitte befelé a merceriára, aztán mentek a Rialto felé. Ismerték a járást,­­öt év óta­­gyakran csavarogtak itt együtt. Egy darabig hallgatagon baktattak a szűk kis cal­lékon­ végig, aztán Laci megszólalt: — Látod, ezt kéne egyszer megkomponálni, a velencei éjszakának ezt a saját külön hang­ját. A pesti éjszakának a balkéz-kísérete vil­lamosbúgás és konfliscsörömpölés. A velencei éjszakáé a serenata muzsikája. Ha a pesti éj­szakáról dalt komponálsz, az kemény aszfaltra van írva. A velencei éjszaka puha tengervízre. Ó, de gyönyörű ez a márványlépcsőből, rothadt halszagból, mennyországból és gitárból össze­omló tündérálom. Szinte látom a levegőben a hangokat, amint a puha meleg szél keveri, so­dorja, göndöríti, egymásba táncoltatja őket, mint az ökörnyálat, vagy a cigarettafüstöt. És hallgasd csak! Hallod ezt ! A gondolatok kitérő­kiáltása. Ezt a három furcsa magánhangzót egymásután nem lehet megtanulni. Jaj de szép. Tudod, milyen hangnemben loccsannak az eve­zők? Kondor nem felelt. Nyilván egészen másra figyel. Megindultak tovább és Kondor komo­lyan így szólt: — Hétfőn reggel indultam hálókocsival. Tudod, kikkel utaztam? Glock jött azzal a vo­nattal, meg Panni. — No, és? — Már rég akartam beszélni veled, de Pes­ten sose érek rá! Szüntesd be ezeket a nődol­gokat. — Miféle nődolgokat? • — Jó, jó. A nődolgokat szüntesd be. Olyan, vagy, mint egy őrült. Mit akarsz ezzel a Me­gyeyvel? Hiszen ez egy . . . na, hagyjuk. De nem is erről beszélek, hanem általában. Nincs az a legutolsó törlőrongy, aki után ne szalad­nál. És a dolgaiddal nem törődsz. — Na már ilyet ne mondj. Hiszen betegre dolgoztam magam. — Mert te vagy az oka. Mert nyugtalan vagy. És azért vagy nyugtalan, mert magad csinálod a nyugtalanságot. És ahelyett, hogy nekiülnél és csinálnál valami rendeset . . . — Talán az »Astarte nem elég szép?­­ — Ne szakíts félbe. Arról beszéljünk, hogy mi lest? Nem találod a helyedet, ideges vagy, gyötröd magad, a régi híres jómodorod kezd cserbenhagyni, rossz színben vagy, olyan izék­kel megy végig az uccán, akikkel nem szabad nyilvánosan mutatkozni, hallom, néha már iszol is. Mi ez? Laci makacsul hallgatott. Kondor megcsó­válta izgékony kis fejét és folytatta: — Könnyelműségről nem beszélek. Alapjá­ban én is könnyelmű vagyok. De marhaságról igenis beszélek. Mégis csak példátlan, hogy va­laki, aki nagyon tehetséges, hihetetlenül intel­ligens, kitűnő megjelenésű, első pillantásra ro­konszenves, igen előnyös születésű ember, eny­nyire lefelé menjen. — Lefelé? — horkant fel Laci. — Úgy van, lefelé. Egy féléve nem csinál­tál semmit, csak kuplékat komponáltál két krajcárért orfeumokba, ne szakíts félbe, és másnak hangszereltél. Ellenben egy féléve hat különböző nővel emlegettek együtt, mind a hat olyan, hogy kár volt vele dicsekedni. — Már engedj meg, de Panni például . . . — Utolsó, fiacskám, utolsó. Aláírtam a szerződést, mert amit te csinálsz, az biztosan jó lesz, ez a Megyey pedig nem elég rossz ahoz, hogy ártson a produkciónak. De hoztam volna neked a legjobbakat, ha olyan csökönyö­sen nem ragaszkodol pontosan ehez a citrom­hajúhoz. Még most sem késő. Én vállalom, hogy visszacsinálom vele és hozok a ciklusod­hoz egy elsőrangú operaházi nőt. — Már nem lehet. — Most ne felelj. Hanem ha elszánod ma­gad, táviratozz, én visszacsinálom vele. De térjünk vissza arra a szóra, hogy lefelé. A múlt héten az a kis kócos madárképű járt nálam, az a Szombati Ica, vagy hogy hívják? Kabaré­körutat akar. Szerettem volna kirúgni. Azt mondom neki, kitől kap maga dámokat, maga szerencsétlen. Erre olyan mosollyal, amelyet nem akarok részletezni, azt mondta: majd be­mutatkozom a Litterátinak, csinál az nekem zenét ingyen, fogadást ajánlok, még szöveget ,is kért valamelyik barátjától — Szombati? Nem ismerem. — Még nem is ismered. Annál édesebb a történet. Ilyen a híred. Sokáig hallgattak, visszafordultak, mert egy vakáceában egy kapunak mentek neki. Az­tán Laci megadó, kísérletező hangon meg­szólalt: — A házasságom . . . — Eh, a házasságod. Először is eleget mondtam, hogy ne vedd el. Akkor írtál egy hülye levelet. El van téve bűnjelnek. Másod­szor pedig, ha nem bírod, válj el. Gyerek nincs, könnyű eset. Vagy még egyszerűbb így ma­radni. De térj az eszedre. Még mindig nem mondtad meg, mi lett.­­• Nem tudom. Szerelmes vagyok, csak úgy bele a levegőbe, huszonhatéves vagyok, meg vagyok bolondulva. Nem tudom, mit akarok. Minden piszok­ kis növendéket életre-halálra főzök, mindent felteszek a kockára, de magam­ban azt mondogatom: jaj csak ne sikerülne, jaj csak ne sikerülne. Mert alapjában utálom őket. És mégis. — De miért? — Nem tudom. Mikor tízéves voltam, volt egy kis macska otthon Szentandráson. Túl kel­lett adni rajta, mert mindent megrágott. Bú­tort, embert, csirkét, virágot, mindent. Pedig kétszer annyit kapott enni, mint a nagy ku­tyák. Tudod, miért rágott? Mert ebben a macs­kában kiütközött az őse, a tigris. Ő nem tudta, hogy amikor rág, akkor tulajdonképpen gyil­kol és vérengzik. Én most tudom. — Mit hozol ki ebből a butaságból? — Barátom, ha az a macska egyszer, csak egyetlenegyszer szabadulni tudott volna a sok százezer éves szelidítés súlya alól, ha teljesen magára ébredt volna és megölhetett volna egy embert, attól a pillanattól kezdve nem harapott volna. És én addig­ el leszek átkozva, amíg... amíg . . . mit tudom én. — Szóval rajtad nem tud senki segíteni. — De igen. Valaki tud. — Kicsoda? — Ha én azt tudnám. — Rendben van. Ebbe is belemegyek. Én nem nézem le azt a frázist, hogy az ember ke­resi az igazit. De akkor ne így keresd. — Már jobban nem tudom keresni. Minden női arcot megnézek. Megtörtént, hogy elment mellettem konflison egy nő, és már csak hátulr­­ól a kalapját láthattam. Olyan óriási nagy­ kalapja volt, amilyen mostanában divat a szűk szoknyához. Fogtam magam, felkaptam egy frakkerre és lélekszakadva rohantam utána, hogy lássam az arcát. De elvesztettem a nyomát, befordult egy mellékuccába. Két na­pig boldogtalan voltam. Hátha az életem nagy, csodája ült azon a kocsin? — Marhaság. Minden nőt nem nézhetsz meg és nem próbálhatsz ki lelki szemináriu­mokkal, hogy ő-e az igazi. Hallgass ide. A föl­dön él ezerötszázmillió ember. Ennek a fele nő. Az hétszázötvenmillió. Most húszéves korodtól ötvenéves korodig van harminc év, az hozzá­vetőleg tízezer nap. Ha minden áldott nap ki­ismersz egy hölgyet és eldobod, mint a tót diáki a vadkörtét, hogy ez se jó, akkor ötvenéves ko­­­rodra a hétszázötvenmillió nőből elintéztél tíz­ezret, marad kétszáznegyvenkilencmilliókilenc­százkilencvenezer nő. Érdemes? Nem sü­lt bo­lond, aki ilyen feladatra vállalkozi? Mikor a doge-palotát elhagyták és felmen­tek arra a kis hídra, amely lelép a fegyházhoz, a Sóhajok hídja alól gondola közelgett a ten­ger felé. Laci odanézett. Hennefeld Gaszten ült benne két estélyi ruhás hölggyel, mind a kettőnek fekete csipkesál volt a vállán. Az egyik nő előre hajolva mondott valamit. Mind nevettek. Gaszten ingmellére rásütött a hold. — Könnyű neked. Te a főkönyveden ke­resztül nézed a világot. Mit tudsz te a szere­lemről? Te nem vagy szerelmes. — Azt te nem tudhatod. Laci meghökkenve nézett rá a barátjára. Nem kérdezett semmit. Tudta, hogy ebből a fiúból harapófogóval sem fog kihúzni egy szót se többet. És többet nem beszéltek, csak ban­dukoltak a kőkockákon a­­ sötétkék velencei éjszakában. A Danieli előtt Kondor Sándor még egy-­­szer a lelkére kötötte, hogy ezt a Megyey-féle dolgot gondolja meg. Laci bement a portáshoz és megkérdezte, hogy mikor indul Milánó felé a legközelebbi vonat. Ment sok. Ment négy, negyvenkor, ment hatkor, hat tizenkettőkor, hat negyvenötkor, hét negyvenkor, kilenc har­mincötkor . . . — Stop. — állította meg a felsorolást Laci", — félnyolckor költsenek föl, kérek fürdőt. V. Páduában megállt a vonat. Laci leszállt újságot venni. Mikor visszament a szakaszába, egy hátizsákos, nagy, kövér ember törtetett végig a folyosón és a barna zsákjával képen­sodorta őt is. Laci dühösen nézett utána és a foga között kieresztette csak úgy magának: — Hogyafffene . . . Ekkor egy elegáns, magas úr, aki a szom­széd fülke ajtajában állott és szemmel látható zavarban nézett körül, örvendezve felkiáltott: — Öcsémuram, magyar? — Az vagyok. — Az isten áldja meg, jöjjön be ide, egy angol friiss kézzel-lábbal akar itt valamit, de én csak franciául tudok, nem érteni szegényt. Laci bement és megszólította a misst an­golul. A deszkatermetű, öreg kisasszony elő­ször kifejezte afelett való felháborodását, hogy nem mindenki beszél angolul, aztán megkér­dezte, hányadik állomás innen Pádua. A fele­letre megdermedt, aztán felpattant és bőrönd­jeivel aícrv rohant le, mint egy elmeháborodott. — Köszönöm szépen, — szólt az idős ma­gyar,.— Kaszai főispán vagyok. — Litteráti László. — Nono, — figyelt fel a főispán, — csak nem a békési Litterátiakból? — De bizony azokból Mutasd a gyűrűdet. Az ám. Benne a holló. Ki volt az apád? !Vasárnap folytatjuk Vasárnap PESTI NAPLÓ 1924 május 11

Next