Pesti Napló, 1924. május (75. évfolyam, 84–105. szám)
1924-05-11 / 89. szám
"14 Vasárnap PESTI NAPLÓ etében. Más nem lehet az oka a meglepő nyugalmának, mint hogy a lelke mélyén nem is nagyon várta ezt a találkozást. Hát akkor mit várt? Mert hogy valamit sóváran és emésztőcsengéssel várt, az bizonyos. Most is az az érzése, ha a szemét behunyja, hogy áll egy ajtó előtt és csendesen, majdnem szomorúan várja, míg beeresztik. Mi ez? Ekkor észrevette, hogy túlságosan elmerült. Gyakran megtertént vele, hogy az erős tűnődéstől olyan gesztusokat csinált, amiket uccán vagy villamoson jóízű derűvel szemléltet az idegenek. Felrázta magát tehát és elhatározta, hogy nem gondol a művésznőre, majd ha installálta magát Gardenéban, megírja neki a címét, ami lesz. És most lássuk :Velencét. És első pillantása nem Velencével, hanem két ismerős szemmel találkozott. Nini, Hennefeld Gaszten, a magyar világutazó, akivel csak külföldön lehet megismerkedni, mert húsz éve perben van a két nővérével az örökség miatt te mig meg nem nyeri, nem jön haza. — Szervusz Gaszten, — mondta, mikor átült hozzá,— hát te itt nyaralsz, ahol csak pestieket láthatsz? — Dehogy itt nyaralok. Rendes ember ilyenkor nem jön Velencébe. Ha valami újságba kiírják, hogy itt vagyok, öngyilkos leszek. Hanem ezek a disznó olaszok. Kérlek, tavaly egy vaporetto-állomáson betörtem egy ablakot, illetőleg éppen az, hogy nem törtem el, csak rámfogták. Ebből kellemetlen affér lett, jegyzőkönyvet vetettem fel a rendőrségen, nyilatkoztam a Veneto című lapban és most három peröm van, két becsületsértés és egy kártérítés. Tegnap jöttem tárgyalásra, holnapután megyek. Jösz a Florianba egy feketére? "Átmentek a Florianba. Hennefeld nagy szakértelemmel és szenvedő arccal rendelt jeges feketét és Cassata Montebianco nevű töltött fagylaltot. ,, — Gyere ide ősszel, — mondta Lacinak, — jó társaság lesz. A két Sommipiccini márki, mint rendesen, a gyönyörű Kitty Bécsből, Rehberg grófék, aztán az a párizsi Murat hercegné, akit éppen itt mutattam neked egyszer, tudod, az az amerikai lány, hogyne emlékeznél, a vöröshajú, akire azt mondtad, hogy olyan, mint Nero lehetett . . . Laciban felborult a szív. Érezte, hogy ez kellene, ez a sóvárgott tündérkert, ez a nagy élet, a finom, kacagó, elegáns urak és asszonyok, tea, tánc, jacht, ékszerek, frakk, minden teste bál, utazás máról-holnapra, vadászat külföldi kastélyban, úszni az élet fölött, andalogni a tenger, a zene, a párfőm, a halk elmésségek, a finom bokák, az elegáns csacsiságok, flörtök, duzzogások, kerti ünnepélyek, strandok és hallok mesevilágában. Csak ezt, csak ezt! Egy ilyen asszonyt! Most már tudta, hogy mi kell neki olyan mélyen és olyan titkosan. És mialatt a furcsa kis Gaszton sorolta és csak sorolta egymás után ezeket a neveket, ő keserű konokságba öltöztette a megvalósíthatatlanság fájdalmát. Felszegte a fejét és a nevek illatos és tündöklő sorát félbeszakította: — Nem, ezek nem az én embereim. Én nemvagyok, sznob. — Én sem vagyok sznob, — válaszolta a globetrotter meghökkenve és hidegen, — de ezek között az emberek között jobban érzem magam, mint a pesti Newyork-kávéházban. Jártam ott is, jártam kávéházban Szmirnában is, Hamburgban is, Toutonban is. De a pesti kávéházi embernél gyűlöletesebbet nem tudok elképzelni. Nem én vagyok sznob, hanem a te Pested a Balkán. Pest a lába ujját piszkálja és a töltött káposzta leve csorog a száján. Azt hiszed, hogy titeket választalak? Van neked fogalmad arról, hogy utálom én a Balkánt? Cameriere, pagare! :— Csak nem sértődtél meg? — Nem. Úgyis mennem kell már. Nem érzem magam sértve, csak sajnállak. Meg vagyok híva Cornaro grófnéhoz, aki milánói lakos, de Mestrében gyára van és ezért tart magának egy palotát Velencében is. Egy angol barátnője is ott lesz, elmegyünk gondolázni. Te csak nézd itt a pesti asszonyokat, hátha találsz egy olyan ismerőst, aki villával piszkálja a fogát. Szervusz. !— Szervusz. Mikor jössz Pestre? — Én? Pestre? Én?! Inkább Cettinjébe! És elment. Laci kanalazta tovább a fagylaltját és azon gondolkozott, hogy miért szidja mindenki olyan dühösen, amire vágyik? Nyilván azért, hogy sóvárgását eltitkolja mások előtt. Vagy éppen maga előtt. Ez a szegény Hennefeld Gaszton úgy szeretne hazajönni a lelke mélyén forrón imádott Pestre, mint egy bolond. Ő pedig ... Itt egy nagyot sóhajtott. És közben érezte, hogy valaki, egy pár pillanata már, erősen nézi. Hirtelen felpillantott és a nézése egy hosszú, várakozó hallgatás utáni, kitörően hangos kacagással találkozott. Kondor ült a Hennefeld üresen maradt helyén, ő bizony, Kondor, a derék, fürge, okos, hű Kondor, a koncertirodás. — Te vagy az, Sándor? Hogy lehet az? Hiszen három napja írtam alá az irodában a szerződést. — Hát te nem itt vagy? Miért ne lehetnékín is itt? — De nem mondtad, hogy utazni készülsz! , — Tudod, hogy én nem igen szoktam beszélni. Na ne üldögélj itt, mit füstölögsz magadban, ábrándozás az élet megrontója. Gyere sétálni. És vitte erőszakkal, keresztül a Piazzán, amely az ezüstkék holdfényben olyan volt, mint egy fantasztikus bálterem, amelynek transzparens kék selyemből van a mennyezete, márványból a padlója. Vitte befelé a merceriára, aztán mentek a Rialto felé. Ismerték a járást,öt év ótagyakran csavarogtak itt együtt. Egy darabig hallgatagon baktattak a szűk kis callékon végig, aztán Laci megszólalt: — Látod, ezt kéne egyszer megkomponálni, a velencei éjszakának ezt a saját külön hangját. A pesti éjszakának a balkéz-kísérete villamosbúgás és konfliscsörömpölés. A velencei éjszakáé a serenata muzsikája. Ha a pesti éjszakáról dalt komponálsz, az kemény aszfaltra van írva. A velencei éjszaka puha tengervízre. Ó, de gyönyörű ez a márványlépcsőből, rothadt halszagból, mennyországból és gitárból összeomló tündérálom. Szinte látom a levegőben a hangokat, amint a puha meleg szél keveri, sodorja, göndöríti, egymásba táncoltatja őket, mint az ökörnyálat, vagy a cigarettafüstöt. És hallgasd csak! Hallod ezt ! A gondolatok kitérőkiáltása. Ezt a három furcsa magánhangzót egymásután nem lehet megtanulni. Jaj de szép. Tudod, milyen hangnemben loccsannak az evezők? Kondor nem felelt. Nyilván egészen másra figyel. Megindultak tovább és Kondor komolyan így szólt: — Hétfőn reggel indultam hálókocsival. Tudod, kikkel utaztam? Glock jött azzal a vonattal, meg Panni. — No, és? — Már rég akartam beszélni veled, de Pesten sose érek rá! Szüntesd be ezeket a nődolgokat. — Miféle nődolgokat? • — Jó, jó. A nődolgokat szüntesd be. Olyan, vagy, mint egy őrült. Mit akarsz ezzel a Megyeyvel? Hiszen ez egy . . . na, hagyjuk. De nem is erről beszélek, hanem általában. Nincs az a legutolsó törlőrongy, aki után ne szaladnál. És a dolgaiddal nem törődsz. — Na már ilyet ne mondj. Hiszen betegre dolgoztam magam. — Mert te vagy az oka. Mert nyugtalan vagy. És azért vagy nyugtalan, mert magad csinálod a nyugtalanságot. És ahelyett, hogy nekiülnél és csinálnál valami rendeset . . . — Talán az »Astarte nem elég szép? — Ne szakíts félbe. Arról beszéljünk, hogy mi lest? Nem találod a helyedet, ideges vagy, gyötröd magad, a régi híres jómodorod kezd cserbenhagyni, rossz színben vagy, olyan izékkel megy végig az uccán, akikkel nem szabad nyilvánosan mutatkozni, hallom, néha már iszol is. Mi ez? Laci makacsul hallgatott. Kondor megcsóválta izgékony kis fejét és folytatta: — Könnyelműségről nem beszélek. Alapjában én is könnyelmű vagyok. De marhaságról igenis beszélek. Mégis csak példátlan, hogy valaki, aki nagyon tehetséges, hihetetlenül intelligens, kitűnő megjelenésű, első pillantásra rokonszenves, igen előnyös születésű ember, enynyire lefelé menjen. — Lefelé? — horkant fel Laci. — Úgy van, lefelé. Egy féléve nem csináltál semmit, csak kuplékat komponáltál két krajcárért orfeumokba, ne szakíts félbe, és másnak hangszereltél. Ellenben egy féléve hat különböző nővel emlegettek együtt, mind a hat olyan, hogy kár volt vele dicsekedni. — Már engedj meg, de Panni például . . . — Utolsó, fiacskám, utolsó. Aláírtam a szerződést, mert amit te csinálsz, az biztosan jó lesz, ez a Megyey pedig nem elég rossz ahoz, hogy ártson a produkciónak. De hoztam volna neked a legjobbakat, ha olyan csökönyösen nem ragaszkodol pontosan ehez a citromhajúhoz. Még most sem késő. Én vállalom, hogy visszacsinálom vele és hozok a ciklusodhoz egy elsőrangú operaházi nőt. — Már nem lehet. — Most ne felelj. Hanem ha elszánod magad, táviratozz, én visszacsinálom vele. De térjünk vissza arra a szóra, hogy lefelé. A múlt héten az a kis kócos madárképű járt nálam, az a Szombati Ica, vagy hogy hívják? Kabarékörutat akar. Szerettem volna kirúgni. Azt mondom neki, kitől kap maga dámokat, maga szerencsétlen. Erre olyan mosollyal, amelyet nem akarok részletezni, azt mondta: majd bemutatkozom a Litterátinak, csinál az nekem zenét ingyen, fogadást ajánlok, még szöveget ,is kért valamelyik barátjától — Szombati? Nem ismerem. — Még nem is ismered. Annál édesebb a történet. Ilyen a híred. Sokáig hallgattak, visszafordultak, mert egy vakáceában egy kapunak mentek neki. Aztán Laci megadó, kísérletező hangon megszólalt: — A házasságom . . . — Eh, a házasságod. Először is eleget mondtam, hogy ne vedd el. Akkor írtál egy hülye levelet. El van téve bűnjelnek. Másodszor pedig, ha nem bírod, válj el. Gyerek nincs, könnyű eset. Vagy még egyszerűbb így maradni. De térj az eszedre. Még mindig nem mondtad meg, mi lett.• Nem tudom. Szerelmes vagyok, csak úgy bele a levegőbe, huszonhatéves vagyok, meg vagyok bolondulva. Nem tudom, mit akarok. Minden piszok kis növendéket életre-halálra főzök, mindent felteszek a kockára, de magamban azt mondogatom: jaj csak ne sikerülne, jaj csak ne sikerülne. Mert alapjában utálom őket. És mégis. — De miért? — Nem tudom. Mikor tízéves voltam, volt egy kis macska otthon Szentandráson. Túl kellett adni rajta, mert mindent megrágott. Bútort, embert, csirkét, virágot, mindent. Pedig kétszer annyit kapott enni, mint a nagy kutyák. Tudod, miért rágott? Mert ebben a macskában kiütközött az őse, a tigris. Ő nem tudta, hogy amikor rág, akkor tulajdonképpen gyilkol és vérengzik. Én most tudom. — Mit hozol ki ebből a butaságból? — Barátom, ha az a macska egyszer, csak egyetlenegyszer szabadulni tudott volna a sok százezer éves szelidítés súlya alól, ha teljesen magára ébredt volna és megölhetett volna egy embert, attól a pillanattól kezdve nem harapott volna. És én addig el leszek átkozva, amíg... amíg . . . mit tudom én. — Szóval rajtad nem tud senki segíteni. — De igen. Valaki tud. — Kicsoda? — Ha én azt tudnám. — Rendben van. Ebbe is belemegyek. Én nem nézem le azt a frázist, hogy az ember keresi az igazit. De akkor ne így keresd. — Már jobban nem tudom keresni. Minden női arcot megnézek. Megtörtént, hogy elment mellettem konflison egy nő, és már csak hátulról a kalapját láthattam. Olyan óriási nagy kalapja volt, amilyen mostanában divat a szűk szoknyához. Fogtam magam, felkaptam egy frakkerre és lélekszakadva rohantam utána, hogy lássam az arcát. De elvesztettem a nyomát, befordult egy mellékuccába. Két napig boldogtalan voltam. Hátha az életem nagy, csodája ült azon a kocsin? — Marhaság. Minden nőt nem nézhetsz meg és nem próbálhatsz ki lelki szemináriumokkal, hogy ő-e az igazi. Hallgass ide. A földön él ezerötszázmillió ember. Ennek a fele nő. Az hétszázötvenmillió. Most húszéves korodtól ötvenéves korodig van harminc év, az hozzávetőleg tízezer nap. Ha minden áldott nap kiismersz egy hölgyet és eldobod, mint a tót diáki a vadkörtét, hogy ez se jó, akkor ötvenéves korodra a hétszázötvenmillió nőből elintéztél tízezret, marad kétszáznegyvenkilencmilliókilencszázkilencvenezer nő. Érdemes? Nem sült bolond, aki ilyen feladatra vállalkozi? Mikor a doge-palotát elhagyták és felmentek arra a kis hídra, amely lelép a fegyházhoz, a Sóhajok hídja alól gondola közelgett a tenger felé. Laci odanézett. Hennefeld Gaszten ült benne két estélyi ruhás hölggyel, mind a kettőnek fekete csipkesál volt a vállán. Az egyik nő előre hajolva mondott valamit. Mind nevettek. Gaszten ingmellére rásütött a hold. — Könnyű neked. Te a főkönyveden keresztül nézed a világot. Mit tudsz te a szerelemről? Te nem vagy szerelmes. — Azt te nem tudhatod. Laci meghökkenve nézett rá a barátjára. Nem kérdezett semmit. Tudta, hogy ebből a fiúból harapófogóval sem fog kihúzni egy szót se többet. És többet nem beszéltek, csak bandukoltak a kőkockákon a sötétkék velencei éjszakában. A Danieli előtt Kondor Sándor még egy-szer a lelkére kötötte, hogy ezt a Megyey-féle dolgot gondolja meg. Laci bement a portáshoz és megkérdezte, hogy mikor indul Milánó felé a legközelebbi vonat. Ment sok. Ment négy, negyvenkor, ment hatkor, hat tizenkettőkor, hat negyvenötkor, hét negyvenkor, kilenc harmincötkor . . . — Stop. — állította meg a felsorolást Laci", — félnyolckor költsenek föl, kérek fürdőt. V. Páduában megállt a vonat. Laci leszállt újságot venni. Mikor visszament a szakaszába, egy hátizsákos, nagy, kövér ember törtetett végig a folyosón és a barna zsákjával képensodorta őt is. Laci dühösen nézett utána és a foga között kieresztette csak úgy magának: — Hogyafffene . . . Ekkor egy elegáns, magas úr, aki a szomszéd fülke ajtajában állott és szemmel látható zavarban nézett körül, örvendezve felkiáltott: — Öcsémuram, magyar? — Az vagyok. — Az isten áldja meg, jöjjön be ide, egy angol friiss kézzel-lábbal akar itt valamit, de én csak franciául tudok, nem érteni szegényt. Laci bement és megszólította a misst angolul. A deszkatermetű, öreg kisasszony először kifejezte afelett való felháborodását, hogy nem mindenki beszél angolul, aztán megkérdezte, hányadik állomás innen Pádua. A feleletre megdermedt, aztán felpattant és bőröndjeivel aícrv rohant le, mint egy elmeháborodott. — Köszönöm szépen, — szólt az idős magyar,.— Kaszai főispán vagyok. — Litteráti László. — Nono, — figyelt fel a főispán, — csak nem a békési Litterátiakból? — De bizony azokból Mutasd a gyűrűdet. Az ám. Benne a holló. Ki volt az apád? !Vasárnap folytatjuk Vasárnap PESTI NAPLÓ 1924 május 11