Pesti Napló, 1924. május (75. évfolyam, 84–105. szám)

1924-05-11 / 89. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1924 misos­: 15 e© Rövid szünet után,­­miközben újra koccin­­­tottak egymás egészségére, Nagy Varga János megk­szörülte a torkát s összecsípett szemével átpislogva a két ujja közt forgatott piros pohá­ron, egyenesen megkérdezte Fejét: — Hát osztán... mennyiét­ csinált meg az ügyvéd úr? — s még mielőtt a kissé" kótyagos "doktor felelhetett volna, egész szóözönnel árasz­totta el az­ urakat. Dezső tenyerébe hajtott fejjel szítta, cigarettáját s majd lebukott az álmosságtól. — Mer nem arról van szó, hogy én itt harácsani akarnék. Ha szegén vagyok is, de van annyiká­m, amibő­l meg lehet, élni vala­hogy ... Igaz, sokat kínlódtam, dogoztam, törőd­tem, amíg ez a kicsi meglett, nem is tuggyák ám méltányolni ezt az én gyerekim sose, nem ám! Ők má csak azt s­ítik, hogy van... Ők má könnyen vannak... Urak. Ének a készbül. — Odacsapott az asztal közepére, barna szemei kigyúltak, rekedt hangja fölharsant kérlelhe­tetlenül. — De az istenét! ha így van is, azér nem hagyom a­ magamét! Ha-haaa, az, má nem! Még az apámnak se. Az úristeninek se! Mer nem azér a pár darab fedér. Van énnékem annyi, amennyi kée. Hanem az igazságér! — Odavágott öklével a mellére s fölordított: — Meghalok az igazságér'! — Kaszára raék érte! Fölöttébb igaz­ságos nem lehet az erűbör, mer akkor meg nem ehetne, de ami abszolút dolog, az má vérre men! Azér a­z igazság nekem elsőbb ,az éle­temná . . . — Bizonyára . . . Bizonyára ... — riadt föl az ügyvéd, buta, merev mosoly torzult vé­gig az arcán s minden erejét összeszedte, hogy Varga János szóvirágai között megtalálja a lényeget. — Hát hogyan is áll a dolog? — érdeklő­dött Strimpf és vágyva tekintgetett hol az ágy, hol a díván felé. — Tezs, az uraknak, Dezső! Ne alágy! He­he-he, Isten éltesse. A poharak összecsendültek. — Most h­át ott van az én apám, meg a tes­téröm­, aki mindég legnagyobb k­ígyóm vót, — magyarázta oktató hangon. — Az apám, sze­gén, ámbár sokat zseenérozott, de apám mégis, ma itt írt egy ajándékozási szerződést, hogy hát is m­indöftét a­ lányának, annak a fasancos disznónak hagyj, mer az lakást adott neki, gondozta, etette'. . . Igen. De nekem semmit! Lehet az?! Hun akkor' di''jötszsagf­át•'össze lehet minket hasonlítani a lányával?! Ég és főd! Az istenét! Most osztán én,jába tartottam a­­vén nyomorúttat, jábá etet­tem-itattam, hogy a gyerekemet se jobban, fába vót minden? Há­hááá, azt nem, azt má nem! — Rácsapott az­­asztalra, hogy minden megrendült rajta s a járásbíró és ügyvéd fölegyenesedett s nagy figyelmet erőltetve­ bámult harcias arcába. — A pápán akartok ti kifogni? Nem lehet! Nem lehet! Az én eszömön ki nem fog az istense! Hát nem olyan gyereke vagyok én az apám­nak, mint a másik? Miért érdemlök én keveseb­bet annál? Fölugrott, szeme villogva tűzött a ráme­redő arcokba, aztán hadonászva, mellét dön­getve harsogta tovább: — Nem én értem­, hanem az igazságér! Mer az igazságér a vérem­et ontom, ha kee! Nem törődök én avval a ringy-rongy pár darab főd­del, úgyis odaadnám neki, ha szegén vóna, vagy tisztességes, mer a szegénnek odaadom az utósó ingemet is, vagy a köznek! ... De an­nak aggyak, aki belé fujtana egy kalány vízbe? Annak a rohadt rongy, irigy senkinek, annak a piszok, utósó cafatnak, aki nem érdemli meg a napvilágot, hogy rásüssön . . . Háhááá, azt nem! Az ma mégis csak abszolút dolog vóna. Nem kívánhati az isten se. Az ejen nekem nem testéröm! . . A harsogó igazságok meglobogtatták a v díszlám­pa sárga fényét s kegyetlen keménysé­gükkel agyba-főbe verték a két jóllakott, ál­mos, borgőzben úszó urat. Az ablakon dőlt be a hűvös, illatos éjszaka és az elmét ringató brekegés. A bólogató akácok mögött elő-elő­bukkant a tükörfényű hold egy darabja. S eb­ben a pompás nyári éjszakában egymásra zu­hogtak, mint a vízesés, Varga János erős, har­sogó szavai s szüntelen önmagukat visszhan­gozták a két úr tompa agyvelejében: — Áhááá! . . . Utósó cafat ... Azt nem.. . Meghalok az igazságér . . . Abszolút dolog . . . Abszolút. . . . abszolút ... — Bizonyára . . . Bizonyára ...­­ Doktor Fejét jobban érdekelte a dolog, mert ő Varga János joszi képviselője« volt. S t mégis, mint egyetlen szilárd pont, ott lebegett előtte­ a legelső mondat: »Mennyiét­ csinálj meg« ... A többi elmerült a csirke,, rétes, bor "és dohány káoszában. Erőt vett magán s­­élénken közbeszólt: — Hát öt métermázsa búzáért Varga úr. Azt hiszem. Bizonyára. . Nagy Varga János megdermedt. Lehaj­ította a fejét és a bajuszát rágta: — Öt méter... Sok. Gondója meg. Magam is szegény vagyok. Ett van ii két gyereköm is.. Gondója meg, halk­-e doktor úr. Nem a fodrt van itt szó . . . mer ha arról van a szó, hat nem /Második közlemény) mondom, egye meg a rosseb, öt méter, öt m­é­ter. De az igazság! Má csak erdőké a kösnek is, hogy egyenlő mértékkel igazság adassék mindenkinek, még a szegénnek is? Má az igaz­ság szempontja is megköveteli . . . — Ezt mi már elintéztük Dezsővel a mult héten nálam ... És ő bizonyára ... — mondta ingerülten. —• Lá, én akkor édesapám­nal tudattam, hogy négy és felet . . . — Ötöt, ötöt. — De kérem! Azér csodákozok! Strimpf mellére ejtette a fejét és ajka le­pittyedt. Halkan, finoman, mint a november­esti szél a kéményben, vonítani és brümmögni kezdett. Dezső töltött a kis doktornak s rágyúj­tott a tizenharmadik Memphis-re. Feje emlékezete megingott. Bizonyára . . . Bizonyára ... — És a hom­lokát kapargatta. — Ments isten, hogy én . ... Pedig mindig mondja a feleségem: »Béla, az írás: írás. Sohse tanulod már meg, ügyvéd létedre . . . He-he! Hja, aki nem zsidó . . — Hát osztán én tán zsidó vagyok! — Hör­dült fel Varga. — Nem azt mondja a doktor úr, •— ravasz­kodott Dezső komolyan, — hanem, hogy­­ nem zsidó, nem máséti meg a szavát, megelégszik négy méterrel ... — Én . . . Én . . . Kapkodott és kínjában, dühében fölöntött egy pohár bort. Ennyi arcátlanság megdöbben­tett­e. De mégis . . . mégis kétkedni kezdett saját magában. •— No, még egy pohárral! — harsogta Varga János. — Dezső! Tete, Isten éltesse!.. No, úgy­e, nem marad éhen, aki parasztná eszik? Az általános koccintás fölrázta a járásbí­rót is. Nyögött és ágy után kívánkozott. Ala­posan elbánt vele a halvány siller. Lapos pil­lantásokkal leste a betörtető Julit, kire rá­parancsolt az apja: — Pusztítsd lilláz ágyakat . . . Este van ... He-he-he! — Maguk nem itt alusznak? — makogta a bíró és sóváran nézte a hajladozó nagy lányt, ki húzta-vonta a­ csíkos ágyneműt. — Nem. Az aszón meg a fán a konyhába aluszik. Én meg a gyerek ett a kamarába­ni... A kis szobába . . . Nekünk, parasztoknak ma jó van így ii... No, hát már meglássunk, hogy lesz hónap! . . . V.­­ A csend és sötétség ráborult a szobákra. Nagy Varga János könyökére támaszko­dott az ágyon és gondolkodva szítta cigarettá­ját. A másik szobából áthallatszott Strumpf já­rásbíró harsány hortyogása, mely gurgulázva zongorázott a sötét éjszakán s az ügyvéd her­senő shörgése. Ez a két férfiú valóságos álom­orgiát csapott. Varga János hallgatta őket. Lelkében gőg virágzott fel s gúnyosan legyin­tett magában: — Alusznak az urak. Részegek az urak. Jóllaktak az urak. Én nem alszom. Alszik az isten is, csak én nem alszom! Mélyen leszítta csontos, ösztövér mellére a füstöt; feje tiszta volt a bortól és fáradatlan. Elgondolta az apjával való egész ügyet. Hat hold földről volna szó, ha megítélné a bíróság. Ez megérné az öt méter mázsa búzát, még töb­bet is. De négy nem sok. Magában nevetett a fuvaroson: megnyúzzák a parasztot! Öt nem. Öt még senki. Ámbár, hátha megelégedett volna a doktor három mázsával is? Amilyen részeg volt, ahogy tele volt, — az úr« — még abba is beleegyezett volna. Dezső rontotta el... — Te! Dezső! — szólt át a másik ágyhoz. " Álmos, kelletlen hang felett: — No... — Minek mondtál négy métert! Szinte gon­dolam, hogy elrontod. Az istentöket hát, amit nem magam teszek, vagy mondok, soha sin­csen jól! Ha ma olyan marha valaki, hát fogja a pofáját, osztán hallgasson. — Hajlód?! — Hallom. Maga mindég így tesz. Mér nem alkudott tovább? — feleselt dühösen és ál­mosan. — Én ma akkor nem alkudhatok! Ez avval gyütt ide, hogy nem alkuszik. Tudom én, ne fél. Az én eszemön ki nem fog az isten se! . . . —­ Jó, jó. Hagyjon alunni. — Persze, alunni, azt értitek! De én, én dol­gozzak reggel négytű si­tét estis­, szőrözzem nek­tök a flancot, hogy tik »urak«, lehessetek az én büfömön . . . JEste meg ledögöltök, filusztok, de én verrasszak, törekedjek helyet­tetök éccakra is . . . Hogy a rosseb az ejen nép­ségét azomba egye ki! De, jól van, no, — nyugodott bele, el­hajította a cigarettát s nyomban újat csavart. Rászvújtott, a pislákoló gyufát a sarokba ha­jította. Szívott. — M­ast m­­i nem tehessünk egyebet. Ezt ma állni muszáj. Hacsak . . . ha­csak tán huszonöt kilót még le nem könyör­gök . . . Utóvégre magam is szegén vagyok, két gyerekem van, az isten is meglátogatott, megdöglött egy disznóm, meg osztán a búza se lesz az idén olyan. Tán lesz belátása... Ha meg­ nem, ha van szíve azér a kis firkálásér, salatyolásér százezreket kisrófolni, hát fúljon belé a nyápic! Ott egye a rosseb. Ha van szíve nyúzni egy családapát. Ha csak arra tanítot­ták az oskolába, ho­gy a pógárt nyúzza. Ha csak azér adtak diplomatát a kezébe. Azér én­rajtam ki nem fog. _ § — Legföljebb a konkolyos­­ búzábul, vagy a vadborsósbul aggyunk neki„ mi. Dézsa' A'em igaz? Mi? Dezső dörmögött és a másik oldalára folt dúlt. Valahol egy kutya csúnyán, tutulva uga­tott és Bobi a kapuban felelgetett neki. Varga János hallgatta egy darabig, aztán egy-«­szercsak eszébe jutott az apja. Látta maga előtt a gyámoltalan vén em­bert, két botra támaszkodva görnyedten, sovány lábszárain lógott a bő gatya, zsíros kalapját a szemére húzta, deres bajusza két felől mint két törött madárszárny lecsapzott s hallotta keserves nyögését. Egyszerre meg­esett rajta a szíve. Eddig csak dühösködött a gyámoltalanságán, terhére volt, vagy­ az egész­séges és kemény ember gőgjével gúnyolódott rajta. De most meglátta az öreg minden nyo­morúságát. Megértette, hogy milyen szomorú lehet az élete. Egészen a szívéig érezte a két béna láb sajgó fájdalmát s a földig alázott ember maga-mardosásait. — Nem kéne bántani az­ öreget, — mondta inkább önmagának, mint az alvó Dezsőnek s dobott magán egyet fektében. Aztán eszébe jutott az a hat hold föld. Ha sikerül megszereznie, húsz hold lesz összesen. Nem kell bérelni. Nem kell az irtáson szénáért kín­lódni, közalapítványi hivatalokban kérvé­nyeket benyújtani, pályázni, árverezni, alá­zatoskodni a főerdőtanácsos előtt (akinél ő nagyobb úr), veszekedni a fináncokkal . . . Lenne elég neki magának, sajátja, amit, ha meghal, örökségül hagyhat a fiának,­ (az ugyan úgyse szeret), akkor is olyan lesz, mintha az övé volna . . . mindig, örökké . .. Nem kel­lene másra szorulni ...­­ Szinte érezte a viszkető irtózatot, amit a másokkal való érintkezés szokott benne fölkel­teni. Utálta az embereket, de nem lehetett meg nélkülük, néha hol ezt, hol azt kellett kérni, — de mennyire elkülönülhet tőlük, ha még hat hold földje lesz... S mennyit ír az, pénzben ki se lehet fejezni. Hogy növelné a jószágok számát s a vicsorgó irigyekét . . . Meg kell szerezni! Belevágott, folytatnia kell. Nincs máskép. Nincs sajnálat, szánalom, jóindulat, átfin­íth­ogy'' nem'volt az ő számára sem, amikor szegény ember volt még a háború előtt. Nincs szeretet. Pénz van. És erő. Aki erősebb. Keményebb. És az öreg nyomorult érdemel-e szánalmat ! Nyolcvanhatéves, maholnap úgyis meghal, minek annak a föld? Hogy utóbb a lányának ajándékozza?­­Nincs apa. Nincs fiú. Farkasok vannak, de testvér nincs. Ha nem megy ke­resztül az öregen, ő rajta megy keresztül a nő­vére... és az élet... Puszta véletlen, hogy az apa apja a fiának. S elvégre — ő is a családjáért teszi ... — Te Dezső, — szólalt meg a sötétben ismét és új cigarettát csavart, — osztán hónap azt kell már mondani, hogy az a fasancos nénéd m­egfenyegette az öreget, hogyha nem íratt a nevére . . . Mély csend volt. Dezső egyenletesen szuszo­gott, a másik szobában hortyogott a két ven­dég. A hold lassan odább csúszott a fák mögött s két ág között kibukkanva megmutatta fehér, tükörfényes arcát. Az ég világos volt s ferde kockák derengtek a fekete padlón. Varga János gondolataiba merülve s bir­kózva velük, mintha a mélységes, gyors Drá­vát úszná keresztül, egyik cigarettát a másik­­után csavarta s félkönyökére támaszkodva szívta el. Az órák múltak. Köröskörül a csen­des éjszakában szóltak a kakasok. És a hold elvándorolt a közalapítványi kert nagy állami mogyoróbokrai fölé, magával húzta az ezüstös fényfátylakat a fekete padlóról s a szobában csak alig-alig derengő hideg félhomály maradt. — Két óra ... — gondolta Varga János és elmerengett az alvók mély, egyenletes lélekzé­sén. Szemei előtt ismét és ismét megjelent a gyámoltalan öreg zokogó alakja; de amikor már-már megesett a szíve rajta s kedve lett volna holnap azt mondani: menjettek innen, én nem emelek az apám ellen kezet, menjetek, nem kell a föld . . ., — hát csak megszégyelte magát, magára riadt s azonnal megjelent előtte a lánya képe is, a Julié . . . Ez igazán az ő gyermeke volt; nemcsak termetre, járásra és arcra, de természetre is: gőgös, zárkózott és­­ hideg, fösvény . . . Nagy, csontos-húsos testét szinte átölelte, annyira látta a maga előtt. Már csak a lány kedvéért is,­­ gondolta, hadd legyen gazdag lány. Hadd legyen irigye soki. Haild fedje a legszebb ruha, a legdrágább cipő, a legfinomabb kesztyű. Fülében új és új fülbevalók, csuklóján karperecek villogjanak. Erős nyakán a learnehezebb aranylánc csurog­jon le, ujjain gyűrűk pompázzanak. Legyen az övé minden, ami drága és ami nincs inas­nak. legyen az övé, mert paraszt.­­ És nagyon sajnálta a lányát, aki paraszt, mint ő. ..

Next