Pesti Napló, 1924. május (75. évfolyam, 84–105. szám)

1924-05-11 / 89. szám

Mr as£ /Vasárnap PESTI NAPLÓ 1921 május 1. 13 AZ REGÉNY A járókelő nem érdekli egy szemernyit sem, csak az aranyóra, amelyet ravaszsággal, ,vagy goromba rákiáltással el akar venni. Ahogy lehet. Ez alapjában véve utálatos dolog. Mindig ez az aljas éhség, amely önmagát eszi és még éhesebben ugrik tovább az új nőhöz. Eszébe jutott a felesége. Annak mindegy. Nem törődik vele. Most ott ül Holáknéval a konyhában, a lábán rongyos papucs és a cseléddel hármasban a házbeliek napi eseményeit beszéli meg. És örül annak, hogy az ura nincs otthon. Annak még jobban örül, hogy az ura elutazik. És ő el fog utazni és a Lidón újvé lesz Megyey Panni, és másnap már azon fog tűnődni, hogyan szabadulhat meg ettől a nőtől. Milyen sivár és borzasztó dolog ez, milyen lélektelen, üres és hitvány étet, milyen jó volna valaki igazi, édes, finom, akinek nem kell hazudni egy szót sem, csak odaborulni elébe véghetetlen és vak odaadással, a teljesség és a tisztaság forró fehérségének hullámaira vetve a behányott szemű és remegő szivet. Ez már nem fog eljönni soha, soha. Le van kötve egy idegen nő mellé. Miért vette el? Egy váll vonás a felelet. Hanyagságból. Abból az érzéketlen és fatális tunyaságból, amely a dolgokat addig halogatja másnapra, míg egy napon minden késő. Milyen jó volna most egyedül lenni, szabadon várni a megváltó érzés eljövetelét és mikor megjön, teljes szívvel-testtel, egészen, mindörökre beledőlni. De ez most márnem lehet. Pedig lehetett volna. És ahogy leült a néma nyári estén egy sápatag gázlámpa alá a lócára, egy verssor jutott eszébe. A legborzasztóbb, legmegrendítőbb sornak érezte most, amit valaha írtak: — Look in my face, my namo is Might-Have-Been . . . Mozdulatlanul könyökölve nézte a gázfényben fehérlő kavicsokat. A szeme nedves lett. Nagyon szerette Litteráli Lászlót és nagyon sajnálta. III. Aznap éjjel Laci négy órakor ment haza. Tudniillik az Otthonba ment hideget vacsorázni, aztán egy darabig tétlenül járt-kelt a szobákon keresztül és éppen azon gondolkozott, mit kellene kitalálni lefekvés ellen, mikor Steinrück jött Mielé a lépcsőn, a matematikus. Furcsa tudós volt el, gnómtestén kopasz óriáskoponya ült, amelyre két félgömbnek tetsző, erős dioptriájú szemüveg volt illesztve. Akárkivel akármiről kezdett beszélni Steinrück, az ötödik mondatnál a szemüveg elkezdett reszketni és másfél óráig reszketett, mert a matematikus szenvedélyes és rendkívül folyékony előadást tartott. Vannak ilyen emberek, akik az életben méltatlanul alul maradván, a mindenséget két ellenségre osztják fel: megtöri, de még nem hajlott saját magukra és mind a többi világra. Ennek a többi világnak minden tagja az ellenük felvonult mindenség hadseregébe tartozik. Azért vitatkoznak olyan hévvel és odaadással bármiről, mert mindig saját sorsukkal vitatkoznak. Laci hozatott egy üveg olcsó francia pezsgőt és leült Steinrückkel vitatkozni. Steinrück azt fejtegette, hogy az emberi faj nem hivatott a világuralomra. A hangya, jobb társadalmat alkot, a tigris szebb, a fóka jobbszívű, a szarvasbogár sokkal kevésbé törékeny, a teknősbéka szívósabb, a csuka szaporább, az ember egyáltalában egy utálatos, piros nedvekkel teli sápadt bőrzsák, csak bele kell szúrni a vége. Laci erre azt mondta, hogy a fókába is csak bele kell szúrni, vége. Ettől Steinrück olyan dühös lett, hogy fél négyig egyhuzamban beszélt és a végén kijelentette, hogy Antihumanum címen szabad líceumot fog alapítani és világpropagandát fog indítani az emberi faj öngyilkossága érdekében. Még az utcán is magyarázott. Hazakísérte Lacit. A kapuban álltak egy jó darabig. Végre kezet fogtak. Akkor Laci így szólt: — Te Géza. Én rettentően szerelmes vagyok. — Kibe, te szamár? — Nem tudom. Senkibe. Csak éppen sze.relmes vagyok. Tárgytalanul. Az összes szimptómák jelen vannak, olyan szerelmesvagyok, mint egy állat. Senkibe. Steinbick diadalmasan felkiáltott: — Ez az! Az én gemin-elméletem. Az Egyén nem egész egység, csak fél egység. A Pár az egység. A Pár el van szakítva és a két fele keresi egymást. Hallgass ide. Az egészet kifejtem neked ... De Laci már becsengetett és most jött a házmester. Steinrück abbahagyta az előadást és komoran azt mondta, hogy szervusz. Mindig így váltak el, ha együtt voltak. Steinrück .Gyalog vágtatva sietett vissza az Otthon felé, mert a gemin-elméletet feltétlenülel kellett mondania valakinek. Laci pedig felment a lakásába. Bement a dolgozószobába. Ott leült és egy ! Írta: fARSÁNYI ZSOLT /Második közlemény) negyedóráig tétlenül nézett maga elé. Aztán eszébe jutott, hogy a nap folyamán két szó fordult meg a fejében,aminek lexikonokban utána kell nézni. Az egyik »kapitány”. Azt meg is találta a Czuczor—Fogarasiban. Kopszauinból származik és azt jelenti, hogy kantár. A másik ez a furcsa szó: »holokauszt«. Mi az ördög lehet ez? Tulajdonnév? Angol ige? Technikai szerszám? A Pallasban nem találta. Az angol kéziszótárban nem találta. A Riemannzenelexikonban nem találta. Végre a nagy Larousseeban rábukkant. Holocausté: olyan áldozási mód, ahol az áldozatot elégelik. De hol ragadt ma a fejtbe ez a szó?" Hol olvasta, vagy kitől hallotta? Megint nézett a levegőbe egy negyedóráig, hátán leült a zongorához és eljátszotta »A sevillai borbély« nyitányát, de úgy, hogy az ujjai nem nyomták le a hangokat, csak futkostak a billentyűkön. Hajnalban mindig ilyen némán szokott zongorázni, de azért teljes odaadással. Künn már derengett. És ő végzett a zongorázással is. Akkor elővette a francia kártyát. Elkezdte rakni a pasziánszot. Két tucattal a nagyot. Huszonhat lapot leolvasni, aztán az ászokat középre, a talonból fogyasztani, színt ellenkező színre, alacsonyabbat a magasabbra. Jól ment nagyon, de egyszer csak elkezdett hiányozni a kárókettes. Mind dühösebben rakta, őszinte haraggal szidta magában a kárókettest. Felrezzent. Ott állt Bertuka, álmosan, kócosan, pislákolva, egy szál hálóingben. — Ez már mégis csak disznóság, — mondta Bertuka, — ilyenekkel égeti a villanyt. Laci dacosan hallgatott, mint a rajtakapott , morfinista. Rakta tovább a kártyát. Bertuka várt egy darabig, aztán hirtelen megfordult. — Szégyelheti magát, cigány. Azzal bement. Laci összecsapta a kártyát. A pasziansz nem jött ki. Kedvetlenül ment vetkőzni. Mire bevetette magát az ágyba, Bertuka már pirosan, mérgesen, egészséges álomban szuszogott a szomszéd ágyban. A paplan alól kilátszott a lábafeje: kis, kövér, kurta, tömzsi lábfej. Laci egy kis kárörömmel nézte . lábat. A kártyával volt valami igaza Bertukának, de a lába csúnya. Hanem mikor leoltotta a lámpát és magára húzta a nyári pikctakarót, nehéz^ erős^l^idgjxnat érzett, a szívében. Ahoz a mély és forró sajnálathoz, amit Önnönmaga fölött érzett, képzeletben hozzáölelte ezt a szegény, idegen lényt, a feleségét. Sajnálta mindkettőjüket. A földön a millió és millió ember járkál és ebből az irdatlan tömegből valami vak hullámverés úgy egymáshoz csapta kettőjüket, hogy most itt fekszenek egymás mellett. Ez az asszorny is boldogtalan, csak nem tudja. Ordenáré, gyűlölködő, irigy, ostoba, szegény kis nő, nem tehet róla, hogy ilyen. A zebra sem tehet róla, hogy olyan csikós. Ez egy ember, gondolta magában alázatosan Laci, és megérdemelné, hogy szeresse egy másik ember. Akármilyen kicsi és csekély teremtés, nene lehet olyan semmi, hogy a világból egy nekivaló férfi,egy szív, egy pár, egy éretlét ne járjon neki. " • — Vájjon rossz ember vagyok én? — gondolta magában Laci. — Én azt hiszem, nem, íme, mennyit szenvedek ettől a nőtől a makacs ostobasága, a kicsinyes gonoszsága, a kapzsi gyűlölködés miatt, de akármilyen szigorúan figyelem magamat, nem érzek magamban bosszút iránta, csak lojális részvétet, igen mélyről jövő fájdalmas részvétet. Énboldogtalan ember vagyok, de jó ember vagyok. És ezzel a hangulatos érzéssel aludt el, mert nem tudta, hogy rossz, bár nem tehet róla. Nem tudta, hogy az egészséges fiatalság éppen olyan rossz és könyörtelen, mint a természet, melynek a fiatalság délceg heroldja. Ő azt hitte, hogy jó. És mikor nyugtalan? ideges, erősen álmodó álma után felriadt és a felriadástól zsibongva fájó idegekkel tápászkodott fel, Bertukát láta maga előtt, aki szemében a megvetés és gyűlölet leplezetlen kifejezésével költögeti. Azt hitte, alig aludt eer órát, olyan fáradtnak érezte magát; hihetetlennek érezte, hogy délután három óra. Nem volt az a benyomása, hogy új nap kezdődött. Ő még ategnapit folytatta. Gyorsan felöltözött, elszaladt az idegenforgalmihoz a jegyekért, és a villamoson elhatározta, hogy nem vár holnap reggelig, elutazik ma este. A gondokkal terhelt emberek elutazásának mindig van egy meglepően kellemes pillanata: mikor a vasút végre megmozdul. Ez a pillanat azzal a csodálatos varázzsal jár, hogy a fáradt és homlokráncoló ember hirtelen szökkenő könnyebbséget érez: mintha a nagy köveket valamiegy legyintéssel elbillentette volna a szívéről. Az arc csodálkozva kiderül, a szemek megfiatalodnak, a mell szélesen és szabadon lélegzik egy naivot és a tekintet felcsillanva néz ki a kupé ablakán a mesebeli tájra, ahová máris elérkezett, pedig a vasút még a váltók,, a kőszénfüst, a reklámkerítés, a szerelvények birodalmában igyekszik ki a szabad pálya felé. Laci végigfeküdt a második osztályú kocsi ülésén, ahol egyedül volt és az időt reggel négyig azzal a zakatoló, ritmikusan ideges lélálommal gyötörte végig, amely fárasztóbb avirrasztásnál. Néha felserkent, de csak anynyira, hogy kiszedjen egy cigarettát a Dimitrino-féle Luxor-skatulyából, amit az állomáson vett. Alaktalan, olvastt képzetek, szavak, jelenetek, félbenmaradó, visszatérő képsorok, a szabadság sárkányzsinórjára eresztett lélek kuszált és színesen hömpölygő tódulásai gomolyogtak a fejében, most, az a nem olvadó piros por a vízben, amivel az iskolában a jövő víz keáramlatait magyarázza a gyerekeknek a fizikatanár. És mindezt csillogó, fuvolázó, illatos girlandokkal a vasút szakatolásánakritmusához simuló melódiák szőtték-fonták keresztül. Kamerai Moravicán kiszállott. De nem reggelizett. Tudta régebbről, hogy sehol e kerek világon nem adnak olyan rossz kávét, mint itt. Aztán ment tovább a vonat és ő égő halántékkal, idegesen és fáradtan követte sokáig a mélyben kanyargó smaragdszínű patak útját, olyan tekintettel, amely mögött nem volt gondolat. Most érezte csak, hogy milyen kétségbeesetten kimerült. A messzi földről gyalogló vándor is csak akkor jön rá arra, milyen fáradt, mikor este szállást kap és leül a padkára. Ő is csak ült és érezte magában a lelket, amely haragszik már a rabszolgahajcsárra és zsibongó égéssel remegve követeli a nyugalmat. Csak halványan, valószínűtlenül, mint vitás gyertyavilág a vaksötét és viharos pusztában, pislákolt benne egy montlatka: félig vágy, félig remény, kicsit kíváncsiság, kicsit lemondás: jön-e két hónap alatt a nagy emlék? Panni lesz az? Az aralpmunkásnak a dereka fárad el, a kocsisnak a karja, az írnoknak a keze, a boxolónak az ökle, a bankárnak az esze. De a kenyérkeresetnek azt a borzasztó fáradtságat, ami a művésznek íratott osztályrészül, nem ismeri senki, mert neki a lelke fárad el. Laci reggel Fiuméba ért. Ott egy szállóban hamar megmosdott, átöltözött, felszállt, __ az Ungaro-Croata Hegedűs Sándor nevű görögére, egész nap nézte a tengert, nyitott szemmel aludt és este megérkezett Velencébe. IV. Van valami kiábrándító abban, hogy a gomblások vigyorogva, magyarul szólnak az utashoz, mert meglátták a bőröndre ragasztott budapesti poggyászcédillát. Mind tudnak ezek a nyitott ingmellű, hangos fickók egy-két szót magyarul. És az utas, aki teli szájjal nyelné magába az üdítő külföldet és szeretne büszke lenni, arra, hogy ő most ott jár, ahol a madár se jár, egyszerre, leesik Veronese biborkék egéből a Hangliba. Laci türelmetlenül ugrott a loccsanó gondolából a kőlépcsőre és a Danielit kiáltotta. Ott kapott szobát, hamar kipakolta a kézitáskát, rendbehozta magát és szaladt ki. Ment egyenesen ésbiztosan, jólesett hiúságának, hogy tudja a járást. A szárnyas oroszlánnal jobbra fordult, a Campanillle baloldalán befordult a Florian sorára, nem nézett se jobbra, set balra, elhagyta balról a Luna-szállót, jobbról a postát, ment a tündöklő kirakatok között, a francia, angol, német, magyar, olasz beszéd tarka hömpölygésében, egészen a Moise kishídjáig. Bauer és Grünwald. Rendben van. — Igen. Van levél, — mondta a portás, — az előbb hagyta itt egy hölgy, alig egy félórája ment el. . Látta a nevét ,a borítékon. Zaebregyűlte a levelet, aztán elment a Bonvecchiatiba vacsorázni. Idegesen várta a pincért, hogy túl legyen a rendelésen. De azért tetszelgett a velencei emlékeiből maradt olasz tudományában: — Spaghetti alla milanese e un quarto rosso. És felbontotta a levelet. Ez a levél a mai éjszaka. Sietve futotta, át a ceruzával írt, rendetlen és gyűrött papírt, amelyen az Excelsior Hotel emblémája díszlett. •Lacikám! Mihelyt ezt a levelet megkapod, egy percig se maradj Velencében, utazz tovább, mert G. itt van, mert szándékosan csinálta az egészet, mert hallotta, hogy te is utazol és szándékos volt az egész, mert gondolta, hogy találkozni fogunk és úgy tett, mintha csak kikísérne a vasúthoz, de az utolsó pillanatban beszállt és megvolt a hálókocsijegye, most az Excelsiorban vagyunk és még itt marad három napig!... stémes állapot, azonnal utazz el, ma kedd este kinn vacsorázunk a Lidón, nehogy kigyere, utazz el, a címedet ron írd meg a Bauer és G. portásának, ezt a levelet a fürdőkádban írom, uiert.Moirion a nyomomba van, nem is tudom, hogy adom oda a B. és G. portásának, ha elutazott, írok neked és hívni foglak, esküszöm, ne haragudj!... Millió csók! P. Laci annyiszor olvasta el a levelet, hogy mire letette, az étel meg a vörös bor már ott állott előtte. Gépiesen evett, — a fűrészport is öntudatlanul megette volna, — és gondolkozott. Azt a keserves ... — kezdte a gondolatot magában. De nem folytatta, mert észrevette, hogy nem elég dühös. Ezen elcsodálkozott. Hát miért nem haragszik? Máskor egy-egy elmaradt randevú úgy felbőszítette, hogy harapni tudott volna mér.