Pesti Napló, 1925. július (76. évfolyam, 144–170. szám)

1925-07-29 / 168. szám

Vasárnap Újdonságok A Petőfi-bélyegek próbanyomatai. A Petőfi-bélyegükről készült próbanyomatok közül néhány levélre került. Igen érdekes, hogy e próbanyomatok között több a duplanyomás, ami kétszeres érdekességet és értéket ad az ilyen példányoknak. Ezenkívül olyanok is vannak a Petőfi-próbanyomatok között, amelyek vízjel nélküli papiroson készültek. Erős gyűjtői érdeklődés mutatkozik most irántuk keresik a magyar vízjel nélküli krajcáros bélyegeket. Az 1871—72-beli klasszikus magyar bélyeganyag erősen fogy, a piacon igen szép példányok csak ritkán találhatók. Ezzel magyarázhatók, hogy újabban — igen helyesen — erősebb érdeklődés mutatkozik az utána következő első vízjelnélküli krajcáros magyar bélyegeink iránt. Ezt az érdeklődést még indokolja az is, hogy ezekből a bélyegekből tulajdonképpen kevesebb került kiadásra, mint az 1872-beli réznyomatú bélyegekből. Magyar bélyegcsereegyletek. A múltkor már hírt adtunk arról, hogy megalakult az első komolyabb magyar bélyegcsereegyesület, amely külföldi összeköttetések alapján kívánja fejleszteni a magyar bélyeggyűjtők bélyegállományát. Értesülésünk szerint most több magyar bélyegcsereegyesület megalapításának gondolata vetődött fel, amelyek közül két egyesület megalakítával igen komoly magyar filatelisták foglalkoznak. Küönleges magyar lebetűzés A fenti bélyegzőt még 1910-ben, a »Ferenc-Ferdinánd« nevű osztrák-magyar hadihajón alkalmazták magyar postabélyegre, kint a nyilt tengeren. A különleges lebetűzést gyűjtök mostanában erősen szaporodnak és igen sok ilyen és ehez hasonló érdekes és értékes bélyegzőikülönlegességet kutatnak fel. A gyűjtésnek ez az iránya tulajdonképpen a hazai bélyeggyűjtési objektumok nagyobb megbecsülését jelenti, aminek analógiáját ma már majdnem minden államban megtaláljuk. Igen sok európai, főiképpen osztrák bélyegen nagyon értékes, különleges bélyegzőt lehet találni. Az osztrák bélyegeken, az 1871-es esztendőt megelőző időkben — amikor még Magyarország területén is használatban voltak — magyar bélyegzőt is alkalmaztak. Az ilyen magyar lebélyegzésű osztrák bélyegek között is sok értékes darab található. Megjelent újdonságok: Dánia repülőbélyeget bocsátott forgalomba két értékben. Az egyik a 10 eres és zöld, a másik 25 éres és vörös színű. Olaszországban már forgalomba kerültek azok a bélyegek, — Viktor Emánuel király 25-ik uralkodói évfordulója alkalmából — amelyek megjelenését már előre jeleztük. Hatvan centesimi és egy líra, ebből a két értékből áll az új sorozat. — Bulgária az első bulgár bélyegek mintájára 10 és 15 szatinkás bélyegeket bocsátott forgalomba. A rovatvezető üzenetei Békéssy László, Zalabér. Csereegylet alakításával mostanában többen foglalkoznak. A leghelyesebb, ha idevonatkozólag a nagy külföldi bélyegcsereegyletek alapszabályait és működését veszi mintául. Felvilágosításul szolgálhatnak azok a prospektusok, amelyeket bármelyik külföldi csereegyesület ingyen bocsát rendelkezésére. — Forgó Endre, Nagykőrös. A magyar bélyegek forgalmi ára erősen változik. Tessék árajánlatot kérni akármelyik budapesti bélyegnagykereskedőtől. baJias-xt meg a falziaj&az. oric/, ha JO^U&rndnydti&sz&Gjxi-t DIWANDER INGYEN MINTÁT és ISMERTETÉST KBLO DEWANDER GTŰSVSÍEÍI feláPSZERGYÁR RI BUGAPEST100 PSSIAF1E^: Krrrri _ • « .. — TTT-*sr-,—fiirT,i l=a=^.-.-r—zx PESTI NAPLÓ 1925 július 26 29 (A „TEANO AMARYLL EGYSZERŰ ÉLETE" HARMADIK KÖNYVE) REGÉNY * Írta: ERDŐS REMÉEN •— Az én leányom! — gondolta büszkén és elnézvén a keskeny, domború homlokot, a nagy szemeket, a száj nemes és gőgös rajzát, az egyenes orrot, az egész arc szigorú, még bimbózó formáit, megint csak azt gondolta: az én leányom! Így volt vele mindig. Ha látta, büszke volt rá. A szíve felujjongott örömében. A biztonság érzése szállta meg a puszta látásától. Míg Annamáriát szerette, valami áhítatos, féltő, rajongó, nagy szeretettel. Minden idegszálában benne maradtak azok az aggodalmak, melyeket annak gyermeksége alatt átélt, — a fölötte átvirrasztott éjszakák emléke — a névtelen félelmek, minden. Óh Annamáriát a szíve legeslegmélyén hordta, mint egy oltárképet Ez a finom, kissé törékeny, kissé érzékeny idegzetű leány, a maga légies szépségében, zárkózott lényével, maga volt előtte az anyai szeretet akkumulátora. Minden gyöngédséget ő felhangolt benne, minden melegséget és jóságot kikövetelt belőle. Az ő életének szüksége volt erre és arra, hogy anyja lemondani tudjon és áldozatot hozni. Igen, tulajdonképpen Annamária volt az, aki életét olyanná alakította, amilyen volt. És ő, Annamária, bizonyosan meg is értené őt, ha elmondaná neki, milyen nagy változást hozott érzelmei közé Ousten hirtelen feltűnése. Annamária, az ő szelíd mosolyával talán azt mondaná neki: — Eredj, vedd el, legyen a tied! De nem! Micsoda őrültség erre még gondolni is! Hogy azok megtudják! Nem, nem! Sohasem szabad megtudniok. Hiszen végre csak egy futó fellángolás! A táncos el fog menni a hazájába és nem látja őt többé. Talán soha többé. Hacsak a télen nem, Párizsban, ahova elutazhatna valamilyen ürügy alatt, — de nem fog elutazni természetesen — szóval a táncos visszaér hazájába, nem látja őt, nem ingerli szépsége és akkor megnyugszik. És elfelejti őt! Északkor mintha itt sem lett volna. Igen, így lesz" bizonyára, ha csak a télen el nem megy Párizsba valami ürügy alatt mégis. Fölment a házba és bement a kis szalonba ahol a zongorája állt. A zongorát nyitva találta és rajta egy nyitott kóta állt. Itt már járt valaki. Odament, megnézte a kótát. Hohó, hiszen ez az ő francia barátnőjének a »Jeanne Thissaud utolsó szerelme« szerzőjének egy dala, amit megzenésítve elküldött neki! Ez a Májusi dal, amit fiatal férjének ajánlott, mikor itt volt vele nászúton Rómában. Ki énekelte a Májusi dalt ilyen korán reggel? Ki volt itt? vagy lehet, hogy még tegnap estéről maradt itt a kóta, mikor a két leány Gianbattistával itt volt és zenéltek és énekeltek, míg ő kinn a teraszon a herceggel beszélgetett? De azért most a dal vonzotta őt magát is — az oly rövid idő alatt híressé vált dal! Leült a zongora elé és elkezdte halkan, a fogai közt dúdolni: Nézd, Róma most éli tavaszát És lengeti virágos fáit, Az anemona nem él sokáig, Már nyílnak a gliemiák! Mennyi virág! Mennyi virág! Oh a tavasz a nagy sírok közt . . . Pacsirta zeng a Via Appián! Elérik terül a kakukfüves rét! Kacag a napfény a sírok falán! Mennyi sugár! Mennyi sugár! Hallod a harangok énekét? A távolból Róma dalol Ércnyelvén a magas tornyoknál*. Mikor a nap pihenőre hajol — Róma dalol,— Róma dalol! Mért jársz mellettem ily szótlanul? Mért rovod az utat ily némány! Dicsérd atavaszt, mint én dicsér"TM" Rómára gondolj, ne énrám! Dicsérd, dicsérd a tavaszt! Az én szívemnek ünnepe ez! Az utolsó ünnep, a legszebb! Azt énekli a szívem is, amit A harangok énekelnek: A tavaszt és az alkonyatot . . . Csoda ez, ami velünk történik! Nem ámulsz? Nem szólsz? Mosolyogsz némáu! Oh, tele emlékkel a szemem — Fordítsd el a fejed, ne nézz rám! Ne nézz rám! Ne nézz rám! Ryll, miután eldúdolta a dalt, sokáig ült a zongora előtt és nézett maga elé kusza és bizonytalan gondolatok között. — Jeanne Thissaud utolsó szerelme! Milyen nagyszerű könyv! Hogy megírta benne az öregedő asszony küzdelmét, szomorú, tragikus, sőt néha szánalmas küzdelmét a fiatal szereteíe ellen! És azt hitte, ha ezt a könyvet megírta, ha magát, lelkét meztelenül odaállította a tömeg elé, akkor ez a szerelem el fog múlni, akkor már előre levezekelt, megbűnhődött érte. De nem. Egész Páris tudta, ki ez a Jeanne Thissaud és tapsolt és nevetett. A regénynek tapsolt, és rajta nevetett és ő — hiába volt a regény — mégis csak feleségül ment a fiatalemberhez, egy a Bretagneból Párisba szakadt kezdő íróhoz, aki a polgármester levelével jött hozzá protekcióért, s akit ő maga mellé vett a levelei és üzleti ügyei elintézésére. Ebből lett ez a Májusi dal, melyet a nagy Lyonél megzenésített, s amit most már az egész világon énekelnek. Valami jó mégis van abból, ha egy öregedő asszony elveszti a fejét és beleszeret egy fiatalemberbe! De persze ehez ilyen nagy költőnek kell lenni, amilyen a Jeanne Thissand szerzője. Szegény Berthe! Mennyire sajnálkozott fölötte Ryll ott, Párisban! Ő, aki olyan komolyan öltözködött mindig és rizsporon kívül nem használt egyebet, a Salon des Independantes kiállításán úgy jelent meg, mint a többi párizsi szépség: kurta szoknyában, kacér kis kalapban és az arca ki volt festve. De boldog volt. Legalább is annak látszott. Az arca sugárzott, a szeme sugárzott és szellemes megjegyzései csak úgy sziporkáztak az emberek feje fölött. A fia azonban — mert van egy fia, aki orvos — egy óceánjáró hajón foglalt állást, hogy ne legyen közel az anyja boldogságához. Milyen furcsa az élet! — gondolta magában Ryll — hogy minden boldogság követel valami áldozatot! Hogy áldozat nélkül nincs boldogság! Valakinek szenvednie kell azért, ha valaki boldog. Ezek azok a titkos emberáldozatok, amikről az élet nem akar lemondani! Az a szegény ember, ott a messze tengeren, a hajón, bizonyára nem énekli a Májusi dalt! És ha a Jeanne Thissaudt meglátja valakinél, bizonyára elfordul és befelé sír. A gyermekek nem akarják az anyjukat, csak az anyaság kötelékében látni. Minden más kötelék természetellenes az ő szemükben. Az új generáció nem egyezik bele abba, hogy a régi valamit élvezzen az ő jogaiból. És lehet, hogy igaza is van. Aki egyszer életet adott, ápolja ezt az életet, s aztán haljon meg: ez az egyedüli hivatása. De milyen kegyetlen törvény ez! — gondolta magában Ryll — és nem csoda, ha az olyan erős egyéniségek mint Berthe, felbontják ezt a törvényt. Végre is, mindenkinek aki él, joga van a boldogsághoz. Nemcsak a fiataloknak! Észrevette, hogy Jeanne Thissaud és Berthe pártjára állt és megint Annamária jutott eszébe. — Nem, — ő bizonyosan megértené őt — és azt mondaná neki: Menj és vedd el! De Victoria? Hogy nézne rá Victoria? Lezárta a zongora tetejét és fölállt, odament az ablakhoz, kinézett. Lenn egy kerti padon Kispipint pillantotta meg, amint a majommal játszott. — No lám, — gondolta magában — hiszen már meggyógyult! Ezúttal gyorsan végzett a bajával! — Kispipin! — kiáltott le hozzá. A törpe odjött az ablak alá. A majom ugrálva követte. — Nos Kispipin, — mondta neki Ryll — látom, hogy már jól vagy! Azt hittem, még az ágyban fekszel, hogy be sem jöttél hozzám. — Még aludtál, mikor be akartam menni. Lenn ültem a napon. Elmentél mellettem és nem vettél észre, úgy el voltál gondolkodva. — A lányok mit csinálnak? — kérdezte Ryll. — Annamária és miss Longworth kilovagoltak Némibe. Victoria a kis Citroennel bement Rómába, még mikor te aludtál. — A sofőrt is magával vitte? — kérdezte Ryll, maga sem tudva miért: hirtelen elkedvetlenedve. — Nem, egyedül ment. — Miért oly korán? Nem mondta? — Nem mondta. Egyszerűen bement, mint máskor is szokott, minden magyarázat nélkül. — Jól van, — mondta Ryll és visszatért az ablaktól. Átment a könyvtárszobára, levett a polcról egy könyvet. Belenézett. Egy német filozófiai munka volt. Becsukta, visszatette a helyére. Megint átment a zongorához, egy kicsit állt előtte. Ha játszana valamit! Nem, nem volna kedve. Észrevette, hogy türelmetlen és unatkozik. Mit kellene tenni? Semmihez sem érzett kedvet. Hirtelen eszébe jutott, hogy be kellene menni Rómába- Valami vásárolni valója is volna. Azután meg szívesen elmenne egy pár antikvárius boltba, hátha látna valami szép dolgot! (Holnap folytatjuk.)