Pesti Napló, 1925. augusztus (76. évfolyam, 171–194. szám)

1925-08-06 / 175. szám

Csütörtök: PESTI NAPLÓ 1925 augusztus 6 . A legsúlyosabb vád... Megnyílt a lipótmezei elmegyógyintézet ambulanciája — A gond, a kenyértelenség, a betegség mai megpróbáltjai az ingyenes rendelésen (Saját tudósítónktól.) A magyar elmeorvosok — mint a Pesti Napló is jelentette — régóta foglalkoztak azzal a tervvel, hogy külföldi mintára Magyarországon is bevezetik a nyilvános ingyenes tanácsadást vagyontalan kedély- és idegbetegeknek és azok hozzátartozóinak. Franciaországban már régi szokás, hogy a cárt elmegyógyintézetekben ambulancia működik, amelyen a jelentkezőket megvizsgálják, orvosi tanáccsal látják el, sőt ha szükségesnek mutatkozik, betegségének kezelését is vállalják. Az a terv, hogy a nyilvános ingyenes rendelést Magyarországon is bevezessék, fájdalmas aktualitást kapott 1925-ben, mert mint megállapítható volt, az ideg- és elmebaj statisztikája az utolsó évben szembetűnően nagy szaporodást mutat az előző esztendők mellett. Nem nehéz megtalálni e szimptómának az okát. Egyszerű magyarázattal szolgál az, hogy talán még sosem volt oly nagy munkájuk az idegeknek, mint most, amikor ezernyi gonddal kell megküzdeni a mindennapi kenyérért. Dr. Oláh Gusztávnak, a Lipótmezei Elmegyógyintézet igazgatójának sikerült végülis pár nappal ezelőtt tető alá hozni a vagyontalan betegek részére szolgáló ambulanciát. A lipótmezei tébolyda egyik nagy termét rendezték be a rendelő részére. Augusztus elsején dr. Keresztes megkezdte a rendelést. Nem ütöttek nagy dobot ennek az újításnak, nem reklámoztak, mégis már az első napon a rendelő előszobája megtelt betegekkel. Honnan tudták a betegek, hogy megkezdődik a rendelés, ez ma is misztikum mindenki előtt. Mégis előbb tizen jöttek, majd húszan, s harmadnap már egész tömegével álltak a rendelőszoba előtt, segítséget kérve, segítségre várva. Szerdán délután végignéztük a lipótmezei elmegyógyintézeti ambulancia egynapos munkáját. Délután 3 órakor kezdődik a rendelés. Már ekkor sorban állnak a rendelő ajtaja előtt a betegek. A villamos megállóhelytől az intézet kapujáig egész zarándokcsoport vonul, mindenki az új intézményt keresi. Azok, akiket betegségük nem utal zárt intézeti ápolásra, az ambulanciától várják sorsuk jobbrafordulását. Megkezdődik a rendelés. Nyílik az ajtó, sovány, sápadt, uriasan öltözött asszony lép a szobába. Beszélni kezd, és szavai nyomán egy család borzalmas tragédiája bontakozik ki a hallgató előtt. Mikor beszél, néha elkapja a zokogás. Meg-megcsuklik a görcsös fájdalomban, amikor ezeket ír mondja: A züllött fiú — férjem orvos volt, jónevű budapesti belgyógyász, aztán — jó 15 esztendeje már ennek — hirtelen beteg lett, ide kellett szállítani ...— az asszony sovány kezével az ablakon keresztül az udvarra mutat, ahol csíkos ikerházi egyenruhában sétálnak a Lipótmező élő halottai a fák között. — — ... itt is halt meg azután. Özvegy lettem, sce't gyerek maradt az uram után. Rettenetes hajsza az életért. Magam is beteg lettem, tüdőbajos, de mindent tűrtem volna, ám közbe új bajok szakadtak reám. Nagyobbik fiamon borzalmas lelki változásokat vettem észre. Előbb csak hazudozni kezdett, aztán elcsavargott hazulról, mint gimnazista iskolát került, eladta testén lévő ruhákat. Egyszer csak kijelentette, hogy nem jár többé iskolába, ő boltosinas akar lenni. Kereskedőnél helyeztem el, ott lopott, csalt, cselédlányokkal barátkozott, aztán elbujdosott, járt a megszállt területen, néha hónapokig nem adott hírt magáról, míg végül is rongyosan, mondhatni teljesen mezttlenül éjszaka bemászott az ablakon keresztül a lakásunkba. — S míg a nagyobbik fiú így rohant a pusztulása felé, kisebbik gyermekem is fájdalmas szimptómákat észleltem, de őt még sikerült elhelyezni egy vidéki elmegyógyintézetben. Künn az előszobában vár a züllött és beteg fiú. Tizennyolcesztendős, csupa rongy, tépés, folt a ruhája, de amint szakadt ingben bakancsszerű cipőkben bejön, tekintete és arcberendezése értelmesnek látszik. A válaszai is okosak, ugyan először közömbös vállvonogatásokkal felel csak a kérdésekre, de aztán megbarátkozik a környezettel, közlékenyebb lesz, bevallja lopásait, bevallja, hogy állandó hazudozó. — De nem tehetek róla, úgy érzem, hogy kell, bár tudom, hogy nem szabad, ám nem bírom visszatartani magam, — ezt mondja mentségére. Dr. Vaszarik, doktor Keresztes asszisztense ö® ambulancián, kérdéseket ad fel a fiúnak: hol van Marokkó? mennyi a 6 százalékos kamata tíz esztendőre 340.000 koronának, a fiú precízen válaszol, aztán a pupilláját vizsgálják, a térdreflexeket, szomorú lehet a vizsgálati eredmény. A fiú már szerdán este a lipótmezei elmegyógyintézet lakója. Mikor megmondják az anyjának, hogy a fiú a tébolydában marad, az özvegy orvosfeleség boldogan sóhajt fel. — Most már tudom legalább, hogy jó kezekben van, nem fog semmi rosszat csinálni. Nem az internálás, nem a szerelem, hanem... Az ajtó becsukódik az asszony mögött. Már új beteg ül az ambulancia vizsgálószékében. Negyvennyolcéves férfi, nős, tisztviselő. Panaszai szerint nagyon ideges és állandóan azt érzi, hogy a gégéjét karcolja valami, pedig belgyógyászok és sebészek véleménye szerint semmi gégebaja nincs. Az orvos kérdéseire elmondja utolsó esztendőinek regényét. A kommün után a zalaegerszegi internálóláborba kerültem. , , — Pedig nem voltam bűnös! — szúrja közbe gyorsan, -- ... ott voltam másfél évig, akkor jött egy bizottság, kihallgattak, a bizottság elnökének előadtam, miért vagyok internálva, mire az elnök bosszúsan legyintett a kezével és azonnal szabadon bocsátottak. Azután visszatértem régi hivatalomba, de éreztem, hogy nem vagyok, már az az ambiciózus ember, aki voltam azelőtt, a munkám mintha hanyag lenne egy kicsit, már nem törődöm annyit a dolgaimmal, sokat fáj a fejem. Elfelejtek sürgős és fontos elintézendüket . . . Az orvos faggatja tovább. A 48 éves férfi egyszerre elpirul, zavarba jön, pillanatokig mozognak az ajkai, anélkül, hogy hang jönne a torkára, míg végre megszólal: — Jó, bevallom a doktor uraknak, még valami van, ami zavarttá és idegessé tesz. Én vén kamasz, pár évvel ezelőtt halálosan beleszerettem egy nőbe, pedig otthon feleségem van. S ez a szerelem meggyötört, földhözvágott, megbolondított, de már vége. A férfi beszél tovább, könnyezve panaszolja, hogy végigjárta már az orvosokat. Mindenütt keresett gyógyszert ismeretlen baja ellen, de sehol sem talált. Meg sem kell vizsgálni, dr. Keresztes máris írja az ambulancia főkönyvébe a diagnózist: ...a legszomorúbb, a leghalálosabb betegség jutott e szerencsétlen férfi osztályrészéül. Nem is kap orvosságot. Az ő tragédiáját nem lehet 10 gram csillapító porral orvosolni. Majd vért vesznek tőle, mondja még neki az orvos. A szerencsétlen tisztviselő tekintetén látszik ekkor, hogy magának is eszébe jutott, milyen irányban indult a diagnózis. Fél átlépni a rettegett küszöböt Az új beteg 26 éves szőke, vérszegény B-listás tisztviselőnő. Sok orvosnál lehetett már bajával, nagyon rutinosan adja elő betegségének szimptómáit. Latin szavakat kever beszédébe, látszik, hogy orvosnak akar mutatkozni az orvosok előtt. Látszik, hogy éjszakákon keresztül bújta az orvosi könyveket, böngészve a saját bajára vonatkozó részt. — Az anyám is itt van . . .— és csontos kezeivel ő is az ablakon keresztül a kertre mutat, min az özvegy doktorné előbb. —) — . . . én minden vasárnap bejárok ide hozzá és ilyenkor érzem legjobban a betegségemet. Amint átlépem a tébolyda küszöbét, hirtelen rettenetes remegés fogja el a testemet. Arra gondolok, hogy én is ide fogok egyszer kerülni és majd én is olyan beteg leszek, mint amilyen beteg az anyám. Ez a fő jelensége a bajának, de a feje is fáj, görcsei is vannak, ájuldoz. Porokat kap az intézeti gyógyszertárból s ki kell járnia injekciókért is. Dr. Keresztes jóindulatúan vigasztalja, ne féljen, tünetes valami ez, ami rövidesen el fog múlni. Sírógörcsöt kap, ha mulatni lát mást A B-listás nő után újra B-listás nő ül dr. Keresztes íróasztala előtt. Távírász volt, azóta nem tudja visszakapni a nyugalmát, nem talál élvezetet semmiben, az élet nem tud örömöket nyújtani neki. Sírva mondja : — Ha hangversenyre vittek, a legszebb szimfóniánál hirtelen megdobogott a szívem, mert arra gondoltam, hogy mit keresek én itt a jómódúak és a szerencsések között, az emberiség legnyomorultabbja. Később már nem is tudtam nyilvános helyre menni. Sírógörcs fogott el, mikor mulató vagy Szórakozó embereket láttam. Idővel oda hatalmasodott el a bajom, hogy rohamaim jöttek, előbb ritkábban, majdd egyre gyakrabban. Az utolsó időben előfordult, hogy naponta hétszer jött egymásután rám a roham. Fuldokló sírás akasztja el percekig beszédét, majd amikor újra szól, ezt mondja: — Drága doktor urak, én tudom, hogy ez nem szervi baj, én tudom, hogy ez többé-kevésbé bekélyeltség, de nem tudom leküzdeni magamban, sőt inkább magam szuggerálom a fájdalmaimat, nincs elég lelkierőm, hogy parancsolni tudjak a szomorúságomnak. Őt is injekciókkal fogják kezelni. Roppant hálás, amikor megtudja, hogy sem az orvosi tanácsért, sem a jövendő kezelésért nem kell fizetni semmit. Amikor megköszöni, az intézeti iránta mutatott jóindulatát, egy tehetetlen mozdulat kíséretében még azt mondja, hogy »úgy sem tudna semmit sem fizetni, mert már nyomora miatt testéről leválik a ruha«. Az ötnapos ambulancia „régi betegei" ! Az ambulanciának, bár csak öt napos még, már »régi betegen is vannak, ők is felvonulnak egymásután. Egy vasutas, aki villanymasszázst kap, és nem győz eléggé hálálkodni a kezelés hatása miatt. — Lehangolt voltam, — mondja — mindig szomorúnak látott mindenkit, s most egyszerre a kezelés alatt visszatért az életkedvem. Egy egyetemi hallgató, aki a városból naponta gyalog vándorol a lipótmezői tébolydáig, mert nincs pénze a villamosra, roppant hálás Keresztes doktornak, mert őt a gyógyulás útjára vezette. — Nem tudtam járni az uccán, hiper érzékeny voltam mindenkivel szemben, ha most magamon konstatálom, hogy mintha kicseréltek volna, olyan újjáéledt és friss vagyok. Kimegyünk a folyosóra. Már esteledik,de még zsúfolt a folyosó várakozókkal. Fiatal leányok, asszonyok, férfiak, úriöltözetűek, egyszerűbbek állnak és várnak türelmesen bebocsátásra. Mindegyiknek arcára van írva a kór. — Az ambulanciának ilyen erős látogatottsága a legsúlyosabb vád a mai idők ellen, — mondja egyik orvos —, mert tönkretesziaz emberek idegeit a rengeteg gond, az élettel való küzdelem, a házbére probléma, a mindennapi kenyér megszerzése. Tíz esztendővel ezelőtt nyilván az ürességtől kongott volna az ambulancia várószobája, ma pedig sokan vannak, holnap többen lesznek, holnapután még többen, mert a betegek száma állandóan szaporodik. Szomorú hangzása volt ennek a szónak, Lipótmező, Budapesten, de öt nap óta tökéletesen megváltozott, bizalommal mennek oda segítségért, akik arra szorulnak, hogy ott ízt kapjanak kínjaikra. Lukács István . Tanít Szórakoztat Gyimiayörko®If®t Hármaskönyve Tanít, mert a tudomány és technika legújabb eredményeit írták meg a legkiválóbb tudások Szórakoztat • mert a regényírók élvezetes modorában írták meg tanulmányaikat ©»Bsnyépködtet" mert a legszebb mélynyomású képek nagy tömege díszíti ezt a gyönyörű művet, amelyet csak az Est-lapok előfizetői kapnak meg / okulás is szórakozás az 1926-ra készült