Pesti Napló, 1925. augusztus (76. évfolyam, 171–194. szám)

1925-08-06 / 175. szám

Csütörtök: PESTI NAPLÓ 1925 augusztus 6 9 A legsúlyosabb vád... Megnyílt a lipótmezei elmegyógyintézet ambulanciája — A gond, a kenyér­telenség, a betegség mai megpróbáltjai az ingyenes rendelésen (Saját tudósítónktól.) A magyar elmeor­vosok — mint a Pesti Napló is jelentette — régóta foglalkoztak azzal a tervvel, hogy kül­földi mintára Magyarországon is bevezetik a nyilvános ingyenes tanácsadást vagyontalan kedély- és idegbetegeknek és azok hozzátarto­zóinak. Franciaországban már régi szokás, hog\v a eart elmegyógyintézetekben ambulancia műkö­dik, amelyen a jelentkezőket megvizsgálják, orvosi tanáccsal látják el, sőt ha szükségesnek mutatkozik, betegségének kezelését is vállalják. Az a terv, hogy a nyilvános ingyenes ren­delést Magyarországon is bevezessék, fájdal­mas aktualitást kapott 1925-ben, mert mint megállapítható volt, az ideg- és elmebaj sta­tisztikája az utolsó évben szembetűnően nagy szaporodást mutat az előző esztendők mellett. Nem nehéz meg-találui e szimptomának az okát. Egyszerű magyarázattal szolgál az, hogy talán még sosem volt oly nagy munkájuk az idegeknek, mint most, amikor ezernyi gonddal kell megküzdeni a mindennapi kenyérért. Dr. Oláh Gusztávnak, a Lipótmezei Elme­gyógyintézet igazgatójának sikerült végülis pár nappal ezelőtt tető alá hozni a vagyon­talan betegek részére szolgáló ambulanciát. A lipótmezei tébolyda egyik nagy termét rendez­ték be a rendelő részére. Augusztus elsején dr. Keresztes megkezdte a rendelést. Nem ütöttek nagy dobot ennek az újítás­nak, nem reklámoztak, mégis már az első na­pon a rendelő előszobája megtelt betegekkel. Honnan tudták a betegek, hogy megkez­dődik a rendelés, — ez ma is misztikum mindenki előtt. Mégis előbb tizen jöttek, majd húszan, s harmadnap már egész tömegével álltak a rendelőszoba előtt, segítséget kérve, segítségre várva. Szerdán délután végignéztük a lipótmezei elmegyógyintézet! ambulancia egynapos mun­káját. Délután 3 órakor kezdődik a rendelés. Már ekkor sorban állnak a rendelő ajtaja előtt a betegek. A villamos megállóhelytől az intézet kapujáig egész zarándokcsoport vonul, min­denki az új intézményt keresi. Azok, akiket betegségük nem utal zárt intézeti ápolásra, az ambulanciától várják sorsuk jobbrafordulását. Megkezdődik a rendelés. Nyílik az ajtó, sovány, sápadt, uriasan öltözött asszony lép a szobába. Beszélni kezd, és szavai nyomán egy család borzalmas tragédiája bontakozik ki a hallgató előtt. Mikor beszél, néha elkapja a zokogás. Meg-megcsuklik a görcsös fájdalom­ban, amikor ezeket íjjondja: A züllött fiú — férjem orvos volt, jqnevü budapesti bel­gyógyász, aztán — jó 15 esztendeje már ennek — hirtelen beteg lett, ide kellett szállítani ... (— az asszony sovány kezével az ablakon kérész­iül az udvarra mutat, ahol csíkos ikórházi egyen­ruhában sétálnak a Lipótmező élő halottai a fák között. —) — ... itt is halt meg azután. Özvegy lettem, Ice't gyerek maradt az uram titán, Bettenetes hajsza az életért. Magam is beteg lettem, tüdőbajos, de min­dent tűrtem volna, ám közbe új bajok szakadtak reám. Nagyobbik fiamon borzalmas lelki változásokat vettem észre. Előbb csak hazudozni kezdett, aztán elcsavargott hazulról, mint gimnazista iskolát ke­rült, eladta testén lévő ruhákat. Egyszer csak ki­jelentette, hogy nem jár többé iskolába, ő boltosinas akar lenni. Kereskedőnél helyeztem e', ott lopott, csalt, cselédlányokkal barátkozott, aztán elbujdosott, járt a megszállt területen, néha hónapokig nem adott hírt magáról, míg végül is rongyosan, mond­hatni teljesen mezitlenül éjszaka bemászott az ab­lakon keresztül a lakásunkba. — S míg a nagyobbik fiú így rohant a pusztu­lása felé, kisebbik gyermekem is fájdalmas szimp­tómákat észleltem, de őt még sikerült elhelyezni egy yidéki elmegyógyintézetben. Künn az előszobában vár a züllött és beteg fiú. Tizennyolcesztendős, csupa rongy, tépés, folt a ruhája, de amint szakadt ingben bakancs­szerű cipőkben bejön, tekintete és arcberende­zése értelmesnek látszik. A válaszai is okosak, ugyan először közömbös vállvonogatásokkal fe­lel csak a kérdésekre, de aztán megbarátkozik a környezettel, közlékenyeebb lesz, bevallja lo­pásait, bevallja, hogy állandó hazudozó. — De nem tehetek róla, úgy érzem, liogy kell, bár tudom, hogy nem szabad, ám nem bírom visszatar­tani magam, — ezt mondja mentségére. Dr. Vaszarik. doktor Keresztes asszisztense ö® ambulancián, kérdéseket ad fel a fiúuak: hol van Marokkó? mennyi a 6 százalékos kamata tíz esztendőre 340.000 koronának, — a fiú precí­zen válaszol, aztán a pupilláját vizsgálják, a térdreflexeket, szomorú lehet a vizsgálati ered­mény. A fiú már szerdán este a lipótmezei el­megyógyintézet lakója. Mikor megmondják az anyjának, hogy a fiú a tébolydában marad, az özvegy orvosfeleség boldogan sóhajt fel. — Most már tudom legalább, hogy jó kezekben van, nem fog semmi rosszat csinálni. Nem az internálás, nem a szerelem, hanem... Áz ajtó becsukódik az asszony mögött. Már új beteg ül az ambulancia vizsgálószékében. Negyvennyolcéves férfi, nős, tisztviselő. Pana­szai szerint nagyon ideges és állandóan azt érzi, hogy a gégéjét karcolja valami, pedig bel­gyógyászok és sebészek véleménye szerint semmi gégebaja nincs. Az orvos kérdéseire elmondja utolsó esz­tendőinek regényét. A kommün után a zalaegerszegi internálóld­borba kerültem. , , — Pedig nem voltam bűnös! — szúrja közbe gyorsan, -- ... ott voltam másfél évig, akkor jött egiy bizottság, kihallgattak, a bizottság elnökének elő­adtam, miért vagyok internálva, mire az elnök bosszúsan legyintett a kezével és azonnal szabadon bocsátottak. Azután visszatértem régi hivatalomba, de éreztem, hogy nem vagyöjc, már az az ambiciózus ember, aki voltam azelőtt, a munkám mintha ha­nyag lenne egykiesit, már nem törődöm annyit a dolgaimmal, sokat fáj a fejem. Elfelejtek sürgős és fontos elintésendüket . . , Az orvos faggatja tovább. A 48 éves férfi egyszerre elpirul, zavarba jön, pillanatokig mo­zognak az ajkai, anélkül, hogy hang jönne a torkára, míg végre megszólal: — Jó, bevallom a doktor uraknak, még valami van, ami zavarttá és idegessé tesz. Én vén kamasz, pár évvel ezelőtt halálosan beleszerettem egy nőbe, pedig otthon feleségem van. & ez a szerelem meg­gyötört, föidhözvágolt, megbolondított, de már vége. A férfi beszél tovább, könnyezve pana­szolja, hogy végigjárta már az orvosokat. Min­denüti keresett gyógyszert ismeretlen baja el­len, de seholsem talált. Meg sem kell vizsgálni, dr. Keresztes máris írja az ambulancia fő­könyvébe a diagnózist: ...a legszomorúbb, a leghalálosabb- betegség jutott e szerencsétlen férfi osztályrészéül. Nem is kap orvosságot. Az ő tragédiáját nem lehet 10 gram csillapító porral orvosolni. Majd vért vesznek tőle, mondja még neki az orvos. A szerencsétlen tisztviselő tekintetén látszik ekkor, hogy magának is eszébe jutott, milyen irányban indult a diagnózis. Fél átlépni a rettegett küszöböt Az új beteg 26 éves szőke, vérszegény B­listás tisztviselőnő. Sok orvosnál lehetett már bajával, nagyon rutinosan adja elő betegségé­nek szimptómáit. Latin szavakat kever beszé­débe, látszik, hogy orvosnak akar mutatkozni az orvosok előtt. Látszik, hogy éjszakákon ke­resztül bújta az orvosi könyveket, böngészve a saját bajái-a vonatkozó részt. — Az anyám is itt van . . . (— és csontos kezeivel ő is az ablakon keresztül a kertre mutat, min az özvegy doktorné előbb, —) — . . . én minden vasárnap bejárok ide hozzá éf ilyenkor érzem legjobban a betegségemet. Amint átlépem a tébolyda küszöbét, hirtelen rettenetes re­megés fogja el a testemet. Arra gondolok, hogy én is ide fogok egyszer kerülni és majd én is olyan beteg leszek, mint amilyen beteg az anyám. Ez a fő jelensége a bajának, de a feje is fáj, görcsei is vannak, ájuldoz. Porokat kap az intézeti gyógyszertárból s ki kell járnia injekciókért is. Dr. Keresztes jóindulatúan vigasztalja, ne féljen, tünetes valami ez, ami rövidesen el fog múlni. Sírógörcsöt kap, ha mulatni lát mást A B-listás nő után újra B-listás nő ül dr. Keresztes íróasztala előtt. Távírász volt, azóta nem tudja visszakapni a nyugalmát, nem taláL élvezetet semmiben, az élet nem tud örömöket nyújtani neki. Sírva mondja : — Ha hangversenyre vittek, a legszebb szimfó­niánál hirtelen megdobogott a szivem, mert arra gondoltam, hogy mit keresek cn itt a jómódúak és a szerencsések között, az emberiség legnyomorultabbja. Később már nem is tudtam nyilvános helyre menni. Sirógörcs fogott el, mikor mulató vagy Szórakozó embereket láttam. Idővel oda hatalmasodott cl a ba­jom, hogy rohamaim jöttek, előbb ritkábban. maj<í egyre gyakrabban. Az utolsó időben előfordult, hogy naponta hétszer jött egymásután rám a roham. Fuldokló sírás akasztja el percskig beszéd dét, majd amikor újra szól, ezt mondja: — Drága doktor urak, én tudom, hogy ez není szervi baj, én tudom, hogy ez többé-kevésbé bekéiu zeltség, de nem tudom leküzdeni magamban, sőt i.n j kább magam szuggerálom a fájdalmaimat, nincs elég| lelkierőm, hogy parancsolni tudjak a szomorúság gomnak. Öt is injekciókkal fogják kezelni. Koppant hálás, amikor megtudja, hogy sem az orvosi tanácsért, sem a jövendő kezelésért nem kell fizetni semmit. Amikor megköszöni, az intézeti iránta mutatott jóindulatát, egy tehetetlen mozdulat kíséretében még azt mondja, hogyí »úgy senv tudna semmit sem fizetni, mert már nyomora miatt testéről leválik a ruha«. Az ötnapos ambulancia „régi betegei" r Az ambulanciának, bár csak öt napos még, már »régi betegen is tannak, ők is felvonulnak egymásután. Egy vasutas, aki villanymasszázst kap. és nem győz eléggé hálálkodni a kezelés hatása miatt. — Lehangolt voltam, — mondja — mindig szóm»­rúnák látott mindenkit, s most egyszerre a kezeléa alatt visszatért az életkedvem. Egy egyetemi hallgató, aki a városból na> ponta gyalog vándorol a lipótmezői tébolydáig, mert nincs pénze a villamosra, roppant hálás Keresztes doktornak, mert őt a gyógyulás út­jára vezette. — Nem tudtam járni az ueeán, hiiper érzékeny voltam mindenkivel szemben, da most magamon konstatálom, hogy mintha kicseréltek volna, olyan újjáéledt és friss vagyok. ; Kimegyünk a folyosóra. Már esteledik, "de még zisúfolt a folyosó várakozókkal. Fiatal leá­nyok, asszonyok, férfiak, úriöltözetűek. egysze­rűbbek állnak és várinak türelmesen bebocsá­tásra. Mindegyiknek arcára van írva a kór. — Az ambulanciának ilyen erős látogatottsága a; legsúlyosabb vád a mai idők ellen, — mondja egyik orvos —• mert tönkreteszi 'az emberek idegeit! a rengeteg gond, az élettel való küzdelem, a házbére probléma, a mindennapi kenyér megszerzése. Tiz esztendővel ezelőtt nyilván az ürességtől kongott Volna az ambulancia várószobája, ma pedig sokan vannak, holnap többen lesznek, holnapután még többen, mert a betegek száma állandóan szaporodik. Szomorú hangzása volt ennek a szónak, Lipótmező, Budapesten, de öt nap óta tökélete­sen megváltozott, bizalommal mennek oda se-' gitségért, akik arra szorulnak, hogy ott írt kapjanak kínjaikra. Lukács István Tanít Szórakoztat Gyi§iayörko®If®t Hármaskónyve Tanítt mert a tudomány és technika legújabb eredményeit írták meg a legkiválóbb tudások Szórakoztat • mert a regényírók élvezetes modorában írták meg tanulmányaikat ©»Bsayöpkcdtet' mert a legszebb mélynyo­mású képek nagy tömege díszíti ezt a gyönyörű művet, amelyet csak üz Esf-Bapok el&fizeföi kapnak meg / okulás is szórakozás az 1926-ra készült

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék