Pesti Napló, 1926. június (77. évfolyam, 121–144. szám)
1926-06-03 / 123. szám
14 CsütörtaK PESTI NAPLÓ JS& pdbrl KÖNYVESPOLC A mennyei küldönc Szomory Dezső új novelláskönyve . Ezeket a színes és zengő lapokat, mint Szomory Dezső legtöbb írását, nem olvasni kell, hanem nézni és hallgatni. Mert az irodalmon innen vagy túl, művész és zenész kettős megnyilatkozása az ő költészete. Muzsikát, elsősorban muzsikát, — vallja a szavait nem minden tévedés nélkül választó Verlaine-nel. És képeket, főkép impresszionista elvillanásban elevenedő képeket, — teszi hozzá az idegen örökséghez a maga legegyénibb talentumának kincsét, elkeverve, egymásba oldva és olvasztva, új értékké avatva a két ellentétes elemet, valami modern alkimista ironikus lángolású hitével, frenetikus túlzásokba lendülő erejével. Munkájának eredménye: festmény és zene, együtt, egyszerre, szét nem választhatóan, ahogy egyetlen mondatának freskója és fugája dokumentálja, »a hanglejtés iramló szakkatóival, oly élesen, oly fényesen, oly ércesen és szélesen, mint hárfákat tépázó szél, harangokat kongató vihar, a nyelvbeli készség és sváda, a szózuhatag és képförgeteg százféle koloratúráján, hősi diszharmóniákban«. Megragad, lenyűgöz és elkápráztat, szédít és gyönyörűségbe ejt fantáziájának azzal a korlátlanságával, amellyel a legtávolabb fekvő dolgokat köti benső kapcsolatba, míg zenével fest és színekkel zenél, egy különös, álomszerű valóságot teremtve a cserepekre zúzott grammatika romjain, hogy megőrüljenek sértődöttségükben az összes filológusok, középiskolai tanárok és nyelvmesterek, mind, akik szörnyűködve és megértő humor híjján, nem nézik és hallgatják, ellenben olvasni próbálják könyveit, potomság. Holott ő maga, bűbájos ember, mintegy fürödve ,a permanens és epekedő kajánságokban«, a kis Seibert Johanna lengenfeldi ördögének démoni pajkosságával minduntalan meglibbenti baldachinos mondatai — e tölgy gallyas sátorosünnepek — patétikus selymét s csúfolódó mosollyal les ki mögüle a frappirozott olvasóra. Szinte hallom, ahogy halkan suttogja. Hát nem veszitek észre, hogy mindez kecses és szép, fájdalmasan nagyszerű játék, amelyben a könny is a grimaszhoz tartozik, hiszen oda van festve az álarc sötét szemszögletébe s hogy én, mámoros művész, komédiás és költő, vagy amit akartok, a Stílus istenségének alázatos imádója, prófétája és rajongója, kicsit talán áldozata is vagyok?! Mondjátok hát, olyan nehezen érthető az art pour Wart evangéliuma még mindig, egy Théophile Gautier, egy Oscar Wilde, sőt egy Vajda Péter sátán is, aki volt — vagy nem?! Mit tehetek többet, hogyan fejezzem ki magam világosabban, mintha expressis verbis kimondom, hogy a stílus, a forma: mindeni, mert a forma a lényeg hordozója a művészetben (és a keresztény kazuisztikában), a többi mind mellékes, nem érdekel, főkép engem, aki tudom, hogy »e lendületes rakétázásnak, villámlásnak, fölciikázásnak s hegymászásnak, mely egyszerre száz szón gurul s nyargal, száz szót ugrik át s egyetlenegyet penget, e szárnyaló hadarásnak, mely hangokat és hangsúlyokat, szótagokat és mássalhangzókat, mint egy zenei szemetet söpör és kerget, alig van felfogható értelme többé«. Távol áll tőlem, hogy kifogásoljam, vagy éppen kétségbevonjam a költői szuverenitásnak ez ép oly merész, mint egyoldalú, de — bevallom — szuggesztivitásával majd mindig meggyőző jogát. Tisztelem és csodálom inkább, egy dús élet termő konzekvenciáiban, ragyogó és különös írások sorába teljesedetten. Ám azért olykor mégis arra kell gondolnom akaratlan, hogy ez a végtelen és féktelen stílus inkább rács és börtön bizonyos értelemben, mintsem szabadság, alkotója számára. S hogy az arabeszkekkel és furcsa, erotikus formákba lankadt vasliliomokkal díszített mondatok börtönrácsán egy pompázatos madár veri véresre nagyszerű szárnyait, amelyek pedig zsenigyanús ihlettől űzötten, a kék eget hasíthatnák, mindenki számára megmutatkozón, nem csak a műértők ritka elismerésére tartva számot. És ilyenkor úgy érzem, valami nagy érték, erő és tehetség, bizonyos hányadában, meddőn felmorzsolódik itt önmaga gátján, alig harmincesztendős halhatatlanságra kárhoztatottam, hogy azontúl puszta érdekességgé, irodalomtörténeti exotikummá degradálódjék, méltatlanul. Kár, mert igaz művészet esik áldozatául. És kár, még a jelenben is kár, mert e Stílusistenség titokzatos bálványa felé végső soron mi is szinte csak Ágoston, a szent, meghökkentő szavaival közeledhetünk, kérdezve rebegvén: Hogyan szeresselek? — ne kérj őrületet!... 2. Hogy miről szól A mennyei küldönc, ilyenformán nem fontos és majdnem lehetetlen is bővebb ismertetése. A történet maga, amelyet Szonbory Dezső új könyvének első, riífuszabb elbeszélésébe, mint soklapú kristályba zárt a kristály széttörésével lényegét veszítené el Elég, ha jelzem: tárgya egy lengenfeldi kis parasztlány, Seibert Johanna csodálatos megszállatása az ördögtől s az a még csodálatosabb exorcizmus, amelynek végén az apokrif krónika hajadon hősnője szerelemtől megváltottan szabadni tízmillió gonosz szellemtől. A téma beállítása és feldolgozása mesteri. Remeke annak a föntebb körülírt kép-zene-művészetnek, amelynek Szomory páratlan virtuóza Soha, egyetlen írásánál sem éreztette ennyire, milyen egy a stílusával egész költészete. Erre épít, ezen keresztül formálódik, alakul nála minden. Ebben csendül ki orgonabillantyűkön táncoló humora, tiszta művészetté szublimálódott, csípős iróniája, amelynek fanyar zamata rabelais-i eredetre vall. Ez a stílus pompás hasonlatok és képek dús sora. Iniciáléiban arannyal és míniummal festett miniatűröket ragyogtat, a lengenfeldi majorudvarról, hol a »dús trágyadomb aranytömbje virul s egy kaksas tenorja étkesen szól az ég alatt«; Pater Weisshammer Pál, a csodálatos seefeldi barát, barackvirágos ifjúságáról, a kis Johanna tömzsi alakjáról, amint »a kora reggel aranypáráiban és a leáldozás máglyáiban hordja a mislinget, vagy a magas bükkönyt, egy vasvilla diadalával a vállán«; a bűzös zarándokok viharzó tumultusáról s a templom homályos szögletéről, hol *ki tudja mit raktak le vergődő emberi lelkeik... kis szemeteket és maszatokat a maguk vétkéből és sebeiből... lelki hulladékot, rongyokat és rothadásokat... könnyeket, mint a tört üveget, dinnyehéj-fekélyeket, lelki trágyákat, rossz parazsat s férgeket és tályogokat...« Bárha mindez az élettől elvonatkoztatott kép és muzsika, mégis milyen életteljes, láttató és álomvalóságában is érzékeltető. Az impresszionista rendetlen, feldúlt, siető és lihegő ábrázolása mennyivel teljesebb, sőt igazabb a naturalista fotografáló hűségénél S éppen ez az, ami Szomoryban, minden manifizmusa ellenére, az érték, a művészi újság és vonzóerő ingerével hat. A kötet többi darabja, főkép a Történet egy ékiratból, a Görög mese, A szent t&oU legendája, a Boldogító Kranz bácsi, A madarak nyelvén s A petérdi fyilkosság, hasonló «•»rencsés órák terméke. Az egész egy illatos, bódító csokor, gondosan a maguk helyére jelintett, rikító és mérges virágokkal, pasztell-lágy,ságú, halvány sárgarózsák és zilált krizantómumok foltjai között Szép és ez elég, hiszen az író, aki festő és zenész, nem annyira a intellektushoz, mint inkább az érzésekhez nő, boldog művész. .. Még csak egy jellemző vonást. Vannak szavai, amelyek rokonhangzásban sokszatiatpnak tolla alatt, hasonlóan a vers rímeihez, vagy allitterációba torlódnak. Azt mondja: Ami csillag csak lehetett... pislogók és csillogók... haragosok és aranyosok... tolvaj lámpás, Cefeée parázs... és így tovább, sokszor szinte a rapszodikus szeszély szélső felfokozásáig, az értelemre »tekintet nélkül s micsoda tekintettel«. Ha kiszakítva mérlegelem: csaknem bonszant De a nekilendülés hömpölygő rohaanában, éppen ez válik a muzikalitás hajtó elemévé, mint maga mondja, »ez a zenei szemét«, amely íme, egy böfögés-roham trioláit és tremoláit, nöizéseit és csuklásait ilyen bravúros orgonalpontokba tudja foglalni: »Az általános és koaktív böffentéseknek olyan kórusa támadt, a gyakori magánszólamoknak egyéni kiválóság szerint, színezés és hangszerelés szerint valói mélybe és magasba szökésével, hogy Izrael legdúsabb akkordjait felülmúlta, Jeruzsálemi szombati ebédjein.« Ez a svung éselán?: a semmitől visasa neta, riadó humor hegybe csúcsosodó diadala. Művészet és bűvészet fantasztikus keverék». Költészet és a technika vívmánya, együtt, egyszerre. Ellenállhatatlan. Szomory Dezső és könyve az Áihczwmm kiadásában jelent meg. Kárpáti Amni * A nagy háború írásban és képben Irta: Puch Jenő ezredes Díszes kiállítású, hét hatalmas kötetet forgat mostanában a művelt magyar olvasóközönség. A hatalmas munkának címe: A nagy háború írásban és képben. Kiadta az Athenaeum. Mind a hat kötetet kényes izlésű kezek pazarul teliszórták színnyomatú, mélynyomású és egyszerű mellékletekkel, szövegképekkel és térképvázlatokkal. A fejezetek élén pedig Helbing tanár fejlécei, tökéletes művészi alkotások, korhűen és jellegzetesen örökítik meg a világháborúnak ma már csaknem elfelejtett komor eseményeit. A véres forgatagba sodort békés hajlamú államfők mellett felsorakoznak a háború fúriáit elszabadító rövidlátó államférfiak is, azoknak társaságában, akik a végsőkig küzdöttek a háború ellen. A képek sorozatából megismerjük a dicsőséget szerzett hadvezéreket, a világ különböző tájain vérrel áztatott csataterek néha megkapóan gyönyörűséges térszíneit, a legtöbbet nélkülözött és szenvedett harcos katonák háborús életének ezernyi fázisát, a technika vívmányainak csodás alkotásait, amelyek ámulatba ejtették az emberiséget, a csataterek borzalmait stb., stb. Csodálatosan szemléltetők ezek a képek. Aki nem vett részt közvetlenül a nagy viharban, azt elvezetik oda, ahol több mint négy éven át küzdött az egész föld kerekségéről öszszehordott fegyverforgató emberiség. Aki pedig ott volt valamely zugában a csatatereknek és szerencsésen megmentette életét, azt fölrázzák sivár jelenéből és visszavezetik azokba az időkbe és azokra a helyekre, ahol soha el nem képzelt fizikai és lelki erővel heroikusan küzdöttek olyan hatalmasságok fegyveres erői ellen, amelyek végül is a felszabadulás és jobblét helyett a népek nyomorúságát teremtették meg és szinte rabláncra fűzték a népek millióit. A kötetek szövegének terjedelmesebb része még a háború forgatagában jött létre, tehát már egykorúságánál fogva is különösebb értékű. A mű rövidebbre fogott végső részei pedig már akként tárják elénk az eseményeket, amiként azokat eredeti okmányok alapján ma már eléggé tisztán láthatjuk. Így hát a hét kötet ma a világháborúnak magyar nyelven írott egyetlen olyan története, amely a magyar társadalom minden rétegét kielégítheti. A köteteket olvasgató magyar ember öntudata magasba szárnyalhat, mert hisz e háborúban erényeinknek minden téren fényes tanújelét tárhattuk a világ elé. De a nagy háború írásban és képben mind képes anyagával, mind pedig szövegrészeivel alkalmas a békeszerződések kényszerítő rendszabályai folytán békéba vert katonás szellemünk újraélesztésére is, főként ma, amikor hajlamosak vagyunk mindenben elernyedni. A hatalmas munkát Lándor Tivadar szerkesztette, aki szerencsés kézzel a tollforgató magyar és külföldi katonáinak legjobbjait válogatta össze munkatársainak. A bevezetést báró Bazai Samu vezérezredes, volt honvédelmi miniszter írta, meg tandásából és hazafiasságából fakadó olyan sorok tdténtében, amelyekből már 1915-ben is kicsillant a* Iga* hosszú háború rettenetessége s a nyomatékos Inteba, hogy »jaj a legyőzötteknek!« A zárszót azeoki báró Szurmay Sándor gyalogsági tábornok, volt honvédelmi miniszter fűzte a befejező kötethez. A háború eredményeinek összefoglalása mellett a gyorsalom és kudarc okait mutatja ki Kiemeli az erkölci tényezők fontosságát, az áldatlan békekötések tarthatatlanságát, utal Magyarországnak a háború 151-e idézésében való ártatlanságára, a nemzet hősiességére, kitartására és végül szövetségi hűségünkből fakadó jövőbeli kilátásainkra. A munkatársak sorában ott találjuk doberdói Breit József altábornagyot, olysót Gabónyi János tábornokot, Cholnoky Jenőt, Puch Jenő ezredest, Kún Vilmos alezredest, dr. Péchy Albertet, dr. Bertalan Istvánt, Udvary Jenőt és mát- sokat. A kötetek beosztása logikus és áttekinthető. Egy kötet az olasz háborút, tehát a pokoli harcokkal tes isonzói csatákat ismerteti fegyveres erőnk összeomlásával egyetemben. Két kötet a nyugati, vagyis franciaországi hadi eseményeket foglalja össze, majd rátér a gyarmati háborúra, Amerika részvételére, a légi és a propagandaháborúra és végül krónikaszerűen évenkénti összefoglalásban tárja elénk az egész világháborúnak lezajlását Négy kötet »Északon és Délen« címmel mindazt egyesíti, ami az előzőekben nincsen meg, tehát az oroszországi, a balkáni és ázsiai hadi eseményeket stb. A köteteket háborús naplók, harcterekről írott levelek, hadi tudósítók stb. adatai tarkítják. Fölsorakoznak előttünk at nagy háború döntő eseményei: a Marne-csata, amelyben ma már úgy vélik, elveszett a világháború a középponti hatalmakra nézve, a kraszniki, komarovi, lembergi csaták, a téli háborúk szenvedései, Przemysl hős magyar védőseregének szinte legendás kitartása, a gorlicei áttörés, a pontosan egy tucatra zökkent isonzói csaták, a törökök gallipoli diadala, a repülők és léghajók ámulatba ejtő sikerei, a tankoknak, az újkor eme félelmetes harci eszközeinek, döntő jelentősége a nyugati hadszíntéren az úgynevezett »anyagi csatákban«, a német búvárhajóknak mindeneket megsemmisítő elszánt vállalkozásai stb., stb. A magyar katonai szakirodalom termékeitől eltekintve, az Athenaeum e kiadványa az első mű, amely a világháború egész történetét adja magyar nyelven. Minthogy a külföldön néhol szinte már el is árasztották a könyvpiacot a világháborúról írott nem éppen szakkönyvek egész halmazával, az Athenaeum nagy, érdemeket szerzett hézagpótló érdemes vállalkozásával, amelyet kétségen kívül támogatni fog a magyar társadalom minden rétege, annál is inkább, minthogy a nagy díszmunka jövedelmének megfelelő hányada a Magyar Katonai Írók Körének tőkéjét fogja gyarapítani, hogy a kissé vérszegény katonai irodalmunkat a megfelelő anyagi eszközökkel-sünct - előbb-fejlendíthessük. Ji