Pesti Napló, 1926. június (77. évfolyam, 121–144. szám)

1926-06-03 / 123. szám

14 CsütörtaK PESTI NAPLÓ JS& pdbrl ­ KÖNYVESPOLC A mennyei küldönc Szomory Dezső új novelláskönyve . Ezeket a színes és zengő lapokat, mint Szomory Dezső legtöbb írását, nem olvasni kell, hanem nézni és hallgatni. Mert az irodalmon innen vagy túl, művész és zenész kettős meg­nyilatkozása az ő költészete. Muzsikát, elsősor­ban muzsikát, — vallja a szavait nem minden tévedés nélkül választó Verlaine-nel. És képe­ket, főkép impresszionista elvilla­násban eleve­nedő képeket, — teszi hozzá az idegen örökség­hez a maga legegyénibb talentumának kincsét, elkeverve, egymásba oldva és olvasztva, új értékké avatva a két ellentétes elemet, valami modern alkimista ironikus lángolású hitével, frenetikus túlzásokba lendülő erejével. Munká­jának eredménye: festmény és zene, együtt, egyszerre, szét nem választhatóan, ah­ogy egyetlen mondatának freskója és fugája doku­mentálja, »a hanglejtés iramló szakkatóival, oly élesen, oly fényesen, oly ércesen és széle­sen, mint hárfákat tépázó szél, harangokat kon­gató vihar, a nyelvbeli készség és sváda, a szó­zuhatag és képförgeteg százféle koloratúráján, hősi diszharmóniákban«. Megragad, lenyűgöz és elkápráztat, szédít és gyönyörűségbe ejt fantáziájának azzal a korlátlanságával, amellyel a legtávolabb fekvő dolgokat köti benső kapcsolatba, míg zenével fest és színekkel zenél, egy különös, álomszerű valóságot teremtve a cserepekre zúzott gram­matika romjain, hogy megőrüljenek sértődött­ségü­kben az összes filológusok, középiskolai tanárok és nyelvmesterek, mind, akik szörnyű­ködve és megértő humor híjján, nem nézik és hallgatják, ellenben olvasni próbálják köny­veit, potomság. Holott ő maga, bűbájos ember, mintegy fü­rödve ,a permanens és epekedő ka­jánságokban«­, a kis Seibert Johanna lengen­feldi ördögének démoni pajkosságával mind­untalan m­eglibbenti baldachinos mondatai — e tölgy gallyas sátorosünnepek — patétikus sely­mét s csúfolódó mosollyal les ki mögüle a frappirozott olvasóra. Szinte hallom, ahogy halkan suttogja. Hát nem veszitek észre, hogy mindez kecses és szép, fájdalmasan nagy­szerű játék, amelyben a könny is a grimasz­hoz tartozik, hiszen oda van festve az álarc sötét szemszögletébe s hogy én, mámoros mű­vész, komédiás és költő, vagy amit akartok, a Stílus istenségének alázatos imádója, prófé­tája és rajongója, kicsit talán áldozata is va­gyok?! Mondjátok hát, olyan nehezen érthető az art pour Wart evangéliuma még mindig, egy Théophile Gautier, egy Oscar Wilde, sőt egy Vajda Péter sátán is, aki volt — vagy nem?! Mit tehetek többet, hogyan fejezzem ki magam világosabban, mintha expressis verbis ki­mondom, hogy a stílus, a forma: mindeni, mert a forma a lén­yeg hordozója a művészet­ben (és a keresztény kazuisztikában), a többi mind mellékes, nem érdekel, főkép engem, aki tudom, hogy »e lendületes rakétázásnak, vil­lámlásnak, fölciikázásnak s hegymászásnak, mely egyszerre száz szón gurul s nyargal, száz szót ugrik át s egyetlenegyet penget, e szár­nyaló hadarásnak, mely hangokat és hangsú­lyokat, szótagokat és mássalhangzókat, mint egy zenei szemetet söpör és kerget, alig van felfogható értelme többé«. Távol áll tőlem, hogy kifogásoljam, vagy éppen kétségbevonjam a költői szuverenitásnak ez ép oly merész, mint egyoldalú, de — be­vallom — szuggesztivitásával majd mindig meggyőző jogát. Tisztelem és csodálom inkább, egy dús élet termő konzekvenciáiban, ragyogó és különös írások sorába teljesedetten. Ám azért olykor mégis arra kell gondolnom aka­ratlan, hogy ez a végtelen és féktelen stílus inkább rács és börtön bizonyos értelemben, mintsem szabadság, alkotója számára. S hogy az arabeszkekkel és furcsa, erotikus formákba lankadt vasliliomokkal díszített mondatok bör­tönrácsán egy pompázatos madár veri véresre nagyszerű szárnyait, amelyek pedig zseni­gyanús ihlettől űzötten, a kék eget hasíthat­nák, mindenki számára megmutatkozón, nem csak a műértők ritka elismerésére tartva szá­mot. És ilyenkor úgy érzem, valami nagy ér­ték, erő és tehetség, bizonyos hányadában, meddőn felmorzsolódik itt önmaga gátján, alig harmincesztendős halhatatlanságra kár­hoztatottam­, hogy azontúl puszta érdekességgé, irodalomtörténeti exotikummá degradálódjék, méltatlanul. Kár, mert igaz művészet esik áldozatául. És kár, még a jelenben is kár, mert e Stílus­istenség titokzatos bálványa felé végső soron mi is szinte csak Ágoston, a szent, meghök­kentő szavaival közeledhetünk, kérdezve rebeg­vén: Hogyan szeresselek? — ne kérj őrületet!... 2. Hogy miről szól A mennyei küldönc, ilyen­formán nem fontos és majdnem lehetetlen is bővebb ismertetése. A történet maga, amelyet Szonbory Dezső új könyvének első, riífuszabb­ elbeszélésébe, mint soklapú kristályba zárt a kristály széttörésével lényegét veszítené el Elég, ha jelzem: tárgya egy lengenfeldi kis pa­rasztlány, Seibert Johanna csodálatos megszál­latása az ördögtől s az a még csodálatosabb exorcizmus, amelynek végén az apokrif­ krónika hajadon hősnője szerelemtől megváltottan sza­badni tízmillió gonosz szellemtől. A téma be­állítása és feldolgozása mesteri. Remeke annak a föntebb körülírt kép-zene-művészetnek, amely­nek Szomory páratlan virtuóza Soha, egyet­len írásánál sem éreztette ennyire, milyen egy a stílusával egész költészete. Erre épít, ezen keresztül formálódik, alakul nála minden. Eb­ben csendül ki orgonabillantyűkön táncoló hu­mora, tiszta művészetté szublimálódott, csípős iróniája, amelynek fanyar zamata rabelais-i eredetre vall. Ez a stílus pompás hasonlatok és képek dús sora. Iniciáléiban arannyal és míniummal festett miniatűröket ragyogtat, a lengenfeldi majorudvarról, hol a­ »dús trágya­domb aranytömbje virul s egy kaksas tenorja étkesen szól az ég alatt«; Pater Weisshammer Pál, a csodálatos­ seefeldi barát, barackvirágos ifjúságáról, a kis Johanna tömzsi alakjáról, amint »a kora reggel aranypáráiban és a le­áldozás máglyáiban hordja a mislinget, vagy a magas bükkönyt, egy vasvilla diadalával a vállán«; a bűzös zarándokok viharzó tumul­­tu­sáról s a templom­ homályos szögletéről, hol *ki tudja mit raktak le vergődő emberi lelkeik... kis szemeteket és maszatokat a maguk vétké­ből és sebeiből... lelki hulladékot, rongyokat és rothadásokat... könnyeket, mint a tört üve­get, dinnyehéj-fekélyeket, lelki trágyákat, rossz parazsat s­ férgeket és tályogokat...« Bárha mindez az élettől elvonatkoztatott kép és mu­zsika, mégis milyen életteljes, láttató és álom­valóságában is érzékeltető. Az impresszionista rendetlen­, feldúlt, siető és lihegő ábrázolása mennyivel teljesebb, sőt igazabb a naturalista fotografáló hűségénél S éppen ez az, ami Szo­moryban, minden manifizmusa ellenére, az ér­ték, a művészi újság és vonzóerő ingerével hat. A kötet többi darabja, főkép a Történet egy ékiratból, a Görög mese, A szent t&oU le­gendája, a Boldogító Kranz bácsi, A madarak nyelvén s A petérdi f­yilkosság, hasonló «•»­rencsés órák term­éke. Az egész egy illatos, bó­dító csokor, gondosan a maguk helyére jelin­tett, rikító és mérges virágokkal, pasztell-lágy­,­ságú, halvány sárgarózsák és zilált krizantó­mumok foltjai között Szép és ez elég, hiszen az író, aki festő és zenész, nem annyira a in­tellektush­oz, mint inkább az érzésekhez nő, boldog művész. .. Még csak egy jellemző vonást. Vannak szavai, amelyek rokonhangzásban sokszati­atp­nak tolla alatt, hasonlóan a vers rímeihez, vagy allitterációba torlódnak. Azt mondja: Ami csil­lag csak lehetett... pislogók és csillogók... haragosok és aranyosok... tolvaj lámpás, Cefeée parázs... és így tovább, sokszor szinte a rap­szodikus szeszély szélső felfokozásáig, az érte­lemre »tekintet nélkül s micsoda tekintettel«. Ha kiszakítva mérlegelem: csaknem bonszant De a nekilendülés hömpölygő rohaanában, éppen ez válik a muzikalitás hajtó elemévé, mint maga mondja, »ez a zenei szemét«, amely íme, egy böfögés-roham trioláit és tremoláit, nöizé­seit és csuklásait ilyen bravúros orgonalpon­tokba tudja foglalni: »Az általános és ko­akt­­ív böffentéseknek olyan kórusa támadt, a gya­kori magánszólamoknak egyéni kiválóság sze­rint, színezés és hangszerelés szerint valói mélybe és magasba szökésével, hogy Izrael leg­dúsabb akkordjait felülmúlta, Jeruzsálemi szombati ebédjein.« Ez a svung és­­elán?: a semmitől visasa neta, riadó humor hegybe csúcsosodó diadala. Mű­vészet és bűvészet fantasztikus keverék». Köl­tészet és a technika vívmánya, együtt, egy­szerre. Ellenállhatatlan.­­ Szomory Dezső és könyve az Áihczwmm kiadásában jelent meg. Kárpáti Amni * A nagy háború írásban és képben Irta: Puch Jenő ezredes Díszes kiállítású, hét hatalmas kötetet for­gat mostanában a művelt magyar­ olvasókö­zönség. A hatalmas munkának címe: A nagy háború írásban és képben. Kiadta az Athenaeum. Mind a hat kötetet kényes izlésű kezek pazarul teliszórták színnyomatú, mélynyomású és egyszerű mellékletekkel, szövegképekkel és térképvázlatokkal. A fejezetek élén pedig Hel­bing tanár fejlécei, tökéletes művészi alkotá­sok, korhűen és jellegzetesen örökítik meg a világháborúnak ma már csaknem elfelejtett komor eseményeit. A véres forgatagba sodort békés hajlamú államfők mellett felsorakoznak a háború fúriáit elszabadító rövidlátó állam­férfiak is, azoknak társaságában, akik a vég­sőkig küzdöttek­ a háború ellen. A képek soro­zatából­ megismerjük a dicsőséget szerzett hadvezéreket, a világ különböző tájain vérrel áztatott csataterek néha megkapóan gyönyörű­séges térszíneit, a legtöbbet nélkülözött és szen­vedett harcos katonák háborús életének ezer­nyi fázisát, a technika vívmányainak csodás alkotásait, amelyek ámulatba ejtették az em­beriséget, a csataterek borzalmait stb., stb. Csodálatosan szemléltetők ezek a képek. Aki nem vett részt közvetlenül a nagy vihar­ban, azt elvezetik oda, ahol több mint négy éven át küzdött az egész föld kerekségéről ösz­szehordott fegyverforgató emberiség. Aki pe­dig ott volt valamely zugában a csatatereknek­ és szerencsésen megmentette életét, azt fölráz­zák sivár jelenéből és visszavezetik azokba az időkbe és azokra a helyekre, ahol soha el nem képzelt fizikai és lelki erővel heroikusan küz­döttek olyan hatalmasságok fegyveres erői el­len, amelyek végül is a felszabadulás és jobb­lét helyett a népek nyomorúságát teremtették meg és szinte rabláncra fűzték a népek mil­lióit. A kötetek szövegének terjedelmesebb része még a háború forgatagában jött létre, tehát már egy­korúságánál fogva is különösebb értékű. A mű rö­videbbre fogott végső részei pedig már akként tár­ják elénk az eseményeket, amiként azokat eredeti okmányok alapján ma már eléggé tisztán láthatjuk. Így hát a hét kötet ma a világháborúnak magyar nyelven írott egyetlen olyan története, amely a ma­gyar társadalom minden rétegét kielégítheti. A köteteket olvasgató magyar ember öntudata magasba szárnyalhat, mert hisz e háborúban eré­nyeinknek minden téren fényes tanújelét tárhattuk a világ elé. De a nagy háború írásban és képben mind képes anyagával, mind pedig szövegrészeivel alkalmas a békeszerződések kényszerítő rendszabá­lyai folytán békéba vert katonás szellemünk újra­élesztésére is, főként ma, amikor hajlamosak va­gyunk mindenben elernyedni. A hatalmas munkát Lándor Tivadar szerkesz­tette, aki szerencsés kézzel a tollforgató magyar és külföldi katonáinak legjobbjait válogatta össze munkatársainak. A bevezetést báró Bazai Samu ve­­zérezredes, volt honvédelmi miniszter írta, meg tan­dásából és h­azafiasságából fakadó olyan sorok tdtén­tében, amelyekből már 1915-ben is kicsillant a* Iga* hosszú háború rettenetessége s a nyomatékos Inteb­a, hogy »jaj a legyőzötteknek!« A zárszót azeoki báró Szurmay Sándor gyalogsági tábornok, volt honvé­delmi miniszter fűzte a befejező kötethez. A há­ború eredményeinek összefoglalása mellett a gyorsa­­lom és kudarc okait mutatja ki Kiemeli az erköl­ci tényezők fontosságát, az áldatlan békekötések tart­hatatlanságát, utal Magyarországnak a­ háború 151-e idézésében való ártatlanságára, a nemzet hősiességére, kitartására és végül szövetségi hűségünkből fakadó jövőbeli kilátásainkra. A munkatársak sorában ott találjuk doberdói Breit József altábornagyot, olysót Gabónyi Já­nos tábornokot, Cholnoky Jenőt, Puch Jenő ezredest, Kún Vilmos alezredest, dr. Péchy Al­bertet, d­r. Bertalan Istvánt, Udvary Jenőt és m­át-­ sokat. A kötetek beosztása logikus és áttekinthető. Egy­ kötet az olasz háborút, tehát a pokoli harcokkal tes isonzói csatákat ismerteti fegyveres erőnk össze­omlásával egyetemben. Két kötet a nyugati, vagyis franciaországi hadi eseményeket foglalja össze, majd rátér a gyarmati háborúra, Amerika részvételére, a légi és a propagandaháborúra és végül krónika­szerűen évenkénti összefoglalásban tárja elénk az egész világháborúnak lezajlását Négy kötet »Észa­kon és Délen« címmel mindazt egyesíti, ami az elő­zőekben nincsen meg, tehát az oroszországi, a bal­káni és ázsiai hadi eseményeket stb. A köteteket há­­borús naplók, harcterekről írott levelek, hadi tudó­sítók stb. adatai tarkítják. Fölsorakoznak előttünk at nagy háború döntő eseményei: a Marne-csata, amely­ben ma már úgy vélik, elveszett a világháború a középponti hatalmakra nézve, a kraszniki, komarovi, lembergi csaták, a téli háborúk szenvedései, Przemysl hős magyar védőseregének szinte legendás kitar­tása, a gorlicei áttörés, a pontosan egy tucatra zök­kent isonzói csaták, a törökök gallipoli diadala, a re­pülők és léghajók ámulatba ejtő sikerei, a tankok­nak, az újkor eme félelmetes harci eszközeinek, döntő jelentősége a nyugati hadszíntéren az úgy­nevezett »anyagi csatákban«, a német búvárhajóknak mindeneket megsemmisítő elszánt vállalkozásai stb., stb. A magyar katonai szakirodalom termékei­től eltekintve, az Athenaeum e kiadványa az első mű, amely a világháború egész történetét adja magyar nyelven. Minthogy a külföldön néhol szinte már el is árasztották a könyvpiac­­ot a világháborúról írott nem éppen szak­könyvek egész halmazával, az Athenaeum nagy, érdemeket szerzett hézagpótló érdemes vállal­kozásával, amelyet kétségen kívül támogatni fog a magyar társadalom minden rétege, annál is inkább, minthogy a nagy díszmunka jövedelmének megfelelő hányada a Magyar­ Katonai Írók Körének tőkéjét fogja gyarapí­tani, hogy a kissé vérszegény katonai irodal­munkat a megfelelő­ anyagi eszközökkel-sünct - előbb-fejlendíthessük. Ji

Next