Pesti Napló, 1927. szeptember (78. évfolyam, 197–221. szám)

1927-09-18 / 211. szám

Vasárnap­ PESTI NAPLÓ 1927 szeptember 18 414 Elsüllyedt egy japán hajó 900 utassal London, szeptember 17. A Yousung nevű japán gőzös 900 utassal, jórészt munkásokkal elsüllyedt. (W. E. E.) Sultana Petrof Sultana Petrof, Rad­io Petrof elvált felesége közzétette emlékiratait, amelyek Bulgáriának viszo­nyait ismertetik 1878-tól 1918-ig. Petrof Ferdinánd király kedvence volt. Volt vezérkari főnök, miniszter, egy alkalommal miniszterelnök is. Felesége éppen férjének magas állásai folytán Bulgária sorsának fejlődését alaposan láthatta attól az időtől fogva, amikor a miniszterek még kijelenthették, hogy nem jelennek meg feleségeikkel a királynál, mert Ferdi­nánd még nőtlen, egészen adig az ideig, amikor Bulgária fővárosa, Szófia, már teljesen európaivá vált­, színházakkal, autóval és mindazzal, ami a nyu­gati civilizációhoz tartozik. Hosszú út volt ez, telve merényletekkel, puccsokkal és különféle intrikákkal. A könyv címe :Bulgária 30 évet.. Írójának sze­mélyisége azt látszik sejtetni, hogy elsősorban tár­sadalmi szempontból óhajtja az író ismertetni Bul­gária történetét, de bizony nem egy fénysugár vilá­gít be a politikai kulisszák mögé. Amtikor Ferdinándnak felajánlották a bolgár trónt, édesanyja, Klementine, Lajos Fülöp okos leánya, II. Lipót belga királyhoz fordult tanácsért. A király a következőket mondotta: — Ferdinánd csak kísérelje meg nyugodtan ezt a kalandot, legalább állandóan emlékezetes lesz szá­mára, hogy egyszer uralkodó volt. Szófiában két veszedelmes gyújtogató van — írja Petroff asszony, Buchanan és Paleologue. Bu­chanannak sikerült orosz kollegájának egy taktikai hibáját kihasználni és ezzel annak társadalmi állá­sát úgy aláásni, hogy az angol politikának veszedel­mes ellenfelét visszahívják Oroszországba. Pale­ólogue, mint Bulgária ellensége távozik. El kell hagynia Szófiát búcsúkihallgatás és kitüntetések nélkül, mert személyes dolgokat, amiket neki Ferdi­nánd elmondott, megjelentetett a francia lapokban. De a bolgár kormány Tardieut­ is sakkba kényszeríti ugyanekkor. A könyv legérdeke­sbb része természetesen a vi­lágháború idejével foglalkozik. A volt­ szövetségesek elleni gyűlölet, amely a Balkán-háborúból származik, Bulgáriát a központi hatalmak felé hajtja, az okosság semlegességet taná­csol, az antant nyomása viszont arra irányít, hogy Bulgária támadja meg a központi hatalmakat. Ezt talán nem is volna, nehéz elérni. Az oroszok azonban semmit sem akarnak nyújtani Bulgáriának, mert az orosz követ arról értesíti kormányát, hogy bolgár fegyverek sohasem fognak Oroszország ellen for­dulni. Még érthetetlenebb Angliának a magatartása. Oroszország, Anglia és Franciaország követei meg­bízást kapnak, hogy közös demarsot intézzenek Bul­gáriához, hogy vegyen részt a háborúban az antant oldalán. Ez a demars meg is történik. Előzetesen azonban az angol követ felkeresi Radoszlavofot és azt a barátságos tanácsot adja neki, hogy Bulgária a közös demarsot utasítsa vissza. Gállvitz tábornoknak egy érdekes kijelentését is közli Petrof asszony, akinek kérdésére, hogy mikor lesz vége a háborúnak, Gállvitz így válaszolt: — Ha majd a német sereg Egyiptomot megszállotta, akkor írok onnan önnek egy levelezőlapot, amelyben köz­löm: Most vége van a háborúnak. Bulgária összeomlásának okát Petrof asszony, aki egy hadikórházat vezetett és a katonaságot is­merte, abban látja, hogy a rosszul táplált és hiá­nyosan ruházott katonák kimerültek. »Szeptemberre végének kell lenni a háborúnak, — mondották a ka­tonák — különben hazamegyünk«. Emellett súlyos csalódások is voltak. Bántotta Bulgáriát, hogy di­nasztikus rokoni kötelékek feltartóztatták az elő­nyomulást a gyűlölt Görögország ellen. A Dobrud­zsa-kérdés rendezése sem elégítette ki a reménysé­geket. A kórházba kerülő katonák állandóan han­goztatták: »Most is hiába verekedtünk. Nem rette­netes az, hogy bennünket mindig a halálba külde­nek, egyszer a szerbekért, egyszer a görögökért, egyszer meg a németekért ?« Még reménykednek egyideig a megígért új német divíziókban, abban, hogy új felszerelést kapnak, de minden elmaradt. Dovro Poljeban a frontot ellenállás nélkül törte át az ellenség. És vége lett az álomnak, hogy Bulgária balkán nagyhatalommá váljék. Nagyon bántja Petrof asszonyt Ludendorffnak a bolgár hadseregről mondott kritikája. Ha — kérdi Petrof asszony — tényleg olyan volt a bolgár had­sereg, amilyennek Lu­dendorff mondja, akkor a nagy stratéga miért támaszkodott rá , ő és társai miért rendelkeztek úgy, hogy a bolgároknak mindig oda kellett masírozniok, ahová már senki sem akart . Miért követelték állandóan, hogy a bolgárok men­jenek át a Dunán, ha a bolgár hadsereget nélkü­lözni tudták ! Új találmány. Hosszú, selymes, csillogó szempillát és szépen ívelt szemöldököt ad. Vízzel, mosdással nem jön le. Izzadság nem­ veszi le. Abszolút ártalmatlan. Simonyi Zsigmond mérnök fia sokesztendős orosz hadifogság után három nap előtt hazajött­­ meghalni (Saját tudósítónktól.) Simonyi Zsigmond egyetemi tanárnak, az európai hírű, nagy ma­gyar nyelvésznek évek előtt történt hirtelen elhunytát Károly fia orosz fogságba jutásá­nak híre okozta. Kevéssel korábban a tudós professzort alaptalanul, és érdemtelenül sú­­lyos támadások érték. Ezek megviselték a tu­dós törékeny szervezetét és előkészítették arra, hogy a fiáról érkező szomorú hír leterítse. Simonyi Károly mérnöki diplomával a kezében vonult be annak idején katonának és miután évekig harcolt az orosz fronton, hadi­fogságba esett. Simonyi Zsigmond imádattal csüggött fián, ő volt alkonyodó életének min­den öröme és reménysége. Érthető, hogy hadi­fogságba jutása, ami akkor a front halálvesze­delmeinek állandósulásával volt egyértelmű, megtörték a fiáért aggódó apa szívét. Simonyi Zsigmond meghalt, elmenekült az izgalmak elől, amelyek a Simonyi-családot Simonyi Ká­roly bizonytalan sorsa miatt később is, esz­tendőkön át nyugtalanították. Évekig egyáltalában nem jött hír a hadi­fogságból, özvegy Simonyi Zsigmondné elve­szettnek hitte már fiát. Gyászruhát öltött érte, elsiratta és csak nagysokára tudta meg, hogy ha súlyos betegen is, de él. Aztán a hasztalan várakozás hosszú évei következtek, míg végre hat hét előtt gyászos vigasztalanságába bele­villant az első fénysugár. Sanphaiból rövid táviratot kapott, amely arról értesítette, hogy fia elindult onnan — családjával együtt haza. Most, három nap előtt érkezett meg Simonyi Károly feleségével és két kis gyermekével Budapestre. Az öröm, amivel édesanyja várta, csak a viszontlátás néhány percére korlátozó­dott. Simonyi Károly nagybetegen érkezett meg, nem is mehetett már haza édesanyjához, aki felkészülten várta, hanem bevonult a Bá­lint-klinikára. Édesanyja naphosszat ott volt betegágya mellett és ott mondta el neki a nagybeteg utolsó éves szenvedéseinek szomorú történetét. Három tüdőlövéssel sebesülten esett Simonyi Károly az oroszok fogságába. Szibériai fogolytáborba került, ahol eleinte tűrhető dolga volt, a bolsevizmus ki­törése után azonban a vörösök, akik az egye­temi tanár fiában a proletariátus ellenségét látták, tűrhetetlenné tették számára az életet. Simonyi sokáig szenvedett az üldözések miatt és végül is nem maradt egyéb választása, mint a szökés. Sebesülésétől még mindig gyengén, fogyatékos erejének utolsó megfeszítésével sikerült átjutnia a kínai határon. Sanghajba került, az egyik ottani francia kór­házba, ahol hosszú hónapokon keresztül ápol­ták. Ápolónője egy rigai német leány volt, aki­vel aztán kölcsönösen megszerették egymást. Gyógyulása után a leányt el is vette feleségül és házasságából két kis gyermek született Sanghajban élt és dolgozott Simonyi Károly esztendőkön keresztül, régi erejét azonban pil­lanatra sem nyerte vissza, sőt állapota egyre rosszabbodott. Az ottani orvosok megmondták neki, hogy a sanghai éghajlatot beteg tüdeje nem bírja el és azt ajánlották, hogy mennél hamarább térjen vissza hazájába. A fiatal mér­nök meg is fogadta a tanácsot, felkereste a sanghai magyar konzult, aki, mély részvéttel a fiatalember sorsa iránt, nemcsak útlevelet adott neki, hogy visszatérhessen, hanem lehe­tővé tette, hogy családjával együtt ingyen te­gye meg a hosszú, sok-sok millióba kerülő utat Sanghaitól Budapestig. Kórházhajóval jött az Indiai-óceánon, a Vörös-tengeren és a Földközi-tengeren át Marseilleig­, ahonnan vonat hozta Buda­pestre. Nyomban a klinikára való felvétele után Bálint tanár megvizsgálta a nagybeteget és ál­lapotát teljes legyöngültsége folytán aggasztó­nak találta. És Simonyi Károly tényleg csak három napig élte túl az édesanyjával való ta­lálkozás boldog percét. A tüdőbajosok rettentő tisztánlátásával készült két napon át a halálra, hogy a har­madikon világos értelmét jótékonyan elho­mályosítsa az öntudatlanság. Édesanyja karjai között halt meg szombaton reggel, miután­ olyan nagyon keveset és sokat élt, özvegy Simonyi Zsigmondné iránt, akinek élete férje elhúnyta óta a szenvedések hosszú láncolata, általános, mély részvét nyilvánul meg, fia halálán kívül azért is, mert súlyos meg­élhetési gondjai között most már fia özvegyéről és két kis árvájáról is gondoskodnia kell. Bédi Schwimmer Rózsa kontra Ford „Teljes elégtételt" kíván az automobilkirálytól Newyork, szeptember. A Pesti Napló rendes tudósítójától.) A sajtóizgalmak, amelyek a »Ford és a zsidók« kérdés körül heteken át zajlottak Amerikában, már elmerültek a feledés óceánjába, amikor most reprízt csinált belőlük az, akit Ford antiszemitizmusának okául emlegettek. Váratlanul megszólalt Bédi Schwimmer Róza, nyílt levelet intézett Henry Ford­hoz és ebben elégtételt követel azért a meghurcolta­tásért és szenvedésért, amelyben a békehajó miatt igaztalanul része volt. Bédi Schwimmer Rózsa nem kártérítést és nem bocsánatkérést akar, Fordot csak hallgatása miatt teszi felelőssé és a rehabilitációs ké­relem előterjesztésére a nyilt levél formát azért vá­lasztotta, mert tíz év óta sikertelenül próbált bejutni Henry Fordhoz. Ezt nyílt levelében, amelyet több nagy newyorki lap közölt, ő maga mondja el. Felpa­naszolja, hogy tönkrement az egészsége, elvesztette kenyerét, amelyet előadásokkal keresett, becsületébe gázoltak és ma arra szorul, hogy barátai tartsák el. Szerencsétlensége a békehajóval kezdődött Ugyan­azok az emberek kezdték meg ellene az aknamunkát, akik kudarcba kergették egyenetlenkedéseikkel a békehajót. — ön, Mr. Ford, — írja — most már­ bocsánatot kért Sapirotól, Bernsteintől és a zsidó fajtól általá­ban. Én is szenvedtem amiatt, amit az önt körülvevő emberek tettek és mondtak. Azt kérem tehát, hogy tegye jóvá az én esetemben is azt a rosszat, amit ve­lem szemben elkövettek. A nyílt levél részletesen kiterjeszkedik a sug­dolózásokra és rágalmakra, amelyek nem kínt élték női becsületét és citálja azt a kábeltáviratot, ame­lyet Ford 1916-ban intézett Bédi Schwimmer Rózsá­hoz Stockholmba, biztosítva őt bizalmáról. Ez volt az utolsó írás, amit Bédi Schwimmer Rózsa Fordtól kapott. Pedig a békehajó százezrek ideáljává tette önt, Mr. Ford az egész világon, — panaszolja tovább a nyílt levél. Nem igaz, hogy nevetségessé tette magát. Minden nemzet szívét meghatotta a vállalkozás. Ro­main Holland mondotta: Henry Ford visszaadta az emberiségbe vetett hitemet. Azután újra a kenyérkérdésre tér vissza a nyílt levél. A lapok már nem fogadják el Bédi Schwimmer Rózsa cikkeit. Előadásokra nem kap meghívást- Min­denütt azt akarják, hogy előbb rehabilitálja nevét. Nem akarja má­rtírnak kijátszani magát. Sohasem­ fogadott el Fordtól pénzt. Most sem pénzt akar. A következők kívánságai: 1. Személyes találkozás annak dokumentáris de­monstrálására, minek készült a békehajó és hogyan buktatták azt meg Ford munkatársai. 2. Elégtétel és megcáfolása azoknak a vádaknak, amiket Ford munkatársai terjesztettek. 3. A békehajó irattárának megtekintése, hogy meg lehessen írni annak hiteles történetét. 4. Ford tanúként való megjelenése abban a rágal­mazási perben, amelyet Bédi Schwimmer Rózsa Fred Marvin újságíró ellen indított. E sorok írása idején Henry Ford a nyílt levélre még nem válaszolt. Nem is valószínű, hogy megadja a kért elégtételt. A bocsánatkérő hangulat már el­múlt és Bédi Schwimmer Rózsa ügye túlságosan egyén­i ahoz, hogy az eddigi rettenetes morális vere­ségek után az automobilkirály újra a lapok élére kí­vánkozzék. F. N.

Next