Pesti Napló, 1927. december (78. évfolyam, 273–297. szám)

1927-12-18 / 287. szám

36 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1927 december 18 hajlékonyabb, mint Phryné az aeropág előtt egy olyan lány s rajongásig készen arra, hogy leoldja lábamról fáradt vándor­saraimat. Az egész ucca a rue Blanche-on végig, a levegő rezgése az uccákon s az es­tében, kéjes szavaktól izzott s úgy szállt tova a hangok füzérén egy egyetemes har­móniába, mint egy-egy síp, ami szól, egy­egy szólam, ami csendül egy végtelen kó­rusban s zenekarban, amelyben egész Pá­rizs zenéli a szívét ! Beérva a Grand Gaté-ba, annál bát­rabban foglaltam helyet magyar törzs­asztalunknál, hogy négy szu­mmal a zse­bemben amúgy sem rendelhetek semmit. De már ültek itt honfitársaim, vitákra ké­szen s mindegyik a maga mazagran­ja előtt s az ilyen kollektivitásból az egyén­nek is van haszna, erkölcsileg szólván, hogy mindig leülhet egy asztalhoz gratis, ahol a többiek mind fogyasztanak. Ilyenformán már készültem is a mun­kámra s a pincér hozta a sok gyönyörű levélpapírt az írómappában s azt mondja, itt van egy fiatalember, aki beszélni óhajt velem. Csakugyan, néhány asztallal távolabb, egy fiatalember köszönget és bólingat fe­lém egy borzas fejet, egy nagyon magas inggalléron. Odamegyek hozzá, feláll haj­lékonyan s romantikusan egy kopott re­dingot-ban s nagyon boldogan beszél. — Nevem Adorján Jenő­, hegedűmű­vész, — mutatkozik be. — Igen nagy tisz­telője vagyok. S leülünk egymás mellé. — Idáig Berlinben tanultam Joachim­­nál, — folytatta — s most két hét óta, Pá­rizsban próbálok szerencsét. Van néhá­gy tanítványom, mert levelekkel jöttem, ön­nek hogy megy sora? — kérdi, de olyan szardinásan, igazi hegedűművész, annyi meleg fogékonysággal a hangjában bal­sorsok és bánatok iránt, hogy szívesen fe­lelek s elmondok nagyjából mindent, az egész életemet dióhéjban, keserű elegan­ciákkal s még ezt a mai utolsó napomat is minden részletével a Montmartre teme­tőben — Oh, Heine sírja! — mondja, — már­én is leadtam a névjegyemet, kérem. Isme­rem azt a kisfiút is, oh hogyne! a kígyó­bűvölő tekintetével. Az megállít egy gyí­kot az útjában, pusztán ahogy ránéz s a gyík úgy bámul a porból, hogy nem tudja, mit szóljon. De nem mennénk vacsorálni! — kérdezte. Egy szót nem feleltem. A fiatalember is hallgatott egy percig. Túlontúl súlyos csend volt, mint a törté­nelemben. — Nekem van tíz frankom. — szólott végre, nyilvánvalóan lelki tusák után, olyan agóniás hangon, mint ahogy halálos ágyán gyónja meg az ember, élete legrej­tettebb titkát. — Ebből adok kölcsön ötöt, — folytatta, — a felit ha vissza tetszik adni. ... Mégegyszer írtam Grü­nwald Bé­láról, hónapok múltán, mikor sírkövet állí­tottak neki. A felírást, ha jól tudom, maga gróf Apponyi fogalmazta, a következő szö­veggel: »Itt nyugszik Grü­nvald Béla, a magyar állameszme törhetetlen apostola.« A francia vésnök, aki ezt a mondatot faragta a kőbe, elhibázott egy betűt. Azt írta: állameszme. Mintha tudta volna, ki­nek készíti a követ, kinek a sírjára! Úgy kellett átfaragni a betűt a hant fölött. Rasputin. Méregkeverék. Az orosz nép babonái. Az orosz urak züllöttsége. új könyviben : Ára egészvászonba kötve a pengő. Kapható »AZ EST« könyvkereskedéseiben, VI­., Erzsébet körút 18—20. és V., Vilmos császár út 14. Pesti Napló egykorú híre Bem haláláról !Az aleppói újdondász levele 1850 december 10-éről Gracza György a »Magyar szabadságharc története« című művének ötödik kötetében megemlíti, hogy Bem altábornagy halálhírét Pesten a Pesti Napló híradásából tudták meg. A Pesti Napló II. évfolyamának 1831 január 9-iki, csütörtöki száma is Konstantiná­poly. Dec. 25.« jelzéssel egy fentartással közölt, rövid hírt ad le azzal, hogy ez december 21-én érkezett oda Aleppoból. A rövid hírt két nap mulva, január 11-én, szombaton, hosszú híradás követi, mely már »Aleppo. Dec. 10.t. jelzéssel jelenik meg. Mivel a Pesti Napló rendszeresen közölte az akkori európai újságírás számára berendezkedett távirati ügynökségek által le­adott híreket és pedig bécsi kőnyomatosok útján és mivel ezekben egy szó sincs. Bem haláláról, bizonyos, hogy mindkét hírt illetől­eg rendszeresen megszervezett levelezőszolgálat híradásaival állunk szemben. Tehát a Pesti Napló nem a levantei híreket továbbító zárai osztrák távirati ügynökéé? Bécsen át közvetí­tett hírét, hanem saját levelezőjének Konstan­tinápolyon át érkezett levelét adta itt le. Ezt az is bizonyítja, hogy a Pesti Naplóban már hónapokkal a­ haláleset első híre előtt rend­szeres levélsorozat folyt, mely a »Törökország” rovatban, fején félhold jelzéssel (úgynevezett Sinnette), a balkáni ügyeket tárgyalta: a tö­rök—orosz konfliktust, az angol diplomácia, illetve Lord Palmerston beleavatkozását a ma­gyar emigránsoknak az egész európai közvéle­ményt foglalkoztató ügyébe. Sőt. Néhány nap­pal a halálhír előtt külön aleppói »levél« fog­lalkozott az akkor még agilisan cselekvő Bem s az általa levert beduin lázadás részleteit. A »levelezőm tehát közvetlenül Aleppóból írt Kon­stantinápolyba. A dátumok igazolják, hogy a levél Aleppó­ból — a török Halib-ból — az elég jól megszer­vezett török katonai tévés karaván­ posta út­ján és hajón 14 nap alatt ért el Konstantiná­polyba, onnan pedig Pestre 15 nap alatt. A bécsi s innen a külföldi sajtó tehát az­­ akkori renget­eg gonddal-bajjal küszködő szerény kis Pesti Napló útján tudta meg a halálhírt. Az aleppói levélíró nyilvánvalóan Grimm Vince, a híres pesti műkereskedő és hangjegy­kiadó, akinek üzlete 1848-ig a mai Deák Ferenc utca sarkán levő házban, a régi Calderoni-féle üzlet helyén volt. Jónevű íróként működött a negyvenes években, két Zsófia főhercegnő ellen írt pamfletje miatt menekülnie kellett. Mint litográfus, ő volt a Kossuth-kormány­­ bankó­présének igazgatója, világhírű sakkozó, aki a mai Vigadó melletti kávéház Sakkörével (Lö­wenthal és Szén) megnyerte az 1847-iki pesti párizsi levelezőversenyt. Orsovánál lépte át a határt, előzőleg Szemere Bertalannal Házmán Ferenc államtitkárral, Sórodi-Eischl Ede szé­kesfehérvári főjegyzővel együtt ő ásta el a Koronát Orsovánál. Idevonatkozó emlékiratait e sorok írója találta meg a Pillvax Károly pesti kávés iratai között. Ez az emlékirat teljes fényt vet az 1919-ben a bécsi titkosrendőrségi irattár nyilvánosságra jutott irataival egybevetve a Korona feltalálásának ügyére. Mint a török szultáni bankjegynyomda igazgatója török őr­nagyi rangban működött az emigráció alatt Törökországban. Bemmel együtt volt lent Alep­póban, később készült Bagdadba s onnan Kon­stantinápolyba. Komoly­­saival innen is segítette a magyar ügyet. Üzlete Trrichtlinger néven 1864-iő, a Dorottya utcában volt. A Pesti Napló szerkesztője ezekben a na­­pokban a baranyavidéki német származású Bánff­ay-Baumholzer Simon volt 1850 szeptem­berében ő mentette meg a lapot a bukástól, ja­nuárig 151-szer idézték az osztrák rendőrségre és négyszer állott haditörvényszék előtt. Ko­moly, korrekt ember volt É­len hírével, amennyiben egy aleppói levelet kö­zöl a Pesti Napló január 14-iki számában. A levél teljes terjedelmében alábbiakat mondja, élén két francia verssorral, melyek — ha e sorok írója nem­ csalódik — Béranger egy ver­séből valók. S én láttam őt, amint viszi — négy tiszt a temetőbe... Itt első híradás Konstantinápoly, december 25.­­A tegnap ide­érkezett posta Aleppóból azon hírrel lepett meg, hogy Bem tábornok meghalt volna. Bem december 10-én rövid lázas betegség után halt meg. E beteg­ség folytán orvosainak egyhangú követeléseire csak egyszer lehetett rávenni, hogy orvosságot vegyen.« A híradás elmondja még, hogy Bem rend­kívül legyengült állapotban volt, s hogy álta­lánosan az volt a vélemény, hogy nem halt volna bele betegségébe, ha jobb erőben lett volna. Leírja azt a megdöbbenést, amit a de­cember 24-én Konstantinápolyba érekezett hír a török körökben keltett, mert Bemet tekintet­ték a török hadsereg reformálójának, éppen ezért nemzeti csapásnak érezték a halálhírt. A cikkíró közli, hogy a Sumlában internált magyar, lengyel és olasz emigráltak megér­keztek Konstantinápolyba s a porta a leghatá­rozottabban kijelentette, hogy kiengedi őket Angliába. Azt is megírja, hogy a többi emig­ránst, — tudniillik Kossuthot és környezetét — Kjutahiakba internálják. Az ekkor még fentartással közölt hírt a konstantinápolyi levelező néhány nap múlva megtoldja az altábornagy halálának kétségte­Aleppo, december 10. s/e V ai ou porté en terre Par quatre officiers.t »Bem tábornok jerzési idejének tartása fölött egy felsőbb hatalom rendelkezett. Én magam nem­ sokat gondolok a szertartásokkal, de sajátságos érzés egy száműzöttre nézve sorsának ügyfelét idegen szokás szerint idegen földön sírba szállítani szem­lélni. Betegsége sem bosszú, sem fájdalmas nem volt. Négy hét előtt még kilovagolt. Néhány lázrohamot nem is vett figyelembe s csak halála előtt három vagy négy nappal lehetett őt orvosság bevételére bírni. Lakása kertek között fekszik és igen mélyen, egy folyó mellett. Az orvosok egyhangú állítása sze­rint a hely igen egészségtelen volt, mit ő egyáltalán nem akart elismerni. Rosszabbul­létének hírére teg­nap meglátogattam őt, hogy a városba költözésre rá­bírjam, de hasztalan. Ő biztosított engem, hogy ma­gát sokkal jobban érzi és másnap felkelend. Azon félóra alatt, melyet nála töltök, majd mind beszélt, de beszélésének módja megijesztett engem. Az áll­kapocs igen nagy mozgatásával volt csak képes be­szélni s akkor is majd érthetetlenül, úgyhogy csak egyes szavakból vehetem ki beszéde értelmét. Este megnyugtató hírt kaptunk állapota felől. Tegnap két órakor délután futár érkezett a francia consul­hoz azzal a kéréssel, hogy Aleppónak minden (7) or­vosát este hét órára orvosi tanácskozásra híná meg. Emerat és Tommasini, kiket leghamarabb lehetett megtalálni, tüstént kisiettek, de őt már holtan ta­lálták. Az orvosok ítélete szerint sebek és fáradal­mak által elgyöngült teste nem győzedelmeskedett egy lázon, mely több életerő mellett csekély leendett volna s melybe ő csak azért esett, hogy egészségte­len házát makacsul elhagyni vonakodott. Estve teste alsó régben fájdalmakról panaszkodott. Ké­sőbb ezt monda: nyela a pat­ék. Éjjel két órakor csak ritkán félbeszakasztott álomba merült és két órakor meghalt. Ma reggel meghivatott bennünket Kmetty a te­metési ünnepélyre. Midőn 10 órakor kiértünk, már az udvari­n egy emelvényen feküdt. Több ember for­golódott körülötte, hogy őt levetkőztessék és meg­mosdassák, míg a mollasok lassan imádkoztak. A megmosás után lepedőbe takartatott, mely a fejénél és a test közepénél és a lábaknál összekötöztetett, így tétetett aztán a födeles koporsóba, melynek alsó részén egy kurta pózna volt megerősítve, melyre fezet akaszták. A födélre egy cifra shawt teríttetett és két hosszabb pózna tétetett a koporsó alá. Katonai temetési ünnepély eddigre ismeretlen lévén, most mégis Kerim basa, a katonai parancsnok, a francia és angol konzul, sok tiszt és töménytelen katona volt jelen. A nagyszámú temetési kiséret minden rend nélkül volt. A koporsó előtt húsz—harminc mollah gyalogolt, az egyhangú és borzasztó »La i'laha illala !« éneket énekelvén. Mi a kapun kivittük őt s a nyugalom helyéig akartuk vinni, de azonnal láttuk, hogy a török szokások ezt nem engedik. Mindegyik odatolongott, hogy őt egy darabig vi­hesse, míg tüstént mások által váltottak fel. A hosszú úton katonai erős osztályok voltak felállítva, akik szintén odatolakodtak, hogy a testet egy dara­big vihessék, még az öreg Kerim l­asa is vitte őt. A temetőtől nem messze letétetett a koporsó egy szentnek sírján, hol imádságok mondattak. A sírnál megérkezvén, levétetett a test a koporsóból s az 5—6 lábnyi mély sírba, hátára, fővel Mekka felé fektette­tett. A kötelek, melyekkel a lepedő össze volt kötve, felvágattak s azután a sírgödör fölé nagy lapos kö­vekkel elfödezett­ ígéretét, melyet utolsó időkben gyakran ismé­telt, hogy tudniillik nekünk élete történetét elbeszé­lendi, fájdalom, nem teljesítette. Azt mondják, hogy csak 56 esztendős lett volna, ámbár sokkal idősebb­nek látszik. Teste rendkívül el volt gyöngítve, de nyughatatlan lelke teljes lánggal ége** és mozgé­konyságát majd az utolsó pillanatig megtartotta. Az izlámiai átmenete óta minden törekvése oda volt irányítva, hogy tudománya és tapasztalásai által új hazájának hasznára legyen és a szultánnak, kit igen, nagyra becsült, szolgáljon. Politikai hite iránt kevés határozottat tudok mondani. Annyi igaz, hogy semmi sem volt kevésbé, mint demokrata s hogy a szocia­lizmust, melyet nem ismert, gyűlölte. Jelzését nagy rezignációval tűrte és tökéletesen el volt készülve, hogy zajos életét itt zárja be. A Pesti Napló híre azért is érdekes, mivel nyilvánvalóan tisztázza Bem halálának okát, ami nem mérgezés és nem az italeippói gomba, vagyis »Bou­ton d'Alep« néven ismert bőrtuber­kulózissal vegyes lies volt, — mint széltében hírlik — hanem malária. B. R. Ji második hír

Next