Pesti Napló, 1929. március (80. évfolyam, 50–73. szám)

1929-03-02 / 51. szám

18 Sz­­mbat PESTI NAPLÓ 1929 március 2 „Már évek óta láttuk, hogy Pirquet tudományos munkakedve hanyatlik" Beszélgetés Bókay János professzorral a nagy bécsi tudós trag­ius haláláról (Saját tudósítónktól.) Báró Pirquet Kelemen halálának rejtélyes körülményei még most sem derültek ki. A világhírű osztrák orvosprofesszort és feleségét tegnapelőtt este holtan találták a la­kásukon. A rendőrség megállapítása szerint erős a gyanú, hogy a professzor és felesége közös aka­rattal öngyilkosok lettek. Felkerestük Bókay János egyetemi tanárt, a tragikus véget ért tudós magyar barátját, aki Pir­quet életéről és munkásságáról a következőket mondotta: — Pirquet régi nemesi családból származott és aránylag gyorsan jutott tanszékhez. Bécsben a híres Escherisch tanár­segédje volt és ott tűnt fel munkálataival. Mint fiatal tanársegédet meghív­ták az Egyesült Államokba, a baltimorei Johns Hopkins egyetem gyermekorvostani tanszékére, ahol mint fiatal szakember néhány évig működött Escherisch halála után ő nyerte el a professzorá­tust és az Escherisch által létesített klinikát nem­csak megtartotta a magas nívóján, hanem a nívót tovább emelte. Munkálatai különösen a tuberku­lózis körébe vágnak és a róla elnevezett Pirquet­féle reakció már korán ismertté tette az egész művelt világon. — 54 évet élt Pirquet s tragikus halála az egész orvosi világot mélyen megdöbbentette. Fáj­dalom, barátai már néhány éve észrevették, hogy a tudományos munkakedve hanyatlik, de ezt ak­kor inkább annak tulajdonították, hogy szociális téren túl nagy tevékenységet fejtett ki, mely az idegeit megőrölte.­­ Azt a szoros kapcsolatot, amely Wieders­hofer, majd Escherisch és a magyar gyermekorvo­sok között fennállott, Pirquet tovább erősítette és körünkben ismételten megfordult. Legutoljára 1927-ben, amikor a német és osztrák gyermekorvo­sok úgyszólván teljes számmal megjelentek ná­lunk Budapesten, hogy a magyar gyermekorvo­sokkal tudományos eszmecserét folytassanak. Ez alkalommal Pirquet mint az osztrák gyermekorvo­sok vezére jelent meg körünkben és mindnyájun­kat lebilincselt ,szeretetreméltó modorával. Tra­gikus halála a magyar gyermekorvosokat mélyen érinti, mert benne igaz jó barátjukat vesztették el. Bécsi jelentések szerint most már majdnem bizonyos, hogy a házaspár öngyilkosságot köve­tett el Feltűnő az, a körülmény, hogy Pirquet és felesége egész este egyedül voltak a lakásban. Úgy látszik a professzor rendezte úgy a dolgo­kat, hogy egyedül maradjon feleségével. Figye­lemreméltó az a csütörtökről kelt rövid levél, amelyet Pirquet tanár végrendeletével együtt adott át barátjának. E levélben a professzor azt kéri, hogy halála esetén mellőzzék a boncolást. Még nem tudják, hogy a halál rejtélyes körülmé­nyei miatt lehet-e teljesíteni ezt a kérést. Az egyik bécsi lap véleménye szerint semmi­esetre sem történhetett öngyilkosság, mert — — mint a lap írja — nyilvánvaló, hogy a profesz­szorok kályhája elromlott és a kiáramló széngáz ölte meg a házaspárt. A Stunde ezzel szemben azt írja, hogy a professzor és felesége m­ár évek óta foglalkoztak az öngyilkosság gondolatával. Az asszony súlyos neuraszténiában szenvedett és a professzor élete kibírhatatlan volt mellette, noha nagyon szerette feleségét. Az asszony az utóbbi hónapokban állandóan rábeszélte férjét, hogy együtt menjenek a halálba. A professzor felesége egyébként már többször követett el öngyilkos­sági kísérletet. Maga Pirquet professzor két évvel ezelőtt egy ízben leugrott egy karlsbadi száló ablakából. Akkoriban azt mondták, hogy a pro­fesszor túlságosan erős kábítószereket vett be fogfájása ellen és narkotikus állapotában ugrott ki az ablakból. A Pirquet-házaspár kokainista volt? Bécs, március 1. Érdekesen világítja meg az Abend a különös tragédia hátterét, bár a lap közléseit egyelőre szintén fentartással kell fogadni. Az Abend sze­rint a professzor felesége, aki már évek óta súlyos neuraszténiában szenvedett, megrögzött kokainista volt. Pirquet professzor határtalan sze­retettel csüngött feleségén s oly nagy befolyással volt férjére, hogy még arra is rá tudta venni, hogy használjon szintén kábítószereket. Pirquet professzor, akit felesége súlyos betegsége a két­ségbeesés szélére vitt és aki már hónapok óta búskomorságban szenvedett, a lap szerint végül engedett a hosszas rábeszélésnek s az utóbbi he­tekben maga is kokainista lett. A házaspár néha egész napokra bezárkózott a lakásba , ilyenkor még a cselédséget is elküldték hazulról, hog­y za­vartalanul áldozhassanak szenvedélyüknek. A professzor és felesége néha napokig feküdtek kokain- és morfiummámorban. ­ Hilda írta: Szini Gyula Egy barátom beszélte el: — Hilda csapodár volt, perfid volt, nő volt. Megmondta nekem előre, figyelmeztetett rá, hogy nem tud sokáig egy embert szeretni. És én mégis megpróbáltam a lehetetlent. Fehérre akartam át­változtatni a feketét. Hilda színes és változó volt, mint a szivár­vány. És én azt akartam, hogy fehér legyen: fe­hér, a többi színnek, valamennyinek foglalatja. Hilda arra volt teremtve, hogy színeinek ele­meire boncolják, hogy sokfélekép csillogjon. Én egységesíteni, egyszerűsíteni akartam őt. Azt sze­rettem volna, hogy csak engem szeressen. Hildát gyermekkorától fogva arra nevelték, hogy a férfiban ne lásson mást, mint... ellensé­get. Hilda örökké vívóhelyzetben volt a férfiak­kal szemben, velem szemben is. Elve volt: vagy ő öl meg engem, vagy én őt. És igaza volt. Minden szerelem párbaj életre-halálra. Néha a felek ki is békülnek, ha elmúlik a szerelem. A szerelem en­gesztelhetetlenebb, mint a gyűlölet. A szerelem szenvedély. Forró, lázas, örökös feszültség, örö­kös háborgás. És Hilda szerelemre termett. Hildából rossz feleség lett volna. De barátnő­nek se volt jó. A Donz csak azért kellett neki, mert ruhákat, ékszereket vehetett rajta, de alapjában véve nem becsülte meg a pénzt, hanem pocsé­kolta. És aki adta neki, azt megvetette. Xavér grófnak volt a barátnője, mikor meg­ismerkedtem vele. Hilda a vánnyadt, kiélt grófot gúnyosan a pénztárosának nevezte és a gróf sze­repe csakugyan nem állt egyébből, minthogy fizette Hilda számláit. De Hilda végül is szakított vele. A gróf sírva búcsúzott: — Gondolja meg, Hilda... — mondta. — Hi­szen nem vétettem semmit maga ellen. Mindent pontosan kifizettem. Úgy ment el Hildától, mint egy hivatalnok, akit buzgósága és szorgalma ellenére is elbocsá­tanak. Hi­lda az én egyenes kívánságomra szakított a gróffal]. Miért is követeltem tőle ezt? Azt akar­tam, hogy egészen az enyém legyen. Enyém le­(Saját tudósítónktól.) Két vállalkozószellemű fiatalember elhatározta, hogy a kirakatfosztogatás terén újítást vezet be s ennek felhasználásával fogja a maga könnyű megélhetését biztosítani. A kirakatfosztogatók általában az éjszakai órákban szoktak dolgozni, amikor kevesen járnak az ut­cán, a kirakat kinyitása és kifosztása veszélyte­lenebb és esetleg a menekülés is könnyebb, mint fényes nappal. A vállalkozószellemű két fiatalem­ber szakított ezzel a régi betörőszokással, elhatá­rozta, hogy nappal, forgalmas utcákon az üzleti órák alatt nyitják ki a kirakatokat, mialatt bent az üzletben a vevőkkel vannak elfoglalva.­­Elgon­dolásuk az volt, hogy ha ők nyugodtan felnyitják a kirakatokat és azután az árukat magukhoz véve szépen ismét becsukják, a járókelők azt hiszik, hogy üzleti alkalmazottak és nyugodtan hagyják őket dolgozni. Tervüknek végrehajtására mind­össze olyan kirakatkulcsra volt szükségük, amely a legtöbb kirakatot nyitja. Szereztek is ilyent. Ennek a­ kulcsnak Birtokában pénteken dél­után munkába fogtak. Előbb a Király ucca és gyen legtitkosabb gondolata, még a lélegzete is. Ez nem sikerült. Egy nap fölfedeztem, hogy Hilda súlyosabb számláit titokban valaki kifizeti. Féltékeny düh­vel támadtam Hildára. Keresztkérdéseimmel val­lomásra bírtam. Megmondta, hogy megint csak Xavér gróf a pénztárosa. — Ha még egyszer pénzt fogadsz el a gróftól — fenyegettem — megöllek, vagy magamat ölöm meg. — Te ezt nem érted — zokogta Hilda.­­ Ne­kem rengeteg pénz kell. Szükségem van valakire, akinek lenyúzhatom a bőrét. Téged szeretlek! — Én pedig — szóltam — nem tűrhetem, hogy mástól fogadj el pénzt, ha én vagyok a barátod. — Jó, — felelte Hilda. — De vigyázz! Egy nap, mikor észre sem fogod venni, már nem foglak többé szeretni és akkor téged kezdelek nyúzni, ahogy a gróffal tettem! Koldussá foglak tenni, mert nagyon kegyetlen tudok lenni azzal szem­ben, akit már nem szeretek. Később észrevettem Hildán, hogy nagyon szo­morú, levert küzködik magamagával. Minthogy nagyon szerettem, rá kellett jönnöm, hogy Hilda honvágyat érez... a gróf után. Engem nem­ tudott, nem is akart kiszipolyozni, mert szeretett. A gróf­nak pedig, akivel szemben naivan őszinte és go­romba volt Hiilda, végre felnyílt a szeme. Szerelmünknek, életemnek legszomorúbb nap­jai következtek. Szerettük, de még gyakrabban gyűlöltük egymást. Hilda nem tudta megbocsá­tani nekem, hogy a grófot miattam örökre elve­szítette. Én nem tudtam megbocsátani Hildának, hogy le akart alacsonyítani azzal, hogy eltűrjem a gróf bőkezűségét. Mindennaposak voltak köztünk a nézeteltéré­sek, a civakodások, a viharok. Én a szenvedélyes szavak alatt, amelyek néha csaknem tettleges­ségig fajulta­k, valahogy elpárolgott a szerelem. Nem az enyém, hanem a Hilda szerelme. Tudtam, rájöttem, hogy már nem szeret. És egy nap zárva találtam Földe ajtaját. El­utazott. Természetesen Xavér gróffal. Ettől a naptól fogva boldogtalan vagyok. Tu­dom, hogy boldogtalanságomat magam oldoztam. Nevelésem, büszkeségem, talán előítéleteim meg­akadályozták abban, hogy Hilda mellett eltűrjem a grófot Nem bírtam el ezt az erkölcsi szennyet és inkább föláldoztam... nem tagadhatom!... a szerelmemet­ Rózsa ucca sarkán levő divatáruüzlet kirakatát nyitották fel. Az egyik fiatalember a kezében lévő kulccsal felnyitotta a kirakatot, a másik odalépett a kinyitott kirakatabla,k­incsé és úgy tett, mintha, rendezné a kirakatot, amelyből kivett néhány pár kesztyűt és férfi fehérneműeket. Azután becsuk­ták a kirakatot és nyugodtan eltávoztak. Az üzlet­ben vevők voltak, senki sem vette észre, hogy mi történt az utcán, a járókelőknek pedig egyáltalá­ban nem volt gyanús, hogy a mostani, hidegben kabátban és kalapban dolgoztak a kirakatban. Azt hitték, hogy az alkalmazottak fáznak és ezért vették fel kabátjukat és kalapjukat. Ez az első kira­katnyitás tehát sikerült. Erre azért volt szükségük, mert nem volt sem ingük, sem kesztyűjü­k. Az így­ szerzett holmikat ma­gukra öltötték, majd új ingben, kesztyűs kézzel mentek a h­ajdonképpeni munkára. A Rákóczi út 12. szám alatt van Vágó éksze­rész üzlete. Ennek a kirakatát tartották legalkal­masabbnak a kifosztásra. Napok óta figyelték az üzletet, amely igen forgalmas helyen van és még a mai r­ossz viszonyok között is meglehetős vevő­körrel rendelkezik. Este hat óra tájban, közvetlenül üzletzárás előtt érkezett meg a kirakathoz a két vállalkozó­szellemű fiatalember. Az üzletben vevők voltak, főnök és alkalmazottak egyaránt a vevőkkel vol­tak elfoglalva. Ezt látva, az egyik fiatalember elő­vette a kirakatkulcsot, felnyitotta a kirakatot, a másik bemer­t a kinyitott üvegtábla mögé, fel­emelt egy tálcát, amely aranyláncokkal és nyürül­­kel volt telve, majd egy rudat, amelyen karkötők voltak, azután nyugodtan ellépett a kirakat mel­lől, amelyet társa becsukott. A kirakattól már elindultak és már az üzlet­aitón is túl voltak, amikor a szomszédos üzlet redőnyeit lezáró inasgyereknek feltá­nt, hogy a kirakatban dolaozó emberek nem az üzletbe vi­szik az éh"­"ereket, hanem azokkal távozni készül­nek. Elkiáltotta magát: — Fonják el, a kirakatból fontak el ékszereket. A kiáltozásra úgy a járókelők, mint tíz éksze­rész is fig­yelmessé lettek, s az ékszerész kiszaladt az üzletből és rendőrért kiáltott. A két kirakatfosztogató menekülni igyekezett. A közönség üldözte őket. Az, amelyiknek az éksze­rek a kezébe voltak, hirtelen elhatározással le­kapott a tálcáról néhány ékszert és azokat üldö­zői elé dobta. Az üldözők zavarba jöttek, váljon felszedjék-e az eldobott ékszereket, vagy a betörőt üldözzék, végül is az előbbit tették meg és ezzel egérutat adtak a betörőknek, aki eltűnt a tömeg­ben. A másik betörőnek már nem volt ilyen sze­rencséje, őt elfogták és mindenekelőtt a kifosz­tott ékszerüzletbe kísérték. Az esetnek a forgal­mas Rákóczi úton természetesen óriási nézőközön­sége volt, a villamosforgalom is megakadt a nagy tömegben. Az elfogott fiatalembert, aki már az üzletben mindent beismert, a VII. kerületi kapitányságra kísérték, ahol kiderült, hogy Mosdényi Lajosnak hívják Megnevezte társát is, akit most a detek­tívek keresnek. Az összeszedett ékszerek egy részét a közönség visszavitte az üzletbe és átadta az ékszerésznek, aki azonban kénytelen volt megállapítani, hogy igen sok ékszer elveszett. Ug trükkel est© fiat órakor fosztották ki egy ékszerész kirakatát Az egyik tettest elfogták, a másik ékszereket szórt az üldözők elé, elmenekült

Next